Bronxi utcák

Arra eszmélek magamhoz, hogy Honó rángat lefelé az alattam lévő eszméletlen alakról kinek elvakult dühömben péppé értem az arcát. Nem tudom, megöltem-e, de az biztos, hogyha nem halt meg akkor is plasztikázni kell az arcát.
- Oké Honó San már itt vagyok! - Mondom neki, mikor már felrángat. Lehajolok a sörétes puskáért és gyorsan körbe nézek, hogy mi is a harci helyzet. Még nem szenvedtünk semmi behozhatatlan hátrányt. Majd máris fogalmazódik a fejemben a terv további folytatása
- Ne várjunk tovább! Irány a sikátor! Honó amint bent vagyunk zárd el a sikátor bejáratát a tűzfalaiddal. Hugh te tölts fel robbanni pár kukát, hogyha túl gyorsan jönnének utánunk. - Mondom miközben tovább hátrálok A sikátor iránya felé. Amint belépek a sikátorba máris próbálom felmérni a helyszínt és az adottságokat. Ha már mind a két társam bent van a sikátorban nagy levegőt veszek és próbálom megnyugtatni magam. A vállamat uraló zsibbadtság, kezd elmúlni és át szivárogni rajta az éles lüktető fájdalom.
- Hugh! Készülj, mert repülni fogsz! - Mondom, és az erőmmel kinyúlva elkezdem őt felemelni. Mióta a testvériséggel vagyok határozottan fejlődött a mutáns képességem. Már elég meg győző súlyokat fel tudok emelni gondolataim erejével. Így Hugh meg sem kottyan nekem. Pillanatok alatt felemelem a ház tetejére. Ő már biztonságban van.
- Honó! Te jössz! - Mondom, és most a Japán nőt emelem fel a tetőre. Ő sem tart tovább, mint Hugh. Nos, ideje meg próbálkoznom azzal ami már jó ideje foglalkoztat. Vajon a telekinézissel saját magam is fel tudom emelni? A dolog messze nem olyan mintha mást emelnék fel. Őket látom, és térben is érzem. Magam nem látom, és a térben is máshogy érzékelem magam. Végül meg feszítem az akaratom, és lassan elkezdek emelkedni. Nagyon nehezen megy a dolog, és egyértelmű hogy ezt még gyakorolni kell, de hamar felkerülök én is a tetőre. Azonban amint a lábam talajt fog. Össze zuhanok. A mentális, és fizikai megterhelés maga alá gyűr. A fájdalom a vállamból tűzviharként árad szét az egész testemre, és elsötétül a világ körülöttem.

Végre sikerül Nick-et felrángatni, és a szemén látom, hogy már elmúlt róla a vörös köd, ami ilyenkor könnyen elkapja az embert. A földön fekvő és nyöszörgő férfira nem vesztegetek több időt, hiszen hallom a doktor sürgetését, amit még pár lövéssel is megerősít. Nincs időnk tovább itt maradni.
Szerencsére Nick már magánál van annyira, hogy újból átgondolja a teendőket és máris kiosztja a feladatokat, ami egy bólintással veszek tudomásul, hiszen nem sok választásunk maradt, lassan körbe vesznek bennünket, egyik oldalról a rendőrök, a másikról a dühödt tömeg.
Ahogy behúzódunk a keskeny utcába, amit oníí-san javasol, már le is zárom egy-egy embermagas tűzfallal a végét, hogy azon súlyos égési sérülés nélkül ugyan át nem jön senki, még autóval is megfontolandó áttörni, így kaptunk egy kis haladékot, hogy kitaláljunk valamit, merre menekülhetnénk tovább.
Akármennyire is nem súlyos Nick vállsebe, azért látom az arcán, hogy néha eluralkodik rajta a fájdalom, habár legalább olyan jól leplezi, mint egy ninja.
A terve viszont meglep, hiszen tudom, hogy nem nagyon gyakorolta, habár sokat fejlődött, mióta a klánban van, így remélem, hogy nem a földön fogunk kikötni törött végtagokkal a repülés után. De szerencsére nem így történik, rendben fellebegünk a háztetőre, ahol egyelőre senki nem keres majd bennünket. Én, mint a gyalog a küzdelemben, most a két férfira nézek, hogy mit szándékoznak tenni, hogyan tovább? Ekkor esik össze Nick. Lehajolok hozzá, hogy megnézzem mi van vele.
- Kimerítette a vérveszteség és a képessége használata. – mondom halkan a dokinak. – Szerintem nem tud lábra állni egy kis ideig, valószínűleg vinnünk kell. – teszem hozzá szenvtelen hangon, hiszen ez a hátrány akár a halálunkat is okozhatja, arról viszont szó sem lehet, hogy itt hagyjuk.

Végül sikerült anélkül eljutnunk a sikátorba, hogy még több sérülést szereztünk volna.
Mikor a lábam elemelkedett a földtől, meglepődtem. Tudtam, vagyis fél füllel valahol hallottam, mire képes Nick, de nem hittem volna, hogy a képessége máris ilyen erőssé vált. Maga a repülés, vagy inkább levitáció azonban nem viselt meg különösebben. Aki repült már a Szellem által látogatott másik világban, annak ez meg se kottyan. Arról nem is beszélve, hogy most legalább nem lőttek ránk, mint mikor Tibuttyval Rómában repültünk.
Parázsléptű ért oda előbb ájult társunkhoz. Bólintottam a nőnek, egyetértésem jeléül.
- Először is meg akarom nézni a sebét. Egy pillanat!
Nem sokáig kellett koncentrálnom. A lépcsőházba vezető ajtó, és az aköré épített kis építmény belsejében robbanás hangzott el, és az egész a felvezető lépcsőre omlott. Nem sokkal később ugyanez történt a két szomszédos házzal is.
- Megkérlek, hogy figyelj azokra a fém lépcsőkre a ház oldalán -utaltam a tűzlétrákra - És ha tudod, hevítsd fel őket, amint azt látod, hogy valaki a közelükbe megy. A lépcsőház felől egy ideig nem kell támadásra számítanunk.
Leguggoltam az ájult fiatalember mellé, é megvizsgáltam a vállsebét. Kimondhatatlanul nagy szerencséje volt. Egy ilyen kaliberű fegyver közelről, jó célzás mellett akár a karját is leszakíthatta volna. Láttam egyszer a sürgősségin egy ilyen esetet, mikor ott helyettesítettem... A páciens reggelre átkerült az én osztályomra, bár nem kellett sokkal vesződnöm azzal, hogy megállapítsam a halál okát.
Nick sebe viszont közel sem volt ilyen súlyos. Bár a söréteket jó lett volna kiszedegetni a vállából, és egy fertőtlenítés, némi sebvarrás és kötözés sem ártott volna, úgy gondoltam, akkor is túléli az esetet, ha ezeket nem azonnal kapja meg.
Felemeltem és a vállamra dobtam a férfit. Az utóbbi időben sokat edzettem, s ezzel együtt sokkal erősebb is lettem fizikailag, de egy felnőtt férfi súlya a vállamon azért megerőltetően hatott rám. Elképzelni sem tudtam például, hogyan ugrom át vele a szomszédos háztetőre, ha majd menekülni kell.
- Azt javaslom, maradjunk itt - mondtam Parázsléptűnek, miközben Nick hátát a lépcsőházi feljáró maradványainak támasztottam - Vannak fedezékek. Jól védhet a hely - mutattam a kéményekre.

Bomm, Bomm, valahol a távolban valami hangosan dörömböl. Próbálok felkelni, de olyan álmos és fáradt vagyok, hogy nem tudok. Mélyen magamra húzom hát a takarót, hogy tovább tudjak aludni. Úgy talán nem zavar majd ez a dörömbölés. Igeen végre újra a jó puha ágyban.
Bomm Bomm. Ne már a francba is! Már aludni sem lehet rendesen? Ezek az átkozott szomszédok, és az ő rigolyáik. Azt hiszem ideje lesz hívnom a rendőrséget és bevitetni az összeset csendháborításért. Sóhajtva rúgom le magamról a takarót és nyitom ki a szemem.
A világ hirtelen megfordul velem. A karjaim a fejem fölé lógnak. Várjunk! Hogy lóghat valami a fejem fölé, ami nem arra szokott lógni? És ez kinek a feneke itt az orrom előtt? Zavartan nézek körbe, hogy lokalizáljam magam. Az első dolog amit felismerek, hogy tényleg félig lógok valahonnan. A második dolog pedig azt, hogy Hugh doki válláról lógok, mint egy zsák krumpli. Fel emelem a kezem, és diszkréten meg paskolom a jó doktor combját. - Oké! Apu itthon van! Nyugodtan letehetsz! - Mondom száraz torokkal. Majd ha a jó Doktor letelepít a saját futóműveimre akkor erőtlenül nézek körbe. - Mi a harci helyzet? Meddig voltam odaát az Abyss-ban?
Ha viszont nem pakol le önjáró üzemmódba akkor csak lehunyt szemmel próbálom kizárni a fejjel lefelé világ zavaró hatását. Vajon mi történt volna ha akkor ájulok el mikor valakit emelek? Sosem bocsájtottam volna meg, ha Honó vagy a Jó Doki miattam hal meg.

Szótlanul álltam félre, mikor a doktor szólt, hogy megvizsgálná Nick sebét, hiszen valószínűleg ő sokkal jobban ért hozzá, nekem a lőtt sebekben nem igazán van gyakorlatom, de a vérzésből meg lehet állapítani, hogy mennyire súlyos a dolog.
Mikor felhangzik a robbanás feszülten kapom arra a fejem, de aztán kiderül, hogy csak Hugh rekesztette el a közelünkben a feljutási lehetőségeket, így, ha azokon a létrákon, amit említett nem jön fel senki, akkor egy darabig védve vagyunk, legalábbis lentről, de tudom, hogy ebben a korban már nagyon sok repülő masina is van, így onnan teljesen kiszolgáltatottak leszünk.
A doki ekkor felkapja a sebesült társunkat és az egyik falnak támasztja, de gondolom a mozgatás hatására Nick is magához tér, és úgy dönt, hogy szeretne a saját lábára állni, ami jó jel, hiszen ezek szerint már jobban van.
Én közben megnézem azokat a létrákat, de egyelőre nincs nyoma az üldözőknek, szerintem nem tudják elképzelni, hogy merre mehettünk. A szirénák azonban, már közvetlenül alattunk szólnak és elég sok, ha nem csal a fülem.
- Előbb-utóbb ide is eljutnak, és onnan - mutatok a fejünk fölé, - nem vagyunk védve. El kell innen tűnnünk, minél előbb. Velem nem kell törődni, én bármikor lejutok innen! - mutatom meg nekik a nemrégen visszatért képességemet.
Megolvasztom magam alatt a talajt, amiben eltűnök, majd a hátuk mögött egy hasonló olvadt körben ismét megjelenek.
- Szóval, csak a ti lejutásotok kérdéses, főleg a tiéd Nick san, mert fogytán az erőd. – nézek rájuk kérdőn. – Fülemet közben már meg is üti a levegőben hallatszó zaj.

Amikor meghallottam a helikopterek zaját, még az eddiginél is jobban elkomorodtam. Nem féltem éppen: tudtam, hogy ez még közel sem az a fajta szorult helyzet, amiből nem tudjuk kivágni magunkat. De nem értettem, miért nem hagynak békén minket. Nem maradtunk ott harcolni, és nem öltünk meg több embert, mint amennyit feltétlenül szükséges volt. De üldözőinknek ez szemlátomást nem volt elég: a helikopterek legénységét is halálra kellett ítélniük. Ám legyen... Én nem fogok visszakozni, ha már elindultam egy úton.
- Elbírok velük - mondtam két társamnak - Legalábbis amíg nem jön túl sok. De valahogy le kell majd jutnunk innen.
De ahogy kimondtam, már tudtam is a választ. Egy méterre tőlem hangos robajjal beszakadt a tető.
- A lépcsőházban biztosan ott vannak már. De a lakásokban talán nem... Azokon át fogunk lemenni. Gyerünk!
Belenéztem az első lyukba. Egy szépen berendezett, ám most éppen meglehetősen megviselt nappaliba láttam be.

Nos igen a jelek szerint csak egyedül én örültem a helikopter megjelenésének. Az arcomra széles mosoly is költözött. A helikopter a lehető legjobb dolog ami velünk történt. Rengeteg dologra jelent számunkra megoldást.
- Ugyan srácok! Ne siessük úgy el a dolgot! Ez remek dolog. A helikopter a menekülésünk záloga. Jöjjön bármi! Rendőrségi vagy civil tévé közvetítő helikopter az csak a mi nyereményünk. Mert egyben biztos vagyok. Nem teljesen felfegyverzett harci helikoptert fognak ellenünk küldeni! Ahhoz túl sok lenne az ártatlan civil áldozat. - Magyarázom, majd egy pillanatra elakad a szavam a vállam fájdalmától. - Nekünk csak egyetlen dolgunk van. Elfoglalni a helikoptert. A helikopter ideális menekülő eszköz. Íme a terv a következő. Parázsléptűt felemelem a helikopterhez. Ott mint jó nindzsa és közelharcos a pilótákon kívül mindenki torkát elvágja. Majd szép éles kését a pilóta nyakához téve illedelmesen megkéri őt, hogy szálljon már le értünk is. Mindeközben a jó öreg Hugh doki átmegy élő tüzérsége, és elkezdi fedezni a dolgokat idelent. Légkondikat robbant vagy amit csak akar, de meg akadályozza, hogy a tetőnkre lépjenek. Lehetőleg közben ne döntsd le a házat. Rossz halál lenne. Ez az én tervem. Benne vagytok?

Mikor már mindenki hallja, hogy jönnek a repülő masinák, kicsit elkomorodik Hugh doki arca, de aztán a következő pillanatban már egy nagyobb robbantást idéz elő és ott van előttünk egy szép nagy lyuk a ház belséjébe.
Elismerően biccentek a dokinek, de aztán megszólal Nick és látszólag ő nem aggódik a helikopterek miatt, ahogy hívják őket, hanem még örül is nekik.
Aztán előadja a tervét, amiben nagy szerepe lenne, hogy engem felküldene azokra a gépekre.
Nem mondom, hogy nem kerekedtek ki a szemeim ennek hallatán, hiszen még életemben nem voltam ilyen micsodán, és azt sem tudom, hogyan vezetik.
- Biztos, hogy rám akarod ezt bízni Nick san, honnan tudom ki az a „pilóta”, akit nem kéne megölnöm? Egyáltalán hányan vannak egy ilyen zajos gépen? – nézek felfelé, hátha legalább megpillantok egyet.
Nem mondhatnám, hogy a félelem beszélne belőlem, hiszen ilyet nem nagyon érzek, ha a sorsom úgy van megírva, hogy itt végzem be, akkor az ellen úgy sem tehetek semmit, de azért szimpatikusabb volt a lefelé menetek a lyukon, mint felfelé a levegőben.
- Nekem mindegy merre megyünk, vagy hogyan csináljuk, döntsétek el, én készen állok. – teszem a kezem a tőreimre és türelmes várakozásba kezdek.

Alapvetően nem volt rossz Nick terve, de akadtak gyenge pontjai.
- Barátom, egyet értek veled, de van egy kis gondunk! Téged lelőttek, és elájultál, miután felhoztál ide minket. Parázsléptű veszélybe kerülne, amint levitálni kezd, te is tudod! Ha leejted, és nem tudod időben elkapni, elveszítjük őt.
Vártam, milyen hatást váltanak ki a szavaim társaimból, majd az egyre közeledő helikoptert túlkiabálva folytattam.
- És nem mellesleg épp most robbantottam lyukat a tetőbe. Ha eddig el is bírt volna egy helikoptert, most már egészen biztosan beszakadna alatta a tető. Főleg, ha tovább gyengítem a robbantásaimmal a szerkezetet. Nem azt mondom, hogy ne csináljuk, csak azt, hogy koc... Földre!
Talán nem volt teljesen felfegyverzett harci helikopter, de a gépfegyveres úriember ült az ajtajában, aki szemlátomást a fejébe vette, hogy végez velünk. Ezen szándéka nem találkozott az én szándékommal, miszerint életben maradok és lehetőség szerint a társaimat is életben tartom.
Egy golyó fütyült el a fülem mellett, ahogy felegyenesedtem, és egy forró léglöketet küldtem a fegyveres felé. Bár a fejére céloztam, a vállát találtam el, de m,ég így is kifordult a gépből, és eltűnt alant.
- Bármit is csinálunk, most kéne, mielőtt az újabb lövész kiül az ajtóba! Nem biztos, hogy le tudom szedni!

Igen Hugh doktornak igaza van, de pont ezért akarom a kis japán csajt felemelni a helikopterhez. Ő a legkönnyebb, és ő a legveszélyesebb közelharcos. Még mielőtt fejlődtek volna a képességeim akkor is fel tudtam őt emelni. Szóval abban biztos vagyok, hogy nem ájulok el miközben őt fel emelem a helikopterig. Az előbb is inkább az volt a gond, hogy saját magamat emeltem fel. Ilyet nem csináltam még soha sem. Mások reptetése viszont álmomban is megy szerintem. Vagyis nagyon remélem, mert Honó az én egyik legkedvesebb barátom, és nagyon rosszul esne, hogyha miattam esne bántódása.
A dolgot pedig csak még rosszabbá teszi, hogy a helikopterből tüzet nyitnak ránk. Milyen átkozott világban élünk? Hát mindenféle tetőn napozó békés családra lövöldöznek már? Szerencsére a jó Doktor igazi profi sebészként kezeli a dolgot. Kivágja a nem kívánt dolgot a repülő helikopterből, gyógyítva azt az állapotot melyben mi vagyunk a céltábla. A kis japán lány felé fordulok.
- Honó látod a ott azt a két embert akik a repülő fém madár orrában ülnek rögtön az üveg mögött azt a botot szorongatva? Rajtuk kívül mindenkire halál! Ha az egyik feláll a helyéről akkor azt is megölheted, de legalább egy pilótát hagyj életben a kettőből vagy te is és mi is meghalunk! Ha már mindenki hulla és sakkban tartod őket akkor parancsold meg hogy ereszkedjenek ide, de ne szálljon le. - Mondom majd magamhoz ölelem Honó-t és adok neki egy puszit az arcára. - Hogy szerencséd legyen! - Magyarázom a puszit, majd az erőmmel kinyúlok és máris emelem a helikopter utastere felé. - Hugh doki, te azt hiszem közben készülj a B tervre! - Miközben Parázsléptűt sikeresen fel emeltem a darálóhoz.

Reméltem azért, hogy nem fognak sokáig vitatkozni azon, hogy merre is kéne mennünk, felfelé, vagy lefelé, mert valahol mindegyiknek igaza volt, az időnk viszont vészesen fogyott, hogy baj nélkül megússzuk.
Én nem tudom, hogy egy ilyen gépnek mennyi a súlya, de biztos nem volt pehelykönnyű és abban a dokinak volt igaza, hogy egy lyukas sajthoz hasonlító háztető nem biztos, hogy elbírja.
Mielőtt azonban újabb érveket sorakoztattak volna fel saját véleményük mellett, Hugh kiáltására azonnal elvetettem magam, majd arrébb hemperedve felnéztem és még láttam ahogy a repülő gépből egy ordítva kalimpáló alak zuhan a föld felé.
Gyorsan felpattantam, hogy ha kell rögtön tudjak reagálni a helyzetre, de ekkor Nick elkapta a karomat és elmagyarázta, hogy mit vár tőlem, ha felemel.
- Rendben! – bólintottam. – Akkor akik elől ülnek azok vezetik ezt a madarat, őket nem bántsam, de legalábbis az egyiket. Aztán hozzam ide a gépet, de nem szálljon le? – ismételtem a végét kicsit bizonytalanul, de hát majd kiderül, hogy mindent jól értettem-e hamarosan.
Nem féltem, hogy az oníí-san leejt, inkább elernyesztettem, magam, hogy csak a feladatra tudjak koncentrálni és előhúztam a tőröket, hogy ezzel se veszítsek időt, ha odafenn leszek.
Épp ezért kicsit meg is lepett az ölelés és a csók az arcomra, így zavartan néztem Nick-re, de már éreztem, hogy lebegek is felfelé.
Szemem már a gépet és a benne lévőket pásztázta, hogy azonnal cselekedni tudjak. Semmi mással nem törődtem, kizártam a tudatomból mindent és mindenkit, csak az előttem lévő és egyre közeledő zajos masinára figyeltem. Mikor már megtudtam vetni a lábam, azonnal behajítottam az egyik tőrt és odaszegeztem vele az egyik egyenruhást, majd lebukva a felém csapó puskatus elől felfelé szúrva találtam el a másikat. A harmadik meg akarta ragadni közben a karomat, de kiáltva kapta el a kezét a forró bőrömről, őt egy tűzgolyó repítette ki a gépből. Láttam, hogy mindenkinél van fegyver, de egyrészt nem is nagyon volt idejük használni, másrészt úgy láttam nem is nagyon akarják valamiért, kivéve az egyik férfi egyikét, akik azt a bizonyos botot szorongatták, mert most előrángatva a fegyvert fogta rám, de már ideje nem volt, hogy lőjön, mert a tőröm átmetszette a csuklóját.
- Oda kell leszállni! – mutattam véres kezemmel a háztetőn álldogáló két alak felé, miközben a tőröm hegye vékony vércsíkot húzott a pilóta nyakán.

Nem tudtam, mennyire életképes a terv, de igaza volt Nick-nek: ez volt a legjobb esélyünk. És mindez miattam, pontosabban egy ostoba baleset miatt! Igen, hogyne, sajnálatos, ami történt, de nem szándékosan tettem! Akkor meg miért kellett ránk támadniuk? És utána meg nem értik, miért nézzük le őket... Szűk látókörű, ostoba csordaállatok...
Úgy tűnt, Parázsléptű jól boldogul odafent. Nem érkeztek újabb lövések, és a gép is ereszkedni kezdett felénk. Már láttam is a nőt, ahogy tőrét a pilóta torkának szorítja. Szép és halálos... Egy nálam romantikusabb lelkületű férfi valószínűleg ódákat zengene róla... Vajon Nick z a férfi? Gyengéd szálak kötik össze kettejüket? Sosem gondolkodtam még ezen, és olybá tűnt, nem is ez a megfelelő alkalom, hogy ezt megtegyem.
A helikopter már elég közel ért. Integettem, hogy állj, és Parázsléptű alighanem meg is értette ezt, mert a gépmadár nem ereszkedett tovább.
Felkapaszkodtam az ajtóba, majd a kezemet nyújtottam Nicknek.
- Gyere! Segítek!

Szerencsére kitartottam, és nem ejtettem el az én Honó haveromat. Nem is tudom mit tettem volna, ha ez a szörnyű dolog be következik. De így csak örülni tudtam, hogy a jó Doki jóslata nem teljesedet be. Nem sokat lehetett onnan látni a helikopter belsejében folyó harcból ahol mi voltunk. De pár pillanat múlva észre vettük amint Honó a pilóta fülkébe hajol, és máris átveszi az irányítást a gép felett. Tankönyvbe illő gépeltérítés, az biztos. Nem sokkal később pedig a gép ereszkedni kezdett lefelé. A jó doktor pedig innen már irányította a dolgot. Jelezte, hogy mikor álljanak meg, és már kapaszkodott felfelé a gép belsejébe. Hálásan fogadtam a felém nyújtott kezét, és jó magam is fel kapaszkodtam a gépbe. Nem meglepő módon a kislány nem hagyott túlélőket. - Gyere szedjük össze a fegyverek a testeket meg dobáljuk ki! - Mondom a dokinak, és elkezdem elszedni a hullák pisztolyait lőszereit, és begyűjteni a bordák közül Honó tőrét. Mikor már minden hulla fegyvertelen volt ki dobáltuk őket a tetőre. - Azt hiszem mehetünk is! Kérem uraim, jelezzék a központnak, hogy minden rendben a veszély elhárítva, és hogy vissza térnek a járőrbe. Vagy tudom is én hová. De ügyesen csinálják, vagy még egy helikopter legénysége fogja bánni a tetteik következményét. - Fenyegetem meg őket egy frissen szerzett pisztollyal. Majd mikor ez meg volt kissé tanácstalan nézek a dokira. - Merre szálljunk le szerinted ahonnan könnyen el tudunk olvadni a tömegben? - Kérdezem tőle, hiszen azt már eldöntöttem, hogy ezen pilóták sorsa a halál. Nem hagyhatunk tanúkat magunk után. Sem pedig olyanokat akik újabb üldözőket szabadítanának ránk.

A pilóták nem ellenkeztek, tették, amit parancsoltam nekik, de hát nem is nagyon volt más választásuk, meg hát gondolom elég meggyőző volt a társaik halála is, hogy ne nagyon ugráljanak.
A csuklójánál megvágott egyenruhás, csak halkan jajgatott az ülésben, hiszen alig tartotta valami a kezét a helyén és azon igyekezett, hogy elállítsa a vérzést, így vele nem volt gondom, a másik meg szépen ereszkedett amerre mutattam, így hamarosan már majdnem a tetőhöz értünk, de Hugh doki aztán átvette az irányítást, és hamarosan mindketten, Nick-kel együtt mát a gépen is voltak.
Mivel számítottam rá, hogy a fenyegetett rendfenntartó majd megpróbálkozik valamivel, így én egy percre sem tágítottam mellőle és a tőrt sem vette el a torkától, míg a két társam lefegyverezte a halottakat és kidobta őket a tetőre, így mindjárt kényelmesebben elfértek.
Mivel én nem értettem ezeknek a masinálnak a működését, így rábíztam a többi teendőt a többiekre, én csak maradtam a fenyegetésnél, habár most már a társaimnál is volt pisztoly, így mi voltunk nyerő helyzetben.
Innentől már rajtuk áll a döntés, hová utazunk ezzel a hangos és ingatag géppel, így nyugodtan várom, hogy miben maradnak, remélve, hogy azért nem lesz ez olyan hosszú utazás.
- Őt nem dobjátok ki? – mutatok az egyre nagyobb vérveszteségtől ájuldozó másodpilótára. – Nem vesszük semmi hasznát.

- Nem! - csattantam fel - Csak ember, de nem halálos a sérülése, és nem is jelent veszélyt!
Mellé kuporodtam, és a helikopter elsősegélydobozából elláttam a sérülését.
- Csak annyit ölünk, amennyit feltétlenül muszáj. Nehéz volna bárkit is az ügyünk mellé állítani, ha válogatás nélkül lekaszabolnánk mindenkit... Senki sem szimpatizál gyilkosokkal. Harcosokkal igen, de gyilkosokkal nem. Ezzel a viselkedéssel csak a Victor-féle őrülteket állítod magunk mellé.
Visszafordultam a betegemhez. Nem mondtam neki semmit... Parázsléptűnek azt mondtam, nem halálos a sérülése, de ez nem volt egészen igaz. Ha nem kap szakszerű orvosi ellátást, amit én kötszerekkel egy zsákmányolt gépen nem tudok megadni neki, akkor meghal.
- Egy kórház felé menjünk! - üvöltöttem túl a rotorok zaját - A pilóta majd beviszi, hogy elláthassák! Nem kell meghalniuk!
Kérdőn néztem Nick-re. Végső soron egyfajta demokrácia volt köztünk: ha mindketten leszavaznak, nyilván nem fogok harcolni velük egy ember miatt... Főleg, hogy egy csetepaté a helikopterben könnyen mindhármunk halálához vezethet.

Elég halált láttam már ma ahhoz, hogy egyszerre örüljek és sajnálkozzak a jó Doki kirohanásán. Örülök, hogy még meg van hite a jóban, és az igaz ügyben, hogy reménykedik abban, hogy a Mutáns hatalomátvétel a lehető legkevesebb vérrel fog járni. Örülök, hogy még meg van az emberségének szilánkja és nem szörnyeteg, mint Kardfog. És sajnálom, mert a végén tényleg nem lesz más választásunk, mint ölni. Vagy valami még annál is nagyobb szörnyűséget tenni.
Nem szólok semmit sem, mikor a pilóta rögtönzött szorító kötést kap a karjára. Viszont egyet értek Hughal a kórház nem is olyan rossz ötlet arra, hogy az ember eltűnjön.
- Okéé életben fognak maradni, irány a kórház. - Ígérem meg, és én amit ígérek azt be is tartom, hamarosan landolunk is a kórház tetején. De az ígéretem nem hordoz igazi feloldozást. Mikor landolunk megszorítom Hugh doktor kezét, és a fülébe súgok. - Doki, láttak minket... nincs választásom. - Suttogom, majd Honó felé fordulok. - Vájd ki a szemük és metszd ki a nyelvük. Ahogy ígértem, életben maradnak..de hátra lévő életükben a halálért fognak imádkozni. - Mondom, és erősen tartom a dokit, hogy ne akadályozhassa a házi nindzsát a végre hajtásban. - Így se a képeink nem fogják tudni azonosítani, sem pedig elmesélni mi is történt.

Habár nem látszott rajtam, de meglepődtem a doktor reakcióján a sebesült kidobásával kapcsolatban, hiszen nem megölni akartam, csak eltávolítani a közelünkből, hogy rá már ne legyen gondunk, de hát, ha nem, akkor nem, rántottam meg képzeletben a vállam. Engem ugyan nem zavar. Különben meg ő miatta tört ki a csetepaté és akkor nem voltak gátlásai az öléssel kapcsolatban.
- Oké Hugh-san, akkor a férfi marad. És akkor most egy kórház felé megyünk? – néztem árjuk kérdőn, hiszen ők egyelőre jobban tudják, hogy ott ezzel a masinával, hogy tudunk leszállni és onnan, hogyan tudunk észrevétlenül eltűnni, ha nem akarunk újabb rendfenntartókat a nyakunkba.
Mivel a doktor, miután bekötözte a sebesültet, várakozóan Nick-re nézett én is kíváncsian vártam, hogy ő mit mond, mi legyen a további terv.
- Hallottad? – kérdeztem a meredten ülő pilótától, ahogy a barátom is rábólintott a kórházra. – Akkor menj egy kórházhoz, ahol le tudsz szállni ezzel a géppel. – adtam ki az utasítást a tőrt kicsit előrébb tolva, aki nem is ellenkezett, tette a dolgát.
Gondolom megnyugodott, hogy ők életben maradnak. Éppen ezért még én is meglepődtem, mikor egy aránylag gyors út után, ahogy leszállt ez a madár, Nick megragadva a doktort utasított, hogy csonkítsam meg a két férfit.
- Nem Nick-san! – ráztam meg a fejem egy kis gondolkozás után. – Bocsáss meg nekem, de ez nem az én utam. A harc közben minden további nélkül megöltem volna őket, de csonkítani és foglyokat leölni nem fogok. Én örömömet lelem a halálosztásban, de oktalanul nem gyilkolok. Nem fognak beszélni, mert tudják – nézek érzelemmentes tekintettel a két rettegve felénk meredő férfira, - hogy akkor megkeresem és megölöm őket is meg a családjukat is.
Még egyszer bocsáss meg oníí-san! – teszem el a tőreimet és hajolok meg Nick felé.

Nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy közvetlenül a kórház leszállópályáján landolunk, de épp annyira el voltam foglalva azzal, hogy kiszabadítsam magam Nick szorításából, hogy nem volt érkezésem ennek hangot is adni.
Nem értettem, mitől szűkült így be Nick látóköre. Hát nem érti? Valóban nem képes megérteni?
- Nick! Ha fontos neked az ügyünk, nem teszed ezt! Értsd már meg! Ha megcsonkítod őket, miben lennél más, mint ők?! Mutánsok vagyok! Mutáns, légy büszke, emlékszel? Erre szerinted büszkék lehetünk majd?
De úgy tűnt, mégsem volt szükség a meggyőzésre. Parázsléptű, engem igencsak meglepve, megtagadta az utasítást.
- Köszönöm - mondtam neki.
A rotorok lassan megálltak, és szembesülnünk kellett azzal a problémával, ami nekem már eszembe jutott: orvosok siettek felénk értetlen arccal, de hordággyal, felkészülten.
- Fogjátok a fegyvereket! Ott hátul is van egy ajtó, a másik szárnyba vezet! Dolgoztam itt, tudom! Arra megyünk. Gyerünk!

Nagyot sóhajtok, úgy látszik a társaim nem látják be, hogy minden amit tenni akarok az a saját védelmünk. Hiszen csak két -féle ember nem beszél. A halott, és az akinek nincs nyelve. Lehet, hogy Honó kedves azt hiszi a fenyegetése elég ahhoz, hogy hallgassanak, de én tudom, hogy létezik olyan, hogy „tanúvédelmi program”. Lassan elengedem Hugh dokit, és megadóan nézek Honóra.
- Nincs semmi baj! - Sóhajtok fel, majd a Doki szemébe nézek, hogy tudja nem helyeslem, hogy olyan embereket engedünk szabadon akik később azonosíthatnak minket.
- A tárcákat! - Vetem oda a pilótáknak, majd mikor meg vannak a tárcák elégedetten nyugtázom, hogy benne van a személyi a lakcímmel együtt. - Kis emlékeztető srácok! Ha köptök akkor ti haltok meg utoljára, miközben végig nézitek minden számotokra fontos ember halálát. - Fenyegettem meg őket én is remélve, hogy tényleg befog válni a dolog. Persze személy szerint nem fűztem reményeket a dologhoz. Rendőrök, és a rendőrök tudják, hogy kiállnak értük a társaik. Mikor elhagyjuk a helikoptert máris tovább forognak a fogaskerekek az agyamban.
- Bocsi doki, remélem nem haragszol rám. De csak azt teszem ami szerintem a helyes a biztonságunk érdekében. - Kérek elnézést a doktortól az erőszakosságomért. - Majd mikor végre az épületben vagyunk egy pillanatra megállok pihenni. A vállsebem nagyon fáj.
- Hugh te vagy az idegen vezető te mész előre. De azt mondom, hogy lopjunk egy mentő autót, és mellé valami érzéstelenítőt, mert a vállam egyre rosszabb. - Mondom, és tükör nélkül is sejtem fehér lehetek, mint a fal.

Mivel rám várt volna a feladat, hogy végrehajtsam a pilótákon a csonkítást, végül az én szavam is döntötte el a vitát, és megkönnyebbülésemre Nick sem haragudott meg érte, csak egy nehezebb sóhajjal vette tudomásul, de nem hadakozott ellene.
Mikor elengedte a kétségbeesetten győzködő doktort, már az is lenyugodott, hiszen végül is az ő álláspontja győzött, még ha nem is pont azért, amit mondott.
A köszönetére csak biccentettem felé, majd máris azt figyeltem, hogy Nick-san mit akar a pilótákkal, hiszen látszott, hogy a fenyegetésemet igazán komolyan vették, de ha nem akkor én betartom az ígéretemet.
Mikor elkérte a papírjaikat és kijegyzetelte az adataikat, azért látszott rajtuk, hogy még jobban megrémültek, és Nick szavai alapján már biztos voltam benne, hogy nem fognak beszélni, hacsak nem nagyon bolondok.
Ahogy leszálltunk, már a doki vette át az irányítást, hiszen elmondása alapján ismeri a helyet, és én tettem, amit mondott.
Miközben a férfiak rendezték maguk között az előbbi kis incidenst, addigra már el is tűntünk az épületben a személyzet szeme elől, ahol oníí- san újabb javaslattal állt elő.
Rápillantottam a szavaira és már látszott rajta, hogy elég rossz bőrben van, tényleg nem ártott volna valamit kezdeni a sebével, hiszen így nem fog sokáig futna, ha szükséges, és mindannyiunkat bajba sodorhat, ha elveszti az eszméletét.
Mivel Hugh orvos volt, így most mindketten tőle vártuk, hogy rábólint-e a javaslatra.

Nick szemébe néztem.
- Semmi nem indokolta a kegyetlenkedést - mondtam keményen - De ebbe most nem menjünk bele.
Bólintottam, mikor elkérte a tárcájukat. Ez sokkal jobb ötlet volt, és a fenyegetés is Parázsléptű részéről.
A Testvériség alapjaiban működik rosszul, és ezt Eric nem látja be. Csak a lehető legkevesebb erőszakkal érhetjük el, hogy ellenállás nélkül fogadjanak el minket. A szabadságharcosokat kedvelik. A mészárosokat nem.
Láttam Nicken, hogy valóban nincs jó állapotban. Gyorsan kell cselekedni.
- Egy perc, és tudomást szereznek rólunk. A pilóta, ha nem is mondja el, kiket látott, az orvosok láthattak minket. Az a lépcső visz a mentőállomásra. Ki fog vezetni? Parázsléptű, elbírsz egy ilyennel? Nick-nek sürgős segítségre van szüksége.

Igaza van a doktornak. Semmi nem indokolta a kegyetlenkedést. De azt sem, hogy miért kellett életben hagynunk pont a pilótákat, mikor nem is olyan sokkal előtte, meg halomra mészároltuk a civileket az utcán. Szerintem ezt már így is úgy is véres mutáns támadásnak fogják elkönyvelni, mind a politikusok, mind a média, és mindenki más aki nem a mi bőrünkben volt ott. Pár pilóta ide vagy oda már igazán nem kellett volna számítania. Azonban a Doktor, nem hiába Doki. A lelkébe anno beleéget egy olyan dolog, mint a Hippokratészi eskü. Az én lelkembe viszont négy év embertelen bánásmód égett bele egy mutáns börtönben, ahová úgy kerültem, hogy nem csináltam semmit, csak más génekkel születtem.
- Szerintem nem lesz gond. Már egészen jól vezet. Csak a Kresszt nem gyakoroltuk eleget. - Mondom, mosolyogva mikor a doktor azt kérdezi, hogy a Japán lány boldogulni fog-e a kocsival. - A GPS-t szedjétek ki a kocsiból, rögtön a műszer fal alatt van egy kék dobozka. Ilyen van a taxikban is. Ha kiszeditek nem fognak minket követni. - Mondom, és el is indulok azokon a lépcsőkön amiket Hugh mutatott. Nem akarok sokáig maradni, mert a végén, még újra ölni kel, ami annyira nem is zavarna. De nem tudom ebben az állapotban meddig leszek harcképes.

Igen csak meglepődtem Hugh kérdésén, hogy elbírok-e egy mentőautóval.
- Miért mit kell vele csinálni? Legyőzni, vagy mi? – értetlenkedtem egy kicsit, de aztán Nick-san szavai rávilágítottak, hogy csak el kellene vezetni azt az autót, így kisebb kétségektől gyötörve, bizonytalanul rábólintottam.
- Hát a jól vezet dolog azért nem egészen a valóság, de valószínűleg nem fog gondot okozni, ha ti is ott vagytok.
A GPS-ről pedig szintén halvány fogalmam sem volt mi az, de majd megmutatják és akkor kiszerelem, vagy kivágom, ha szükséges ahhoz, hogy ne tudjanak a nyomunkra akadni.
Amennyire csak a sebesült Nick-től telik gyorsan sietünk lefelé azon a lépcsőn, ami Hugh szerint az autókhoz vezetett, de mikor megláttam, hogy nem egy személyautóról van szó, olyanról, mint amit már vezettem, akkor még jobban kétségbeestem.
- Onní-san, biztos vagy benne, hogy ezt is tudom vezetni? Ez sokkal nagyobb, mint a te kocsid. – néztem a járműre, amibe Hugh igyekezett besegíteni hátul Nick-et is. – Ti itt lesztek hátul? És én akkor hogyan fogok segítséget kérni, ha muszáj lesz? – kérdezem faarccal, de magamban már nagyon is ideges vagyok, hiszen nem akarom lebuktatni magunkat azzal, hogy rögtön nekimegyek valaminek.

A jószerencse pártfogásának tudtam be, hogy a mentőállomáson éppen nem volt senki. Sejtettem, hogy mi ennek az oka: nyilván mindenki minket keresett az épületben. Ez persze súlyos mulasztás volt a mentősök részéről, de ez egyszer nem róttam fel nekik.
Bekászálódtunk a mentőautóba. Ez utóbbi nem volt olyan nehéz, mint lehetett volna Nick, falfehér arca ellenére tartotta magát.
- Igen, Parázsléptű, mi itt hátul leszünk. De ne félj, tudom, hogy menni fog ez neked. És ha baj van, még mindig előre tudok mászni.
A GPS-re néztem. Ez egy jó ötlet volt Nicktől, én alighanem elfeledkeztem volna róla.
- Ne ijedjetek meg - szóltam, és a kis doboz egy pillanat múlva szikrákat hányva szétesett. Egy egészen apró kis robbantás a belsejében épp elég volt.
- A rádiót viszont meghagyjuk, azon át tudakozódhatunk, hol keresnek minket. Parázsléptű, induljunk! Az a gomb ott, nyitja az ajtót előttünk. A kormány mellett.
Közben már tettem-vettem, kötszert és csipeszt meg fertőtlenítőt szedtem elő. Nem volt mentőorvosi gyakorlatom, de úgy gondoltam, nem lehet nagy baj. Először is beadtam Nick-nek egy érzéstelenítőt, aztán a szikével és a csipesszel dolgoztam. Csakhamar repeszmentes lett a társunk húsa, és már csak a kötözés volt hátra.

- Nyugalom Honó San! Ezen is ugyan olyan a pedálok ki alakítása, és a többi dolog is ugyan úgy működik mint a kocsikban amiben ültünk. Szóval mindent úgy ahogy tanultunk, csak óvatosan mintha szerelmeskednél. - Biztatom vigyorogva a lányt, majd a következő pillanatban elismerően nézek Hugh doktorra.
- Ez igen doki! Ha egyszer felfogsz hagyni az orvoslással akkor még mindig jó jövő vár rád az autó tolvaj bizniszben. - Ugratom egy kicsit, majd miközben ő el kezdi előszedni az orvosi kütyüket én borzalmassá vált fejjel össze szorított fogakkal hámozom ki magamat a felső ruházatból. Nem mintha sok értelme lenne mert csupa vér és cafat az egész váll részen. Ez azonban már csak akkor jut eszembe mikor a saját szememmel látom a csupa vér felsőmet. Nagyot nyelve nézek fel.
- Öt centi, és a torkom tépi fel. Már halott lennék. - Mondom döbbenten, és nem tudom levenni a szemem a lüktető sebről. Elég ronda látvány. Hála istennek hamar kapok egy adag fájdalom csillapítót, miután a hordágyra dőlve a doktor neki ál kaszabolni. Nagy szerencsém van és Honó is ügyesen vezet. Mármint egy darabig. Ugyanis egy hirtelen fékezésnél a doktor szikéje is megszalad. Mint mondtam szerencsés vagyok, és fájdalom csillapított. - Doktor..ha meg vagyok .. ülj mellé és segíts neki. - Mondom akadozó nyelvel miközben a világ ma már másodjára sötétül el.