Bronxi utcák

Villámgyorsan cseréli ki a tárat a következőre, hogy folytathassa hazafias kötelességét, és nem mellesleg, legújabb kiszúrását a kínai maffiával. Nem lenne annak a helyében, akinek el kell majd újságolnia a ma történteket a nagyfőnöknek, pláne ha még a kikötőbe tervezett meló is a terv szerint alakul majd, bár miért is ne sikerülne?
~Na, elég a játékból, most végetek!~
A következő lövése két bandatagot is eltalál egyszerre, igaz a második csak a lábán sérül meg súlyosan. Valószínű, hogy gyorsan elvérezne attól a sebtől, ám Szellem nem ilyen türelmes, ezért a következő golyóval megadja neki a kegyelemdöfést. A következő áldozata ki be ugrál fedezéke mögül, hogy szabályos időközönként megeresszen egy sorozatot automata géppisztolyából feléjük. Ilyen távolságból ahhoz is hatalmas mázlira volna szüksége, hogy egyáltalán az épületet eltalálja, így Szellem teljes nyugalommal viszonozza a tüzet, ötödik próbálkozásra le is szedi őt. Utolsó ellenfelét azonban sehol sem látja, pedig nincs valami sok búvóhely a környéken.
-Na hogy állsz - kiált oda Sheela-nak - ingyen fogsz nekem dolgozni, vagy szükség lesz a harmadik fordulóra is?
~Amire lehet neki kéne kitalálnia a feladatot, ha már így méltatlankodik az én játékaim miatt. Na jó, a játék tényleg durva egy kicsit, de akkor is....

Míg az utolsó áldozatomra vadászom és várom, hogy végre a puskacső elé kerüljön, addig van időm megszemlélni, hogy Szellem is sikeresen limitálta el a zöldeket.
Már éppen elkeserednék, mikor látom, hogy már nincs célpontja, de aztán megszámolva a szanaszét fekvő emberkéket, látom, hogy egy biza hiányzik.
~ Na, akkor még semmi nincs veszve, csak valahogy elő kéne csalogatni azt az elveszett báránykát. ~ nézek bele ismét a távcsőbe, hátha megpillantom végre.
Végül aztán kipattan az isteni szikra, hogyan fogom puskavégre kapni a fickót. A szemetes, ami mögé befészkelte magát, kis kerekeken gurult, hogy könnyen mozgatható legyen. Na ez nekem most kapóra jött. Én is tárat cseréltem és módszeresen kezdtem meglőni a kuka oldalát, amely szerencsémre nem volt tele, így a negyedik lövésre meg is indult.
Szellem gunyoros kérdése pont ekkor ért el hozzám, de nem pocsékoltam az időt most a válaszra.
A szemetes mögött kucorgó bandatag, ugyan gyorsan kapta magát és vele együtt mozgott, de nem elég gyorsan. Az ötödik golyó a csípőjébe fúródott, ami ki is lökte a fedezékéből, de mielőtt még ordítása túlságosan felverte volna a környéket, kapott egyet a fejébe is. Kész!
Most már válaszolhattam a feltett kérdésre.
- Én jól állok! De a te utolsó emberedet nem látom kifektetve. – nézek körül látványosan. - Ezért azt hiszem azzal az ingyen melóval még várnod kell.

Szomorúan hajtja le a fejét, miközben tudomásul veszi, hogy ezt a kört el bukta, majd feltápászkodik, kezében a puskával. Szemeivel folyamatosan kémleli az utat a szökött gazfickó után, de hamar rá kell jönnie, hogy idefentről nem fogja meglátni azt a rohadékot.
-Szép volt, nagyon szép. És most, ha megbocsájtasz egy pillanatra.
Kámforrá válik, 5 másodperccel később pedig egy lövés dördül valahol a távolban. Hamarosan újra megjelenik a tetőn, és mosolyából ítélve sikerült helyreállítania a lelki békéjét.
-Szóval, döntetlenre állunk - állapítja meg azt, ami mindkettejük számára nyilvánvaló - akkor ideje valami igazán rázós dolgot művelni...
Közelebb sétál tettestársához, és amennyiben ő maga is felállt végre a jéghideg épületről, kezét a nő vállára teszi.
-Mi lenne, ha te választanád ki az utolsó versenyszámot? Csak ne befűznöm kelljen valakit, a büdös kölykök nem tudnák elviselni.
~Közben a kínaiak elvesztettek egy csempészt, egy finomítót, és ha minden jól megy, a kikötőben is akadnak majd gondjaik bőven. Szinte már túl könnyen megy.~
-Tudom ajánlani a birkózást - jegyzi meg, szemtelenül vigyorogva - ott még azt sem bánnám, hogy biztosan vesztenék.

Hiába tudom, hogy milyen gyorsan tud eltűnni, azért meglep, mikor az elveszett bandatag után indult, és az is, hogy milyen gyorsan megtalálja.
Mire visszatér, már karbafont kézzel várom, hogy majd mivel rukkol elő.
- Igen, döntetlen. – bólintok egy kisebb mosollyal a szám sarkában. – De el kell ismernem szoros volt.
Érdeklődve figyelem, amikor közelebb sétál és mikor a vállamra teszi a kezét azt hiszem, hogy ismét egy másik helyre akar cipelni, ezért őszintén meglepődök a javaslatán, de a meggondolatlan közelsége kaján gondolatokat súgnak a fülembe, aminek természetesen nem tudok ellenállni, hiszen még élénken él bennem a Rozsomákkal való találkozás.
Finom mozdulattal nyúlok a vállamon nyugtatott kezéhez, mint aki csak megsimogatni vagy megpaskolni akarná, szám bájos mosolyra húzódik, de mikor már remélhetőleg, még a gyanú szele sem érinti meg, bilincsként ragadom meg a karját és egy csavaró mozdulattal arra kényszerítem, hogy megperdüljön, a kezét a háta mögött a lapockájáig tolom, persze nem akarom eltörni, csak egy kicsit akarom, hogy fájjon. A másik kezem a nyakához szorítom kipattintva éles karmaimat.
- Tudod édes, most a közelharc része jön a dolognak és ilyen labdát feldobni nekem, azért nagy meggondolatlanság, és jobb ha tudod, nem szeretem a birkózást, a jiu jitsut jobban kedvelem. – suttogom a fülébe, aztán persze elengedem, körmeimet meg visszahúzom.
- De, ha eddig te diktáltad a feltételeket, most már ne visszakozz! Majd legközelebb én jövök háromszor! – kuncogok fel.

Sok mindent elárul az emberről az, ha mosolyt lát valakinek az arcán, aki éppen ránéz, az aggodalommal tölti el. Szellem kifejezetten ilyen fickó, utálja, ha valaki rámosolyog, különösen, ha egy szexi trükkös bérgyilkosnő teszi azt. Sajnos számítani valamira nem ugyanaz, mint védekezni ellene, így következő mozdulatán már csak akkor tud morfondírozni, mikor mutáns naptár Miss Márciusa a fülébe suttog.
- Csak udvarias akartam lenni - feleli nem túl hihetően, miközben kezével a nő csuklója után kap, mielőtt el tudná húzni immár karom nélküli kezeit - de akkor játszunk az én szabályaim szerint, édes!
Előre rántja Sheena kezét, ő maga pedig előre dől, hogy így egy kicsit a hátán cipelhesse a nőt. Egyetlen másodper bőven elég ahhoz, hogy eltűnjenek a háztetőről, maguk mögött hagyva az így a ma éjszakára egy kicsit biztonságosabbá vált Bronx-t.
~Mondjuk tényleg, hála nekünk, ma itt mindenki nyugodtan aludhat, hisz hajnalig itt fog nyüzsögni a fél kapitányság ezek után, tiszta mázli, hogy lopottak a puskák....~

//Folytatás: Brooklyn Atama Kyokushin Karate Klub //

Újfent nehéz napja volt, és mivel ezért valakinek meg kell fizetnie, úgy határozott, hogy betér a Herculoids-ba, hogy valakin leverje a rosszkedvét. Kivételesen az utcán jelenik meg, abban a WC-be ugyanis nem hajlandó betenni a lábát, még szellem formában sem.
-Odanézzetek! A rohadt mutánsnak volt pofája itt megjelenni a semmiből. - Úgy néz ki, felbukkanása mégsem volt annyira feltűnésmentes, mint amennyire azt szerette volna. Három nehézfiú közelít felé, kiknek szándékai nem kétségesek a számára. - Kapjuk el!
Vigyorogva áll az út közepén. Nem hitte volna, hogy megkaphatja a bunyót, anélkül, hogy pénzt kéne áldoznia a sörre.
-Gyertek csak - hergeli őket - úgyis van egy mozdulat, amit ki szeretnék próbálni!
A huligánoknak nem kell több biztatás, azonnal Szellemre támadnak, ám ő egyenlőre sikeresen kitér minden ökölcsapás elől. Most még nem viszonozza a támadásaik, hisz azzal túlságosan röviddé válna ez a szép kis bunyó.
-Csak ennyit tudtok?

Már éppen azt tervezgeti, milyen látványos módon fogja feltörölni a járdát ezzel a három idiótával, amikor megjelenik a közelben egy taréjos ürge is. Eleinte arra számít, hogy akkor most négy embert kell majd lenyomnia, és az igazat megvallva még ezzel sem lenne feltétlenül problémája, legfeljebb majd beiktat egy kis lövöldözést is.
-Oké tehát négyen...mi van?
Valósággal sokkolja az, ahogy a férfi mellé áll. Hamarabb számított volna segítségre a húsvéti nyuszitól, mint tőle, de természetesen ajándék lónak ne nézd a fogát ugye.
-Rendes tőled, de tudod, mutáns vagyok, szóval ha ez neked gond, a másik csapat biztos megbocsájtaná neked ezt a kis félreértést...- tekintetét három ellenségükre emeli, kik most már mindkettejükre úgy néznek, mint a férfire aki elvette a húguk szüzességét - ..vagy nem. Rendben, csapjuk le őket!
Beveti új képességét végre, melynek köszönhetően kicsit átlátszóvá válik, és nem mellesleg háromszor gyorsabbá, mint rendesen. Démoni sebességgel veti rá magát az első ellenségre, kinek épp csak meglepődni van ideje, mire bekapja az első ütést. Egy másik megpróbálja hátba támadni Szellemet, a harmadik manus pedig Vortex felé kezd szaladni, ököllel előre.

Szellem remekül elvan az általa kiszemelt fickó ütlegelésével, olyannyira, hogy kivételesen tényleg jól jön a figyelmeztetés. Korábban nagydarab ellenfele gond nélkül kiüthette volna őt, most azonban démoni sebességének hála, már gyerekjáték kitérni mindkét támadója ütései elől, s néha még viszonozza is azokat. Sajnos teljesen még nem jött bele ebbe az új képességbe, így nagy ritkán azért előfordul, ő is kap néhány találatot, de most kivételesen legalább az arcát meg tudja óvni.
~Na, ez legalább jobban megy mint a múltkor, viszont ideje lenne haladni egy kicsit a témával, mert kezd sajogni a vállam.~
-Kösz haver - szól csapattársának, mikor éppen hagynak neki egy szusszanásnyi időt. - Én amúgy a Szellem vagyok, és te?
Általában nem szokott ezen a néven mutatkozni, de a srác amellett, hogy a segítségére sietett, még ittasnak is tűnik, és kivel lehetne őszinte, ha vele nem, nem igaz? Időközben az az ellensége, akit régebb óta püföl ledőlt pihenni, ezért már csak egyetlen rasszista Bronx-i próbálja csak boxzsáknak használni a fejét, ami ugye édes kevés.
-Csak ennyit tudtok? Pancserek!
Ad egy hatalmas gyomrost ellenfelének, amitől ugyan nem dől ki, de legalább van egy kis ideje, hogy megnézze Vortex miként halad a saját párbajával.
-Nálad minden oké?

Épp készülne újabb pofonnal megkínálni ellenfelét, mikor arra rázuhan egy másik manus, egy olyan szögből ahonnan a legkevésbé sem számított volna rá.
-Mi a f... - Gyorsan körbenéz, s a teleportkapuk láttán azonnal megvilágosodik. Arca széles mosolyra húzódik, ahogy tekintetét a csapattársára emeli, ki végre elárulta a nevét. - Vortex mi? Találó.
Egy rúgás még benne van, amit sürgősen ki kell adnia magából, ezért meg is teszi a földön fekvő ellenfelével, mielőtt újdonsült partnere felé kezdene sétálni. Közben természetesen már nem használja a képességét, ezért többé nem lát át rajta senki, legfeljebb a topográf.
-Mond csak, nincs kedved inni valamit, hogy megünnepeljük fényes győzelmünket? Ismerek egy jó kocsmát Brooklyn-ban, ahol ugyan nem jár ilyesfajta műsor a pia mellé, viszont legalább a magunkfajták közt lehetünk, és általában a csajok is jobbak, mint ezen a városrészen.
Várakozóan tekint Vortexre, készen rá, hogy mindkettejüket elröpítse oda, hacsak a férfi nem ismer egy rövidebb utat. Az előbb látottak alapján pedig ez nem elképzelhetetlen a számára.

Tettszik neki a srác lelkesedése, mosolya még szélesebbre húzódik, mikor meghallja annak válaszát a meghívásra. Ez igen, ilyen a helyes hozzáállás. Egyre közelebb sétál a férfihoz, s közben a fejét rázza a különböző utazási módok említésére.
-Ismerek egy gyorsabb módot, de a cigidet szívd el előbb nyugodtan, utána nem biztos, hogy lesz hozzá kedved.
Megvárja, míg az utolsó szikre is kihuny a csikkből, és csak utána nyújtja kezét Vertex felé.
-Hamarabb ott leszünk, mint gondolnád.
Miután a férfi elfogadja a felé nyújtott kezet, vonásaik elhalványodnak, és pontosan két másodperccel később már egyikük sem rontja többé Bronx mutánsgyűlölő levegőjét.

//Folytatás: Exile Brooklyn. //

Futottam, ahogy a lábam bírta. Nemrég még csak sejtettem, hogy valaki meg akar ölni. Na már most, a sötét szedán, ami üldözött és amiből lőttek rám, eléggé megerősített az ebbéli gyanúmban. És a piszkok még a járdára is feljöttek! Nem elég, hogy meg akarnak ölni, de még a közlekedési szabályokat sem tisztelik.
Szerencsére viszonylag néptelen volt az utca. Én például csak egyvalakit láttam, akit nemsokára el fognak találni a golyók. Most megjegyzem, hogy a golyók röppályáját a valószínűségi vonalak alapján az életedért futva másodpercek alatt kiszámolni olyan nagyon nem könnyű. Szóval alkalomadtán tévedhetek is.
Futtomban derékon kaptam a lányt (Lynn), akit a következő négy másodperc során két golyó is eltalált volna, és kipenderítettem az útra, az autók közé. Magam is utána ugrottam.
- Megmentettem az életed - lihegtem - Ráérsz később is megköszönni. Fogd a kezem, és csak arra fuss, amerre én mondom!
Azzal elkezdtem a valószínűségi vonalakra támaszkodva szlalomozni a kocsik között, lehetőleg úgy, hogy sem engem, sem a lányt ne lőjenek le és ne is üssenek el. Nem volt könnyű, ha éppen kíváncsi rá valaki. Nagyon nem volt könnyű.

Autó, lövöldözés, menekülő férfi. Az egész olyan volt, mintha lassított felvételben néztem volna az egészet, talán a váratlansága miatt. Vészesen közeledtek hozzám, és már épp eldöntöttem, hogy felöltöm víz alakomat, mert inkább leleplezem magam mindenki előtt, mint, hogy kilyukasszák a bőrömet, mikor a menekülő ahelyett, hogy elrohant volna mellettem, magával rántott. Innentől az események minden átmenet nélkül nemhogy abbahagyták a lassított felvételt, de mintha kétszeres sebességre kapcsoltak volna.
~Mi a...? Ki a ...? MI FOLYIK ITT?!
Elmélkedni azonban nem volt időm, úgyhogy kénytelen voltam követni a lökés adta lendületet, minek eredményeképp már az úttesten is találtam magam. Igaz, általában elmondható, hogy a szándék a fontos, de nem éreztem magam nagyobb biztonságban a száguldozó autók között, mint az előbb a golyók útjában. Ráadásul már átváltozni sem tudtam, mert olyan erősen fogta a kezem, és húzott maga után, hogy, ha hirtelen vízzé lettem volna, ő biztosan orra bukott volna.
-Várj... várj egy... kicsit - lihegtem futás közben.
Lázasan töprengtem, hogy menekülhetnék meg a golyók valamint a jelenleg szintén életveszélyes kocsik elől, és hogy egyáltalán ki az, aki, ha megkérdőjelezhető módon is, de mégiscsak megmentette az életemet.

- Dehogy várok! Meghibbantál, kislány? Azok igazi pisztolyok ám!
Futottam tovább, és sikeresen átértünk az út túloldalára. Ott berohantam egy sikátorba, továbbra is magam után rángatva a lányt, majd ki a másik oldalon, egy egészen másik utcán.
Ellenőriztem a valószínűségi vonalakat. Fenébe, ez így nem lesz jó!
- Gyere! Remélem nem félsz a magasban!
Fogtam egy konténert, és a legközelebbi tűzlépcső alá toltam. Így már elértem a létrát. Lehúztam, és leugrottam a konténerről. Visszataszigáltam a helyére. Szerencsére üres volt., különben meg sem bírtam volna mozdítani.
- Eléred a létrát? Mássz, gyerünk! Majd a tetőn beszélgetünk. Két percünk van felérni, mindjárt befordulnak a sarkon.

~Ha Szellemmel kibírtam tériszony nélkül a Szabadság szobor tetején, talán egy tűzlépcsőt is elviselek sikongatás nélkül!~
Engedelmesen másztam hát fokról fokra felfelé, nem annyira, mert a golyóktól féltem, attól könnyedén megvédtem volna magam, hanem hogy végre felérjünk mindketten biztonságban, amire még átváltozás nélkül is bőven volt esély, ha siettünk.
Azt viszont hamar észrevettem, hogy ő sokkal gyorsabban tudna haladni, ha nem kéne az én tempómat tartania. Ezért aztán, mivel nekem nem kellett félnem, még akkor sem, ha elvétettem volna, ellöktem magam, hogy nemsokára az ismeretlen férfi háta mögé kerültem fejjel lefelé. Ahogy zuhanó szaltóm közben kezdtem visszafordulni a normális állapotba, gyorsan megint a lépcsőfokok felé kaptam, és sikerült is elkapnom egyet. Hogy a kemény vasszerkezetnek csapódás ne fájjon annyira egy pillanatra vízzé váltam, aztán újra vissza emberré.
-Csak másszon tovább, nekem nem eshet bajom - kiáltottam rá, miközben egyre gyakrabban fordultam hátra, hogy lássam, ha üldözőink esetleg utolértek bennünket, akkor ugyanis újfent vízemberré kell válnom, hogy megvédjem magamat a golyóktól.

Amikor a lány felmászott, visszahúztam a létrát, hogy ne jöjjenek rá, merre mentünk. Elkezdődött a tempózás felfelé.
Egy kissé meglepődtem, mikor egy mutáns-trükkel megbolondított akrobata-mutatványt adott elő. Ez nem igaz! Mindig! Mindig ez van! Meg akarok védeni valakit, és kiderül, hogy sokkal jobban meg tudná védeni magát, ha nem kéne rám is vigyáznia! Remek... Talán be kéne iratkoznom valami küzdősportra, vagy szuperhős-képzőbe, vagy nem tudom...
Másztam felfelé, miközben tudtam, hogy az üldözők már nagyon közel vannak. De én már fel is értem, és a lánynak sem tarthat tovább pár másodpercnél. Még... Igen. Még pont felér, mielőtt látótávolságba érnek. Szuper. Akkor ez meglenne...
Körülnéztem a tetőn hasznos eszközök után arra az esetre, ha mégis ránk találnának. Volt pár méter fémkábel összetekerve a földön. Ez még jól jöhet. De az ajtó, ami a lépcsőházba vezet, zárva van. Talán be tudnám rúgni... Majd kiderül. És itt vannak a villámhárítók, ha feljönnének ide, és úgy döntenek, hogy nem lőnek le, hanem halálra vernek, és véletlenül ki tudnék feszíteni egy ilyet a foglalatából, máris lenne egy kis esélyem...

Miközben a férfi a terepet szemlélte, én még egyszer hátranéztem, ahonnan jöttünk. Még nem láttam senkit, de biztos voltam benne, hogy már nem túl sok idő kérdése, és itt lesznek. Volt ugyan egy ajtó, de az zárva volt, hiába próbálta új ismerősöm kinyitni.
-Megnézem, mit tehetek - mondtam, majd víztócsa képében átszivárogtam a réseken.
Sajnos az ajtót a másik oldalról sem akart kinyílni.
-Kulcsra zárták - jelentettem, mikor visszatértem a tetőre. - Zárat feltörni nem tudok, úgyhogy esetleg berúghatnád... bár elég vaskosnak tűnik. Vagy...
Én is körülnéztem, és több olyan tárgyon akadt meg a szemem, ami több, mint hasznosnak bizonyulhattak.
-Ha biztosítanál némi kósza áramot, átvezetheted rajtam, én meg továbbítom hozzájuk, így fedezékben maradhatnál, és nem eshetne bajod.
De - tettem hozzá sietve, mert eszembe jutott, hogy bár jelen helyzet szövetségesekké tett minket, ettől még semmit nem tudtam róla - ne túl sokat. Nem akarom, hogy meghaljanak. - Itt felé nyújtottam a kezem. - Lynn Harlow vagyok, nagyon örvendek. Ha nem fogadod el a feltételeimet, hogy nem ölök meg senkit, és nem is segítek megölni senkit, majd egyedül megoldom.

Megráztam a felém nyújtott kezet.
- Pszt... Egy pillanat.
Ellenőriztem a valószínűségeket. Remek.
- Nyugi, itt nem találnak ránk. Láttam. Izé, én előre tudok dolgokat. Ezért löktelek félre az előbb. Eltalált volna pár golyó. És így tudtalak átvezetni a kocsik között. Nem tudtam, hogy te is mutáns vagy.
Leültem a tetőre és kényelmesen elhelyezkedtem, törökülésben.
- Mivel egy kisebb hadsereg vadászik rám, jobb, ha nem tudod, mi a nevem. John Smith vagyok. Persze nem vagyok igazából John Smith, de neked igen. Na figyelj. Itt biztonságban leszek, nem találnak meg. Két óra múlva elhagyják a környéket, addig itt maradok. Ha gondolod, elcsoroghatsz. Ha nagyon biztosra akarsz menni, maradj itt velem, de nem hiszem, hogy látták volna az arcodat. Bocs, hogy belekevertelek. Csak így még van esélyed élni. Úgy meghaltál volna, higgy nekem. Láttam.
Hátamat az alacsony mellvédnek vetettem, és lehunytam a szemem.
- Átmennek a másik utcába, két perc múlva... Jól van. Nem lesz gond.

Érdeklődve hallgattam a képességéről szóló szavait. Így azért mindjárt másképp festett az egész történet. Miért pont engem próbált megmenteni, miért gondolta, hogy az úttest biztonságos lehet stb. Magabiztossága egy igen hasznos képességből származott, ami épp megmentette az életemet.
Az sem volt hát kérdés, hogy jó ötlet-e elhalasztani a tovább haladást a tetőről. Ha azt mondja, hogy itt biztonságos, akkor az úgy is van. Az álnevet pedig jelen helyzetben érthetőbbnek találtam, mint gyanúsnak. Ha én lennék az ő helyében, nem biztos, hogy szívesen adnám tudtára egy ismeretlennek a kilétemet.
-Oké, Johnny - huppantam le mellé. - Akkor még maradok egy kicsit. Köszi a figyelmeztetést... meg, tudod... hogy megmentetted az életemet. Jövök neked eggyel, ha bármire szükséged van, csak szólj. Addig is, ha esetleg be akarsz avatni, hogy miért üldöznek, hát most van némi időnk agyon ütni. Mármint - vontam össze a szemöldökömet - ezt te tudod. Mennyi időnk van?

Lehunytam a szemem.
- Két óránk és hat vagy hét percünk. Ennyi idő múlva adják fel a keresést. Nagyon kitartóak, de eléggé ostobák, ha ennyi idő alatt nem jut eszükbe a tető... Na mindegy. És nincs mit. Engem akartak kinyírni. Az sincs éppen rendben, nem mondom, de nehogy már miattam más is szívjon...
Sóhajtottam.
- Érdekes történet. Bűnöző vagyok. Nem gyilkos, vagy ilyesmi... Csaló. Kisstílü alak. És átvertek. Valaki, aki valamiért a halálomat akarja, hamis gyémántokat adott nekem. Nekem ezeket a gyémántokat oda kellett volna adnom a főnökömnek. De nem adtam, mert tudtam, hogy hamisak, és ha odaadom, ott helyben lepuffant. Szóval a volt főnököm emberei lövöldöztek az előbb. Mifelénk ez a felmondólevél. Még egyszer bocs, hogy belekevertelek, de nem volt más választásom.

Beleegyezőn veregettem meg a vállát.
-Rendben van megbocsátom, hogy belekevertél azzal, hogy megmentetted az életemet. Nincs harag.
Mikor bűnöző életéről beszélt, rajtam volt a szemlehunyás sora. Még egy. Ismerek már randalírozót, zsarolót, gyilkost, tolvajt. Még én sem vagyok teljesen patyolat tiszta, hiszen a könyvelésemmel egyfolytában hazudok állam bácsinak. Milyen szép és kicsi is a világ.
Végül csak kinyitottam újra a szemem. A gyémántos története érdekesnek bizonyult. Mire a végére ért, inkább már nem is törtem a fejem, hogy vajon mikor alhatott utoljára nyugodtan.
-Nem lehetne elmondani a volt főnöködnek, hogy nem tehetsz róla, hogy a gyémántok hamisak? - kérdeztem oldalra biccentve a fejemet. - Mármint elhiszem, ha most nem akar szívesen látni, de telefonon vagy valahogy csak kapcsolatba tudnál lépni vele. Végül is te nem tettél semmi rosszat, elvégezted a munkát, csak valaki átvert. Őt kéne megbüntetnie, nem téged.

Megráztam a fejem.
- Ennél a bandánál ez nem így működik. Ha velük vagy, oké. Akkor van pénzed, van lakásod, van kocsid, vannak barátaid. De az első hibánál véged. Akkor is, ha nem te tehetsz róla. Ilyen a bandavezér és kész. De nem gáz... Van egy tervem. Megoldom a dolgot valahogy. És te mivel foglalkozol?
Oké, ez talán nem volt egy helyénvaló kérdés, így, egy lövöldözés után, egy háztetőn bujkálva a fejvadászok elől. De hát mit lehet tenni? Ez is csak olyan beszélgetés, mint a többi. Valahogyan csak el kell ütni az időt, nem?
Lehunytam a szemem, és a biztonság kedvéért megint ellenőriztem a vonalakat. Minden rendben volt. Nagyszerű. Kis szerencsével ezt a napot is túlélem. És legalább megint egy csinos lány a társaságom. Hiába, élni tudni kell... Előbb Sheena, és most ő. Nem is értem, miért panaszkodok. Tulajdonképpen nincs is olyan rossz életem...