Bronxi utcák

Ahogy a bandája szabályait ecsetelte, rosszalló fintor jelent meg az arcomon. Nagyon igazságtalannak tartottam, még ha sejtettem is, hogy bűnözőknél ez valószínűleg nem jelent semmit.
-Nincs ember, aki néha ne hibázna - méltatlankodtam. - Ráadásul te tényleg nem is hibáztál. Micsoda őrült egy főnököd volt!
Némiképp vigasztalt, hogy van valami terve, de azért továbbra is heves ellenszenvet éreztem ezután a vérszomjas, fejes iránt. Aztán megkérdezte, mivel foglalkozom, ami kellően hétköznapibb és békésebb téma volt ahhoz, hogy visszarángasson a dohogás mezejéről.
-Orvos vagyok - feleltem. - Brooklynban van a rendelőm, és mutánsokat is ellátok, úgyhogy ha bármi gond adódna, látogass meg bátran.
Elgondolkodva néztem rá egy kis ideig, majd megkérdeztem:
-Ha nem tolakodás, elárulnád, mi a terved? Csak mert ez a helyzet elég kilátástalannak tűnik, ha bármit csinálsz, az úgysem fogja érdekelni egyik tábort sem. Végül is az egyiket megloptad, a másik szerint hibáztál, úgyhogy meg kell halnod. Szóval mit lehet még ilyenkor tenni? Megölsz mindenkit? Ellopod az igazi gyémántokat? Vagy puccsot tervezel? Nem hinném, hogy lenne olyan megoldás, ami ne lenne életveszélyes.

- Hát persze, hogy mindegyik megoldás életveszélyes - nevettem - Ez benne a szép, nem igaz? Nem... Hát nem tudom, hogy ezt pont neked, mint orvosnak, elmondhatom-e, mégiscsak az egészségügyben dolgozol... Na jó. A terv a következő. Nem fogok köröket futni velük, sem gyilkolászni, sem menekülni, míg valaki a végén el nem kap. Szó sincs róla. Betörök éjjel egy hullaházba. Keresek egy azonosítatlan halottat, aki hasonlít rám. Olyan magas, mint én, olyan a testalkata... Ez elég. Lopok egy kocsit. Odahívom a főnökömet, hogy lásson engem, vagyis az én ruháimba öltöztetett halottat a kocsiban. Aztán mielőtt közelebb jöhetne, és észrevehetné, hogy nem én vagyok, felrobbantom a kocsit. Volt John, nincs John. Tudom, hogy nem túl elegáns megoldás de pillanatnyilag nem jut jobb az eszembe. És gy legalább senkit nem bántok. A halottnak meg már úgyis mindegy.
Nem féltem, hogy elárul. És ha megteszi? Egy John Smith nevű fickó azt mondta neki, ellop egy hullát. Rá pár napra eltűnik egy hulla. Még ha véletlenül tudomást is szerezne róla, nem tud azonosítani. Nem ismeri a főnökömet sem, sem a rivális bandát, tehát előttük sem buktathat le. Tulajdonképpen ez egy nagyon kényelmes megoldás.

-Ötletes terv - ismertem el nagyot bólintva. - Bár azért vannak buktatói. Ha a volt bandád nem is jön rá, a szakértők mindenképpen rájönnek, összekapcsolják az eltűnt holttesttel, és kicsi az esély, hogy egy ilyen húzás ne jelenne meg legalább fél tucat nagyobb újságban. Elég ha csak az egyik jut el csak az egyik volt kollégádhoz, máris fújhatod az egészet.
Igyekeztem nem megsérteni az önérzetét, mert azért továbbra is nagyon kreatívnak gondoltam, de nem tudtam elhallgatni a véleményemet, hiszen, ha igazam volt, még nagyobb veszélybe sodorhatja magát, mint amekkorában már egyébként is volt.
-Nem leszólni akarom a tervedet - mondtam ezért gyorsan, és arrébb csúsztam, hogy szemben ülhessek vele. - Nagyon eszes, de ha megengedsz egy-két baráti jó tanácsot, szívesen segítek, elvégre te is segítettél nekem. Szóval talán előnyösebb lenne, ha nem a hullaházból lopnál egy holttestet, hanem a temetőből ásnál ki egyet. Ott már aztán senki nem fogja keresni. Ezen kívül némi vérmintát is hagyhatnál ott, és ajánlom, hogy a hulládnak szedd ki a fogait, mert azok alapján bárkit pillanatok alatt beazonosíthatnak. Elég akár csak egyetlen saját foggal helyettesíteni, amit ha megtaláltak, akkor már hivatalosan is te leszel halott... mármint papíron, természetesen.

- Saját foggal? Szó sem lehet róla! A vérminta még belefér, de amúgy... Viszont nincs röntgenlátásom. Honnan tudom, hogy jó-e nekem az a hulla? Vagy járjak temetésekre?
Mélyet sóhajtottam.
- Hát, ez egy eléggé mocskos meló lesz. De kösz a tanácsot, megfogadom. Így tényleg biztosabbnak tűnik. Várj, megnézem, nem változott-e valami...
Ahogy megláttam a valószínűségi vonalakat, elállt a lélegzetem.
- Menekülj - mondtam halkan, aztán elordítottam magam - Menekülj! Fuss már, nem hallod? Itt vannak! A lépcsőházban! Egy telepata is van velük! Azt láttatta velem, amit akart, hogy lássak! De most már mindegy, úgy gondolja, hogy nem menekülhetünk, látom, mi fog történni! Változz át! Tűnj el! Én majd feltartóztatom őket! Ne a tűzlépcsőn menj, lent is várnak, csak csorogj le a falon vagy valami!
Felálltam és elővettem a késemet. Kipattintottam a pengét, és éreztem, hogy ez édeskevés. Bármennyire is gyűlöltem a lőfegyvereket, most nagyon örültem volna egynek. Két perc... Két perc, és fent lesznek.

A figyelmeztetésére ijedten rándultam össze, majd gyorsan talpra ugrottam. Elismeréssel kellett adóznom a telepata sikeres akciójának. Ebből persze egyenesen következett, hogy a nagyobb hangvételű és még soron következő akció annál jobban alakulhat nekik, de ez már a következő probléma volt.
John gavallér ajánlatára, hogy meneküljek, amíg ő feltartja őket fintorogva legyintettem.
-Igen, biztos. Nyilván itt hagylak az életveszélyben, miután megmentetted az életemet.
Elővettem a telefonomat a zsebemből, és már tárcsáztam is a számot.
-Szia, szívem - hadartam, miután Szellem végre felvette. - Elég nagy bajban vagyok. Fent ragadtunk ketten egy bronxi tetőn, és mindjárt itt lesz pár ember, akik ki akarnak nyírni. Ide tudnál jönni?
Amilyen pontosan csak tudtam, elmondtam neki, hogy hol vagyunk, aztán eltettem a telefont.
-Ne aggódj - fordultam ismét Johnhoz. - Nem kell egyedül végig csinálnod.

Szellem estéje eddig remekül alakult. Roxie kérésére már órák óta puhította a kínai alvilág díszpéldányait, s úgy néz ki, meg is tudott valamit, mindezt viszonylag kevés vérengzéssel, az utolsó fickó viszont valami médium lehetett, ugyanis amikor belebegett hozzá, azonnal elhajított mindent, és a tetőre szaladt, Szellem pedig bosszúsan követhette, immár az anyagi világban. A hajsza persze nem tartott sokáig.
-Utoljára kérdezem - szólalt meg, s a hangja olyan higgadt volt, mintha nem épp egy embert tartana fél kézzel a lábánál fogva, aki fejjel lefelé lóg a háztetőről - ki jön még a városba?
-Csak a kobra, másról nem tudok!- Hangzik el immár sokadszorra a kínai férfi szájából. - Engedjen el, kérem!
Szemeit forgatva enged a kérésnek. Attól, hogy külföldi a fickó, még jobban megválogathatná a szavait, utolsó találkozójukkor. Ekkor megcsörren az óra, melyen jobb belátása ellenére engedélyezte a bejövő hívásokat.
-Rendben - feleli higgadtan, ám arca szinte rögtön lesápad. Mázli, hogy ez nem egy videó hívás - ne aggódj, rögtön ott vagyok!

A rögtön számára tényleg elég rövid idő. Manhattan-ből Bronx-ba egy nyugis napon sem tart fél percnél tovább, most pedig, hogy bajban van az asszony, igazán belehúz a dologba. Csak akkor lassít le, mikor már nagyjából sejti merre lehetnek, s amint kiszúrja őket, meg is indul feléjük.
~Eszem megáll, egy kicsit nem figyelek rá, és máris talál magának egy fiatalabb pasit. Jó tudom, gazember vagyok, de muszáj olyan helyen elsütnöm ezeket a vicceket, ahol nem hallhatja...~
Landolása sajnos nem sikerül olyan kecsesre, mint ahogy azt tervezte, másfél méterrel a ház fölött ugyanis egyszer csak valami vissza rántja a valóságba, ő pedig halkan nyekken egyet.
~Na, én a hős megmentő...~
-Üdv - sziszegi a fogai között - kitalálom, van velük egy telepata is, igaz?
~Szerencsére gyengébb, mint a múltkori, de ez akkor is fájt.~

- Figyelj, díjazom az igyekezetedet, de ha csak a "szívem" alatt nem a haditengerészetet értetted, akik itt vannak a szomszéd házban, még mindig azt mondom, hogy mentsd az életed. Ne aggódj, megleszek.
De a nő csak nem indul. Ott eszi meg a fene, én megpróbáltam... Talán ha ledobom a tetőtől, na persze a másik oldalon, mint ahol várnak, átalakul, és megúszhatja. Ez a legjobb esélye.
Már épp elindultam, mikor egyszer csak megjelent egy fazon a semmiből. Felállt, és rögtön vágta, mi a szitu. Na jó, azt hiszem, én most szép csendben elájulok. Sok volt ez nekem mára. Először megmentek egy pocsolyát, aztán meg jön a "szívem", és csak úgy előugrik a semmiből... Elég volt. Kész. Én most hazamegyek.
Persze nem lehet. Miért is lenne bármi úgy, ahogy szeretném...
- Szia, Szívem - köszöntöttem az ismeretlent - Rendes tőled, hogy beestél. Van rendes neved is? Én... Jack vagyok. Vagy John? Hagyjuk. Darren a nevem. Darren Black. És igen, van ott velük egy telepata, aki blokkolta a képességemet. Ha van valami tervetek, csupa fül vagyok.

-Pff! - fújtattam a fejemet csóválva. Most, hogy Szellem itt volt, máris sokkal magabiztosabbnak éreztem magam, mert emberi képességeit legalább olyan nagyra tartottam, mint mutáns abilitásait. A támadóknak esélyük sincs. - Én leginkább lezúznám őket. Minél kevesebben jutnak át az ajtó egyszerre, annál jobb, szóval legyünk gyorsak.
Tettrekészen dörzsöltem össze a kezeimet, és elszánt tekintettel álltam neki vascsövet keresni. Bajban volt a pasim, a megmentőm és én is. Ez elég volt ahhoz, hogy ha kell, tíz körömmel tartsam vissza a betolakodókat. Persze örültem volna neki, ha megúszom a telepatát, de mit volt mit tenni, el kellett fogadnom, hogy a képességeinkre most egy darabig nem számíthatunk.
Kicsit arrébb egy pici felfújhatós gyerekmedencét találtam, de még a benne lévő maradék víz látványára sem tudtam átváltozni. Ez tehát tényleg nem segített, viszont a gumikacsák között egy napozóágy mellett egy kalóz zászló hevert, aminek a rúdja kb. egy méteres lehetett. A rendetlen szomszéd kölkök léte ezúttal kapóra jött, mert amint letéptem a halálfejes anyagdarabot, máris megvolt a fegyverem.
-Ti nem kerestek magatoknak valamit? - kiáltottam hátra a vállam fölött. - Gondolom, elég lesz a telepatáról gondoskodni, aztán újra lehetünk mutánsok, de ki tudja, milyen erős és mennyire védik. És, szívem - villant a tekintetemet Szellem felé - nem ölünk meg senkit.

Lynn hirtelen nagyon harciassá válik, szellem pedig képtelen eldönteni, hogy a nőnek ez az arca inkább aranyos, vagy vadító. Szerencsére néhány tucat bűnöző épp megölni készül őket, úgyhogy bőven lesz ideje átgondolni ezt később.
~Szívem?!~
-Vészhelyzet van, hívj csak édesnek. - Vágja rá azonnal, s közben a kezeire meredve megpróbálja használni a képességét, nem sok sikerrel. Néhány pillanatra átlátszóvá válik ugyan, de képtelen fenntartani ezt az állapotot. - Darren? - Kérdi, felvont szemöldökkel.
~Jó néz, egy betű híján tökéletes.~
-Darien amúgy, de dolgozom, úgyhogy szólíts Szellemnek.
Haditerv? az valóban nem volna hülyeség. Egy meg is fogalmazódik benne, csak sajnos ahhoz be kell vonni mindenkit, és őszintén szólva, nem túl boldog, hogy a mindenkibe még Lynn is beletartozik.
~Na mindegy, ha meg kell halni, legalább a múlt hetünk jó volt, nem igaz?~
Megejt egy utolsó mosolyt a lány felé, mely komoly arccal a férfihez fordul.
-Ha elintézzük a telepatát, a többi nekem már nem gond. Tudod esetleg, hogy néz ki a csávó?
~Nincs gyilok az asszony előtt, ez talán egyértelmű. Ratna szeme láttára is csak akkor mészárolgattam, amikor muszáj volt.~

- Most akkor édes vagy Szellem? Nagyon nem mindegy. Lövésem sincs. hogy néz ki. De... Várj.. Van köztük egy nő. Az előbb engedett látni, de most megint nem. Biztos akkor vesztettem el megint a fonalat, mikor téged blokkolt. Na, ismerem azokat, akik üldöznek, de a nőt még sosem láttam. Szerintem ő a telepata. Van stukkered? Mert náluk akad egy pár.
A lány felé fordultam.
- Remek ötlet, köszi. De inkább ők, mint mi, ha engem kérdezel. Én nem fogom visszafogni magam. Ők sem fogják, ha ez segít. Amúgy ki a pasi, a Superman? Mert ha csak nem pattannak le róla a golyók, őt is csak meghalni hívtad ide. Egy percünk maradt. El kéne barikádozni valamivel az ajtót.
Körülnéztem, de semmi. Ekkor beugrott, hogy a tűzlépcsőt használva egy lakáson át is leléphetnénk. Kidugtam a fejem, de máris visszahúztam. A golyó összekócolta a frizurámat. Basszus...
- Ha valahogy elintéznénk azt a kettőt, akik lent vannak, meglóghatnánk egy lakáson keresztül - gondolkodtam hangosan - Van valakinél kézigránát?
Nem sokat reméltem, bár ez a Szellem... De szép is lenne. Aligha hord magánál ilyet... Kár.
A késem volt az egyetlen fegyverem. Lynnél volt egy zászlórúd. Remélem, ki tudja védeni vele a golyókat.
- Na jó... Ha okosak, a telepata hátramarad, blokkolni minket. Ezen az ajtón egyszerre csak egy ember fér át. De annál pisztoly lesz. Szellem, Lynn... Jó volt veletek. Ha kiáltok, vagy lelőttek, vagy elintéztem a telepatát.
Megfogtam egy parabolaantennát, és addig feszegettem, míg le nem jött az állványáról. Ezt magam előtt tartva másztam a tűzlépcsőn. Hol onnan pattantak le a golyók, hol a falról, hol a lépcső fémjéről. Az egyik kiszakította a kabátom ujját, és elszaladtában belecsípett a kezembe. Felkiáltottam a fájdalomtól, és leejtettem a parabolatányért. Persze csak egy emeletnyit zuhant, utána meg fennakadt a lépcsőn. Naná, nincs olyan szerencsém, hogy legalább agyonüsse a lövöldözőket.
- Semmi gond! Megvagyok! - kiáltottam felfelé, és hallottam, hogy a tetőre vezető ajtó betörik. Máris letelt volna az egy perc?
Fedezék híján bevetődtem egy csukott ablakon. Mázli, hogy eddig is elértem. Meg az is, hogy nem volt rajta rács, akkor nem tudom, mihez kezdtem volna.
A lakás üres volt. Illetve egy kis zsebkutya volt benne, aki jöttömre, biztos örömében, belém harapott. Nem fájt különösebben, de a kis dög nem eresztett. Kinyitottam a belülről zárt ajtót, és lábamon a kutyával kisétáltam a folyosóra. Na most egy emelet felfelé, és valahogy ártalmatlanná kell tenni a telepatát... Ha tudnék elég halkan lopakodni, hogy ne halljon meg, és a képességével sem venne észre, mert mit tudom én, másra koncentrál, a morgó zsebkutya még így is elárulna. Jómagam is morogva a lépcső felé indultam.

-Inkább Szellem - feleli, majd kicsit halkabban még hozzáteszi - legalább addig, amíg a csajom itt van.
Az ajtóhoz lép, és úgy dönt, ott várja be az ellenséget, ha már mögéjük teleportálni nem tud. Közben azért fél füllel hallja, a rá tett megjegyzést, és nem tud mit tenni, kicsit büszkévé teszi a becenév.
-Nyugalom, a bankban többen voltak - jegyzi meg, s közben fülét az ajtónak tapasztja, hogy hallja, amikor jön a felmentő sereg. Őszintén reméli, hogy berúgni fogják az ajtót, és nem szét lőni. - És akkor sem mutánskodhattam.
~Igaz, akkor legalább velem volt Ratna, és a végén Sheena is. Lehet magammal kéne hordanom őket egy sporttáskában, az ilyen esetekre.~
A férfi terve tettszik neki, az pedig még jobban, hogy magáról ajánlotta fel, és nem neki kellett rádumálnia, hogy kockáztassa az életét, neki ugyanis jobban fekszik, ha idefent maradhat, az "épphogy öngyilkosság" tervet követve, az "ásd meg a sírod" hadművelet helyett.
-Kapd el az agyast, és nem lesz több lövöldözés, ebben biztos lehetsz.
Közelednek a támadók, ő pedig hátrébb lép, hogy amikor az ajtó kiszakad, ő egy "THIS IS SPARTAAA!!!" kiáltással visszarágja azt a támadókra, majd vállával nekidöntve a helyén tartsa azt, na persze nem sokáig, hisz csak idő kérdése, hogy akár lőhetnek is. Arrébb pördül az útból, és reménykedik benne, hogy ezek után felé fordul majd az első támadó, így meglepetésként éri majd Lynn zászlórúdja.
~Húzz bele odalent Dr...ki is ő tulajdonképpen?~
A lövések hallatán persze veszít optimizmusából egy hangyányit, de azért még nem adja fel a reményt, hogy mint már oly sokszor, innen is kimásznak majd élve. Aztán meghallja a semmi "gond kezdetű" mondatot, válaszolni azonban nem válaszol rá, hisz nem akarja, hogy a tőle két centiméterre hadakozó ellenség megsejtse a cselt.
~Ez nem ér, ő gyilkolászhat, nekem meg legyek óvatos...~

Mélyet sóhajtottam. Semmi. Még egyet. Még mindig semmi. A bűntudat egyre mélyebbre ásta be magát a belsőmbe, alattomosan kúszva mászva, hiszen Darrennek igaza volt, jó eséllyel meghalni hívtam ide Szellemet. De valahogy fel sem merült bennem, hogy lehet olyan veszély, amiből ő ne vágná ki magát. ~Szörnyű ember vagyok!~
Új barátunk odalent megkérdőjelezhető túlélési valószínűséggel a zsebében (amit sajnos már nem tudhatott ellenőrizni) próbálta kivágni magát és minket a bajból, Szellemnek pedig bár sikerült egyszer visszavernie az előrenyomuló bűnözőket, de minden borúlátásomat félretéve is biztos lehettem benne, hogy előbb-utóbb betörnek.
A zászlórudat magasra emelve álltam az ajtó mellett, várva a pillanatot, amikor megjelenik egy test, amire lesújthatok vele.
-Sajnálom - néztem Szellemre esdeklőn. - Jól mondta Darren, nem lett volna szabad idehívni téged. Nem akarom, hogy bajod essen, de itt...
Bár nagyon szép és romantikus folytatást eszeltem ki, nem fejezhettem be, mert ebben a pillanatban valaki a túloldalról majdhogynem tokostul tépte fel az ajtót, én pedig egy fél fordulattal az arcába vágtam a rúddal, hogy csak úgy döndült. Felordított fájdalmában, és eltorzult arcához kapott. Nem tudtam pontosan kivenni, de mintha eltört volna az orra, legalábbis azt szorongatta, miközben dőlt belőle a vér. Sajnos az eszméletét nem vesztette el, viszont feldühödve lendült előre az első ember felé, akit vértől áztatott arccal meglátott.
-AZT MÁR NEM! - kiáltottam fel, és a magasba ugorva teljes erőből fejbe vágtam a vascsővel, amitől még mindig képtelen volt összeesni, de azért erősen inogni és támolyogni kezdett.
Mielőtt azonban akár csak felegyenesedhettem volna, a bal vállamba maró, ütésszerű fájdalom nyilallt, én pedig reflexszerűen vetődtem oldalra. Gondoltam majd később megnézem, hogy telibe kapott vagy csak súrolt.

Továbbra is azt az átok dögöt vonszolva lassan, egyre jobban vérző karommal, és a zsebkésemet szorongatva másztam fel a lépcsőn. Az emeleten is meg kellett tenni még némi utat, mire a tetőre vezető lépcsőhöz értünk volna, én és Blöki.
Végül mégis befordultam a sarkon, lábamon a kutyával. A lépcső tetején a kedves barátaim hadakoztak a még kedvesebb új barátaimmal. Engem nem vettek észre, de erre nem is volt szükség. Basszus, egyvalamire nem gondoltam. Oké, talán kiiktatom a telepatát. De attól ők még hátrafordulnak, lepuffantanak és mennek a dolgukra. Rohadt életbe! És így, hogy ennyire fáj a karom, akkor sem tudom majd használni a képességem, ha a telepata már nem blokkol majd. Basszus, basszus, basszus! Úgy néz ki, meg fogok halni. Sebaj! Egész jó életem volt, és legalább esélyt adok a fentieknek, hogy túléljék a dolgot.
De nem jött össze. Amint a telepata meglátott, az elmémre csend borult. Megszűnt minden zaj, minden fájdalom, minden gondolat. Csak a telepata édes hangját hallottam.
- Ne félj... A halálod gyors lesz... Összeroppantom az elmédet, egy pillanat az egész, és utána szabad leszel...
Szabad, igen, mindig is szabad akartam lenni! Csináld! Csináld végre!
Ám ekkor valami történt. A zajok visszatértek, ahogy a fájdalom is. Újra láttam. Éreztem. Tudtam mozogni. Elmémben még ott visszhangzott a telepata utolsó, fájdalommal kevert meglepett kiáltása...
A kutya! A kis zsebblöki! Megtámadta! Megmarta a bokáját, ésa telepata kizökkent! El sem hiszem!
Odaugrottam, és szégyen, nem szégyen, akkorát húztam be a telepata nőnek, mint még soha senkinek. A nő feje hátrahanyatlott, a szeme fennakadt, és a telepata elájult.
Döntenem kell. Elsunnyogok, mondván, hogy én megtettem a dolgom, vagy kiáltok, így figyelmeztetve Szellemet, hogy teheti, amit tud, és leleplezem magam. A telepata csak az elmémben ordított, még nem vettek észre...
Nem tudtam, mi lesz, a fájdalom ködén át csak a kutya csaholását meg a fegyverdörgést hallottam.
Tegyünk valami jót még utoljára... Mély levegőt vettem, és torkom szakadtából, hogy a fegyverektől is hallani lehessen, elordítottam magam:
- A telepatának vége, Édes!
Aztán beálltam a folyosó közepére és kihúztam magam. Ha már itt a vég, legalább lássam, mikor eljön...

~Sajnálja, hogy bajba sodort. Úgy tűnik, tényleg rengeteg új dolgot tapasztalhatok meg vele.~
-Semmi baj - vágja rá őszintén - inkább vagyok melletted az ilyen helyzetekben.
~Vagy máskor. Ideje bevetni magunkat.~
Nem tudja, hogy fér ez bele a Hippokráteszi eskübe, de Lynn nagyon ádázul csapja agyon a bűnözőket, olyannyira, hogy egy darabig feleslegesnek is érzi magát, egészen addig, amíg valaki rá nem lő. Itt eldobja az agya az ékszíjat, és máris támadásba lendül, mint egy dühödt bika. Eleinte észre sem veszi, hogy idő közben már átlátszó testtel dolgozik, s csak akkor esik le neki a tantusz, amikor a második bűnözőt rúgja vissza a lépcsőn.
~Hoppá, nincs agyasgyík, akkor talán ideje bevetni magam!~
Kámforrá válik, s hozzá is kezd kedvenc trükkjéhez, melyet már vagy egy milliószor bevetett lőfegyveres ellenségei ellen, és mégsem képes megunni azt.

Darren persze ideális célpont a folyosó közepén, felé is fordul majd minden fegyver, ám mennydörgés helyett csak béna kattogást hallatnak a gyilkolóeszközök.
-Miféle maffiózók vagytok ti? Nem tudjátok, hogy lőszer nélkül nem működik? - Szellem hangja Darren mögött zendül fel, két széttárt kezében pedig hegynyi golyót tart, melyek szép lassan hullanak a földre. - Most pedig...
Általában imádja hosszú monológokkal az őrületbe kergetni ellenségeit, most azonban itt van a nő is akit szeret, ráadásul még meg is sérült, úgyhogy ideje eljátszani a könyörtelen profi...őőő...szuperhőst? Minden esetre újra átlátszóvá válik, hogy démoni sebességgel püfölhesse az eszméletlenség mezeire pofátlan ellenségeiket.
~Megjegyzem, akár le is léphetnénk lassan. Na mindjárt...~

Ahogy Szellem után szaladtam, hogy segítsek neki, kapkodva a vállamhoz nyúltam, és kitapogattam a sebet. Bár az érintéstől felszisszentem, mert azért fájdalmas volt, nem lehetett komolyabb a sérülés, és hál' istennek csak egy kisebb súrolás lehetett. Fellelkesülve azon, hogy csak egy kis bibivel kell számolnom elejtett fegyverem után kaptam, hogy hasznos tagja legyek a csapatnak, ám ekkor felharsant Darren hangja, aki már vissza is ért, hogy a telepatának annyi.
~Ez az! Na akkor most már gyorsítsuk fel a dolgokat!~
Azonnal felöltöttem vízalakomat, és a hozzám közelebbi alakra rontottam, ugyanarra, akinek korábban orrát törtem. Valójában kívülről egészen gyengédnek tűnhetett, ahogy magamhoz öleltem a fejét, de ő aligha élvezhette, hogy akármerre menekülne, egy másodpercre sem képes lerázni magáról a víztömeget, ami megakadályozta a légzés életadó mechanizmusában. Alig fél perc viaskodás után végre valahára kiterült!
A másik jómadárnak egy durvább mozdulattal egyszerűen csak belekaptam a szemébe. Mivel a kezem vízből volt, nem tudta félrelökni, mintha a hús-vér testrészemet használtam volna, ezért még lehunyt szemhéjai mögött is megforgathattam párszor az ujjaimat. Ez egyébként is rontott a látásán, de mikor még oda is kapott, még inkább segített Szellemnek, akin csak akkor vettem észre, hogy ugyanazt az ellenfelet szemelte ki, mint én. Eddig nem láthattam, mert miután visszanyertük a képességeinket az idő nagy részét láthatatlanul töltötte.
Mikor már mindegyik rosszfiú (és lány) a padlón hevert, megint előkaptam a mobilomat, és hívtam a mentőket. Aztán az oldalukra fektettem őket, és mivel komolyabban nem sérült meg egyik sem, otthagytam őket, bár a törött orrúnak előbb helyretettem csálé csontját.
Dolgom végeztével visszafordultam Darrenhez, és Szellemhez.
-Halljam, ki hol sérült meg!

Szép volt. Igazán. Nagyon élveztem. Kicsit több, mint huszonhat év.. Hát van, akinek több jut. De azért nem rossz. Lehetett volna rosszabb is...
Kattanások. Nem kéne ezeknek hangosabbnak lenniük? És miért nem fáj? Milyen gyors is a halál!
Aztán megszólalt egy hang mögöttem. Nyilván a Kaszás. Nem hittem volna, hogy valóban létezik.
- Megyek már, persze, csak kíváncsi vagyok, a többiek túlélik-e. Csak egy perc, oké? Vagy sietsz? Várj, mit is mondtál az előbb? Mi nem működik lőszer nélkül?
És ekkor végre leesett. Te jóságos ég! Szellem! Hát ezért hívják Szellemnek! Megmentett. Élek! Nem haltam meg!
Örömömben magamhoz öleltem a rémültem kushadó Blökit, aki rögtön a kezembe is harapott. Jó ég, hát kit érdekel! Élek!
Felálltam a földről, és Szellemhez fordultam.
- Túlzás lenne, ha megölelnélek? - kérdeztem - Ja nem, semmi. A kutya megharapott egyszer kétszer, de egy ilyen drága állatnak egy-két ujjamat is odaadnám, plusz egy golyó kicsippentett némi húst a karomból, de nézd meg magad, te vagy a szakértő.
Még mindig nem hittem el, hogy ezt élve megúsztam. Ilyen nincs!

Egyik szemöldökét felvonva néz egy pillanatra Darren-re, mikor az jól láthatóan összekeveri őt a zord kaszással. Nem az első eset, és valahol érthető is, de ő itt ma jó fiú, szóval elég legyen végre. Szerencsére újdonsült csapattársa is gyorsan felfogja ezt, bár a hirtelen jött közvetlenség ellen azért feltartott tenyerével tiltakozik, mikor már senki ellenség nem maradt talpon.
-IGEN! - Vágja rá gyorsan, és határozottan. - Először csak ölelkezés, aztán puszi, a végén meg még fel is kérsz tangózni. Inkább kihagynám.
Ezek után elvigyorodik, s még egy kacsintással is díjazza a férfi humorérzékét, ami még ebben a veszélyes helyzetben sem akarja őt elhagyni..veszélyes helyzet...
-Basszus, Lynn!!!
Azonnal eltűnik, hogy fél másodperccel később a barátnője oldalán jelenjen meg ismét.
-Jól vagy? - Kérdi aggódva, s két kezét finoman a nő vállaira teszi. - Láttam, hogy véreztél, ugye...
Őt ismerve maximum eddig tud eljutni az idegeskedő élettárs szerepében, ilyenkor ugyanis valamivel mindig befogja a száját a nő. Na sebaj, ő azért megpróbálta.
-Darren megsérült, lehet rá kéne nézned. Amúgy úgy tűnik győztünk...

Már épp megindultam volna a két társalgó férfi felé, amikor Szellem a maga módján gyorsítva meg annak a pár méternek a megtételét, ami köztünk tátongott, megelőzött. Egy másodpercébe sem telhetett, mire ismét léthatóvá vált közvetlenül előttem, és az állapotomról faggatott.
Persze megértettem, hogy aggódott, de mindent csak sorjában. Először egy nagy cuppanós csók afeletti határtalan, megkönnyebbült örömömben, hogy jól láthatóan ép bőrrel megúszta az ütközetet.
-Azért sajnálom, hogy idehívtalak ebbe a veszélybe. Megígérem, hogy legközelebb kihagylak belőle.
Aztán eszembe jutott, hogy az előbb a sebesülésemről kérdezett.
-Semmi komoly, csak egy kis bibi - nyugtattam meg meggyőző mosollyal.
Darren sérülése már jóval komolyabb volt, mivel őt telibe kapta a golyó, ráadásul kimeneti seb sem volt, ami egyértelműen mutatta, bár nem akartam megkínozni, úgyhogy nem álltam neki a húsában kutakodni mindenféle orvosi szerszám nélkül, hogy a golyó még mindig a karjában van.
-Oké, rendbe fogsz jönni - közöltem vele a karján ütött vérző lyukat szemlélve. - Darien, ha szépen megkérjük, el tudja távolítani a golyót, aztán bekötözzük a sebet. Rendes ellátást kaphatsz a rendelőmben, vagy valamelyik másik orvosnál. Ezt persze te tudod, hogy melyik mellett fogsz dönteni - tettem hozzá finom mosollyal -, de a golyó azonnali eltávolítását mindenképpen ajánlom, hogy minél kevesebb ideig kelljen a szervezetednek egy idegen és közel sem steril testtel megbirkóznia. Darien képességének hála a golyó kiszedése fájdalommentes lesz, de utána erősödhet a fájdalom, ez azonban később tompulni fog, orvosi ellátás után pedig hamar meg is szűnik. Beleegyezel?

- Szerződés is lesz? Naná, hogy beleegyezem. Mit is mondtál, hol a rendelőd? Gondolom, össze kell majd fércelni a bőrömet. Oké, nagyfiú, ha már nem ölelsz meg, legalább kapd ki belőlem ezt a vackot. De miért nem fog fájni? Végül is a húsomban van, nem? Hogy lehet, hogy nem fog fájni?
Basszus. Bennem maradt a golyó. Ezt a pechet! Ilyen nincs. Engem... Engem lelőttek!
Émelyegni kezdtem. Azt hittem, csak karcolt. Súrolt, vagy hogy mondják. De bennem maradt. Egy rohadt golyó van bennem! Szedje már ki valaki, a rohadt életbe!
Oké, nyugi, mély levegő. Ez a sokk. Sokkot kaptam. Megesik, hogy a golyó mellé sokk is jár. Szeretik egymást. Kéz a kézben ballagnak, és ha olyan kedvük van, megölnek valakit. Nyugi, Darren, csak nyugi...
- Dokinéni, én nem akarok hisztériásnak tűnni, de... Azt hiszem, kerülget a sokk. Szóval talán gyorsan kéne azt az orvosi ellátást megejteni, arról nem is beszélve, hogy a telepata egyszer magához fog térni...

-Ne sajnáld - felelte őszintén, hisz ahonnan eljött, ott is meg akarták ölni - mire jó Superman száma, ha nem hívhatod fel? És ne merészelj kihagyni belőle, mondtam már, a bankban rázósabb volt.
Furcsa élmény a számára, hogy valaki ilyen nyitottan beszél a képességéről, és a nevéről, meg úgy általában nem csinál be a látványától, másfelől viszont hülyére vert jó néhány embert, valaki pedig összekeverte a halállal, szóval még bőven a komfortzónáján belül érezheti magát. Aztán kiderül, hogy munka van, ezért megint kámforrá válik.
-Így - zavarja meg a dokinéni, és Darren beszélgetését, azzal, hogy arcuk elé tartja a két ujja közé csípett lövedéket. Neki persze jóval bonyolultabb volt a művelet, mint azt annak másfél másodperces időtartama alapján gondolhatná az ember, hisz bele kellett nyúlnia az ember húsába, megkeresni a golyót, és amikor megvan érintés alapján (ez elég bonyolult, de valamit azért érez odaát is, hihetetlen élmény keresztül repülni egy lakótömbön például) el is tünteti azt. Páciense annyira nem érezhet ebből semmit, hogy fel sem tűnik neki a változás - Lehet ebből kéne élnem ezentúl, viszont, mi lenne, ha lelépnénk innen? Remélem üres a gyomrod Darren...

-Szép volt - dicsértem meg Szellemet, miután szemrevételeztem az immár golyómentesített sebet. - Ráérősebb idődben alakíthatod az asszisztensemet. Na de - folytattam, majd az egyik földön fekvő figura egyik ingujját letépve és megfejelve néhány papírzsebkendővel, viszonylag tűrhető nyomókötésben részesítettem Darrent -, ez azért kell. Persze a rendelőmben kicserélem normálisra, de addig is hadd feltételezzem, hogy a maradék véredhez már ragaszkodsz.
Ahogy elnéztem a sápadt, hideg verejtékben úszó arcát, kénytelen voltam egyetérteni, hogy egyre vészesebben növekszik a sokkhatás esélye, ezért a földre vetett táskámból előhúztam egy üdítőitalt, és felényújtottam.
-Szépen lassan igyál, amennyit bírsz. Tele van cukorral, jót fog tenni. Miután rendesen összeférceltelek, elmehetsz bármelyik csehóba, amit Darien fog ajánlani, de előbb próbálj szusszanni egyet - mondtam szavaimat félig Szellemhez intézve. - És ha szépen megkérjük, talán még el is szállít minket Brooklynba. Ugye, édesem?
Itt már rá is néztem Szellemre, hogy ugye-ugye-ugye vállalja a taxis szerepét - pár másodperc erejéig.

- Ember! Ezt meg hogy a fenébe csináltad? - fakadtam ki, mikor hirtelen Szíven kezében termett a golyó a karomból.
Elvettem az üdítőt, és belekortyoltam. Kicsit megnyugodtam. Remek, orvosi ellátás? Basszus, még mindig nem tudom elhinni, hogy lelőttek. Ilyen nincs.
- Most akkor igyak, vagy legyen üres a gyomrom? És különben meg minek az üres gyomor? Bunjee jumpingolni fogunk, vagy micsoda?
Végérvényesen elvesztettem a fonalat. Tényleg, én már nem tudtam, ki mit akar tőlem, ki ez a két figura, akik tök hidegvérűen reagálnak az egész életveszélyes szitura, hová tűnik ez a Szellem nevű alak néha... Kész, vége, feladom. Mostantól hagyom, hogy sodorjanak az események.
- Kösz a kötést, dokinéni. Vigyetek, ahová jónak látjátok, oké? Asszem, rátok bízom magam.
Azzal csendben vártam, mi lesz, és kortyolgattam az üdítőt.

-Kösz - felelte, és bár nagyjából ezredszer csinálta, Lynn szájából mégis jól esett a dicséret...nem mintha mástól sűrűn részesült volna benne ezidáig. Az italt látva rosszallóan néz egy pár pillanatig, de végül megadja magát. A barátnője az orvos, ő csak a taxis, akinek az útjai után nagyobb arányban dobják ki a taccsot az emberek, mint annak a francia filmnek utasai között volt szokás...mi is volt annak a címe? Á, mindegy...
-Nyugi, nem fogunk tenni semmit, ami annyira - s közben nem sok jót sejttető mosollyal az arcán egyik kezét a férfi vállára teszi, míg másikkal a dokinéni kezét fogja meg. A következő pillanatban már halványodnak is, és pont mielőtt szellem befejezné a mondatot, el is tűnnek - biztonságos.


//Folytatás: Orvosi rendelő //

Ez is egy szokásos hétköznapnak indult, mint a többi, bár mostanság nem is annyira mondhatóak megszokottnak a napjaim. Vagy már épp ez kezd megszokott lenni, hogy valaminek mindig történnie kell.
Túl hosszúra sikeredett a mai nap, ha nem lett volna elég, hogy szinte egész napomat bent töltöttem a lapnál. Végül pár perccel határidő előtt csak sikerült leadnom a cikket. Mint már sokadszorra, most is megfogadtam, hogy nem halasztgatom utolsó percekre a hasonló dolgokat. Persze tudtam, legközelebb is így teszek majd. A lényeg, hogy túl vagyok rajta. Azt hiszem nem is vágytam másra, mint elnyújtózni egy pohár borral a kanapén és megnézni egy csöpögős filmet. Azt azért talán mégsem, de a filmnézés nem tűnt rossz ötletnek, no meg a bor sem.
Ebben a végül kellemes hangulatban haladtam hazafelé, arcomon finom mosoly játszott, ahogy belegondoltam, végre nyugalom… Már alig pár perc választott el áhított célomtól és kellemesen élveztem a taxi ablakán beszűrődő késő őszi napsütést, amikor feltűnt, hogy már túl soká időzünk egy helyben.
- Nem tudja mi van? – kérdeztem a taxist türelmetlenül, aki megrázta a fejét és széttárta kezeit és motyogott valamit, amiből nem értettem egy mukkot sem, szörnyű akcentusa miatt. Talán ideje kézbe vennem a dolgokat és azt a pár háztömböt már igazán magam is legyalogolhatom. Így kifizettem a taxit, majd kiszálltam. Már jó páran türelmetlenül doboltak a volánon vagy egyszerűen csak hozzászokva a mindennapos akadályokhoz csak feszülten várták, hogy végre tovább haladhassanak. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de most az egyszer nem akartam a végére járni a dolgoknak, csak hazajutni. Az autók közt kacsázva, mivel azok amúgy sem haladtak nagyon, gyalog indultam útnak…

Olyan szépen indult ez a nap! Aztán olyan szép is volt végig, és a Ninja is csak úgy falta az aszfaltot. Jó kis motorozás kint az autópályán, egy kis cross délutánra.
Bázisugrást egyelőre pihentetem. A múltkori baleset miatt nem olyan nyugis már a szabadesés, ki kell pihenni kicsit.
Na aztán késő délutánra jól elcseszték megint a new yorkiak! Nem tudnak közlekedni, még a párok is külön taxival mennek haza. Mondjuk ez az ő bajuk, én azért még átjutok a dugón. Csak lassít. Az meg rossz.
Motorozok át a kocsik közt, és látom, hogy páran gyalog kezdték el megelőzni a dugót.
~ Hát lehet, hogy még jobban is jártak..
Egy nő pont elém oldalaz két taxi között. Rántok kettőt a gázkaron, hogy brümmögjön a motor, aztán elkanyarodok, hogy kikerüljem.
~ Kéne egy pizza! Vagy burrito. Vagy hot-dog. De inkább pizza. Vagy burrito!
Ez van, na! Megéhezek az unalomtól. Szerintem mások is szoktak, csak nem vallják bel. Nincs dolguk, akkor zabálnak. Vagy szívnak. Vagy isznak. Akkor már inkább eszek, azt úgyis elégetem sport közben.