Igazgatói iroda

Az ajtó előtt még ellenőrzöm az öltözékemet. Mintha csak egy évnyitóra öltöztem volna be. Persze ez a Princeton féle évnyitó. Öltönyös, hagyományörzős, nagyon komoly, konzervatívan ünnepélyes.
Megigazítom a nyakkendőmet, majd vállamon a zakót.
~ Na lássuk azt a híres, neves igazgatónőt! Van olyan dögös élőben, mint a TV képernyőjén?
Három határozott koppantás az ajtón, majd várok. Kezeimet hátam mögött összefogva nézem a névtáblát. Ororo Munroe.
~ A művészneve jobban tetszik.

Az ajtó felé fordulok mikor meghallom a kopogást. A professzor ajtaja mindig nyitva állt, talán nekem sem kéne becsuknom. Mikor látom, hogy nem lép be senki azonnal, kiszólok az érkezőnek.
- Tessék! -
A kitárt ablakból friss virágillat lengi be a szobát, kint madarak csivitelnek.
~ Szinte sajnálom, hogy ilyenkor is a szobában kell üljek és az iskola ügyes bajos dolgait intézem. Csak szinte, mert megéri. ~

A válaszra kivárok két pillanatig, majd benyitok. Először a nyíló ajtó mögötti terepet mérem fel, majd miután meglátom az igazgatónőt, biccentek, és becsukom magam mögött az ajtót.
- Jó napot! - mondom egyszerre a biccentéssel.
Ajtócsukás után az íróasztalhoz sétálok, figyelve gesztusait és arckifejezését. Ha azt sugallják, szót kapok, azonnal reagálok. Ha nem, akkor megvárom, míg ezt szavakkal teszi meg a nő.
- Cristopher William Somerset, ha minden igaz, az intézet új diákja - mutatkozok be, egy enyhébb meghajlással megerősítve ezt.

Felállok a székből, végigsimítok a fekete blúzomon. Egy gyors pillantással felmérem, persze nem tolakodó módon.
- Üdvözöllek, Ororo Munroe, az intézet igazgatója. - Válaszolom mosolyogva, bár nyilván ezt már úgyis tudja. A szemébe nézek, határozott személyiségnek tűnik a fellépése alapján, és idősebb is a legtöbbeknél, akik ide kerülnek.
- Foglalj helyet. - Mondom, és megvárom, míg eleget tesz a kérésemnek, vele szemben ülök le az íróasztalhoz.
- Kellemesen telt az út? Remélem nem volt semmi gond. -

//Mivel angolban nincs magázódás, ezért itt sem fogom használni. Szóval ne vedd lekezelésnek tegeződést. //

Mikor hellyel kínálnak, köszönetképpen bólintok egyet, és helyet foglalok. Eddig tetszetősnek találom a nőt, és kellően kultúráltnak, így barátságos mosoly ül arcomon, némi üzleties visszafogottsággal.
- Igen, kellemesen telt az út. Szép a Xavier-birtok, igazán kellemes környék.
Közben felmérem az iroda belsejét, anélkül, hogy túlságosan bámészkodónak tűnnék.
- Bár először a sofőröm nem találta meg az utat, mivel a GPS térképén nincs rajta a terület.
Látszik az arcomon, hogy sejtem, ebben az intézet vezetésének is benne van a keze. Igaz, meg is tudom érteni.

- A sok biztonsági óvintézkedés egyike, hogy a diákjaink minél kevesebb nem kívánt figyelmet kapjanak a külvilágtól, míg késznek nem érzik magukat a nyilvánosság felvállalására. -
Előveszem az íróasztal fiókjából a két mappát, amit korábban küldtek át. Kiválasztom Cristopherét, és kinyitom.
- Megkaptam az aktád az egyetemtől, és úgy látom jók a tanulmányi eredményeid, azonban egy szó sem esik benne arról, ami miatt végül jelentkeztél a Xavier Tehetséggondozónál. Mesélnél nekem arról, hogy miért választottad a mi intézetünket? Mi az, amit úgy érzed csak nálunk tanulhatsz meg, és miért szeretnél ezen a téren fejlődni? -
~ A legtöbb új diákkal várni szoktam pár napot, míg kicsit megszokja az új környezetet, csak aztán faggatom ilyesmiről, de azt hiszem ő már készen fog állni a válasszal, tudja, hogy miért is van itt pontosan. ~

~ Valami ilyesmire számítottam. Tökéletesen érthető. Az X-men csapatról nem is beszélve...
Mikor előveszi az aktámat, felcsillan a szemem. Az egyetemi aktám. Arra bizony nem lehet panasz. Érdeklődve figyelem a további fejleményeket. Jobb kezem mutatóujja arcom oldalán felfelé, hüvelykujja pedig államat támasztja.
Mikor tanulmányi eredményeimet méltatja, magától értetődő természetességgel mosolygok továbbra is. A következő kérdés viszont már annál érdekesebb. A legjobb az egészben, hogy szépíteni se kell, hogy ebből jól jöjjek ki.
- Apám tanácsára választottam a Xavier intézetet. Teljesen világos és érthető érvei voltak ammellett, hogy mielőtt folytatom az életemet a tervezett módon, meg kell tanulnom együttélni felébredt képességeimmel. Lévén vegyész szakon tanultam, komoly felelősség van rajtam szakmámban. Nem csupán a saját testi épségemért, de gyakran másokért is felelnem kell.
Mivel megválaszoltnak érzem a kérdést, ennyiben hagyom, és megvárom az igazgatónő reakcióját.

- Ez bölcs döntés volt a részéről, és örülök, hogy másokra is gondolsz, mikor az adottságodról beszélsz. Mennyire sikerült megismerned eddig a képességed, miben áll a hatása? - Kérdezi, mivel ezt tudnia kéne, mielőtt beosztja a megfelelő tanár alá az edzéseken. Persze rengeteg idő lesz még rá, hogy ezt részletesen megbeszélhessék, de egyelőre csak egy felületes áttekintésre van szüksége. Speciális esetben az is elképzelhető, hogy a többiektől távolabb, egy külön szobában kell neki szállást találni, ha veszélyes másokra az ereje, és nem tudja kontrollálni.

Biccentek egyet, elvégre jogos a kérdés. A helyében én is ezzel kezdeném az okítást. Előredőlök kissé, és kezeimet összekulcsolom, miközben az asztalra támaszkodom velük.
- Alapvetően hozzáadok a világhoz. Mondhatnánk úgy is: alkotok. Bár talán jobb, ha megmutatom.
Egyik kezemet az igazgatónő felé nyújtom, tekintetem afféle felhívás egy keringőre. No nem a szó hagyományos értelmében.
- Ne aggódjon! Tartok annyira a női Zeusz villámaitól, hogy semmi offenzív vagy illetlen tett ne forduljon meg a fejemben - mondom szolid mosoly és a diplomatikus kuncogás határán.

- Bízom benned, Cristopher... - Nyújtom felé a jobb kezem mosolyogva, majd pár centire megállítom. Vetek még egy pillantást az arcára, látom már felkészült, ezért megfogom a kezét. Felkészülök rá, hogy ha esetleg nem az akarata szerint történik valami, akkor közbeléphessek - ez az iroda nem harci terem, és jól tudom, hogy bizonyos képességek még ha teremtenek is velük, nem valók négy fal közé.
~ A legtöbb mutáns aki hozzánk kerül nem ismeri a képességét, félnek tőle vagy titkolják. Persze ők általában fiatalabbak, néhányan viszont kifejezetten büszkék rá. Ezen a fiún is azt látom, hogy inkább többnek érzi magát tőle, mint kevesebbnek. Ezzel nincs is baj, éppen így kell lennie, egészen addig, míg nem lesz tőle arrogáns, és nem csak fel akar vágni vele. Egyelőre erről most szó sincs, így adok neki egy esélyt, hogy megmutassa mire képes. Egyetlen tett is többet mond ezer szónál, a képessége használata közben megfigyelve sokat megtudhatok a személyiségéről, amire szükségem lesz, ha tanítani szeretném. ~

Megfogom a felém nyújtott kezet, bal kezemet pedig az asztal szépen megmunkált, ébenfekete felületére helyezem.
- Kérlek, hunyd le a szemed!
Én is lehunyom a szememet. Elsőként az asztalban futok végig képzeletben, minden kérgen, repedésben.
~ Milyen furcsa tréfa...
A következő pillanatban az igazgatónő ruhája, majd teste következik. Érzékeim végigpásztázzák, néhol látszólag elmélázva, azonban így is pillanatok alatt összeállítva a képet, melynek élményét még két pillanatig emésztgetem egy kiismerhetetlen félmosollyal arcomon.
- Kinyithatod.
Bal kezem mutatóujját az asztalra érintem, majd gyors mozdulattal megemelem. Ezzel együtt, mintha ujjam tapadt volna az asztal fájához, egy furcsa, függőleges irányú folyásként nő ki alatta egy ébenfa szobrocska. A szobrocska, mely ahogy levegőt ér, szabályszerűen kiizzadja magából az eredetivel tökéletesen megegyező anyagú és formájú, színű ruhát. Mire véget ér a szívdobbanás, melynek kezdetén ujjam koppant az asztalon, már ott is áll kezem alatt a pontosan húsz centiméter magas, méretarányos ébenfa Ororo Munroe. Igyekszem nem felhívni a figyelmét rá, hogy a ruházat alatt is stimmel minden felszíni forma. Helyette inkább az igazgatónőre mosolygok.
- Köszönöm, hogy vezetted alkotó kezeimet! - mondom rögtönzött irodalmisággal afféle konzervatív, régimódi flörtként - Viszont már így is többet engedtél meg nekem, mint amennyit első találkozás alkalmával kérnem illene - majd ezzel el is engedem a kezét -, viszont ha nem veszed indiszkrétnek a megjegyzésemet: gyönyörű a bőröd tapintása.
Tapasztalataim szerint a szinesztézia általában imponál a nőknek. Különösen, ha őszinte. Előbbi megjegyzésem pedig maximálisan őszinte volt.
- A szobor természetesen ajándék. A művészies zavaromért pedig bocsánatodat kérem! Azt hiszem, a képességem használata endorfintermeléssel jár. Ezt talán tekinthetjük jutalomnak azért, hogy az időm nagyrészében viszont önmegtartóztató vagyok az adottságom kapcsán.
A jutalom dolgot azért egy kis fejbillegetéssel, félig-meddig érezhetően viccként adom elő.

A szemem láttára formázza a szobrot az asztal lapjából, ráadásul csak egy pillanat műve az egész. Elismerően bólintok, és közelebbről szemügyre veszem az alkotást, persze azonnal felismerem az alakot, hisz naponta többször látom a tükörben - ha nem is ennyire "fásultan". A bókot nem utasítom vissza, de nem is lenne rá időm, mert rögtön szabadkozni kezd a viselkedéséért, pedig nincs rá szükség.
~ Én is érzem az eufóriát és a békét, mikor a képességem használom. Ahogy az égiek háborúznak alig karnyújtásnyira tőlem, vagy ha a szelekbe kapaszkodva utazom a lusta bárányfelhőkkel. Mikor megpróbáljuk szavakba önteni ezeket az érzéseinket, legtöbbször értetlenül fogadják, vagy rosszabb esetben tolakodásnak veszik. Meg kell tanulnia még, hogy milyen mutánsok között élni, és szabadon beszélni ezekről a dolgokról, mert éppen ezek kötnek minket össze. ~
- Nincs miért elnézést kérned. - Mosolygok rá halványan, de inkább nem hozom még nagyobb zavarba azzal, hogy bővebben kifejtem miért. - Én tartozom köszönettel, örülnék, ha segítenél majd az épület kicsinosításában, főleg a kertben. - *Folytatom lelkesen, aztán témát váltok.*
- Az önmegtartóztatásról jut eszembe, nekem is van egy ajándékom számodra. - Egy másik fiók mélyéről vékony füzetet veszek elő.
- Tessék, ez a házirend egy példánya. Találsz benne egy vázlatos térképet is a birtokról, ami segít tájékozódni az első napokban, javaslom tanulmányozd át aprólékosan. Remélem nem kell külön kiemelnem, hogy bár az alapítványunk értékeli a nagylelkű adományokat, de ettől még a szabályok minden tanulóra egyaránt vonatkoznak. - Célzok finoman csak a mihez tartás végett a dologra.

Mivel a szerepem annyira tökéletesre sikerül, hogy kissé túl is teljesíti célját, elégedettség tölt el. Most arra van szükségem, hogy az igazgatónő nyeregben érezze magát. Ha azonnal nyíltan irányítani akarnám a szituációt, veszélyes elem lennék. Ellenben, ha előbb kiépítem a bizalmat, utána váltok domináns magatartásra, akkor egy megbízható, erős személyiség leszek a szemében, akire számíthat.
~ Szeretem az élő sakkot. Főleg ilyen formás bábukkal!
- Majd megszokom, hogy veled nyíltabban beszélhetek, mint azt a protokoll általában megkövetelné. - Kissé oldalra döntöm a fejem, mimikámban némi szórakozottság, és jó adag közvetlenség érződik. Hasonlóképpen hangom ívében.
Mikor kezembe kapom a házirendet, cseppet sem vagyok meglepett. Ezt nem is rejtem véka alá. Nyilvánvaló volt, hogy első találkozás alkalmával szó esik mindkét fél elvárásairól a másikkal szemben. Legalábbis a formális részükről...
- Igyekszem mihamarabb áttanulmányozni. Azt pedig gondoltam, hogy csak mert pénzem van, nem ildomos randalíroznom - teszem hozzá halkan, röviden nevetve egyet - Nem is állt szándékomban. Sőt, szeretném segíteni a munkádat, amennyire tudásom engedi.
Zakóm alól elővarázsolok egy nagy alakú borítékot, melyből néhány papírt húzok elő.
- Szándékomban áll megalapítani az intézet diákönkormányzatát, melyre az oktatási törvény alapján jogosult a diákság. Természetesen csak abban az esetben tartok ki szándékom mellett, amennyiben áldásodat adod rá, mivel csak harmonikus együttműködés esetén van értelme az újításnak. Lévén kellően szabad szellemiségűnek érzem ezt az intézményt a hagyományos iskolákhoz képest, ezért a demokratikusabb Diáktanács elnevezést szeretném foganatosítani.
Megvárom, míg Ororo átfutja a papírokat, majd még néhány papírt a kezébe nyújtok.
- Míg nem bizonyítottam, hogy tökéletesen uralom a képességemet, nem áll szándékomban tanárrá válni. Bár beismerem, hosszabb távú terveim között szerepel ez is. Ugyanakkor úgy gondolom, szakmai tudásom a természettudományok terén kellően széleskörű, és kémia, fizika illetve matematika terén kellően elmélyült ahhoz, hogy szakkört illetve korrepetálásokat szervezzek belőlük. Ezek a tervezetek, külön tudományáganként.

Elveszem az átnyújtott iratokat, bár most eszem ágában sincs azonnal elolvasni őket. Egy pillantást vetek rájuk illendőségből, aztán mikor később lesz majd rá lehetőségem, időt szakítok rá.
- Nem ellenzem az ötletet, azonban azt hiszem először jobb lenne, ha megismerkednél közelebbről a közösséggel. Beszélj nekik is a diáktanácsról, és ha látom, hogy tényleg foglalkoztatja a kérdés a diákság nagyobb részét, akkor támogatni fogom. Addig is átnézem majd az írásod, ami pedig a szakköröket illeti...
Gondolkodom egy pár másodpercig.
- Nagyon tetszik a hozzáállásod, pont ilyen érett mutánsokra van most a legnagyobb szükségünk, akik hajlandóak áldozatot vállalni a többiekért. Egyelőre légy türelemmel, míg befogadnak, és persze míg mi rájövünk, hogy készen vagy-e már a tanításra. Térjünk vissza a dologra két hét múlva, addigra fel tudod majd venni az itteni élet ritmusát, és eldöntheted, hogy még mindig rá akarod-e áldozni a szabadidődet - amit nagyon remélek. -
~ Ha nem csalnak az ösztöneim, akkor talán az x-men eljövendő vezetőjét ismertem most meg. Azt hiszem vele szemben nagyobb elvárásokat kell támasztanom, hogy próbára tegyem. Persze ez még várhat. ~
- Van még kérdésed, mielőtt megmutatom a szállásod? -

Némán, csendben várom, míg vet néhány pillantást a tervezeteimre. Egyetértően biccentek, mikor megjegyzi, hogy jobban meg kell ismernem a helyieket. Még egy visszafogott félmosolyt is megejtek mellé.
- Természetesen, hogy legitim módon működhessen a diákok érdekképviselete, meg kell ismernie a közösségnek a koncepciót. Sőt, el kell fogadniuk, és támogatniuk azt.
A szakkörök kapcsán, és mikor a türelmemet kéri, úgy érzem, muszáj tennem egy kis megjegyzést hozzá.
- Akikkel eddig találkoztam az iskola tanulói közül, legtöbbjük szívesen venné, ha segítenék nekik reál tárgyakból. Akkor pedig talán legegyszerűbb - és a közösséget leginkább építő -, ha ez csoportos foglalkozás keretein belül zajlik. Én legalábbis így gondolom. Persze, ha két hetet várnom kell vele, akkor kivárom. Alkalmazkodom az elvárásokhoz.
Elégedett vagyok az eddigiekkel.
~ Így, hogy fokozatosan erősítek, láthatóan megbecsüli a domináns személyiséget.
A szállás említésére kissé összeráncolom a homlokom, láthatóan nem értem pontosan, mit akar mondani.
- Nos, biztosan lesz még kérdésem. Egyelőre, amire szükségem lehet információ, a rendelkezésemre áll. A szállásunkat viszont már elfoglaltuk Gregory barátommal. A portástól megkaptuk, mikor megérkeztünk. Nem tudom, hogy te, vagy valamelyik asszisztensed jegyezte be, hogy a kulcsok felvételére jogosultak vagyunk, de gond nélkül bejutottunk.

- Szuper, remélem meg vagy vele elégedve. Akkor azt hiszem nincs több elintézni való, néhány papírt kell még majd kitöltened és aláírnod, de ez egyelőre ráér. -
Mosolyogva felállok az asztaltól, és megvárom, hogy ő is így tegyen, hogy kikísérhessem az ajtóig.
~ Apropó, Gregoryval is szeretnék majd megismerkedni, de ez nem az ő gondja. Most inkább teszek egy sétát a kertben, mielőtt újra nekiállok a jelentéseknek. ~
- Sikeres tanévet kívánok, és ha bármi gondod lenne, akkor az ajtóm mindig nyitva áll. - Ami nem teljesen igaz, de megteszem ami tőlem telhető. -

Szerencsémre minden simán ment. Ráadásul még a papírmunkának se kell most azonnal nekiállnom. Komolyan kezdem úgy érezni, hogy el vagyok kényeztetve. Jó érzés, szeretem.
- Nekem az is megfelel, ha valakivel a szobámba küldöd a papírokat, én pedig kitöltve visszaküldöm. Vagy visszahozom személyesen, ha szükséges.
Ahogy az igazgatónő feláll az asztaltól, hasonlóképpen teszek én is. Elindulok az ajtó felé, pont úgy, ahogy azt a protokoll megkívánja.
~ Szegény, biztos bepókhálósodott az utóbbi években. Kezdem megkedvelni. Ha kevesebb dolgom lesz, kerítek rá egy kis időd.
Mikor megszületett bennem az elhatározás, nagyjából ezzel egyszerre lépek ki az ajtón. Visszafordulok, hogy szembe álljak Ororoval.
- Köszönöm. Ha bármivel kapcsolatban kérdésem lesz, természetesen hozzád fordulok majd - felelem mosolyogva, majd biccentek egyet - További jó munkát és szép napot!
Sarkon fordulok, és könnyű léptekkel visszamegyek a szobámba.

//Köszönöm a játékot!(://

Az épülethez érve kifizetem a taxist, kicsit megráztam Alexis vállát, hogy térjen magához az ámulatból. Erre én egy másodpercre leblokkoltam majd mintha mi sem történt volna szólalok meg.
-Gyere sietnünk kell.
Kilöktem a főbejárat két szárnyát, hosszú sietős lépésekkel haladtam az igazgatói felé. Az üres folyosót bezengte a sűrű, erőteljes toppanások. A szobához érve előre nyújtott kézzel lököm be az ajtót. A zár szerkezet kicsit még kocsonyásan lötyög de helyre áll.
-Elnézést Igazgató nő, de ...
Ekkor veszem csak észre, hogy a szoba üres. A lendület két lépés után elfogy és lassan az asztalhoz sétálok háttal neki dőlök és fel ülök rá. Várok egy percet és előveszem a telefont amin egy újabb meglepetés vár...

Idegtépő tud lenni, ha az ember lánya sietne, főleg ebben a helyzetben és avval találkozik, hogy a telefon túl végén nem akarják azt felvenni. Minden egyes csörgéssel időt veszítünk és most az idő volt az aminek híján voltunk. Már a sokadik csörgés után a postafiók kapcsolt.
Gregory vagyok bla bla bla. Kérem a sípszó után hagyjon üzenet.
Megpróbáltam ugyan hangomat lenyugtatni, hogy azért, ha a vonal másik végén visszahallgatják az üzenetet , ne a frász kerülgesse az illetőt. Nem mintha mondandómat hallva majd nem úgy lenne.
- Szia Greg! Kara Shawn vagyok. A Fordham egyetem partiján találkoztunk – tettem hozzá, hogy könnyebb legyen a beazonosítás – Cristől kaptam egy e-mailt, miszerint elrabolták. Meghagyta, hogy keresselek meg. Remélem tudsz segíteni, bár nem sok infó áll a rendelkezésemre, hogy megtaláljuk. Azt javaslom egy óra múlva találkozzunk a reptéren. Ezen a számon elérsz. Kara. – üzenet vége.

Eleinte nem tudtam beazonosítani a hangot se a nevet. De a helyszínről már beugrott a dolog. Végig hallgattam a szöveget és eltávolodtam az asztaltól. Vissza hívtam a lányt. Az asztal másik végéhez sétáltam és jobb mutató ujjammal írni kezdtem az asztal lapjába. Egy egyszerű üzenet amiben annyi áll hogy elvittem a kocsit a reptérre és mellé biggyesztetem a számomat egy FONTOS felirattal.
-Szia Kara, tudom és vedd úgy hogy már úton vagyok. Addig nézz valami gépet ha lehet. Cris Európa felé ment. Többit ott. - Kinyomom a telefont. Kiviharzok a helységből és bezárom magam mögött. Alexissel a nyomomban a garázsba megyek ahol az ajtót elég csúnyán egy kézrátétellel kihajtogatom. Bepattanok a kocsiba a szobakulcsommal indítom és már robogok is az úti célom felé.


Reptér

- Ragasztó! Egérragasztó! Az nem rossz ötlet! – nézek vigyorogva bűntársamra, és rögtön belém is villan valami. – Te Ratna, nem olyan barna papírra szokták azt kenni, ami hasonlít a szivar dohánylevelére? – a szememben furcsa szikrák pattognak az ötletre. – Azt feltétlen meg kell keresnünk az Alagsorban és, ha már ott vagyunk, akkor Logan szobáját is, mielőtt megunja a levegőzést, meg a diákok nélküli létet.
Ratna fűszerekről szerzett tapasztalata most aranyat ér, így a konyhát is bevesszük az útba ejtendő helyiségek sorába.
- A csilit azt ismerem. – bólintok egyetértően. – Meg a bors is jól jöhet. Ezeket azt hiszem rád bízom, hogy összeszedd a konyhából, de most tényleg nézzük meg az irodát.
Csendben lépkedünk az udvari lámpák fényétől diszkréten megvilágított folyosón, míg az igazgatói szobához nem érünk. Kisebb hezitálás és hallgatózás után erőt veszek magamon és lenyomom a kilincset, és ahogy vártam az ajtó nincs bezárva, hiszen ki akarna önszántából szembenézni Ciklon haragjával, ha mégis bent van.
De nekünk most kedvez a sors keze és a szoba üres, ezért lehetőségünk van gyorsan körbenézni benne, hogy megtaláljuk-e Ratna telefonját. A szobában nagy a rend és ezért mi sem nyúlunk nagyon semmihez, csak végig pásztázzuk szemünkkel az íróasztalt, amin ha szerencsések vagyunk meg is leljük a keresett mobilt.

-Ugye, hogy ugye? -kérdezem büszkén, majd egy pillanatra elgondolkodok a kérdésén- Barna papír... szivar... dohánylevél... Így most nem igazán rémlik, ha látnám, akkor lehet, tudnám, miről is van szó. De ez most hogy jutott eszedbe?
A fűszeres megjegyzésre csak egyetértően biccentek. Amíg Sarah a raktárat kutatja át, én betámadom a konyhát, az úgy is hazai terep. Még belegondolni is alig merek, micsoda fantasztikus lehetőségeket rejtenek...
Az út az igazgatói irodáig nem is olyan hosszú, mint ahogy korábbról emlékeztem, bár tény, hogy így, Sarah vezetésével sokkal egyszerűbb volt idetalálni, mint nekem egyedül, amikor a fél épületet bebolyongtam, mire végre megtaláltam... Én biztosan nem mertem volna benyitni, szerencsére mielőtt felmerült volna a kérdés, hogy ki legyen a bátor jelentkező, Sarah már be is nyitott. Magamban elismerően nyugtáztam a dolgot, majd miután meggyőződtünk róla, hogy tiszta a terep és a folyosón se közelít senki, felkapcsoltam a villanyt, hogy azért lássunk is valamit. Egy darabig csak ámulva figyeltem a pazar berendezést, ezt a nagy rendet, aztán észbe kaptam, most nem ezért vagyunk itt! Gyorsan neki is láttam, hogy szétnézzek, bár csak a szőnyegen körözve néztem végig az íróasztalt és a polcokat, hátha rábukkanok a telefonra. De semmi...
-Hát, úgy tűnik, vagy nem találták meg, vagy mégis nálam van valahol... vagy valaki lenyúlta, bár amilyen ósdi és ütött-kopott, nem hiszem, hogy nagy kereslet lenne rá... -jegyeztem meg egy kissé csalódottan Sarahnak- Na mindegy, majd meglesz... egyszer... remélem. De akkor most visszatérve a kis "meglepetésünkre"... Az úgy jó, hogy kettéválunk? Amíg te szétnézel a raktárban, addig én a konyhában begyűjtöm ami kell, nos? -kérdeztem, miközben lekapcsoltam a villanyt, bezártam az ajtót magunk mögött, mint ha sosem jártunk volna erre.

/Folytatás - Folyosók/

Miután sikeresen a frászt hozta Gregre, további bizonyítékok után kezdett kutatni, hisz egy súlyos büntetéshez a gyanúja, és a meglévő bizonyítékok aligha elegendőek. Biztos volt benne, hogy a tréfamester nem dolgozhatott egyedül, már csak azért sem, mert senki sem elég bátor ahhoz, hogy egy szál magában bemerészkedjen az ő szobájába, a kérdés már csak az, hogy ki volt ez a bátor. Ismerve a fő gyanúsítottat, kapásból eszébe jutott egy név, s máskor kitűnő tettestárs lenne, de ő jelenleg nem tartózkodik az iskola területén, a lány pedig, akivel még legjobb tudomása szerint rajta kívül jóban van, túl csendes, és visszahúzódó ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjen, ráadásul egyik helyszínen sem találta semmi nyomát, ellentétben valaki mással.
~Minél többet gondolkodom ezen, annál kevésbé tettszik. Lehet, nyomoznom kéne még az ügyben.~
Sajnos ahogy a felkelő nap első sugarai elűzik az éjjelt, s az iskola ébredezni kezd, még mindig ugyanott tart. Rengeteg bizonyíték szól egy bizonyos mókamester ellen, és egy nagyon kevéske egy másik ellen. Valójában csak abban lehet biztos, hogy mind a ketten ébren voltak nem sokkal az előtt, hogy megtörtént mindez, és hogy baromi kényelmetlen ez a szék, amiben ül, miközben egy gumilabdát pattogtat a szemközti falon. Az a rohadt parfüm, remek bizonyíték, és egyértelműen kiderül belőle, ki volt a tettes, csak szaglásznia kellett.
~Na jó, lássunk munkához. Nyilvánvaló, hogy ki tette, és más dolgom is van még ma.~

Szétküld pár üzenetet, hogy a három diákkal, akivel beszélnie kell, még az órák kezdete előtt le tudjon rendezni mindent. Elsőként Greget hívatja az irodába, kire egy szép kövér boríték vár az asztalán, melyet az este folyamán készített elő neki.

Szemeim szinte még ki sem nyíltak, a pulzusom nem haladja meg az 50-et. Agyam még mindig alvó stádiumban van, csupán az alap létfenntartó és mozgáshoz szükséges területek aktivizálódtak. A vizuális észlelő berendezésemet pedig sűrűn eltakarja a védő hártyája. Mindent összevetve, úgy nézek ki, mint egy tip-top öltönyös zombi aki narancslevet vedel és csukott szemmel csoszog az igazgatói felé. 10 méterenként ásítok egy nagyot, utolsót amit az ajtó előtt ejtettem meg talán még egy süket is meghallhatta az irodából. Lassan emelem a kezem és csapok az ajtó fa részére. Kopp... Néhány másodperc után van erőm még egy ütést bevinni. Kopp... Fejem erősen kókadozik kis híján még horkolok. Két kopogás között még fel is röffenek egyszer. Miután engedélyt kaptam a belépésre becsoszogtam. Morogtam valami olyasmit ami a ,,Jó reggelt" akar leni. Az asztalon lévő borítékot melyet az én szép hosszú neven díszített, a szemeim helyén tátongó két apró résen keresztül sikerült észrevennem. Egy kis kínos csend után egyértelművé vált a helyzet. Elvettem a borítékot, a sorokat róva a rések átlagon felüli méretet vettek fel. Ezzel egy időben a levél tartalma kifejtette a koffeinhez hasonló hatását.
~Q..va jó...
Lassan elraktam a levelet, sarkon fordultam és nyújtott erős léptekkel távolodtam az asztaltól az ajtóhoz érve rácsaptam egyet mire az kivágódott és néhány fémcsepp vált le a vízként hullámzó zárszerkezetről amik szanaszét pattogtak és gurultak a folyosón ami nem volt üres. Egy szeppent lány is ott tartózkodott, vélhetőleg az igazgatóiba várt. Se időm se kedvem nem volt megnézni, hogy ki is lehet az. Az ajtón ott maradt a kézlenyomatom az üveg pedig még hullámzott egy kicsit végül "megszilárdult". Az ajtó a csapódás után lassan vissza csukódott a keretbe amibe immáron nem fért el a görbe formája miatt. Ahogy ott lógott a 3 zsanéron vonásai szépen lassan kiegyenesedtek és beilleszkedett a foglaltba, azonban a zárszerkezet erősen hiányos volt így a kilincsre, vagy kulcsra zárás lehetetlenné vált.