Staten Island-i világítótorony

Az úton végig egyetlen pontot figyeltem a kesztyűtartón és gondolkodtam. Talán ennek köszönhettem, hogy kicsit rosszul lettem az út végére.
Megpróbáltam valahogy felmenteni őket, vagy megérteni, vagy akármi, de végül arra jutottam, hogy ez nekem túl nagy falat. Szegény rendőröket nem ismertem, egyetlen röpke pillanatra láttam őket, még csak az arcuk sem maradt meg. Életek voltak, de arra jutottam, hogy inkább a friss társaimmal kell foglalkoznom, mint őket gyászolnom. Legalábbis egyelőre. Máskülönben nem jutok előrébb.
Szótlan figyeltem, ahogy belökik a vízbe az autót, és közben azon gondolkodtam, hogy miért hoztak magukkal? Ez is egy bonyolult kérdés volt számomra. Az indítékaikat, az érzéseiket, egyáltalán őket sem ismertem. Azt hiszem most annyit tehettem, hogy ezen próbálok segíteni egy picikét.
Ed ölbe kapott és ezzel megijesztett, félve szorongattam, amíg újra talajt nem éreztem a talpam alatt. Aztán helyet foglaltunk, s Ed italt töltött mindenkinek. Mintha ünnepelnénk? Nem, ezt a gondolatot csírájában elöltem. Éreztem, hogy most gyomrom semmit sem lenne képes befogadni, de nem akartam elutasító lenni, nem szóltam, hogy nem kérek semmit. Közben reflexszerűen viszonoztam félszegen Ed mosolyát, ez nálam nem feltétlen volt kapcsolatban a gondolataimmal. A mosoly és a bólintás alapkellék volt, ami mindig bekapcsolt, tőlem függetlenül is.
A hogyan tovább kérdéséhez nem tudtam hozzászólni. Inkább meghúztam magam, mintha jelen sem lennék. Én csak haza akartam menni. Inkább rájuk hagytam a tanácskozást, majd ha eljön az ideje és nem arra alakulnak a dolgok, akkor esetleg felvetem a gondolatot. Most csak szégyenlősen néztem a poharam és töprengtem. Ezernyi kérdés úszott a fejemben, de nem tudtam még kimondani egyiket sem. Gyűjtöttem még egy kicsit az erőt hozzá.

** Chris **

Túlságosan is magabiztos volt, nem mondom, hogy nem kedveltem az ilyen ember típust, de kevésbé szerettem, ha ezt rajtam gyakorolják, inkább többnyire fordítva szerettem ezt alkalmazni én is. De persze volt, aki mindezek ellenére így is bepróbálkozott, mint például úgy tűnik, most Chris is. Tulajdonképpen csak szimplán fáradt voltam, kellett egy kis lazítás, ami most egy sör kíséretében esett volna a legjobban valami nyugis helyen, de ha már ez a srác itt ilyen képtelen ajánlatokkal állt elő, már csak azért is úgy gondoltam, hogy odapirítok neki, hiszen nevetségesnek tűnt, hogy ő hipp-hopp elővarázsolna egy léghajót.
-Jobb, ha nem kóstolgatsz, mert még a végén megtalálod érezni ezeknek a kopott fogaknak a harapását, és hidd el, ez van olyan mint egy oroszláné, hogyha elkap, akkor addig szorít, amíg szusz van benned.- persze én is megengedtem egy aprócska mosolyt, de ha szurkálódik, akkor biza visszarepül a labda.
-És könnyen átmehet a randi újabb helyszínelésbe.-elég komoly arcot vágtam hozzá, de a szememben ott bujkált az a pajkos fény, ami azért jelezte, hogy bár most poénkodom, de amúgy sosem lehet igazán tudni....
Figyeltem, ahogy telefonált, és újra meglepett, de tényleg. Viszont ettől még mindig nem voltam igazán meggyőződve arról, hogy nem egy vicc az egész, és ennek hangot is adtam.
-Nem gondolod, hogy beveszem, hogy egy telefon, és máris indulás készre vágnak neked egy léghajót csak úgy a semmiből?!Ki is vagy te Chris...valami elnökcsemete, vagy....cirkuszban dolgozol?-nem igazán tudtam elhinni ezt az egészet, hiszen azért egy léghajót elintézni alap esetben sokkal több idő, hiszen papírmunka, engedélyek satöbbi satöbbi, nem voltam meggyőzve. Mivel én motorozom a kocsi helyett, ami meg most jelenleg nincs a közelben így aligha ajánlhattam fel, hogy repesszünk végig a part mentén azzal, pedig ahogy belegondoltam, most az is jól esett volna.
-Sajnos az én csodaparipám jelenleg az istállóban pihen, úgyhogy azt hiszem marad a taxi, hacsak nem akarsz járőrkocsival fuvarozni, azt esetleg elintézhetem. -javasoltam, hiszen az egység még itt volt, valaki biztos elvitt volna minket, de ha taxi, hát taxi. Nekem oly mindegy volt.

Kezd úgy tűnni, Roxy bőven fáradt már, hogy tartsa a lépést egy esetleges szócsatában. Már most is lemaradozni látszik. Ugyanakkor büszkesége vagy a megszokás mintha nem engedné, hogy visszább vegyen, ha már egyszer kapott egy ívet. Egyet, kettőt. Kettőt, hármat.
Úgy mérem végig, mint egy hiperaktív tinédzsert, mikor a már említett stílusnak megfelelő hangnemben és kifinomultsággal vág vissza.
- Ettem ma már, köszönöm. Látom, fáradt vagy már, ha ilyen aranyos stílusra váltottál. Nem lenne korrekt tőlem, ha felvenném a kesztyűt egy kiegyensúlyozatlan küzdelemben. Javaslom, napoljuk el egymás rágását, most pedig lazítsunk inkább!
Majd egyszerű mozdulattal kezet nyújtok a lánynak, aki remélhetőleg elfogadja, és nem kínoztatja meg magát velem. Eddig legalábbis nem tűnt mazochistának.
- Ha fentről kiolvasol bármilyen nyomot, őszinte elismeréssel adózom majd neked! - nevetek fel, majd egy színpadias meghajlással kísérem le megjegyzésemet.
A telefonos ügyintézés után természetesen hagyok elég hatásszünetet Roxy megrökönyödésére, majd arra is, hogy kedvére találgasson.
- Elnökcsemete? Nem, azt hiszem, nem hasonlítok a jelenlegi elnökünkre. Cirkuszban sem dolgoztam még. Miért, neked csak rendőr vagy fegyőr ismerőseid vannak, akik teszem azt fegyvert hordanak? - kérdezek vissza, hogy értse, miért túlzó a következtetése.
Mivel nem olyan rég ittam, ha mégannyira sem voltam a hatása alatt, nem szándékoztam magam vezetni egy rendőrnő társaságában. Így marad a taxi, a sárga, a dugóba ragadós. Bár most szerencsénk van, jóval hamarabb odaérünk, mint azt Murphy indokoltnak ítélné helyünkben. Így is jut azonban bőven időm arra, hogy telefonáljak még kettőt. Mert az egy dolog, hogy lesz egy nagy utazólufink. Az meg egy másik, hogy engedéllyel. De nem árt, ha fel van melegítve, mire odaérünk.
Ez az egy lépés kétszer annyi telefonomba kerül, mint az összes többi ügyintézés eddig az ominózus légi kirándulás kapcsán. Lezárom a készüléket, majd sóhajtva hátra dőlök az ülésre.
- Van kedvenc italod? - kérdezem csevegő hangon a mellettem ülő lányt.
Közben beérünk a parkba, és célba vesszük az úton kedvenc világítótornyunkat.

Legszívesebben olyan tockost kevernék le neki, és mondanám tovább a magamét, ugyanis felbosszantott a szavaival, de rám nem túl jellemzően, mégis ennek ellenére visszanyelem a szavaimat, és csak sóhajtok egyet.
~Azt hiszem tényleg túl fáradt vagyok, most ehhez.~gondoltam, és bár nem vagyok az, aki minden meló után ágynak dől és 2 napig lehibernált állapotba kerül, de már jócskán késő délutánra járt, és ez a pár óra, amit a hotelben töltöttünk az akcióval eléggé leszívott agyilag és fizikailag is. Kellő hatást gyakorolt rám, és valahogy egyre kevésbé volt kedvem vitatkozni Chrissel, inkább csak csendre vágytam, egy kis pihenésre, hogy kiszellőztessem a fejem, és egy sör se jött volna mindemellé rosszul.
A taxi volt most a legjobb ötlet, csak jót mosolyogtam magamban, hogy azért attól, hogy ennyi alkoholt bevedelt, azért még észnél van, hogy nem ül volán mögé, pláne nem velem együtt. Talán nem is hagytam volna neki...talán...
-Nem. Tudod még ismerek egy csomó maffia tagot, sorozatgyilkost, perverzet és szatírt is.- teszek úgy, mintha elgondolkodnék, majd teljesen ártatlanul pislogva meredek Chrisre, mintha a világ legtermészetesebb dolgát soroltam volna most fel. Aztán csak elmosolyodom, és hátradöntöm a fejem az ülésen.
-Tudom, hogy a mai világban már minden a kapcsolatokon múlik, hogy kinek meddig ér el a keze, vagy kinek hol van valamilyen befolyása, csak tudod, magadra ne vedd túlzottan, de ezt sem néztem volna ki belőled. Ahogy sok minden mást sem. Azok után, hogy a cipőddel próbáltál meg leszerelni egy tolvajt, meglepett, hogy velem jöttél egy akcióba tolmácsolni, hogy bejöttél velem a frontvonal mögé, azt, ahogy ott helytálltál. Tudod, Chris, te csupa meglepetés vagy a számomra.-néztem ki a taxi ablakán, ahogy megjelent a kikötő, egy ideig elbámultam a távolba, majd folytattam.
-És ez jó. Amíg képes vagy ébren tartani az érdeklődésemet és a kíváncsiságomat az irányodba, addig nincs gond.-bököm oda neki, és bár egy apró mosollyal kísérem azért volt a szavaimban nem csak poénos töltet is. Mindig is érdekelt az emberek személyisége, de csak ha volt bennük valami érdekes, különleges, amiért az adott illető kilógott a sorból. A túl átlagos emberek valahogy sosem vonzottak igazán. De Chris is más volt.
-Kedvenc ital?Hm....kávé.-kissé talán meglepő lehet, ahogy rögtön ezt vágtam rá, de most erre vágytam a legjobban.
-Azt hiszem ez most életmentő lenne.-mosolyodom el kissé fáradtan, nomeg elég hülyén vette volna ki magát, ha rávágom hogy nekem mindegy csak üssön. Bár tudom, hogy rólam úgyis mindig tévesen ítélkeznek, de valahogy soha nem is igazán zavart, hogy mások mit gondolnak, főleg mikor olykor fogadásból megyek bele egy-egy feles ivó versenybe. Ezen eltöprengtem, hosszú percekig meg sem szólaltam, miközben megállt a taxink is. Kiszálltam, jólesett nyújtózni egyet.
-Nos, merre is van a te varázslufid?-szándékosan nem a léghajó szót használtam, és érdeklődve kémleltem körbe, hogy akkor ennek most mi is lesz a vége.

Roxy felsorolására elégedett mosoly kíséretében bólintok, majd röviden felelek.
- No látod! Neked is megvannak a kapcsolataid.
Először amolyan diplomatikus meglepettséggel arcomon hallgatom tovább a lányt, majd szám mosolyra húzódik. A mosolyból persze vigyor lesz, melyből aztán visszafogott nevetés. Mindezt viszonylag rövid idő alatt.
- Ezek szerint volt egy visszafogott álcám, és most jól lelepleztem magam? Remélem, azért az eddigi meglepetéseim inkább kellemesek voltak, semmit zavaróak! - teszem hozzá amolyan lovagias előzékenységet jelző enyhe meghajlással.
Nem kell sokáig várnom, hogy választ kapjak kéretlen kérdésemre. Szavai és tekintete, tartása egybehangzóan felel, így nem forszírozom tovább a témát. Nyitott személyiségnek tűnik, már az őt érdeklő indivídumok irányában, és ez elég, hogy számomra érdekes legyen.
- Arrafelé. Ha minden igaz, már fújják felfelé...Hopp, ott van!
Az ösvényen, melyen haladunk a távolban éppen kibukkan a fák felett egy ballon csúcsa. Arrafelé veszem az irányt, miközben egy kósza pillantást vetek a lányra, vajon miként reagál majd. Jó öt perces séta, mire elérjük a kis tisztást, ahol ez a gyönyörűség fújódik fel. Érdekessége a helyzetnek, hogy magára van hagyva a jármű. Zakómat leveszem, majd azzal a kezemben könnyed kocogással közelítem meg a kosarat. Szélén támasz, majd hopp, bent is vagyok. A jó öt méter átmérőjű hely közepén a felfelé lángokat vető szerkentyű palackja, a korlát mellett pedig egy akkuumlátoros kis hűtőláda, benne jóféle scotch-al, melynek meglétét már ellenőrzöm is. Még hűlhet, így visszateszem. Akad benne némi gyümölcs, szatyorban mellette mindenféle rágcsa, valamint egy rekesz sör. Mire odaér Roxy, már akad némi kávé is csomagban, néhány palack víz, egy csomag kockacukor és egy hosszú túrákon használt kis gázmelegítő, plusz néhány alkalmas kis félbögre. Elfektetve összecsukható kempingszékek.
Alaposan átnézem a rendelkezésre álló ellátmányt, majd a lányhoz fordulok, amolyan megerősítésért.
- Ennyi kaja-pia elég lesz, vagy be kell még szereznünk valamit indulás előtt?
Amennyiben nincs semmi más, és Roxy is beszállt, eloldom rákapcsolom a lángot, majd eloldom a köteleket, a léghajó pedig lassú emelkedésbe kezd.

Kicsit meglepetten pislogok, ahogy Chris jót nevet, nem tudom mi vicceset mondhattam, de aztán nekem is leesik a dolog.
-Nos igen, a leleplezés tényleg hatásos volt. Úgyhogy, most nyugodtan elárulhatod, hogy tagja vagy az FBI-nak vagy a nemzetvédelemnek, és a cipődobálós mesterséged mellett hipóból meg pár egyszerű cuccból is képes vagy atombombát előállítani hála a szuper erődnek...-nevetek fel én is, tulajdonképpen eszembe se jutott, hogy ezzel akár mennyire a lényegre is tapinthatok.
Végül én is meglátom a növekvő léggömböt, és majdnem tényleg tátva marad a szám, amit ha nem szedem össze magam, minden bizonnyal tényleg nyitva hagyok.
~Besz*rás, ezt tényleg nem hiszem el.~gondoltam meglepve, ezzel tényleg lesokkolt ez a srác.
-A pofám leszakad. Nem hittem, hogy ez tényleg komoly, de itt van a szemem előtt, és látom.-folytatom az ámuldozást, ahogy végül odaértünk ehhez a növekvő monstrumhoz. Tényleg azt hittem, hogy csak ugratni fog, erre meg ott volt előttem, amit nem lehetett nem észrevenni.
-Neked még külön bejáratú futárod is van, vagy nem vettem észre és időközben leléptél egy nagy bevásárlásra?-nézek szét a rengeteg holmi között, majd gyanús arcot vágva hümmögök ismét Chris felé, mikor szemügyre vettem az összes készletet.
-Mondd csak, mire is készülsz tulajdonképpen? Hiszen ennyi kajával és ellátmánnyal már akár világ körüli turnét is tehetnénk, vagy legalábbis egy túlélő táborhoz épp elég volna.-méregetem Christ, hiszen nekem aligha kell jelenleg ennyi ellátmány.
-Gyanús vagy te nekem.-zárom le ennyivel a dolgot, miközben beszálltam a különös kis járművünkbe. Figyeltem miként csinálja Chris a dolgokat, és éreztem, ahogy lassan de biztosan emelkedni kezdünk. Nem vagyok éppenséggel tériszonyos, de azért erősebben kapaszkodtam meg, ahogy egyre távolabb kerültünk a biztos talajtól.
~Remélem azért ez a valami tényleg elég biztonságos.~gondoltam, de persze soha be nem vallottam volna a kételyeimet hangosan mások társaságában, ahhoz túl öntudatos voltam, hogy valaki bizonytalannak lásson, főleg nem egy ilyen helyzetben. Aztán a lenti dolgok egyre kisebbek lettek, ahogy felemelkedtünk.
-Nos, és merre lesz az úti cél?-teszem fel a kérdést, és igyekszem elengedni magam, ami egyre jobban sikerül, és hirtelen még a fáradtság is kezdett kiszállni belőlem.

Szórakoztató, ahogy felkapja a témát. Nem baj, én is jót derülök rajta. Akad némi túlmisztivikáció abban, amit Roxy mond. Nem is kevés. Persze akad olyan is, amit jobb, ha csak tréfaként említ..
- Nem, mintha bármi olyat összeraktam volna, amit egy átlagos háztartásban megtalálható anyagokból ne lehetne összekotyvasztani. A nemzetvédelemnek viszont ha dolgoznék is, jó eséllyel nem mondhatnám el neked. Tudtommal még a nyomozó ügynökeik is csak akkor fedhetik fel magukat, ha munkájuk így kívánja.
Ha nem is közvetlenül, de valóban dolgoztam a nemzetvédelemnek. De méginkább a hadseregnek. Bár ez nem annyira meglepő, a valamire való vegyészek a gyogyszeriparban vagy a hadiiparban helyezkednek el.
A hatás, amit a léggömbbel elérek, teljes mértékben elégedettséggel tölt el. Csak kissé önelégült mosolyom mögé bújva figyelem, és hallgatom, hogy reagál a látványra. Eddig jónak ítélem az események folyását. Nem keménykedéssel töltjük a drága időt, ráadásul még jókedvűnek is tűnik a leányzó.
- Ha gondolod, körberepülhetjük a világot, de azt inkább majd másfajta járművel tegyük! Mindkettőnknek van annyi kötelessége, hogy ne legyen időnk most egy hetekig vagy akár hónapokig tartó kirándulásra - felelem keserédes mosollyal, majd némi hangulatváltás - Állandó futárom nincs, de azért néhanapján jól jön valaki mást ugráltatni magam helyett - egyszerű, könnyed mosoly.
Egészen hamar feljutunk kellő magasságba ahhoz, hogy már a világítótorony is csak egy terepasztal odaragasztott kósza eleme legyen. Nem szokásom ilyen nyílt magasságokban álldogálni, így csak rövid ideig szemlélem közvetlenül a kosár szélének támaszkodva a mélységet, majd újból a terep közepére sétálok a palack mellé.
- Sör vagy scotch? - teszem fel az egyszerű kérdést, majd várok.
Végső soron azt már tudom, hogy nem csak én vagyok szokatlan jelenség itt és most. És nem csak nem mindennapi személyiségünk, hanem más furcsaságok miatt is.
Igen, az első érintésnél még nem tűnt fel, de mikor már kellően érdekesnek találtam személyében, volt alkalmam megszemlélni kissé belülről is.
Nem, mintha olyan könnyű lenne egyetlen nagy molekula kis töredékét kiszúrni. No de ha pont a végén található, a nagy egészből pedig ennyi sok szét van szórva az emberi szervezetben, egyszerű.
Mindegy. Egyelőre nem tervezem kihasználni, hogy ennek az információnak birtokában vagyok.

-Ó értem, ha elmondanád, meg kellene, hogy ölj, mi?-csak jót nevetek a dolgon, mert több részből is viccesnek tűnt a történet, egyrészt, hogy Chris ilyen pozícióban, lenne, másrészt a feltételezés, hogy engem megpróbálna megölni, de azért megmosolyogtatott a gondolat. Csak rákönyökölök a kosár szélére, és úgy szívom be mélyen a tüdőmbe az illatokat, élvezem, ahogy a szél csapkodja a vörös tincseimet, és ahogy minden olyan aprónak és távolinak tűnik. Talán pont ez a messziség az, ami pillanatok alatt magával ragad, hogy itt fent minden olyan nyugodt, olyan más. Percekig nem is szólok semmit, bár hallom, amit Chris mond, de hagyom, hogy ez a hirtelen jött nyugalom valamelyest szétáradjon a testemben, hiszen olyan jól eső érzés ez, amit már nem is tudom mióta nem éreztem. Főleg egy ilyen rázós nap után, meg különösen jól esik. Kellett egy kis idő, hogy ismét Chrisre figyelhessek, és válaszolni tudjak neki.
-Nem mondom, hogy nem hangzik jól, de igazad van.-sajnos tényleg be kellett látom, hogy ez a pillanatnyi érzés hamar el fog repülni ezzel a léggömbbel együtt, hiszen én azzal az életvitellel, amit folytatok, nem engedhettem meg magamnak az ilyesmit, hogy csak úgy kiszálljak abból az örök körforgásból, amibe már évekkel ezelőtt kerültem. Abból a körből már nem volt kiút, és ezt mindig is tudtam, és nem mintha valaha is másra vágytam volna, csak az ilyen röpke, múló pillanatok, azért mégis nagy hatást tudtak gyakorolni rám, még ha ezt nem is vagyok képes másokkal megosztani, ahogy Chrisnek sem hagyom, hogy ezekbe mélyebben bele láthasson.
Elszakadtam a bámészkodástól, és visszazökkentem a valóságba.
-Sör.-vágom rá gondolkodás nélkül, az mindig jól esik, a többit csak akkor iszom, ha a helyzet éppen úgy kívánja.
A sör a kezemben, közben már újra Christ figyelem. Egy ideig nem szólok, majd váratlanul megtöröm a csendet.
-Miért? És miért pont velem?-kissé talán furcsa lehet számára a kérdés, de tényleg nem igazán értettem, hogy miért úgy történtek a dolgok, ahogy. Nem vagyok olyas valaki, aki túlfilozofálja a dolgokat, de annyiszor eszembe jutott már, hogy miért jött el velem Chris tolmácskodni, és miért jött be velem azután szó nélkül a szállodába, miért segített nekem, mikor elég lett volna, ha csak egyszerűen nemet mond, vagy miután visszakapta az ellopott holmiját egyszerűen elmegy. És a történtek után mégis miért keveredtünk ide....rendben, megígértem azt a randit, csak éppen a mögötte lévő okot nem láttam, egyelőre...viszont az tagadhatatlan tény volt, hogy a történtek ellenére engem is nagyon érdekelt, hogy miért teszi mindig azt amit tesz, és, hogy milyen ember is ő valójában, hogy ki is valójában...

- Valahogy úgy - kapcsolódok bele a nevetésbe. Szórakoztat, hogy mennyire alábecsült, mégis sikerült felkeltenem az érdeklődését.
Hosszan nézem az alant elterülő tájat, s közben hallgatom a szél susogását, ahogy megtörik a kosár szélén. Messzire nyúlik New York betondzsungele, mely vegyes zajokat szór szerteszét maga körül. Innen fentről mégis valahogy nyugodtabbnak tűnik, mint belülről.
A néma csend perceiben a minket levegőbe röpítő láng valamelyest nagyobb hévvel izzik, így emelkedésünk is gyorsabb, bár ez nem érezhető egyértelműen belülről.
- Nos, ha most nem is a világ körül utazunk, azért valami célt kitalálhatunk. Merre lenne kedved röpködni? Telefonon meg tudom nézni a széljárást, így magasság változtatásával valamelyest irányt is tudunk váltani.
Mikor végre választ kapok, már nyúlok is a sörös rekesz felé, s két üveggel ki is kapok belőle. A kosár peremén kinyitom őket. Egyiket átnyújtom Roxy-nak, a másikat pedig megemelem magam előtt.
- Sör. Egészségünkre!
Kocc, majd megdöntöm az üveget. Kemény döntés, de kellemes. Békésen kortyolgatnám tovább, mikor utolér a lány kérdése. Pontosabban kérdései. És nem kizárt, hogy egész áradattal készült még belőlük.
Kissé "ezt most komolyan kérdezed?" kifejezés ül ki arcomra, majd nevetni kezdek. Nem pofátlanul, inkább amolyan elfojtott módon.
- A te ötleted, és pont téged hagynálak ki belőle? Jobb kérdés viszont, hogy miért pont most jutott eszedbe? Miért pont velem? - tekintetem tán hajszálnyira pimasz, de sokkal inkább kíváncsi.
Telefonomat egy könnyed mozdulattal lehalkítom, oda se nézve. Kortyolok mégegyet a sörből, miközben végig a lányra figyelek.

A sör most jól esik, főleg az első korty, ami után meg is akad a mozdulatsor.
-Úticél? Ezen eddig nem is gondolkodtam-majd hümmögtem egyet, és mintha elgondolkodnék. Tulajdonképpen sok mindent mondhatnék, és talán pont emiatt fog olyan meglepően hangzani a válaszom.
-Mi lenne ha...céltalanul sodródnánk,amerre visz a szél...csak úgy...-mondom, miközben lenéztem az oly kicsinek tűnő városra, majd ezután Chrisre. Nem tudtam, hogy fog reagálni, gondoltam, hogy talán jót fog nevetni rajtam, de kicsit valahogy ez is olyan érzés volt, mint mikor motorra ülök. Akkor is cél nélkül indulok el, és csak megyek, amerre visz az út, és az ösztönök, és valahol mindig kilyukadok olyankor is. Bár nem egészen ugyanaz volt a két helyzet, de érzésben egy kicsit mindkettővel elszakadok a földtől és a valóságtól. És ez olykor kimondottan nagyon jól esett.
Nem mondom, hogy meglepődtem azon, hogy visszakérdezett, kicsit el is mosolyodtam ezen, valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy Chris az a fajta valaki, akit nem könnyű szóra bírni, pláne nem olyan válaszokkal, amiket az ember szeretne hallani. Elkezdhetném vallatni a saját módszereimmel, de tudom, hogy lenne annyi esze, hogy ezek elől is hogy térjen ki, másrészt meg nem kikényszerített válaszokat akartam hallani.
-Most vagyunk olyan helyzetben, hogy nyugodtan megkérdezzem, hiszen látod, bárányfelhők, lágy, lengedező szellő,sör, piknik kosár, tiszta romantikus hangulat, nem gondolod?-kérdeztem meg megjátszottan, és belegondoltam a helyzetbe.
~Én mint éneklő, ugrándozó kis tavaszi pillangó tündér, a romantika hullámain úszkálva...~ahogy belegondoltam, el is torzult az arcom, még szerencse, hogy nem ittam bele a sörömbe, mert akkor tuti félrenyeltem volna a gondolattól.
-Tulajdonképpen, ha hiszed ha nem, én is sokat agyalok azon, hogy miért pont te, a cipőhajigáló csodagyerek.-szándékosan emlegetem még mindig a korábbi manőverét, ami valljuk be a helyzet ellenére igencsak megmaradt bennem.
-És akárhogy is gondolkodom, nem tudom a választ.-mosolyodok el, majd iszok bele a sörömbe, és ugyancsak Christ figyeltem, mikor a tekintetünk is találkozott egy hosszú pillanatra. És ekkor az idilli pillanat megtört, ahogy a kosarunkat és az egész léghajót nagyobb lökés rázta meg, mint amihez eddig szoktunk itt fent ezalatt a kis idő alatt. És akkor a rázkódás megismétlődött, erősebben mint az előbb...

Valójában én sem szándékoztam konkrét helyet kitűzni, bár állomásokat azért még megejthetünk. Úgy se gyakran kószálok New York felett hőlégballonnal. Főleg nem egy minden pillanatban kissé más arcát mutató rendőrlánnyal.
- Nekem megfelel. Kevesebb macera lesz a kormányzással. Csak fel magasra, és meg is van oldva. Szerencsére a repülők légi folyosóit bőven elkerüljük.
Ellenőrzöm még egyszer a térképet, amit ismerősöm küldött válaszként az "engedélykérésre", majd konstatálva igazamat csak biccentek a telefonomra tekintve. Visszacsúszik a készülék zsebem rejtekébe, s én pedig visszatérek a táj kémleléséhez. Ezúttal nem vonulok át a kosár túloldalára, ott Roxy mellett tökéletesen megfelelőnek találom a helyet.
- Úgy látom, szereted az amolyan kalandtúrákat. Gyakran mész ilyenekre?
Visszakérdésemre különös mosoly bújkál arcán. Ha már ő is, én is elmosolyodom. Ez így egészen kellemes. A sör is, a társaság is, a jó hangulat is. Valamin viszont töpreng, amire kíváncsi vagyok, mi lehet. Nem kell azonban túl sokáig várnom, hogy kibökje. Tény, érezni szavain az iróniát, azonban mintha egy részét komolyan gondolná.
Szemöldököm enyhén felvonva, homlokomat finoman ráncolva pillantok rá, majd némi hatásszünet után válaszolok.
- Nos, szigorúan tárgyilagosan nézve a felsorolás helyes. A romantikus hangulat, amennyiben a felfokozott, a megszokottnál oldottabb pozitív érzelmi állapotot érted ez alatt, igazad lehet. Ha valamiféle tinilányok által megálmodott rózsaszín klisére gondolsz, akkor - újabb hatásszünet, s egy "ugyan már" gunyoros arckifejezéssel pillantok Roxy grimaszba forduló arca felé -, akkor az úgy vélem, nem a mi világunk. Ahogy szerintem a rózsaszín sem éppen a mi színünk - teszem hozzá immár nevetésbe forduló hangon.
~ Cipőhajigáló csodagyerek - ízlelgetem magamban a kifejezést. Természetesen levonom a magam következtetéseit. Tény, hogy emlékezetes pillanat lehetett számára hétköznapitól találkozásunk igencsak eltérő módja. Ugyanakkor fontos momentumnak érzem, hogy mindenféle lövöldözés és túszejtő akció ellenére így megmaradt bennünk megismerkedésünk legelső pillanata is.
Kissé hagyom magam feloldódni összeolvadó tekintetünkben, egészen a billenésig. Kíváncsian pillantok ki a kosárból. Azaz pillantanék, ugyanis újból billen a kosár.
- Na ez meg mi... - nincs alkalmam befejezni a mondatot, gyorsan lerántom Roxy-t magammal guggoló pozícióba.
Vadkacsák sorjáznak át fejünk felett géppuska módjára. A kosár közben folyamatosan billeg, ahogy meg-meg lökik oldalról. Persze csak olyankor, ha egyszerre többen is nekikoppannak, de látszólag lehetnek vagy ezren is.
- Úgy tűnik, másokat is elkapott a romantikus hangulat - mondom a szárnycsapkodás zajában emelt hangerővel Roxy-nak, miközben még vállán a kezem, ezzel is fedezve valamelyest arcát az esetleges kamikáze kosárba zuhanó kacsáktól.

Tulajdonképpen igen, ahogy belegondoltam, szerettem a kalandokat, a kihívásokat, egyrészt azért is, mert a munkám akarva akaratlan vonzotta az ilyen helyzeteket, másrészt pedig az élet más területein is úgy éltem az életem, mintha az egész egy nagy kihívás lenne, belesűrítve sok sok furcsasággal. De hogy önkéntesen menjek amolyan kalandtúrára, amit Chris említett....nem is tudom erre mi lett volna a megfelelő válasz.
-Elég kalandot megélek én anélkül is, hogy készakarva menjek bele hasonlóba.-mosolyogtam.-És látod, megcáfolni sem nagyon lehet, lásd az elmúlt néhány órát a hotelben, illetve most is itt vagyok.-tárom szét a karjaimat.
Kicsit furcsán méregetem őt, mintha legalábbis egy másik bolygóról jött volna, mikor amolyan tudományos körítésben kezdi el ecsetelni a romantikus pillanatra tett, igazából poénnak szánt megjegyzésemet. Tulajdonképpen egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy most totál meglepett, vagy pedig az elfojtott röhögőgörcs az, ami megszorult a mellkasomban. De ahogy az arcára néztem egyértelmű volt a válasz, ugyanis nem bírtam ki, és csak kibukott egy jóleső nevetés belőlem.
-Azt hiszem egyikünk se az a habos-babos rózsaszín felhőkben úszkáló valaki...úgyhogy akkor inkább az előző megfogalmazásod helytálló, akármilyen sajátosan is fogalmaztad meg.- kellett egy kis idő, hogy beszélni is tudjak, hiszen ez a helyzet tényleg annyira vicces volt, no meg persze a nap fárasztó eseményeiből is talán jócskán így szabadultak fel belőlem a feszültség utolsó morzsái is. De tény, hogy nagyon jól esett.
A kosár mozgása után a következő kép előttem már az, hogy lent guggolunk Chrissel meglapulva a kosárban, miközben az a rengeteg kacsa egyre jobban meghimbálta a ballonunkat.
-Ez aztán a romantika magas fokon.-motyogtam én is, és bár nem féltem, de az imbolygás, ahogy a kosár is elkezdett kilengeni azért nem nyugtatott meg igazán.
~Ennyivel azért biztosabb a talajon állni.~gondoltam, és reménykedtem, hogy nem lesz rosszabb a helyzet.
-Hogy a viharba került ide ennyi kacsa...nem vagyok biológus, de kétlem, hogy valami vonulási szezon lenne.-emelem feljebb kicsit a fejem, bár Chris azért lovagiasan védelmezett.
Egy kacsa ekkor éppen pont bezuhant oda elénk a kosárba, furcsán rángatózott, majd a jelek szerint kimúlt. Már ez sem volt épp egy mindennapi látvány, de ahogy jobban megnéztem, felakadt a szeme, és az egész szemgolyó valami furcsa fehéres szürkés színű volt, ami akárhogy is, de legjobb tudásom szerint sem volt éppen normális.
-Gondolom te is látod amit én.-mondom Chrisnek, de képtelen vagyok levenni a szemem a döglött állatról, majd a következő pillanatban már puffanok is seggre, ahogy most más sokkal erősebben billent meg bal felé a kosarunk.

Ha nem is vagyok gondolatolvasó, annyi biztos, hogy le tudom kötni a leányzót. Így belegondolva azon kívül, aki egyenesen ki akart belezni, bárki figyelmét le tudom kötni hosszabb ideig. Az említett fajtának pedig csak nem akarom, hiszen a belső szerveimet mégiscsak jobb szeretem bent tudni.
- Tehát ha valami külső tényező vesz rá, belecsöppensz, akkor rendben van?
Ahogy zajlanak az események, szólnom sem kell, hogy egyetértek. Mind a belőlünk nagyobb részt hiányzó romantikus motívum kapcsán, mind a hirtelen nyakunkba zúduló, korántsem romantikus ihletésű történések kapcsán hasonló gondolataink támadhattak.
Az első néhány madár még vicces is volt, de mikor több tucat szerencsétlen repül át, és még nem fogynak el... Nos, kezd egy kissé zavaróvá válni. Miután Roxy lehúzódott, mellé guggolok én is. Semmi kedvem összetollazni-kacsázni az öltönyömet. Arról nem is beszélve, hogy a repülősebességük igen kellemetlenné teszi az ütközést velük, és azért jó néhány kilós megvan egy ilyen állat.
- Nem igazán értem a dolgot. Nincs is itt a vonulás ideje.
A bezuhanó állat is csak azt a tudatot erősíti meg bennünk, miszerint ez közel sem természetes jelenség. Mi pedig a közepébe csöppentünk.
- Igen, látom. És éreztem ezt is.
Nem várok tovább. Ritkulni látszanak a madarak, így felállok a kosárban, és kipillantok a koccanás irányába. Nem kis meglepetésemre szolgál, amit látok. Több okból is.
- Egyrészt azt hiszem, a naplementét sikeresen és kellemesen átbeszélgettük. Másrészt viszont van itt valaki vagy valami, és szereti a kacsákat. Legalábbis vadászik rájuk.
Hamarosan már hallatszik is a turbinák hangja. A repülő szerkezet könnyed energialökésnek tűnő átlátszó hullámokat kelt a levegőben a reflektoraival megvilágított kacsák felé, majd a zuhanókat kilőtt hálókkal húzza be a géptestbe. Sajnos néhány lökés a kosarat vagy a ballont találja el, így alkalmaznom kell a foci során gyakorolt egyensúlyérzékemet. Nem könnyű így több év távlatából, de azért nagyot nem fogok esni, úgy tippelem.
- Szerinted beéri a kacsákkal, és hagyhatjuk elvonulni?
Kérdésem halálosan komoly hangnemben hangzik el, alig oldalra fordítva fejem Roxy felé. Tekintetemmel azonban folyamatosan a különös, futurisztikus gépvadászt tartom szem előtt. Semmi kedvem egy ilyet magam mögé engedni. Főleg, ha netán előhúzná az oldalában megbúvó gatlingeket. Az már egészen biztos, hogy nem a kacsákra lett tervezve.

Nagyon nem volt ínyemre a tudat, hogy a ballon itt imbolygott alattunk, és egyrészt igyekeztem lelkileg összeszedni magam, másrészről meg azon gondolkodtam, hogyan is álljak fel úgy, hogy annak ne legyen visszaütője.
Nem tudtam nagyon levenni a szemem a kacsáról, csak akkor pillantottam fel, mikor újra és újra érezni és hallani lehetett a puffanásokat a ballonon és a kosár oldalán.
~Ide most inkább egy feles tömény kellene, mint a sör.~gondoltam kicsit puffogva, miközben megkapaszkodva a kosár oldalában én is megkíséreltem felállni, miközben láttam, hogy Chris már egész jól egyensúlyozik a körülmények ellenére.
-Azért általában nem ilyen külső tényezőkre gondolok, ha épp belecsöppenek valami kalandba.-mondom Chrisnek, miközben felálltam, és az oldalsó vastagabb tartókötélbe kapaszkodtam. Legalábbis annyira mintha az életem múlt volna rajta.
-Azt hiszem ez a fajta repülés nem fogja túlságosan a szívembe lopni magát.- mondom csak úgy magam elé, miközben a figyelmemet már az kezdi el lekötni, amiről Chris beszélt. Érdeklődve próbáltam meg figyelni a ballon oldalát, de egy ideig nem láttam semmit, és most kivételesen nagyon a nyakam se mertem nyújtogatni, mert ejtőernyős felszerelés nélkül aligha mernék itt most nagyon fickándozni. Ugyanis szeretnék még élni jó ideig.
A léghullámok már engem is megcsaptak, és hallani véltem a turbinák hangját is, aztán ahogy megfordultam a kosárban, háttal Chrisnek, már jobban láttam, hogy mi is parkolt le a közelünkben. Leesett az állam, mert nem éppen mindennapi repülő gépezet volt az, ami itt lebegett mellettünk.
~Mi a...~gondoltam, és bevallom, nem igazán tudtam mire vélni ezt az egészet, egyrészt mert váratlan volt a megjelenés, másrészt, hogy pont egy ilyen jármű, ami túl modernnek tűnt, mint egy átlagos "kacsa írtó" repülőgép.
-Szerinted ez meg mi lehet?-kérdezem Christől, de a szemem nem tudom levenni a gépről, és már azt találgattam, hogy eddig hogy nem vettük észre, hogy miként kötődik ez a valami a kacsákhoz, és miért tűnik úgy, hogy az a valami egyre jobban közeledik hozzánk úgy, hogy semmi jelét nem látom annak, hogy ki akarna kerülni minket.
-Azt hiszem itt bajok lesznek, Chris...Chriiiiiss!-nem vagyok épp egy besz*ri alak, de a ballonunk egyre jobban rázkódni kezdett, és a gép is egyre jobban rajtunk volt, és nem szeretnék ki tudja hány száz méter magasról csak úgy lezuhanni. Naná, hogy rám jött a para. Hátrálni kezdtem a kosárban, már amennyire ezt meg tudtam tenni a himbálózás közepette, mígnem azt hiszem beleütköztem Chrisbe.

Nem nézek hátra Roxy-ra, de megjegyzésére azért reagálok. Bár tény, hogy egyet kell értenem a lánnyal. Ez a masina jó eséllyel túl fogja lépni a kellemesen izgalmas kalandok határait.
- Megértelek. Bár egyelőre még nem nyitott tüzet ránk, ami legalábbis ad lehetőséget az ügy békés megoldására.
A furcsa gép vörös lézerfényekkel kezdi pásztázni a ballont, és látványosan hosszan elidőzünk Roxyn, illetve rajtam velük. Ahogy hallom a korábbi zúgó hangot, melyet bizsergető érzés követ, már ugrom is a gázpalack mellé. Erőteljes mozdulattal tekerem maximumra a kieresztett gáz mennyiségét, melynek eredményeképpen járművünk másodpercek alatt hosszú métereket emelkedik.
Még érezzük zsigereinkben, ahogy a kosár alatt elszáguld a következő löveg a gép hangágyújából. Enyhe zsibbadással veszi tudomásul a fülünk, hogy ez bizony kellemetlenül ért volna minket, ha eltalál.
- Az a baj, hogy ez a begyűjtő valami minden bizonnyal az imént nézett ki magának minket.
Oldalra rándul az egész kosár, bár a korábbinál kevésbé erőteljes módon. Beleértünk egy másik széláramlatba az emelkedéssel, így kissé távolabb is kerültünk a lassan újból felénk forduló gépezettől.
Unott arccal nézek felé, és már szinte várom, hogy felénk küldje áldását az orrán látható rácsponthoz hasonlatos nyílásokból.
- Roxy! Egy idealista történetben most jönne az a pillanat, mikor kiderül, hogy a te adottságod pontosan ezen helyzetek megoldására való. Mond csak, lehetek olyan optimista, hogy ezt feltételezzem?
Nyilvánvaló, hogy nem beszéltünk semmiféle adottságról. Ahogyan számomra az is valószínűnek tűnik, hogy a lány egyből tudni fogja, mire is gondolok.
Hiába himbálózunk immár a tenger felett kilométeres magasságokban, azért nem szívesen villogtatnék semmi olyat, amivel most egy efféle harci gépet első körben eszembe jutna.
Szerencse, hogy több kör is akad. Ott van a kreatív, a szadista, a hatásvadász, és ezek nem ritkán egymás kombinációiként jelennek meg.
Újabb lövés, újabb emelkedés kezem és a gázpalack tetején fellobbanó láng által. Kezd ez a fogócska kilátástalannak tűnni. Azaz tűnhetne, ha feltételeznénk, hogy mindössze ennyi trükk maradt a tarsolyunkban. Vagy hogy hívják azt a régi magyar tarisznyafélét, amit egyik egyetemi professzorom folyton magával hordott...
- Eddig jó. És még?

//Sarah és Lynn//

Varangy biztosítja Lynnt, hogy nem lesz semmi gond, csak kicsit álmos. Ez nagyjából addig tart, míg nem kap egy puszit ugye Sarahtól, de végül is sikerül lebeszélnetek az örömében való ugrándozásról. Mire elindultok, addigra azért győznek a kemikáliák, a betegség és a fáradtság, békésen alszik.
Mivel Sarah ismeri az utat, így sima ügy kijutnotok a világítótorony környékén a megfelelő épület környékére. Sok régen elhagyott, düledező viskó van itt. Ezeket eredetileg valaha halászok lakták, de már évtizedek óta üresen állnak, düledeznek, legtöbbjüknek teteje vagy 1-2 támfala hiányzik. Régen le kellett volna őket bontani, csak mindig sok hű-hó van belőle, mert sok szerencsétlen húzza itt meg magát. Egy ideig jó pár közülük narkótanya volt, de a zsaruk folytonosan razziáznak, hiszen sok törvény elől menekülőnek is optimális rejtekhely egy időre.
Persze Fúria tudja melyik a megfelelő épület így határozottan indul meg, míg a sarkon bele nem futtok az "őrszembe". Magas, de vékony, inas fiú. Fekete haját szépen hátranyalta és simára is van borotválva. Hosszú kabátot visel, Varangyéhoz hasonlót, csak az övé nem szakadt és több fokkal tisztább. Jó eséllyel a "mesteréről" ragadt rá a viselet, a békaember imádja őket. Amúgy fekete póló, farmernadrág és bakancs, meg egy vörös színű homlokpánt van rajta, illetve egy most éppen feltolt napszemüveg. Az előzetes leírásból Lynn már sejtheti, hogy ő lesz Fürge, Fúria meg persze azonnal felismeri régi haverját, aki előbb gyanakodva húzza össze a szemeit, majd hirtelen levesestányér méretűre nyitja, még a szája is leesik a csodálkozástól.
- Anyám! Hát ez Sarah! Azt a... - pattan le az ősrégi hordóról, amin ücsörgött és öleli meg azonnal a lányzót, aztán kicsit eltartja magától, hogy végigmérhesse. Elismerően füttyent. - Miből lesz a cserebogár? Hát ez kész! Vazze, szinte rád se ismertem! De örülök neked! - ölel meg mégegyszer, majd Lynnre téved a tekintete: - Hát ilyen puccos dámákat se mindennap látni az egértanyák környékén. Hello csajszi! Hívj csak Fürgének! Ha Sarahval vagy, akkor amit kérsz az nekünk parancs! - mosolyog barátságosan.
Nyilván feltárjátok előtte érkezésetek célját, amire kicsit meglepődik, de értően bólogat:
- Jaja, de most nem lehet bemenni a csajhoz - vakarja meg a tarkóját. - Max életveszélyben. Reggel totál kikészült. Nem vagyok orvos, de olyan magas láza volt, hogy ihaj. Fénylettek a szemei, ágynak esett, rángott meg minden, nagy fájdalmai lehettek. Nem igazán tudtuk Patkánnyal, hogy mit csináljunk. De... hát egyikünk se doki na, az meg tiszta sor volt, nem várhatunk Varangy visszaérkezésére. Szóval elhívtuk a Hentest, hátha tud valamit alkotni. Most van benn nála. Nem szép látvány - rázza a fejét.
Mivel veletek ugye van orvos, esélyesen ez kicsit kevés lesz a távol tartásotokhoz, úgyhogy Fürge csatlakozik hozzátok és odakísér, közben igyekszik Lynnt felkészíteni a haverjára.
- Most épp Patkány van ott, ha a dokinak kéne valami, szóval... - keresgéli kicsit a szavakat - nem rossz tag, csak... nem tegnap fürdött éppen. Meg nem ebben a hónapban, ha engem kérdezel. Mellesleg bármit mondhatsz előtte, semmi nem érdekli, csak ne mond, hogy nem orosz. Akkor bedühödik. Amúgy tök letargikus - meséli, majd gyorsan körbe pillant: - Dunsztom nincs miért ragaszkodik ehhez az "orosz vagyok" dumához. Összesen három szót tud oroszul: "sztoj", "davaj" meg "magdacsiny". Az utóbbit a városban senki nem érti. Az orosz anyanyelvűek se...
A ház küszöbénél meg is látjátok az érintettet. Felemás fekete bőrdzseki. mindenhol szakadozott, az egyik ujja teljesen hiányzik. Több kiló, erősen rozsdásodó fémlánc. Szegecselt alkarszorítók, szakadt farmer, régi, poros csizma. Zöldre festett haja ápolatlanul lóg a szemébe. Fülében, orrában karika, köztük vékony lánc. A combjára szíjazva, tokban egy kés. Izzadt, koszos, bűzlik, több helyen már rétegeket alkot a mocsok. Lynn orvos vagy, szóval neked nem olyan nehéz megállapítani a szeméről, mozgásáról, hogy nem teljesen a tiszta a tudata, bár nincs kiütve sem. Recsegve szólal meg túljátszott orosz akcentussal:
- Jide mjost ném lehet bjemenni - morogja. - A doktor ván bénn egy bjeteggel és ázt mondtá, hjogy sjenki ne závárjá - néz rátok.
Nem ismerte fel Saraht, sőt amilyen állapotban van, még a haverját se. Győzzétek meg a Cerberust, mert balhés alak hírében áll, félig belőve könnyen előkerülhet az a dikics.

Varangynak végül nem volt szüksége altatóra, elnyomta őt az álom teljesen természetes úton is. Na jó, talán közrejátszhatott benne az eddig beadott szerek még érezhető hatása is, de biztosan az is, hogy már nagyon kimerült lehetett, ráadásul a sérülései és az életmódja miatt legyengült, de most tele volt végre a hasa. Mindegy, a lényeg, hogy aludt végre édesdeden, hogy Sarah puszija leginkább arra hasonlított, mint amiket én szoktam adni Alistairnek, amikor végre lecsukódnak a pici szemhéja, és elnyomja az álom. Olyan kis helyes fráter volt ez a Varangy, hogy legszívesebben én is nyomtam volna egy cuppanósat a homlokára, de végül hagytam inkább pihenni.
Út közben szívtam magamba az információkat Fürgéről és Patkányról, mint egy porszívó, mert azért kicsit meg voltam szeppenve, hogy hova is készülünk. Minél jobban képben kellett lennem természetesen, de azért örültem, hogy Sarah ott volt velem, mint egy belépő egy másik világba.
-Jól van, anyu, jó kislány leszek - vigyorogtam rá.
Valamiért azt hittem (vagy talán csak reméltem), hogy nem megyünk messzire, csupán néhány saroknyira. Aztán persze eszembe jutott, hogy ha ez a lány tényleg ilyen nagy bajban volt és ilyen közel lett volna, akkor akár út közben is felvehettük volna. Persze, hogy valahol messzebb húzta meg magát.
Odaérve nagy kő esett le a szívemről, hogy Sarah-t ennyire kitörő örömmel fogadták. Ha őt ennyire szeretik itt, talán belőlem sem csinálnak saslikot. Türelmesen kivártam, amíg a nosztalgiázós, egymásra találós, nahát-milyen-rég-nem-láttalak rész véget ért, bár közben azért ide-oda kémleltem, hátha meglátok egy kislányt, aki kiköpött úgy néz ki, mint egy Afifa.
-Nagyon örvendek, Fürge - biccentettem felé mosolyogva. - Lynn Harlow vagyok. Igazán kedves tőled, hogy ilyen segítőkész vagy, de mi csak annyit szeretnénk, hogy mutasd meg, hol találunk egy bizonyos Afifa nevű lányt. Orvos vagyok, azért jöttem, hogy segítsek. Van egy hely, ahol biztonságban lábadozhat, én megígérem, hogy vigyázok rá, és megfelelő orvosi ellátást is kapna. Ott van Varangy is, aki már nagyon aggódik érte.
Hosszas, részletes tiltakozására kicsit megemelkedett a szemöldököm.
-Nekem ez nagyon életveszélyesnek tűnik, úgyhogy ezek szerint nyugodtan odakísérhetsz... Patkány miatt meg ne aggódj. A munkám során olyan emberekkel találkozom néha, hogy még, úgyhogy nem a barátod lesz az első nagyon durván elhanyagolt illető, akit látok. De rendben van, orosz, mint egy igazi Matrjoska, értettem.
Amikor végre odaértünk, még mindig ott volt természetesen maga Patkány, aki tényleg lelkiismeretesen őrizte a beteg lányt és a kétes hírű ,,orvost" rejtő házat, annak ellenére, hogy nem kellett orvosnak lennem ahhoz, hogy lássam, nagyon durván be volt állva. Fürge nem viccelt, valóban nagyon fontos volt neki, hogy orosznak nézzék, isten tudja, miért, de hát gondoltam, rajtam ne múljon.
-Zdravstvujte - intettem neki udvariasan, miután odaléptem elé. - Razreshite predstavit'sja. Menja zovut Dr. Lynn Harlow. Prijatno poznakomit'sja! - mosolyogtam rá, majd kérdőn az ajtóra mutattam. - Razreshite?

Miután felhomályosítottam Lynn-t, hogy mi várhat rá, már egyenesen a Világítótorony melletti bodegákhoz vezettem, ahol Varangy az elmondása szerint, ideiglenesen elhelyezte a lányt és a srácok gondjaira bízta.
Régen nem jártam már erre, nagyon régen, de most mégis úgy éreztem, hogy mintha csak tegnap lett volna. Itt nem változott semmi, talán kicsit romosabbak lettek az épületek mióta nem láttam őket.
Az egyik forduló után aztán belefutottunk Fürgébe, aki az őrszem szerepében tetszelgett. Most is úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki, és a hosszú kabát sem maradhatott el, amivel a hovatartozását szimbolizálta.
Fürge meglepdve és gyanakodva meredt ránk, de aztán le se tagadhatta volna, hogy felismert, mert akkorára kerekedtek a szemei, hogy azt hittem ki is esnek mindjárt.
- Én vagyok az cimbi! Én vagyok, de nem kell megfojtanod, anélkül is tudom, hogy szeretsz! – és én sem igyekeztem leplezni, hogy mennyire jól esik a viszontlátás. – Én viszont azonnal megismertelek Fürge, semmit nem kopott a sármod! – bokszoltam bele a vállába jókedvűen.
Aztán csak vigyorogtam, ahogy puccos dámának nevezte Lynn-t, pedig nem is volt túl öltözve, de tudtam, hogy Lynn-t nem kell félteni és megtalálja hamar a hangot a sráccal.
Ami meg is történt és a doktornő nem sokat lacafacázott, egyből a tárgyra tért.
Amit viszont Fürge elmondott az már nagyon nem tetszett! Az, hogy Hentes itt van főleg nem, de hogy még Patkányt is meg kell győzni mikor kicsit el van szállva az agya, hát az a hab volt a tortán. Az, hogy ragad a mocsoktól az nem újdonság, legfeljebb könnyebben elbánunk vele, ha ugrál, mert elég a falhoz lökni és odaragad.
Persze ez fekete humornak elment, de most a kislány élete és Varangynak tett ígéretem volt a tét, így nem gondoltam volna, hogy Patkány megállítana abban, hogy Lynn-t időben bejuttassam hozzá és a Hentest visszaküldjük a csatornába, ahová való.
Gyorsan tettük meg az utat a sarkunkban a még mindig magyarázó Fürgével és tényleg ott silbakolt az ajtóban Patkány a maga megszokott szakadt valójában, ami most talán még rosszabb volt, mint amilyennek ismertem.
Az akcentus viszont a régi volt, amivel meg akart állítani minket. Láttam a fátyolos, semmibe révedő tekintetén, hogy egyikünket sem ismerte fel, így Lynn számomra teljesen érthetetlen szavai után, ha nem lépett félre, közvetlen az orra elé álltam, miközben nem tévesztettem szem elől a kezét, ha a kése felé nyúlna.
- Patkány, én vagyok Sarah, vagyis neked azt hiszem többet mond a Fúria. Varangy küldött a lányért és jött velem egy orvos, egy igazi, hogy meggyógyítsa, ezért most be kell mennünk, érted haver? Muszáj bemennünk! – tagoltam és artikuláltam a szavakat, hogy felfogja, de reméltem a nevem észhez téríti, hiszen volt már egy-két vitás ügyünk régebben, amikor még nem voltam ennyire ura az érzelmeimnek és akkor élvezhette a képességem hatásait. Reménykedtem, hogy ez áthatol zavaros agyán és beenged minket, minden további győzködés nélkül, mert most nem volt időm vele szórakozni. Ha nem enged be szép szóval, akkor sajnos másként jutunk be, legfeljebb később bocsánatot kérek.....

Mikor végre beértünk a házba, ahol Afifát ápolták, elakadt a lélegzetem. Szegény kislány nyilvánvalóan nagyon súlyos állapotban van, és akkor még ezeket a körülményeket is el kell viselnie! A Hentes egyáltalán nem nyújtott bizalomgerjesztő látványt, amire a belőle áradó alkoholszag is rásegített. Úgy néztem, azért próbált kihozni mindent a rendelkezésére álló szánalmas felszereléséből, de sajnos ez még mindig kevés volt. Az mindenképpen dicséretes volt, hogy legalább azt elismerte, hogy a lánynak kórházra van szüksége, de hát hallottam már épp elégszer Fürge ellenvetéseit, ezekkel Afifa nem volt egyedül. Nagyon nem. Tehát összeségében, ha nem tudtam volna, hogy a Hentes droghoz segíti hozzá az embereket, még tiszteltem is volna érte, hogy ahogy tud, segít másokon.
Na, ez szűnt meg létezni bennem, amikor meghallottam utolsó mondatát, és benne az undorító ajánlatot. Ujjaim görcsösen feszültek a táskám fogantyújára, miközben szemem idegesen szűkült össze, bár orrlyukaim pont hogy kitágultak, hogy a kicsapó lángok könnyebben távozhassanak.
-Takarodjon a szemem elől, maga gusztustalan kókler! - reccsentem rá. - Afifa egy emberi lény, nem egy kivert kutya, hogy csak úgy elaltassa, ha már túl nehéz lenne meggyógyítani. Ne merészeljen még egyszer hozzányúlni, vagy velem gyűlik meg a baja, világos?!
Ha nem mozdult, akár két kézzel löktem félre, de az biztos, hogy nem engedtem többet a kislány közelébe. A felszerelésére sem voltam kíváncsi, hiszen hoztam én is magammal, ráadásul olyan eszközöket, amik használata után nem kellett literszám nyomni belé a tetanuszt. Afifa tényleg borzalmas állapotban volt. Lángot a magas láztól, úszott a verítékben, haját csimbókokban tapasztotta izzadtsága, és hevesen reszketett. Sápadt volt, szája kicserepesedett, bár ha igaza volt a Hentesnek, és tényleg mindent kihányt, akkor ez normális volt. De semmivel sem kevésbé komoly.
Adtam neki erősebb lázcsillapítót, a folyadék és só pótlását pedig intravénásan végeztem, hiszen ilyen esetben szájon át semmiképp nem kaphatott semmit. A koszos takarót lehúztam róla, és a magammal hozott hűtőtakaróval helyettesítettem. A Hentes által használt gyógyszerekre rá sem pillantottam, csak magamhoz vettem őket, hogy majd a laborban megvizsgálom őket, hiszen az utcán bármilyen összepancsolt mérget rásózhattak, mint ibuprofén. Óvatosan kinyitottam a száját. A hányadék nyomait itt-ott felfedeztem, ahogy azt is, hogy a torkát már irritálja a sok gyomorsav.
Vizsgálat közben nem nagyon tudtam másra figyelni, de ha a Hentes csak egyetlen hangot is kiadott, azonnal leteremtettem, hogy meg ne merészeljen szólalni. Végül felálltam, és nagyot sóhajtva fordultam a többiekhez.
-Azonnal be kell vinnünk. Itt nem hogy ellátni, de megvizsgálni sem lehet rendesen. A tünetei rengetegféle betegségre utalnak, úgyhogy rendesen is meg kéne vizsgálnom. Arról nem is beszélve, hogy ilyen körülmények között akkor is meghalhat, ha csupán egy egyszerű influenzája van.

Végül Fürge is bevetette magát és meglengette Patkány előtt e tőle elcsent heroinos készletet, így már nagy eséllyel azért bejutunk végre, mert nekem egyre fogyott a türelmem.
Aztán megtört a jég és Patkány tört tekintete felfénylett és bár kicsit rosszul emlékezett a múltkori találkozásunkra, de ezen most nem fogok vele huzakodni.
Lynn orosz beszédét azonban frappánsan kibeszélte, ami azért reményt adott, hogy nem kábszerezte el az eszét még teljesen.
Így aztán végre bejutottunk a lepukkant helyiségbe, aminek nem tettek jót az évek és a csövesek, de azért legalább a heverő, amin a lányka fekszik, valamennyire még tartja magát.
Azért engem nem ért váratlanul a látvány, de azért el tudtam képzelni, hogy szegény Lynn min megy keresztül, mikor egyébként is annyira szokott aggódni a betegeiért. Azt hiszem ez a miliő nem neki való, szerintem még sosem látta, hogyan élnek az utcalakók.
Hentes viszont most is úgy nézett ki, mint máskor, az idő nem nagyon fogott rajta, vagy a szesz konzerválta, de most is olyan ősz volt és potrohos, mint amikor utoljára láttam.
Viszont egészen normálisan ápolta a lányt, ahogy körbenéztem, talán még a higiéniára is adott az utóbbi időben. Mondjuk a neve ellenére sok srácot megmentett a haláltól, de voltak jó páran is, akik belehaltak a ténykedésébe, habár valószínűleg nélküle is ez lett volna a sorsuk.
Aggódva néztem a foszlott takaró alatt vacogó lányra, aki most vagy aludt, vagy nem volt magánál és a Fürge és a Hentes közötti párbeszéd sem adott jókedvre okot.
Mikor Lynn felcsattan mellettem egészen összerezzentem, mert soha, senki nem mert ilyen hangot megütni az öreg Hentessel, hiszen sokszor az életük múlott rajta, még ha a híre olyan is volt, amilyen.
Az én drága anyósjelöltem, azonban nem vesztegette sokat az idejét a lányhoz sietette és azonnal vizsgálgatni kezdte, ügyet sem vetve többet sem az orvosra, sem annak felajánlására, sem ránk, innentől csak a beteg létezett számára és lén tudtam, hogy ami emberileg lehetséges, azt megfogja tenni érte.
-Igen, én vagyok doki! – biccentettem a meglepődésére, de aztán az utolsó szavaira én is felcsattantam. – És vigyázzon a szájára öreg, mert a képességem sokat fejlődött és már nem csak megcsipkedném kicsit. – néztem rá szúrós szemmel, de aztán megenyhültem kissé, hiszen tényleg sokan így találnak maguknak kiutat, az én esetem ritka, mint a fehér holló. – Majdnem stimmel a dolog, csak pár módosítással, aki felkarolt nem volt bolond, és nem az ágyába, hanem egy iskolába vitt. És Lynn, igen, orvos és meg van a lehetősége, hogy segítsen a lányon, úgy, hogy tegyétek, amit mond. Varangy is ezt üzeni. – tettem még hozzá, hogy nyomatékosítsam a dolgokat.
Mikor Lynn elmondta, hogy sürgősen el kell innen vinni a lányt kérdőn néztem Fürgére.
- Tudtok valami járgányt szerezni, amivel elszállíthatnánk? Nem hiszem, hogy idáig kijönne a taxi, vagy csak a zsarukkal együtt, azt meg senki nem szeretné gondolom.

Az orvosnak ugyancsak vörösbe fordul a feje Lynn szavai hallatán, de aztán legyintve mutat, hogy tőle csinálj, amit akarsz. Viszont, ahogy zsebre vágod későbbi vizsgálat céljából az orvosi tégelyeket már felmordul:
- Na álljunk csak meg egy pillanatra! Azokra máshol még szükségem van! - reccsen rá a doktornőre, aki posztja értelmében letorkolja az öreget. Betelik az a bizonyos pohár a Hentesnél és visszaüvölt: - Foglalkozz a saját dolgoddal hülye ribanc!! Marhára nem érdekel, honnan vonszoltad ide magad, de ahhoz neked itt semmi jogalapod, hogy üvöltözz velem! Igen! Már nem vagyok orvos, sőt talán már csak kókler vagyok, de ez a vén sarlatán több száz idióta barmot fércelt össze, akik megbicskázták vagy meglőtték egymást! Ha a nagyságos törvényhez tartanám magam, akkor jó pár sírral több lenne a temetőben, úgyhogy fogd takarékra magad! Ha tudtam volna, hogy van esélye a kiscsajnak jobb orvosi ellátásra, nem ajánlom fel a mérget, de tudod mit kicsi szívem? Ez az utca! Aki nem jut ellátáshoz, annak olykor csak az marad! Én is utálom! Minden alkalommal! De azt is rühes dolog végignézni, mikor egy kölyök kiköpködi a maradék vérét valami istenverte, félig romhalmazzá omlott épületben, napok alatt, mert nincs se biztosítása, se személyazonossága, hogy bevigyék valahová. Tudod mit? Majd ha te is végigcsinálod húsz évig ezt, ahogy én és jobban csinálod, akkor beszélgetünk. De most kurva sebesen fogd vissza magad! Kérem a gyógyszereim, ugyanis nem minden lehetséges betegem mutáns, hogy esélye legyen a magatok félétől segítséget kapni. És nem mindnek vannak haverjai, akik igyekeznek segíteni. Most!
Fürge igyekszik csillapítani a kedélyeket:
- Doki! Doki! Nyugalom! Figyeljen, kifizetem azokat a tablettákat, oké? - vesz elő némi papírpénzt. - A kínaiak úgyis be tudják szerezni. Hé! Van a hátizsákomban egy üveg brandy is magának - kacsint rá. - Nem kell mindjárt begurulni. A csaj nem ismeri az utcát na. Jöjjön, igyon egyet!
Hentes megtörli a homlokát:
- Oké, oké! Ahogy öregszem, kezdek érzékenyebb lenni - szuszogja.
- Tudom én - bólogat a zsebes. - Mi hálásak vagyunk, hogy összetákolta a múltkor a srácokat.
- Hagyd el - fújtat lassan lecsillapodva a vén sarlatán. - Most egyéb gondunk is van, nem? Ideje lenne felvilágosítani őket, nem gondolod?!
Fürge megvakarja a tarkóját és Sarah felé fordul:
- Hát, ha az infoid Varangytól voltak, akkor esélyes, hogy valamit nem tudsz - nyögi. - Nekünk is új a dolog, a távozása után volt. Figyelj, a csajra pályázik valaki. A kellemetlenebb fajtából. Mutáns. Az alcatrazi csatában a Magneto oldalán volt, úgy tudjuk. Nemrég lépett meg. Őőő... az a fickó egy istenverte tank. Nem hiszem, hogy hallottatok róla, a neve Buldózer, főleg a vénember ment akkor a híradásokban, meg az a csaj, aki szétszedte a szigetet. De a doki már többet tud mondani...
Hentes biccent:
- Sarah... Én le szoktam járni a csatornába is. A Szakadárokhoz - néz a szemedbe, neked persze sokat mond a közösség, ami Lynnek valószínűleg semmit. - Ismerek onnan pár mutánst. Így hallottam, tőlük erről az alakról. A Buldózer agyilag zokni. Semmi IQ, csak megy előre, mint egy tank. Csak a dühe, az agressziója vezeti. Szociopata a legrosszabb fajtából, élvezi az öldöklést. De baromi ereje van, egy tankot is el tud hajítani és teljesen sebezhetetlen. Úgy értem, még egy atomcsapás se tenne benne kárt. Azok a srácok tudják, hogy kell megállítani, azt hiszem, de én sajnos nem. A lányra pályázik. Mint orvos.. - oldalpillantás Lynn felé - bocsánat, mint hivatásos kókler, nem javasolnám a lány mozgatását, de ha itt marad, neki annyi. Azt a fickót még az az állati mutáns, a Rozsomák se tudta megsebezni a karmaival, ahogy hallottam, márpedig a Szakadárok szerint az majdnem mindent vág... El kell innen tűnnötök.
Fürge nagyot fúj:
- Sarah én veszett gyors vagyok adott esetben. Viszek némi rongyot és igyekszem vele elterelni a nagyfiú figyelmét, mintha Afifa lenne nálam. El tudod vinni valami biztos helyre? - néz a szemedbe.
Meglepetésetekre a közben bekóválygó Patkány szól közbe és nem is ostobaságot:
- Hülyeség! Hja a fél vjároson át kjöveti a lányt, jákkor tjuti ném á széme vjezérli. Báj készül - ropogtatja meg a nyakát. - Szjeretem á bálhét - vigyorog.
Hentes a fejét rázza:
- Dugd a fejed hideg vízbe, te barom! Az a fickó mutáns, mégpedig a nehezebb fajtából. Ha megfeszülsz, akkor se tartod fel egy másodpercre se, nekem meg nincs kedvem összerakosgatni a csontjaid! - csattan fel. - Tűnjetek el! A lánynak nincsenek esélyei - rázza a fejét szomorúan.
- És a Szakadárok? - veti fel Fürge. - Elvileg a csatornában... Ők elrejthetnék nem?
- Talán - von vállat a Hentes. - Nem vagyok mutáns. Nem tudom mire képesek.
- El tudja őket vezetni hozzájuk? - reménykedik a zsebes.
- Azt a hárpiát? - bök a hüvelykujjával Lynn felé. - Ki van zárva!
- Ne már doki! Hallottunk ezt-azt a Szakadárokról, nekik vannak gyógyszereik, jó gyógyszereik. Tiszta hely a kezelésekhez... Nem?
- De van - bólint határozottan az utcai doki, hisz ismeri a terepet.
- Ők pedig tudják, hogyan kell megállítani a Buldózert. Náluk pedig senki nincs közelebb...
- Én azzal a nővel sehová se megyek! - dühöng a Hentes.
- Inkább haljon meg a kislány? - néz a szemébe a zsebes. Ki tudja merre dől el a csata, amit némán vív a két férfi...

(Mivel Sarah ismeri, kik a Szakadárok, ő írjon most előbb, hogy felvilágosíthassa barátnőjét)

Bár Lynn jót akart és őt ismerve meg is értem, amit a túlfűtött érzelmei mondattak vele, de azért a Hentesnek is igazat adtam, mert láttam már mire képes és mit tesz meg a srácokért. Aki nem élt az utcán, annak ezt nehéz megemészteni, de amit ez az utcai doki csinál, még így is messze a legjobb szolgáltatás, amit kaphatnak és legalább az esélyük meg van, hogy meggyógyulnak és nem valamelyik szemétdombon köt ki a hullájuk.
Így mikor Hentes levegőt igyekezett venni és Fürge kihasználva a lehetőséget megpróbálta lehiggasztani a kedélyeket én Lynn hez fordultam.
- Lehet, hogy neked ez az egész furcsa és zavaros, de ne vedd ennyire a szívedre és próbáld meg egy kicsit az itteniek szemszögéből látni a dolgokat. Ha nincs Hentes, akkor senki nincs! Az ittenieknek nem jár orvosi ellátás! Azok a gyógyszerek az életüket menthetik meg és nem jutnak hozzá könnyen, ahogy a doki sem. – igyekszem meggyőzni. – Ha meg akarod nézni őket, vegyél ki egy-egy szemet, de hagyd itt a többit. Ha segíteni szeretnél inkább adj, mint elvégy.
Közben Fürgének sikerül megnyugtatni valamelyest Hentest, de nem akartam, hogy ő fizessen a gyógyszerekért, mikor neki sincs sok.
- Tedd el a pénzed Fürge! Azt hiszem Hentes is jobban jár, ha kap pár karton jóminőségű gyógyszer és kötszer, meg egyéb felszerelést, amin a többieken is tud segíteni. Azt hiszem el tudom intézni, hogy hamar hozzájusson. – nézek a még mindig erősen szuszogó dokira.
Bár még nem tudom, hogyan fogom teljesíteni, de biztos vagyok benne, hogy Lynn is segíteni fog, már csak azért is, hogy ő is megnyugodjon a betegek miatt, nekem meg van hozzá pénzem, hogy mindezt megvegyem. Legalább tehetek valamit ezekért a srácokért.
Aztán jön a hideg zuhany, hogy valaki a lányt akarja, valami Buldózer, és mivel általában a mutáns neveket a képességek után osztogatják, ha nem is ismerem, azért van elképzelésem a neve után, hogy mit takarhat.
Miközben a doki elmondja, amit megtudott a Szakadároktól érzem, hogy még nem tudta túltenni magát Lynn beszólásán és ez így nem lesz jó.
Ha az a Buldózer mindenhová tudja követni a lányt, hiába visszük el Lynn-hez, úgy csak a rejtekhelyet tesszük ki veszélynek, na meg a sebesült Varangyot.
És, ha csak a Szakadárok tudják megmondani, hogyan tudjuk legyűrni azt, akit még ezek szerint Rozsomáknak sem sikerült, és így őnáluk van a kiscsaj a legnagyobb biztonságban, akkor oda kell mennünk és ehhez meg kell győznünk Hentest.
Újból Lynn-hez léptem és félrevontam a sarokba, majd magyarázni kezdtem:
- Figyelj Lynn! Hogy képben legyél elmondom kik ezek a Szakadárok, jó? – majd bele is kezdek, mert sejtem, hogy nincs sok időnk. -: a Szakadárok egy mutáns csoport, de nem érdeklik őket sem a Xavieresek sem a testvériség. New York csatornáiban élnek, koldusok lényegében, de nagyon összetartanak. Olyan mutánsok, akiknek jellegzetes fizikai torzulásaik vannak, ami miatt képtelenek beilleszkedni az emberi társadalomba és inkább hasonszőrűek közé menekültek, így nem kedvelik az embereket, mert ha el is ismernék végre a mutánsokat, nekik akkor sem lenne esélyük semmire. Viszont nem is embergyűlölők. a területükre esetlegesen betévedő embereket nem bántják, amíg nem ártanak nekik, a legtöbbször egyszerűen a képességeikkel tévútra viszik őket, így azok a Szakadárokkal való találkozás nélkül visszajutnak a felszínre. Annyit tudok, hogy a vezetőjük neve Caliban, meg azt, hogy régi és nagy tudású mutáns hírében áll, de többet nem, mert nagyon zárkózottak. A doki nélkül semmi esélyünk, hogy eljussunk hozzájuk és a lánynak sem, ha ez a mutáns ilyen jól tudja követni. – lassan Lynnre nézek, a szememben is láthatja mire készülök. – Kérlek, ha mást nem a kislány miatt kérj elnézést a Hentestől, mert különben nagy eséllyel meg fog halni, és lehet, hogy mi is, ha védelmezzük.
Persze nem kerülte el a figyelmemet közben Fürge önfeláldozó felajánlása sem.
- Nagyon köszönöm Fürge, hogy ennyire segíteni akarsz, de hallottad, hogy nem nagyon van más lehetőség, hiszen hiába tereled el egy ideig, legfeljebb később éri utol, de utoléri és mi nem tudjuk, hogyan védekezzünk. Kellenek azok a Szakadárok doki!

A Hentes kirohanására legalább annyira felbőszültem, mint amennyire megszeppentem. Persze tudtam, hogy van igazság abban, amit mondott, de az hogy pont akkor ajánlja fel az eutanáziát egy talán még megmenthető embernek, amikor éppen megérkezett egy másik orvos, akinek több lehetősége van normális ellátást biztosítani a betegnek, az nagyon kiverte nálam a biztosítékot. Előhúztam egy névjegykártyát, és indulatosan hajítottam oda neki.
-Tessék - sziszegtem dühösen. - Név, telefonszám, cím. Ez a rendelőm, ha nem boldogul valakivel, ide hozza, ahelyett, hogy nagy kegyesen kinyírná.
Sarah felvetésére bólintottam.
-Rendben van, nem viszem el az összeset -mondtam, és nekiláttam, hogy mintákat vegyek belőlük. - De örülnék, ha inkább hozzám fordulna, ha felszerelésre van szüksége. Én biztos azt adom, ami az üvegre van írva, és annyit kap, amennyire csak szüksége van. Gyógyszerek, kötszer, ágynemű, steril eszközök, bármi. De ne merészelje arra használni, hogy szerencsétlen drogfüggők addikciójából éljen meg, világos?
Már épp szólni akartam Fürgének, hogy tegye el a pénzét, nem kell, hogy azt a keveset is elherdálja, hiszen én sokkal kevesebb áldozattal tudom kisegíteni őket. Jobban örültem volna neki, ha inkább ennivalót vesz belőle. Sarah azonban megelőzött, és örömmel láttam, milyen jól megérti magát ezekkel az emberekkel. Aztán jött csak a hideg zuhany, amikor kiderült, hogy a beteg lány nem csupán beteg, de még vadásznak is rá, ráadásul nem is akárki, hanem egy felettébb veszélyes mutáns.
-Ezeknek a Szakadároknak - kezdtem, és nagyon igyekeztem nem sértően kétkedő lenni - van rendes felszerelésük? Laborvizsgálatokra, gyógyszerekre, steril környezetre lesz szükségem, hogy meggyógyítsam Afifát, ha ezeket nem tudják biztosítani, a lány nem fogja sokáig bírni.
De persze a Hentes már megint megoldotta, hogy legszívesebben lekeverjek neki egy isteneset.
-És orvosnak merészeli nevezni magát? - csattantam fel. - Inkább hagyná meghalni a lányt, semmint együtt dolgozzon valakivel, akit nem kedvel? Elment az esze?!
Miután Sarah félrevont, és elmondta ésszerű, ámde nem könnyen teljesíthető kérését, kicsit elbizonytalanodtam. Igaza volt, már hogyne lett volna igaza, így hát fogcsikorgatva léptem oda a Henteshez.
-Sajnálom, hogy elhamarkodottan ítélkeztem - kezdtem morogva. - Tudhattam volna, hogy igyekszik a legjobbat kihozni ebből a helyzetből, és fordított esetben talán én sem csinálnám jobban. De mint orvos kötelessége megtennie mindent azért, hogy megmentse a páciense életét, akkor is, ha ez azzal jár, hogy velem kell együtt dolgoznia. Engem nem kell kedvelnie, én se kedvelem magát, de most Afifa a fontos. Meg tudjuk menteni őt, és ha nem segít, akkor nem csupán érdemtelen arra, hogy orvosnak nevezze magát, de még gyilkos is lesz. Szóval? Segít a lányon?