Staten Island-i világítótorony

Hallottam, amit mondott, és természetesen értettem is, hiszen a józan ész, az emberi tapasztalat, az imént látottak mind az ő igazát bizonygatták. Mégsem nyugodhattam bele abba, amit mondott. Lefelé menet ezért igyekeztem nem szőrszálhasogatóan intézni segítőtársamhoz a szavaimat.
-Az emberi szervezet néha csodával határos módon tud ellenállni a legszélsőségesebb próbatételeknek is. Dokumentált orvosi adatok állnak a rendelkezésünkre, hogy megengedhessük magunknak, hogy tényleg csak akkor mondjunk le valakiről, ha már visszafordíthatatlan a halál beállta. Hallottál már Phineas Gage esetéről? Meg kellett volna halnia, mégis túlélte, hogy egy vascső átlőtte a fejét és keresztülfúrta az agyát. És még sorolhatnám a példákat. Szóval, amíg nem érzem, hogy nem ver szívük minden próbálkozás ellenére, nem mondhatom, hogy meghaltak, csak mert egy ekkora zuhanást valószínűleg nem lehet túlélni.
A nagy igyekezettől kissé lihegve néztem rá.
-Biztos vagyok benne, hogy a te lelkiismereted sem engedné, hogy csak úgy itt hagyjuk őket.
Időközben megérkeztünk a torony aljához. A sok törmelékhalom nem torlaszolta el annyira az utat, hogy ne mászhassunk át rajta. Én inkább attól tartottam, hogy valakit maga alá temetett, és mi nem vesszük észre. Óvatosan haladtam hát előre, miközben nyitva tartottam a szemem és a fülem, hogy megtaláljuk a szerencsétlenül járt embereket. Egy nyögés, egy kéz bármi megfelelt, csak találjunk valamit, valakit, csak tehessünk értük valamit!
Nem kellett sokáig kutatnom. Az egyik kövér teremtés, aki pár perce még fent ugrándozott, néhány deszka és kőtörmelék alatt feküdt. Az arcát nem láttam, de nem mozgott, hiába szólongattam.
-Gyere ide, találtam valakit! - kiáltottam hátra a vállam fölött, és nekiláttam hogy óvatosan kiszabadítsam a sebesültet a roncsok alól.

Egészen szakmaian beszél, így gondolom, hozzáértőről van szó esetében. Hát ráhagyom, aztán majd meglátjuk. Amúgy is szeretek tudós főkkel társalogni, úgyhogy az alapvető tisztelet már megvan.
- Rendben, doktornő, nem vitatkozom.
~ Vascső át az agyon, az egy dolog. A nagyrészét úgy se használja az ember. Legtöbbet pedig az egészet mellőzik manapság. De mindegy, nem kezdem el fejtegetni neki, hogy a csontszövet anyagai mekkora erőhatásra hányfelé törnek, mert a végén még teljesen elkeserítem szegényt.
Leérve természetesen az egyik kipárnázott bajkeverőt találjuk meg elsőként. Mikor a lány hátraszól, már el is indulok felé. Gyorsan megnézem, mi is van a szikla alatt. Szerencsére pont előre néz a doktornő, mikor elfintorodom.
~ No igen. Lehet, hogy zsírból van az agya, de az kívül nem párnáz.
Vissza is váltok normál látásomra, mielőtt rosszul lennék a betontömb alatt szétkenődött agyvelőtől. Inkább segítek letornászni róla a törmeléket.

Amikor előkerült az áldozat, már csak halványan pislákolt bennem a remény, hogy még élhet. Előbb-utóbb neki is nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy őt próbáljuk kiszabadítani, de se nyögésekkel, sem akár a kisujja mozgatásával nem adott magáról életjelet. Végül nem kellett kiszabadítanunk az egész testet. Mikor a szétroncsolódott arcát megláttam, már tudtam, hogy nincs mit tenni. Ez még Phineas Gage esetén is túltett. Lényegében nem maradt egy centiméternyi darab sem a fején, ami sértetlenül maradt volna.
-Ne nézd - szóltam a kőhordásban segítő férfinak. - Nem szép látvány.
Búsan hagytam ott szegény halottat, de nem tehettem meg, hogy előkaparom a törmelék alól, mert minden perc számított. Hátha valakiben még pislákol az élet. Akkor nagyon kell sietni.
De nem volt szerencsénk. Mármint inkább nekik. Az első után még két halottat találtunk, mikor megérkeztek a mentők. Akkorra már eléggé zaklatott állapotban voltam, elvégre hiába láttam már el annyi súlyos sérülést, azt nem nagyon szoktam látni, amikor megsérülnek, tehát átélni azt, hogy magán a sérülés elkerülésében ne tudjak segíteni. Én nem voltam se mentős, se sürgősségis, nem az ilyen helyzetekre képeztek ki.
Valahogy azért sikerült megőriznem a higgadtságomat, pedig többször nagyon közel álltam hozzá, hogy leüljek egy kicsit kibőgni magamat. Ám ilyenkor mindig elég volt erre a csodálatra méltóan higgadt segítőtársra néznem, és erőt tudtam meríteni az ő nyugalmából.
A mentőautók megérkezésével a mi munkánk véget ért, ezért odaléptem hozzá, hogy megköszönjem, amit tett.
-Nagyon hálás vagyok - mondtam neki kicsit rekedten, amit azért is a sok porra fogtam. - Nem kellett volna segítened. Elmehettél volna. És te mégis itt maradtál. Nem tudom, egyedül mennyire jutottam volna, talán őket se tudtam volna, kiszabadítani... ha nem is élték túl. Igazán nagylelkű vagy, és... köszönöm.

A felszólításra elfordítom a fejem, majd haladok tovább, hogy segítsek a mentésben. Bár nem szívesen nevezem annak, hiszen valószínűsítettem, hogy mindenki szanaszét törte magát egy ekkora zuhanás után.
Mikor látom, hogy mennyire letöri a keresgélés eredménye, bátorítólag a vállára teszem a kezem.
- Ugyan, mit csináltam volna? Hazamegyek? Amúgy meg lehet, hogy legközelebb cserélünk, és te rántasz vissza a szakadék széléről valahol. Te orvos vagy, igaz?
~ Mi más lenne? Esetleg nővér vagy ápoló. Vagy ovónő, de akkor jobban bepánikolt volna talán.
Közelebb lépek és egy zsebkendőt nyújtok át neki. Ha nem érti, csak megcsóválom a fejem, és kicsit közelebb tartom hozzá.
- A por miatt nemsokára mindkettőnknek folyni fog az orra, úgyhogy vedd csak el! Van kedved inni valamit erre az idegeskedésre? Vagy csak keressünk egy nyugodt helyet valahol?
Míg a válaszára várok, rápillantok az órámra. Nem sikerült túl hosszúra ez a műemléklátogatás. Nagyjából nulla pozitív élmény, leszámítva a csinos leányzót.

Köszönettel elfogadtam a zsebkendőt, és lopva, hogy lehetőleg ne lássa megtöröltem a szemem sarkát. Mégsem sikerült annyira nyugodtnak maradnom, mint neki, de jobban örültem volna, ha ő erről nem tud.
Ezután felé nyújtottam a kezemet.
-Dr. Lynn Harlow vagyok. Nagyon örülök a szerencsének. Ha valaha szakadék szélén fogsz állni, számíthatsz rá, hogy ott leszek visszahúzni téged.
Megpróbáltam mosolyogni, és csodák csodájára sikerült. Pedig nagyon nem így terveztem ezt a mai napot. Úgy volt, hogy végre elszabadulhatok a rendelőmből, se beteg, se gyógyítás, csak pihenés és egészséges emberek, amerre nézek. Na persze!
~Legközelebb talán egy atombunkerbe kéne zárkóznom, hogy biztos ne találjon meg a baj.~
Az invitálását csábítónak találtam. Végül is miért ne? Ráférne mindkettőnkre egy kis levezető élmény egy pohár igazából bármi fölött.
-Esetleg ihatnánk valamit egy nyugodt helyen. Azt hiszem, most mindkettőre szükségem van. Viszont nem szoktam túl gyakran errefelé lenni. Tudsz egy jó helyet?

A kinyújtott kezéért nyúlok, majd színpadias meghajlás kíséretében kezet csókolok. Még kezemben a kezével tekintek fel, s lassan felemelkedek bemutatkozás közben.
- Cristopher William Somerset. Sejtettem, hogy orvos vagy, már a kötelességtudatból is. Sajnálom, hogy nem sikerült senkit megmenteni. Bár az talán vígasztal, hogy egy életmentő éppen karnyújtásnyi távon belül maradt - mosolygok rá, majd elengedem a kezét. Persze csak, ha nem akarja még egy kicsit nálam felejteni. Persze csak véletlenségből. Egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust.
Érzékeim minden részletében feltérképezik testét, egészen a legapróbb atomokig.
- Ilyen segítőkész, és ilyen szép! Azt hiszem, ritka az ilyen. Kívül, belül gyönyörű. Ó, de nem akarok tolakodó lenni a bókjaimmal! - kérek rögtön elnézést.
Bocsánatkérően, megadóan széttárom a kezeimet.
- Mit szólsz hozzá, ha sétálunk egy kicsit itt az utcán, és veszünk valamit egy szimpatikus boltban. Aztán akár kocsikázhatunk is egyet, és végül egy piknikkel zárhatunk a Central Parkban. Van ott egy kedvenc kis helyem.

A kézfogás kicsit hosszabbra nyúlt, mint terveztem, de nem bántam. Jó nagy, meleg keze volt. Teátrális-lovagi meghajlása halvány mosolyt csalt az arcomra. Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy végre jobban legyek. Vigasztaló szavai is sokat segítettek, ami azt illeti, kicsit zavarba is hoztak, főképp, mikor rátért a bókáradatra. Ráadásul a tekintete! Mintha röntgensugárral pásztázott volna.
Ennél a pontnál pár pillanatra meg is akadtam. A munkámból adódóan hozzászoktam, hogy a legkisebb jelek se kerüljék el a figyelmemet. Aztán persze csak annyi volt a dolgom, hogy ezeket a jeleket jól értelmezzem. Nem akartam akár csak magamban kimondani a gyanúmat, de azért elraktároztam valahol mélyen, hátha később kiderülne, hogy igazam volt. Nem ő lenne az első, akivel találkoztam már életemben.
-Nem... nem, semmi gond - emeltem fel a kezeimet a bocsánatkérésére. - Igazán kedves, bár nem hinném, hogy megérdemelném ezeket a szép szavakat.
Csodálkozva hallgattam a terveit a nap hátralevő részére. Lényegében másodpercek alatt megtervezett egy többállomásos kirándulást. Elismeréssel adóztam a hatékonyságáért, és arra a következtetésre jutottam, hogy vagy a turizmus területén dolgozik vagy nagy nőcsábász. Szóval elhatároztam, hogy óvatos leszek, amíg jobban ki nem ismerem. Persze nem zártam ki annak lehetőségét, hogy az imént történtek felerősíthették a paranoiámat, de sikerült ezt más megvilágításba is helyeznem, konkrétan, hogy még soha nem láttam ezt az illetőt, és bármilyen szimpatikusnak tűnt, még bármi kiderülhetett volna róla.
-Nos - feleltem végül -, igazából nem vagyok az a vásárolgatós típus. Az utcák meg most biztos nagyon zsúfoltak. De a kocsikázás meg a piknik jól hangzik. Mit szólnál, ha elkocsikáznánk a Central Parkba? Kíváncsi vagyok a kedvenc helyedre.

Lassan, de biztosan javul Lynn hangulata. Ez a tény persze csak tovább növeli elégedettségemet, az pedig fokozza jókedvemet. így aztán méginkább a mosoly felé húzom korábbi keserű gondolataiból, lépésről lépésre.
Mintha valami zavarná, valami aprónak tűnő. Ki tudja, miért is figyelt ennyire egy pillanatig, apró ránccal a homlokán? Nem baj, majd kiderítem.
Ahogy lassan ideje lesz kiderítenem, ezeknek a fránya DNS-láncoknak melyik eleme vagy szakasza felelős a mutáns képességért! Sokat segítene.
Főleg, ha egy olyan orvossal találkozom, aki többtízméteres tömeges zuhanás után még lelkesen nekiáll túlélőket keresni.
- Ezt a részét bízd csak rám! Az én dolgom, hogy bókoljak. A tied, hogy élvezd a bókokat - majd egy enyhe meghajlással megerősítem véleményem.
Persze nem kalkulálok rosszul, elsőként meglepődik, majd fellelkesedik terveim hallatán. És persze, ahogy azt kell, némi ijedtség is látszik szemeiben. Vagy gyanakvás, ahogy tetszik. Tán a kettő keveréke. Ez már csak így megy, nem problémázok rajta.
- És áruld csak el, hogy piknikezzünk, ha nem veszünk hozzá semmit? - kérdezem nevetve.

Megpróbáltam félretenni azokat a kavargó gondolataimat, amik egyfolytában akörül forogtak, hogy ez a férfi, aki több ember halála után percekkel már vidáman tervezget egy Cantral Parkbeli pikniket, valamit titkol előlem. Én pedig egyrészt nem akartam indiszkrét lenni, elvégre mindenkinek joga van megtartani magának, amit csak akar, másrészről viszont nem tudtam, vajon ezekkel a dolgokkal, amiket elhallgat, vajon milyen mértékben lenne jó mégis tisztában lennem.
Például, ha egy őrült sorozatgyilkos, aki máris kiszemelt engem következő áldozatának, azt szeretném jóelőre tudni. Persze lehet, hogy csak egy rendes pasi, aki a szívén viseli, hogy egy embertársa (vagy, ha feltevésem nem csal, mutánstársa) át tudjon vészelni egy ilyen iszonyú élményt. Ezesetben jóleső érzés volt arra gondolni, hogy ennyi energiát fecsérel el arra, hogy egy vadidegennek segítsen. Az utóbbinak szurkolva, feleltem tőlem telhetően lelkesen:
-Veszünk majd ott perecet, és a dzsekinkre ülünk, ha nincs szabad pad. Vagy hát, nem tudom, hol van a kedvenc helyed. Le lehet ott ülni? Végül is mindegy. Rádbízom magam, csak mutasd az utat!
Társasága annyira megihletett, hogy elővegyem a jobbik oldalamat, és út közben elővegyem a mobilomat,majd miután elnézést kértem Cristől, gyorsan írtjak egy üzenetet Dariennek (Talán beszélnünk kellene. Később találkozzunk, hogy rendesen lezárjuk), majd folytattam utamat az újabb, lehetőleg szerencsésebb kimenetelű kirándulás felé.

Láthatóan sokat töpreng, mert nem tartja túl sűrűn a szemkontaktust. Viszonylag sok pótcselekvést végez, így azt kell hinnem, velem vagy mással, de baja van.
- Valami gond van? Ha inkább egyedül lennél, netán túl tolakodó vagyok, akkor elnézést kérek ismételten! Nekem sem megszokott, hogy embereket látok meghalni. Sőt! De vagy túltesszük magunkat az eseten, vagy olyasmin őrlődünk, amin már nem lehet segíteni.
Közben elindulok a parkoló felé. Bár megtorpanok egy pillanatra jelezni, hogy még áll a meghívás.
- De, ha gondolod, elkísérlek a kocsidhoz vagy a buszmegállóba, és nem zavarok tovább. Az életmentésért pedig nem tartozol semmivel, állampolgári kötelességünk segíteni egymásnak - fűzöm hozzá egy mosoly kíséretében.
Folytatom az utam a kocsi felé, aztán attól függően, hogy mit felel, egyáltalán elkísér-e, döntök majd a továbbiakról.

Közelebb léptem hozzá, és bár kicsit elszégyelltem magam, amiért talán sértő lehetett a magatartásom, tartottam a magabiztos fellépésemet.
-Szerintem akkor az lesz a legjobb, ha nyílt lapokkal játszunk - mondtam neki cseppet sem hűvösen, inkább tárgyilagosan. - Nincs sok időm magamra, ezért barátokat szerezni sincs túl sok lehetőségem. Te eddig nagyon szimpatikusnak tűnsz, de vagy negyedórája találkoztunk, úgyhogy még nem ismerjük egymást. Mindazonáltal szívesen elmennék veled piknikezni, amennyiben biztosítasz róla, hogy nem fogom megbánni. Ha bármivel próbálkoznál, előre szólok, hogy nem te lennél az első, aki bántani akar, úgyhogy meg tudom védeni magam. Ez arra is vonatkozik, hogy már foglalt vagyok, szóval tényleg csak barátkozni szeretnék.
Itt szünetet tartottam, mert úgy találtam igazságosnak, hogy ha akarja, megvédhesse magát.
-Nagyon nem szeretnék most egyedül lenni, de jelenleg nincs más, akihez fordulhatnék, szóval, amennyiben nem vettem el a kedved ettől a naptól, szívesen venném, ha megmutatnád nekem a kedvenc helyedet, és megpróbálnánk együtt elfelejteni, ami itt történt. Út közben pedig akár a képességedről is mesélhetnél nekem - tettem hozzá bátorító mosollyal, mintegy próbaképp, hogy vajon helyes volt-e a gyanúm.

Megtorpanok, kíhúzom magam, arcom pedig kisimul, mint egy angol nemesé. Hangomat felelemve, szemöldökömet kissé felhúzva, különösebb érzelmet nem kifejezve válaszolok.
- Már elnézést, de nem biztos, hogy ez a módja új barátok szerzésének. Egy, nem minden ismeretlen darabolós gyilkos. Kettő, minek mentettelek volna meg az életét, ha utána bántani akarnálak? Három, a szimpatikus személyeket nem szokás fenyegetni, főként nem támadó szándékkal meggyanúsítani. Azzal pedig, ha kapcsolatban élsz, neked kell elszámolnod. Rám csak a folyománya vonatkozik, azaz a - majd némileg utánozva a hanglejtését - csak barátkozni szeretnék.
Miután kellően szót adtam felháborodásomnak, ha látszik valami eredménye, visszább veszek a hangomból. Nem szándékoztam bántani, de ráfért, hogy kicsit helyretegyem a fejében lévő káoszt. Ami persze a talán nem szándékosan, de sértő szavaihoz vezettek.
- Amennyiben a szerintem tisztelettudó stílusom viszonyzásra talál, nem hagylak egyedül. Hm, és a képességemről: azt hiszem, kiemelkedő a kognitív intelligenciám. Tudom, hogy mutáns vagy - ha már tippelget, miért ne tenném én is? Hiszen az alapom meg is van hozzá, hadd hallja ő is! - Lássuk csak, honnan is tudom? A baleset után túlélőket kerestél ott, ahol ember nem maradhatott életben. Nyilván természetes számodra, hogy számolsz az ellenállóvá tevő mutációkkal. Bár ez azt is jelenthetné, hogy sok ilyen személyt kezeltél, így önmagában még nem bizonyíték. De lássuk csak! Kivételesen bizalmatlan vagy, ha személyessé válik a légkör. Így biztosan vannak olyan titkaid, amikről nem szívesen beszélsz. Persze ez még mindig csak megerősítésnek elég. Az viszont, hogy nem a halálfélelem, hanem mások halála miatti letargia lett rajtad úrrá, több, mint gyanús. Főleg azután, hogy majdnem lezuhantál. A megmentésedet sem igazán vetted komolyan. Csak azt köszönted meg, hogy segítettem a romok között. Ebből arra következtetek, hogy képes lettél volna túlélni a zuhanást.
Kifújom az orromat, majd bedobok egy rágót, míg emésztgeti a hallottakat.
~ És most már azt hiszem, tudom, melyik DNS-szakaszra érdemes figyelnem.
Elégedetten - talán némileg főlényesen - elmosolyodom.

Fellengzős stílusával nem vett le a lábamról, csak megkönnyítette, hogy meg tudjam tartani a három lépés távolságot. Az sem zavart, hogy rájött, mutáns vagyok. Nem mintha szokásom volna titkolni, megmondtam volna ki, ha kérdezi. A kiemelkedő kognitív intelligenciáról szóló öntömjénezésénél pedig majdnem elnevettem magam.
~Ja, egy orvos ettől aztán biztosan nagy hátrányt szerezhet magának. Pláne egy olyan embertől, akit jól láthatóan nem kavar fel több ember tragikus halála, majdhogynem flegmán áll hozzá, de egy mutáns nőt percekkel utána máris randevúra invitál, vagyis úgy lenézi az embereket, mintha csupán férgek volnának, viszont a nők hajkurászása terén kimondottan otthonosan mozog, mivel profin tudja kijátszani a másik nem átmeneti sebezhetőségét. Összegezve egy nagyképű, nőcsábász, akit nem érdekel hányan halnak meg körülötte, és valószínűleg több halálesetet is látott, isten tudja, mennyit saját munkája eredményeképp.~
Persze hangosan egy szót sem mondtam ki ezekből. Csupán behúztam a nyakamat, elővettem a nagy, sebzett őzike szemeket, és szinte esdeklő hangon így szóltam:
-Ó, te jó ég most megbántottalak, igaz? Igazán sajnálom, nem úgy gondoltam, csak elég veszélyes környéken élek, és inkább a bűnözőkhöz vagyok hozzászokva, mint a tisztességes emberekhez, úgyhogy nekem biztosra kell mennem. De már beleegyeztem a kirándulásba, nem igaz? - Igyekszem minél kacérabban elmosolyodni. - Nem szívesen mondanék le róla.
~Csak kapj rá, és ígérem, ha nem leszel igazi úriember, olyan randiban lesz részed, amit sosem fogsz elfelejteni!~
Bátorítóan karoltam belé, jelezve, hogy megyünk, ahova gondolja, ő a főnök.

Végigmérem, miközben feldolgozza az általam mondottakat. Tény, hogy sikerült felbosszantania, de saját meglátásom szerint kultúráltan közöltem ezt vele. Ennek ellenére igencsak csúnyán néz rám, mielőtt aztán láthatóan emészti a hallottakat, majd akár egy kapcsolóval tenné, mézes-mázos stílusra vált.
~ Látszik, hogy orvos, nem színész.
- Nos, lássuk csak: Megpróbálok néhány cseppet idegesítő személyt jobb belátásra bírni, akik aztán ennek ellenére tömeges halált halnak más, az ügyben ártatlan személlyel együtt. Végül nem elég, hogy végig kell néznem egy rakás ember halálát, akit visszarántottam a lezuhanó erkélyről vagy miről - ha nem is feltétlenül szorult rá, mint kiderült -, valamiféle fondorlatos gonosztevőnek titulál. A megbántás nem jó szó. Sőt, ez csak hab volt a tortán, de azért nem esett jól.
Kezem marad mellettem, nem kínálom fel.
- Úgy gondoltam, egy kedves emberrel nyugodt, zöld környezetben könnyen megemésztem majd az imént átélt szörnyűségeket. Most már inkább úgy érzem, egyedül jobban járok. Elvégre te máris túltetted magad a történteken, ahogy látom. Csak a kedvemért nem kell velem tartani. Elfuvarozlak, ahová szeretnéd, de tovább nem akarok zavarni.
Kissé szomorkás, bár inkább gondterheltnek látszó arccal fordulok ismét a parkoló irányába, majd lassú léptekkel indulok meg.
~ Igazad volt, Jack, amerikában fehér férfinek lenni a legnehezebb..

Elmosolyodtam, már nem kizárólag a látszat kedvéért. A fickó egyre érdekesebbnek tűnt.
-Na, jó - bólintottam komolyan -, ha akarod, ha tényleg azt akarod, hogy itt elváljunk, nem rontom tovább a napodat. De nem hiszem, hogy annyira kiábrándultál volna, én legalábbis tuti nem fuvaroznám sehova azt, akit ki nem állhatok.
Eddigre már elengedtem a karját.
-Vagy elfelejthetjük, hogy a kelleténél talán egy kicsit túlságosan is önvédelmi módba kapcsoltam, és még mindig lehet egy nagyon szép napunk... illetve már amennyire lehetséges a balesetek után. Könnyebb úgy nekem, ha látom, hogy nincs mitől félnem, és neked, ha elhiszed, hogy általában nagyon is van, mint ha feleslegesen marakodunk.
Felvont szemöldökkel, várakozón néztem a szemébe.
-Na? Kezdhetjük tiszta lappal?

Amit az általa nem kedvelt személyek és a fuvarozás kapcsolatáról mond, megmosolyogtat. Ez egészen jó, hiszen akkor már ketten mosolygunk.
- Azt hiszem, ennyit tesz úriemberként viselkedni - fűzöm hozzá rövid véleményemet a dologról.
Végső soron egészen ügyesen becsomagolta bocsánatkérését. Annyira, hogy tán enm is volt az, cserébe ki is magyarázhatta volna magát a korábbi megjegyzésem alól, cserébe viszont tökéletesen mellébeszélt. Kénytelen voltam magamban elismerni a beszélőkéjét.
~ Egész ügyes.
A karomat nyújtottam felé, hiszen az előbb affelé nyúlt, mielőtt elutasítottam a közeledését.
- Rendben, legyen! Szóval, mikor lesz az esküvő? - kérdezem csevegő, némileg kekeckedő, ámde derűs hangnemben.
Egészen hamar eljutunk aztán a kocsihoz. Régi, felújított Mustang. Szép, erőteljes hang, egész jó gyorsulás. Kevés romlandó elektromos kütyü.

/Fifth Avenue/

Mivel Seannak most az iskolában kellett teljesítenie, nekem meg elmaradt pár órám, úgy döntöttem, meglátogatom a város ezen nevezetességét, hiszen még nem jártam erre. Nem a legjobb időt választottam erre a célra, ráadásul itt a jobban is lehetett érezni a hűvös és ködös levegőt, de a kilátás és a friss levegő megérte a fáradtságot.
A toronyba még nem lehetett felmenni, még renoválták, ezért csak a lábától néztem a most szürkén és barátságtalanul hömpölygő nagy vizet, és a távolban az áramlatokkal küzdő hajókat.
Nem sok turista volt már akkor sem mikor ide értem, de az a kevés is hamar elszivárgott, mikor megtudták, hogy nem mehetnek fel a kilátóba. Így lassan egyedül maradtam a gondolataimmal. Igazán jól éreztem magam mostanában a bőrömben. Itt volt Sean, aztán a jogsi, meg a beígért kocsi! Szóval már csak a tanulást kell kicsit felpörgetni, aztán egészen jól alakulnak a dolgok. Önkéntelenül is mosolyogva gondoltam a tervezett korrepetálásokra.

Ne már! Nem lehet felmenni? Pedig azt hittem, itt nem botlok olyan marhákba, mint az Empire State Buildingen. Igaz, végül az is jól végződött, hála Gregorynak... Basszus. Nem baj, ha már itt vagyok, legalább körbejárom a tornyot.
Ez de rossz ötlet volt! Az ott a Fúria! Jézusom... Régen egy rivális banda tagja volt. Nagyon kemény csaj. Sokkal keményebb, mint én. Ami azért baj, mert egyszer bizony csúnyán megszívattam... Vajon még haragszik? Talán nem most kéne kiderítenem...
Lassan, óvatosan indultam el visszafelé, meg sem fordulva. Hátráltam a nő elől, egész addig, amíg egy gallyra nem léptem. Az a köd csendjében akkorát durrant, mint egy puska. Megtorpantam, és igyekeztem a lehető legmegnyerőbb mosolyomat elővenni, mire Sarah megfordul...

Csendes merengésemet egy reccsenés zavarta meg, mely a hátam mögül jött és önkéntelen is ugrottam egyet hátra, hiszen már annyira belém rögzül lassan Adam gyakorlatainak hála, a reflexes védekezés. Aztán szemügyre vettem az alakot, aki, most, hogy már szemben álltam vele, hirtelen megmerevedett és nagy szemeket meresztett rám.
~ Mi van? Ilyen ijesztő lennék, hogy frászt kap tőlen, mikor meglát? ~ és már fordultam volna vissza, mikor valami bevillant.
~ Csak nem? ~ néztem meg ismét, most már figyelmesem, és hirtelen belém vágott a felismerés.
~ Ááá! A srác a rivális bandából, aki annak idején jó kis borsot tört az orrom alá! Hogy is hívták....olyan...annyira a nyelvemen van..megvan! Darren! ~
A szám mosolyra húzódik és kényelmes léptekkel a srác felé indulok, hiszen nem ártana tisztázni azokat a régi dolgokat.
~ Nem is olyan kellemetlen nap ez a mai! ~

- Sarah... Szia! Észre sem vettelek! De jó téged újra látni! Ugye jól vagy? Szuper! Hát akkor én már mentem is!
Közben folyamatosan hátráltam, míg a hátam a torony falának nem ütközött. Nem kezdtem el oldalazni a torony mentén, mert egyrészt olyan nagyon gyáva nem vagyok, másrészt meg hülyén nézett volna ki. Nyeltem egyet. Nekem annyi... Ez a nő kicsinál. Pedig fair küzdelem volt! Nekik is kellett a cucc, meg nekünk is. Ilyenkor nincsenek igazán szabályok. Mi nyertünk. Ez olyan nagy szám?
- Sarah, figyelj, én már nem haragszom. Borítsunk fátylat a múltra, oké? Na, mit gondolsz?
Békejobbot nyújtottam felé, és reméltem, hogy nem sokkol le azonnal.

- Szia Darren! – üdvözlöm én is még mindig mosolyogva. – Igen, nagyon jól vagyok! Főleg, hogy rájöttem, kit sodor utamba a véletlen. De, hová olyan sietősen, hiszen még csak most jöttél? – közelítek felé, ő pedig nem is nagyon látványosan, de igyekszik tartani a távolságot, nem sok sikerrel.
Emlékszem a verekedésre és a vereség keserű ízére, de persze ez még a régi életemben volt. Lehet, ha most még Varanggyal lógok, akkor rosszabb vége lenne a dolognak, de most csak kihasználom, hogy nem tudja mennyit változott az életem azóta, és kicsit ráijesztek.
- És hol vannak a többiek? Egyedül vagy? Milyen szél fújt erre, talán most is „dolgozol”?
- kérdezem, miközben már közvetlenül előtte álltam és most komolyan néztem az előrenyújtott kezét,………majd pár lélegzetvételnyi, kellemetlen csend után megráztam a fejem.
- Darren! Nem mintha a múlton akarnék rágódni, de gondolod ez ilyen gyorsan megy? Előbb talán beszélgessünk! Aztán majd kiderül, hogy mennyire gondolod ezt komolyan. – intek az egyik pad felé

Vállat vontam. Elindultam a pad felé.
- Menjünk. Többiek? - keserűen felnevettem - Nincsenek többiek. Azt hinné az ember, az barátai. Aztán parancsot kapnak, és tessék, most mind ki akar nyírni. Egy se bírta volna azt mondani, hogy:"De Főnök, ez mégiscsak Darren! Talán hibázott, de akkor is, jó arc..." Nem! Jönnek, és lőnek rám! Üldöznek!
Ökölbe szorult a kezem dühömben. Sarah egyetlen kérdése olyan gondolatsort indított el bennem, amit eddig nagyon igyekeztem nem végiggondolni.
- Szóval nincsenek többiek. Vége. Egyedül vagyok, és ez így is marad. Amúgy is utáltam már az egészet. Nem vagyok az a fajta, aki parancsokat teljesít. Ami a mi kis ügyünket illeti... Parancsot teljesítettem. De! De többé már nem. Soha, soha többé!

Meglepetésemre még el sem értük a padot, de Darren már is keserűen kifakadt.
~ No csak, no csak! Ezek szerint nem mennek jól a dolgok azon a tájékon. ~
- Mi történt? Mi az, hogy üldöznek? Mibe keveredtél? Hiszen mikor legutóbb találkoztunk, még nem mentek ilyen nagyban a dolgok. – nézek rá kíváncsian. – Biztos, hogy meg akarnak ölni? Nem csak eltúlzod egy kicsit?
Még az is felmerült bennem, hogy csak azért mondja, hogy megsajnáljam és ne hánytorgassam fel a régi dolgokat, de annyira élethűen mérgelődött, hogy vagy nagyon jó színész, vagy tényleg bajban van.
- Rendben, én elhiszem, hogy nem volt abban semmi személyes, és különben sem érdekel már, hiszen én is régen ott hagytam a bandát. – legyintek egyet. – Ha ott hagytad őket, annál jobb, próbálj meg kezdeni valamit az életeddel, hisz nem csak a bandából áll a világ.
~ Nekem szerencsém volt, hogy Adammel találkoztam akkor! Megváltoztatta az életemet! ~
- Kezd új életet és felejtsd el a régit! – adtam a nagyon bölcs tanácsot, pedig tudtam, hogy ezért ez nem ilyen egyszerű, főleg, ha mélyebben volt benne a dolgokban, akkor nem lesz könnyű kimásznia.

- Hosszú történet. És ha nem akarnak megölni, akkor nagyon nagy hülyeség volt rám lőniük, asszem. Te is kiszálltál? Jól tetted. És mit csinálsz mostanában? Én arra gondoltam, elmegyek a Xavier-suliba. Tudod... Nem tudom, hogy állsz a kérdéshez, szóval ha a Testvériség tagja lennél, légyszi, ne nyírj ki. Csak az van, hogy szeretnék végre fejlődni. Tíz éve egy szinten van a képességem. Ott meg azt mondják, sokat lehet tanulni.
Sóhajtottam. Na igen, a Xavier suli... Meglátjuk, mi lesz.
- Csak nem rólunk van szó, öreg haver? - harsant egy hang.
Ne már? Nagy Bobby és a kisöccse, Kis Bobby... Nem viccelek. Komolyan. Talán nevetsz, de ha látnák, halott lennél. Ikrek, és mutánsok. Ugyanaz a képességük is: baromi erősek. De tényleg. Nagyon. Amúgy is akkora állatok, hogy hátradöntött fejjel kell beszélni hozzájuk, de pluszban még nagyon, de tényleg komolyan-súlyosan durvák.

Azt hittem leesem a székről, azaz a padról, mikor a fiú a sulit emlegette! Széles jókedvemben el is vigyorodtam, ami persze neki is feltűnt.
- A Xavier? Hmm! El sem hiszem! Tudod, akár mennyire is meglepő, nem a Testvériség sorait erősítem, hanem én is abba a suliba járok. – nevetem el magam. . És te pont azt szemelted ki magadnak! Ilyen nincs!
Már éppen további kérdéseket akartam feltenni, mikor egy kellemetlenül éles hang szakította félbe csevejünket. A hang irányába kaptam a fejem, mert láttam, hogy Darren-nek is lefelhősödik a tekintete, és nem lettem boldog a látványtól. Két nagydarab és tök egyforma fickó caplatott felénk és szavaikat minden bizonnyal Darenn-nek címezték.
Én nem ismertem őket, de feltételeztem, hogy ők is a fiú bandájához tartozhattak, akkor viszont , megismerve az előzményeket, nem sok jóra számíthatott, és így közvetve valószínűleg én sem. Nem örültem a dolognak, de azért kíváncsian vártam a fejleményeket. Hátha csak egy baráti beszélgetésre jöttek.