Bank of New York

A hátam mögött felhangzó dulakodásból ítélve Sebaistien nem kímélte az elrablóinkat. A visszapillantó tükörbe pillantva azt is láthattam, hogy szerencsére ő állt nyerésre, de mivel az autóvezetés nekem úgy is nehezen ment, hogy meredten figyeltem közben az utat, ez az ötlet a részemről a lehető legrosszabb volt. Miután egy hatalmas jobbra rántással elkerültem, hogy felguruljunk a sebesen közeledő lámpaoszlopra, már egészen ráhajoltam a kormányra, és guvadt számmal néztem az utat, miközben görcsösen markoltam a kormánykereket.
Amikor Seabstian beült mellém, hátulról már semmiféle zajt nem hallottam. Ezek szerint ismét győzedelmeskedtünk. Segítőtársam átvette tőlem a váltás számomra felettébb bonyolult feladatát, én pedig megpróbáltam úgy tenni, ahogy mondta, bár vezetés közben egészen másmilyennek tűntek az utcák, amiket egyébként jól ismertem. Persze lehet, hogy csak azért, mert nem mertem körülnézni, nehogy megint majdnem karambolozzunk.
-Oké, csak mond, hogy merre menjek... és hogyan. És Sebastien - pillantottam rá csupán egy tized másodpercig. - Mostantól el nem engedlek a közelemből!
Nem tartottam jó ötletnek, hogy a rendőrség előtt parkoljak le, mivel nem volt jogosítványom, de jól láthatóan még vezetni sem tudtam, és nem akartam kihúzni a gyufát azoknál, akiktől segítséget vártam. Megkértem hát Sebastient egy sarokkal a cél előtt, hogy navigáljon át a parkolás roppant feladatán át, és végül kisebb-nagyobb sikerrel sikerült is megállni, fogjuk rá, hogy párhuzamosan az útpadkával.
-Itt maradsz velük? - kérdeztem tőle hátraintve az ájult jómadarak felé. - Sietek vissza.
Ha beleegyezett, már ki is vágódtam az utcára, és futottam előre, hogy szinte azonnal belefussak azokba a rendőrökbe, akik épp az imént fogták el a ránk támadó férfit, aki most hátra bilincselt kézzel kullogott utánuk az őrsre.
-Kérem, jöjjenek - szaladtam oda hozzájuk. - Vannak még... a kocsiban...
-Áh, maga az? - ismert fel az engem kikérdező rendőr. - Kik vannak a kocsiban.
-Bűnözők.
-Még több? - mosolyodott el. - Kisasszony, az az érzésem, hogy maga flörtölni akar velem.
-Nem, tényleg ott vannak ráztam a fejem. Az ő társai. Elraboltak minket. Az egyikőjük, azt hiszem, az apja.
Erre már lehervadt a mosoly a rendőr arcáról, és magához intve két kollégáját elindult velem vissza Sebastienhez és a kiütött támadókhoz. Út közben gyorsan elhadartam, mi történt, úgyhogy mire megérkeztünk, már egészen képben voltak.

Lily ésszerű felvetésére segítek neki, hogy valami emberi módon jussunk el a rendőrségig és ne azért rohanjanak ki a zsaruk az épületből, mert összetörtük az épület előtt parkoló autókat. Nem mondom, hogy ez volt a legszebb parkolás, amit eddig láttam, de végül is minden affér nélkül megállt a kisteherautó.
Igazán örültem, hogy a lány átvállalta tőlem a feladatot, hogy szóljon a zsaruknak, ennek fejében én örömmel vállaltam, hogy őrzöm a jómadarakat, habár nem sok dolgom volt velük, békésen hevertek a kocsi padlóján, eszméletüket vesztve.
~Nagyon remélem, hogy nem néznek utána a nevemnek, csal elviszik a fickókat, felveszik a vallomásunkat, azt mehetünk! Nem örülnék, ha Kohler a nyomomra bukkanna, vagy valamelyik spiclije! ~
Közben Lily-nek sikerült felkeltenie a rendőrök figyelmét, mert jól láthatóan a lány nyomában vagy négy rendőr közeledik felém.
- Miről van szó? Hol vannak a támadóik? - kérdezi rám nézve idegesen a rendőr, aki már a Banknál az utcán is intézkedett, és aki akkor elengedett minket.
- itt vannak, bent a kocsiban. - húzom el a tolóajtót, hogy szemügyre vehessék a bent heverő jómadarakat.
- Mi történt velük, miért nincsenek maguknál? - kérdezi gyanakodva a rendőrtiszt.
- Hát muszáj volt ártalmatlanná tenni őket, hiszen Lily-t késsel fenyegették, rám is pisztolyt fogtak! - magyarázom kicsit már feszülten, hiszen a hangján nem nehéz észrevenni a kétkedést. - Berángattak minket ebbe a kocsiba és azt akarták, hogy vonjuk vissza a vallomásunkat, vagy bajunk esik! Mit kellett volna tennünk? Védekeztünk és közben elájultak4 - vonom meg a vállam, hiszen ez eléggé nyilvánvaló. - A kés és a pisztoly is ott hever a padlón. - intek a fegyverekre.
- Oké! És ezt a szavukon kívül mi bizonyítja? Volt tanúja a dolognak? - pillant a fickóktól szúrós szemmel ránk a rendőr.- Látta valaki, hogy elrabolták magukat?
- Hallja-e jóember! Nem elég, hogy tálcán kínáljuk maguknak az elkövetőket, még a tanukat is magunkkal kellett volna cipelnünk? Talán maguk is végezhetnek egy kis nyomozást az ügyben! - háborodok fel egy pillanatra, de aztán visszaveszek, hiszen nem kell, hogy magamra haragítsam őket, amit nagy eséllyel, azért nem kerülhetek el ezek után.
- Na,na, fiatalember! Hátrább az agarakkal! Talán jobb lesz, ha maguk is velünk jönnek és majd bent az őrsön szépen tisztázzuk a dolgokat. - ragadja meg a könyökömet a tiszt, majd ínt az embereinek, hogy a többieket is szedjék össze, aztán Lily-t is az épületbe tereli.

Sebastien készségesen megmutatta az érkező rendőröknek az elkövetők eszméletlen testét. Azt hittem, megdicsérik majd, esetleg megköszönik, aggódhatnának is, hogy bántottak-e minket, de ehelyett olyan kérdéseket tett fel a rangban valószínűleg legmagasabban álló, ami nekem sem nagyon tetszett.
-Nézze, az egész kocsiba ráncigálás másodpercek alatt zajlott le - szóltam közbe, mielőtt még a két férfi egymás torkának ugrott volna. - A nyílt utcán, fényes nappal, nagyjából negyed órával ezelőtt, szóval nagyon csodálnám, ha nem látta volna senki, de higgye el, közben nem azzal voltunk elfoglalva, hogy névjegykártyákat kérjük a közelben állóktól. Fogalmam sincs, hogy ki látta, és ki nem, de az igazat mondjuk. De ha nem hiszi el...
-Kisasszony, én csak a munkámat végzem - emelte fel védekezően a kezeit a rendőr.
-Rendben van, megértem - bólintottam.
Kicsit haboztam, mert nagyon féltem megtenni, amire készültem, de ha ez kell ahhoz, hogy higgyenek nekünk, és ne hagyják elsétálni őket bizonyíték híján, ám legyen. Intettem neki, hogy lépjen egy kicsit hátrébb, majd beugrottam a gonosztevők közé, és óvatos pofozkodással felébresztettem, aki az imént még kést tartott a nyakamhoz.
-Mi a...? - kérdezte kótyagosan rám meredve, és látszott rajta, hogy nagyon próbál fókuszálni.
Hamarosan sikerült is, mert anélkül, hogy körülnézett volna, rám vetette magát, és két hatalmas kezével torkon ragadott.
-Kinyírlak, te szuka, ha nem hozod ki a sittről azonnal a fiamat! - ordította kidagadó erekkel a nyakán.
Ekkorra már rég megbántam forrófejű tettemet, de eddigre már talán a rendőr is, legalábbis hőn reméltem. Mindenesetre hamar előrevetette magát, hogy kiszabadítson, és amikor a fojtogatóm észrevette, hogy enyhe túlerőben vagyunk, morogva, szitkozódva, felemelt kezekkel elővánszorgott, én pedig lihegve, köhögve fordultam az oldalamra, és remegő kezekkel feltoltam magam, hogy ismét kilépjek a szabadba.
-Oké, hölgyem, magának vagy elment az esze, vagy örülnék, ha csatlakozna a testülethez - mordult rám a rendőr, miközben megbilincselte az imént elkapott gazember apját, majd intett a kollégáinak, hogy vigyék a többit.
-Ez kedves - nyögtem, majd elbizonytalanodva mégis Sebastienre néztem. - Kedves?
Követnünk kellett őket befelé, hogy vallomást tegyünk, én pedig csak abban reménykedhettem, hogy gyorsan végeznek velünk, mert már nagyon hazamentem volna, hogy lemossam magamról a mai napot.

Mielőtt azonban végképp elfajult volna a dolog, hála az égnek Lily közbelépett és most olyan észérveket sorakoztatott fel, hogy a rendőrtiszt kezdett elbizonytalanodni, de azért még nem volt meggyőzve teljesen.
Ám amit utána a lány művelt, attól nem csak a zsarukban hűlt meg a vér, hanem bennem is, hiszen kockára tette a saját testi épségét csak azért, hogy bebizonyítsa, igazat mondunk.
Szerencsére a legelső támadó apjának még annyi esze sem volt, mint a fiának, így még mielőtt körbenézett volna, máris lebuktatta magát, de ennek az volt az ára, hogy majdnem megfojtotta Lilyt.
Mikor a rendőrök végre leszedték róla és ő felfogta, hogy lebukott, már nem is vele foglalkoztam, hanem a lánnyal, aki alig bírta feltornázni magát.
- Megőrültél Lily! – ugrottam mellé. – Akár nagyobb bajod is eshetett volna! Miért csináltad ezt? A rendőrök találtak volna tanukat és akkor hazamentünk volna, nem kellett volna ezt tenned! – támogattam fel a padlóról gyengéden.
A rendőrök közben letartóztatták a támadóinkat és a tiszt ugyan a fejét csóválta és furcsán nézett Lilyre, de végül is meg volt győzve és még egy dicséretet is kinyögött.
Azért nem úsztuk meg, hogy vallomást ne kelljen tenni, de így már csak gyorsan legépelték és már mehettünk is a dolgunkra, nem néztek utána a nevemnek a gépben, így nem is kellett félnem, hogy bent tartanak,
Gyorsan igyekeztem kifelé az őrsről és láttam a lányon is, hogy már alig áll a lábán.
- Azt hiszem most már egyenesen haza kísérlek. – mosolyogtam rá. – Ma már csak nem ér minket semmi vész! Egy napra ennyi élmény bőven elég volt.
Ha nem tiltakozik, akkor szép lassan megindulunk a lakása felé.

-Nem tehettem mást - jelentettem ki Sebastien sápítozására. - Így legalább ők is látták, hogy igazat mondunk. Kell ennél jobb bizonyíték?
~Meg persze végre nem vagyok tutyimutyi, legalább egy picit voltam olyan bátor, mint te vagy Logan!~
Ezt persze nem mondtam ki hangosan, csak magamban tettem hozzá. De tény, hogy egy kicsit azért kellett ez az önérzetemnek. Azért nem bántam, hogy ha meggondolatlan, és talán tényleg egy kicsit őrült lépés is volt a részemről, végre én lehettem az, aki cselekszik, és nem csak az, akire vigyázni kell. Egészen felturbózott a kis magánakcióm, még akkor is ha saját magamat is halálra ijesztettem vele.
Odabent készséggel elmondtam a rendőröknek mindent, megadtam az adataimat, elérhetőségemet, és megígértem nekik, hogy ha bármi még eszembe jutna, azonnal értesítem őket, és ők is bármikor elérhetnek engem, ha még kérdésük lenne. Viszonylag gyorsan végeztünk. Még ugyan soha nem kellett részt vennem ilyen procedúrán, de még így is meglepően hamar elengedtek.
-Kedves tőled - mosolyogtam rá vissza, mikor már kint sétáltunk az utcán. - Nem tudom, hogy köszönjem meg, hiszen annyiszor mentettél ma meg, ráadásul, ha most hazakísérsz, téged már nem lesz aki hazakísérjen - tényleg szeretnéd, hogy kölcsönadjam Inimmát? Hazatalálna utána. - de... ha bármire szükséged lenne, engem megtalálsz.
Alig tíz perc sétával már meg is érkeztünk.
-Na, nekem már csak egy kiadós alvás kell - sóhajtottam. - Gondolom, neked is. Még egyszer köszönök mindent! Örülök, hogy megismertelek, Sebastien! Annak meg még inkább, hogy pont ma!
Előre nyújtottam a kezemet, hogy kezet fogjunk, aztán még intettem neki egyet, és felszaladtam a lépcsőn, hogy végre elmerülhessek a mindent feledtető álomban. Talán Logant is felhívom... de előbb biztos alszom egy nagyot.

//Szál vége. Köszönöm a játékot! //

Egyáltalán nem látszott Lily-n, hogy akár egy kicsit is megbánta volna az iménti tettét, sőt minta egy kicsit még örült is volna neki, hogy ő is hozzájárult a bűnözők lekapcsolásához, amit persze az előzmények után meg is tudtam érteni.
- Oké! Ebben igazad van, de akkor sem kéne veszélybe sodorni magad miatta. – ingatom a fejem most már mosolyogva, miközben követjük a rendőröket az épületbe.
Az őrszobán aztán hagytam, hogy főleg Lily beszéljen, hiszen ő volt az, akit kétszer is megtámadtak, nem igaz? Nem nagyon akartam szerepelni és a tettemet is igyekeztem kisebbíteni, hogy ne is emlékezzenek rá később sem.
Mikor végre végeztünk, nagyon is megkönnyebbülve léptem ki a rendőrségről és igazán nem esett nehezemre felajánlani Lily-nek, hogy hazakísérem, hiszen nekem sem ártott kiszellőztetni a fejem a történtek után. Remélem nem kerül Logan fülébe a dolog, mert a végén még megint szobafogságot kapok, hogy nem tudok úgy a városba jönni, hogy nem történjen velem valami.
- Semmiség, hiszen eredetileg is ez volt a cél. – hárítom el a lány köszönetét. – És a kismadarad csak vigyázzon inkább rád, én majd igyekszem magamra vigyázni. – mosolygok jót az ötletén.
Tényleg nem volt messze a lakása, így aztán hamar megérkeztünk.
- Igazán nincs mit Lily! – ráztam meg finoman a kezét. – Örültem, hogy jókor voltam jó helyen és ha bármikor valami segítségre lenne szükséged a Xavierben megtalálsz. – búcsúztam el tőle, majd mikor eltűnt a szemem elől, én meg a buszmegállóhoz igyekeztem, hogy visszamenjek a suliba.


//Én is köszönöm, élvezetes volt //

Infinite és Vortex uraknak

A bank e korai, alig valamivel az ebédidő után nem túl zsúfolt. Az utcán persze sokan járnak, hisz ez mégiscsak New York, de maga a bank üresjáratban fut. Nem mintha ez azt jelentené, hogy nincs idebent legalább tíz-tizenkét személ, plusz az itt dolgozók. Köztük van a két fiatalember, Alex és Vortex is. Utóbbi pénzt akar kivenni, mert elromlott a bank oldalába mélyesztett automata, előbbi pedig nem messze a mosdó ajtajától, egy várakozóknak kirakott széken ül.
A dolog annyira hasonlít a sok bárgyú filmes jelenetre, hogy amikor elkezdődik, a bent lévők egy része fel sem fogja, mi történik. Három símaszkos, fegyveres figura ront be, egyikük a plafonba ereszt pár golyót kis méretű géppisztolyából. Egy másik a halántékához emeli a kezét, és a biztonsági kamerák szikrákat szórva szerteszét tönkremennek. Nyilván ugyanez a helyzet a riasztóval is, így aki kicsit is belegondol a helyzetbe, rögtön rájöhet, hogy külső segítséget aligha várhat. A bank kétszárnyú, fotocellás ajtajai is lezárulnak. A technopata, mert más nemigen lehet, int a társainak, hogy végzett.
- Ez itt egy bankrablás! - kiabálja egyikük - Ha nyugton maradnak, senkinek nem esik bántódása!

A terv, hogy saját mutáns csapata legyen, olyan csábító Alexnek, hogy örömmel hoz áldozatokat az ügy érdekében. Az pedig, hogy Vortex nem csak egy igen hasznos képességgel bíró erős mutáns, hanem egy egész szimpatikus fiatalember is, bőven elegendő indok arra, hogy alkalomadtán a FOH csépelésén kívül is együtt lógjanak. Így történhetett, hogy az elegáns, csíkos öltönyt viselő férfi a tarajos punk mellett lépett be a bankba. Alexnek fogalma sem volt, Vortex miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy pénzt vegyen fel, de ha az embernek ideje mint a tenger, egy ilyen apróság nem zavarhatja. Figyelembe véve pedig, hogy Alex öt klónja az adott pillanatban is éppen szorgosan végezték dolgukat - edzésen, tanfolyamon illetve otthon a gép előtt ülve - valójában érthető, hogy egyáltalán nem zavarta egy napnyi "semmittevés".

Mivel a természet hívó szava még az álruhás szuperhősök fülébe is elér, Alex gyorsan meglátogatja a mellékhelyiséget, amíg cimborája sorban áll - visszatérve azonban azt látja, hogy Jason egy métert alig haladt előre - így hát a legyőzöttek nyugalmával, halovány mosollyal az arcán leül, s vár. Ekkor robban be a három fegyveres...

Figyelembe véve a helyzetet, esélyeit végiggondolva Alex egyelőre a széken marad, karjait kissé eltartva a testétől, hogy véletlenül se tűnjön úgy, bármi meggondolatlanságot szeretne elkövetni. Hiszen minek is küldene klónt maga helyett a bankba? Az, aki Vortex-el tartott reggel, az igazi Alex - aki így szinte biztosan nem fogja megkockáztatni, hogy bármi baja essen. Csak egyetlen szívdobbanásnyi időre pillant lopva Vortex felé, hogy lehetőleg a bankrablók ne lássák, és hogy Jason vegye a lapot - ő itt most nem nagyon fog ugrálni.

Úgy látszik, Vortex közbeszólása megakasztja kissé az eseményeket. Az egyik fegyveres gúnyosan felhorkan a fiatalember ijedt hangja hallatán: nyilván fel sem merül benne, hogy Vortex esetleg csak megjátssza magát, és valójában nincs is halálra rémülve.
A tecnopata bólint, hogy vezetheti a nénit, így pontosan az történik, amit Vortex eltervezett. Egymás mellé kerülnek Alex-szel. Közben a harmadik fegyveres odasétál annak a sornak az elejére, ahol eddig Vortex is várakozott.
- Nyissa ki a széfet, de rohadt gyorsan. Öt percet kap. Meg se akarom hallani az "időzáras" szót, mert kilyuggatom, világos?
A technopata valamit babrál egy telefonnal, a harmadik fegyveres meg éberen pásztázza az embereket. Jobbra néz, balra néz, megint jobbra... És úgy is marad, mert meglát valamit. Lassan elvigyorodik.
- Hoppá... Na nézd csak - szól kéjesen elnyújtott hangon - Főnök, ezt hazavihetem?
Egy fiatal nő felé int, nem lehet több húsznál. Arca sápadt, de nem mutat különösebb félelmet. Szeme ragyogó kék, haja szőkésbarna, és dúsan omlik a hátára. Bátran állja a fegyveres vetkőztető pillantását, épp csak a jobb megfigyelők vehetik észre, hogy remeg a keze.
A tecnopata bólint, a fegyveres pedig elindul a lány felé. A másik is őket figyeli, így Alexre és Jason-re pillanatnyilag senki sem ügyel. Bármit is akarnak tenni, akár Jason tervét megvalósítani, akár a lány segítségére sietni, annak most jött el az ideje.

Alex készségesen felpattan a székről, hogy szegény idős hölgy leülhessen - hiszen nyilván a törékeny asszony békéje érdekében történik minden - no persze. Fejében törnek elő a jobbnál jobb ötletek, amikor a helyzet tovább bonyolódik. Alex egy pillanatra megdöbben, és szinte azonnal sietne a szőkeség védelmére - azonban továbbra is akkora veszélyben van, mint még talán soha. Ugyanakkor mit is mondogatott Pókember mindig, megboldogult Ben bácsikáját idézve? A nagy erő nagy felelősséggel jár!
Szívesen odaállna a nő elé, és talán járható út is lenne, ha udvariasan megkérné a bankrablókat, hogy ne molesztálják a menyasszonyát...de sosem lehet tudni. Hiszen ha ennek örömére mindkettejüket lelövik, akkor nem járnak jól.
Vortexre pillantva veszettül azon agyal, hogy ha hirtelen eltűnnének, és átvedlene Infinite jelmezébe, vajon milyen képre térnének vissza? Ha a bakrablók bepánikolnak, és halomra lőnek mindenkit, hullákon már nem nagyon tudnak segíteni, és ismét csak rontottak a helyzeten - vagyis először ki kell puhatolózni, hogy mennyire is van kedvük a vérontásra - bármennyire is barbarisztikusnak hangzik ez a megoldás. Alex így suttogva intézi szavait Vortexhez, hogy lehetőleg még az idős néni se hallja, miközben felpillant az órára, hogy lehetőleg azt se lássák, hogy mozog a szája.

- El tudod dobni a hölgyet a klubba? Aztán utána minket is, és gyorsan visszajöttök rendet tenni.

A bankrablók döbbenten nézik a lány hűlt helyét. A technopata tér először magához. Rámarkol a fegyvere agyára, és körülhordozza a pillantását. Szája kegyetlen félmosolyra húzódik, amint egy inges-nyakkendős, harminc körüli férfire szegezi a fegyvert.
- Na akkor ötig számolok, emberek. Van itt valahol egy mutáns. Lehet, hogy a lány volt, lehet, hogy nem. Ha ő volt, akkor neked, barátom - néz a remegő, célba vett férfire - Ez nagyon rossz nap. Szóval, mint mondtam, ötig fogok számolni. Ha addig nem jelentkezik a mutáns, a fickó meghal. Nem akarok trükközést, szóval...
Int az embereinek, akik szintén egy-egy túszra szegezik a fegyvereiket, van, aki egyszerre kettőre is, két különböző fegyvert.
- Ha én eltűnnék, lőjetek, srácok. Vagy előlép a mutáns, aki a lányt eltüntette, vagy egyvalaki ma biztosan meghal. Jól gondoljátok meg. Egy...
Az arcán, de főleg a tekintetén látszik: komolyan gondolja. Itt bizony most elég nagy a baj...

Igazából már végeztem a bankban. Csak a fizetési csekkemet jöttem beváltani, amire ugyan különösebben nem szolgáltam rá, tekintve, hogy az elmúlt hónapban ha három napot voltam bent a bárban (hogy abból is mennyi idő telt el tényleges munkával, az említésre sem méltó). Kezemben egy négy decis papírpoharat tartottam, amiben a kint vásárolt, még mindig meleg tejeskávém volt, és egy márványpultnak támaszkodva néztem az ügyeket intéző embereket. Időnként egyikük-másikuk a zsebéhez kapott, mert azt hitte, megszólalt a telefonja, máskor ide-oda forgolódtak, mert meg mertek volna esküdni rá, hogy valaki a nevükön szólította őket.
Aztán észrevettem egy igencsak idegesnek tűnő, izgága férfit, aki már vagy százszor átszámolta a kezében tartott pénzt. Hirtelen ötlettől vezérelve apró érmék csilingelő csattogásának a hangját keltettem, amit persze csak ő hallhatott. A hatás nem maradt el. Azonnal körbenézett maga körül, de még csak nem is ellenőrizte, hogy még mindig annyi pénzt tart-e a kezében, mint eddig. Persze semmit nem találhatott, mert nem is ejtett el semmit, de képes volt négykézlábra ereszkedni, és kutakodni a nem létező érmék után, mint egy vadászkutya mások lábai között szlalomozva, mérges fújtatással.
Én mindeközben a pohár mögé rejtettem az arcomat, mert alig bírtam visszatartani a nevetésemet, ahogy elnéztem, mint kúszik-mászik az ügyifogyi férfi fáradhatatlanul, hátha mégis megtalálja, amit elejteni vélt. Szerencsére a vad kacagást sikerült halk kuncogásra tompítanom, miközben félig már a pultra borulva figyeltem a szerencsétlenkedését.

Ahogy a mosdóból kijövet ezredszer is felmérem a terepet, kiszáradt torkom, izzadó tenyerem, és a hátamon felálló ezernyi szőrszál arról tanúskodik, hogy lehet mégiscsak jobb lett volna, ha a többiek példáját követve felöntök a garatra, mielőtt elkezdek banki ügyeket intézni. Mázli, hogy bármennyire szánalmasan festhetek is, az emberek rá sem bagóznak, hisz inkább azt a nagyon-nagyon előzékeny vadbarmot figyelik, aki van olyan rendes, és magára vonja a figyelmet helyettem. Kezem a fel menti konnektorra tapasztom, és érzem, ahogy az elektromosság elhagyja rendeltetési helyét, s bár ettől sokkal jobb lesz a közérzetem, azt is tudom, hogy így bajosan, vagy egyáltalán nem fog működni ez meg az, de kicsire nem adunk. Ugyanakkor arra is rá kell döbbennem, hogy talán túl gyorsan ítéltem el a nagyközönség éberségét, hisz az én figyelme is könnyedén kalandozik el, de mentségemre legyen mondva...istenem, az a segg! Ahogy ott támaszkodik nekem háttal, és kacag az ég tudja min, én is elmosolyodom, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy vajon ebben a z öltözékben rá tudnám-e venni, hogy igyunk meg együtt egy kávét, amikor:
-Ne haragudjon uram, de megtenné, hogy leveszi azt? - Kérdi a velem szemben a semmiből materializálódó biztonsági őr. - Tudom, hogy ez egy szabad ország, de a símaszk mégsem jó bankban, és nagyon fel tudja zaklatni az olyanokat, mint én, ha érti mire gondolok.
Meg is paskolja a fegyvertáskáját barátságosan arra az esetre, ha a hülyeségemet próbálnám elrejteni a világ elől a fekete símaszkkal, ami annyira tipikusan fest a fekete-fehér csíkos pulcsim felett, hogy már csak egy dollárjeles zsák hiányzik a kezemből, és valljuk be őszintén, szándékomban áll szorongatni néhányat azokból innen kifelé menet.
-Francba, lebuktam...ez már a harmadik bank,a hol nem engednek ma forgatni. - Jegyzem meg kissé szégyenlősen, felemelve a kezem a maszk felé.
-A maguk kamerája legalább működik, a miénk most döglött be.
-Ó tényleg? Egy fotót azért szabad a műsorba? Itt repül a kismadár.
Díjnyertes kép nem készül persze, legfeljebb az arcán, amikor meglátja az ujjaimból kiszökő villámokat a pofájába vágódni, mielőtt eszméletlenül vágódna hanyatt. Biztos ami biztos azért kikapom a fegyverét, ha már így beharangozta, ám mielőtt bármi mást tehetnék, a forgóajtót berúgva megérkezik az erősítés, egy mély hangú, és sajgó seggű maszkos alak képében, kit még 9 hasonszőrű marha követ. Egyikük középre áll, és a miheztartás végett elereszt egy sorozatot a mennyezetbe, a többi pedig a fiókvezetők asztalára ugrál, és puskáikat az alkalmazottakra szegezik.
-EZ EGY BANKRABLÁS! MINDENKI A FÖLDRE, ÉS AKKOR NEM ESIK BÁNTÓDÁSUK! MAGUK PEDIG PAKOLJÁK BE AZ ÖSSZES PÉNZT A SZÉFBŐL!! MOZGÁS!!!
Ezek utána főnök felém fordul, és valamivel halkabban felém mordul:
-Soren, a biztonsági rendszernek annyi ugye?
Bólintok, és arra gondolok, hogy ilyenkor azért nagy mázli, hogy a szüleim olyan hülye nevet adtak nekem, amiről szinte senki sem hiszi el, hogy nem csak egy rajzfilmből loptam. Ez után szemeimmel a vöröskét kezdem el keresni, hogy vethessek még egy pillantást arra a formás kis testre a fájdalmas, ám időszerű távozásunk előtt, ami pár perc múlva esedékes, ha minden jól megy.

Ó, ne már, annyira jól éreztem magam! Muszáj ezeknek pont akkor felfordulást csinálni, amikor éppen én szeretném ezt tenni, csak kevesebb kárt okozva? Mármint persze az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem rabolnának bankot, de hát bankrablóktól ilyet kérni eléggé nagy hülyeség lenne. Kénytelen-kelletlen hasaltam le én is, így a hajam takaróként borított be, de azonnal körül is néztem, hogy vajon hol van ilyenkor egy biztonsági őr. Meg is találtam elég hamar, ahogy ráérősen szundikált egy nagydarab képregényből előlépett tolvaj lábainál. A pisztolytokja üresen tátogott, viszont a fölötte álló alak bezzeg állig fel volt fegyverkezve. Na jó, nem állig, de kellőképpen ahhoz, hogy ne akarjam kihúzni nála a gyufát. Bár ő legalább nem kiabált.
Azonban ha hihettem a fél füllel elkapott beszélgetésből, akkor a Soren névre hallgató férfi, aki hajlottam rá, hogy a biztonsági őr pisztolyát szorongatta, kiiktatta a biztonsági rendszert vagyis ki tudja, mikor jönnek megmenteni minket. Ezt igazán nem hagyhattam annyiban, állampolgári kötelességem volt segíteni. Na jó, igazából csak marha izgi volt, és nem akartam kimaradni belőle.
A következő pillanatban mindegyik bankrabló közeledő szirénaszót hallhatott. Nagyon gyorsan közeledő szirénaszót, és egész konvojnyit. Gondoltam, ha ettől nem tojnak maguk alá, akkor meg is érdemlik a pénzt, amit éppen le szándékoznak gombolni rólunk. Biztos voltam a dolgomban, úgyhogy abszolút higgadtan kalimpáltam a magasban a lábaimmal, miközben államat az egymásra pakolt kezeimen nyugtattam. Ahogy végignéztem a kincskeresőket néztem, hogy vajon elértem-e már a kívánt hatást, tekintetem megakadt Sorenen, aki szintén engem nézett. Ha nem lettem volna száz százalékig biztos abban, hogy nemsokára fejvesztve fognak menekülni innen üres kézzel, mielőtt a képzelt rendőrsereg ideér, valószínűleg én is ugyanúgy reszkettem volna, mint a többi földhöz lapult ember.
Így viszont csak pimaszul rávigyorogtam a riadalom legkisebb jele nélkül, és kérdőn vontam fel a szemöldököm, amivel ezt akartam üzenni neki: ,,Na, mi lesz? Nem akarsz innen elpucolni?"

A hirtelen felbukkanó szirénák zajára egy emberként rezzen össze a csaknem tucatnyi bankrabló, aztán pedig fejetlen csirkeként rohangálnak össze-vissza mind, kivéve engem, én ugyanis kezdeti pánikhangulatom leküzdve immár értetlenkedve nézek körül, hogy mégis mi a jó fene történhetett, hisz még ha el is szúrtam valamit, és a kamerák, meg a riasztók helyett csak az italautomatát tettem tönkre, akkor sem érhettek ide ilyen hamar a zsaruk!
-FUTÁS! - Ordít fel az egyik bűnöző, és már rohan is ki az ajtón, két társával a nyomában, kik közül az egyik azért követi, mert egyet ért vele abban, hogy innen iszkolni kell, a másik pedig azért, mert ezekkel jött egy kocsival, és nem akar itt ragadni. Ez az a pont, ahol kis csapatunk vezetője besokall, és újra a levegőbe lő.
-A KÖVETKEZŐ, AKI AZ AJTÓ KÖZELÉBE MEGY, GOLYÓT KAP A FEJÉBE, FÜGGETLENÜL ATTÓL, HOGY KIVEL VAN!!!
Valamiért ez a csávó egyre inkább emlékeztet engem egy agresszív kismalacra, ám engem továbbra is valami más köt le. Igaz véletlenül, de végre megtalálom a vöröskémet a tömegben, aki valamiért ahelyett, hogy illedelmesen reszketne, és elkezdené kialakítani magában a Stockholm-szindrómát irántam, jókedvűen lóbálja a lábait, és szinte már kihívóan néz. normális esetben nem volna ellenemre egy kis szemezés, most mégis olyan képet vághatok, mint amikor a suliban először láttam kislányt rám mosolyogni.
-HÉ TE! - Ordít ráma főnök - Mi volt ez a sz@r? Arról volt szó, hogy elintézed a rendszert!
-Ja, ti pedig megesküdtetek, hogy kivételesen nem jöttök végig a fél városon maszkban, fegyverrel a kézben! Hogy a francba értek ide ilyen gyorsan, már a jövőbe látnak?
Mr.Röfi erre nem nagyon tud mit felelni azon túl, hogy fenyegetően lóbálja a puskáját felém, így helyette egy társunk szólal meg:
-Én nem látok kint senkit!
Mondjuk, a bankok jellemzően nincsenek eleresztve ablakokkal, szóval ha a zsaruk nem a bejárati ajtó előtt parkoltak le - vagyis azon a helyen, ahol szitává tudnánk lőni őket, mérsékelt, vagy kevesebb bűntudattal - akkor akár itt lehetnek mind a 34500-an, és mi sosem jövünk rá...vagyis jönnénk, ha csendben tudnának maradni végre!!! Istenem de idegesítő ez a sziréna!
-Na jó...a mackósunk elintézi a széfet, aztán majd meglépünk valahogy...
-Remek terv... - jegyzem meg alig ironizálva.
-Szerintem is, tereld őket a falhoz.
-Rendben.
Ez után a túszokhoz lépek, pisztollyal a kézben, majd vetek még egy futó pillantást a kis rókára, mielőtt a néphez szólnék.
-Hölgyeim és uraim. Kérem foglaljanak helyet a fal mentén, a félreértések elkerülése végett.
Felemelem a kezem, melyben nincs fegyver, és hagyom pár kósza villámnak, hogy össze vissza ugráljon egyik ujjamról a másikra.
-Nem szeretnék erőszakot alkalmazni.

Mivel én már így is a falnál voltam, nem mozdultam sehova, csak megvártam, amíg azok, akik messzebb voltak (és egyébként nem értették, hogy miért rémültek úgy meg a bankrablók), csatlakoznak. Volt, aki rögtön vissza is hasalt, volt, aki felemelt kézzel állt, voltak, akik összegabalyodva reszkettek. Ami engem illet, térdeimet felhúzva felültem, és tovább figyeltem az események alakulását. A szirénaszó bejött, jól megkavartam őket, de úgy tűnt, a végén még lecsillapodnak, elkezdenek ésszerűen gondolkodni, és megoldják a helyzetet.
Fejvesztett riadalmuk nagyon mókás volt, úgyhogy gondoltam, erre rákontrázhatok még.
-AZONNAL ADJÁK MEG MAGUKAT! - harsant kintről egy hang, ami a szomszédomé volt (hirtelen az ő hangja jutott eszembe, az elég öblös volt), méghozzá rendőri megafonon át felerősítve (legalábbis ők ezt hitték). - KÖRBE VANNAK VÉVE! A FŐBEJÁRATTAL SZEMBEN LÉVŐ ÉPÜLETRŐL MESTERLÖVÉSZEK VETTÉK MAGUKAT CÉLBA, A HÁTSÓ KIJÁRATNÁL PEDIG ÖTVEN... NEM IS! SZÁZAN VÁRUNK MAGUKRA.
-A büdös francba! - hördült fel az egyikük, aki már nagyon közel állt az ajtóhoz, amikor a főnökük ráförmedt, ő meg engedelmesen visszalépett párat.
Gonosz ötlettől vezérelve beszéltettem tovább a rendőrfőnökömet.
-AZ EGYIKÜKET, EGY DONALD KACSÁS PÓLÓSAT MÁR BE IS MÉRTÜNK. HOGY ELNYERJÉK A BIZALMUNKAT, MUTASSÁK MEG, HOGY EGYÜTT MŰKÖDNEK. HA EZ AZ ILLETŐ NEM MUTAT BE NEKÜNK EGY KELLŐKÉPPEN KECSES PIRUETTET NÉHÁNY GYÖNYÖRŰ SZÖKKENÉSSEL, MIKÖZBEN A DALLAS BETÉTDALÁT ÉNEKLI OPERA ÁRIA STÍLUSBAN, SZITÁVÁ LŐJÜK!
-A büdös francba! - ordított fel ismét a kiszemelt áldozat.
A mellette lévő társára pillantott segélykérően, de az csak megvonta a vállát. Kénytelen volt hát engedelmeskedni.
Én meg közben majd megfulladtam, hogy ne nevessek fel hangosan azon, hogy kétségbeesett tekintettel balettozik egy jól megtermett, borostás állat a bank kellős közepén a Dallas zenéjét áriázva. Két kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a kitörni akaró kacagást, de szerencsére sikerült kuncogásra tompítanom. Reméltem, hogy senki ,,illetéktelen" nem vette észre, mert még csak most kezdtem belemelegedni.
-REMEK. DE MÉG NEM VAGYUNK MEGGYŐZVE! MOST MÁSSZON FEL ARRA A PULTRA, AMI OTT VAN MELLETTE ÉS UTÁNOZZON EGY UDVARON KAPIRGÁLÓ KAKAST. DE KI NE HAGYJA A KUKORÉKOLÁST!
-Ne már! - toppantott.
-RENDBEN VAN! TÜZELÉSHEZ KÉSZÜLJ! HÁROM... KETTŐ...
-Jól van, jól, van! Csinálom már!
És tényleg megcsinálta. Itt már rázott a hangtalan nevetés, de még mindig csak halk nyüszítést, és rövid kuncogásokat lehetett hallani felőlem, amikor épp az ég felé emelve a fejét kukorékolt, miközben beroggyantott lábával kapirgáló mozdulatokat tett, de még a karjait is felhasználta, szárnyak gyanánt.

Amíg a csapat többi tagja szorgosan teszi a dolgát, rám úgy tűnik a túszok maradtak, akik egyenlőre többnyire jól viselkednek, és senki sem próbál meg fegyvert rántani rám vagy ilyesmi. A "többnyire" szót is csak azért érzem indokoltnak, mert az egyikük továbbra is úgy néz minket, mintha ő lenne vuk, mi meg egy csapat gépfegyveres kacsa. Hmmm...
-Ó, hogy rohadna szét a sok tetves fakabát... - morgom a megafon hangjához képest a bajszom alatt, valójában azonban ordításnak is beillik a hangerőm mindenki számára, aki nem tagja a kis különítményünknek, legalábbis erre következtetek abból, hogy a tőlem 3 méterre lévő 80-as öregúr hátrébb hőköl amikor kinyitom a szám. Persze az is lehet, hogy csak tud szájról olvasni, mint rajta kívül még vagy 30-an,a kik most hülyének néznek, de egyre inkább gyanítom, hogy itt valami másról lesz szó.
-Hogy mi??? - Fakad ki Mr.Röfi a Rendőrség követelésén, majd azon, hogy az egyik embere teljesíti azt. Kivételesen egyet tudok érteni vele. Szólnék is, hogy a sajátos asztaltánc már fölösleges - hisz oda legfeljebb egy csatorna-snipernek lenne rálátása, annak is elég kényelmetlen szögben - ám ha túl is tudnám üvölteni a hangosbeszélőt, akkor sem biztos, hogy le tudnám küzdeni a röhögésem elég ideig ahhoz, hogy figyelmeztessem a féleszű gyémántfélkrajcárost. Abban viszont egyre jobban kételkedek, hogy tényleg a rendőrség utasítja erre a fickót. Ebben a városban eddig speciel csak egyszer akart lecsukni valaki, és bár az merőben más volt, kétlem, hogy az lenne a normális, viszont ez is elég fura, s mivel egy olyan házban élek, ahol egy magától becsapódó ajtó ritkábban a műve a huzatnak, mint egy láthatatlan csajnak, így a furáról nyomban egyvalami jut az eszembe: mutáns!
-Srácok, álljatok le. - Szólok, de egyenlőre nem figyel rám senki, én pedig sátánka felé sandítok, aztán egy jól irányzott villámmal sokkolom az asztaltáncos kollégát.
-Ó, sikerült felkeltenem az érdeklődésetek? Nincsenek itt a zsaruk! Ez csak..
Ebben a pillanatban vagy 4 rendőrautó farol be az úton, és immár valódi kopók szegezik fegyvereiket az ajtóra. Ezek szerint a felfordulás közben valaki tényleg megnyomta a riasztót, vagy felhívta a 911-et, vagy ilyesmi...
-Francba... - mordulok fel, és enyhén vicsorítva fordulok a túszok felé, főképp dögös gyanúsítottam irányába.
-NA JÓ! - Ordítja el magát Mr.Röfi. - SENKI SEM MOZDUL!
Aztán a biztonság kedvéért nem sokkal a túszok feje felett lő a falba egy sorozatot, ami engem elég érzékenyen érint, hisz épphogy nem perzseli a le a sérómat a fejemről. Össze is görnyedek ijedtemben.
-JACK, HOGY ÁLLSZ A SZÉFFEL?
Jó hogy nem a névjegyeinket szórja szét, az ujjlenyomatainkkal a hátoldalán! Mondjuk lövésem sincs tényleg Jack-nek hívják-e a mackóst, itt senki sem ismeri egymást, biztos ami biztos. Ami engem illet, a túszok mellé sétálok, és hátamat a falnak döntöm a seggig érő vörös hajú démon mellett.
-Úgy tűnik itt leszünk egy darabig. Felhívom a hölgyek figyelmét, hogy akiben ez az egész bizarr szexuális vágyat ébreszt, azon szívesen segítek, valahogy úgyis el kell ütni az időt amíg az ott tárgyal a zsarukkal...

A Soren nevű pasi, aki már többször is bemutatta, hogy mennyire nem szégyenli mutáns voltát, egy kicsit a frászt hozta rám, hogy rájött a turpisságra, ám ekkora felhangzott pár újabb sziréna, amiről már becsszó, nem én tehettem. Azok igaziak voltak.
-Ó, hál' istennek - sóhajtoztak körülöttem az emberek megkönnyebbülten.
-Végre itt van a rendőrség.
-Mi tarthatott ennyi ideig?
Csalódottan ciccegtem, hogy ezzel csak lebuktatnak. Soren ugyanis hiába jutott el odáig, hogy nincsenek is itt a zsaruk, mivel mire kimondta, már meg is érkeztek, de ebből meg kitalálhatták, hogy eddig tényleg egyedül voltunk. Valami más kellett kitalálnom.
-Blorg vagyok, a Quantium bolygóról - hallhatott ekkor Soren egy C-3-PO-ra emlékeztető robothangot a tömegből, miután felajánlotta nekünk igen gáláns segítségét, ha esetleg valamelyikünket feltüzelte volna a bankrablás. - Én örömmel fogadnám a jóképű Amper uraság ajánlatát. Egy pillanat, csak megkeresem a szondámat.
Valamit azért nem ártott volna kezdeni a többiekkel sem, úgyhogy amíg ő talán körbenézett, vagy csak egy pillanatra másfelé figyelt, rajta kívül az összes betörőnek a fülében felcsendült az eddig idegesen káráló, de egy ideje már a széffel bíbelődő Jack kicsit sürgető kiáltása:
-Valami gáz van, gyertek már segíteni!
Páran mentek is, de volt, aki csak pár lépést tett felé, viszont legalább arrafelé fordult. Gondolom úgy vélték, Soren úgyis vigyáz ránk. Én pedig, amikor végre senki nem nézett felém, négykézláb elmásztam Soren lába mellett, hogy valahogy bekússzak a szemközti ajtón át az irodába, hogy megeresszek egy telefont a rendőrségnek, hogy mire számítsanak, egyébként meg siessenek már, mert délre asztalfoglalásom van. Igyekeztem hangtalanul haladni, nehogy lebukjam, amit nagyban nehezítettek a hosszú tincseim, amiket azért nem ártott ki is kerülni, nehogy orra bukjak. Kívülről úgy nézhettem ki, mint egy vörös szőrgolyó, ahogy lassan mászik előre. Végül is csak húsz méter, amiből már vagy negyven centit meg is tettem.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki válaszolni fog a felhívásomra, a legjobb esetben is pár szégyenlős pillantásra számítottam, meg arra, hogy megdobálnak papírfecnikkel, amire a telefonszámukat írták fel. Így talán érthető, hogy először amikor meghallottam a hangot, rögtön ellöktem magam a faltól, és felfelé néztem. Na jó, valójában nem, erre nincs mentség. Ufók nem léteznek, ezt mindenki tudja! A hangok a fejemben még csak-csak, de földönkívüliek?
-Anyád az Amper, az én nevem Spa...!
Nem sokon múlott, hogy kimondjam a nevet, amit 15 éves koromban aggattak rám, és legfőbb ideje lenne valami másra cserélni. Valami ijesztő, és egyben viszonylag intelligensre, hogy sose gondolják, hogy engem rejt. Az Amper példáéul jó is lenne...francba...
-Hé, ti meg hova a jó francba tűntetek??? - Kiáltok fel, amikor észreveszem, hogy a seregnyi gépfegyveres majom akikkel jöttem szőrén szálán eltűnt, és magamra hagyott négyszer annyi tússzal, mint amennyi lőszer lehet ebben a csúzliban, ha mákom van, és egyáltalán megtöltötték. Ahogy ezen morfondírozok, a szeme sarkából kiszúrok valami vöröset a földön osonni, s mivel kezd elegem lenni ebből a cirkuszból, nyomban rálépek pár földön sodródó kósza tincsre, hogy megakadályozzam a szökését.
-A-a. Nem mész te sehova! - Szólok rá szigorúan, aztán a fegyver jéghideg csövével finoman felemelem az állát, hogy egyenesen a szemeimbe nézzen.
-Elég gáz lenne, ha pont a hercegnő tudna kiszökni anélkül, hogy feltűnne, nem igaz Blorgságod?
Diadalmasan mosolygok. Percek választanak el attól, hogy a rendőrség kezébe kerüljek, szétrúgja a seggem egy erre járó szuperhős, vagy a társaim lőjenek agyon puszta paranoiából, de nem érdekel. Elkaptam, és a kis győzelem is győzelem!
-Mégis hova lesz a séta hmmm?

Éreztem, ahogy a hajam beleakadt valamibe, de gondoltam, hátha csak a pult, egy szék, csak valamelyik másik berendezés akarta megakadályozni, hogy előbbre jussak. Éppen ezért zavartalanul erőltettem magam tovább, mivel biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb csak engedni fog az a csapda, és mehetek tovább. Magyarán szólva egy helyben futkorásztam a márványpadlón csúszkálva, hiába várva arra, hogy legalább egy millimétert is előbbre jussak.
Aztán meghallottam Soren hangját, amire megdermedtem. Na! Pedig sikerülhetett is volna! Azért a rám szegezett pisztolytól rendesen összepánikoltam magam, mert a mutáns képességem nem vállalt garanciát golyóálló igényekre. Szerencsére azonban úgy látszott, nem akar lelőni. Már csak abban kellett reménykednem, hogy ezen a nagyon is tetszetős elhatározásán nem is fog változtatni. Ezért aztán engedelmesen ültem vissza a sarkaimra, felfelé nézve egyenesen a szemeibe, mivel mást nem igen tehettem, amíg nem húzta vissza a pisztolyt.
A hercegnő titulusra azért elvigyorodtam, mert végül is nem is rossz, ha kicsit furcsa is pont rám aggatni, de aztán ahogy kiderült, hogy már nem csak a trükkre jött rá, de arra is, hogy ki művelte, a vidám vigyor kihívóra változott.
~Na, akkor kösd fel a gatyeszt, Amper!~
Immár mindenki halhatta a robbanást, a gépfegyverek sorozattüzet, az omladozó vakolat darabokra omlását, és egy velőtrázó női sikolyt. Az élményből senki nem maradt ki. Sem a kint várakozó zsaruk, sem a túszok, sem a bankrablók, sem Soren.
-TŰZRIADÓ! KÉREM, AZONNAL, HIGGADTAN HAGYJÁK EL AZ ÉPÜLETET A KIJELÖLT KIJÁRATOKON, ILLETVE A FŐBEJÁRATON!... TŰZRIADÓ! KÉREM, AZONNAL, HIGGADTAN HAGYJÁK EL AZ ÉPÜLETET A KIJELÖLT KIJÁRATOKON, ILLETVE A FŐBEJÁRATON!
Még egyszer elmondattam ezt mindenki fejében, de igazából nem volt rá szükség, mert már ekkor teljes volt a káosz. A befelé rohanó rohamrendőrök meg voltak győződve róla, hogy a bankrablók voltak azok, így minél előbb be akartak jutni. A bankrablók meg voltak győződve róla, hogy a rendőrök voltak azok, így minél előbb ki akartak jutni. A túszoknak igazából mindegy volt, hogy ki lövöldözött meg robbantgatott, csak végre haza akartak kerülni, akár az ablakon át mászva is. Szóval mindenki rohant valamerre, mindenki kiabált, és senki nem gondolkodott.
Sorent azonban kitüntettem azzal, hogy a saját hangomon szóltam hozzá, ha még figyelt:
-Én vagy Óz, a félelmetes. És nyertem!

Ahogy rám néz azokkal a huncutul csillogó szemekkel, és megejt felém egy ártatlan mosolyt, már szinte várom, hogy dallamosan csilingelve közölje velem: "Nem én voltam!". Helyette azonban a szívbajt hozza rám egy robbanás mindent elsöprő lármája, én pedig ijedtemben azonnal meghúzom a ravaszt, mire a fegyver kattan egyet sután, világgá kürtölve, hogy eszem ágában sem volt senkit lelőni ma, ha nem nagyon muszáj. Persze azonnal kitör a pánik, és a társaimra sem számíthatok, hogy segítsenek - lehet jobban járok - úgyhogy rajtam áll, hogy ha mást nem is, legalább azt összehozzam, hogy épp bőrrel ússzam meg ezt a mai kalandot. Nem lesz egyszerű menet, de talán...
-Ó igen? - Kérdem a bemutatkozását hallva, miközben elhajítom a fegyvert, és zsebre vágom a kesztyűimet. A neheze csak ez után jön: megragadom a pulcsim nyakát két kézzel, aztán izmaim megfeszítve tépem le magamról a műszálas vackot, had lásson valamit szerencsétlen foglyom, kinek csak ez után lépek le a hajáról, most is csak azért, hogy ne kopaszodjon meg, amikor az ölembe kapom. Várok egy kicsit, hogy megszokja a magaslati levegőt, és abbahagyja a kapálózást, aztán lekapom magamról a símaszkot is, és vele együtt kezdek el kifelé rohanni.
-A Feleségem terhes, félre az útból!!!
Aztán a bajszom alatt morgom neki:
-Ha lebuktatsz, esküszöm megsütlek élve, és ha lesz rá időm, meg is eszlek...
Ez után már nincs más hátra, mint úgy tenni, mintha csak rémült pancser lenne,, aki itt ragadt a bankban a rablás közben, nem pedig...na de erről csak az ügyvédem jelenlétében beszélek. Találnom kéne egy ügyvédet is...még mit nem!

-Ó, igen - bólintottam elégedett vigyorral.
Sajnos úgy tűnt, Sorent annyira nem zaklatja fel a káosz, a lövöldözés, a robbanások, meg hogy az összes haverja sietősen lelépett őt hátrahagyva, hogy a közeledő zsarukról már ne is beszéljek, úgyhogy egyre kevésbé hittem, hogy tudok csinálni még bármit, amivel annyira ráijesztenék, hogy végre elengedjen, és ő is kifelé vegye az irányt.
Míg ő a fegyverétől, és egy-két ruhadarabjától szabadult meg, én közelebb kúsztam hozzá. Gondoltam, ha már messzebbre nem tudok eljutni, akkor a másikat fogom használni. Vagyis felhúztam a nadrágját, és bokán haraptam, miközben a lábfejét két kézzel nyomtam lefelé, nehogy fejbe rúgjon. Az imént már kiderült, amikor majdnem lelőtt (és csak a hiányos felszerelésük mentette meg az életemet), hogy ha valami megrémiszti, akkor aztán még annál is közveszélyesebb, mint amit egy bankrablótól elvárna az ember. A vére ugyan nem serkent ki, de azért nem fogtam vissza magam, mert kimondottan sérelmeztem, hogy tényleg nem rajta múlt, hogy még életben vagyok. Na, persze ha több időm lett volna foglalkozni vele, talán jobban oda is teszem magam, de hamarosan távolodni kezdett tőlem a padló, ahogy a magasba emelt.
-Na, ne már! Hé! Mit művelsz?! Én is arra mennék, úgyhogy semmi értelme... Óóó!
Felháborodott hangom rögtön megváltozott, ahogy rájöttem, mire ment ki a játék. Akkor már nem rúgkapáltam, nem is ellenkeztem, sőt gyorsan letörölve az arcomról a vigyoromat, én is nekiálltam kiabálni.
-Igen, terhes vagyok, úgyhogy utat a férjemnek, vagy a fejetekre szülök! Jaj... jaaaaaaj! Ez egy összehúzódás volt? Hé, tűnés innen! Magzatvíz van nálam, és nem félek használni!
Bár az imént még fegyvert fogott rám, most azonban mégis a vállába fúrtam a fejem, hogy elrejtsem a kuncogásomat, amit nem mindig sikerült visszafognom. Fenyegetőzésére pedig tettetett felháborodással kezdtem óbégatni:
-Hát így kell beszélni a nővel, aki nemsokára gyereket fog szülni neked? Azok után, amit érted tettem? Ha hazaértünk, komolyan át kell beszélnünk a kapcsolatunkat, mert ez így nem mehet tovább. Talán egy házassági tanácsadót is felkereshetnénk.
Egészen eszméletlen volt, hogy bár jól látható volt, hogy ha terhes is vagyok, hol vagyok még a szüléstől, a legtöbb ember tényleg félreállt az utunkból, a többit meg könnyű volt kikerülni. Mármint gondolom, nekem csak annyi dolgom volt, hogy erősen kapaszkodjak a hátas lovamba, egyébként a kisujjamat sem kellett megmozdítanom. Még a rendőrök sem állítottak meg minket, amikor kiértünk, bár nem sok esélyük lett volna rá, tekintve, hogy lényegében elsodorta őket a kifelé áramló ember-lavina.
-Na, jól van, most már letehetsz - mondtam, mikor úgy néztem, hogy a veszélyt már magunk mögött hagytuk. - Hallod? Tegyél már le, a rázkódás nem tesz jót a babának.

"Vetkőzés" közben persze felmerül bennem, hogy akár le is húzhattam volna magamról a pulcsit, ám a különböző külső ingerek végül meggátolnak az ilyesfajta racionális gondolkodásban. Hallottam már róla, hogy egyes szelídítetlen nőstények hajlamosak agyaraikat a gyanútlan férfiember húsába mélyeszteni, de eddig azt hittem, velem sosem történhet meg. Mondjuk ettől csak mégy gyorsabban tépem le magamról a maskarát, és kapom az ölembe a csajt, szóval annyi baj legyen.
-Utat! - Förmedek rá bárkire, aki nem húz el elég gyorsan, aztán viszont csak a lendület tart mozgásban, amikor meghallom, hogy a túszom is csatlakozik hozzám, mintha a kezdetektől fogva összejátszottunk volna.
-Szerelmem, ne mérgelődj, a stressz rosszat tesz! Csak használd a légzési technikát, amit gyakoroltunk, és minden rendben lesz! - Felelem fennhangon, aztán a bajszom alatt morgolódva még hozzáteszem: - Jól kapaszkodj édesem, nehogy még véletlen leejtselek, és megtapossalak.
Talán engem lep meg a legjobban, hogy a tervem működik, és kijutunk a sikátorba a bank mögött - ahol furcsamód egy rendőr sincs... - annak ellenére, hogy a "csajom" legfeljebb egy törpebolhától lehet terhes, de nem tőlem! Nem is csoda, hogy 10 perce ha ismerem, és máris párterápiára akar járni, ilyen az én formám...
-Ha nem hallgatsz el, esküszöm tényleg beléd teszek egy babát - morgom, anélkül, hogy ránéznék, közben pedig nem hagyok fel azzal, hogy minél messzebb vigyem magunkat a bűntény helyszínétől.
-És nem teszlek! Elég baj, hogy a szajré ott maradt miattad, kizárt, hogy üres kézzel megyek haza! Remélem tudsz főzni...
Persze ezt nem gondolom komolyan, épp csak arról van szó, hogy látta az arcom, és még nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit kezdjek vele. Haza nem vihetem, akkor már humánosabb, ha itt nyírom ki valahol, de szerintem még arra sincs igazán szükség...viszont amíg nem beszéltem meg vele, hogy mi a terve a későbbiekre, tuti nem eresztem, és ilyen közel a bankhoz tuti nem dumálom meg ezt vele!
-Na jó...ismersz késdobáló kocsmát a környéken?