Honolulu

Igazándiból nem nagyon tudtam eldönteni, hogy örülnöm kellene-e ennek az utazásnak vagy nem. A legőszintébb válaszom az lehetett volna, hogy: talán… Egy nagyon erős talán. Persze, természetesen örültem, hogy kaptam egy kis kimenőt (a gyerekek, a kis huncutságaik és az a folytonos készenlét, ami a mutáns csöppségeknél elengedhetetlen, eléggé fárasztó egy idő után) – na de ide?! A világtól teljesen elzárva, kiűzni egy szigetre, ahol a legtöbb férfi még azt sem tudja, mi az a hosszú ujjú póló? A kabátról és a sapkáról, már nem is beszélve. Persze hiába próbáltam meggyőzni azt a drága igazgatónkat, hogy ez annyira nem jó ötlet, hiszen… hiszen ismer. Jobban szét lesznek rombolva az idegeim, mint ahogy eljöttem… Nem is tudom, hogy gondolta ezt.

Az első pár napban úgy hittem az lesz a lehető legjobb, ha a szobámban maradok. Igen, tökéletes terven tűnt addig, amíg el nem fogyott az összes víz a szobámban, amit felhozattam magamnak... Nem beszélve a fülledt levegőről. A hőséget 48 óránál tovább szinte lehetetlen kibírni. Még akkor is, ha a szállodai szoba ventilátorokkal és légkondicionálóval van felszerelve. Így hát nem tehettem mást, hatalmas nagy szalmakalapban, térdig érő, könnyed ruhában és napszemüveggel felszerelkezve elkezdtem járni Oahu szigetét. És bár akadt néhány kínos eset… ezeket leszámítva mondhatjuk, hogy az a négy nap, amit itt töltöttem, valami csodálatos volt. Sőt, miután rátaláltam Hanauma-öbölhöz hasonló kis tengerpartra, egyenesen remekké vált. Már kezdtem elhinni, hogy a vezetőség ezt tényleg pihenésnek szánta és nem büntetésnek.

A tengerpart tényleg mindentől távol esett, egy volt azon kevés helyek közül, amiket még a turisták kedvéért nem építettek be. Érződött az-az ősi kultúra, ami az egész szigetet körüllengte és minden egyes levegővétellel nyugodtabbá vált az ember, ahogy hallgatta a csendet megtörő hullámveréseket. Szinte az egész napomat itt töltöttem és jógáztam. Már szinte el is felejtettem milyen régen nem hódoltam ennek az élvezetnek. Ám a testem emlékezett minden egyes mozdulatra és bár az elején remegve ment minden, ahogy teltek a napok, egyre inkább visszatért a régi folyamatosság és lassúság a mozdulatokba. Az izmom nem remegett, nem izzadtam. Csak átengedtem magamat a csendnek és az elmémet lecsendesítő ászanáknak… A gyerekek tényleg minden energiát elvesznek…

Talán az ötödik napon történt, mikor meghallottam a gép robaját. Jól ismert hang volt, így azonnal fellestem, vajon honnan jöhet a jármű. Bár a képzeletemben már különféle megszállások és repülőgép szerencsétlenségek is megjelentek, nagyon jól tudtam, hogy ez valami más… Valami, amit már hallottam az iskolában, valami, amit lehetetlennek tartottam a mostani helyzetben. Mégsem tudtam mással magyarázni. Elgondolkozó tekintettel hagyom abba a varjúállást és mielőtt még talpamat a földre helyezném, a levegőbe nyújtom és megtartom pár másodpercig… Miután úgy érzem itt az ideje meglesni a zaj forrását, felállok, megrázom a copfba kötött hajamat és veszek pár mély levegőt az indulás előtt. Felveszem a földről a szőnyegemet, belebújok a papucsba, majd elindulok a vegetáción keresztül. Az apró kis partot szinte mindenhonnan fák és bokrok veszik körül, így az átjutás egyenlő a lehetetlennel… mármint annak, aki nem próbálta már többször. És igen, makacsul megdolgoztam azért a kicsike ösvényért…

Mikor meglátom az épülő ház együttest, az eltűnő gépből, egyedül csak pislogni van energiám. Sőt, még akkor is ennyire le vagyok fagyva, mikor a gyerekek elindulnak a szállások felé… Nem értem, komolyan mondom nem értem! Ez egyszerűen lehetetlen, irracionális, felettébb ijesztő és természetfeletti… Vagy már tényleg kezdett az agyamra menni a sok munka? Ugyan már, másnak sokkal megerőltetőbb feladatai vannak, az képtelenség, hogy ennyitől kiboruljak… Nem láthatok rémeket! Ujjaim kifehérednek, miközben a törülközőmet szorongatom és döbbenten nézem a levelek közül az ismerős alakokat. De mikor jobban elkezdek kutakodni az emlékeim között, valami nagyon halványan dereng egy utazásról… Na ne! Ahogy a távolodó diákokat nézem… Ratna, Sarah, Nick, Sean, Greg, Vidám Bagoly, Christopher és egy számomra idegen fiú, akit eddig nem láttam az Intézetben… Talán Ratna mellett párszor…

És természetesen Logan, a kísérőtanár… Még látom, ahogy nem messze befordul a fák közé... Rendben… mély levegő… Belégzés, kifújás, belégzés, kifújás… Lassan kimerészkedem a rejtekhelyemről és bizonytalanul elindulok a híd felé, de félúton megállok. Nem tudom melyik lenne a helyes megoldás. Jó messzire elkerülni őket és ha talán meglátnának, egy szikla mögé vetődnöm?... Rendben, ez ötletnek nem is olyan rossz, de képes leszek ezt kivitelezni? A gyorsulás a homokos tengerparton, papucsban eléggé szánalomra méltó.

A másik, ami az eszembe jut, hogy mégis oda kéne menni… Ki tudja. Imádom mindegyik kicsikét, még akkor is ha rossz fát tesznek a tűzre… Hiába, gyerekek, legyenek akármekkorák is, a szememben mindig azok maradnak…

Miközben ezen töprengek, teszek két lépést előre… Aztán hármat vissza… Mindig is utáltam a tanácstalanságot. A lehető legrosszabb dolog a világon. Végül sóhajtok egyet és határozott léptekkel elindulok a házak felé. Itt az ideje megnézni, vajon Logan elbír-e a csipetcsapattal.

Ahogy meglátom az esti homályban a két fiatal körvonalát, sietve körülnézek, megfordulok, végül teszek egy lépést, hogy elinduljak az ellenkező irányba, mint aki itt sem volt és nem is lesz soha. Csak egy pillanatnyi véletlen kivetülés, esetleg egy…

- Sziasztok, gyerekek! – fordulok vissza egy kedves mosoly kíséretében Sarah és Sean felé, mikor észrevesznek. De mielőtt bármit kérdezhetnék tőlük, elviharzanak a part felé. Nézem a távolodó szerelmespárt és a szívem kissé megnyugszik. Ki tudja, talán nem lenne igazi kikapcsolódás, ha nem lennének körülöttem a diákok. Imádom őket. A legkisebbtől a legnagyobbakig, egyszerűen kivétel nélkül…

- Ó, Gregory! – torpanok meg, aztán továbbvándorol a tekintetem a még falatozó seregen. Csak egy udvarias mosollyal köszönöm meg a helyet, leülök, azonban nem kezdek el enni. Ahhoz túlságosan bennem van még a meglepetés okozta görcs. – Gondolom, nincs közöd a terülj-terülj asztalkámhoz – felelem. Hihetetlen, hogy ez a fiú mikre nem képes. A kezembe vett villával azért a tálcán lévő finomságok egyike felé célzok, csakhogy ne sértsek meg senkit. Félúton mégis megfagy a mozdulat és magam mellé ejtve az evőeszközt, ismét körülnézek. – Én se hittem volna, hogy itt találkozunk. Teljesen kiment a fejemből az utazási tervetek! Ó, pedig mennyi ideig rágtuk magunkat rajta… - És igen, akkor esik le, hogy talán a kedves igazgatónk nem véletlenül választotta számomra ezt az Isten háta mögötti helyet. Talán Logan felelősségtudatában nem bízik annyira? … Vajon miért nem lepődöm meg ezen? Visszafogott kíváncsisággal érdeklődöm a kisdiákok felől. Hogy utaztak, mit akarnak meglátogatni, van-e kész tervük az elkövetkezendő napokra… És persze nem bírom ki, anélkül, hogy legalább pár tenger gyümölcsét meg ne kóstoljak…

Kezdenek szállingózni a többiek. A villámlátogatás közben megállapítom, hogy senki sem gyilkolta le a társát és vérre menő veszekedés sem újult ki, így letudva tanári kötelességemet (megkérdezve, azért mindenkit, hogy van-e mindenük, nincs-e valami problémájuk), azt hiszem ideje visszavonulni. Utolsóként elhagyva az étkezőt fejcsóválva és sejtelmes mosollyal az arcomon nézem a partra igyekvőket. Miközben lassan haladok a hídon, az esti szellő a víz sós illatát hozza felém. Mélyen beszívom a tüdőmbe a hűvös levegőt és egy pillanatra megtorpanok. Behunyom a szememet és a hirtelen körülvevő csendet örömmel fogadom. A hajamat kiengedem, a tövénél kissé megmasszírozom és élvezem, ahogy beszökik alá a levegő.

Ezt gyönyörű pillanatot választja Mr. Severald, hogy bekapcsolhassa a zenét. Mintha álomból ébrednék, aprót rázok a fejemen, majd továbbhaladok. Boldogság jár át, miközben figyelem a zenére andalgó vagy a táncparkett körül beszélgető gyerekeket, de nem zavarom meg a társaságot. Pár percig bizonytalanul álldogálok, mellkasom előtt néha-néha összekulcsolom a kezemet… majd elindulok az erdő, sötét sűrűje felé. Ratna-t az előbb arrafelé láttam eltűnni, amerre korábban Logan-nek is nyoma veszett, bizonyára mindjárt visszahozza. Így nekem már nincs több dolgom, mint felvenni a szőnyegemet és a törülközőmet a part közeli bokor alól, majd eltenni magamat holnapra. A kötelességemet teljesítettem, a felügyelőtanár nemsokára megérkezik, semmi baj nem történt. Ideje menni… No, persze azt már most tudom, hogy nem fogom kibírni, hogy rájuk ne nézzek holnap.