Honolulu

Rendben talán egy kicsit szórakozott vagyok a sok újdonságtól… Idegen, eddig sosem látott sziget együttes, más kultúra (kissé felhígítva az idelátogató turisták miatt), napfény, tengerpart, gyönyörű környezet – aztán hirtelen megjelenő iskolai diákok, akikről még mindig nem tudom eldönteni, hogy javítani esetleg rontani fognak az itt tartózkodásomon. Persze, természetesen, mert én olyan nehezen tudok alkalmazkodni… Egyszerűbb magyarázat, ha azt mondom, napszúrást kaptam. De, ahogy haladok, mégsem tudok értelmes és elfogadható választ adni, miért érzek, ismét bűntudatot, amiért így visszautasítottam a kedves gesztust. A hídon, félúton megállva, félve tekintek vissza a vállam felett, de Mr. Logan-nek már nyoma sincs. Elszorul a torkom, hiszen tudom jól, hogy beszélnem kell vele. El kell majd magyaráznom, hogy a kedvessége mennyire figyelemre méltó, de két tanár között nem így kellene kezdődnie egy barátságos viszonynak… Esetleg én értelmeztem félre a dolgot, komplikálom túl (szokásomhoz híven) és egyszerűen – Logan tanár úr, mindig is ilyen volt, mint most. Frissen borotváltan, bonbont osztogat mindenkinek, akit meg akar ismerni… De ahogy meghallom az újabb kiáltást, kizökkenek a gondolataim világából, megszaporázom lépteimet és magamhoz szorítom a táskát. Ahogy beérek, az egyetlen dolog, ami a szemem elé tárul, az Ratna barátja és Mr. Severald, ahogy lefelé pillantgat az épület szélénél állva. Szinte nesztelen léptekkel tudom megközelíteni a fiút (bár egyáltalán nincs szándékomban), és én is lenézek, hiszen a pár másodpercre felhangzó placcsanástól nagyon rossz előérzetem támad. Az örvénylő, habzó tengervizet figyelem és a nemsokára felbukkanó barna kobak is észre veszem, így hirtelen minden értelmet nyer.

- Mi folyik itt?! – kérdezem szemrehányóan, mégis pár oktávval magasabb hangszínen, hiszen nem tudhatom, hogy a lánynak nem esett-e baja. És mivel a kísérőtanár valami oknál fogva eltűnt, nem maradt rajtam kívül más, aki uralhatta volna a dolgokat. Te Jézus! Már csak az hiányzik, hogy beverje a fejét zuhanás közben és elájuljon a víz alatt. – Mr. Severald, ez a maga műve? – A táskám lecsúszik a vállamról és a földre ejtem, majd ha(!) Miss Nayar nem adja jelét, hogy jól lenne, esetleg nem győződök meg arról, hogy tud úszni, követi azt a napszemüvegem, a kalapom és a bikinim fölé vett ruhám is, hogy egy szép ugrással, azonnal a segítségére siessek. Egyedül az lebeg a szemem előtt, hogy ha szüksége van Ratna-nak a segítségre, megkapja, ha a két fiú nem tesz vagy mondd semmit, azonnal cselekednem kell. Ezt diktálja minden, ami bennem dolgozik.

Hihetetlen gyorsasággal folynak az események és még nyikkanni sincs időm, miután Darren (amit a lány kérdéséből nem nehéz kikövetkeztetni) elviharzik mellettem. A lábujjaim alatt érezhető semmit már csak zuhanás közben tartom furcsának és egy pillanatra bennem reked a levegő, ahogy háttal a víznek, elkezdek esni. Kiáltani próbálok és a kezemmel a levegőt markolom valami kapaszkodó után – ami persze nevetséges, de a természetes, ösztönös reakció ellen nem tudok és nem is akarok mit tenni. Felsikítok, de rá fél másodpercre már víz vesz körül, így a hangom hamar elhal. A hideg, ami körülölel ijesztő és csak a lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy ijedtemben nem nyelek le még több sós vizet. A fülembe, az orromba, a számba víz tolul és pár pillanatig halálos rémület kap el. Miután a gravitáció nem húz még lejjebb, megfeszülve igyekszem a felszínre és mikor kibukkan a fejem, egy jó adag vizet sikerül felköhögnöm. A hajamat kisöpörve az arcomból már másra is tudok figyelni a gyors szívverésemen és a reszkető állkapcsomon kívül. Körbenézek – a tekintetemmel hamar megtalálom Miss Nayar-t és Darren-t, és bár nem tudom, hogy a férfi Mr. Severald segítségével vagy önszántából esett a vízbe, azért örülök, hogy mindketten jól vannak, és segít a lánynak. Egy gonddal kevesebb… Lassan fordulok meg és emelem fel a fejemet, hogy a bajkeverőt megtaláljam, és mikor van bátorsága hatalmas mosollyal az arcán integetni…

- Maradjon ott, ahol van! – parancsolom neki, majd mérgemben az orrnyergemig lejjebb bukom a vízben, így csak az arcomból a két összeszűkülő szememet láthatja. Megfordulok és alig csapva bármilyen hullámot, elindulok én is a part felé…

Pár perccel később a talpam hatalmas csattanásokkal vágódik a híd padlózatának, a karom előre hátra leng és nagyokat lépdelek, miközben kitartóan igyekszem a ház belsejébe. A szám alig láthatóan mozog és anyanyelvemen mindenféle fenyegetést sziszegek. Rendben, annyira ideges nem vagyok, inkább csak bosszús. A hozzám tapadó ruhámból, a hajamból és szinte mindenemből csepeg a víz, ám mikor néha-néha megállok, megrázom a fejemet és kellemesebb hangon elkezdem magamat nyugtatni, a vízcseppek csak alattam díszítenek be mindent… Aztán ismét elindulok és kezdődik az egész elölről. Odaérve a fiúhoz, figyelmen kívül hagyom minden megjegyzését, megszólalását és legyen tele a keze étellel, akár ne tudjon szólni a szájában lévő falatoktól – céltudatosan lehajolok a táskámért és az egyik kezemmel annak a pántját, a másikkal Mr. Severald fülét szorongatva elindulok a part felé. Ha szökni próbál a fiú, még nagyobbat csavarok az érzékeny testrészen, majd folytatom az utamat, abba sem hagyva a svéd nyelvű dörmögést és indulatos, mégis halk magyarázást. Magam mögött vezetem, majd mikor kiérünk a partra, Miss Nayar és Darren közelébe, elengedem, kifújom a levegőt, távolabb lépek, hogy mindenkit lássak, aztán rosszallóan, úgy, ahogy egy anyuka fegyelmezi rossz kölykeit, azzal a rettenthetetlen és ellentmondást nem tűrő tekintettel nézek végig rajtuk.

- Mr. Severald! Kérjen bocsánatot tőlük, aztán – emelem fel az ujjamat, hogy nyomatékosítsam a dolgot – hallani akarom, hogy, mégis mit gondoltak, mikor ilyen felelőtlen módon, elkezdtek hülyéskedni… - figyelem őket röntgen szemekkel és ha valamelyikkőjük lesz olyan kedves és mondd pár szót, enyhülnek a vonásaim. Persze Mr. Severald felé sem nézek, egyszerűen túlságosan idegesít a gondatlansága. - Megértem, hogy azt hiszik itt nem érheti önöket baj, de… - sóhajtok egyet fáradtan -, de tévednek. Nem az iskola falain belül vannak és legyen akármilyen eldugott helyen a szállásuk, vigyázniuk kell! Értik? – kérdezem a lánytól, majd Darren felé fordulok. – Bár nem ismerem magát, de a diákjaimért felelősséggel tartozom. Kérem… Megkérhetem, hogy máskor felnőttként is átgondolja a helyzetet? – kérdezem. Hiába, nem tehetek róla… Aggódok. Hihetetlen, hogy még itt is a mutáns ügyekről és rejtélyes eltűnésekről lehet hallani. Hát, baj, ha azt akarom, hogy ne találjanak rájuk?

- Nos, amit eddig láttam magától nem sok jóra ad okot – válaszolok őszintén a férfinak és hátrasöprök egy tincset az arcomból. – Vagy talán ura volt a helyzetnek, mikor Ms. Nayar lezuhant a vízbe? És ha összetöri magát, mit csinál? – kérdezem, de igazándiból ez olyan kérdés, amire nem is igazán várok választ. Egyszerűen szemléltetni akarom, hogy egyáltalán nem állt a helyzet magaslatán, akármennyire igyekszik bizonygatni ezt… Persze nem tudhatom, hogy milyen képessége van, de gondolom, nem valami jövőbe látó csodabogár, aki meg tud akadályozni mindenféle katasztrófát. Persze, persze… - Az én felelősségem, ahogy mondja, ez a dolgom… vagyis inkább most Mr. Logan tanár úré lenne de, legyen szó akár vakációról akár tanóráról ez van. Ráadásul még a 21. életévüket sem töltötték be, szóval még hivatalosan se nagykorúak. Tehát, Mr. Darren, ezek után újra megkérem, hogy gondolkozzon, mielőtt cselekszik – mondom, nyugodtan és lassan, egyre jobban lehiggadva. Ép ésszel, intelligensen, hiszen nem akarom magamra haragítani a férfit, de meg kell értenie az én szempontomból is a dolgokat, ha azt akarja, bízzak benne és ne legyek állandóan a nyomukban… Ha már az a drágalátos Logan nem képes rá és már megint eltűnt… Erre a gondolatra ismét elkap a bűntudat, és ahogy Miss Nayar-t figyelem, egy halovány mosoly kíséretében elűzöm a gondolataimat a férfiról.

- Nem azért mondom ezt, hogy kicsikarjak magukból egy bocsánatkérést. Mármint irányomban, mert Mr. Severald-nak kutya kötelessége… Csak annyit kérek, máskor tényleg figyeljenek oda és… – Mr. Severald-ra pillantok és furcsállva figyelem, ahogy a sziruppal ügyködik, de mikor felnéz, zavaromban felkapom a tekintetemet a lányra és folytatom a mondandómat – szóval, ne csak mondogassák, hanem tartsák be. Egy nyaralást egy rossz húzás is tönkre tehet – fejezem be a dorgálást, bár a hangomon egyáltalán nem érződik, mintha olyan dühös lennék. Hisz igazándiból ez csak gyermeki csíny, nem kellene miatta aggodalmaskodnom. Ám, ha már most sem tanulják meg, bele sem merek gondolni, mit fognak csinálni nagyobb horderejű dolgoknál. De mivel értelmes emberek, úgy gondolom erre nem lesz…

Gregory magyarázkodására csak egy szemforgatással válaszolok, majd a táskámba nyúlok és előveszek egy papirost és Ratna felé nyújtom.

- Ha nincs semmi programjuk estére, hoztam pár érdekes dolgot, hátha valamelyik felkelti az érdeklődésüket. Én a keleti parton megrendezett show-ra megyek. Táncosok, tűznyelés, tűzzel bűvészkedés… - rántom meg a vállamat, ezzel ejtve az előbbi témát és még kedvesen rámosolygok Darren-re és remélem nem vette zokon a előbbi dolgot. Hisz ki vagyok én, hogy megmondjam mit csináljon. Szép sorban, mindenkinek adok pár lapot, de mikor Mr. Severald kezébe is nyomok egyet, hogy aztán magukra hagyjam őket, az a vigyor… Megijeszt… Sőt… Nyelek egyet és miközben óvatosan hátralépek párat, hogy megszakítsam ezt a kínos pillanatot, érzem, hogy elpirulok és a sok sokk, ami ma ért, végre kitör… Amit nem is bánok, bár akaratlan, mégis… Úgy hirtelenjében nem érzem azt, hogy baj lenne belőle, hogy a képességem előretör... Egyedül egy hatalmas: AJJAJ! visít a fejemben.

- A-azt hiszem, ideje mennem, majd este talán találkozunk, megpróbálom előkeríteni, addig a tanárurat! – hadarom gyorsan és már meg is fordulok, hogy elmenjek. Természetesen nem Mr. Logan felkeresésére… Atya ég, már csak az kéne!!!