Fordham Egyetem

De hiába a sajnálat és a késői megbánás, sajnos ez már nem segít szegényen, és kikerekedett szemekkel látom, ahogy a szájából is vér bugyog, amitől hányingerem támad és alig bírok elfordulni, hogy nem őr kapjam telibe.
Hiába tudom, hogy ez nem lehet az a Sean, akit én ismerek, ettől egyáltalán nem lesz jobb, és az sem segít, hogy tudom, ő sem kegyelmezett volna nekem.
Remegve ellenőrzöm azért az életjeleit, de nem találok egy pici pulzust sem, viszont meghallom a felém tartó futó léptek zaját és el tudom képzelni, hogy mennyire örülnének nekem, ha itt találnának. Nem hiszem, hogy túl sokat kérdezősködnének.
A pillantásom Jasonra kapom, de le kell mondanom arról, hogy magammal cipeljem, hiszen akkor egyikünknek sem lenne semmi esélye, így viszont ha én kijutok, tudok küldeni segítséget, és csak nagyon merem remélni, hogy őt nem fogják bántani addig.
Még így is, hogy logikailag ilyen szépen felépítettem a dolgot, nehéz szívvel állok fel és indulok meg előbb lassan, majd egyre gyorsabban a léptekkel ellenkező irányba.

Bár nagyon mehetnékem volt, csak marcangolt a lelkiismeret-furdalás, hogy szegény Jason-t ott hagytam ezeknek a vadbarmoknak a kényére-kedvére, de ha nem ezt teszem, akkor mindketten leírhatjuk magunkat, így még volt esély, hogy ő is, én is életben maradunk.
Igaz a hátam mögül érkező puffanások nem sok jóval bíztattak és még én is össze-össze rándultam a hangok hallatán, de nem tehettem mást, menekülnöm kellett.
Hallottam a hangjukat és tudtam, hogy nem fogják annyiban hagyni, így muszáj lenne eltűnnöm innen, de tanácstalanul ugrált a szemem a folyosón végig, hogy vajon merre is mehetnék. Közben persze nem tudtam elhallgattatni a kételyeket a fejemben, hogy mégis csak az a Sean volt az áldozatom, akivel jó barátok voltunk, és én most lelőttem!
~ Sebastien, ne ezen agyalj most, ha életben akarsz maradni! ~ figyelmeztettem magam és elindultam ismét a lépcsőház felé, hogy megpróbáljak feljebb jutni és megtalálni végre a kijáratot, vagy egy telefont legalább.

Bár sikerült a lépcsőházba kijutnom észrevétlenül, de ott sajnos rá kell jönnöm, hogy nem ez volt életem legjobb döntése, ahogy az utóbbi pár napban szinte egyik sem, hiszen innen az út csak lefelé vezetett, ahol nagyon kevés az esély, hogy kijáratot találnék.
Viszont a két Tisztogató lépteit egyre közelebbről hallom és itt aztán nem nagyon van lehetőség, hogy elbújjak előlük, csak ha megint lefelé megyek, ahol biztos, hogy nem lesz jobb a helyzet.
Már indulnék is, mikor meghallom az éktelen ordítozást és a furcsa fémes zajokat, amitől földbe gyökerezik a lábam, aztán egy pillanatra csend lesz, majd már csak egyetlen ember lépteit hallom közeledni.
Az eszemmel tudom, hogy nem kéne megvárnom, míg ide ér, de képtelen vagyok mozdulni.
Aztán leesett állal nézem a férfit, aki úgy köszönt, mintha már nagyon régóta ismert volna. Az viszont igaz, hogy én ismertem, nagyon is, de úgy tudtam már régóta egy öregek otthonában tengeti nyomorúságos életét, és az is biztos, hogy most találkozom vele életemben először.
Eléggé be voltam rezelve, mert az előbbi hangok arra engedtek következtetni, hogy bizony, nagyon is ereje teljében van, de nem akartam tévhitbe ringatni sem.
- Én nem vagyok testvér Mr. Magneto! – ráztam meg a fejem. – Én csak ki akarok innen jutni.
A következő szavai azonban mégis csak adnak némi reményt, hogy talán nem annyira vészes a helyzet és én is a fegyverre nézek.
- Tudom használni, csak nem szeretném. – vontam meg a vállam. – De uram, Ön mit keres itt?

Azért reménykedtem, hogy a szavaimat nem veszi zokon és nem lapít szét valamivel az öregúr, és megkönnyebbülésemre, nagyon úgy nézett ki, hogy szerencsém lesz vele.
Bár amiket aztán mondott, igazán logikus és hihető volt és tulajdonképpen semmi okom nem volt a benne való kételkedésbe, de hát az vesse rám az első követ, aki a történtek után bárkiben is megbízna ezen a helyen.
Hiszen még abban sem voltam biztos, hogy ezt az egészet nem-e álmodom, annyi képtelen és hihetetlen dolog történt velem, kezdve Sean Tisztogató létével és nem utolsó sorban azzal, hogy lelőttem. Szóval most is csak álltam ott és azon gondolkoztam, hogy mi a csapda ebben a dologban, de egyelőre nem jöttem rá, így ha ki akartam jutni, talán mégis érdemes lesz egy rövid időre összefogni a sötét erők vezérével.
~ Hogy én ezt, hogyan fogom megmagyarázni Logan-nak, ha egyszer visszakeveredek a Xavierbe! ~ ráztam meg kétségbeesetten a fejem gondolatban, de aztán az öregúr szemébe néztem.
- Ahogy mást sem, úgy magát sem fogom lelőni, ha nem kényszerít rá és addig, míg ki nem jutunk innen számíthat rám, uram. – biccentettem felé egy nehéz sóhaj kíséretében, hiszen még az sem volt számomra világos, hogy honnan is tudja, mi a képességem, mert nem hiszem, hogy olyan fontos ember lennék, akit valamiért figyelemmel kell kísérni, akkor meg…….?
- Mi a terv?

Az idős ember hangjában nem találok hamisságot, de hát nem is ismerem annyira, hogy ezt biztonsággal meg tudjam ítélni, így kénytelen vagyok most az ösztöneimre hallgatni, ami nálam nem igazán működik jól mostanában, de hát nincs sok választásom, ha nem akarok itt keringeni még egy darabig.
- Hát, akkor talán indulhatnánk is, mielőtt………
A mondatot nem tudom befejezni, mert váratlanul egy ordítás hasítja végig a folyosó csendjét, na meg jó pár falba csapódó lövedék robbanása, amit Sean szőke amazonja a fejemnek szánt és csak Magneto lélekjelenlétének köszönhetem, hogy nem sikerült neki.
Még fel sem ocsúdtam a döbbenetemből, mikor a fúriaként közeledő nő váltott és a következő, furcsa hangot adó lövedék már úgy hátra röpítette megmentőmet, hogy csak úgy döngött, ahogy a falnak csapódott.
Így más semmi nem akadályozta meg ezt a tébolyult nőszemélyt, hogy velem is végezzen.
Szerencsére eddigre már magamhoz tértem és bár erős volt a késztetés, hogy használjam a kezemben tartott fegyvert, nem hiszem, hogy időm is lett volna rá.
Így inkább a nyelvem használtam és a gyorsaságom. Egy jó métert arrébb mozdultam miközben megcéloztam a pisztolyát és a kicsapódó nyelvemmel megpróbáltam megszerezni azt.
- Azért még ne vegyél rá mérget. – válaszoltam dühösen.

Bár a pisztolyt a pillanat tört része alatt sikerült kicsapnom a kezéből, úgy, hogy jó messzire repült, csak egy nagyon rövid ideig látszott a nőn a megdöbbenés, aztán olyan vigyorral nézett rám, hogy a hideg is kirázott tőle. Komolyan mondom eddig soha nem láttam még, hogy lehet valakinek a mosolyában ennyi kegyetlenség, még a megváltozott Ratna sem hozta így rám a frászt.
Persze a mellé fűzött szavai sem voltak épp a legkedvesebbek, de ahogy anyám neve szóba került, mintha jól fejbe vágtak volna, eltűnt a rémület a szememből és a helyét a düh vette át.
Láttam, hogy az öregre nem számíthatok, mert még mindig nem kaparta össze magát, így nekem kell elboldogulni ezzel a begerjedt, őrült tisztogatóval, aki azzal a hülye késsel a kezében, úgy rontott rám, hogy nem sok választási lehetőséget hagyott.
- Azt hiszem anyámat jobb, ha soha többé nem veszed a szádra! – sziszegtem felé és felemelve a pisztolyt egyenesen a mellkasára céloztam, majd meghúztam a ravaszt, hideg nyugalommal.
Nem éreztem semmi kétséget vagy lelkiismeret furdalást, csak elszántságot, hogy most már azért is véget vetek ennek a rémálomnak.
- Elég volt! - kiáltottam fel. - Elegem van ebből az egészből! Ki akarok innen jutni és haza akarok menni!

Bár a lövés pillanatában tényleg elszánt voltam, de mikor a lány már a földön fekszik és üveges szemekkel mered rám, akkor bizony nagyon is érzek. Olyan fájdalom nyilall a mellkasomba, mintha a saját szívembe is golyót röpítettem volna.
Éppen ezért majdnem ugrok egyet, mikor nem messze tőlem megszólal Magneto, és bár dicséretnek szánta a dolgot én mégis megrázkódom undoromban.
- Nem! Ebbe semmi példaértékű nincs. – fordulok el a halottól. – Én nem akartam ezt tenni, csak……csak meg akartam védeni…..védeni….akartam….
Nem sok hiányzik, hogy elájuljak, annyira megszédülök a rám törő rosszulléttől, azonban mégis erőt veszek magamon és megtámaszkodom a falon, leküzdve a hányingeremet, miközben a férfi tovább ecseteli, hogy mik is a tervei, mintha semmi sem történt volna.
Már tudom, hogy miért a Xavier sorait erősítem és nem az ő csapatát és bár ésszerűnek hangzik, amit mond és talán tényleg nincs más választásom, hiszen az előbb még az életemet is megmentette, nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy kéz a kézben sétáljak ki vele.
- Ha kijutottam és megtaláltam az embereit, ugye soha többé nem találkozunk? – kérdeztem meg halkan és most már elszánt nyugalommal függesztettem rá a szemem.
Ki akarok jutni, ki kell jutnom innen, de soha többé nem szeretnék együttműködni olyan emberrel, aki ennyire semmibe veszi, ha meghalnak mellette, még ha szerinte azok „csak” emberek voltak.

Az, hogy elmondja, csak azt tettem, amit kellett, egy cseppet sem könnyíti meg a lelkem háborgását, arról nem is beszélve, hogy aztán pont tőle nem vártam, hogy megértsen.
- Rendben van, akkor menjünk és megpróbálok kijutni és segítséget hívni magának is. – bólintok, mikor megerősíti, hogy nem kíván akadályt gördíteni a távozásom elé, igaz, nem is erre gondoltam, de mindegy.
- Nem tudom, hogy ki és miért csatlakozott, de nem is érdekel. – rázom meg a fejem a beszédéra, de közben próbálok nem lemaradni, olyan iramban indul meg, feltehetően a kijárat felé, mert nagyon magabiztos. – De abban biztos vagyok, hogy a maga és az én igazgatóm módszerei, nagyon is különbözőek. – utasítom vissza még a feltételezést is kissé idegesen, ahogy meglátom az újabb halottakat és a kínlódó tisztogatókat.
Már szinte futok, hogy mielőbb a kijárathoz érjünk és nagyon megkönnyebbülök, amikor meglátom, bár valószínűleg csak most jön a java.
Amikor az ajtót kiszakítja a helyéből a zajra összerezzenek, de igyekszem figyelni arra, amit mond.
- Jó, de elmondhatná, hová kell mennem az embereihez, mert anélkül bajosan küldhetek segítséget. – nézek rá várakozóan, majd ha megkapom a felvilágosítást, akkor aktiválom a képességemet és óvatosan megindulok az ajtó felé.
- Hát addig is igyekezzen életben maradni. – szólok még vissza neki, nem túl nagy meggyőződéssel, de ismerve a képességeit, még így is nagy az esély, hogy feltartja őket addig, míg segítséget kap.

Miközben minden ellenérzésem ellenére, elismerően bámulom Magneto teljesítményét, megkapom a tájékoztatást is, hogy kiket és hol kell keresnem ahhoz, hogy az öreget is kisegítsék a lekvárból, de mikor meghallom, hogy Ratna-t és Kardfogat kell megkeresnem, hát mit ne mondjak, nem önt el a mámor.
Végül azért kényszeredetten bólintok és elhatározom, hogy csak bekopogok a furgon ajtaján, elhadarom, hogy hol találják a főnöküket és már ott sem vagyok, ők meg csináljanak amit akarnak.
- Megyek már! – morgom a fogaim között és úgy is teszek.
Nem nagyon merek sietni, hiszen akkor könnyen lelepleződöm, de igazából nem is nagyon figyel rám senki, épp eléggé leköti őket az őrült vénember, aki korát meghazudtolóan állja a sarat, azt meg kell hagyni.
Mindenesetre még nem merek visszaváltozni akkor sem, mikor befordulok a sarkon és megpillantom az ominózus gépkocsit. A szívem a torkomban dobog és egy pillanatra elbizonytalanodom, de aztán erőt veszek magamon, hiszen nem azért járok a Xavierbe, hogy az ígéretemet megszegve cserben hagyjak valakit, akinek segítséget ígértem és egyébként is kétszer is megmentette az életem.
Odaérve azért már emberi formát öltök és halk kopogás után, meg sem várva, hogy esetleg kinyíljon az ajtó, elmondom, hogy hol találják Magneto-t, aztán készülök sarkon fordulni, hogy elhúzzak még a környékről is.

Valószínűleg gyorsabbnak kellett volna lennem, de ez már késő bánat, amikor valaki keményen megragadja az ingemet és szó szerint a levegőbe emelve ránt be a kocsiba, hogy bennem meghűl a vér, hiszen tudtommal Kardfog is a kocsiban ül.
Mielőtt azonban még infarktust kapnék ma már kitudja hányadszor, a szemem megállapodik az ismerős arcon, amitől ugyan csak meglepetten nézek ki a fejemből.
A nem kissé koszos kocsiban, aminek raktere jóformán üres az üléseket és …..Rozsomákot leszámítva, semmi sem utal rá, hogy itt bármiféle megfigyelést is megejtettek volna.
De azt hiszem most nem is ez a lényeg!
- Ööö….azt hiszem….én? Öööö…..igen…bajban, de………ÉN MIT KERESEK ITT??? ÉS RATNA MIT MONDOTT? – kiáltottam fel dühösen, mert már kezdett teljes káosz lenni a fejemben. – Ratna átállt az ellenséghez! – csaptam a tenyerembe dühösen. – És nem megmentett, hanem elrabolt! És …..és különben is……TE mit keresel itt? – esik le a tantusz a nagy felháborodásom közben.
Az, hogy segíteni menne Magneto-nak, csak hab a tortán és most már rá is gyanakodva nézek.
- Azt hiszem nekem most vissza kell mennem. – szólalok meg aztán óvatosan. – Biztosan boldogulsz nélkülem is. – lépek az ajtóhoz, udvariasan előre engedve, hogy aztán villám sebesen elhúzhassak innen.

Aztán egy jó pár percig földbe gyökerezik a lábam, ahogy meghallom miket mond.
~ Mi van? Még, hogy mindenki átállt? Hogy megállítsák…..most ez komoly? Nem….ez csak valami őrület és én képtelen vagyok felébredni! ~ nyugtatgatom magam, különben is hülyeség, amit mond.
- Mikor szöktem én el? És egyébként sem hiszem, hogy az alatta fél óra alatt állt a feje tetejére a világ, amíg a találkozóra mentem, vagy …..ennyi idő kellett az agymosáshoz? – nézek megütközve a mindig is erősnek hitt férfi szemébe.
Aztán, ahogy megakadályozza, hogy lelépjek, na meg a dobhártya szaggató üvöltése, amitől még percek múlva is cseng a fülem, teljesen kiakasztanak, de pillanatok alatt rájövök, hogy itt most csak csellel szabadulhatok. Egyáltalán nem hiszem el egyébként amit mond, de most a legjobb, amit tehetek, hogy megjátszom az ijedt diákot.
- Persze! Persze Logan! Ahogy akarod, akkor én itt szépen megvárlak. Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – húzom össze magam és ülök a kocsi végére. – Csak kicsit összezavarodtam, de már minden rendben. – bólogatok serényen, még egy vigyort is kipréselve magamból. – Te csak siess, mert Magneto már nem bírja sokáig. – intek az épület felé sürgetően.

- Akkor nem is szöktem el! – háborgok a feltételezésen. – És egyszer sem szöktem, hanem vagy elraboltak, vagy üldöztek, vagy…..vagy mit tudom én! De nem szöktem! – motyogom a végén már alig hallhatóan, mert esélyem sincs, hogy túlkiabáljam Logan-t, akinek hangja szerintem még a holtakat is felébreszti a környéken.
- És nem akarom megöletni sem magam, csak más szeretné, ha halott lennék. – legyintek lemondóan.
Mikor kicsit lehiggadva rám zárja az ajtót, hogy a lábam alig bírom behúzni, hogy ne arra csapja rá, akkor dühösen csapok a kocsi oldalára, hogy csak úgy döng.
- EZ NEM LEHET IGAZ!
Izgatottan néztem körül, hogy miként szabadulhatnék, mert egy percig sem gondoltam, hogy itt maradok, nem nagyon rémített meg Rozsomák fenyegetése, vagyis inkább a saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy tényleg vége a Xaviernek.
Hátul nincs ablak, így arra nincs esélyem, de az első ülésekre átmászva, talán sikerül letekerni az oldalsó ablakot, ahol kimászhatok, ha ez nem megy, megpróbálom kirúgni és úgy elszökni, mielőtt még bármelyik őrült visszajönne.
Kezdek gyanakodni, hogy ez valami vírus, vagy valami és én nem akarok áldozatul esni, inkább tényleg visszamegyek anyámhoz, de előtte muszáj elmennem a suliba, hátha van még remény.

Végül nem kellett drasztikus és főleg figyelemfelhívóan hangos megoldáshoz fanyalodnom, mert sikerült lehúznom az ablakot és kipréselődni rajta, de mielőtt még földet ért volna a lábam, az a nyomorult ajtó magától kinyílt és én alig bírtam kimászni a libegő alkalmatosságról. Baromi jól néztem volna ki, ha beszorulok és így találnak meg a visszatérő Logan-ék.
Azonban végül csak szabad voltam és azonnal rohanni kezdtem, jó messzire a kocsitól és az iskolától, majd az első buszmegállóban felugrottam az épp induló járatra, de még sokáig idegesen nézelődtem a hátsó ablakon, hogy nem jön-e utánam valaki.
Megkönnyebbülten, de azért ideges feszültséggel szálltam le a járműről, majd indultam az intézet felé, ahol már a kapu előtt földbe gyökerezett a lábam, hiszen a járőröző katonák és a fejem fölött zajosan repkedő helikopterek nem egészen az a látvány volt, amire számítottam.
Nem tudtam, hogy mire gondoljak. Talán megtámadták a sulit, de hát ennyi erős mutáns meg tudja védeni magát bármitől!
Bizonytalanul lépkedtem befelé, reménykedve, hogy hátha valakivel legalább tudok beszélni, Adam-mal, vagy valamelyik tanárral, vagy Sarah-val, valakivel.
Ha másként nem megy, megjátszom az ártatlan tévelygőt, legalábbis a felém közeleső marcona fegyveresek látványa, egyre jobban errefelé hajtott.