Fordham Egyetem

Még futás közben is futkos a hátamon a hideg, ahogy meghallom a fiú gúnyos és őrült nevetését, és csak remélni merem, hogy nem engem látott meg, és ennek köszönhető.
Pár perc után kibontakozik a sötétből ugyan az a lépcsőház, amiben már egyszer jártam és ez megint csak megtöri a lendületemet, mert kezd nekem gyanús lenni ez az egész.
Mintha körbe-körbe járnék, és mindig ugyan oda lyukadnék ki, aztán kezdődik előröl az egész, mint egy őrült mókuskerék.
Mondjuk most van különbség, hiszen a lépcsőn halottak hevernek össze-vissza, maszkosok és páncélosok vegyesen, de ami a legmegdöbbentőbb, hogy a lépcsőn sűrű vér folyik lefelé, mint egy futurisztikus zombifilm csúcsjelenetében.
Megint előttem a választás, hogy merre tovább, bár most nem akadályozza meg látszólag semmi, hogy felfelé menjek, hiszen nem hallom, hogy közeledne onnan valami, de mégis olyan érzésem van, hogy ha megpróbálnám, úgy sem sikerülne. Talán kisodorná a lábam a vérfolyam, vagy életre kelnének a holtak és nem engednének. Szóval kellemes rémképek peregtek le pillanatok alatt a fejemben.
De nem állhattam ott míg utol nem ér valaki, választanom kellett és én a felfelé vezető utat választottam. A fegyverek megint csak csábítóak voltak, de én nem akartam gyilkolni, csak ki akartam innen jutni. Hallgatóztam, de semmit nem hallottam Sean hátborzongató röhögésén kívül. Talán most mégis sikerül, legalábbis erről igyekeztem meggyőzni magam, ahogy felfelé indultam, undorral lépkedve a vörös lében.

Elkezdek felmászni a lépcsőn, elfehéredő kezekkel szorítva a korlátot, nehogy megcsússzak, vagy valami, mert akkor biztosan nem fogom kibírni, hogy már régen megemésztett három nappal ezelőtti vacsorámat is visszaadja, az anyatermészet körforgásának.
Mire elérem a következő emeletet, kellőképpen el is szédülök, annyit forgolódom, valahogy nem emlékeztem rá, hogy az Egyetemen, ilyen lépcsőház is van, de az is lehet, hogy csak nem derítettem fel minden zugát.
A lépcső végére érve elkeseredetten állapítom meg, hogy nem a kijáratot találtam meg, hanem egy, a lentihez kísértetiesen hasonlító másik folyosót, ismerős ajtókkal.
Csak pár dolog nem stimmel! A két marcona gázmaszkos silbak és a körülöttük heverő hullák, bár azokból lent is volt bőven.
~ Kezd ebből az egészből elegem lenni! Olyan ez a hely, mint valami elcseszett labirintus, vagy valami ismétlődő képkocka, amiből nem tudok kikeveredni! ~ forgatom meg a szemem most már nem csak fáradtan és feszülten, hanem mérgesen is.
Ekkor hallom meg a lentről érkező lépések zaját, ami nem jó hír, hiszen megint két tűz közé szorultam.
Teljesen tanácstalan vagyok. Fegyver nincs nálam, habár valószínűleg nem is használnám, maximum bunkósbotnak, de lehet, hogy annak most jól jönne.
Hirtelen ötlettől vezérelve kirobbantam a folyosóra és a maszkosok képébe ordítottam.
- Ott jönnek! Egy csomó Tisztogató most jön fel a lépcsőn! – mutogattam vadul lefelé, ahonnan tényleg jól kivehetők voltak a dobbanások.

Már igazán hozzászokhattam volna, hogy ez nem az én napom, de hát azt mondják a remény hal meg utoljára, így egy próbát még megért, főleg, hogy nem sok választásom volt.
Ahogy megláttam, hogy felemelik a kezükben tartott puskákat, mint egy bunkót, már tudtam, hogy vesztettem, így gyorsan hátrálni kezdtem, meg ide-oda hajolgatni, hogy ne találjanak el.
Persze mivel ketten voltak ez elég nehéz ügy volt és nem is sikerült valami fényesen, mert jó pár kemény csapás eltalált, hol a vállamon, hol a kezemen, hol az oldalamon, de olyan nem, ami a földre küldött volna.
Ez azért szerencse volt, mert mikor megfordították a fegyvereiket, hogy most már arra használják, amire kitalálták, volt időm reagálni rá, bár az, hogy hogyan kerülöm el a golyókat, még rejtély volt számomra is. A folyosón túl sok fedezék nem volt, így csak a szobában reménykedhettem, ahová úgy rontottam be, hogyha pechemre zárva van, biztos tokostól viszem be az ajtót.
Viszont egyelőre a lépcsőn felfelé tartó valaki sem bukkant fel, így nem tudhatom, hogy jó vagy rossz lesz, ha mégis felér valaha.

Ahogy beértem az ajtón megtorpantam, hiszen alig láttam valamit és nem akartam belefutni valami ismeretlen dologba, ha már ilyen gyorsan kellett cselekednem a maszkosok miatt.
Mikor a szemem aránylag hozzászokott a benti gyér fényviszonyokhoz, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül, de azt is leszűrtem gyorsan, hogy nem lehet rám nézve veszélyes a dolog, hiszen a kiskrapek, aki a széken ült eléggé elveszettnek és kétségbeesettnek nézett ki, meg aztán le is volt bilincselve, így azonban inkább kifelé füleltem, hogy vajon jönnek-e utánam, vagy mi lesz.
Ijedten ugrottam egyet, ahogy a csöndbe belevágott az éles fegyverdörrenés, és az ajtó ablakára gyanús folyadék fröccsent.
Aztán meghallottam Sean hangját, aki azzal a szőke amazonnal beszélgetett gondolom rádión, ami semmivel nem növelte a biztonságérzetemet, csak mikor fel is fogtam, hogy miről beszél.
Egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy kifújtam magamból a feszültséget, miután egyre halkabban hallatszottak a léptei.
Most már a fiúra koncentráltam, bár még mindig összerezzentem a távoli lövésekre, de most már győzött a kíváncsiság.
- Te ki vagy? És miért kötöztek le? – léptem közelebb a néma alakhoz, de azért a rossz tapasztalatok arra késztettek, hogy ne bízzak meg senkiben elsőre, így még nem igyekeztem kiszabadítani, amíg nem tudok róla többet.

Egy idő után már kezd feszélyezni a fiú merő bámulása, mert komolyan úgy érzem, hogy én vagyok az első emberi lény, akit mostanában látott, különben mit stírölne ennyire?
Végre aztán megszólal, bár, ha nem figyelném annyira, biztos nem láttam volna, hogy megmozdul a szája és azt hinném valaki más beszél.
- Ohh! Te is mutáns vagy? – kérdezek vissza, de valahogy nem lepett meg a dolog. – Mit akartak tőled? – faggattam tovább, de mivel már kezdtem megsajnálni, annyira kétségbeesettnek tűnt, így szügyre vettem a bilincseket, majd a környezetünket, hogy vajon ki tudnám-e valamivel nyitni.
- Ne félj tőlem, én is mutáns vagyok. – beszéltem közben hozzá, hogy megnyugtassam. – És engem is bántottak, de megszöktem. – villantottam rá egy feszült mosolyt.
Persze közben a fél fülem a kinti hangokra figyelt, nehogy meglepjenek, de egyelőre csak a csend lett nagyobb, ahogy lassan minden mozgás és lövöldözés hangja elhalt.
- megpróbállak kiszabadítani és akkor együtt léphetünk le innen. – próbáltam lelket önteni Jason-ba. – Engem különben Sebastien-nak hívnak.

Amikor megint beszélni kezd, megdermedek a keresgélés közben és merően nézem a még mindig mozdulatlan fiút, akinek gépies, és minden érzelmet nélkülöző hangja megijeszt és már igazából nem is bánom annyira, hogy egyáltalán nem találok semmit, amivel kiszabadíthatnám. Legalábbis ez fut át elsőnek az agyamon, ahogy meghallom, hogy szinte hibátlanul felsorolja a az élettörténetemet., amit igazán kevés ember ismer.
Aztán mellbe vág az utolsó mondata. „Eltűnt? 2013.03.15.” Egy hete itt vagyok már? Édes Istenem! Anyám már biztos tűvé tette az egész várost és gondolom Logan sem repes az örömtől, hogy utánam kajtathat. Ki kell jutnom innen!
Közben a srác tovább mereszti rám a szemeit, amitől most már kilel a hideg. Talán tényleg nem is ember?
- Mi vagy te? Mi a képességed? Valami jövőbe látás, vagy mi? – kérdezem, bár nem tudom kapok-e egyenes választ, vagy megint csak ilyen rendezetlen szavakat.
Azért most már összeszedem magam és elóvakodok az ajtóig, hogy kis hallgatózás után, kinyissam és kilessek rajta.
Ha nincs kinn senki simán elpárologhatnék, de valahogy nincs szívem itt hagyni a Tisztogatók prédájának ezt a kölyköt. Talán ha összetörnénk a széket, kiszabadulhatna?

Egyre furább ez a srác, legalábbis, ezek az összefüggéstelen szavak, úgy hangzanak, amikor adatok pörögnek egy gépi agyban és néha kiköpnek valamit, amit fontosnak találnak.
Viszont, amikor a nevem említi és azt, hogy halottnak nyilvánítottak, hát mit ne mondjak, megáll bennem az ütő.
- Mimimi? Mit mondtál? Hogy nyilváníthattak volna halottnak, mikor itt vagyok és tudtommal nagyon is élek. – mutattam magamra döbbenten. – Honnan tudod egyébként is, hiszen itt vagy lekötözve? – hitetlenkedek.
A további kérdései úgy siklanak el a fülem mellett, ahogy az enyém az övé mellett, mert egyrészt még mindig az előbb hallottak hatása alatt állok, másrészt meg már eszem ágában sincs megosztani vele bármit is, hiszen nem tudom bízhatok-e benne. Lehet, hogy csináltak vele valamit, ahogy Ratna-val, vagy csak szimplán csapda az egész.
Ettől függetlenül nem akarom itt hagyni, így a széket megvizsgálva, hamar rájövök, hogy könnyű a karfát leszedni, így Jason hamarosan kiszabadul.
- Gyere, próbáljunk meg kijutni, aztán ráérünk beszélgetni. – intek az ajtó felé, majd megpróbálom halkan kinyitni, hogy megkeressük a kijáratot és végre lelépjünk innen.

Nagyon érdekel a válasza, már, ha tud válaszolni rá egyáltalán és megdöbbenve hallgatom, amikor elmondja, bár azt, hogy ezt honnan veszi, nem magyarázza el, de elég hihetően hangzik a dolog és el is tudom képzelni erről a társaságról, hiszen elég profinak tűntek.
Igaz, az, hogy hogyan keveredtek bele ezek után a Tisztogatók, vagy eleve összedolgoztak csak később kaptak össze valamin, azt csak a jó Isten tudja, de nekem mindegy, egyik kutya, másik eb, így mindkettőtől szabadulnom kell.
Kicsit megtámogatom Jason-t, mikor alig bír megállni a lábán és a pesszimista megjegyzésére megcsóválom a fejem.
- Lehet, de akkor sem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy kinyírjanak, vagy ilyen legyek, mint te.
Kinyitva az ajtót ismét belehallgatózom a viszonylagos csendbe, hiszen szeretnék rájönni, merre is kéne elindulnom. Bár ide jártam suliba, ezek a szintek, nem tűnnek ismerősnek.
Mikor beazonosítom, hogy egyik oldalról hangok hallatszanak, talán két férfié, a másik irányból valami gép zúg, akkor visszamegyek és felkapom az egyik székkarfát, a másikat meg Jason kezébe nyomom.
- Véleményem szerint a gép hang esetleg kazán vagy más ilyesmi lehet és nem hiszem, hogy arra lenne a kijárat, inkább arra tippelek, hogy a hangok felől, talán őrök lehetnek. Meg kell próbálnunk kijutni. Halkan menjünk és váratlanul támadjunk, üss, amekkorát csak bírsz, ha a közelükbe kerülsz. – magyarázom suttogva a fiúnak, majd megindulok lopakodva a hangok felé.

Bár elláttam tanáccsal a fiút, nem gondoltam komolyan, hogy tényleg hasznát is veszem, annak is örülhetek, hogy ha el tud vánszorogni velem a kijáratig, de hát nem hagyhattam itt.
Mikor a hangokat már elég közelről hallom és kilesek a sarok mögül, legnagyobb bánatomra megint Sean-ba botlok, aki most ráadásul egy társával beszélget, így nem gondolom, hogy sima lesz átjutni rajtuk. Már éppen azon gondolkozom, hogy egy vehemens támadással megpróbálom őket lerohanni, hátha meglepem őket annyira, hogy lesz időm mindkettőt lecsapni, mikor eljutnak a fülemhez a szavaik.
Mikor Sean leszúrja a másikat, megdöbbenésemben halkan felszisszenek, mert bár valahol ez jó hírnek számítana, de az általam ismert Sean, talán soha nem tenne ilyet.
Így aztán fogalmam sincs most, hogy hányadán állok vele, hiszen még a szőke amazonjának is úgy hazudik ezek után, mint a vízfolyás. Valami itt nagyon nem stimmel!
Minden esetre meglapulok most a sarok mögött és néha-néha kipillantva várom, hogy hátha elmegy. Ha nem akkor kis idő múlva oda suttogom Jason-nak.
- Mond lennél csali? Megmutatod maga Sean-nak és idecsalod, én meg ahogy kibukkan a sarok mögül leütöm. – magyarázom a tervem, amibe remélem belemegy, mert fordítva nem hiszem, hogy működne a dolog.

Szegény Jason! A szemeiben láttam a félelmet, ahogy megkértem, hogy vállalja a csali szerepét, és nagyon is sajnáltam, de nem tehettem mást, hiszen ha én állok ki, akkor szinte biztos voltam benne, hogy nem tudja leütni Sean-t, képtelen lenne rá.
Viszont még jobban megrémültem, amikor láttam, hogy alig bukkant ki a sarok mögül, szinte azonnal eldördül a lövés hangja és a fiú összecsukott, mint egy halom rongy.
Az öklömet tömtem hirtelen a számba, hogy fel ne kiáltsak megdöbbenésemben, mert én arra számítottam, hogy Sean ide jön hozzá, hogy kérdőre vonja, nem, hogy lelövi!
~ Uram Isten! Uram isten! ~ mondogattam magamban. ~ Megöltem egy ártatlan kisfiút! ~ meredtem még mindig lemerevedve a mozdulatlan testre, nem törődve a közeledő léptekkel.
El sem jutottak a fülemig a kimondott szavak, mert teljesen leblokkoltam.
Ha Sean felbukkant a sarok mögött, akkor rémülten pillantottam rá, de aztán elkapott a düh és a kezemben lévő székdarabbal lendületesen csaptam felé.
- Te szemét állat! Miért kellett lelőni?

Az ütés gyönyörű volt, csak a fiú volt sokkal gyorsabb, mint számítottam rá, így a szék karfája a karján tört ripityomra, de legalább fájt neki, ha mást nem is értem el vele.
Viszont nekem is fájt, ami utána jött, mégpedig nagyon! Azt hittem, hogy eltörte a sípcsontomat, ahogy a vasalt bakancsa a lábamba robbant.
Felkiáltottam a fájdalomtól és a földre rogytam szegény Jason mellé és a lábamat szorongatva néztem fel Sean jól ismert arcába, amin most halvány jelét sem véltem felfedezni annak a sok jóindulatnak, ami a suliban jellemezte.
- Rohadj meg! – szaladt ki a számon önkéntelenül is és felé köptem, remélve, hogy el is találom.
Nem érdekelt a szövegelése, mérges és elkeseredett voltam, hogy megint csak befuccsolt a szökési terv és nem valószínű, hogy lesz legközelebb.
Mikor még ráadásul bele is rúg szegény, elesett kölyökbe, a nyelvemet kilövöm a pisztoly irányába, hogy magamhoz rántsam. A szavaiból egyébként is azt vettem ki, hogy nincs veszteni valóm, meg egyébként is halott vagyok már, ha hinni lehet a híreknek.
- Hagyd békén, hiszen nem bántott téged!

Az újabb rúgása már csak hab a tortán, hiszen még pár törött borda az előző sérülések mellé, mi az nekem! Na, persze ezt jó lenne ilyen könnyen felfogni, de sajnos sokkal fájdalmasabb és én nagyot nyögök, ahogy eltalál.
A maró nyál sajnos nem talál, viszont a fegyvert csak el tudom tőle csaklizni, így gyorsan meg is ragadom azt, igaz csak remélni merem, hogy nem fordítva fogom a kezemben, és dühösen meredek rá, ahogy megadóan felemeli a kezét.
- Mutasd meg a kivezető utat! – nyögöm ki, még mindig levegő után kapkodva, de erre már nem kerül sor, hiszen az egész csak trükk volt a részéről és máris késsel a kezében támad nekem.
Nincs időm gondolkodni, csak a reflexeim működnek és miközben arrébb hengeredek, meghúzom a ravaszt, hogy véget vessek ennek a rémálomnak.
Mikor már fel is fogom, hogy mit teszek, akkor viszont villámgyorsan engedem el a fegyvert és meredek Sean-ra.
- Nem……nem…….akartam….én…..nem… - dadogtam rémülten.