Fordham Egyetem

A harsány, kemény hangra ijedten megtorpanok és attól sem leszek nyugodtabb, mikor a földből kinőve még páran előttem teremnek, ráadásul fegyvert szegeznek rám.
Hirtelen vág az eszembe a felismerés, hogy semmivel nem tudom magam igazolni, hiszen mindent elvettek tőlem, mikor elkaptak Ratna-ék, így most azonnal le is ver a víz, hogy nagy nehezen megmenekültem a kínzóimtól, Magneto-tól, Rozsomáktól és az iskola kapujában fognak agyonlőni, mert nem tudom bebizonyítani, hogy az vagyok aki.
- Öööö…..- indul meg először önkéntelenül a kezem a farzsebem felé, de aztán már tudom, hogy hiába. - …..azt hiszem nincs nálam semmilyen igazolvány, de ide járok iskolába és itt is lakom. – bizonygatom ne túl meggyőzően. – A nevem Sebastien Longley. Ha felmehetnék a szobámba, ott tudok mutatni papírokat, meg aztán a tanárok és a diáktársaim is tudnak igazolni. – csillan fel a szememben a remény.
- De mi történt itt? Valami baj van? – kérdezem azért meg, hátha választ is kapok.

A katona arra, hogy bevallod ide jársz már nem habozik, és azonnal keresztüllő rajtad a nagy kaliberű fegyverével, de még a többiek sem maradnak ki a dologból, hogy még véletlenül se legyen esélyed ezt túlélni.

Hosszú, agóniával teli percek telnek el, mire az egyik pislantás után az iskola, a katonák, és úgy minden eltűnnek szemeid elől, és a változatosság kedvéért megint egy sötét szobában találod magad, egy acélszékhez bilincselve. A gázmaszkos alak ott ül veled szemben, és bár nem láthatod, de úgy tűnik az arcod fürkészi.
-Ez tanulságos volt, Mr.Boower, köszönöm. Holnap újrakezdjük.
Ezzel feláll a székéből, és magadra hagy téged. Ezt követően már nem zaklat senki, egyedül vagy a nyomasztóan sötét, nyirkos, és szinte teljesen üres szobában, mélyen a föld alatt.

/Köszönöm a játékot, és reszkess //

Alig fejezem be a magyarázkodásomat, látom, hogy megvillan a szemében valami és a következő pillanatban erős ütést érzek a mellkasomon, majd ahogy a földre zuhanok a fegyverropogás is elér a fülemig, de a fájdalom csak ezután robban bele t tudatomba, és érzem a testemet szétmarcangoló többi lövedéket is.

Az utolsó rándulást követően kipattan a szemem és a fájdalommal teli pillantásom az előttem ülő gázmaszkos alakra esik, majd riadtan tekintek körbe a már ismerős rideg helyiségben, miközben a hideg veríték végigcsorog a hátamon még az előző intenzív halálfélelem hatására.
Szinte berobban a fejembe a felismerés, hogy valahol végig sejtettem azt, hogy nem stimmel a sztorival valami, de annyira élethű és valóságos volt!
Szívesen megtörölném izzadó homlokomat és megmasszíroznám lüktető halántékomat, valamint kiszorítanám az érzelemmentes alakból a szuszt, de még mindig a székhez vagyok bilincselve, így ezt egyelőre elnapolom.
- Kapja be, seggfej! – tör ki belőlem, talán a megkönnyebbüléssel együtt, hogy még sem haltam meg. Bár ami késik, nem múlik, ha siralmas helyzetemet nézem.
~ Senki nem tudja hol vagyok, hogy egyáltalán elraboltak, senki nem fog segíteni. ~ rágja be magát egyre jobban a lelkembe a kétségbeesés.


//Én is köszönöm, eddig is szupi volt, de körömrágcsálva várom a folytatást //