Manhattani utcák

A kabátom zsebébe tettem a cetlit. Majd véletlenül magamnál felejtem, így ha esetleg ezúttal nem sikerülne elcsábítanom a lányt, még mindig összefuthatunk merő véletlenségből egy másik napon... Bár talán kár a gőzért. Semmi, de semmi jelét nem adta annak, hogy tetszenék neki.
- Nos igen, kihalófélben vagyunk. - ez rám például pont igaz, tettem hozzá gondolatban - Mármint az udvarias férfiak. A mai kölykök már nem tudják, mi fán terem az előzékenység...
Igaz, én is csak a régi Bogart-filmekről szedtem magamra valamennyit, de ezt neki nem feltétlenül kell tudnia, azt hiszem. Minek rombolni az imidzsemet, ha nem muszáj?
- No, most itt be kell fordulni... Vagy várj csak!
Megint előhalásztam a cetlit. Hoppá, végig tévesen gondoltam.
- Basszus! Már bocsánat. Ne haragudj, kérlek, de eltévesztettem a címet. Szó sincs fél óra sétáról. A lakásod itt van, két saroknyira. Öt perc és ott vagyunk.
Mégis visszaadtam neki a cetlit, mert megjegyeztem a címet. Meg aztán errefelé valamennyire ismerős vagyok... A másik címnél, ami szintén ez volt, csak félreolvasva, ugye, gondban lettem volna, hogy hogyan találjak oda újra, de ezt a helyet bármikor megtalálom.

Bólintottam. Ezt megértettem. Tudtam, milyen elveszve lenni egy óriási városban. Persze a lánynak ez nem lehet olyan nagyon szokatlan, elvégre Párizs sem kicsi éppen, na de New York azért mégiscsak nagyobb. Felsóhajtottam, de csak magamban, hangtalanul. Jó, legyen, átkozott, vén lelkiismeret! De csak most az egyszer! Folyton megfosztasz a legjobb dolgoktól... De nem bánom, nem fogok semmit sem tenni. Illetve ha meg is próbálom elcsábítani, legalább nem teszek majd úgy, mintha hosszú távra terveznék. Ez talán eléggé méltányos. Vagy nem? Á, nem tudom.
- Nos, igen, tudod, errefelé ez így van. Nagyon bosszantó. Ezek a mai fiatalok - nevettem - Na jó, nem igazán tudom, mi az oka. Egyszerűen csak így van. Az udvariasság kihalóban van. Nézd csak, ott az a ház. Mindjárt ott leszünk.

- Ezekkel vigyázni kell - értettem egyet - De ha még átverés is lenne, addig biztosan ellehetsz benne, amíg nem találsz egy jobbat.
Hogy mivel foglalkozom? Remek kérdés. Igazán jó. Hazudjak? Nem...inkább egy féligazság, az mégiscsak jobb a lelkiismeretemnek...
- Épp most váltok. Meguntam az előző munkahelyemet, tudod, hogy van ez... De nehezebb, mint gondoltam. A régi főnököm... Ragaszkodik hozzám. Nehezen akart elengedni, és még mindig új... Khm... Ajánlatokkal bombáz, hátha visszamegyek hozzájuk dolgozni. De azt hiszem, nem fogok. Inkább tovább tanulok. Találtam is egy jó iskolát, talán felvesznek... Nem tudom. Meglátjuk.
Végül is színigaz volt az egész. De tényleg. Épp csak elhallgattam dolgokat. De ez még bocsánatos bűn, vagy nem?

- Én, hát ööö... Nos... Hallottál már a Xavier Tehetséggondozó iskoláról? Arra gondoltam, oda felvételizek... Vannak hozzá bizonyos... Adottságaim. Mondjuk úgy, hogy nagyjából megfelelek a felvételi követelményeknek.
Nem mondtam többet. Nem tudtam, hogy tudja-e, kik járnak a Xavierbe, de ha nem tudná, valószínűleg nem világosítanám fel. Így is lépten-nyomon hangoztatom, ki és mi vagyok, de ezzel már le kéne állnom. Nem ártana, ha nem tudná rólam mindenki, hogy nem vagyok hétköznapi ember.
- Nos, rajziskola, az van itt bőven. Ami a Huszonharmadik utcán van, az elég nívós, állítólag. Én a helyedben oda mennék. Ez az a ház - mutattam az előtünk tornyosuló épületre.

Aú! Ezt nem kellett volna. Ez az utolsó mondat... Hát végül is sötét lelkű gazember vagyok én? Az hát. De nem ennyire...
- Nincs mit. Nagyon szívesen segítettem. A Xavier iskola, khm... Különleges emberekkel foglalkozik. Olyanokkal, akik egy kicsit, hogy is mondjam, különböznek másoktól. Egyesek, esetleg, ezeket az embereket mutánsoknak is nevezik...
No, kibújt a szög a zsákból. Mégis lelepleztem magam, minden előzetes tervvel ellentétben. De hát, mikor ment utoljára bármi úgy, ahogy elterveztem? Na ugye. Akkor meg kár meglepődni. Ez az én formám.
Kíváncsian vártam, hogy mi lesz erre a lány reakciója. Megijed? _Vagy lelkesedni fog? Netán ő maga is rendelkezik különleges képességekkel?

- Én is remélem, hogy összefutunk még. Nagyon élveztem a beszélgetést...
Eltettem a névjegyet. Talán nekem is csináltatnom kéne. De mit írathatnék rá? Darren Black, üldözött ex-bűnöző? Nem mutatna valami jól...
Amikor felment, sarkon fordultam és a zsebembe süllyesztettem a kezem. Elindultam arra, amerről jöttünk.
Egy kedves és gyönyörű francia lány, új a városban és segítségre szorul... Én meg nem használtam ki a helyzetet. Igen, a diagnózis most már biztosa. Úgyszólván. Benőtt a fejem lágya. Öregszem. Hihetetlen, hogy velem is megesett... Pedig azt hittem, megúszom. De nem... Én sem vagyok kivétel. Rémes!

//Részemről a játéknak vége, köszönöm, nagyon élveztem!//

/Richard Kohler-nek/

A suliban letudva az órákat, rácsörögtem a futár cégre, hogy van-e valami meló a számomra és mivel akadt egy-két kézbesíteni való csomag felpattantam a mocimra és berobogtam, hogy felkapjam a szállítmányt, majd a megadott címekre továbbítsam.
Már az utolsó darabot is kézbesítettem, ezért úgy gondoltam megérdemlek egy hamburgert és egy üdítőt, ezért megálltam egy kis büfénél, hogy megrendeljem, A sorban ácsorogva nézelődni kezdtem, mikor kiszúrtam pár gyanúsan tibláboló alakot. De hát nekem mostanában mindenki gyanús, így hát még csak heveny szívdobogás kezdődött a mellkasomban.
~ Azért nem ártana biztosra menni, hogy tényleg nem engem követnek. ~
Megkapva a kajámat, a zacskót a hónom alá csaptam és gyors léptekkel indultam a nyüzsgő utcán felfelé, szlalomozva az emberek között. Néha megálltam egy-egy kirakatnál, mint aki csak nézelődik, de inkább a körülöttem lévő arcokat figyeltem benne. Sajnos most az egyszer nem képzelődtem és tényleg megpillantottam ugyan azokat az alakokat. Most már nem csak a szívem kalapált, hanem erősen meg is rémültem. A következő kis utcába befordulva futni kezdtem, hogy a túloldalon ismét elvegyüljek, de pont egy szemetesautó tolatott be a szűk sikátorba, elzárva ezzel az utat. Visszafelé nem mehettem, előre megint nem, felfelé nézve megállapíthattam, hogy a tűzlétrák túl magasan vannak, képtelen lennék elérni innen őket. Nem volt más választásom, hiszen az idő sürgetett, mint használni a képességemet, ami viszont csak részben tud eltüntetni. Gyorsan kellett döntenem, ezért az utca elején lévő szemetes konténer mellett felhalmozott papírdobozok közé vetettem magam, ami be derékig el tudtam rejtőzni, a felső testemmel pedig beleolvadtam a szürke betonfalba, reménykedve, hogy ez elég lesz a megtévesztéshez. Már hallottam a sietős lépteket közeledni, majd megláttam a négy férfit az utcába fordulni. Szemük végigpásztázta az üres sikátort, a közeledő szemetes kocsit.
- Biztos még a szemetes előtt ért kis a másik utcába! Nyomás, kerüljük meg a tömböt! Ti ketten jobbról, mi ketten meg balról megyünk! - adta ki utasításait az elől álló, majd eltűntek a szemem elől.
Kifújtam a visszatartott levegőt, majd gyorsan visszaváltoztam, mielőtt a szemeteskocsi ideért volna és kiléptem a dobozok közül.

[A karakter nincs jelen]

A két zsaru nyugtalanul követte Sebatien-t Kiszúrták, hogy társaságuk van. A célszemélyt lefülelték, négy támadó várható. Álcájukkal, a szemeteskocsival elállták az utat. A terv szerint ebben rejtették volna el Sebastien-t is, de nem volt rá idejük. A fiatalember olyat mutatot nekik, amitől elállt a lélegzetük.
Mindketten abba a szűk és hűséges körbe tartoztak, ami, mondhatni, Kohler bizalmasaiból, tanácsosaiból, hovatovább, barátaiból állt. Szenvedélyesen gyűlölték a mutánsokat.
Mikor az üldözők eltűntek, egyikük kiszállt, és egyenesen Sebastienhez ment. Se szó, se beszéd, karon ragadta és gyomron vágta. Aztán elkezdte a szemeteskocsi felé ráncigálni.
A társa figyelmeztetni próbálta, de elkésett. A rendőr utolsó gondolata az volt, hogy miért kell neki pesztrálnia egy ilyen kis korcsot, mikör a tarkóját szétrobbantó golyó kioltotta az életét. Még ideje sem volt felfogni, mi történt vele.
A szemetes ajtaja nyitva állt. Vajon merre menekül Sebastien? A kukásnak öltözött, fegyveres rendőr felé, vagy megpróbálkozik a szintén fegyveres banditával, aki visszafordult, hogy a biztonság kedvéért még egyszer körülnézzen?

Már éppen kilépnék a sikátorból mikor valaki megragad és a következő pillanatban egy ököl robban a gyomromba. Mivel felkészületlenül ért, az ütéstől összegörnyedtem és levegő után kapkodtam, a légszomj teljesen el vette az erőmet, így a férfi, aki a szemetesek ruháját viselte könnyedén cibált a kocsi felé, Jóformán a csattanással egyidőben, éreztem, hogy elernyednek az eddig bilincsként szorító ujjai és már csak a véres fejjel előrezuhanó testet láttam.
Rémülten fordultam hátra, ahol az utca bejáratánál, még mindig lövésre tartott fegyverrel az egyik üldözőm. Fogalmam sem volt, hogy a lelőtt férfi mit akart tőlem, de ő legalább nem akart lelőni, ami teljes mértékben nem mondható el az előttem álló fekete kabátos fickóról, aki közben már riasztotta a többieket is, mert hallatszottak a futó lábak dobogásai.
~ Előre nem mehetek, a hátam mögött meg ott áll a szemetes társa szintén fegyverrel és valamit ők is akarnak tőlem! Ez aztán az ördögi kör! ~
Nem volt idő magammal megvitatni, hogy ki és mit akar, a dolog lényege az volt, hogy ki nem akar rögtön megölni, mert ott még lehet egy hangyányi esélyem, így a nyitva álló szemetes kocsi felé sprinteltem behúzott nyakkal. Talán nem lő hátba senki míg odaérek, és talán meggyőzhetem az álszemetest, hogy akárkit keres, az nem én vagyok. Persze erre a nullánál is kisebb volt az esély, míg a mögöttem loholó valószínűsíthető bérgyilkosoknál nég annál is kevesebb.

[A karakter nincs jelen]

A szemeteskocsi hátuljáról golyók pattannak le, és több süvít el Sebastien mellett is, de úgy tűnik, üldözője nem tud futás közben célozni. Tárat cserélni annál inkább, és mivel a fegyvere kiürült, pontosan ezt is teszi.
A kocsiban ülő rendőr tudja, hogy most leszedhetné ellenfelét, de Sebastien takarja a célt. Amikor a fiatalember bevágódik, és magára rántja az ajtót, már újra golyók csattognak a szemetesautó kaszniján. A rendőr gázt ad. A nagy kocsi előrelendül, maga mögött hagyva a mérges darázsként zümmögő golyókat.
- Megöletted a társam, te mocsok - sziszegi a rendőr, de nem néz Sebastienre.
A fegyvere az ölében nyugszik, és a visszapillantót figyeli: dühös morgással reagált az ott megjelenő üldöző kocsi látványára. A fekete szedán nyilván sokkal gyorsabb, mint a kukásautó, ha beérik a vezetőfülkét, egyszerűen agyon lövik őket...

Szerencsémre a maffiózót nem tanították meg futás közben lőni, ezért egy golyó sem talál el, és így baj nélkül érem el a szemetesautót, ahová lendületből vágom be magam.
A vezető ülésbe pattanó fickó sem tétovázik, hiszen azért van túlerő rendesen, hanem tövig nyomja a gázpedált, és amennyire csak ez a behemót kocsi képes kiviharzunk a sikátorból.
Nem tudom, hogy ki lehet kéretlen társam, de a mondanivalója egyáltalán nem tetszik, és persze az sem, hogy a fegyverét is ott tartja az ölében, ami egy rész jó, mert nem akar vele megölni, másrészt viszont valahol fenyegetést is jelent, főleg mikor meghallottam a szavait.
- Én? – nézek rá döbbenten. – Azt sem tudtam, hogy ott van! – háborított fel az ok nélküli gyanúsítás. – Ha nem avatkozik bele, még mindig élne!
~ Habár, akkor meg lehet, hogy én nem. ~
De rögtön megfeledkezem a dologról, mikor a visszapillantóban én is megpillantom az üldözőket, akik szorosan tapadnak az autónkra és csak a jó alkalomra várnak, hogy szitává lyuggassanak.
- Valamit csinálnunk kéne. – hadarom gyorsan, mert a halálfélelem baromian felturbózza ám az embert. – Mi lenne, ha valahogy helyet cserélnénk és én vezetnék, maga meg levadászná ezeket a kullancsokat?
Lenn épp más ötletem is, habár nem szeretem a fegyvereket, de nem hiszem, hogy díjazná, ha elkérném tőle a pisztolyát.
Persze végszükség esetén az is felmerült, hogy egy kanyar után kiugrom a száguldó kocsiból, de ez volt a véső terv, mivel nem kecsegtetett sok sikerrel.

[A karakter nincs jelen]

A rendőr dühösen felmordul.
- Az volt a feladatunk, hogy tartsunk életben, bármi áron. Őmegfizette ezt az árat.
Bár szavaiból düh, sőt, talán gyűlölet árad, szemében könny csillan. Türelmetlen mozdulattal törli ki a kézfejével onnan az árulkodó csillogást, majd keserűen felnevet Sebastien felvetésére.
- Kölyök, ez nem akciófilm. Ha kidugom a fejem, hogy célozzak, lelőnek. De szerencsére felkészültünk.
Megnyom egy gombot a műszerfalon. A kocsi hátulja felbillen, és a hársó vasajtó is kinyílik. Szemét zúdul az útra, köztük üvegcserepek, egy kiszuperált televízió, egy törött szék, és töméntelen romlott étel.
- Direkt erre szedtük össze - mondja a rendőr.
Az üldözők előbb defektet kapnak egy törött üvegtől, majd a lökhárítójukat is behorpasztja egy csúnya, kovácsoltvas gyertyatartó. Lassan elmaradnak.
A rendfőr nem szól, de a fegyvert továbbra is készenlétben tartja.

~ Feladat? Életben tartani? Mi a fene ez az egész? ~ esek egyik megdöbbenésből a másikba, aztán kis idő múlva leesik a tantusz!
- Hogy az a jó édes….! Csak rám állította az embereit az a szemét! – csapok a műszerfalra dühösen. – De tudnia kell, hogy én nem kértem belőle! - nézek a mereven az utat figyelő férfinek. - És tessék meg is lett az eredménye!
Annyira kiakadok a zsarufőnök piszokságán, hogy majdnem elfeledkezem arról, hogy a bérgyilkosok a nyomunkban vannak. Mikor elutasítja, az egyetlen számomra számba jöhető variációt a semlegesítésükre, már kezdek az ugráson filózni, de mikor kiszórja az útra azt a sok vackot és a szedán alaposan leamortizálódik ennek következtében, majdnem gratulálok neki, csak az a fránya pisztoly és az egyáltalán nem barátságos tekintet ne lenne.
- Úgy látom lemaradtak. Talán ki is tehetne az első sarkon, innen is hazatalálok. – vetem fel az ötletet, hátha vevő rá.

[A karakter nincs jelen]

-Egy jó francot, kölyök. Megyünk Kohlerhez.
A rendőr megnyom még egy gombot, mire az ajtók bezáródnak.
-Nem érdekel, akartad-e vagy sem. Ha az apád nem lenne egy tetű bűnöző, téged sem akarnának kinyírni. Kohler az életedet mentette meg azzal, hogy rád állított minket. A társam meg az életét adta érted. Úgyhogy befogod a pofádat, míg az őrsre nem érünk... A büdös mutánsa...
Az utolsó mondat alapján Sebastien úgy érezheti, csöbörből vödörbe került. Azok, akik szó nélkül le akarták puffantani, eltűntek a visszapillantóból, de ez a férfi szemlátomást őt hibáztatja a társa haláláért, mutánsgyűlölő és még fegyvere is van.

//Manhattan/Police Plaza//

Még tíz perccel később is gyakorlatilag kétrét görnyedve röhögtem azon a szövegen, amit Merlin beadott a kórháziaknak. Alig tudtam kinyögni a taxisnak az úti célt. Végül csak összejött, és bár az egész út alatt kuncogtam, a taxis nem kérdezte meg, mi olyan vicces. Pedig hosszú út volt, mert kétszer is eltévedt.
De, láss csodát, megérkeztünk arra a helyre, ahol múltkor Amélie-vel ettünk. Kifizettem a taxist, és betereltem Merlin-t a kis kifőzdébe.
- Nem egy nagy szám, de finom a hamburgerük - mondtam, miközben leültünk.
Az említett finom hamburgerből mindjárt kértem is kettőt, plusz narancslevet és sült krumplit. Pótolni kell az energiaveszteséget, nem?
Várakozva néztem a Varázslóra, hogy leadja a rendelését.

Sean sajgó lábbal élvezi végig a Haiti taxis tévedéseit a városban. Minden kis rázásnál megfájdul a combja, úgy érzi, menten felszakadnak a cérnák, ám egy örökkévalóságnak tűnő idő után kikötnek egy kis étteremnél.
Sean kiszáll, szemébe bántóan süt a nap.
~Lista első pont: Egy napszemüveg~
Ekkor végignéz magán, és rájön, hogy félig véres ruháit vette vissza, ráadásul a szerelése kórházi darabokat is tartalmaz.
~Lista második pont: Új ruhák~
Darren bevezeti kettejüket az étterembe, elfoglalnak egy boxot. A csinos pincérlány felveszi a rendelést és tapintatosan nem veszi észre, Sean milyen szakadt.
Ő pedig, ahogy megakad a szeme a szomszéd asztalok ételein, azonnal rádöbben valamire.
Körülbelül tizenkét órája megnövekedett a képessége. Az óta többször is szokatlan erősségben és mennyiségben osztotta az életerejét, és nem evett semmit. És most éhen fog halni. Már érzi is az alacsony vércukorszint szó szerint szédítő következményeit.
- öhm... Én is hamburgert kérek... Hármat... És sült szalonnát... És sült krumplit, szintén... És ahh, ham and egg, jól látom? Abból is kérek, hat tojás, plusz a sonka... De azért extra sonkát is kérek... sajtburgert is látok annál a férfinél... Abból négyet, plusz jól jönne egy kis hal... Na jó, akkor sült halat is, mellé ráksalátát... Mi is a nap ajánlata? Áh, steak... Akkor abból egy dupla adagot, plusz a mellé köretnek még egy adag sült krumplit... Nahát, palacsinta! Kérnék egy tálcányit nekem és a barátomnak... Finom a juharszirup? Mindegy, egy üveggel abból, és csokoládéöntet... Jaj, fánkjuk is van! Kérnék egy zacskónyit abból is. Áh, és igen, narancslé... És egy nagy, nagy kancsó kávé.
A pult felől két jól öltözött és szimpatikus-forma fekete férfi fordul feléjük kérdő tekintettel és szemöldökük felszalad, ahogy vastag ajkaik vigyorba nyúlnak.
Sean rájuk néz, majd a kórházi ingre mutat.
- Kórházi koszt - mondja magyarázólag, és Darren felé fordul.
- Hol tartottunk?

Eltátottam a számat. És csak tátottam és tátottam. Ilyen nincs. Ennyit senki nem eszik.
- Figyelj, haver, hagyj másoknak is kaját... Értem én, hogy kell az energia, de nem az Olimpiára készülsz, vagy igen?
Tényleg, az Olimpia előtt vajon leellenőrzik a versenyzőket mutánsságra is? Mert én például simán vihetném a box aranyat, mert látom előre, ha meg akarnak ütni...
- Na jó. Ott tartottunk, hogy valami fura dolog történt a szobornál. Valami extrafura, még az én mércémmel is, pedig hidd el, kicsit sem alacsony. És utána a kórházban is.
Közelebb hajoltam, hogy ezt az esetleges kíváncsi fülek már ne hallhassák.
- A képességeink kölcsönhatásba léptek. Nem tudtam, hogy ez lehetséges. És azt hiszem... Talán, de ez egyáltalán nem biztos... Szóval lehet, hogy ha akarnám, vissza tudnám rád fordítani a gyógyító erődet. Legalábbis a kórházban volt egy pillanat, mikor azt hittem, sikerülhet...
Hátradőltem, és miközben kihozták a hamburgereimet, meg Merlin rendelésének egy kis részét, vártam, hogy megeméssze a hallottakat.

- Nézd, Darren, nem is ismerem igazából a képességedet.
Sean ezt két falat között mondja. Az első két hamburger nyom nélkül tűnik el, a harmadiknál már lelassít egy három hete éhező farkas tempójára.
- Nos, először is, ami nem volt ott fura... nyamnyamnyam... Az az volt, hogy berúgtunk. Ami szintén várható volt, az az volt, hogy belénk kötöttek. Ami nem volt várható, az az volt - rekonstruálva az este eseményeit, az elmondások alapján - az az volt, hogy a társaság hölgytagja leginkább érted aggódott, pedig nagyrészt meggyógyítottalak, míg kezdtem elvérezni. Bár lehet, hogy ezt egy gentlemannak nem lenne illendő szóvá tennie, de hát kettőnk közt, kikívánkozott. Bár őszintén szólva, - Sean itt folytatja a sonkás rántottát, aminek már a kétharmada elfogyott valahogy idő közben - talán neked jobbak az esélyeid a hölgy kegyeire, tehát a kérdés el van döntve.
Szóval, visszatérve a mutációkhoz... Ami szokatlan volt számomra, az az volt, hogy a tegnap este óta valahogy magasabb szinten vagyok képes használni az adottságomat. És ezért minden egy kicsit ködös nekem... Tudod, olyan ez egy kicsit, mintha hirtelen néznél a sötétség után a napba... A fény majdnem kiégeti a szemed, könnyezel semit nem látsz az éles, túlexponált világosságban... Na, hát ilyen volt a tegnap este nekem. Ha valamilyen kapcsolat állhatott fenn a képességeink között, az annak köszönhető talán, hogy mind a kettőnk vérében sok volt az adrenalin... hm.
Sean rá is tér a ráksalátára és a halra.
- Vehél pahahintát - mondja teli szájjal, majd amint újra beszédképes, folytatja a mondókáját.
-Mindenesetre, ez érdekes. Mit kéne csinálnunk, összeverekedni? Vagy keresni a bajt, hogy beindítsa ezt a... Képességszintézist?

Olyan elképesztő sebességgel evett, hogy elkezdtem gyanakodni, nem egy újabb képességének vagyok-e szemtanúja?
- Inkább az utóbbi, már ha pontosan akarjuk rekonstruálni a körülményeket. De figyelj... Ha te és Ratna... Szóval nem akarok belegyalogolni semmibe. Mi még csak kétszer találkoztunk, és hát megtetszett, nem tudtam, hogy...
Igazándiból dehogyisnem akartam volna belegyalogolni, már persze, ha más a helyzet. De a Nagy Varázsló megmentette az életemet, így hát, még ha furcsa módja isa hálának, átengedem neki az áhított nőt. Ennyivel tartozom. Meg aztán, a jó kiállású, okos srác mellett nem is biztos, hogy én lennék a befutó, bár tény, ami tény, valóban az én kezemet fogta...
- A képességem... Bonyolult. Bonyolult a négyzeten. Alapjáraton képes vagyok olyan, általam valószínűségi vonalnak nevezett dolgokat látni, amik alapján meglepő pontossággal tudok következtetni a közeljövő eseményeire. Tíz évembe telt kitanulni a rendszert, de most már egy másodperc alatt képes vagyok felvázolni a vonalak alapján az elkövetkező egy órát, és további öt másodperc alatt a következő tízet.
Elvettem egy palacsintát, megköszöntem, haraptam egyet és folytattam.
- Ez volt a kezdet. Aztán elkezdett nagyon gyorsan fejlődni a képességem. Ijesztően gyorsan. Most már, ezeknek a vonalaknak a mentén képes vagyok valamiféleképpen hatni a valóságra. Nem értem pontosan a mechanizmust, de figyelj!
Becsuktam a szemem, majd újra kinyitottam. A vonalak a szokásos pompájukban ragyogtak. Meghúztam egyet, persze nem a kezemmel, inkább a gondolatommal, és Merlin pohara jó öt centit csúszott az asztallapon. Arra azért vigyáztam, hogy senki ne vegye észre a trükköt, csak az, akinek meg akartam mutatni...
- Nos hát, ez van - mondtam - És ez megy sokkal nagyobb dolgokkal is. És most jön a csavar! Ezek a vonalak mindent mindennel összekötnek. Vannak erős és gyenge vonalak, attól függően, hogy az esemény, amit jelezni hivatottak, mekkora valószínűséggel fog bekövetkezni. Tudsz követni? No, hát ezek a vonalak természetesen ott húzódnak két ember között is. ÉS tegnap este az a vonal, ami minket kettőnket kötött össze... Megtelt energiával, azt hiszem. Energiát hozott nekem. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Olyan messzire láttam a jövőben, amit eddig elképzelni sem tudtam. Aztán később, a kórházban, amikor gyógyítani akartál minket... Úgy éreztem, hogy talán a vonal mentén, ha elég ügyes vagyok, visszavezethetem beléd a saját erődet, ahogyan a poharadat is mozgathattam. Nem tudom, tényleg lehetséges-e.
Ittam egy korty narancslevet, mert kiszáradt a szám a sok beszédtől, aztán eltüntettem a palacsinta maradékát.

- Ez nagyon érdekes - mondja Sean - Talán van valami összefüggése ennek azzal, hogy tegnap este két másik mutáns is használta melletted a képességét?
Miután befejezte a steak-et, a palacsintára ugrik, most már lelassul a sebessége egy éhes bengáli tigris tempójára. Közben az agya összeállítja azt, amit Darren mond, és ahogy a vércukra kezd újra felszökni, már gondolkodni is képes.
- Képesség-kollízió. Ilyet még nem is hallottam. Bár mutánsként nem vagyok olyan gyakorlott ezekben a dolgokban, nem sok más mutánssal találkoztam, akiknek a képességére alapozhatnék. Túl sok kapcsolatom nem volt még más mutánsokkal. Nyamnyamnyamnyam. - Sean befejezi a juharszirupos palacsintát, és hamar folytatja a következővel.
- Egyszóval... Nem tudom, ez mennyire lehetséges. Elvégre, ha jól emlékszem arra, amit a Xavier intézetben tanítottak nekünk, akkor a képességünket egy genetikai mutáció okozza. Biztos vagyok benne, hogy legalább négy-hat gén felel érte. Mindenesetre, ha jobban belegondolok, az én erőm például nagyon elsődlegesen energiajellegű... Mintha egy élő kazán lennék, vagy egy életenergia-reaktor. Mint látod, a tegnapi... Performance... Nagyon kimerítette a szervezetem, ezért kell ilyen rohamos mennyiségben pótolnom a tartalékokat. Ha a te erőd is hasonló - mégpedig szerintem az - akkor végtére is kialakulhat köztünk valami kölcsönhatás, mint az elektromágnesek közt... De ez elég bonyolult és bevallom, a fizika sosem volt olyan kiemelkedő erősségem, mert csinos volt a fizika tanár... Szóval, érted. Mindenesetre, elindíthatnánk egy kis saját... Hm... kutatást a téren. Benne vagy?
A palacsinták rohamosan fogynak. Itt-ott egy-egy arc a boxuk felé fordul a feltűnő jelenség láttán.
- Ó, és Ratna! Nos el kell, hogy mondjam, Ratna lehet, hogy a kollégám lesz, nem tudni még. Ám mindenesetre az biztos, hogy bárhogyan alakul, én nem vagyok az esete. Kérlek, a legkevésbé se érezd magad megkötve! Bonts vitorlát nyugodtan, én csak szerencsét kívánhatok - mosolyodik el Sean.