Manhattani utcák

Tehát lexikonok, regények, verses könyvek, nyelvkönyvek, utazással kapcsolatos könyvek, albumok, gasztronómiai, természettudományi, művészetek, egyéb irodalmi művek. Mindegyik kategória 2-3 doboznyi könyvet vitt el, és még el sem kezdtem őket bepakolni. Épp azon morfondíroztam, hogy a szótárakat a nyelvkönyvekhez vagy a lexikonokhoz tegyem, amikor meghallottam a kopogást. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg az volt-e, mert elég halk volt, én meg annyira belemerültem a pakolásba, hogy nem nagyon figyeltem más zajokra. Viszont Inimma, aki a pulton rágcsált némi kekszdarabot figyelmeztetően csiripelt, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy tényleg érkezett valaki, és az is elég biztos volt, hogy kicsoda, főleg, amikor meg is szólalt.
-Ó, azonnal! - kiáltottam ki a könyvkupac mögül, és elkezdtem feltápászkodni. - Egy pillanat, mindjárt jövök!
Persze sikeresen megbotlottam, és ráestem a szépen feltornyozott könyvfalra, és úgy csúsztam rajtuk Gordon lábai elé, mintha szörföztem volna.
-Szia - pislogtam fel a földről, és integettem is neki, mielőtt talpra kecmeregtem- Végignézve a pusztításon, morcosan csóváltam meg a fejemet. - Remek, végül is csak most tettem rendet, miért is ne hányhatnék szét mindent? Na, mindegy, gyere be.
Miután becsuktam utána az ajtón, bizonytalan mozdulattal mutattam körbe.
-Ülj csak le... valahova. Ahol van hely. Akár a teli dobozokra is, vagy ha gondolod, építek neked fotelt könyvekből. De rendes bútorból sajna, csak a kanapém maradt meg, ha az megfelel.
Lehajolva nekiláttam visszahalmozni a könyveket eredeti helyükre, közben pedig a konyha felé mutattam.
-Ha éhes vagy, esetleg szomjas, nyugodtan szolgáld ki magad bármivel. Mindjárt megvagyok. Addig mond csak, miben segíthetek? Fordítás? Ősi szimbólum? Kambodzsa alkotmánya? Ne kímélj, addig mond, amíg még itt vagyok.

Ahogy beléptem, Lily máris a lábaim előtt hevert. Ezt jó jelnek véltem. A kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem, majd mikor talpon volt, leguggoltam a könyvek mellé.
- Segítek, ha nem bánod... Ez... Mi?
Egy vaskos kötetet bámultam, ami nemhogy olyan nyelven íródott, amit én nem beszélek, de gyanítottam, hogy ráadásul még akkor sem érteném, ha az anyanyelvemen volna.
- Vagy... Akár főzhetek egy kávét is, ha gondolod - motyogtam - Szia, Inimma- köszöntöttem a madárkát.
Furcsa volt, hogy Lily éppen erre képes. Teremt egy kanári... Nos, az ő képessége legalább nem olyan átlagos, mint az enyém. Abból tizenkettő egy tucat.
Félrehúzódtam és elnéztem a lányt, amint a könyveket rakosgatja.
- Egyébként hová költözöl? Amúgy most biológiai segítségre volna szükségem... Mármint.. Bocs, ez rosszul hangzott - mondtam mosolyogva - Szóval... Egy öreg nénike bérelkt fel, hogy keressem meg az unokája gyilkosát. A rendőrség nem nagyon foglalkozik az üggyel, mert a fiú mutáns volt. Valamiféle állat mérgével végeztek vele, és ezért szeretnék minél többet tudni az ilyesmiről. Magamtól addig jutottam, hogy a kígyónak is van mérge, és ennyi. Tudsz ajánlani valami könyvet?
Közben benéztem a konyhába, de a kávéfőző már nem volt sehol. Gondolom, valamelyik dobozban pihent. Majd Lily eldönti, akar-e annyira kávét, hogy megkeresse. Leültem a fal tövébe, és átkaroltam a felhúzott térdeimet. Vártam a lány válaszát, egyszersmind megpróbáltam elképzelni őt meztelenül.

-Áh, hagyd csak, még én is alig látom, mit hova akarok tenni - hárítottam el az ajánlatát, miután hálásan elfogadtam támogató jobbját. - De köszönöm. Sietek, addig érezd magad otthon. Már amennyire most az lehetséges.
Mosolyogva nyúltam a kezében tartott könyvért az Értekezések az egyiptomi és azték szimbólumok összehasonlításáról-ért.
-Nem hiszem, hogy tényleg ezt akarnád nézegetni - mosolyogtam rá. - Adnék valami magazint, ha már olvasgathatnékod van, de olyat nem tartok, viszont... - mutattam körbe a könyvhalom kellős közepén -... hát figyelj, amire éppen gusztusod támad.
Ahogy gyorsan újrarendeztem a takaros, és eddig atombiztosnak tartott oszlopot meggondoltam a kávé ötletét.
-Nem hangzik rosszul, de már csak neszkávé van elől, mert a kávéfőzőmet már eladtam. Igazából mindent eladtam, ami már nem kell, szóval edényekből is csak műanyag van.
Végre megint minden a ,,helyén" volt. Elégedetten néztem körbe, noha még mindig alig lehetett megmozdulni. Már csak a könyveket kellett bedobozolni, és kész is vagyok. Na, de az sem egy öt perces munka, és már nagyon fáradt voltam. A nap is már lemenőben volt, már nem is látszott ki a horizont mögül, és nem tudtak volna annyit ígérni, hogy nekilássak könyveket csomagolni. Majd holnap!
-A Xavierbe megyek. Biztos hallottál már róla. Az az iskola, ami mutánsoknak van fenntartva. Felajánlottak ott egy könyvtáros állást, és elfogadtam.
Figyelmesen hallgattam a kérését, és már forgolódtam is, hogy megtaláljam azokat a könyveket, amiket ajánlani tudtam.
-A hüllők általános áttekintése... Toxinok és antitoxinok a természetben... Az emberi test és a mérgek...
Ahogy soroltam a könyvek nevét, úgy húztam őket elő innen-onnan, és mivel természetesen egyik sem tudott egy kupac tetején lenni, jót jengáztam velük. De végül csak meglettek.
-Tessék - adtam neki oda a könyveket, majd guggolva maradtam, és a pultról lekaptam egy tömb ragasztós papírt meg egy tollat, és a Gordonnak adott könyveket asztalnak használva írni kezdtem még néhány könyv címét és szerzőjét, majd lehúztam a cetlit, és a legfelső könyv borítójára nyomtam. - Még ezek is hasznosak lehetnek, de nekem nincsenek meg, ki kell venned a könyvtárból. Na, csinálom a kávét.
Felálltam, és megtettem azt a két lépést, ami még kellett a konyháig, hiszen a konyhapult is karnyújtásnyira volt tőlünk. Műanyagpohárba forró víz a csapból, bele a neszkávé, elkever, kész is van.
-Tej? Cukor? Méz?
Én a szokásos tej-méz kombót használtam, de Gordonnak azt tettem bele, amit kért.
-Tudod - mondtam, miközben letelepedtem mellé a földre, és a kezébe nyomtam a poharát -, furcsa lesz, hogy nem állítasz be időnként valami nyomozós kérdéssel. Mint például ez a kígyómarásos ügy. Tudod hányan fordulnak hozzám ilyesmivel? Nagyjából sehányan. Vagy emlékszel, amikor múltkor egy Tokiói Szusi Bár alaprajzát kellett neked előkeresnem? - nevettem fel nosztalgiázva. - Még mindig nem tudom elhinni, hogy végül meglett.
Még mindig mosolyogva megpaskoltam a térdét.
-Azért hiányozni fogsz, Gordon. Nem hiszem, hogy mostantól annyit találkoznánk. Pedig szerettem játszani a nyomozót, amikor felbukkantál. Mintha te lettél volna Sherlock Holmes, én meg Watson.

Elvettem a könyveket, amiket a kezembe nyomott, és átfutottam a cetlit is. Ez tipikusan az a helyzet volt, amikor fél óra pötyögés után több, mint eleget tudok meg a témáról a netet használva, de ezt Lilynek nem kellett tudnia. Illetve talán tudta... És talán ő is épp úgy élvezte a találkozásainkat, mint én. Na jó, ha nem is pontosan ugyanúgy, de azért...
- A Xavierbe? Persze, hogy hallottam róla. Bátor döntés. A mutánspalánták állítólag borzasztóan rosszak tudnak lenni...
- Csak cukorral, köszi - szóltam ki utána. Belelapoztam a könyvekbe, közben pedig elmosolyodtam. Lily borzasztóan édesszájú lehet, ha
mézzel issza a kávéját...
Kellett pár másodperc, míg belőttem, miféle alaprajz is volt az. Az talán az első vagy második "közös ügyünk" lehetett, pont egy olyan, amikor Lily közreműködése valóban nagy segítség volt, és nem csak azért mentem el hozzá, hogy egy-két órán át a fenekét bámuljam.
Elvettem tőle a kávét, megköszöntem. Félretettem a könyveket és figyelmesen hallgattam, amit mondott. Belekortyoltam a kávéba. Nagy önfegyelem révén nem fintorodtam el. De hát az én hibám volt... Tudhattam volna, hogy az instanthoz tej is kell, különben borzalmas lesz. De mindegy. A kávé az kávé, és én még nem terveztem lefeküdni, szóval jót fog tenni.
- Nagyon jó Watsonom voltál - mondtam kedvesen - Minden megvan benned, ami egy Watsonhoz kell. Először is, megtűrtél - nevettem - Pedig néha igazán goromba és elviselhetetlen vagyok.
Egy kis ideig Inimmát néztem, majd hirtelen ötlettől vezérelve visszafordultam Lilyhez.
- Azt ugye sose említettem, hogy én is mutáns vagy?

-Áh, kösz a bátorítást - húztam fel a szemöldökömet. - Így is épp eléggé félek, ez azért elég nagy életmód váltás lesz. Inkább olyanokat mondj, hogy minden rendben lesz, hogy nem lesz semmi baj, vagy valami ilyesmi. Bár úgyis csak könyvtáros leszek, azok csak kimaradnak a rázósabb helyzetekből, nem?
Reménykedve néztem rá, hogy akkor is erősítsen meg, ha egyáltalán nem gondolja így. Ahogy a kávémat kevergetem, hogy a méz teljesen feloldódjon benne, felsóhajtottam. Évek óta éltem itt, dolgoztam a manhattani könyvtárban, szóval nagyon ijesztő volt arra gondolni, hogy most új életet fogok kezdeni.
-Kösz - mosolyogtam rá a pohár pereme fölött. - Mostantól viszont az lesz a legnagyobb rejtély, amit meg kell oldanom, hogy ki nem tette vissza a helyére a Dickens kötetet.
A folytatásra nagyon nevethetnékem támadt.
-Ugyan már, miket beszél - ráztam a fejem. - Mikor voltál te goromba és elviselhetetlen? Ne beszélj butaságokat! Azért, ha valamiben elbizonytalanodnál vagy segítség kéne, ugye felhívsz? Hiányozna az izgalom az életemből.
Inimma odarepült hozzám, befészkelte magát a tenyerembe, aztán egy utolsó csipogás, és már aludt is. Mosolyogva simogattam meg a puha kis fejét.
-Aludj csak, picúr! - suttogtam, és gyorsan kiittam a maradék kávét, hogy kidobjam a poharat, és a felszabadult kezemet Inimmára borítsam, mint egy takarót.
Gordon hirtelen kijelentése meglepett. Nem is annyira a tény, hanem, hogy ennyire a semmiből hozakodott elő vele.
-Nem, nem tudtam - mondta őszintén. - Mi a képességed?
Akaratlanul is végigmértem, hátha valami látható dolog, mondjuk szárnya van, vagy ilyesmi, de nem láttam semmit.
-Ha esetleg szupererőd van, vagy teherautóvá tudsz változni, kérnék egy szívességet, mert a szállítócégek sem éppen centekért dolgoznak...

Elmosolyodtam és darálni kezdtem.
- Minden rendben lesz, hogy nem lesz semmi baj, vagy valami ilyesmi. És igazából, a viccet félretéve, én tényleg valószínűnek tartom, hogy a könyvtárosok azért még ott is kimaradnak a nagyobb balhékból.
Hogy felhívom-e még? Nos, ez nagyban függ attól, hogyan alakul a mai este. Voltak terveim, ha már ide keveredtem, a lakására, de persze ha más lesz a vége, akkor is jól járok: marad egy használható segédem.
- Reménykedtem benne, hogy attól még, mert elköltözöl, nem tűnsz el teljesen - mondtam kitérő válaszként.
Valahogy nem akaródzott a lány szemébe hazudnom. Elfojtottam egy mosolyt, arra gondolatra, hogy én jelentem az izgalmat az életében... Aztán arra gondoltam, hogy ha valóban ez a helyzet, még akkor is megérte belevonni őt az ügyeimbe, ha ma nem történik semmi. Lily azon kevés emberek közé tartozott, akiket nem utáltam. Így nem is csoda, ha örültem a jókedvének.
Inimma ismételt felbukkanására viszont már tényleg elmosolyodtam. Nem szoktam ilyet mondani, de aranyosak voltak így együtt.
Elmosolyodtam. Majd a fejében szólaltam meg, anélkül, hogy megmozdítottam volna a számat.
Félek, hogy csalódást kell okoznom. Telepata vagyok, és annak sem túl ügyes. Értek egy kicsit a tárgyak a mozgatásához is, de azt hiszem, csak szétszórni tudnám őket, szállítani nem.
- Szóval a teherautóvá alakulás nincs a repertoáromban. De ha segítségre van szükséged, van két kezem, és az egyik ráadásul nem is sérült meg, szóval szólj csak nyugodtan.
Gondoltam, talán nála is elérek valamit a sérült hős-imázzsal. Meglepően sok lánynál jött be eddig.

-Köszi - vigyorogtam rá hálásan. - Reméljük, igazad van, ha meg mégsem, hát ott van nekem Inimma.
~És Logan...~
Bár nem mondta, hogy felhív, azért úgy könyveltem el, hogy igenlő választ adott, hiszen mi mást is jelenthetett volna? Furcsa izgatottságot éreztem a belsőmben, és a levegőt is egy kicsit szaporábban vettem. Ez a férfi, aki az évek alatt mindig olyan kedves volt velem és szórakoztató izgalmat csempészett azokba a napjaimba is, amik tényleg borzalmasan szürkék voltak, most mindenképpen távolabb kerül tőlem, és talán már sosem lesz semmi sem olyan, mint azelőtt. Hogy fog nekem hiányozni! Csak most kezdtem rájönni, mennyit is jelentett nekem! Nem állítom, hogy eddig soha nem merült fel bennem a lehetőség, hogy talán több is nekem, mint kedves ismerős, mélyen csodált barát, de most már nagyon is komolyan úgy éreztem, hogy amit érzek iránta, az nem lehet más, mint...
-Nem akarlak elveszíteni - mondtam neki szinte suttogva könyörgő tekintettel nézve rá. - Már most is rémes belegondolni, mennyire fogsz nekem hiányozni, hogy szinte kedvem volna visszacsinálni az egészet, és itt maradni... veled.
Szégyenlősen sütöttem le a szemem, és inkább Inimma babusgatására figyeltem. Ekkor meghallottam a hangot a fejemben és akaratlanul is összerándultam tőle, hiszen kellőképpen a frászt hozta rám. A kismadár álmában mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, hamar visszaszenderült.
-Bocs -suttogtam neki, aztán nagy szemekkel Gordonra meredtem. - Ez... ez... Azt is hallod, amit gondolok?
A lehetőségre nagyon elpirultam. Istenem, csak nem hallotta, hogy én...?
-Megsérültél? - kaptam a szám elé a kezem rémülten. - Mi történt? Ki tette ezt veled? Szegénykém, nagyon fáj?

Kissé meglepődtem azokon a dolgokon, amiket mondott. Nem akar elveszíteni? Ilyen sokat jelentettem volna neki?
Átkaroltam a lányt, és rámosolyogtam.
- Ne aggódj... Ha nem akarod, nem fogok eltűnni. Te is fontos vagy nekem. De a változás nem rossz dolog. Te most megijedtél tőle, de amikor majd ott leszel, örülni fogsz, hogy nem hátráltál meg. És én nem hagylak magadra, ne félj.
Amikor megszólaltam a fejében, úgy tűnt, sikerült ráijesztenem. Nocsak, talán rejtegetni próbál valamit? A kérdése is épp ezt sugallta nekem.
- Ha akarnám, hallanám - mondtam - De mások fejébe beleolvasni eléggé nagy illetlenség, úgyhogy csak akkor csinálom, ha nincs más választásom.
Csak tudnám, hogy ki az a Logan... Ismerősen cseng a neve.
- Hé, mi baj van? - kérdeztem kedvesen - Mintha elpirultál volna... A sérülésem? Ja, hát semmiség... Egy ilyen szöges buzogány tüskéje végigvágta a karomat, és eléggé megnyomorította a bal kezem - emeltem fel a sebes végtagot.
Elég rosszul nézett ki. Több helyen is összevarrták, és az egész merev volt, nehezen tudtam mozgatni mind a csuklómat, mind az ujjaimat.

Nagyon jó érzés volt, amikor átölelt. Biztonságot nyújtott, meleg volt, egy kicsit úgy éreztem, hogy amíg a karjaiban tart, semmi bajom nem eshet, mintha bevehetetlen bástyafal mögé bújtam volna.
-Nagyon félek -suttogtam egyetértően. - Olyan hirtelen jött ez az egész, egy csomó új ember fog körülvenni, és minden, amit megszoktam meg fog változni, az ismerőseimet is sokkal ritkábban fogom látni. Téged is. Még akkor is, ha megígéred nekem, hogy nem fogsz eltűnni. Elég messze leszek. Nem fogsz tudni csak úgy beugrani, ha kérdése van. És ez megijeszt.
Az, hogy nem olvasott a fejemben hálás mosolyra és sóhajtásra késztetett. Jóleső szusszanással bújtam hozzá és hajtottam a fejem a vállára.
-Akkor jó. De csak kérdezned kell, és válaszolok, nem kell használnod a képességedet. Most viszont csak annyit tudok, hogy nagyon jó így. Itt vagyok a megszokott helyemen, még nem változott semmi, csak a lakásom ürült ki. Te is itt vagy velem. Még ne menj el, jó? Kérlek. Még egy kicsit hadd ne kelljen arra gondolnom, hogy pár nap múlva minden megváltozik. Nagyon ijesztő, és... szeretném, ha csak egy kicsit nem kéne foglalkoznom vele.
A beszámolójára elszörnyedve ráztam meg a fejem, mintha a tiltakozásommal semmiség tudtam volna tenni a múltban történteket, majd óvatosan, nagyon gyengéden magam elé húztam a karját.
-Ki tette ezt veled? - morogtam mérgesen. - Ki volt képes kezet emelni rád? Jaj, istenem, hát mi történt veled? Most még jobban megrémít, hogy olyan keveset foglak látni, ha ilyen veszélyes helyzetekbe kerülsz. Tehetek érted valamit, hogy jobban legyél? Nem vagyok orvos, és ahogy nézem, már el is látták, de ha van bármi, amivel segíthetek, csak szólj.
Úgy tartottam a karját a karomban, mintha egy kisbaba lett volna, és legalább olyan óvatosan is, de nem értem a sebéhez, csak a kézfejét cirógattam vigasztalóan, miközben majd megpukkadtam mérgemben, hogy valaki tényleg képes volt kezet emelni rá. Persze azért uralkodtam magamon, és higgadt maradtam, de belül evett a méreg, hiszen őt nem lehet bántani... őt nem szabad. És nem mertem belegondolni, miért háborodtam fel ettől ennyire, talán jobban, mintha valaki mást sebesítettek volna meg.

Még a fejébe sem kellett belepillantanom ahhoz, hogy tudjam, mit érez most. Engem is magával ragadott valamilyen nyugodt, kellemes érzés. De tudtam, hogy ennek nem szabad átadnom magam. Abból semmi jó nem származna. Az nekem való. Jobb, ha csak elveszem, amit akarok, és aztán távozok, ahogy jöttem: egyedül. Ez nekem való. Könnyű, nem jelent problémát, nem okoz fejtörést sem olyan érzelmeket, amikre nincs semmi szükségem.
- Kérdezni fogok - nyugtattam meg - Nem szokásom csak úgy kémkedni... - mosolyogtam.
Ez persze vaskos hazugság volt. Belelátni mások fejébe nemcsak hasznos, de szórakoztató is. Sokan nem értik ezt meg. Engem viszont nem igazán érdekel, megértik-e. De Lily más volt. Még. Egyelőre igyekeztem jó benyomást tenni rá, mert még nem értem el a célomat.
Még szorosabban magamhoz öleltem, és megcsókoltam a halántékát.
- Ne félj kicsi Lily... Nem megyek sehová. Sok minden meg fog változni, de most még tényleg itt vagyunk.
Amikor meghallottam, mennyire mérges lett, látva a sérülésemet, ismét meg kellett acéloznom magam. Csak játszd a szereped, Gordon, és próbálj meg nem azonosulni vele. Te nem az a rendes pasi vagy, akinek ő hisz. Voltál, sőt, lehetnél, az, de nem az vagy, és kész. Pont. Ezen nincs mit ragozni.
- Már mindegy - mondtam gyengéden, és a lányra mosolyogtam, aztán elkomorodtam - De többet senkit sem fog bántani. Legalább ezt elértem. És köszönöm... De megvagyok, Lily. Volt már rosszabb is.

-Ó, nem is hittem, hogy ilyesmit tennél - ráztam a fejem határozottan, amivel igazából csak még mélyebbre fúrtam a vállába.
Valójában rettegtem tőle, hogy mégis megteszi, nem annyira álnokságból, mint inkább rutinból, hiszen mégiscsak magánnyomozó, meg aztán a képességünket nem mindig tudjuk rendesen kordában tartani. Persze, ha nem lett volna mit rejtegetnem előle, valószínűleg nem tartottam volna ennyire tőle, hogy beleolvas a fejembe, és olyasmit lát, amit még magamnak sem mertem bevallani.
Puszijára lehunyt szemmel, mosolyogva billentettem oldalra a fejem, hogy jobban hozzáférjen.
~Adhatna még párat!~
Erre a gondolatra viszont úgy zavarba jöttem, hogy mint az őrült bújtam vissza a vállába, és most már rimánkodtam magamban, hogy tényleg ne lásson a fejembe, mert akkor itt nyíljon meg előttem a föld, hogy beleugorhassak és eltűnhessek.
-Kicsi Lily! - ismételtem inkább motyogva. - Épp eléggé el vagyok gyengülve, ne növeld még a kisebbségi komplexusomat is! Csak ne hagyj most magamra. Szükségem van most valakire a régi életemből. Még egy kicsit ne menj el.
Lazán beszélt a sérüléséről, mintha nem is lett volna nagy ügy, pedig csoda, hogy tépték le tőből. Milyen bátor, hogy ennyire könnyedén tudja venni, ahelyett hogy haldoklásba kezdene miatta és egyfolytában nyavalyogna. Amennyire idegesítő, annyira érthető lenne, és mégsem tette. Erős volt, férfias és bátor. Mint egy igazi lovag. Aki most engem tartott a karjaiban.
-Na, de ne ülj a földön sebesülten! - kászálódtam fel. - Ülj át a kanapéra, én főzök neked egy teát. Valami gyógyfüves izé, akkor szoktam inni, ha beteg vagyok. Nem tudom, hogy sebekre is jó-e, de... ártani nem árthat. Meg hátha legalább a placebo hatás besegít. Ha meg az sem... hát legalább finom.
Ellentmondást nem tűrőn tuszkoltam le a kényelmesen ülőalkalmatosságra, én pedig gyorsan összeütöttem a teát. Néhány földrajzi albumból éjjeli szekrényt építettem, és letettem rá a gőzölgő itallal teli bögrét Gordon mellé.
-Csak óvatosan, még forró - intettem, és leültem mellé. - De remélem, segít.

Talán volt egy egészen apró bűntudatom, miközben a fejében olvastam. De megnyugtattam magam azzal, hogy ezt végül is csak az ő érdekében teszem. Elvégre támogatásra és kedvességre van szüksége, nem igaz? És hogyan felelhetnék meg ennek a legjobban? Ha tudom, pontosan mit akar. Ilyen egyszerű a dolog.
Most például még néhány puszit akar. Lelki szemeim előtt máris felrémlettek a helyek a testén, ahová én szívesen adnék puszikat. De óvatosnak kell lennem, ezt is tisztán láttam: a lány elképesztően szégyenlős fajta. Ha ebből lesz is valami, az is sötétben, takaró alatt lesz, gondoltam. De ezt sem bántam. Sok mindenre jó a telepátia képessége... Például könnyedén hozzáférhetek mások énképének testi megjelenítéséhez. Hisz mindenki tudja, hogyan néz ki meztelenül... De igaz az is, hogy ez nem midig megbízható A legtöbb nőnél ez a kép, amit önmagáról őriz, torzul valamennyire... Főleg negatív irányba, de néha az is előfordul, hogy pozitívba.
Biztosra vettem, hogy Lily olyan nő, aki vagy nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, és olyannak látja magát, amilyen, vagy pedig nincs megelégedve a külsejével, és az elméjében önmagáról őrzött kép is ennek felel meg. De nem ellenőriztem a feltevésemet: elvégre kis szerencsével hamarosan élőben is megbizonyosodhatok róla, mi rejlik a ruha alatt, akkor meg már mit számít, ő mit hisz erről?
- Nem akartalak megbántani - feleltem halkan - És ne aggódj. Mondtam már, hogy nem megyek sehová, amíg arra kérsz, hogy maradjak - mondtam gyengéden.
- De hát nincs semmi bajom - tiltakoztam félig nevetve - Ez csak egy kis... Hát, nem éppen karcolás, ezt belátom, de attól még rendbe fog jönni. Nincs rá szükség, hogy miattam...
De ekkorra már a kanapén ültem, aminek megvolt az az előnye, hogy tényleg kényelmesebb volt. A hátránya viszont az volt, hogy Lily nem volt mellettem. Ez a probléma viszont hamar megoldódott, amikor visszatért a teával, aminek, meg kell hagyni, valóban jó illata volt. Hát, a neszkávénál csak jobb lehet...
Belekortyoltam, és tényleg ízlett. Egyelőre visszatettem a rögtönzött kis asztalkára, mert forró volt.
- Tényleg nagyon finom - mondtam és újra átkaroltam a lányt. Ezúttal az arcát pusziltam meg, alig egy centire a szája sarkától - Köszönöm szépen.

-Köszönöm - suttogtam a nyakának döntve a homlokomat, szabad kezemmel a tarkójába kapaszkodva. - Addig nem is lehet baj, amíg itt vagy velem.
Vajon szeretne-e ő tőlem valamit? Egyáltalán tényleg itt akar-e maradni velem, vagy csak ennyire udvarias? És vajon érez-e irántam valamit? Mindig is vonzódtam hozzá, gyakran éreztem, hogy egy ilyen férfi mellett boldog lehetnék, hiszen színt hoz az életemben, kedves velem és törődő. Most pedig, hogy el kell szakadnom tőle, hirtelen még fontosabb lett nekem, még sokkal drágább. Annál erősebben kapaszkodtam belé elhitetve magammal, hogy soha többé nem kell elengednem.
A tea gyógyító hatásában nem kételkedtem. Amíg náthás voltam vagy elkapott az a fránya torokgyulladás. De egy vágott sebnél... hát erősen kételkedtem benne, hogy bármi eredményt elérhet, de jól esett, hogy legalább ennyit tehettem Gordonért. És ha még ízlett is neki, annak még jobban örültem.
-Nincs mit - mosolyogtam rá. - Ha már nem lehettem ott, hogy megvédjelek attól a szörnyetegtől, aki ezt volt képes tenni veled, legalább ennyit hadd tegyek érted.
Ahogy átölelt, máris végigfutott rajtam a kellemes forróság, mintha én is megittam volna egy nagy bögre forró teát. Aztán az a puszi! Ahogy az ajkai az arcomhoz értek, lassan elfordítottam a fejemet egyenesen felé, hogy akkor már rendesen oda menjen, ahova kell neki, de még épp hogy nekiálltam csücsöríteni, amikor észbekaptam, és zavart torokköszörüléssel lesütöttem a szemem. Jézusom, hát mit csinálok? A szívem már olyan hevesen vert, hogy szinte már fájt, egyre jobban kapkodtam a levegőt, és képtelen voltam Gordon szemébe nézni.
-Neked nincs meleged? - cincogtam, mivel tényleg úgy éreztem, hogy forró láva önti el az arcomat. - Nyissam ki az ablakot?

Hűvös ujjai a tarkómon elindítottak bennem valamit. Hevesebben kezdett verni a szívem, és a gondolataim kevésbé logikusak lettek, mint akár egy perccel ezelőtt. Pedig meg kellett őriznem a hidegvéremet. A lány törékeny, nagyon törékeny és nagyon fél... Egyetlen rossz mondat vagy mozdulat, és vége a játéknak, akkor pedig kulloghatok haza egyedül.
- Nagyon kedves tőled - mondtam halkan - Tudod. Hogy megteszed, amit tehetsz.
Aztán láttam, hogy mégsem tudnám olyan könnyen elrontani a dolgokat. Egyáltalán nem. Sokkal erősebben vágyott rám, mint hittem, és ahhoz, hogy erre rájöjjek, még az agyába sem kellett belenéznem. Láttam, hogy csókra várt, és láttam, hogy bár zavarba jött, mégis csalódott, amiért nem azt kapott...
- De, egy egészen kicsit melegem van - mondtam halkan nevetve - De hagyd csak ablakot.
A lány álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét. A szemébe néztem.
- Ha valamit szeretnél, csak kérned kell - mondtam, majd gyengéden, de határozottan szájon csókoltam.
Nem húztam el sokáig, lehetőséget akartam adni neki, hogy meggondolja magát, ha akarja.

Halk suttogása végigborzongatta a testemet. Valahogy csak még jobban megnövelte bennem az ijedséget, de nem érdekelt. Gordon mindig is tetszett nekem. Indiana Jones-szerű fellépése, kedvessége, kitartása, elkötelezettsége, humorérzéke, és most hogy őt is magam mögött kell hagynom, mint minden mást az eddigi életemből, valahogy még fontosabb lett nekem. Hát persze, csak akkor kezdjük el becsülni a dolgokat, amikor elveszítjük!
De csak arra tudtam gondolni, mi mindent kérdezhetem volna meg tőle az évek alatt, amikor hiába vonzódtam hozzá, túl gyáva voltam közeledni. Mennyi mindent szalasztottam el, ami csupán karnyújtásnyira volt. Mennyi mindent élhettünk volna át együtt, ha lett volna merszem nyitni, vagy legalább jelezni neki, hogy nem zavar, ha ő nyit. Mindig is vágytam rá, hogy legyek olyan bátor, hogy legalább magamnak bevalljam, hogy szívesen elmennék vele egy randevúra. Amire most már talán soha nem lesz alkalmam.
-Biztos ne nyissam ki? Ha neked is meleged van...! Sajnos a ventilátort már odaadtam anyukáméknak, úgyhogy máshogy...
De nem tudtam folytatni, mert a következő mozdulatot képtelen voltam figyelmen kívül hagyni, és továbbra is az ablak hatalmas problémájára koncentrálni. Kit érdekelt az ablak! Hiszen megcsókolt! Megtörtént az, amiről már annyit álmodoztam. Bár valahogy nem éreztem azt a melegséget, amire számítottam, de ez teljesen rendjén való volt, hiszen olyan zaklatott lelkiállapotban voltam, hogy még a kávé melegét is alig érzékeltem.
Figyelmesen rövid csókja után eltávolodott tőlem, én pedig némi hezitálás, és gyorsuló zihálás után úgy döntöttem, hogy márpedig most nem leszek szégyenlős, és nem fogok túlkomplikálni semmit, hiszen ez a kettő akadályozta meg, hogy mi ketten együtt lehessünk, egymásra találhassunk, elmehessünk randevúzni, ahogy általában szoktak, most pedig itt vagyok szinte már teljesen összepakolva, egy lényegében már üres lakásban, hogy elhagyjam, mielőtt még igazán az övé lehettem volna, hogy egy új életet kezdjek messze tőle, amitől rettegtem, akármilyen vonzónak is tűnt. A pánikszerű félelem, az összezavarodottság, a kavargó érzések, a csipetnyi bizonytalanság mind felszínre törtek, és én épphogy elkezdtem kérdezni, hogy...
-Nem baj, ha...?
... és már viszonoztam is a csókját. De nem ám olyan finoman, mint ő. Én a nyakába ugrottam, átkaroltam, szorítottam magamhoz, hogy hitesse el velem ott és akkor, hogy semmi nem fog változni, mindig velem lesz, és semmi ijesztővel nem kell szembenéznem, mert minden marad a régiben, és a Xavier valójában itt van a sarkon, és csupa ismerős jár oda. Nem akartam a jövőmre gondolni, csak rá, csak Gordon ölelő karjaira, szenvedélyes csókjára, és hagytam hogy az érzelmek magukkal sodorva új kapukat nyissanak ki előttem, ami mögött ő állt, a magas, délceg herceg, hogy megnyugtató mosolyával, erős karjaival, kedves szavaival elűzzön körülöttem mindent, amitől féltem.

Igazán aranyos volt, ahogy a ventilátorról meg az ablakról fecsegett. Látszott, hogy zavarban van.
Megtehettem volna, hogy az agyában kutatok válasz, visszajelzés után. Mit gondolhat? Vajon mit akar tenni? De nem tettem meg végül. Lépéselőnybe kerülhettem volna, de úgy gondoltam, nincs rá igazán szükségem. Nyert ügyem volt, és ezt láttam a szemeiben, az arcán, hallottam a felgyorsuló lélegzetvételeiben.
- Mi nem b...
Nem tudtam befejezni a kérdést. Szabályszerűen nekem esett. Egy pillanatig nem is tudtam mozdulni a meglepetéstől, aztán szorosan magamhoz öleltem őt és viszonoztam a csókot. Kezeim a hátán siklottak, és mivel a helyzet így kényelmetlen volt, ráadásul nem is volt valami sok türelmem, hátradőltem. Őt magammal húztam, remélve, hogy nem riad meg a vízszintes testhelyzettől.
Egyelőre még úriember maradtam. Nem mentem rá a lényegi részekre, ahogy mondani szokás, csupán öleltem, a hátát simogattam és csókoltam. Türelmetlen voltam, de annyira nem, hogy valamit elrontsak.
Aztán persze, bármilyen jól is hangzik ez, nem bírtam magammal. Elegem volt a ruha érintéséből. Kezeim a felsője alá csúsztak, és megállapodtam a csípőjén.

Kifulladásig csókoltam, és még azon túl is, hiszen most nem akartam semmi mást csak elveszni az édes szerelemben, érezni, hogy ő megmarad nekem a régi életemből, ahogy erős karjaiban tart most, éppen úgy nem fog elengedni később sem, ettől legalább nem kell félnem, ez nem fog változni. Minden mindegy, csak hadd érezzem, hogy ő is szeret, csak feledtesse el velem a riadalmamat, azt ami rám vár, hadd maradjon meg nekem, mint kapocs ahhoz, amit már úgy megszoktam, és most itt készülök hagyni. Éppen ezért nem zavart, amikor már feküdtünk. Egyszerűen szinte észre sem vetem, nem volt jelentősége, hogy ülünk vagy fekszünk, csak el ne engedjen, csak tartson ez a csók örökké, váljunk eggyé, hogy többé tényleg soha ne kelljen elválnunk. Szerettem Gordont, és ahogy leromboltam a régi életemet, hogy egy teljesen újat építsek, már csak ő maradt meg nekem.
~És Logan.~
De az ő ismét felbukkanó arcát elhessegettem. Egyáltalán mit keres a fejemben? Még szorosabban öleltem Gordont, hogy tényleg csak ő létezzen nekem, és ez sikerült is, ismét csak az ő ízét éreztem, az illatát, a simogatását, leheletét az arcomon. Ujjai betévedtek a blúzom alá, és ahogy megérintette a csupasz csípőmet, még akkor is, ha ez azért nem tartozott a zavarbaejtőbb területek közé, rémülten pattantak szét a szemeim, és ellöktem magam tőle.
-Istenem - suttogtam a szám elé kapott kézzel, mikor már előtte álltam, és elkerekedett szemmel bámultam rá. - Ne haragudj, én nem akartam... mármint akartam, de... nem szoktam ilyet... csak így letámadni valakit... Ne haragudj, nagyon kivagyok mostanában, és te nekem... te nekem olyan sokat jelentesz, hogy nem tudtam... nem tudtam uralkodni magamon.
Kezemet a tarkómra támasztva rogytam le egy halom könyvre, így az arcomat az alkaromba temettem. Édes istenem, hát miféle nő vagyok én?! Fúj!
-Sajnálom, ez... nem fog még egyszer előfordulni, jó? - néztem rá bocsánatkérően és borzasztóan feldúlva.
Hiába szégyelltem magam az előbbi viselkedésemért olyan rettenetesen, hiába éreztem magam egy utolsó leköpnivaló cédának, mégis újra és újra visszasiklott a tekintetem Gordon ajkaira, aminek az ízét még mindig a számban éreztem, és egész testemben remegtem a vágytól, hogy újra megízlelhessem, ahogy hozzábújok, ahogy magához ölel, ahogy tényleg elhiszem, hogy nem lesz semmi baj, hiszen itt van velem, és viszontszeret.

A lány visszakozása furcsa érzéseket keltett bennem. Egyrészről dühöt éreztem, majd türelmetlenséget. De végül elnyomtam ezeket, és arcomra megértő maszkot erőltettem. Felültem, majd felálltam a kanapéról és odaléptem hozzá. Leguggoltam és finoman lefejtettem a karjait az arcáról, de most nem csókoltam meg, csak mélyen a szemébe néztem. Kedvesen elmosolyodtam.
- Én azt sajnálnám, ha nem fordulna elő még egyszer, Lily.
Előre hajoltam, és egy gyors csókot adtam neki.
- Nagyon-nagyon sajnálnám.
Újabb csók.
- Nincs miért szégyenkezned, Lily. Felnőtt ember vagy. Tedd azt, ami jól esik.
Megfogtam a kezét és felálltam, magammal húzva őt is. A karjaimba zártam, kissé meggörnyedve, hogy a szemünk nagyjából egy magasságban legyen. Most nem csókoltam meg, de a homlokomat az övének támasztottam.
- Lily... Én most itt vagyok. Te is itt vagy. Tedd azt, amihez kedvet érzel, rendben? Bármi is legyen az.
Ócska egy szöveg volt, de úgy gondoltam, működhet. Végül is Lily olyan naiv, és kedves, hogy alighanem ez a közhelyes baromság is elég neki, hogy megnyugodjon. Nem éreztem éppen jól magam attól, hogy ezzel szúrtam ki a szemét, de nem is volt lelkifurdalásom. Ha ő is akarja, akkor ez csak felmentést ad neki, egy kis biztatást. Nem én irányítom az eseményeket. Én csak arról gondoskodom, hogy mindketten jól járjunk.
Legalábbis magamnak ezt mondtam.

Gordon gyengéd megértése most már minden erőmtől megfosztott. Tudtam, hogy nem lenne szabad, hiszen nem illik, nem lehet, hogy is képzelem, viszont tudtam, hogy ha majd elmentem könyvtárosnak a Xavierbe, alig fogjuk látni egymást. Ki tudja, mikor lesz megint egy ilyen alkalom. És ha most nem engedek, és emiatt csúszik ki a lehetőség, hogy együtt legyünk? Bánatában keres egy másik nőt, hogy elfelejtsen? De nem, ő ilyet nem tenne soha. Viszont, ha szeretjük egymást, s ahogy ő is mondta, felnőtt emberek vagyunk, akkor mi akadálya van annak, hogy megtörténjen? A körülmények nem ideálisak, én sem viselkedhetek úgy, mintha azok lennének.
Nem ellenkeztem a csókjai ellen. Az elsőnél azért, mert időm sem volt rá, csak utólag kaptam el a fejemet. A másodiknál már résen voltam, és időben elhajoltam, de aztán ugyanazzal a lendülettel szédültem vissza abba az édes csókba, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, mit csináltam. Teljesen a rabja voltam. Az övé voltam. Az övé akartam lenni. Amíg még lehetett. Amíg még nem jut eszembe választani közte és álmaim állása között. Mindkettejükre éveket vártam, nem ér, hogy egyszerre hullanak az ölembe. De ezen az estén csak Gordon van itt velem. Csak ő ölel. Csak rá kell figyelnem. Csak ő létezik. És ő is akarta.
-Amihez kedvet érzek, azt nem lenne szabad - suttogtam fejrázva. - De... végre itt vagy velem, és én annyira szeretlek. Évek óta csak... néztelek, d mertem jobban vonzódni hozzád, és most hogy már nem bírom visszatartani, el kell, hogy menjek, ez nem igazságos!
Átkaroltam a nyakát, és finoman megcsókoltam.
-Ez annyira nem igazságos - motyogtam, miközben hagytam, hogy talpra állítson.
Már nem bírtam gondolkodni, nem bírtam ellenkezni, csak egy dolgot akartam: szeretni Gordont, amíg lehet, még egy estét úgy tölteni, mintha minden rendben lenne, nem kéne félnem semmitől, nem várna rám semmiféle kihívás, az egyetlen újdonság az életemben csupán az lenne, hogy most már szabad szeretnem Gordont.
Többet nem haboztam, nem hezitáltam, nem ellenkeztem. Az ágy hívogatott, és én engedelmesen merültem el benne a szeretett férfival, és mint édes részegséget, úgy vártam, hogy az elkövetkező órák elbódítsanak és kellemes feledést hozzanak, amiben csak a jelen létezik vibrálóbban, tündöklőbben, mint bármi más szépség valaha is az életemben.

*#42 törlés gomb, éééés... Igen! Felcsendül Mozart örök érvényű klasszikusának első néhány hangja, ami azt jelzi, hogy Logan jól emlékezett az ajtónyitókódra, és már indulhat is befelé. Furcsa, Lily mintha meg sem hallaná a csengőt, pedig tudja, hogy itthon van...biztos nagyon lefoglalja a csomagolás. Egészen biztosan...ki van zárva, hogy valami baja esett, és most...ha ki van zárva miért gondol rá ennyire? Á, hülyeség az egész, a lépcsőfokokat is csak azért veszi négyesével, mert a lift nem ért le elég gyorsan, és na! Az ajtót most is nyitva találja, ami már a múltkor sem jelentett jót, így aztán most már magának is bevallja, hogy cseppet pánikhangulatban sprintel be a nappaliba, kivont karmokkal természetesen, amit viszont ott lát, és főleg, az érzésre, amit kivált belőle, arra nem készíthette fel 4 háború, és egy horrorisztikus éjszaka a könyvtárban sem.
-ERESZD EL!!!! - Ordítja a férfinek, ki súlyos szorításával fogva tartja a törékeny nőt, és éppen az ágy felé taszigálja szegényt, esélyt sem hagyva neki a védekezésre. Visszarántja karmait, nehogy véletlenül kárt tegyen a nőben, s közben odarohan, megragadja Gordon ruháit, és a szoba másik végébe hajítja őt, ezt követően pedig Lily áll, hogy testével védje őt.
-Rossz házba történ be pubi! - Sziszegi, s most ökölbe szorul két súlyos ökle. - Tíz másodperced van eldönteni, hogy az ajtón, vagy az ablakon távozol, és hidd el, nekem mindkettő megfelel.
~És nem, a legkevésbé sem zavar, hogy az emeletszám kétjegyű, az pedig még kevésbé, hogy amilyen nagyra nőttél, nem férnél ki egy darabban!~
-Jól vagy? - Súgja hátra a nőnek, s közben egy pillanatra sem veszi a le a szemét a "támadójáról", arról a szörnyetegről, aki csak úgy rárontott itt az otthonában. - Tényleg zárva kéne tartanod azt az ajtót...

Elmosolyodtam arra, amit Lily mondott. Megfordult a fejemben, nem is először, szabad-e ilyet tennem, De aztán úgy döntöttem, szabad. Ő akarja, én akarom, a holnappal meg... Majd ő törődik, mert én lelépek, amint elalszik.
Megint megcsókoltam. Hallottam valami sípolást, de úgy gondoltam, ha Lily nem foglalkozik vele, akkor nekem sem kell. Csak nem töri ránk az ajtót valami vadállat...
Kezeim megint lány derekára csúsztak, és már azon voltam, hogy felfelé toljam a ruhát a hasán, amikor dörrenve kivágódott az ajtó.
Hátranéztem, és még bőven volt rá időm, hogy felismerjem, ki is ez. Sokat szerepel a képe az újságokban, nem mintha olyan baromira fotogén lenne.
Megkönnyebbültem, hogy azok a rohadt nagy karmok eltűntek, de rájöttem, hogy ez korai öröm volt. Mintha csak egy rongybaba lettem volna, a fickó elhajított, én meg nagy nyekkenéssel értem földet.
Felálltam, leporoltam magam. Stukker nem volt nálam: lent hagytam a kocsiban. Ez mekkora baromság volt tőlem! De most már mindegy, nem igaz?
A férfi szemébe néztem. Elvigyorodtam. Végre valaki, aki komolyan veszi magát Ez képes lenne tényleg kidobni innen.
Az agyába vetítettem egy jelenetsort. Azt láttattam vele, ami az elmúlt néhány percben történt. Hogy félreértés ne essék, narráltam is neki egy kis telepátia segítségével az eseményeket.
Ez történt itt, mielőtt berontottál, te barom. Lily ugyanúgy akarja, ahogy én. Téged nem hívtunk, amúgy sem szeretem a gruppent. Szóval megkérlek, hogy TÁVOZZ!
Az utolsó szó üvöltő hangerővel és parancsolón zúgott a fejében. Reméltem, hogy meg is teszi. Persze ha mondjuk ő is Lilat akarja, ennek kicsi az esélye, de ha tényleg csak azt hitte, hogy bajban van, és azért tört be ide, akkor működhet.

Persze hallottam a kapunyitó dallamos csengését, viszont mivel nem vártam senkit, úgy gondoltam, biztos csak a postás jött meg, aki nem sokkal a beköltözésem után kérte el tőlem a kódomat, hogy könnyebben bejuthasson a postaládákhoz. Figyelmen kívül hagytam hát. Inkább Gordonra koncentráltam, és az édes csókra, ami ismét egyesített minket.
~Vajon hozzá is olyan jó lesz bújni elalvás előtt, mint Loganhez volt?~
Na, ebből most már elég, miért gondolok már megint rá? Nekem nem Logan kell, hanem Gordon! Gordon az, aki után évek után epekedtem, Gordon az, akit szerettem, és most végre együtt lehetünk, ne tegyem ezt tönkre saját magamnak!
Sokáig azonban nem tartott az ölelkezésünk, ugyanis másodpercekkel később kivágódott az ajtó, és valaki nagy hévvel csörtetett be hozzánk. Megijedni is alig volt időm, amikor megjelent Logan maga kivont karmokkal és olyan megvadult dühvel az arcán, amitől komolyan megrémültem.
-Logan, mit...?
De már ránk is rontott, én pedig sikoltva hátráltam. Bár biztos voltam benne, hogy nem ütne meg, nem tudtam, ha belelendül mekkora eltévedt pofontól kellene félnem. Inimma, aki eddig békésen aludt a pulton, most felriadt a zajra, és előbb vidáman köszönte Logant a szokásos csipogás áradattal, de aztán hamar átérezve a helyzetet, mint a legkiválóbb szárnysegéd (ami az ő esetében lényegében szó szerint értendő), a vállára szállt, mintegy jelezve, hogy ha harcra kerül a sor, rá számíthat.
-Miket beszélsz? - néztem rá elképedve. - Mi ütött beléd? Mi csak... Persze, hogy jól vagyok, csak nem gondolod, hogy bántott engem?!
Azért a fenyegetését nem tudtam figyelmen kívül hagyni, úgyhogy bár az ablakot végül nem nyitottam ki, azért a biztonság kedvéért gyorsan lehúztam a rolót, hogy biztos ne ragadtassa el magát új vendégem.
Gordon mosolya valahogy nyugtalanított. Én inkább a vidám-gyengéd fajtákhoz voltam szokva, nem ehhez a gúnyos-kihívó vigyorhoz. De mindegy is, hiszen ez egy borzasztó félreértés, amit azonnal tisztázni kellett, mielőtt Logannek még valami még elvadultabb ötlete támadna, és nekitámadna Gordonnak. Visszamentem hozzá, és finoman elkaptam a kezét, hogy megnyugtassam.
-Nem akart semmi rosszat - mondtam kérlelőn. - Hiszen szeret! Mond meg neki, Gordon!

Fújtat mint egy megvadult bika, a mészárszék közepén állva, melynek falait, és padlóját bíborvörös vér borítja, ameddig csak a szem ellát, pont ahogy ezt a szobát is fogja, ha megtudja, hogy ez az alak akár csak egy karcolást is ejtett a nőn akit szeret. Ha azonban nagyon őszinte akar lenni magával, már Lily sikolyának hallatán is sejthette volna, hogy valami itt nincs rendben, ám azt még ki tudja magyarázni magában az ijedtséggel, viszont amikor értetlenül figyeli, miért teszi amit tesz, sőt, azzal vádolja, hogy elment az esze, már tudja, hogy nagyobb a baj, mint hitte, csak épp teljesen más értelemben.
-De igen... - feleli határozottnak szánt hangon, de ekkor szinte kupán vágják az emlékképek, amiket a férfi küld felé, a hozzá fűzött kommentár pedig egyszerre dühíti, és keseríti el, az utóbbit annyira, hogy alig fogja fel, amikor Inimma a vállára röppen.
-Mi? - Tör ki belőle elkeseredetten, mikor Lily valósággal hátba döfi a szavaival, miknek hallatán kedve volna a padlóra rogyni, és elsüllyedni a parketta hézagjai közt. Persze, valójában nem áltatta őt a nő, az elején megmondta, hogy találni fog magának...valakit, de azt nem gondolta volna, hogy ilyen hamar, csak úgy a semmiből bukkan majd elő, és neki látnia kell majd. Szíve a cipője talpáig süpped, miközben a szoba elveszti minden színét körülötte, ahogy ő ott áll az útjukban, vállán egy kismadárral, aki úgy tűnik az egyetlen barátja ezen a világon...ő ugyanis most is kiáll mellette, és harciasan csipog a férfire, hiába...hiába...
~AZT A @#~ˇ^°!!!~
Arca a világgal együtt nyeri vissza vérvörös színét, ahogy összevont szemöldökkel, ökölbe szorított kézzel emeli újra tekintetét a férfira, egy sorozatgyilkos ábrázatával jellegzetes szakálla mögé rejtve.
-Inimma nem bír téged, mert madár, és nem tudod manipulálni a telepátiáddal! - Kiált rá vádlón.
~Bocs pubi, de egy hangnak sem hiszek a fejemben, ami nem a sajátom! Most pedig takarodj, mielőtt kipróbálom, rá tudsz-e venni, hogy ne nyársaljalak fel!~
-Köszönöm - súgja a madárnak, aztán lassú, fenyegető léptekkel indul meg a férfi felé, ki jelen pillanatban olyan neki, mintha a testvére lenne, és nagyon-nagyon kíváncsi, hogy vajon a bátyjához hasonlóan az ő szíve is visszanő e?

Ó, hogy az a rohadt... Utálom, amikor ilyen gyorsan romlanak el a dolgok. Illene, hogy a balsors adjon valami előjelet, hogy"Figyelj, te barom, jövök..", vagy ilyesmi. Ez így nem fair. Ráadásul azt mondják, a dolgok, jók is, rosszak is, hármasával jönnek. Lássuk csak... Nem sikerült bemásznom Aya bugyijába. Most itt volt a tuti alkalom Lilyvel, de vele is megzavartak. Nem sok jót néztem ki a következő ilyen kalandomból sem...
De egyelőre jó lenne a legtöbbet kihozni ebből itt Ahogy hallgattam a két jómadarat, meg a ... Nos, a madarat, aki szemlátomást a rosszul öltözött torzonborzhoz húzott, úgy vettem ki, van itt még némi remény.
Ahogy Lily mellém lépett, átkaroltam a derekát, és lemosolyogtam rá. Időt akartam nyerni. Erre most mégis mi a francot válaszoljak? Szeretem, persze... Szeretném már hanyatt vágni. Másfelől meg igen, éreztem valamit, de az ilyesmit szoktam jól elfojtani, bezárni rohadt mélyre, elmenekülni a személy közeléből, aki kiváltotta belőlem, emberesen leinni magam és másnap (esetenként harmadnap, a pia mennyiségétől függ) onnan folytatni, ahol abbahagytam.
De most előbb végre már én is jól akartam járni. És hát végül is nem hazudtam, nem igaz? Jó, talán füllentettem. De olyan nagy a különbség a "szeret" és a "nagyon kedvel" között? Az egész csak szemantika...
- Hát sajnos ez a helyzet, barátom - mondtam a szőrösnek barátságos arccal.- Szeretem őt. És azt hiszem, ő is engem. Inimma pedig felismeri az egyenértékű partnert, ennyi az egész.
Közben a rohadék megindult, én meg úgy láttam, talán jobb, ha ez ellen teszek valamit, mielőtt pár tonna fallal együtt távozom a lakásból.
Azon is csodálkozom, hogy akadnak hangok a fejedben. Ismerted az öreg Xavier-t, ugye? Akkor tudod, mire vagyok képes. Szóval leszel szíves hátat fordítani és távozni. Nem szívesen égetném ki az agyadat, még ha nem is lenne nagy munka. Bár érdekes lenne megtudni, vajon abból is helyre jössz-e. De Lily kedvéért megbocsátom, hogy kezet emeltél rám, ha most eltűnsz.
Azt nem kellett tudnia, hogy nemhogy az agyát nem tudnám kiégetni, de még a szokatlanul hosszú telepatikus üzenet is sokat kivett belőlem. A blöff egy gyenge telepata legnagyobb fegyvere. Persze a Smith and Wesson után, de ha azt egyszer a kocsiban hagytam...

Logant egyáltalán nem tudtam meggyőzni, még mindig az az elképesztő tévhit zavargott a fejében, hogy Gordon képes lenne kezet emelni rám. Mondhattam bármit, nem volt semmi hatása. A férfi egyre dühödtebb volt, de önkívülethez hasonló tombolásában valahogy mintha a sebzett vad fájdalma is ott lett volna, amit nemigen tudtam hova helyezni. Talán régi ellenségek Gordonnal, és azért rossz neki együtt látnia vele? Vagy történt valami rossz vele, és el akarta mesélni nekem, kiönteni a szívét, erre itt talál egy férfival ölelkezve? Igen valamelyik ezek közül lehet a megoldás.
Inimma persze azonnal betámadta Logant, ezen nem is csodálkoztam, hiszen a kismadár minden percben, amikor nem lehetett legjobb barátjával, biztos arra gondolt, hogy na jó, de mikor lehet már vele? Ezt a helyzetet viszont nem ő dönti el. Egyenlőre úgy tűnt, még mi sem tudjuk megoldani.
-Látod? Szeret? - néztem Loganre, ahogy hagytam Gordonnak átkarolni a derekamat. - Sosem bántana. Ő talán végre az igazi lesz, aki mindig velem marad. Nem ezért szurkoltál nekem te is? Hogy találjam meg a férfit, akivel együtt élhetem le az életemet, és örökké együtt lehessünk? Most sikerült. Már évek óta ki kellett volna mondanunk egymásnak, hogy szeretjük egymást, de még annyi évünk van együtt, hogy ezt bepótoljuk.
Komolyan azt hittem, hogy Logan örülni fog nekünk, örülni fog a boldogságomnak, hogy az egyik barátja megtalálta a szerelmet. Annál furcsább volt ez az elkeseredett düh, ami ömlött belőle. Némely szavai azonban kifejezetten furcsák voltak.
-Ugyan már, Gordon kit manipulálna a telepátiájával? - ráztam a fejem hitetlenkedve. - És miért? Nincs rá szüksége, hiszen már szeretem. Azt pedig nem lehet telepatikusan előidézni.
De azért megerősítést várva fordultam Gordonhoz.
-Ugye? Mindegy, még ha lehet is, ő ilyet sosem csinálna! Ahogy mások fejébe se néz bele engedély nélkül, úgy ezt sem használná. Szerintem nem is nagyon használja a képességét. Ő jó ember.
Kibújtam a szeretett férfi öleléséből, és közelebb léptem a másikhoz.
-Inkább mond el, hogy mi bánt, Logan! Hiszen nincs semmi baj, és te mégis úgy tombolsz, mintha... nem is tudom. De megijesztesz. Mi a baj?