Staten Island-i utcák

A vizsgálat nem tart sokáig, legalábbis az a része, amíg ráakad a műszerre, ugyanis pont oda rejtették, ahová ő is tette volna a helyükben. Az utána következő pepecselés viszont igénybe vesz némi időt, ugyanis az, hogy egy poloska van a csizmában sosem jelenti, hogy nem lehet több, sőt! Miután milliméterről milliméterre átvizsgálja mind a négy lábbelit, és nem talál semmi mást, visszaadja őket a lányoknak.
-Nincs lehallgató berendezés benne, úgyhogy most már bevallom: akkor sem kapnátok fagyit, ha az iskola átköltözne egy jégkrémgyárba. - Ijesztően kedélyes hangja már a múlté, most megint az a Logan szól hozzájuk, kit hallgatni is bőven elég borzalom, de a legtöbben nem ússzák meg ennyivel. - Viszont, nyomkövető az van. Nem tudom mit mondtatok nekik, de felkeltettétek az érdeklődésüket. Mellékesen, ugye nem vettetek le magatokról semmi mást, vagy ettetek, esetleg ittatok valamit, amíg odabent voltatok?
Közben beindítja a motort, és tovább hajt. Egyenlőre nincs konkrét úticélja, csak kóvályog az utakon, amíg kitalálja, mit tegyenek.
~A Xavierbe nem megyünk, amíg nem kaptak új cipőt. Lehet az egyik párat ajándékba kéne adni Sheena-nak, Sarah-val úgyis egyezik a méretük, és ő tuti nem venné jó néven, ha beállítana hozzá pár kommandós.~

Amikor Logan mindenféle hülyeségről kezd fecsegni, először nem is értem, hogy mi van. Talán ő is a lehallgató készülékektől tart? Azt hiszem azt már cseszhetjük, miután elmondtam a történteket. Bár, sok újat úgy se tudnának meg belőle, miután Morgan levágta, hogy mivel próbálkoztam odabent.
-Ó, szóval "csak" nyomkövető. Végül is, jobb mint ha "all in", fényképező, lehallgatókészülék és GPS lenne. -jegyzem meg, majd amikor Logan kérdez, csak türelmetlenül hadarni kezdek egy csipetnyivel erősebb akcentussal:
-Szerintem nem mondjuk semmi olyat ami miatt gyanakodnának... Vagyis... Adam-et említette Sarah, Szomáliára is emlékezett, de azt tagadta, hogy Pierconról tudna valamit. Utána megpróbáltam hatni rá egy kicsit, hogy segítőkészebb legyen, de az a Morgan nevű kollégája rájött, hogy mire készülök... Utána meg nem is húztuk tovább a szót, amilyen gyorsan lehetett, le is léptünk. Még Mr. Lemes kért egy elérhetőséget tőlünk amíg Morgan "telefonált", bediktáltam egy kamu telefonszámot neki, aztán jöttünk... Ja, meg előtte a fiával, Dennissel beszélgettünk egy fél órácskát, érdekes, neki bezzeg ismerős volt Piercon neve, csak nem tudtunk bővebben rákérdezni, mert hazaért a papa... Hogy enni? Basszuskulcs, én ettem néhány teasüteményt, meg vagy két csésze teát... De azt még Dennis készítette, ő meg csak nem akar megmérgezni... Ugye nem? -kaptam Sarah felé kétségbeesett tekintetemet- Meg... meg... a kabátot is levettük... -kaptam észbe, majd már bújtam is ki belőle, és sapkástól, sálastól pakoltam is elére Logan mellé az anyósülésre.
-Izé... A fűtést fel tudnád tekerni egy kicsit? Meg átnéznéd azokat is? Csak a biztonság kedvéért... -pislogtam rá kétségbeesett kiskutya-tekintettel, ahogy halvány mosolyra húzódott a szám...

Miután Ratna beszámolt nagy vonalakban a bent történtekről és gyorsan lekapkodtuk magunkról a csizmákat, hogy Logan értő szemeire bízzuk, egy kisebb kocsikázás és némi halandzsa után, amit először értetlenül hallgattam, de végül csak leesett, hogy miért is csinálja, csak megálltunk és a lábbelik komoly vizsgálaton estek át, aminek meg is lett az eredménye.
Tehát mégis csak jó megérzése volt Ratnának a csizmákkal kapcsolatban, de most mit fogunk csinálni? Mikor Logan számon kéri tőlünk, hogy mit mondtunk, ami ezt az eredményt hozta, Ratna, szerintem teljesen jogosan felháborodik és ismét elmeséli Logannak, hogy mit is tettünk és mondtunk bent.
- Talán, ha nem kényelmesen ücsörögsz a kocsiban és bejöttél volna, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. – teszem még hozzá feszülten. – És Ratnához hasonlóan én is ettem egy pár falat süteményt és ittam egy kis teát, de Denist elnézve, aligha hiszem, hogy beavatott lenne az apja ügyeibe, hogy segítsen neki, hiszen akkor Piercont sem említette volna, aki szerinte az apja segédtisztje volt. Lames ezredesnek meg e szerint elég szelektív az emlékezete, ha a saját segédtisztjére sem emlékszik.
A kabátok említésére persze nekem is rögtön melegem lesz, de hát még azért időben eszünkbe jutott, így azt is jó lesz átbogarászni, habár azért azokban biztos jóval nehezebb lesz rálelni egy ilyen kis nyomkövetőre.
- Talán a legegyszerűbb, ha megszabadulunk tőlük. – nézek a ruhakupacra.

Sarah panaszkodását elengedi füle mellett, és inkább az étel témára hangolódik rá, elvégre ha megmérgezték a két lányt, akkor lehet, hogy már csak perceik vannak hátra, és két halott diák már kicsit sok lenne a jóból, bármennyire is hatásos üzenet lenne Windsor-nak.
-Szóval csak a kölyök kínált? - Kérdi, s hangjában azért felfedezhető némi aggodalom. - Nem hiszem, hogy beavatnák, de sosem lehet tudni ezeknél. Mondjátok csak, ő evett valamit, esetleg ugyanabból a kancsóból töltött magának, amiből nektek is, láttátok egyáltalán?
Komolyan reménykedik benne, hogy emlékeznek erre a lányok, és amennyiben esélyt látnak rá, hogy megmérgezték őket, pánikfélelmük megtartják maguknak, hogy csak alig látszódjon, mennyire reszketnek. Na persze, ha tényleg aggódna amiatt, hogy a srác mérget kevert bármibe is, nem csevegne, hanem padlógázzal hajtana a legközelebbi detoxikáló felé, de Logan már csak ilyen bosszúálló típus...
-Oké, lássuk a kabátokat.
Gyorsan megtalálja a két tűt, ezeket azonban el is távolítja.
-Azért ne adjuk magunkat túl könnyen.
Élvezettel roppantja szét a nyomkövetőket, mintha csak apró csigolyák lennének. Ezek után nem fogják azt hinni, hogy teljesen amatőrökkel van dolguk, viszont őszintén reméli, hogy a büszkeségüknek köszönhetően elhiszik majd, hogy túljártak az eszükön, és a cipőkben lévő nyomkövetőket nem találták meg. A dokkok felé veszi az irányt, majd néhány perc kocsikázás után megáll egy elhagyatott raktárépület mellett.
-Szóval, most merre?

-I...Igen. Csak Dennis kínált minket. Azt speciel nem láttuk amikor készítette, mert ő a konyhában volt mi meg a nappaliban, de... Hú... Most, hogy mondod... hogy őszinte legyek, én nem emlékszem, hogy evett vagy ivott-e valamit. Lefoglalt, hogy vele cseverésszek, inkább arra figyeltem amiket mond... bár azt se mindig értettem, mint például amikor arról a programozós dologról mesélt... Sarah? Te nem emlékszel véletlenül? -fordultam felé reménykedve, hátha neki jobb a memóriája ilyen téren.
Nem tudom, hogy Logan csak szivatni akar minket, vagy valóban így aggódik értünk, mindenesetre most jól rám hozta a frászt ezzel a kajás kérdésével. Azért igyekszem nem túl-dramatizálni a dolgot, de azok után, hogy a csizmatalpakban már talált a "sofőrünk" néhány nyomkövetőt, kezdtem beparázni egy cseppet.
-Sarah, ez a kedvenc kabátom... Ha nem muszáj akkor nem szeretnék megválni tőle... -válaszolok a lánynak, de aztán kis híján könnybe lábad a szemem, amikor Logan megszólal, hogy abba is rejtettek némi meglepetést. Ó jajj nekem...
-Hogy merre? Nekem aztán édes mindegy... -dőltem hátra az ülésen, ahogy a plafont bámultam a kocsiban.
Azt hiszem látszik rajtam, hogy eléggé letört ez a mostani kudarcunk...
-Akármennyire is vérzik a szívem érte... de mi lenne ha szomorú búcsút vennénk a csizmáktól, aztán hazamennénk? Így mezítláb nem szívesen mennék vendégségbe, pláne ilyen időben... Amúgy mindegy merre megyünk, csak ne a komphoz... Dennis, Lemes fia ott dolgozik és ha jól rémlik akkor pont azután indult dolgozni, miután a kedves papa befutott. A végén még azt hinnék, hogy el akarjuk rabolni a srácot, vagy egyből megyünk faggatózni. Ami amúgy nem rossz ötlet, de szerintem pár nap múlva szerencsésebb lenne. Meg ki van még hátra? Haggarthy? Mást nem amíg ti meglátogatjátok, én leugrok a komphoz aztán folytatom a csevegést Dennissel, hátha sikerül még pár dolgot megtudni tőle Piercontól... ami biztos nem sok, de a semmitől talán több. Nos? Szerintetek? -kérdeztem a többieket, majd erőt vettem magamon és a plafon helyett inkább őket figyeltem, mit reagálnak az ötletemre.

Logan szavain elgondolkoztam, de nekem azért beugrottak a dolgok hála Istennek, így még Ratnát is megnyugtathattam, legalább is részben.
- Azt láttam, hogy ivott a teából, de, hogy evett volna, azt én sem láttam. De aztán róla feltételezném utoljára, hogy meg akar mérgezni minket. – ingattam a fejem, főleg mikor láttam a barátnőm szemében a félelem felcsillanását.
Mikor Logan a kabátokban is talál egy-egy pici meglepetést, már én sem vagyok annyira nyugodt, hiszen kezd ez a dolog kicsit veszélyesebbé válni, mint némi kérdezősködés.
De mivel a kabátokból azért sokkal könnyebb volt eltávolítani a nyomkövetőket, így legalább azoktól nem kellett megválnunk, aminek Ratna nagyon örült, de úgy nézett ki a csizmáktól búcsút kell vennünk, hiszen addig nem akartunk visszamenni a Xavierbe, míg nyomon tudnak minket követni.
- Persze, ilyen cuccokkal a ruhánkba én sem örülnék, ha bárhová is elvezetnénk Morgan urat, ezért a csizmáktól kéne először megszabadulni, aztán meg én Haggartyra szavazok, mert ki tudja lehet, hogy a nyomkövetők nélkül is a sarkunkban vannak valahogy. De vajon mibe tenyereltünk bele? – nézek kicsit feszülten a többiekre.

-Azt mondod - kezd bele, mint aki hangosan gondolkodik - hogy ha beugranánk a ti Dennis haverotok munkahelyére, ezekkel a nyomkövetőkkel, azonnal a nyakunkon lenne minden titkos mókus, akit apuci ránk tud uszítani hirtelen?
Miután feltette a kérdést, padlógázzal indít, s a csikorgó kerekek akkora zajt csapnak, mint egy vadászgép felszállás közben, de persze sebességben sem marad nagyon alul a kocsi az említett repülőgéptől - legalábbis így érezhetik a hátsó ülésen.
-Ez esetben oda megyünk! Ratna beszél vele, te megvársz a kocsiban, én pedig kimegyek levegőzni!
Ellentmondásra nem igazán ad esélyt, hisz 220-felett már csak nem fogják őt lesokkolni, vagy érzelmileg kompromittálni,a helyszín közelében pedig már mindegy, akár végre is hajthatják örült tervét. A helyszínre érve kipattan a kocsiból, és még utoljára Ratna-hoz szól.
-Nyugi, itt leszek a közelben. Ha esetleg nem jönnek érted, hívd el fagyizni, vagy nem tudom.
Ezek után szabályosan kámforrá válik, legalábbis az avatatlan szem számára úgy tűnhet, ahogy meghúzódik egy félreeső zugban, ahonnan azért nagyjából ráláthat Sarah-ra, és Ratna-ra is.

//folytatás: Kikötő és komp//

** Chris **

Bevallom nem éppen így terveztem az akciót, és mikor megszólalt a tűzriasztó mintha kissé kicsúszott volna az irányítás a kezemből. Kellett egy kis idő mire összeszedtem magam és a gondolataimat és újult erővel gondoltam át a következő lépéseimet. Chris keze olyan gyorsan járt, amit még eddig nem nagyon láttam. Le a kalappal a srác előtt. Viszont ahogy bebuktunk a pult mögé ő már lépett is. Már majdnem utána ordítottam....
-Chrissssss..........-suttogtam utána, de addigra már ott sem volt.
-Hogy a jó büdös francba...-csak ennyit motyogtam magam elé, bár szívem szerint ettől sokkal durvább dolgok özönlöttek volna ki a számon, hiszen nem ez volt a terv. Nem neki, hanem nekem kellett volna oda bemenni...csak remélni tudtam, hogy vigyáz magára. Nekem meg most itt volt ez a két fickó, és minél gyorsabban végzek velük, annál hamarabb tudok segíteni Chrisnek. Most ez volt az egyetlen mozgató rugóm, dolgozott bennem az adrenalin, egyrészt a túszok miatt, másrészt....megígértem neki is hogy nem esik baja...márpedig én nem ígérgetek a levegőbe.
A füstbombák nagyon jól jöttek, a két orosz közelebb ért, és már a következő pillanatban csak a füst gomolygott mindenfelé. A maszk nekem nagy segítség volt.Az egyik oroszt, amelyik hozzám volt közelebb, pillanatok alatt kerültem mögé, és egy erős csavarás, és ki is törtem a nyakát. A másikkal már nem lesz ilyen egyszerű, az sokkal nagyobb darab volt, és elkezdett lövöldözni is.
~Ó te nagy vadbarom...~kénytelen voltam lebukni, nehogy egy találomra kilőtt golyó eltaláljon. A fegyveremet felhúztam, és lőttem. Háromszor.Az orosz a földre esett, és ahogy lassan elszállt a füst, a két orosz a földön hevert. Elvettem a fegyvereket, de csak az egyiket viszem magammal, mert a plusz muníció sosem jön rosszul.
Elindultam a nagyterem felé, de nem arra, amerre Chris ment, hanem a másik irányból. Tudtam, hogy észrevétlenül szemből nem fogok tudni bejutni, és már nemcsak a túszok élete volt a tét, hanem Chris-é is.
Reméltem csak hogy nem esett baja. Én nem rohanhattam be szemből. Vadul kattogott az agyam, mikor felnéztem.
~Talán jó lesz.~gondoltam, hiszen a szellőző egész járható útnak tűnt. Legalábbis addig, amíg a közelükbe tudok lopózni, és használni Chris valamelyik játékszerét. A folyosó túlvégén volt egy raktár, ott le kellett feszegetni a rácsot. Egész könnyedén befértem, és még mozogni is volt helyem odabent. Igyekeztem halkan és óvatosan haladni, hogy ne csapjak zajt, mikor beszédfoszlányokra lettem figyelmes.....közel vagyok. De egyelőre Chris hangját még nem hallottam....

Kissé mintha álomvilágban sétálgatnék. Körös-körül mindenfelé csak körvonalakat látok, melyek csak lassan telnek meg belsővel, legvégül pedig színekkel.
Mikor belépek az ajtón, az egyik ilyen vonalrajz tartja rám láthatóan kétkezes fegyverét, mire a másik mögém lép.
- Zdrásztvujtye! - köszönök illedelmesen, kissé pasztellmimikával, elcsigázott tekintettel.
Igen, a szerepem egyértelműen megmutatja a szemben álló fegyveresnek, részeg vagyok. Legalábbis ez lenne a cél. Aki viszont mögém lépett, valamivel közvetlenebb stílusú annál, minthogy ezen felismerésre várjon. Nem éppen finom mozdulattal a megtépi a hajamat, hátracsavarja szabad kezemet, és arccal a földre nyom. Érzem, ahogy a szám széle vérezni kezd. Hallom, ahogy csattan a földön imént még kézben tartott vodkásüvegem. Órám és övcsatom is nedvesedni kezd, ahogy rátapad a palackból szabadult vegyi szellem. Tapadós, sikamlós, irritáló, de hatásos.
- Prasztyitye... - azaz "bocsánat", nyögöm, amennyire sikerül, hiszen az üveg elvileg nem szándékosan pottyant a földre.
Közben jó hangon és a fejemhez szorított pisztollyal nyomatékosítva kérdezgetik felváltva, hogy ki vagyok, mit keresek itt, ki a "f@.z" vagyok, mi a francot kereset itt, egyre kifinomultabb nyelvezettel. Egyelőre csak torokhangon nyögök, ami részemről teljesen jogos, hiszen éppen a gerincemen pihen egy benga csecsen a térdével, egy pisztoly nyomja a koponyámat, arcám pedig ezen hatások miatt a padlót inzultálja éppen. Vagy fordítva, már magam sem tudom.
Mindeközben érzékeim már egészen máshol járnak. Túl testem korlátain tekintetem képzeletben végigszalad a két jelenlévő, majd fegyvereik körvonalain, mely tárgyak akkor telnek meg tartalommal, mikor belsejükbe érkezem. Találmányom tökéletesen teljesítette feladatát. A töltények finom, olajos réteggel fedettek, mely részben beszivárgott a lőporba is, átnedvesítve azt. Mindössze annyi idő alatt, míg földhöz vágtak, néhányszor megkérdezték, honnan jöttem, ki vagyok, és egyszer földbe verték a homlokom.
~ Áu...
Igen, ez utóbbi most volt. Nem annyira tetszik. Szerencsére felrángatnak a földről, és hagynak egy kis időt beszélni. Ezért most még azt is elnézem nekik, hogy összemocskolták a zakómat.
- Elfogyott a vizecske. Nektek van esetleg? - majd egy kicsit angolul is, mintha azt hinném, oroszul nem értik, amit mondok, szándékosan kérdő hangsúllyal, fennhangon - Ugye Roxy, mivel nem működnek a fegyvereik, nem ölöd meg egyiket sem? - majd visszaváltok oroszra, mert kapok egy finom tockost pisztolymarkolattal, és egy felszólítást - A konyhában voltam. De ott nincs több, én meg szomjas vagyok - folytatom, kissé billegve, fejemet ingatva.
Szerencsém, hogy van rutinom a részegségben, így nem olyan nehéz eljátszani.

Nem volt egy leányálom a szellőzőben kúszni mászni, de jobb híjján itt közelíthettem meg őket a legkönnyebben feltűnésmentesen. Szerencsére volt annyi helyem, hogy nem kellett összehúzva kúsznom odabent, hanem még akár megfordulni is lett volna helyem. Ilyenkor áldom, hogy az ilyen hatalmas épület komplexumokat ilyen nagy méretekkel tervezik meg. Végül elértem a konferencia termet, ahová bevackolták magukat az oroszok. És igen, már hallottam Chris hangját, a vékony rácsokon át még látni is láttam, hogy milyen állapotok uralkodnak odabent. Épp elkaptam a pillanatot, ahogy Chris fejét a földhöz verték.
~Ez biztos fájt...~gondoltam, de nem léphettem elhamarkodottan, akármennyire is segíteni szerettem volna. Felmértem a terepet, a túszok egy csoportban a baloldali sarokban ültek, tízen voltak, mind jól öltözöttek, kivéve két embert, ők valószínűleg az épületben dolgozók lehettek, a többiek meg, hasraütésszerűen valami fontos üzletemberek, már ahogy kinéztek. Ha jól számoltam (??) odabent négy orosz volt. Ebből kettő foglalkozott Chrissel, a másik odafigyelt a többi túszra, és még egy, aki talán a főnök lehetett a terrorista csoportban. Ha őket sikerül leszerelni, akkor elméletileg túl vagyunk ezen az egészen, de még ez a négy orosz is soknak tűnt, ha csak magamra számolom Őket. A túszok megkötözve, tehát azokra nem számíthattam, csak Chris csodaszereire, és rá, hacsak addig nem verik mozgásképtelenné. És megjött a jel. Chris angolul szólalt meg, azonnal vettem a lapot, hogy bevetette a kis varázsszerét, már csak remélhettük, hogy ténylegesen hatni is fog. Nálam ott volt a kis füstbomba, épp ideje volt használni. Kénytelen voltam gyorsan reagálni, így egyszerre rúgtam ki a szellőző rácsot és vágtam a földhöz a füstbombát.
-Chrisss!!!!-üvöltöttem egyet, és reméltem, hogy a füstben ő is feltalálja magát, és akár le is tud szedni egyet kettőt az oroszok közül. Nagyjából emlékeztem, hogy hol álltak az oroszok, és a maszk most nem jött rosszul, amit még a konyhában talált Chris. Ebben én előnnyel indultam az oroszokhoz képest. Lövések dördültek, abban biztos voltam, hogy egy oroszt leszedtem, és hallottam a kattanásokat, ahogy az oroszok használni igyekeztek volna a fegyvereiket, amik elsültek, és hangos orosz káromkodás.
~Egy null ide.~gondoltam, de még mindig voltak hárman. Az egyiket megint megláttam háttal jönni felém, azt lábon lőttem, és teljes erőből ezután tarkón ütöttem, és végre csak összecsuklott.
~A francba, kezd felszállni a füst...~gondoltam, és tudtam, hogy alig maradt egy kis idő, csak reméltem, hogy az egyik oroszt Chris is el tudta intézni, és miközben óvatosan jártam körbe, keresve az utolsó oroszt, valaki hirtelen hátulról megragadott, éreztem az ütést a kezemen, és ahogy elejtem a pisztolyomat, majd egy erős kéz szorult a torkomra. Felszállt a füst, az orosz letépte a fejemről a maszkot, elhajította, és egy kést szegezett nekem.
~A picsába....~gondoltam, miközben lassan felszállt a füst, a két oroszt akit elintéztem láttam a földön heverni, és tovább oszlott a füst....

Amint Roxy bevágja a füstbombát, néhány pillanat alatt elhomályosodik minden. Ezt valószínűleg kintről is látni fogják, ha van valahol függöny/roló nélküli, netán nyitott ablak.
Nem okozott gondot megoldani, hogy megússzam a füst okozta kellemetlen élményt. Ugyanakkor fogvatartóm már nem volt ilyen szerencsés. Annyira hozzászokott az utóbbi két percben, hogy hagyom magam, már szinte meg is feledkezett rólam. Így különösen érzékenyen érinti, mikor fejemet hátralendítve beroggyantom hideg hazájában ellaposodott orrát.
Ezzel egyidőben sikerül kiszabadítanom kezem is fogságából, míg orrát fájlalja. Ugyanakkor szórakoztatónak is mondhatnánk, ahogy vaktában próbál lelőni tompán kattogó pisztolyával. Természetesen nem megy neki. Valószínűleg a pisztoly hibája, ugyanis egyébként nem lenne nehéz ilyen közelről lelőnie még a füsttől könnyezve sem.
Így azonban alaposan meglepődik, mikor öklöm csattan már amúgy is fájó orrába, majd a közelemben lévő szék törik el fején. Nyilvánvaló, hogy az én hathatós segítségemmel.
Hallok még néhány huppanást, koppanást, majd mintha hirtelen csend lenne. Nos, ez cseppet sem jelenti azt, hogy minden rendben. Főleg azok után, hogy a füstön túl másik látásom azt jelzi, valaki igencsak bajba került.
Halk léptekkel érkezem a lelkes késelő mögé, majd egy határozott rántással saját kését saját torka felé húzom. Életösztöne és reflexei megmentik, azonban így most ő van szorult helyzetben, felkínálva magát Roxynak.
- A vendégem vagy, nyugodtan bánthatod. Megölni viszont nem kell, úgy gondolom.
Ha látom, hogy a lány rúgni készül, egy pillanatra elfordítom a fejem. Maradok továbbra is a fickó mögött, és ha elájulna, nem engedem a földre esni, inkább lassan engedem le.
- Egyben vagy, leányzó?

A kés alatt érzem a bőrömön a lüktetést, ahogy a hideg fém nekiszorul. Egyáltalán nem örültem ennek, miközben azt sem tudtam, hogy Chris milyen állapotban lehet. Hallottam a csattanást, a zajokat, de ilyen helyzetben képtelen az ember több felé is figyelni, miközben azon igyekszik, hogy hatástalanítsa a támadóit. Éppen azon járt az agyam, hogyha felszáll a füst, vajon milyen látvány fog fogadni, hogy Chris és a túszok életben lesznek e, vagy csalódni fogok. Mert eléggé szíven ütne, ha, nem épp olyan látvány fogadna, amit szeretnék, főleg most szorult helyzetben. Az agyam kattogott, hogy mit tehetnék, de egyelőre nem volt semmilyen mentő ötletem, úgy néz ki eddig tartott a kis játszmánk. Ám hirtelen a kés már nem hozzám feszült, értetlenül álltam a helyzet előtt, de olyan hangot hallottam meg, aminek be kell valljam tényleg megörültem.
~Chris.~megnyugvás volt a hangját hallani. Mikor már megtehettem volna a következő lépést, hogy akkor az utolsó meg maradt oroszunkat is semlegesítsük, bármit tehettem volna egy tompa zaj, és az orosz magától a földre csuklott, mint egy rongybaba. Pislogva álltam ugyanabban a pózban, ahogy az orosz elkapott. A fejem oldalra fordítva még fel sem foghattam se én se Chris, de a lassan teljesen felszálló füstből fekete ruhás alakok özönlötték el a nagy termet, fegyverekkel, és csak a hangok összeolvadása jutott el a tudatomig, hogy "tiszta a terep, ellenőrizzétek a túszokat" és hasonlók. Végre megérkeztek a kommandósok, ki tudja mikor értek ide, az egyikük egy lövéssel le is szedte az oroszt, miközben mi még ott álltunk Chrissel. A szavaira ocsúdtam fel.
-Egyben...hogy...igen.-most jött ki az események nyoma, egy kicsit belassult az agyam, persze én is kaptam pár ütést, aminek meg lesz a helye, és kissé viseltesen is festettünk Chrissel, bár a felé megengedett mosolyom hamar leolvadt az arcomról, amint meghallottam a rendőrparancsnok üvöltő, cseppet sem kedélyes hangját.
-De'Loise, mi a jó büdös francok képzelt már megint!!!-a termet betöltötte az üvöltés, de ahelyett, hogy elkezdtem volna magyarázkodni, vagy összerezzentem volna csak előjött a jól ismert fapofa. Igen, szemmel láthatóan nem először kapok ilyen leüvöltést, és már egész jól kezelem.
-A kis magánakciója a túszok életébe is kerülhetett volna....magát már nem is sajnálnám...-már nem üvöltött, de még mindig rettentő ingerülten beszélt az öreg parancsnok, és folyton csak a fejéhez kapkodott.
-Ha nem maga lenne az egyik legjobb, akkor már rég elküldtem volna aktát tologatni vagy az utcára forgalomirányítónak, de még ott is képes lenne valami életveszélyes magánakcióra.....-úgy fújtatott mint egy bika, és amíg üvöltött én egy árva szót sem szóltam, csak mikor már láttam, hogy a szitkok mellett már képtelen valami újat mondani.
-Nem tehettem mást uram, a terroristák egymás után végezték volna ki a túszokat, a tárgyaló is hatástalan volt, és a kommandósok se értek volna időben.....de mint látja minden túsz ép és sértetlen, és ez a lényeg, nemdebár?-tudtam, hogy nem fog választ adni.
-Várom az irodámban.-csak ennyit kaptam, és inkább ment a túszokkal foglalkozni. Nagyot fújtam, ahogy elment a parancsnok.
~ Előbb utóbb tényleg aktát fogok pakolni, ha így haladok~gondoltam egy fintor keretében.
-Veled minden rendben?-fordulok ismét Chris felé, aki minden bizonnyal szem és fültanúja volt az előbbi lekorholásnak.
-Ez gondolom piszkosul fájhat-mutatok az arcára, ami már kékes színben játszik a megszárad vér alatt, hiszen ő is elég keményen kapott az orosz barátainktól.
-Azt hiszem többel vagyok az adósod mint egy fájdalomitallal.....-mosolyodom el.-Nélküled nem sikerült volna.....ügyes kis trükköket ismersz.-céloztam itt a kis hirtelen találmányaira.
-Gyere, keresünk neked is egy orvost, aki azért megnéz.-ajánlottam fel.

Némán szemlélem a kis közjátékot, amit a kommandósok besorjázása könnyeim letörlése közben lezajlik. Mert ugye rajtam nem volt maszk, a könnygáz az pedig könnygáz.
Könnyek után már a vért törlöm le zsebkendőmmel orrom és szám széléről. Ahogy visszanyerem a szabad látásom, kedvenc parancsnokunk felé fordulok, hogy leoltsam valami olyan rideg módon, aminek következményeképpen visszamenekülne az édes anyaméhbe, ha megtehetné. Végül persze úgy döntök, hogy nincs rá szükség, meg aztán nem is az én dolgom.
- Most már zsibbad, de akkor azért fájt. Mindegy, megoldottuk az ügyet, ugye? És maradt túszejtő is, akit kihallgathatnak. Teljesen jó.
Zakóm zsebéből elővarázsolom lapos üvegemet, majd jó nagyot kortyolok bele, végül átnyújtom Roxynak.
- Egészség!
Amíg iszik, felelek a felvetésére, ami ugye nem egészen az, mint az legelső egyezségünk szerint szóba került.
- Randit ígértél. Az italt én állom. Te választhatsz helyet, vagy tőlem mehetünk hozzád is, ha kocsival elérhető távban laksz. Én vezetek.
Megpörgetem magam mellett a slusszkulcsot, miközben az egyik érkező doki már az arcomon kezd ecsetelni valamit. De se szó, se beszéd, mintha valami leporolni való kerti törpe lennék.
- Azt hiszem, megtaláltuk az orvost. Vagyis ő talált meg minket. Szóval ha végzett a doki, merre?

Most valahogy könnyebb volt visszautasítani a flaskát mint mikor stresszben voltunk az akció közben. Most, hogy túl vagyunk rajta, annak ellenére, hogy a torkom teljesen száraz volt, nem kívántam az alkoholt. Egy ideig néma csendben figyeltem, ahogy az orvos ellátja Chris sérüléseit, és ahogy figyeltem, eszembe jutottak a rendőrfőnök szavai az imént. Teljesen igaza volt, hogy olyanokat is belekevertem ebbe az ügybe, akit nem is lett volna szabad. Az, hogy egy egy ügy során a saját életemmel játszom, az addig rendben van, de itt volt például Chris is, egy vadidegen, akit teljesen véletlenül rántottam magammal, és bár megúszta karcolásokkal, meg minden bizonnyal lesz pár kék zöld foltja, de történhetett volna másképpen is, hiszen a tudománya nagy segítség volt, de semmilyen képzettséggel nem rendelkezett, még fegyvert se használt....és ahogy ezeket végig rágtam, nos, már kevésbé éreztem olyan sikeresnek ezt az akciót, mint eddig. A szemöldököm kíváncsian szaladt feljebb ahogy Chris szavait hallgattam.
-ó, szóval randit ígértem volna?-kérdezek vissza meglepetten, bevallom, a nagy akciónk hevében valóban nem jutott eszembe, hogy ilyen ígéretekkel dobálóztam felelőtlenül, biztos engem is megcsapott valamelyik vegyszer...de ennyivel tartoztam neki ezek után, amit értem tett.
-A sebeidet elnézve, úgy látom, túléled...ha esetleg haldokolnál, akkor felvittelek volna a lakásomba, de így ne is álmodozz erről.-néztem rá teljesen komolyan pókerarccal, és közelebb hajoltam tényleg szemügyre venni a sebeit. Majd végül elmosolyodtam, hogy tudja, mégsem egészen véresen komolyan beszéltem.
-Viszont a puccos helyekért sem vagyok túlzottan oda, a zsaru kocsmákat meg most inkább kihagynám, a történtek után úgyis ezen fognak még csámcsogni egy ideig. Ha ez szűkített valamit a körön és van ötleted, egye fene vevő vagyok rá.-szándékosan nem mondtam neki helyet, ugyanis én többnyire a lepukkant helyeket ismerem, és nem igazán hittem, hogy ő az a fajta valaki, aki ilyen alacsony színvonalon mozogna. Nekem is inkább azért feküdtek ezek a helyek, mert ott általában mindig hozzá lehetett jutni egy két információhoz. Pihenés közben is sokszor dolgozom, nálam a kikapcsolódás a motorozás volt, vagy ha kiültem egy sziklára és bámultam a vizet ahogy csapkodja a part szélét....de ezt persze kevesen értették meg velem kapcsolatban. Viszont ha megígérek valamit, akkor azt ha bele pusztulok is de betartom, és mivel most elígérkeztem Chrisnek....nem mondhatok nemet.

Ha nem iszik, hát nem iszik. Nem erőltetem. Nekem viszont határozottan segít a felrepedt szám zsibbadásán és egy kicsit enyhíti a fejem kavargása okozta szédülést is.
Mikor Roxy elkezd belesüppedni melankolikus bűntudatába, egy jól irányzott mozdulattal felébresztem belőle. Ennek eszköze könyököm, célterülete pedig bordáinak oldalsó köze. Szerencsére közben az orvos is tovább áll, így négyszemközt tudunk beszélni.
- Ha nekiállsz itt valami depresszív bűnbánót játszani, akkor meg kell mondanom, csalódom benned. Elárulom, az akcióban való részvétel az én döntésem volt. Bőven nagykorú vagyok, így nem kell anyuci pátyolgatása, hogy tudjam, mit akarok. Veszélyben nem voltunk. Lőni nem volt lehetőségük, verekedésben pedig nem vagyok teljesen tapasztalatlan. Sejthetnéd, hogy azért csak a szám és a szemöldököm repedt fel, meg egy kis horzsolás az arcomon. Tudom, a fejem melyik része mit bír. Szóval csak azért, mert szeretek elegánsan öltözködni, még nem vagyok valami hivatali puhány. Cöhh! - tekintek rá szigorú komolysággal.
Mivel itt már nincs dolgunk, kifelé indulok a helyiségből. A lift valószínűleg még nem működik, így a tűzlépcsőt veszem célba, ami a szomszédos sikátorba visz le. Azért még hátra mosolygok Roxy-ra, hogy tudja, nem haragszom. A túlzott filozofálásból viszont muszáj volt kicibálnom, ha bármiféle közös programot be akarok hajtani rajta még ma.
- Nekem aztán teljesen mindegy, hogy mennyire puccos az adott hely. Tőlem késdobálóba is mehetünk, de akkor egy kicsit átöltöznék előtte. Bár most, hogy szóba hoztad a haldoklókat és a lakásodat, egészen izgalmas helynek hangzik. Egyébként meg teljesen jó, egy átlagos lány úgy negyed óra után szokott meginvitálni magához, mi már legalább egy órája akciózunk - teszem hozzá amolyan rámenős, szarkasztikus mosoly kíséretében.
Mikor leértünk végre a talaj szintjére, még egyszer végigsimítom a létra szélét, gondolatom pedig finoman végigfut szerkezetén.
- Bár azt hiszem, most legszívesebben olyan helyre mennék, ahol magunk lehetünk. Mindegy, hogy ez egy lakás vagy egy léghajó. Utóbbit például még egészen gyorsan tudok is szerezni, ha érdekel.

Kellett ez a pár perc és Chris monológja, hogy felrázzon, mert valóban kissé túlzásba vittem a dolgot. De azért meglepett, hogy egész jól a sarkára tud állni, ha akar, bár ezt már az akció során is bizonyította párszor, és most ismét.
~Azt hiszem talán tévesen ítéltem meg elsőre.~gondolok bele, és mosolygásra késztet a tudat, hogy mennyire más képet fest róla az öltöny és a cipődobálás, mint ez a mentőakciós figura. Érdekes ellentét volt, és be kellett ismernem, érdekelt, hogy mi mindent tartogat még, amivel meg tudna lepni. Csak felemeltem a kezem, jelezvén, hogy abba hagyhatja a dorgálást,amit más esetben aligha nyeltem volna le bárkitől, de úgy tűnt ő sem teljesen komolyan mondja.
-Rendben, vettem az adást, leállhatsz!-mondtam neki, most már sokkal éberebben, és a nagy lelkifurdalás dömping is tovaszállt, szerencsére.
-Hát, a hivatali puhányt, azért most még megkérdőjelezném.-gúnyolódom kicsit, igen, azt hiszem visszatértem.
Hallgatom az újabb kis mondandóját, majd aztán majdhogynem hangosan felnevetek, és a szemöldököm is a homlokom tetejére szaladt.
-Micsoda? Negyed óra alatt azt mondod bárkit megkapsz? Nem vagy te egy kicsit túlságosan is nagyképű, mondd csak!?Azért annyira nem vagy jóképű, és most még ez a szép kék zöld folt...ajjajjjj, ez igencsak rondítani fog azon az ezerkarátos pofidon!-mosolyodom el, és érződik a szurkálódás a hangomon, de közben azért egy apró mosolyt mégis csak megejtek.
-El kell, hogy keserítselek,15 perc alatt én egyben lenyelek egy ilyen öltönyös kis puhányt, mint te.-mosolygok, és szándékosan használom ismét ezt a jelzős megszólítást, hiszen a magas labdát muszáj leütni, ha már így feldobta. Gondolkozok, hogy melyik kocsma van a legközelebb, de az utolsó ajánlatára meglepetten fordulok vissza hozzá.
-Azt mondtad léghajó? Nah erre ugyan befizetek....-ebben benne volt a válasz.
-Bevallom sok kis érdekes trükköt be tudtál vetni a mai nap során, de egy léghajó? Mégis csak tudsz varázsolni?-igen, nem tehetek róla, újra gúnyolódom rajta, de ha ilyen dolgokkal áll elő valaki, egyszerűen képtelen vagyok befogni a szám.
-Akkor ha már így felajánlottad, akkor élnék ezzel a nem mindennapi lehetőséggel...már ha tényleg komolyan mondtad.-ott bujkál a hangomban, hogy kétlem, hogy bármi ilyet, most kapásból elő tudna rántani valahonnan a nadrágjából. Ugyan....

A leállhatsz szóra biccentek, majd bágyadt félmosoly kíséretében fordulok ismét irányba. Hagyom gondolkodni, és nem mellesleg kiélvezem reakciója gerjesztette elégedettségemet.
Élcelődésére egyszerűen vállat vonok, és enyhe gúnnyal fűszerezett fejcsóválás következik.
- Nem szívesen dolgoznék hivatalban. Bár ha jól sejtem, az ifjú rendőrnőnek sem álma a papírmunka.
Közben eszembe jut, hogy nekem is akad még bőven, ha hazaérek. Ez kissé cinikussá teszi mosolyomat, de ekkor már nem Roxy felé nézek. Ha már magas labda, én is ütök párat.
- El kell, hogy keserítselek, de már néhányszor letelt az a tizenöt perc. Úgy tűnik, rágós vagyok, vagy a fogaid koptak meg az orosz uzsonna után. Mellesleg aki tizenöt percig sem tud uralkodni magán, az nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Úgyhogy ez amolyan alsó határ. Mellesleg nem nagyképűség, csak önismeret és a szerénység teljes hiánya - teszem hozzá, cinkos mosoly és egy kacsintás kíséretében.
Sejtettem, hogy nem tud majd ellenállni ajánlatomnak, így telefonom már a kezemben is van. Gyors tárcsázás, majd kicseng ... kicseng ... kicseng ...
- Szia, én is örülök neked! Egy engedélyre lenne szükségem. Jövő héten ráér a papírmunka, de az engedély mára kell. Léghajóra - csend - Vacsora? Nem vagy te egy kicsit anyagias? Jól van na, tudod, hogy csak viccelek! Persze, megoldjuk. Jó munkát, és köszönöm!
Telefon letesz, zsebbe betesz.
- Léghajó és engedély elintézve. El kell mennünk a világítótoronyhoz a járműért, aztán már mehetünk is. Van kocsid, vagy hívjak egy taxit?
Ha kell, rácsörgök kedvenc taxitársaságomra - igen, a sárga színű taxikkal -, és már hívom is őket a megfelelő címre.

/Staten Island-i világítótorony/

Andrew-nak

Tisztelt Andrew Patrikson!

Örömmel értesítjük, hogy Ön nyerte az idei René Descartes Díjat, amelyet a Nemzeti Filozófia Egyesület szponzorálásával a legjobb filozófia esszé megírójának nyújtunk át. Szívből gratulálunk a nyereményéhez, egy felejthetetlen utazáshoz az egyesület saját luxus vonatán, amely egyenesen a washingtoni Hilton Szállóba szállítja Önt, hogy ott eltölthessen egy varázslatos hétvégét a pihenés és kikapcsolódás jegyében. Reméljük, hogy jól megérdemelt jutalma tovább ösztönzi Önt tanulmányai hasonlóan eredményes folytatására, és kívánjuk, hogy a jövőben hasonló sikereket érjen el az élet minden területén.
Sajnálatos módon az átadási ceremóniára bizonyos előre nem látott események miatt egyenlőre nem tudunk sort keríteni, de addig is élvezze a díját, teljen kellemesen a hétvégéje!

Üdvözlettel
Charles E. Leiserson
Nemzeti Filozófia Egyesület elnöke

A levélhez mellékelték a vonatjegyet és egy nyomtatott papíron a fontosabb tudnivalókat (indulás időpontja, hotel címe stb.).

Valorianak

Val,

Reggel 08:00 kor legyél a Staten Islandi vasútállomáson. Jönni fog egy vonat, azon várlak (fel fogod ismerni). Nagyon fontos, ne késs és ne beszélj erről senkinek. Addig kerüld az érintkezést mindenkivel, még velem is.

Magneto

A levélhez itt is mellékelve volt egy vonatjegy.

Ha rendben megérkeztek mind a ketten, a viszonylag kihalt vasútállomáson csupán egyetlen indulásra kész vonatot láthattak. Kitűnt a többi közül, mert bár legalább annyira, ha nem még modernebbnek tűnt, mint a többi, de a formája, és díszítése sokkal régiesebb, mégis elegánsabb volt. Mintha a 19. századból kölcsönözték volna, hogy a jelenben egy kicsit felturbózzák.
Bár többen közelebb mentek hozzá, hogy megcsodálják, senki sem szállhatott fel. A kalauz a legutolsó kocsi leghátsó ajtajánál várakozott, és amennyiben Valoria és Andrew átadta neki a jegyét, széles mosollyal meghajolt előttük, és a kocsi belseje felé intve beljebb invitálta őket.
-Kisasszony, kérem itt várakozzon a szalon kocsiban. A vendége perceken belül csatlakozni fog Önhöz. Kérem, érezze otthon magát.
-Uram, a csomagjait nyugodtan itt hagyhatja, az egyik munkatársunk, majd a kabinjába viszi, aztán visszajön, hogy odavezesse Önt. Addig foglaljon helyet a szalonban, és érezze otthon magát.
A hely, ahova beléptek valóban biztosítani tűnt azokat a
luxus körülményeket, amelyeket Andrew levelében ígértek. Az egyik kis asztalkára máris két pohár brandy-t készített valaki, rejtett hangszórókból pedig halkan klasszikus zene szólt, de egyenlőre rajtuk kívül egy lélek sem volt sehol. A mellettük lévő kocsiba nem tudtak átjutni, mert a fából faragott ajtó zárva volt.
Nagyjából egy perccel azután, hogy felszálltak, a vonat egy kisebb lökéssel elindult. A következő negyedóra eseménytelenül zajlik, mivel senki nem jött értük, csak a sűrűbben lakott területekről értek ki. Ezalatt a negyedóra alatt úgymond ,,szabadfoglalkozás" volt.
Aztán egyszer csak megjelent egy magas, testes, tehát minden szempontból jókora öltönyös alak, mögötte két mogorva arcú, szintén nagydarab fickó, akik megálltak az ajtóban, és ott várakoztak tovább, valamint egy csapzott hajú, fehérköpenyes férfi, aki végig gyermeki lelkesedéssel mosolygott mindenkire, és látszott, hogy tele van tettvággyal.
-Üdvözlöm Önöket - nyújtotta feléjük a kezét az öltönyös alak. - Örülök, hogy el tudtak jönni. Kérem, foglaljanak helyet. Rengeteg megbeszélnivalónk van.

Amikor megkaptam a levelet, eléggé megilletődtem. Főleg azért, mert igazából ez az egész pályázat dolog suttyomban történt. Az egyik szemináriumon kért meg minket a tanár, Dr. Hanck Krüger, hogy írjunk esszét neki, szabadon választott témából. Eleget is tettünk, mit sem sejtve az ellenünk tervezett merényletről. Pár napra rá Dr. Krüger hivatott az irodájába, ahol közölte velem, hogy az enyémet találta a legjobbnak és beadta egy pályázatra. Nekem ettől le kellett ülnöm az egyik székre, olyan hirtelen ért. Amikor kifaggattam, hogy ezt most miért csinálta, azt mondta, hogy kíváncsi volt rá, hogy teljesítünk, ha éppen úgy tudjuk, nincs tétje. Én ettől függetlenül kicsit fújtam a tanárra, amiért visszaélt az esszémmel, de hát ez van, most ezért nem fogok vele kiabálni. Úgy voltam vele, hogy úgy se lesz belőle semmi. Erre amikor megkaptam a levelet, hát majdnem hanyatt estem.... a szüleim szintén, szóval le kellett ülnie mindenkinek a nappaliban, hogy megnyugodjanak a kedélyek. Viszont a behívó pár nap múlvára szólt, szóval gyorsan össze kellett szedni mindent, ami kellhet.

Így történt az, hogy a megadott időpontra már ott voltam a vonatállomáson. Kezemben egy jókora táskával, amiben az utazáskor magunkkal vivendő dolgokat tároltam. Volt nálam egy hátitáska is, de abban csak az utazás során használatos dolgok (tea, telefon, könyv, ilyenek) voltak. Igaz, amikor megláttam a vonatot, megtorpantam. Oké, hogy luxusvonatot írtak a levélben... na de kérem, ez már túlzás. Elővettem a jegyemet és megnéztem. A peron stimmel... na akkor beszéljünk a kalauzzal. Megmutattam neki a jegyemet, lélekben felkészülve rá, hogy elküld. De nem, azt mondta, stimmel, szóval felengedett. Az ajánlatára az utazótáskámat ott is hagytam, de a hátitáskám magamnál tartottam. Szóval mentem arra, amerre mutatott. Betoppantam a kocsiba... najó, oké, ez itt már megint túlzás. Luxus ide, luxus oda, de akkor is. Természetemnél fogva jobban szerettem az egyszerűséget, szóval a tudatom eléggé lázadozott ez ellen a fényűzés ellen. Bár már akkor majdnem hanyatt estem, amikor olvastam, hogy hol akarnak Washingtonban elszállásolni... no comment. Na mindegy, az vigasztalt, hogy legalább lesz egy normális hétvégém.

Belépve viszont láttam, hogy nem vagyok egyedül: egy vörös hajú lány üldögélt az egyik fotelon.
- Jó reggelt - köszöntem neki, miközben helyet foglaltam egy másik ülőalkalmatosságon. - Te is a pályázat végett vagy itt? - kérdeztem.
Természetesnek tűnt a kérdés, elvégre mi másért lenne itt ő is, a társaság luxusvonatán, ha nem emiatt. Mindenesetre nem sokkal azután, hogy leültem, megindult a vonat. Mindenesetre, amikor a lány reagált a szavaimra, utána én is reagáltam valamit, majd:
- A nevem amúgy Andrew, részemről a szerencse.
Lenéztem az asztalon álló italra, de valahogy nem kívántam. Alapvetően nem voltam egy nagyivó, szóval ez is közrejátszott a dologban. Az idő lassan telt, én pedig kinéztem a vonat ablakán. Ezután toppantak be az új alakok. Az addigi derűlátásommal pedig történt valami. A hatodik érzékem mint ha jelezte volna, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Bár felálltam és kezet fogtam az alakkal, ahogy illik, de a mögötte állók valahogy nem hagytak nyugodni. Valami azt súgta, hogy az utazás kissé különbözni fog attól, amit elképzeltem.
- Jó napot... elnézést, de elmondaná, hogy önök kicsodák?

A szokásos napi edzésemről visszatérve, egy kis levél fogadott az asztalomon heverve. Ahogy kézbe vettem és elolvastam a rövid kis üzenetet, egyből azon kezdett pörögni az agyam, hogy mégis mi okból választhatott engem az öreg. Meg egyáltalán mégis milyen megbízásról lenne szó... Körbenéztem, de senkit sem láttam a szobában. Sőt, tudtommal ma reggel Magneto is elutazott, így ha akarnám se tudnám további kérdésekkel zaklatni. Pedig kérdésem, nos, az lett volna nem is kevés, ezzel az egésszel kapcsolatban. De ha nem, hát nem, majd megoldom valahogy ügyesen. Innentől kezdve nem is rágódtam különösebben az üzeneten.
Másnap aztán már hajnalban talpon voltam, hogy felfegyverkezzek, meg magamhoz vegyek minden cuccot, amire esetleg szükségem lehet. A nagyfőnök még csak annyit sem írt, hogy mégis milyen jellegű feladatra számítsak, így hát aztán egy egyszerű fekete farmert, és hosszú ujjú, sötét felsőt húztam magamra, egy pulcsival. Ez elmegy hétköznapi viseletnek, vagy ha nagyon kell, neadj' isten még azt is ráfoghatjuk, hogy elegáns. Egy pici hátizsák, aztán már indultam is az állomásra, anélkül, hogy bárkinek is szóltam volna, hová készülök. Bár mégis, így jobban belegondolva, kinek mondtam volna? Hugh-t nem tudom merre van, Nick még alszik, a többieket meg vagy nem ismerem, vagy nem érdekelné őket különösebben, ha egyszer csak végleg eltűnnék az életükből.
Az állomásra megérkezve aztán keresni kezdtem azt a bizonyos vonatot, amit Magneto említett a levelében. De... akárhogy is néztem, csak egy volt, ami mint valami kakukktojás, kilógott a többi közül stílusra. Próba-szerencse, a jegyemet előszedve oda is léptem a kalauzhoz egy kis útbaigazításért, majd miután kiderült, hogy a nagyfőnök is erre a vonatra gondolt, felszálltam.
Elsőre meglepett a hely pompás, fényűző belseje... "Van itt pénz dögivel", gondoltam, ha már a testvériséges alapból ilyenekre futja... Csak tudnám, akkor a főhadiszállásunk miért olyan lepusztult, mint ha 2 évszázadról korábbról maradt volna meg...
Bár ital volt kitöltve, munka közben már csak elvből sem ittam. Először is, mert minden töredéknyi másodperc, reflex, reakcióidő életet menthet egy esetleges harc közben, másfelől pedig ki tudja, épp ki, mivel akar megmérgezni. Viszont amíg egyedül voltam, tüzetesebbre is szemügyre vettem a berendezést.
Amikor egy kb. korombeli fiatal srác is csatlakozott hozzám, felé fordulva köszöntem neki.
-Üdv, az én nevem Ria. Nem, én nem pályázat kapcsán érkeztem, egy munka miatt vagyok itt.
Igaz, ez csak egy becenév, amit Nick aggasztott rám, de valahogy most nem akaródzott a valós nevemet elárulni.
Folytattam tovább a nézelődést, vannak-e más kijáratok is a vonaton, hogyan nyithatóak az ablakok, van-e rejtett kamera, esetleg poloska... Amikor újabb vendégeink érkeztek, egy pillanatra már azt hittem, hogy Magneto érkezett meg, de tégedtem. Helyette néhány gyanús külsejű idegen.
-Örvendek. -fogtam kezet én is az öltönyössel, majd helyet foglaltam a kanapén- Elárulná kérem, hogy miről lenne szó?

A vonat egyenletesen rázkódott, de nem túl erősen, hiszen elég jól megépített jármű volt ahhoz, hogy ilyen kényelmetlenségekkel már ne kelljen számolniuk az utasainak. A poharakban az érintetlenül hagyott italok így csupán alig észrevehetően mocorogtak, a polcokra, asztalokra teljes nyugalommal lehetett akár törékeny tárgyakat is helyezni, nem volt túl valószínű, hogy az enyhe döcögéstől leesnének. A zakatolás hangja is épphogy sejthető volt. A táj, ami már nem nyújtotta egyetlen épület képét sem gyors rohanásban siklott el mellettük réteket, erdőket, távolabb kisebb hegyeket mutatva a nézelődőknek.
Az öltönyös még mindig szélesen mosolygott, ahogy sorra kezet rázott mindkét vendégével. Megállt a kanapé előtt, oldalán az őrült tudós kinézetű férfival.
-Nagyon örülök, hogy el tudtak jönni - fogott bele ünnepélyes hangvételben. - Kényelmesen utaznak? Tudom, hogy mindketten legszívesebben már azzal foglalkoznának, amiért idejöttek, és sajnálom, hogy eddig várniuk kellett.
-Ugyan már, mit kell ezen sajnálkozni? - vágott közbe a doktor ideges, fejhangú vihogással, és úgy méregette mindkettőjüket, mintha születésnapi torták lettek volna. - Hiszen nekik lesz a legjobb! Jaj, már alig várom! Mehetünk végre?
-Azonnal - bólintott az öltönyös egy kicsit már megfagyott mosollyal, és minden különleges képesség nélkül is el lehetett mondani, hogy nem nagyon szenvedhette ezen kollégáját. - Miss Slaydon, most odakísérjük Önt a barátjához. Mr Patrikson, Önt pedig az Egyesület egy tagja várja, ha megengedi, odakísérjük.
Ha felálltak és velük mentek, a doki ment elől mutatva az utat, mögöttük pedig az öltönyös, leghátul pedig a két gorilla. Egyenlőre még nem mondtak semmi mást, de kifejezetten kedélyes arcot vágtak, kivéve a sereghajtók, akik úgy tűnt, a világ minden kincséért sem olajoznák meg berozsdásodott mosolyráncaikat.
Ha engedelmesen mentek, amerre mutatták, egy kisebb szintén ízlésesen, méregdrágán berendezett kis ficak után máris a következő kocsiban találhatták magukat, ami két részre volt osztva. A keskeny folyosóról lehetett mindkét helyre bemenni, amelyeknek az ajtaját csak egy I. és egy II. jelölte. Valorianak az elsőt szánták, és mint makulátlan gentlemanek előre is engedték. Ha átlépte a küszöböt amit láthatott az leginkább egy műtőre emlékeztethette, csak sokkal egyszerűbben berendezve. De csempézett falak voltak mindenhol.
Andrew a másikba, a II.-be léphetett be, és hasonló környezetben találhatta magát ő is, mint Valoria, csak t a két gorilla vezette odáig. Csempézett falak, járólap, fém tárolószekrények, műszeres tálcák, vizsgálóasztal, vegyszer és fertőtlenítőszag mindenhol.
A két ajtó egyszerre csukódott be mögöttük, és hangos kattanással be is záródott mindkettő. Másodpercekre rá sziszegő hang kíséretében fehér füst kezdett el gomolyogni egy apró, ráccsal fedett résből a szemben lévő falon. Csípős szaga egyáltalán nem volt hívogató vagy kellemes, szóval abban biztosak lehet akárki, aki már beleszaglintott, hogy nem légfrissítő. Következő másodpercek után az altatógáz elérte az agyukat, akárhogy is küzdöttek ellene, és ha szerencsések voltak, talán találtak maguknak egy kényelmes helyet, ahol összeroskadhattak, hogy elhatalmasodhasson rajtuk az ólmos fáradtság, és elalhassanak.
Ha felébredtek, már a vizsgálóasztalon találhatták magukat számos helyen leszíjazva (csukló, könyök, váll, boka, térd, csípő, fej). Három-három tetőtől-talpig fehér, biztonsági ruhába öltözött alak hajolt föléjük, akik leginkább méhészekre hasonlítottak abban a ruhában, bár az arcuk amiatt nem látszódott, hogy a rendes körülmények között átlátszó műanyag lap itt sötétített volt, ezért ha belenéztek, csak a saját képmásukat láthatták. A szívmonitor halk, pittyegő hangját is hallhatják, de egyébként mindkét teremben csend és hűvös, immár tiszta levegő honolt. Amit mindketten biztosan éreznek, az a nem túl erős, de azért elég kellemetlen fájdalom. Valoria az egész testében zsibbadó-görcsszerűen, Andrew pedig a fejében, mintha sziklákat gyömöszöltek volna bele.
A doki mindkettőjükkel közölte, mi a tényállás:
-Maguk lesznek a valaha volt legerősebb mutánsok! A sok ostoba, szereket gyártanak, hogy blokkolják vagy teljesen kiirtsák az X-gént, pedig sokkal jobb, ésszerűbb, az evolúció által indokolt lenne, ha a meglévő új, és kétségkívül lenyűgözőbb, hasznosabb fajt felerősítenénk, aztán reprodukálnánk! Hány ember hal meg nap, mint nap, mert az orvostudomány nem tud rajta segíteni! De ha képesek lennénk az öngyógyításra, vagy arra, hogy az érintésünkkel, akaratunkkal gyógyítsunk, ez a probléma is megoldódna. Mennyi időt pocsékolunk el utazásra, mennyire beszennyezzük a kibocsátott gázokkal, gyártással, hulladékokkal, vegyszerekkel a bolygót, miközben sokkal egyszerűbben oda is teleportálhatnánk a kívánt helyre. Értik már? Maguk lehetnek a szerencsések, akik részt vehetnek ebben a forradalmi kísérletben. Magukon teszteljük az új eljárást, ami jobbá teszi majd a világot. Hát nem csodálatos? Nem felemelő?
A doki valóban úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, akit bezártak éjszakára a játékboltba. A többi tudós közben serényen tett-vett, jegyzetelt, dokumentált, de nem szóltak egy szót sem, akkor sem, ha kérdeztek tőlük.
-Ó, ne aggódjanak, nem sokára láthatják munkánk gyümölcsét. Az Önökből nyert, és némileg manipulált géneket, egy átlagos emberbe juttattuk. A géneken nem változtattunk, csupán a folyamatot akartuk felgyorsítani, és biztosítani, hogy úgymond egybeolvadjanak az új testtel. Amíg Önök aludtak, a folyamat talán végbe is ment. Majd meglátjuk, ha összemérik vele az erejüket. Ó, és éppen ezért...
Már elindult kifelé, de itt visszafordult, és még a maszkon át is látszódott lelkes mosolya.
-... egy másik szert is kipróbáltunk magukon, ami a már meglévő gének működését erősíti fel. Meg némi hormonkezelést is kaptak, hogy... khm... több kedvet rezzenek az erejük összemérésére.
Azzal búcsút intett, és miután megígérte, hogy hamarosan visszajön értük, kisétált a folyosóra.

Valahol éreztem, hogy itt nem lesz rendben valami. Kissé úgy éreztem magam, amikor beléptem ide, mint ha a mesében lennék. Luxusvonat, nyeremény, pihenésre lehetőség... ugyan kérem, ki hisz ebben. Mert én totál bekajáltam az egészet. Jó, mondjuk utólag könnyű okosnak lenni, ki látta volna ezt előre. Senki, max a jövendőmondó mutáns. Az meg én nem voltam. Már a két gorillánál valami jelzett, hogy vigyázzak, de nem voltam résen. Nagyon nem. Mégis, sétáltam velük oda, ahová kilyukadtunk. Aztán megláttam, hova érkeztünk. Eléggé fel is vontam a szemöldökömet rajta, hogy ez most mi akar lenni. Nem tudtam, hogy orvosi vizsgálatra jöttem volna. Kár volt ezen gondolkoznom. Furcsa, süvítő hangot hallottam, majd amikor beleszippantottam a levegőbe, kesernyés, bódító illatot éreztem. Emlékszem, anno mennyi ilyen jelenetet láttam a filmekben, amikor ilyen húzásokkal kábították el az embereket. A baj csak az volt, hogy ez most a véres valóság. Próbáltam visszafojtani a lélegzést, de esélyem nem volt rá. A bőröm amúgy is lélegzett magától. Szóval nem telt el pár másodperc, mire hamarosan már a földön térdelve köhécseltem, majd az agyam megadta magát hamarosan és beköszöntött a sötétség.

Akármit csináltak is velem, már lekötözve tértem magamhoz az asztalon. Megpróbáltam megmozdulni, de halálra ítélt ötlet volt. Kis mozgás, semmi komolyabb. Az agyam szépen lassan feldolgozta, hogy csapdában vagyok. Ez úgy önmagában elég nagy probléma volt... de az, amit hamarosan hallottam az amúgy megnyerőnek tűnő doktortól, hogy mi a tényállás. Mit ne mondjak, rohadtul nem nyerte el a tetszésemet, hogy néhány sehonnani alak a jelek szerint laborpatkányként akar használni engem. Talán nem lettem volna ennyire mérges, ha esetleg előtte megkérdezik, hogy mégis, lehetne-e róla szó. Valószínű a válaszom nem lett volna, na de azért mégis, el lehet ezt intézni kulturált emberek módjára is, ha már valakinek ilyen fenesok agya van, mint neki a jelek szerint. De nem, a jelek szerint a nagy tudás ma már együtt jár a barbársággal, hogy állna beléjük a hajnali görcs. És még harcoljak is nekik, mint valami gladiátor? NA álljon már meg a menet.

A doki lassan kiment. Én pedig éreztem, hogy baj van. Nem, nem azért, mert elfogtak, kísérletekre akarnak használni és a többi. Nem... éreztem, hogy odabent megint elindult a folyamat. Gyorsan lehunytam a szemem, hogy csak befelé tudja figyelni, befelé, a lelkemre. Éreztem, ahogy lassan kezd eluralkodni rajtam a pánik, félelem... düh... és jól tudtam, mit jelent ez. Nem, nem azt, hogy alsónadrágot kell cserélnem. Éreztem, ahogy az agyamból mint ha megint ki akarna csapni az a valami, ami annak idején élőholttá változtatta a bandatagokat, kik meg akartak ölni. Azt kell mondanom, nagyon hasonlított a helyzet. Kétségbe voltam esve, a testem pedig automatikusan reagált. Egyetlen perc alatt vége volt ott mindennek, kezdve a banditák agyával. Ahogy az emlék felidéződött bennem, rájöttem, hogy én ezt nem akarom megint. Hogy megint az ösztöneim bábjává váljak, azt téve, ami a legkönnyebb. Nem... a legkönnyebb út nem a legjobb... most pedig fokozatosan nem...

Lehunyt szemmel igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Éreztem, ahogy odabent csata dúl a fejemben. A két energia egymásnak feszült, hogy eldöntsék, mi legyen mostantól. Nem volt kérdéses, én melyik oldalán állok. Az ökleim ökölbe szorultak, ahogyan koncentráltam. A testem megfeszült, nyugalmat akartam erőltetni magamra. Legalább addig, míg sikerül megoldanom a helyzetet. Mély sóhaj... mély lélegzet... Ha valaki harcművészetet tanul, nem elég felfejlesztenie az izomzatát, hogy hatalmasat üssön. Nem, odabent is erősnek kell lennie. Tudnia kell kontrollálnia és irányítania magát. Csakis az ember lehet az ura a saját testének, nem pedig a benne megbúvó ösztönök. Ha ezt eléri, bármire képes lehet. De ez nem könnyű, nehéz, hosszú út. Van, akinek sikerül... van, akinek egy élet kevés hozzá... nekem se sikerült teljesen. DE én ismertem magam... és jól tudtam, mi az, amit akarok és mi az, amit nem. Éppen ezért... az óráknak tűnő, de amúgy hamar eldőlt csatát ezúttal én nyertem meg magammal szemben.

Amint elég nyugodtnak éreztem magam, a szemeim felpattantak. Szemeimmel megkerestem az emlékeim szerint itt levő két tudóst és kinyúltam feléjük a képességemmel, hogy uralmam alá vonjam őket. Kedves professzor úr, hát így állunk? Tesztelgetnek rajtam? Laborpatkánynak néznek? Megnézik, mennyire hatásos a szer? Oké, felőlem játszhatunk ilyeneket. De nem akkor, amikor maga akarja. Én elkezdem... MOST!!!

Kissé furcsáltam, hogy Magneto még mindig sehol, helyette viszont egy rakás idegen fogadott minket. Ráadásul ez az Andrew is, mégis ki ez? Meg hogy kerül a képbe? Mindenesetre, ha már az öreg mondta, hogy jöjjek ide, akkor gondolom az ő keze is benne lehet a szervezésben, pláne, hogy a nevemet is tudták. Mert ha nem ő tehet róla, akkor irtó nagy pácban vagyok...
Egy kissé feszülten, de azért én is a többiek után mentem. A környezet erőteljes megváltozása nem sokat javított a rossz előérzeteimen, hát még az a két ajtó, ahova vezettek minket. Mielőtt beléptem volna, ismét Andrew-ra sandítottam. Ki lehet ez a srác? És mi köze lehet ennek az egészhez ahhoz a pályázathoz, amit emlegetett. És a legfontosabb: Miért akarta Magneto, hogy ide jöjjek?
Beléptem a terembe, ám nem épp az a látvány fogadott, amire számítottam. Azt hiszem, az orvosokon és idegbajos tudósokon kívül nem sok ember van, akinek egy ilyen hely szimpatikus lenne. Már a fertőtlenítő szagától is rosszul voltam. Jesszus, hogy mennyire utáltam ilyen helyen lenni! Mert ha ilyen helyen voltam, az csak egyet jelentett: Valamit nagyon elszúrtam, és próbálják menteni a menthetőt, hogy lehetőleg ne patkoljak el, és még legyen valami hasznom a jövőben... Most viszont éltem és virultam, és... becsapódott az ajtó?!
A hangra hirtelen hátraperdültem, de hiába kezdtem el cibálni a kilincset, hatástalan volt. Ahogy a gáz is kezdett beszivárogni a helységbe, visszatartottam a lélegzetemet, és jobb híján a pulcsimat szorítottam az orrom és szám elé... Kétségbeesve néztem körbe, de a gáznyílás túl magasan volt ahhoz, hogy eltömítsem, ablak pedig sehol, az ajtó... hát azon meg se zár se semmi... Szívás.
Csapdába esett vadként próbáltam az ajtónak veselkedni, hátha, valami isteni csoda révén kinyílna, de hát majd pont az én 50 kilómtól fog... Ahogy lassacskán hatni kezdett a gáz, egyre erőtlenebbül vágódtam az ajtónak, mígnem végül összeestem, magammal rántva egy tálcányi mindenféle orvosi eszközt meg löttyöt a szekrényről...
Ahogy lassan tisztulni kezdett a kép, az első dolog, amit érzékeltem, a fájdalom volt... Az az ismerős szibbadt kábaság, amit annyira gyűlöltem, amit tipikusan akkor érez az ember, amikor hosszú időn keresztül mozdulatlanul kell maradnia... Ahogy lassan kinyitottam a szemem, rájöttem, hogy még mindig abban a teremben vagyok... És igen, a gázok...
Próbáltam megmozdulni, ám hiába, az ujjaimon kívül nem igazán bírtam egy tagomat se mozgásra bírni. Ja, hogy lekötöztek, oké...
A szórakozott professzort látva elkerekedtek a szemeim. Hallgattam a szavait, és az volt az első reakcióm, hogy miért nem szóltak előbb? Hát ha tényleg erősebb leszek, csak egy szavukba került volna, és repülööök! Hát nem lenne király a láthatatlanság mellé még teleportálni is? Vagy regenerálódni? Most komolyan... És akkor jött az apróbetűs rész.
~Hogy MIIIIIIIIIIIII?!!!!!!!!!!!!!!! Ez a rohadék kísérleti patkányt csinált belőlem? Az a vágóhídra való marha meg pont engem küldött ide?! Én hülye, meg bíztam benne...
Miközben magamban majd' felrobbantam a méregtől, közben persze fél füllel a dilidokit is hallgattam, hogy miről papol itt összevissza. Szóval valakivel össze kell mérnünk az erőnket? Aki megkapta az én, hangsúlyozom, az ÉÉÉÉÉN képességemet!
~Hát, ha csak a képességem örökölte, az nem pálya, a sok évi kőkemény kiképzést meg szakmai tapasztalatot úgy sem tudják mivel ellopni tőlem. -gondoltam diatalittasan magamban, már előre elkönyvelve a győzelmemet.
~Áhh, hormonok ide vagy oda... gondolom amennyi löttyöt belénk fecskendeztek, ez lesz a legkevesebb... kb. mint a hab a tortán. Vagy a cseresznye a habon...
Amikor a doki lelépett, szívem szerint legszívesebben integettem volna neki, már ha nem lettem volna tetőtől talpig lekötözve, így csak röhögtem egy jót rajta. Persze szívem, várni foglak, ugyan mégis hova mennék? Közben persze kipróbáltam, nem tanultam-e meg teleportálni időközben, de nem, sajna... Pedig most de örültem volna neki. Így viszont csak tovább mocorogtam a kényelmetlen fekhelyemen, hátha kilazul valamelyik kötés, és legalább kiszabadulhatok, vagy valami...

A professzor nem maradt távol sokáig, talán két perc sem volt. Addigra az ápolók összepakoltak mindent a két páciens körül, és szintén távoztak. Az arcukat továbbra sem lehetett látni, és nem válaszoltak kérdésekre, mozdulataik viszont elég gépiesek voltak, és olyan tökéletesen összehangolt, mintha csak egy jól megkoreografált táncot jártak volna. Odanyújtották egymásnak a szükséges eszközöket, mielőtt az még kérhette volna, arrébb léptek a másik útjából egy időben azzal, hogy az elkezdett fordulni, soha nem akadályozták egymást, soha nem álltak le a munkával, és valójában semmi más nem is érdekelte őket.
Valójában egyikőjük sem szabad akaratából volt itt, csak éppen erre már egyikük sem emlékezett. A tudatmódosító telepata, aki azóta már golyóval a fejében nyugodott a Hudson fenekén jó munkát végzett. Ezek az emberek már tényleg gondolkodás nélkül tették, amit parancsolt nekik a gazdájuk, és soha nem kérdőjelezték meg. Valoria és Andrew tehát rábeszéléssel, megvesztegetéssel, észérvekkel biztos nem fog semmire sem menni velük.
Amikor a professzor visszatért, már egyedül voltak a termekben, de ő egy a falra szerelt gomb megnyomásával elérte, hogy egy légtérben legyenek újra. A fal, mint egy garázsajtó húzódott fel, és ketté válva lényegében második réteggel látta el a plafont.
-Sok sikert! - mondta őszintének tűnő lelkes hangon, majd integetett nekik, és távozott.
A következő pillanatban a plafon helyére csúszott falak vékony síneket tovább csúsztak, és elfoglalták helyüket az ajtók előtt, eltakarva a gombot, amivel vissza lehetne csúsztatni. Aztán halk kattanás hangzott fel, és az őket lebéklyózó szíjak csattjai maguktól szétpattantak, úgyhogy némi mozgolódással már könnyedén kiszabadulhattak. Arra semmiképpen nem mehettek, amerről jöttek, hiszen a terem formázását elősegítő mozgatható falak útjukat állták. Andrew oldalán azonban találhattak egy kisebb ajtót az egyik ponyva mögött.
Ha beléptek a következő helyiségbe, az ajtó becsukódott mögöttük, és már nem is lehetett többet kinyitni az automatikusan működésbe lépő zárszerkezettől. Egy tágas vonatkocsiban találhatták magukat, ami tökéletesen üres volt, még ablakai sem voltak, csak a sarkokban néhány kamera, a falakon sárgás fénnyel világító lámpák, szemközt velük egy egyenlőre még zárt ajtó, azelőtt pedig egy térdig érő, dísztelen, hófehér ruhába öltözött húsz év körüli lány. Könyökhajlatában és nyakában tűszúrások nyomait fedezhetik fel, ha közelebbről is megnézik, valamint ádáz-elszántan villogó szemeit.
Szó nélkül lépett feléjük párat, majd hirtelen eltűnt szem elől, hogy aztán közvetlenül előttük bukkanjon fel, és Valoria hasbarúgásával egyszerre szándékozta elintézni, hogy fájdalmat okozzon a lánynak, valamint, hogy legyen miről elrugaszkodnia, hogy könyökével magasról lesújtva Andrew tarkójára üthessen. Amint meztelen talpai elérték a padlót, megint eltűnt, aztán megint felbukkant, hogy bevihessen még nekik néhány ütést. Gyors volt, és határozottan kitűnt, hogy jártas jó néhány küzdősportban.
Nem volt túlságosan valószínűsíthető, hogy egyhamar elfáradna, és ezt az is bizonyította, hogy miközben őket támadta, arra is maradjon energiája, hogy Andrew agyát ostromolja. Nagy erővel koncentrált, hogy Andrew teljesen magától értetődőnek találja, hogy ne a fehér ruhás lányt, hanem Valoriát támadja. Egyenlőre közös ellenfelük addig nem hagyta abba az ellene folytatott harcot, amíg nem engedelmeskedett, Valoriának pedig egyáltalán nem kegyelmezett.
Nagyon is könnyeden tünedezett el, aztán jelent meg kicsit arrébb, hogy nehezebb legyen viszonozni a csapásait. Teste bár vékony, de szívós és erős volt. Nagyon is otthonosan mozgott a puszta kezes harcban, és legalább olyan természetességgel került a hátukba egy laza hátraszaltóval, mint ahogy becélozta Valoria arcát egy hirtelen pörgő rúgással.
A kamerák a falon időnként megmozdultak, zümmögő hanggal követték a harcot, ahogy a vonat időnként zökkent egyet, vagy egy élesebb kanyarnál, amit gyorsabban vett be, kissé oldalra döntötte utasait, ami ülve nem lehetett annyira kényelmetlen, de egy pontosnak, eredményesnek szánt küzdelem közben időnként kellemetlen lehetett, még a fehér ruhás lány is megtántorodott néha.