Brighton Beach - Kis Odessza

Két gyors szökkenéssel felugrottam a lámpavas tetejére és lábaimat lóbálva látszólag unottan vettem szemügyre a bérgyilászt, majd vigyorogva intettem a papír felé:
- Vannak kétségeim afelől, hogy te vagy-e a legjobb abban a szakmában, de ha nem papucsférj vagy, aki a feleségétől kapott bevásárló listát lengeti oly látványosan most, akkor az biztos, hogy képes vagy magadat annak eladni - röhögtem fel.
Elgondolkodva nézegettem a lövész arcát. Nem tetszett... Nem kedveltem meg a vonásai alapján, de hát, ha valaki, akkor én tanultam belőle, hogy ne a külső alapján ítéljünk meg másokat. A feldobott összeg mindenesetre határozottan csábító volt... Felmordultam:
- Talán - ingattam a fejemet. - Ez már nem zsebpénz, ha csak a gatyád, amire a zsebet varrták nem sumo birkózóra lett szabva. Talán érdekel...
Felmordultam, majd biccentettem:
- Az egy rothadt hosszú lista. Keress belőle valamit, aminek nincs köze mutánsokhoz és ahol nem kell ölni - mordultam fel. - Ellopok, elrabolok vagy összeverek bárkit, de kapásból gyilkosságot ne kérj, az kissé húzós egy vadidegennek. Cserébe ezen osztozunk fele-fele. Te is látod mit érek, én is látom, mennyire vagy őszinte. Ha megfelel. Ha nem, már itt sem vagyok... - mordultam rá.

*Nem könnyű, de azért erőt vesz magát, és nem kapkodja a fejét az ide-oda ugrándozó varangy után. Jobbnak tartja nem szóvá tenni, hogy mennyire idegesítő amit művel, elvégre az majdnem akkora hülyeség lenne, mint leszólni egy Szellemnek nevezett fickót azért, mert állandóan eltűnik.*
-Az én szakmámban ritkán nősül az ember. Túl nagy fejfájást okozna a papnak, hogy kitalálja az igazi nevem.
*A másik dolgot inkább elengedi a füle mellett. Nem fontos Varangy mit hisz, neki bőven elég, hogy ő tudja, így van, és hogy a többi bérgyilkos, aki ezt mondta magáról halott.*
-Minden nézőpont kérdése. Van aki szerint milliárd dolcsi alatt nem is érdemes foglalkozni az emberrel. Az új életcélom, hogy megüssem azt a mércét.
*Sátáni vigyor ül ki az arcára, hisz látszólag ügyfele végre kötélnek állt. Ami ennél is fontosabb, hogy nyilvánvalóan több érzéke van a humorhoz, mint az üzlethez, ha a 20%-os közvetítői díját képes volt felalkudni 50-re.*
~Az ég adja, hogy mindig ilyen fickókkal kelljen együtt dolgoznom.~
-Tehát nincs gyilok, és semmi mutkó ügy. Más kívánság esetleg? - Kérdi némi cinizmussal a hangjában, ám közben szorgosan böngészi a listát. -Mit szólnál egy kis rabláshoz? A Staten Island-i kikötőbe érkezik egy nagyobb szállítmány fehér arany, és valaki nagyon nem szeretné, ha a kínaiak kézhez kapnák. 200 lepedő a munkáért, + még egy százas, ha a cuccot is szállítod. Mészárlás opcionális...

Meghallgattam a feladatot, majd színpadias sóhajjal leugrottam mellé a lámpavasról:
- Nem, egyéb kívánság egyelőre nincs - feleltem kurtán. - Legalábbis most még, a tesztmeló alatt. Majd ha már jobban fizet a dolog, nevezetesen 80%-ot a későbbiekben, akkor majd lehet, hogy lesznek, vagy éppen ezek is törlődnek... Na de kérdésem viszont van, ha azt akarod, hogy ez meg is legyen csinálva, márpedig azt akarod - néztem rá unottan. - Nézzük csak tavaris: egyrészt mikor jön az a hajó? Mennyi a cucc súlyra? Hova kell vinni? Kinek? Az ellenállás annyira nem érdekel, azt megoldom helyben...
Újabb szökkenés mellette, hogy nagyjából mögé érkezzem, majd rávigyorogtam:
- Ja és a legfontosabb: hol és mikor kapom meg a pénzt? Merthogy a kedvedért se fogok bankszámlát nyitni, az biztos, technikai akadályok miatt - vigyorogtam leplezetlenül.

-Nagyszerű - csapja össze két tenyerén boldogan - ez esetben holnap éjfélkor, a 9-es mólónál. A hajó neve pedig...
*Itt megint csak a papírdarabra kénytelen támaszkodni. Úgy tűnik mindent még ő sem képes fejben tartani.*
-"Nabuqodonozor..." - Olvassa fel, majd szemeit forgatja kommentárként. -Legalább helyesen írnák le, na mindegy. A szállítmány pedig kávé, méghozzá nem is rossz minőség állítólag.
*Zsebébe gyűri a papírost, úgy tűnik a maradék információ már fejből is menni fog neki.*
-A megbízót persze jobban érdekli az az 50 kiló kokain, amit közé csomagoltak. A kínaiak szerencsére nem valami bizakodó népség, még a többi családhoz mérten sem, így helyben ki fogják csomagolni a cuccot. Javasolnám, hogy ezt még mindenképpen várd meg.
*Ugyanazzal a mozdulattal, mellyel eltüntette a papírt a világ szemei elől, most egy nagyon olcsó, nagyon gagyi mobiltelefont varázsol elő, melyet nyomban hidegvérű barátja felé passzol.*
-Ha kész vagy hívj fel. Benne van a számom. Amint átadtad az árút, vagy elsüllyedt a hajó, vagy bánom is, hogy oldod meg, tiéd a lé, kp-ban.

A fickó akit követtem éppen bement az egyik kínai csecsebecséket árusító üzletbe, így megálltam pár házzal odébb és úgy tettem, mintha a színes forgatagot szemlélném. Nem mehettem be utána, hiszen a bolt elég kicsi volt és rögtön szemet szúrtam volna, habár teljesen hétköznapi módon öltöztem fel: farmer, poló, rövid dzseki és a hajamat egy baseball sapka alá rejtettem.
A megbízás szerint ki kell derítenem kinek adja le a kiszemelt lányokról az infót a fickó. Mostanában több lány tűnt el a környékről nyomtalanul és a szálak ehhez a férfihoz vezettek. A fő feladat a lányok előkerítése volt, mivel nagy valószínűséggel lánykereskedők álltak a háttérben, de az én emberem sem úszhatta meg egy ejnye-bejnyével, Megbízóm szerint a lányok felkutatása után neki is halnia kellett. De, hát még a meló elején jártam.
~ Talán mégis csak be kéne jutnom abba az üzletbe! ~ néztem körbe és szemléltem meg az épület tetejét. ~ Lehet, hogy fontos infókról maradok le, de viszont csak észrevétlenül kell megközelítenem, különben fuccs a követésnek! ~
Ugrásra készen vártam az alkalomra, hogy ne figyeljen rám senki.

Állítólag egészen jó dolgokat lehet itt venni. Legalábbis ezt mondta az a magát ügyvédnek valló öltönyös fickó, akivel pár napja ittam. Köztük jó eséllyel nem egy és nem kétféle illegális áru is megfordul errefelé,
~ Egy próbát megér - gondoltam - Nem ártana némi alvilági kapcsolatra is szert tenni. Túl aktív ez a kör ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket.
Első választásom egy virágüzletre esett, de sajnos zárva volt. Vagy éppen üzletelnek hátul, vagy csak ünnepnap van, nem tudtam meg. Minden esetre hirtelen ötlettől vezérelve befordultam az első utamba eső boltba.
~ Úgy látszik, a távol kelet nincs olyan távol, hogy bárhonnan is hiányozzon egy kínai üzlet. Nem baj, talán itt is akad valami érdekes.
Végülis egészen hamar kiderítem, hogy az ide érkezők többféle tudatmódosító szert is vásárolnak itt. Majdhogynem ki vagyok nézve, mikor az apró kis szuveníreket, csecsebecséket kezdem el vizslatni.
~ Nem baj, hihetnek türelmes vásárlónak is.
Végülis, miután egy-két ilyen gyors, nem kellő ügyességgel leplezett adás-vételt kifigyeltem, az ajtó felé indulok.
~ Egyelőre ennyi elég volt. Úgyse akarom belőni magam, vagy ilyesmi.
Persze mikor az ajtó felé nyúlok, magam mögött hallok valami karattyolást, amit valószínűleg nekem szánnak. Nem várom meg, hogy kérdőre vonjanak, lendületem megtörése nélkül folytatom az utamat, és kilépek az ajtón.

Mielőtt bármit csinálnék egy srác is kiszemeli magának az üzletet és belép az emberem után.
~ Hát ez nagyszerű! ~ húzom el a szám. ~ De legalább elég időt ad, hogy a bolt előtt elsuhanva, annak hátához kerüljek, míg vele vannak elfoglalva! ~
Mivel nem hiszem, hogy a fiú sokáig lenne bent, ezért igyekszem, hogy gyorsan elhúzzak az üzlet előtt. Mikor odaérek, éppen nyílik is az ajtó, és én hallom, ahogy egy kínai nyelven hadaró férfihang a kilépő után szól.
Nem nézek arra, nem kell, hogy lássák az arcom. Gyorsan az épület melletti sikátorba lépek, majd várok pár percet, hogy lássam jön-e utánam valaki. Úgy látszik nem vontam magamra senki figyelmét, bármiért is gyanakodna a fickó, hiszen oka még nem volt rá.
Meggyőződve, hogy nem lát senki, egy ugrással felpattanok a jó két méterre felettem lévő tűzlétrára, ami rozsdásan máladozik alattam, hisz már jó pár éve lehet, hogy utoljára használták, de még megbír. A tetőre kivezető ajtóhoz sietek, aminek zárja már a feledés homályába vész, így akadálytalanul lopakodom az üzletből kihallatszó hangok felé. Azért néha jól jön, ha az ember beszéli egy kicsit a kínait, főleg, ha egy ilyen beszélgetést kell kihallgatnia. Viszont érdekes szóváltás is kialakulóban van, ha jól hallom! És én jól hallok!

Az ajtó előtt elsiet valaki. Cseppet sem csodálkozom rajta. Itt gyakran kergetsz valakit. Méggyakrabban kergetnek meg téged. Nem baj, ez egy ilyen világ. Ebben is tudni kell érvényesülni.
A fickó mögöttem tört angolsággal hablatyol valamit, de csak miután hadovált egy kört kínaiul.
"- Állj csak meg! Ki a fene vagy? Nem mész innen sehová!
Persze, hogy nem értem. Sosem tanultam kínait. A spanyol és a francia eddig elegendő volt, mint idegen nyelvek. Úgy tűnik viszont, az orosz mellé a kínait is tervbe kéne vennem a tanulandó nyelvek listájára.
- Nem értem. De köszönöm, később visszajövök vásárolni.
Mikor az ajtón kilépnék, hallok kattanni valamit a hátam mögött. Hát persze, hogy egy Glock kakasa az! Megtorpanok, és szép lassan megfordulok.
- Ez most komoly? Árultok fegyvert, és ki se raktátok, hogy megnézhessem?
Persze úgy tűnik, nem hatom meg. Viszont most már értek valamit abból, amit mond.
"- Ki á fene vágy? Zsárú? Orosz bándá? Mindeegy. Nem jösz már.
ELmosolyodom, és belenézek a pisztolyba. Ólommag, lőpor, acélhüvely.
~ Elég lesz a második nélkül is.
Kattan a pisztoly, és kiesik belőle egy teljesen ép töltény. Koppan a padlón.
- Ha ilyen az áru, nem veszek. Nem mintha amúgy nagyon bíznék az itteni garanciában. Komolyan le akartál lőni?
Sajnos az üzlettársa egy kést húz. Túl rosszul van öltözve hozzá, hogy azt higyjem, nem ért hozzá.
- Na kezd elegem lenni ezekből a gyilkossági kísérletekből! - vágom oda felháborodva.

Először azt hittem egymás között tört ki valamiféle nézeteltérés, de aztán rájövök, hogy a srácot még nagyon is maradásra akarják rávenni egy csinos kis pisztolygolyó formájában.
~ Na szegény jól beletenyerelt a levesbe! ~
De így aztán jól fel van adva a lecke! Nézzem végig, ahogy kinyírnak egy szerencsétlen, ártatlan embert, vagy avatkozzak közbe, de akkor lőttek az inkognitómnak, és a melót így baromi nehéz lesz utána továbbvinni. Viszont az üzletben tárgyaló kínaiak nem húzták nagyon az időt, mert mire ezeket ilyen klasszul végig gondoltam már csattant is a pisztoly kakasa és én sajnálattal, de keresztet vetettem az ifjú áldozatra.
~ Hát rosszkor váltál rossz helyen! ~
De legnagyobb meglepetésemre dörrenés már nem társult a kattanáshoz!
~ Hát ez jó! Pedig a kínaiak nem a saját cuccukkal szoktak lövöldözni! Ez az mikor a fagyi visszanyal! ~ vigyorodom el, de most már nincs idő tovább elmélkedni, mert egyszer talán csütörtököt mond egy mordály, de még egyszer nem vennék rá mérget.
~ A fene! Pedig milyen jól indult ez a mai nap! ~ mérgelődök, aztán lendületet véve berúgom a hátsó ajtót és egy lendületes ugrással bepattanok a küzdőtérre.
Mivel nagyjából a hangok alapján már betájoltam magam, nagyjából a srác előtt érek talajt és a szemébe vigyorogva vetem oda, mielőtt még a kínaiak felfognák a helyzetet.
- Ide nem tanácsos csak úgy, ismeretség nélkül beugrani! Nem túl egészséges dolgokat árulnak a növésben lévő szervezet számára! Talán itt az ideje a távozásnak! – majd gyorsan szembefordulok a veszélyesen közeledő késes fickó felé.
Azt viszont nem értem, hogy a másik mit vacakol a fegyverével, de addig jó nekünk, míg nem tudja használni.
~ A késes nem ügy, de azért a pisztolyok előbb-utóbb elsülnek általában, jobb lesz olajra lépni mielőbb! ~ - hátrálok az ajtó felé, tolva magam mögött a srácot.

Mikor a szőke ciklon elém toppan, nem kis meglepetésemre szolgál. Nem csak azért, mert a Pamela Anderson-kultusz jut róla eszembe. Nem is csak azért, mert az ilyen külsejű nők jóval kevesebb küzdőszellemet szoktak mutatni ilyen szituációkban. Leginkább talán azért, mert ekkorát ugrani ember nem szokott.
- Értem, és köszönöm. Igazán kiírhatnák a cégér mellé, hasznos infó.
Nincs mese. A lány hátrál, és előttem van. Más helyzetben megvárnám, míg a fizika törvényeinek engedelmeskedve a két test ütközik. Most azonban jobbnak látom, ha követem a példáját. Egy lépéssel félreállok az ajtóból. Közben látom, ahogy a tárban következő golyó már a helyére került. Szerencsére a fickó még azon van meglepődve, hogy az előbb nem működött. Nem is sejti, hogy most már működne.
~ Ez a lány vagy ninja, vagy mutáns. Hm, mit vagy. És! Szóval az orosz-ukrán negyedben egy kínai üzletben a japán hőskorból előlépett mestergyilkos siet a segítségemre europid bombázó testben? Hát egynek jó. Pedig nincs is születésnapom.
- Most mi a terv? Mielőtt megkérdeznéd, tudok futni.
Hogyne tudnék futni? Középsuliban a focisták voltak a legmenőbb arcok a lányok szemében. Nem is volt hiány belőlük, Greggel felpróbáltunk párat.
~ Ó, a régi szép idők! Úgy tűnik, megint megtaláltak.

- Futni? – kuncogok fel. – Hát azt is kell majd talán, de most nem hiszem, hogy gyorsabb lennél egy pisztolygolyónál, ha azt ez a kis fickó elsüti. – mutatok a tüzelésre kész fegyverre. – De lehet, hogy egy utánunk hajított kést sem egyszerű lehagyni.
A következő pillanatban egy szépen kivitelezett tigrisbukfenccel a pisztolyt ránk emelő kínai előtt termek, és míg egyik kezemmel félreütöm a kezét, a másikkal kezemen kieresztett karmaimmal csapok a nyakára, melyet rögtön elönt a vér. A másik fickó az én emberem, azt nem akarom megölni, hiszen akkor elvesztem a lehetőséget, hogy a következő láncszem és a lányok nyomára bukkanhassak, ezért csak szimplán a nyakába ugrom a döbbent férfinak és a lendülettel lerántva a földre, nekicsapom a fejét a földnek, kisebb ájulatba taszítva.
Nagyon remélem, hogy a két dolgot nem fogja összekötni a kis fejecskéjében, mert különben lőttek az üzletemnek. De most ideje a távozás mezejére lépni, mielőtt újabb vevő érkezik.
- No, már futni nem kell, de azért jobb, ha iparkodunk, mert, ahogy láttam járnak ide egy páran és nem lenne jó, ha egész kerület a nyakunkban loholna. – irányítom a lépteimet a hátsó ajtó felé. – Szóval tűnés! – szólok rá keményen.

Ha nem tanítottak volna illemre, most tátva maradna a szám. Így azonban elég, ha a szemem tágra nyílása egy pillanatra elárulja döbbenetemet. Karmok, vér. Aztán a másiknak a feje koppan a betonon, és már az se kapálózik a késével.
~ Hát ezt gyorsan elintézte. Igazam volt, mutáns ninja. Vagy legalábbis olyasmi.
Furcsálom kissé, hogy a pisztolyost fél mozdulattal elintézte, ezek után a másikra elpazarolt egy rögtönzött bírkózásnyi időt. Főleg azután, hogy aztán ennyire sürget. Bár tény, hogy nincs kedvem vitatkozni vele. Valószínűleg hamar idegyűlnek a környékről, ha valaki észreveszi a vértócsát.
- Jólvan, mehetünk - bököm ki.
Elnézek a lány válla felett, miközben elindulok a hátsó ajtó felé. Valójában a sikátorba lesek be, ahol már ott is áll az intézetből lopott kabrio kiköpött mása. Közvetlenül önjelölt hősöm után lépek ki az ajtón.
- Ugorj be! De karmok nélkül, új a kárpit!
~ Nem is tudod, mennyire új.
Mielőtt beszaltózna, beugrok a vezetői ülésbe. Ha ennyire szereti az íves repüléseket, még a végén azt hiszi, a kocsi is képes erre.
- Válassz helyet, és a vendégem vagy egy ebédre vagy egy italra. Vagy akár mindkettőre.
Ahogy beült, már lépek is a gázra. Persze azért nem pörgetem ki a kerekeket, semmi szükség plusz feltűnéskeltésre. Elég, ha egészségesen gyors tempóban távozunk.

Hála Istennek a srác nem az a nyámnyila fajta, így nem kell sokat magyarázni, jön is utánam azonnal. Kilépve a sikátorba azonban megtorpanok, és gyanakodva körbe szaglászom, mert az előbb még nem állt is az a kocsi, amelyik most pont az ajtóban parkol, mintha csak ránk várna. Aztán ér a másik meglepetés, amikor a srác elsöpör mellettem és teljes természetességgel bepattan a vezető ülésbe, maga mellé invitálva engem is.
- Ááá! Szóval, te is a mutánsok táborát erősíted! – biccentek, miután levontam a megfelelő következtetéseket. – Nem rossz trükk! – ugrok be mellé lazán. – A benti események után, neked a kárpit a legnagyobb gondod? – nézek rá csöppnyi iróniával. – De, ne félj, illedelmes macska leszek, nem karmolom össze a kocsidat. – hergelem egy kicsit. - Kösz, egy erősebb italt elfogadok, csak nem tudom neked szabad-e még? – nézek rá kutatóan. – De ne menjünk túl messzire, mert nekem még dolgom lesz ezen a környéken, ha már lecsengett a mi kis akciónk utáni felhajtás. – kacagok fel, majd lekapom a fejemről a sapkát, szabadon engedve a hajamat.

- Mutánsok? - kérdezem, miközben már az én hajamat is kellemesen simogatja a szél - Hát persze. Hallod Kit, ő se nézte a Knight Ridert! - nevetek bele a huzat zúgásába - Nyugi, el is tud tűnni. Nem volt olcsó!
~ Drága sem.
A kárpit kapcsán csak vállat vonok. Tény, hogy nem nagy érték számomra, hiszen már valószínáleg a Nicolas Cage által okított varázslótanonc sem lenne lehetetlen ellenfél. Mindazonáltal jobb, ha tiszteljük egymás tulajdonát. Ha használni akarod, megszerzed. Legalábbis általában így szokásom.
- Akkor elugrunk az egyik kellemes kis nyugodt hotelbe Manhattanben. Addig mesélj! Mit keres itt egy ilyen tüzes macska, és miért sietett a segítségemre?
Egyelőre nem kérdezem meg, miért utálta jobban a kínait az orosznál. Kell egy kis ismeretség az ilyen, érdekesebb kérdések feltevéséig. Nem szívesen rontanám el a khm barátságunkat felesleges siettséggel.

Manhattan - The Belnord Hotel

- Reméltem, hogy nem rohansz oda vérengzeni egy kört! - felelem nevetve - De azért jobb volt megbizonyosodni róla. Persze egy kis rendrakás lehet, hogy ráférne. Viszont inkább azt mondom, aki mutáns, van annyi esze, hogy nem megy oda. Így nincs balhé.
Közben lassan elérjük Brighton Beach határát. Egészen éles váltás Manhattan után. A csillogást felváltják a matt színek, szürkés árnyalatok.
- Az utóbbi időben nem találtam egyiköket sem. Mintha eltűnt volna az öreg, minden csatlósával együtt. Persze, ha előkerülnek, meglátogathatjuk őket - mondom szenvtelen arccal.
Már látom, ahogy teljesen máshol jár. Biztosan komoly tervei vannak egy ilyen találkozó kapcsán. Vagy nagy tisztelője a vén nacionalista zsidónak, vagy tényleg vérszemet kapott az újságíró.
- Megbélyegezni, engem? - nézek rá hitetlenkedve - Ott kenem ki az étkezőasztalra, ahogy az első beszólást megejti. Alaposan megtanultam a középiskolában, hogy kell tekintélyt szerezni. Az ilyen csőlátásúak között pedig más semmit nem jelent, a tekintély viszont a minden.

Közeledtünk a lakásom felé, már alig pár utcányira voltunk. Elnézelődtem a környéket egy darabig újfent csendbe burkolózva jó pár percig. Addig is végiggondoltam az elmúlt este, éjszaka eseményeit. Mindent összevetve elmondhatom, hogy szárazon megúsztam. Illetve nem teljesen szárazon – néztem végig magamon – de túléltem és ez a fiú még arra is képes volt, hogy elcsavarja a fejem. Megmosolyogtam a dolgot, majd ránéztem.
- Lassan véget ér a mai kalandtúra, végállomás következik – mutattam az egyik közeli épület felé, mely már jobb napokat is látott.
- Összességében azt hiszem elmondhatom, hogy pezsdítő élmény volt az elmúlt éjszaka. Azért legközelebb körültekintőbben választok helyszínt, ha esetleg veled találkozom – a búvárruháért nyúltam jobb híján, elvégre azért mégsem mehetek fel egy szál fehérneműben…

Mikor Kara benyögi, hogy végállomás következik, nem bírom megállni a dolgot; elfütyülöm a metró végállomáson játszott csilingelését.
- Kérjük kedves utasainkat, hagyják el a szerelvényt!
Előhalászok a kesztyűtartóból egy névjegykártyát, majd figyelem, ahogy magára harcolja utastársam a búvárruhát.
- Valóban, pezsdítő élmény volt. És én is inkább egy leomló mennyezettel kevésbé ellátott helyre mennék. Mondjuk, ha kell, ide is kijöhetek egyszer-kétszer. Úgyis szeretek vezetni.
Magamhoz intem két ujjal, s megvárom, míg egészen közel hajol. Finoman belekotrok a hajába, majd kezem lassan végigsimítja a testét borító búvárruhát. Mindezt olyan módon, hogy ha a gumiruha nem lenne, a lehető legparáznább indíttatású mozdulatok lehetnének.
- Vigyázz a fanatikus, mutánsellenes riportalanyokkal!
Miután közelebb hajolok én is, egy hajszálnyira állok meg előtte, ezzel átengedve most az utolsó apró lépést neki. Miután élveztük egy kicsit a pillanatot, visszadőlök az ülésembe, még mindig felé fordulva.
- Ezena névjegyen rajta van a számom és az e-mail címem - Ezzel a lendülettel át is nyújtom. - Ha megcsörgetsz, kapok majd róla sms-t. Miután vettem egy új sim kártyát. Mailen addig is utolérsz. Amennyiben bajban lennél, azonnal szólsz, rendben? Cserébe, ha csak egy dögös, akaratával bármit szétzúzó mutáns hölgyemény tud kihúzni a bajból, én is szólok.

Átveszem a névjegyet, majd Crisre kacsintok.
- Úgy legyen! – majd én is keresgélni kezdtem a táskámban az a bizonyos kis kártya után, de én nem jártam sikerrel. Pedig rémlett, hogy pár hete egy tucatnyit süllyesztettem bele, de nyoma veszett. A hosszas keresgélést megunva egy darab papírt és tollat vettem elő, majd ráfirkantottam a nevem és itt megtorpantam… Utoljára a barlangban láttam a telefonom és ha jobban belegondolunk, annak már rég búcsút inthetek. Szóval az e-mail címem írtam fel.
- Majd átküldöm az új számom, de itt is megtalálsz, ha szükséged van rám – mutattam a második emelet egyik ablakára, majd kezébe nyomtam a papírfecnit. És most, hogy immár túl voltunk mindenféle köszönési formán már csak az volt hátra, hogy elhagyjam a járgányt. Egy határozott mozdulattal szálltam ki a kocsiból és ugyanilyen határozott mozdulatokkal lépkedtem végig a járdán egészen a lépcsőházig.

//Játék vége – köszönöm//

- Rendben.
Ahogy elnézek Kara után, még így fáradtan járva is kellemesen ringó csípőjén, önkéntelenül is megnyalom a szám szélét. Rossz szokás, még középiskolában szoktam rá egy időben, néha lőjön. Bár a csajok imádták, üzleti körökben az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat el kell felejteni.
- Akkor lássuk, mennyit visz ki ez a kicsike!
Finoman kikanyarodok, majd hirtelen, kipörgetve a kerekeket fordulok irányba. Három rövidet dudálok, afféle elköszönés céljából, majd szinte felgyűrve az aszfaltot gyorsít fel az elektromotor, hogy aztán átváltson a folyékony üzemanyaggal működő párjára.
- Ez egy jó este volt. Az alvás is jó lesz utána.
Hazáig még beugrok egy McDrive-ba, majd onnan irány az intézet!

//Én is köszönöm a játékot//

Megint egy hétfő délelőtt...illetve délután. A nagyimhoz legalábbis délután szoktam menni csak és kizárólag azért, hogy utána estig maga mellett tarthasson és nosztalgikus élményeiről rendszeres kiselőadást tartva, jócskán sötétedés után vághassak neki New York csöppet sem biztonságáról híres utcáinak, egészen Manhattanig. Isteni lesz...
Gyűjtőimet és felszerelésemet már gondosan magamra aggattam, amikor kiléptem szerető nagyszülőm szerény hajlékából. Egy utolsó búcsúpuszi, melyet pár emeletnyi lépcsőzést követően enyhén bosszús arctörölgetés követ. Hogy miért? Remélem ezt soha, senkinek nem kell elmagyaráznom. De ha kéne, se tenném meg.
Ahogy az utcára léptem, újra szemeim elé tárult Brooklyn egyetlen olyan helye, ahol még viszonylag biztonságban szoktam érezni magamat. De természetesen mióta megfelelően tudok "csalni", már nem félek annyira a kellemetlen találkozásoktól. Annak az esélye pedig, hogy belefutok egy másik magamfajtába a mai időkben? Pff...ugyan mi baj történhetne?
Szinte már számomra is meglepő magabiztossággal haladtam a metróállomás felé, a szokásos karácsonfadíszítésemben. A mostani időben amúgyis illő volt. Ettől persze nem fáztam kevésbé, de ugye túlvagyok már rosszabbon is. Ahogy haladtam az utcán, egy eddig nem ismert sikátorhoz érkeztem. Eddig mindig megkerültem ezt a részt, annak ellenére, hogy innen egyenes út vezetett a metrómegállóig.
~Mi a fenéért várok itt ahelyett, hogy haladnék valamerre? ~tűnődtem el magamban, miközben szerény kvarcórámra pillantva szomorúan konstatáltam, hogy az időm vészesen fogy a következő metrószerelvény indulásáig.
~Akkor nincs mese: Vágjunk neki!
Nagy levegőt vettem, majd nekiindultam a sikátornak. Láttam ugyan a fényt az "alagút végén", de még nem dudált semmi. Talán élve megúszom.

Mivel én nem vagyok bevándorló sokan mondhatnák hogy nem tartozom ebbe a negyedbe, vagy nevezzék akárminek. Többnyire engem itt ha csak látásból is de ismernek mint a rossz pénzt, és amúgy is sokan sokféle dologról hallgatnak errefelé.
Lassan baktattam az utcákon, előttem a földet bambulva. igazából itt akár kapucni nélkül is járhatnék, nem igaz? Amúgy is sötét van, d valami azért mégis óvatosságra intett. Ki tudja nem téved-e valaki erre akinek nem kéne.
- Hé, mégis mit képzelsz?! Figyelj hová mész! - förmedtem rá a srácra aki belém jött, és gyanakvóan méregetni kezdtem. Na igen a nő aki a legutóbb belém jött, hát egy százast rá hogy majdnem összepisilte magát utána.
Általában ki szoktam használni egy ilyen alkalmat, de itt a tolvaj becsületem közbe szól. Ebben a városrészben nem dolgozom.
- Eltévedtél öcsi? - húztam össze a szemeimet a csuklyám alatt. Bár amennyit láthatott amúgy is az arcomból a sötét miatt...
Erre a gondolatra megint csikorgatni kezdtem a fogaimat. Legszívesebben letéptem volna magamról azt az undok kapucnit.

Karambol. Pont jókor. Nem elég, hogy sietnék, nem elég, hogy sötét van, nem elég, hogy tele vagyok aggatva és nincs egyensúlyom, de még olyan szerencsétlennek is kell lennem, hogy belerohanjak az első járókelőbe, akivel összefutok...Meg is lett az eredménye.
Nem létező egyensúlyérzékem most sem okozott csalódást, az ütközéstől összeomlottam, akár egy kártyavár. Természetesen ösztönösen az idegen felé fordultam, ő úgy tűnt több szerencsével járt nálam.
Mellesleg nem úgy tűnt, mint a megtestesült jómodor, habár a csuklyája alá nem láttam be a félhomályban. Próbáltam összeszedni magam, amennyire tőlem tellett.
-Ööö...Elnézést kérek, igazán nem akartam, későn van, sötét is, és még ügyetlen is voltam -pörgött a nyelvem az enyhe feszültségtől. Az a fülsértő hang ugyanis, mely a ruha alól jött, nem volt valami bizalomgerjesztő. Amint feltápászkodtam, azért végigmértem a hölgyet. Legalábbis a hangszíne alapján annak tűnt.
-Azért remélem nem esett semmi baja. -tettem hozzá még utána. Nagyon reméltem azért, hogy a jómodorom nem vezet tévútra.

Csak pislogtam. Most tényleg felbukott? Mellesleg úgy remegett a hangja az ijedtségtől mint aki hirtelen azt sem tudja fiú-e vagy lány. Gyanakvóan sandítottam rá a homályon keresztül. A bocsánat kérése meglepett. Ritkán találkozom ilyesmivel így az utcán. Na de sebaj. Talán felírható neki egy plusz pontnak, de ha ember ez vajmi keveset segít rajta.
Ami azt illeti így már egészen kedvem támad egy kis rémisztgetéshez, lévén hogy a srác egyáltalán nem rémlett, hogy láttam volna valaha is olyan körökben akikkel jóban lennék. Közelebb léptem hozzá majd egy pár pillanatnyi hatás szünetet tartva szólaltam csak meg.
- Csak nem azt hitted, hogy én vagyok a zsákos ember? - néztem rá egy darabig ismét szótlanul. - Mert tudod ő ott lakik balra a második házban, ha gondolod bemutatlak neki - mondtam gúnyos hangnemben, és közbe szinte már teljes képpel vigyorogva. Azt hiszem ha valamilyen véletlen folytán meglátná a hegyes fogaimat menten összecsinálná magát, vagy ha nem akkor legalább fejvesztve futásnak eredne.

Közeledett. Nem távolodott, nem ment el a dolgára. Felém közeledett. Nyilvánvalóan akart is tőlem valamit. A hangja enyhén hátborzongatónak tűnt. Természetesen én is igyekeztem hátrálni, amennyire tőlem (és a felszerelésemtől) tellett. Lépteim azért még biztosak voltak, de az idegen fenyegetése nem hagyott nyugodni.
-Ööö...Igazán kedves magácskától. Nem is tudom, hirtelen mit mondjak...- próbáltam rögtönözni -, de már sietnem kell, várnak otthon. Viszont máskor bármikor szívesen elmegyek hozzá is!
Az idegen csak nem akart tágítani. Egyre közelebb és közelebb merészkedett célpontjához...vagyis felém. Ekkor vettem észre csupán, miket is rejteget a csuklyája alatt. Az utcáról beszűrődő halvány fényben észrevettem az irreálisan zöldre festett hajat. Igen ám, de hát New Yorkban élünk és dúl a japán animeőrület, azért nem kéne rejtőzködnie. De láttam mást is. Fogakat. Sok fogat.
Normál esetben nem zavarna egy teli pofából jövő vigyor, most viszont egyértelműen megkondult a vészharang. Szépek, hegyesek és ijesztőek. Eme fergeteges kombináció kiütötte a védelmi biztosítékot, ösztönösen alkalmazva képességemet ugyanarra az esetre koncentráltam, amikor a banditák leptek meg.
A sikátor másik végéről, szívélyes idegenem mögül szirénák zaja volt hallható, valamint egy parkoló rendőrautóé. Reméltem, hogy hátra is fordul a zajra. Igyekeztem jó fényes fényszórókat adni a látomásnak, hogy elijeszthessem vele.

Ez a suhanc teli van meglepetésekkel én mondom. Hirtelen egy olcsó komédiában éreztem magam, és egészet tetszett. Az arcizmaim meg-megrándultak egy visszafojtott nevetéstől. Ha így folytatja tovább a végén még hátba is veregettem volna érte.
- Bú! - léptem még egy utolsót közelebb hozzá, azt hiszem egy kísértetet megszégyenítő előadással.
A villódzásra viszont felkaptam a fejem.
- A franca, zsaruk... már megint - néztem a megfelelő irányba. Egyáltalán mit keresnek itt? Most tuti hogy nem engem, hiszen most nem csináltam semmit. Vagy kiszúrtak volna a mai miatt?
- Ha sikoltani mersz megnyúzlak, értem? - sziszegtem oda a srácnak, én pedig feltűnés mentesen próbáltam visszahúzódni a sikátor adta sötétbe. Lassú léptekkel hátráltam és hátráltam, még az kell nekem, hogy amiatt vegyenek észre, mert futásnak fejvesztve eredtem. Aztán meg ez a kis senki bemószerol, hogy tényleg meg akartam ölni vagy hasonló aztán nézhetek.