Brighton Beach - Kis Odessza

Már közel három hete nem kaptam semmiféle megbízást. Idegesítő volt. Egyszerűen unalmas. Cél nélkül tengtem-lengtem, fegyvereim kihűltek, érintetlenül pihentek a helyükön. Bánatomban már kocsmai verekedésekre is kénytelen voltam ráfanyalodni, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból, de hát idióta részegek ellen harcolni mondhatni egyenlő volt a semmivel. Még a semmittevésnél is jobban untatott.
Ez a méltánytalan kallódás viszont egy valamire mégiscsak hasznosnak bizonyult. A hét vége fele már minden apró, gyanús mondatra, ami a közelemben elhangzott, felfigyeltem, hátha ki lehetne hozni belőle valamit. Jó darabig semmire nem jutottam az el-elkapott beszélgetésfoszlányokkal, de aztán megtört a jég. Egyre többet hallottam egy bizonyos nevet suttogni. Nem is akárkiét, hanem az enyémet.
Ebben még nem lett volna semmi meglepő, elég sokan ismertek már. Viszont az már gyanús volt, hogy egy bizonyos fazon mindig ott volt, valahányszor szóba kerültem. Időm volt bőven, balsejtelmem is, úgyhogy elkezdtem a lábnyomaiban lépkedni. Amint ott hagyott valaki, én már ugrottam is a helyébe. Egynéhány zöldhasú, egynéhány törött ujj, és máris megvolt a név: Michael Bodwin. Sosem hallottam még ezt a nevet, de ha zsaru, ez nem jelent semmit.
Az utolsó disznó, akinek eltörtem az orrát, remegő hangon nyögte ki, hogy merre irányította őt. Valami Billy-hez. Még a címet is megadta. Arra vezetett hát az utam.
A találkahelyül választott sikátor végében várakoztam, kíváncsian fülelve, mi hangzik el. Pisztolyom már a kezembe siklott, és már csak az kellett, hogy Billy fiú lelépjen, hogy végre kérdőre vonhassam ezt a minden lében kanál Bodwint.

Mivel semmi gyanúsat nem láttam, csak a szokásos délutáni nyüzsgést, így kicsit megnyugodva vettem most már az utam a találkahely felé. Egész kis Odessza nem valami bizalom gerjesztő egy átlag ember számára, de az a hely, ahová Billy a találkozót kérte, még ehhez képest is elég sötét és kihalt volt. Persze nem csodálom, hiszen egy informátornak nem éppen életbiztosítás egy zsaruval találkoznia, de engem nem nagyon ismertek alvilági körökben, így azért a kockázat sem volt akkora, amekkorát arcátlanul kért, mikor a sikátorban, egy szemete konténer takarásában összefutottunk.
- Nyögd az infót és majd eldöntöm, megér-e nekem 100 dolcsit. – ingattam a fejem az összeg hallatán. – Ez rohadt sok egy rosszminőségű fotóért, ha azzal akarod kiszúrni a szemem, Billy.
- Nem, nem! Fotó jónak lenni. – hadarta a minden valószínűség szerint valami orosz nemzetiségű fazon. – Haver, kinek üzletében készülni, ígérte meg, hogy te örülni fogsz neki. Jó fotográf, ismerni meg rajta lányt. – bólogatott és esküdözött a fickó láthatóan idegesen.
- Akkor mutasd, hadd nézzem. – nyújtottam felé a kezem, amibe belepottyantott egy láthatóan biztonsági kamerával készített fényképet, de meglepően jó minőségűt, ahol most már teljes életnagyságban megpillanthattam azt a vörös hajú lányt, aki iránt érdeklődtem.
Mivel én mindig tisztességesen játszottam a besúgóimmal, most sem vágtam át Billy fiút, és mivel tényleg megfelelő volt, amit nyújtott, én is leperkáltam neki a 100 dolcsit.
- Kösz fiú! itt a lóvéd.
A srác, ahogy a kezében volt a pénz biccentett és megkönnyebbülve kapta a nyakába a lábát és húzott el a forgalmasabb utca félé. Én még egy pár percig maradtam, hogy alaposan szemügyre vegyem ezt a törékenynek tűnő nőt, aki rossz utat választott az ismertté váláshoz, majd magam is a srác után indultam.

A beszélgetés Billy fiú és Bodwin között semmi újdonsággal nem szolgált. Csak egy fényképet kapott rólam, ahogy a törött orrú pacák is mondta, de egyéb információ nem hangzott el kettejük között. Persze megölhettem volna Billyt is, de hát egyrészt neki is meg kellett élnie valamiből, és nem hittem, hogy ez a nyomozó különösebb problémát okozna nekem, másrészt meg még szívességet is tett, hiszen így legalább volt mivel lefoglalnom magam.
Megvártam, amíg a zsebpénzével lelépett.
~Száz dolcsi, apám! Hát én ezért a kisujjamat se mozdítanám, nem hogy egy bérgyilkos haragját kockáztassam!~
Mikor már egyedül voltunk a sikátorban, még egyszer körbe sandítottam, hogy biztos nem ólálkodik senki a közelben, aztán pisztolyommal a fejére célozva lassan elkezdtem közeledni hozzá. Egyre csak azt az átkozott fényképet nézte. Fogalmam sem volt, hol kaptak le, de azért megjegyeztem, hogy a továbbiakban legyek elővigyázatosabb e téren.
-Szép jó estét, Mr Bodwin! - szólítottam meg, amikor már alig tíz méter választott el minket. - Igazán hízelgő az érdeklődése irántam, de talán megérti, hogy nem szeretem, ha valaki ilyen kitartóan szaglászik utánam.
Megjátszott rosszallással húztam össze a szemöldökömet.
-Egyébként is , nem gondolja, hogy illetlenség egy nőről készült fényképet nézegetnie a tudta és beleegyezése nélkül? Pláne, ha kép elkészülte is erősen gyanús! Ejnye-bejnye, hát a végén még azt kell feltételeznem, hogy zsaru létére szabályt szeg!
Nem közeledtem hozzá többet. Megálltam, mint a cövek.
-Halljam, mit akar tőlem?

Már éppen indulni készültem mikor meghallottam a neszezés mögöttem és miközben megperdültem a sarkaimon, a kezem már a pisztolyom után kapott, de ahogy a jó tíz méterre álló, a fényképről már ismerős arcba és a szemembe ásító pisztolyba néztem, le is engedtem azt, hiszen nem akartam lövöldözést.
Ekkor már meg is szólított és meglepetésemre ezt a nevemen tett.
~ Ügyes! Ezek szerint nem csak én végeztem itt nyomozást! ~
Az ominózus fényképre néztem, majd vissza a lányra, aki rezzenéstelenül szegezte rám a fegyverét.
- Egyrészt az is illetlenség, ha pisztolyt szegez egy vadidegen ember képébe, főleg, ha az a törvény embere. És ez már azt hiszem választ is ad az első kérdésére, hogy miért is kérdezősködöm magácska után. Talán kevésbé kellett volna felhívnia magára a figyelmet, és akkor nem került volna a szemünk elé.
Most már eltűnt az eddig kedves mosoly az arcomról és megkeményedett a tekintetem.
- Azt javaslom vigye a képemből a fegyverét, ha nem akar nagyobb bajt magának. Most még csak egy könnyebb csevejre invitálom a kapitányságra, de ez a hozzáállásától függően persze változhat és, ha szeretné, akár le is tartóztathatom. – intek a fegyver felé. – Szóval, ha nem akar bilincset a szép kis kacsójára, azt ajánlom tegye el a mordályát, de ha nincs hozzá engedélye, akkor már ezzel is bajba sodorta magát, ne tetézze még egy hivatalos közeg elleni erőszakkal.

-Nos, akkor mindketten illetlenek vagyunk - biccentettem beleegyezően. - Szépen egymásra találtunk. De engedje meg, hogy ne csináljak rögtön magam alá a fenyegetőzésétől. Hosszú évek óta vagyok ,,szem előtt", mégsem sikerült még soha bevarrniuk.
További mondatati közben nem álltam meg, hogy fel ne nevessek. Még hogy mordály! Ha tudná, mi minden van még nálam, nem festené az ördögöt a falra, ez a kis drága itt a kezemben talán még a kevésbé ijesztő külsejű fegyvereim közé tartozott, és csupán merő udvariasságból húztam ezt elő - meg persze kényelmi okokból.
Választékos szókincse érdeklődő mosolyt hagyott az arcomon. Nem voltam ilyen emberekhez szokva. ,,Magácska", ,,kacsó", ,,könnyebb csevejre invitál a kapitányságra", ezt már nevezem! Alaposan végigmértem magamnak. Eltartott egy darabig, mert jócskán kinőtt a földből. Ahogy elnéztem a gesztusait, hanghordozását, beszédstílusát, mimikáját, inkább tűnt lelkiismeretesnek, mint vérszomjasnak, bár véleményem szerint a józan észnek egyik sem tesz jót, úgyhogy nem valószínű, hogy meg tudnám vesztegetni.
-Nahát, egy igazi úriember a szervnél - vigyorogtam. - Nem kell úgy beszélnie velem, mintha az angol királynő lennék, még a végén zavarba hoz! Azt javaslom, térjünk a tárgyra.
Egészen közel mentem hozzá, de arra ügyeltem, hogy kartávolságon kívül maradjak. A pisztoly csövét így már egészen magasra kellett emelnem, hogy továbbra is a két szeme közé célozhassak, de gondoltam, így egyszerre tudok fenyegetést és bizalmat sugározni felé, aztán majd ő kiválasztja, hogy melyik a szimpatikusabb neki. Nekem végül is egyre ment.
-Nem fog letartóztatni, ezt maga sem gondolhatja komolyan. Épp elég zsarut tettem már el láb alól, szóval még egy nem oszt, nem szoroz. De maga nagyon jópofa, Mr Bodwin - Itt magamban megint felkuncogtam. Még hogy kis kacsó! -, úgyhogy lássa kivel van dolga, adok még egy esélyt. Forduljon meg szépen, és húzza el a csíkot. Ha pedig megtudnám, hogy megint utánam szimatol... hát annak nagyon csúnya vége lesz.

Úgy látszik nem hatották meg sem a kedves szavak, sem a burkolt fenyegetőzés, sőt jóformán kinevetette az ötletért, hogy képes lennék letartóztatni, amikor még senkinek nem sikerült eddig. Az már csak hab volt a tortán, hogy a pisztolyát, mind e közben az arcomba tolta és nyíltan megfenyegetett, sőt beismerte, hogy már jó pár rendőrtársamat megölte.
Ekkora pofátlanság hallatán szép lassan ment fel a pumpa a fejemben és már is azt néztem, hogy miként fogom elkapni, de azért volt bennem némi óvatosság, hiszen vékony alkata ellenére, ha igaz amit állít, valamiért eddig csak sikerült elkerülnie, hogy bezsuppolják.
- Valahol eltévesztetted a házszámot kislány! Talán azt hiszed, hogy mert eddig szépen és kulturáltan csevegtem veled, akkor már te vagy nyeregben. Na nem! Azért ennél több kell, hogy a csúnya rendőrbácsi megijedjen tőled. – intek a fegyver felé, és ezt komolyan is gondolom. – Tedd le, míg szépen mondom, nem akarok kárt okozni benned, de innentől vedd úgy, hogy le vagy tartóztatva! – mozdulok felé. – Nagy hiba volt beismerned, hogy több kollégát megöltél, ezt a kapitányságon sem fogják díjazni.
Mivel nem akartam lövöldözést, ezért váratlanul léptem egyet előre beszéd közben és ütöttem kézéllel a fegyvert tartó kezére, hogy egyrészt félrecsapjam, másrészt kiüssem a kezéből, majd azzal a másik kezemmel már nyúltam is a bal keze után, hogy megpördítsem és a falhoz lökjem, és szorosan fogva megbilincseljem.

Tisztában voltam a helyzet komolyságával, mégsem tudtam kellőképpen komolyan venni. Úgy mosolyogtam Bodwinra, mint a kisgyerekekre szokás, amikor valami nagyon nehéz szót próbálnak kimondani.
-Ami azt illeti - világosítottam fel türelmesen -, már hét éve úgy kell vennem, hogy le vagyok tartóztatva, ezzel még nem mondtál semmi újat Mikey. Egyébként meg - folytattam csevegő hangon - soha nem titkoltam a tetteimet. És tudod, miért? Mert nincs az a hülye, aki rá merne támadni Aya Caine-re. Ha mégis... de hát tudod te azt már magadtól is: annak nagyon csúnya vége lesz.
Még egyet léptem felé, méghozzá egy időben vele. Erre nem számítottam. Azt hittem, csak azért dumált, hogy mentse a méltóságát, hogy mégsem könyörgött nyáladzva az életéért. Hát sajnos tévedtem. Hibát követtem el. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy kiütötte a kezemből a pisztolyt. És nem állt meg ennyinél. A falnak taszított, és már lendítette is felém a bilincset, hogy kvázi megkoronázza a sikeres fogást.
Ez utóbbi elől sikeresen elhajoltam, összegömbölyödve guggoltam le, majd egyik talpammal ellöktem magam a faltól, és ágyógolyóként repültem előre a átsuhanva a két lába között, egyszer megpördülve a levegőben.
A szemközti falhoz érve azonnal felegyenesedtem. Szerettem volna, ha nem kerülök még egyszer ilyen közelségbe vele, mert a közelharcban továbbra sem voltam egy kiemelkedő tehetség.
-Szóval nem tágítasz - összegeztem. - Akkor lássuk, mi kell ahhoz, hogy a csúnya rendőr bácsi megijedjen tőlem.
Először egy dobócsillagot hajítottam felé, egész pontosan a bilincs irányába, hogy pontosan a a kulcslyukba fúródjon tönkretéve a zárszerkezetét.
-Hopsz! - suttogtam. - Na most mivel fogsz meg? És egyébként - húztam elő egy hosszabb pengéjű tőrt az egyik zsebemből - hogyan?
Persze megtehettem volna, hogy előkapok egy másik lőfegyvert és simán lelövöm, de bármit is mondtam, nem volt túl kellemes, amikor egy halom zsaru elől kellett menekülni meg bujkálni, és egy friss rendőrgyilkosság biztos új lendületet adott volna a testületnek.
Maradt hát a másik megoldás, ami ugyan elengedhetetlenné tette a testközelséget, de segített, hogy kellőképpen távol is tudjam őt tartani magamtól.
Nem támadtam, megadtam neki az esélyt, hogy összevizelje magát, és elrohanjon, de a tőrt készenlétben tartottam, hogy mégis nekem rontana, ne kövessem el azt a hibát, amit az imént a pisztolyommal.

Hát, most már legalább a nevét is tudom, meg azt is, hogy kellő mennyiségű egóval rendelkezik, ami általában öreg hiba ebben a szakmában.
- Miért már az általános iskolában is köröztek? – néztem rá ártatlan szemekkel, de belül élvezve, hogy, hogy felvágták a nyelvét.
A bilincs felrakásához neki is volt véleménye, amit a tudomásomra is hozott. Először is kibújt a fogásomból, aztán a hátamba került, mint egy kis csík, de ami ezután következett az már igazán nem volt szórakoztató, és lassan véresen komolyan kellett vennem, hogy nem szándékozik bejönni velem a kapitányságra.
Most még eszem ágában nem volt erősítést hívni, hiszen körbe is röhögtek volna bent a srácok, ha valaki elmeséli nekik, hogy nem bírtam elbánni egy kiscsajjal.
A felém hajított dobócsillag…dobócsillag ~ úristen, kihasznál manapság dobócsillagot a filmbeni ninja-kon kívül(!!!) ~ egyenesen a bilincsbe száguldott és használhatatlanná tette azt.
- Megijedni tőled, ugye viccelsz! – kérdeztem vissza, miközben elhajítottam a karperecet.
- Talán a saját öveddel foglak megkötözni, ha már a kényelmesebb megoldást kilőtted.
Továbbra is halvány mosoly bujkál a szám szélén, ahogy nagy vagányan ezután előhúzott egy méretes kést. Vajon hol tartogatta, hogy nem vágta meg?
- Nagyon egyszerűen tündérkém! – vágtam rá és én meg előhúztam a pisztolyomat a hónaljtokból. – Szerintem nincs a kettő egy súlycsoportban, így jobban teszed, ha azt eldobod, visszaslattyogsz a falhoz, odaállsz terpeszben feltartott kezekkel, mielőtt lábon lőlek és a mentők visznek be, vagy egy rabszállító. Na, nem jó ötlet? – szegezem rá most én a pisztolyt. – És, hidd el, nagy szerencséd van, hogy engem fogtál ki ma, mert másik kolléga nem lett volna ilyen jószívű veled és már halott ember lennél. – intek a pisztoly csövével, hogy tegye amit mondtam.

-Hogy az övemmel... Még hogy az övemmel!! Te disznó! - kiabáltam összeszűkült szemmel, és úgy rámarkoltam a tőrre, hogy remegni kezdett a kezem.
Már be is hajlítottam a térdeimet és enyhén előre dőltem, hogy előre szökkenve neki támadjak, de ekkor előhúzta saját pisztolyát, ami ugyan nem pecsételte meg máris a sorsomat, pláne, mivel még ki is fejtette, hogy nem fog lelőni, de némiképp változtatott a helyzeten. Gyors mérlegelést követően úgy döntöttem, hogy túl kockázatos lenne, ha most felé hajítanám a tőrt, mint ahogy az is, ha másik fegyverért nyúlnék.
Fogcsikorgatva hát, kénytelen voltam legalább egy kis ideig megadni magam, legalábbis úgy tenni, mint aki fejet hajt a felsőbb hatalomnak. Megpördítettem a tőrt a kezemben, hogy a markolat nézzen Bodwin felé, majd a földre hullt pisztolyom mellé hajítottam a lábai elé.
Utána magasra emelt kezekkel a falhoz sétáltam, tenyeremet a hideg téglákra nyomtam, és terpesztett lábakkal álltam háttal neki. Ha el is veszi minden fegyveremet, majd visszaszerzem, vagy lenyúlom az övét, ahogy kijön, csak még egy kicsit nyeljem le a békát, hadd higgye azt, hogy ő nyert.
-Még egy tündérkém, és ketté csaplak! - morogtam.
Borzasztóan irritált a helyzet, de tudtam, hogy ez a legjobb megoldás.

- Miért, mi bajod az öveddel? – kérdezek rá kuncogva, látva a felháborodását.
Azért látom, hogy nem buta a lányzó, van annyi esze, hogy nem akar hőst játszani, vagy halhatatlant és nem ugrik nekem a késsel a kezében, miközben én egy pisztollyal tartom sakkban. Szépen felméri az esélyeit és igaz, hogy végig fut rajta egy halvány grimasz, de azért engedelmeskedik. A kés pengve áll bele a földbe az elhajított pisztolya mellé, majd a falnál a kívánt testhelyzetet is felveszi, ami azért sejtet már némi gyakorlatot is.
Azért egy percig sem megfeledkezve, hogy milyen veszélyes is lehet alábecsülni valakit, biztos kézzel fogva a pisztolyomat közelítek hozzá óvatosan, majd szépen akkurátusan haladva elkezdem megmotozni…..és egyre jobban leesik az állam.
Először is annyi rejtett zseb, őv, tartó, meg mittudom én mi van rajta, hogy majd bele fáradok mindet átkutatni, de meg is van az eredménye. Elszedek tőle egy kisebb gépfegyvert (!!!), még négy pisztolyt, négy gránátot, hat zsebkést, öt dobócsillagot, két tőrt, egy pajszert (!), két füstbombát, egy pillangókést, és egy fojtózsinórt.
~ Uram Atyám, ez rosszabb, mint egy fegyverletétel két állig felfegyverzett hadsereg között! ~
Egészen beleizzadok és egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy esetleg nem maradt-e nála valami, talán még lenyelve is tart magánál fegyvert, vagy a fogába beépítve, vagy isten tudja!
- Hát ezért nem csak tündérke, hanem nagymama leszel, mire kijössz a sittről babám! – rántom ki az övét a nadrágjából, hogy beváltsam az ígéretemet, hogy azzal kötöm gúzsba a kezét. – Gondolom engedélyed max. a zsebkésre van?

Türelmetlenül várakoztam, hogy matató ujjai végre visszahúzódjanak, bár tudtam, hogy amennyi fegyver van nálam ez még el fog tartani egy darabig, főleg, hogy nem sok időt szántam rá, hogy kis táblácskákkal jelezzem a rejtekhelyeket. Addig is a Nagy szökés dallamát fütyörésztem (https://www.youtube.com/watch?v=nkc1hOcMAi4&feature=related), az ujjaimmal pedig ütöttem a ritmust.
Egy idő után azonban már kezdtek zsibbadni a karjaim.
-Tudod, a többi fakabát gyorsabb volt - jegyeztem meg egyre a falat bámulva. - A végén még azt fogom hinni, hogy csak tetszik neked, hogy végigtapogathatsz! Mondtam én, hogy egy disznó vagy!
Aztán megint elsötétült az arcom, ahogy kirántotta az övemet, és hátrakötötte a kezeimet.
-Az ember azt hinné, elég evidens, hogy ha a tündérke tabu, a babámért már minimum máglyahalál jár! És ne vetkőztess már itt!
Ahogy a megkötözésemmel bajmolódott, a kezeim elég közel kerültek az övéihez, köztük a fegyvert tartóhoz is. Rámarkoltam az ujjaira, a pisztoly csövét a csuklómat szorító szíjra nyomtam, és meghúztam a ravaszt. A golyó átszakította az övet, majd a földbe fúródott.
Én pedig, amint elhangzott a durranás, máris csavartam egyet a pisztolyon, hogy Bodwin elejtse, majd továbbra is a kezeit markolva, mint valami kapaszkodót, fellendítettem a lábaimat, hogy a talpam a falnak tudjam támasztani, aztán nagy erővel ellöktem magam, így aztán mindketten hátrarepültünk, egészen a mögöttünk lévő konténerig.
A becsapódás megállított minket, és bár így elég messze kerültem a fegyvereimtől, de legalább ő is, meg aztán már nem tarthatott sakkban a pisztolyával.

Jó sok ideig tartott a lefegyverzés, még én is belefáradtam, meg aztán azon kezdtem agyalni, hogy hová a fenébe rakom ezt a rengeteg fegyvert. Minden esetre most a legfontosabb az volt, hogy ezt a báránybőrbe bújt farkast elfuvarozzam a kapitányságra és leadjam, majd végre haza menjek és ágyba dőljek. Ez a csaj volt a napom csúcs pontja!
Persze nagyon jól tudtam, hogy mennyire sérelmezi az aranyos ki becézgetéseket, mintha egyenesen valami durvát mondana neki az ember, azt a hatást váltja ki nála.
~ Lehet meg kéne próbálnom fordítva. Mondok neki valami ordenárét, azt biztos bóknak fogná fel. ~
Azért egy övvel összekötni a kezét valakinek nem olyan könnyű, mint egy bilincset rákattintani, így meg is gyűlik vele a bajom, aminek a következménye is meg lesz.
Aya megragadja a kezem és legnagyobb megdöbbenésemre a kezét összefogó övre lő vele, de amilyen mákja van, nem találja el a lábát, hanem elszakítja a bőrszíjat, majd ahogy teker egyet a fegyveren, azt sikeresen kifordítja a kezemből, aztán már lendületet is vesz a falon és ezáltal becsapódunk a hátunk mögötti szemetes konténerbe. Jobban mondva a legfájdalmasabban én csapódok, hiszen a lány előttem van, így az én hátam fogja fel a legnagyobb ütést.
Igyekszem köré kulcsolni a kezem, hogy ne tudjon elszaladni, vagy valamelyik fegyveréért kapni, és megpróbálom a földön magam alá teperni és leszorítani, majd ha sikerül annyira harcképtelenné tenni, hogy felszabadul az egyik kezem, akkor akár telefonon hívhatnék is erősítést, de legalább egy rabszállítot, akiknél van bilincs.
- Ne ugrálj már annyit csillagom! Úgy is beviszlek ma, ha akarod, ha nem.

Bodwin sikeresen landolt a kemény konténer oldalán. Legalábbis számomra sikeresen, hiszen én így párnázott felületre érkeztem, amíg ő kifejezetten nagy fájdalmakat élhetett át. Sokáig azonban nem örülhettem kicsiny sikeremnek, mivel karjait máris körém fonta, épp mikor rugaszkodtam volna el, hogy odébb álljak, a következő pillanatban meg már a földön is találtam magam. És hogy ne ússzam meg ennyivel, egész testével az aszfalthoz passzírozott, hogy képtelen voltam kislisszanni alóla.
-Legközelebb előbb meghívhatnál vacsorázni! - sziszegtem oda neki mérgesen, miközben próbáltam letolni magamról.
Nem igazán láttam kiutat, de amikor megláttam a kezében a mobilt még idegesebb lettem. Nehogy már idehívjon még néhány fakabátot, elég nekem vele szenvednem, arról nem is beszélve, hogy már ő egymagában is kitett két embert. Ahogy ő az előbb a pisztolyt ütötte ki a kezemből, úgy én most a telefonját, ami szét is esett, amint a földre hullott. Komolyabb kár nem érte, de az aksiját meg tudtam kaparintani, és jó messze hajítani.
-Ennyit erről, csillagom - dünnyögtem a mellkasába, amikor már fejjel is nekigyűrkőztem, hogy lelökjem magamról. - Úgy tűnik... - nyögtem az erőfeszítéstől nehézkesen - ... hogy mégiscsak... édes kettesben... maradunk... a fenébe, hány kiló vagy te?!
Reménykedve benne, hogy az egyensúlyérzéke csekélyebb, mint a testtömege elkezdtem jobbra-balra forgolódni, már amennyire tudtam, hátha végre leesik rólam. Közben a karjaimat magasra emeltem, hátha elérem valamelyik fegyvert. Mindegy volt melyiket.
Szerénységem el is nyerte méltó jutalmát az idáig gurult fojtózsinór-guriga képében. Ujjaim közé csippentettem a fegyvert, kétfelé feszítettem, és reménykedve, hogy Bodwin eszméletlen testét valaha képes leszek leszuszakolni magamról, felé rántottam, hogy letámadjam vele a nyakát.

- Nem szándékozom túl mély ismeretséget szerezni veled. – vigyorgok az arcába, miközben próbálom lent tartani a földön, hogy ne nagyon tudjon mocorogni és főleg, ne törje olyan huncutságokon a fejét, mint az előbbi manőver.
De, persze ahogy mondják ember tervez, Isten végez, mert a következő pillanatban úgy üti ki a telefont a kezemből, hogy az darabokban landol a betonon, de még ráadásul az aksiját is megszerzi és elhajítja jó messzire.
- Na, ez nem volt valami jó ötlet babám, mert így gyalog kell, hogy végig rángassalak a fél városon, és így minden konkurensed rajtad fog röhögni, aztán, ha az életben egyszer még is kiszabadulnál, azt hiszem senki nem akar majd veled dolgoztatni. – húzom el a szám, de közben egészen beleizzadok, hogy nyugton tartsam ezt az izgága nőszemélyt, mert minden trükköt bevet, hogy szabaduljon. – És hiába igyekszel, elég jó vagyok birkózásban.
Ettől függetlenül tovább hánykolódik, és amíg az egyik kezét lefogom, addig a másikkal kapálózik, és már kezd nagyon bosszantani, hogy itt fetrengünk a mocskos földön.
Aztán egyszerre csak valami megvillan az épp felszabaduló kezében és érzem, hogy valamit sikeresen a nyakam köré hurkol. Ösztönösen kapom oda a kezem, hogy lefeszegessem magamról, de a vékony zsinór egyre szorosabbra húzódik.
Mivel nincs más választásom, már nem játszhatom tovább a finom úriembert, amíg van levegőm addig kell cselekednem, így egy kemény ütést mérek az öklömmel az állkapcsára, reménykedve, hogy ettől elájul, de legalább is elengedi a fojtózsinórt.

Fájdalmasan nyögtem fel, ahogy az ökle elérte az arcomat. Sajnos későn vettem észre gyanús mozgását, és azzal, hogy felé fordultam csak annyit értem el, hogy az ökle egyenesen a számnak csapódott felszakítva azt.
-Ááá... A fenébe, te mocsok! - hörögtem, mivel a fájdalom, és a merénylet kudarca mellett még valami zavart: ha belőle nem is sikerült kiszorítanom a szuszt, termetes teste alá szorulva nekem már nem akadt valami sok.
Az éles, csípő érzésnek nem örültem, meg annak sem, hogy a zsinór szorítása lazult, ami ismét képessé tette a normális lélegzésre, amihez ha hozzáadjuk nyilván megnőtt dühét... hát ennyire azért nem akartam volna növelni az erejét, még ha az áldott jó szívemnek köszönhetően nem is szándékoztam megölni, csak eszméletlenségbe taszítani!
Újra meghúztam volna a zsinórt, de a keze útban volt, és nem tűnt túl segítőkésznek, hogy megint megpróbálhassam a nyaka köré tekerni. Mást kellett hát kitalálnom.
A zsinór két végét összecsomóztam, majd két kézzel markolva a bumszlit, hátrahajítottam a fejem fölé. Nem válogathattam, nem is láttam, mit ért el, csak az volt a lényeg, hogy beleakadjon valamiben. Nem sikerült, úgyhogy újra kellett próbálkoznom. Valami súrlódott a földön.
A reménytől felcsillant a szemem. Túl könnyű volt Krinkovnak, de talán az egyik kisebb pisztoly, vagy talán egy tőr! Hát persze, hogy a legleheletnyibb kis zsebkés volt az! Ilyen az én szerencsém, de végül is ez is több volt, mint a semmi.
Csak egy kicsit kellett magamhoz édesgetni, aztán már kézzel is elértem, és már villant is a penge Michael tarkója felé.
-Eddig tartott a gyereknap - sziszegtem neki minél több megvetéssel a hangomban, hogy ne hallja, hogy ha akarnék se tudnék már kiabálni. - Leszállás!

Öklöm betalált és a fájdalmas nyögésével egyidejűleg már éreztem is, hogy lazul a szorítása.
nagy megkönnyebbüléssel vettem ezt tudomásul, hiszen már igen csak fogytán volt a levegőm, kezdett eltávolodni tőlem a való világ, és nem szerettem volna ennek a kis fúriának a kezei közé kerülni eszméletlenül.
Éreztem, hogy újra próbálkozik, de most már résen voltam és a zsinór útjába tettem a kezemet, így nem tudta a nyakamra hurkolni, habár a kezemen ejtett egy kis vágást.
Heves mozgolódásából és lilává váló arcából könnyen levonhattam a következtetést, hogy nem fogja feladni egykönnyen, ezért mindenre fel voltam készülve.
Nem kis fáradságomba telt azonban a talajon tartani, mert egy percre sem maradt nyugton. Még jó, hogy azért volt pár kiló súlykülönbség köztünk, habár még így is keményen kellett küzdenem vele.
A leszorítása teljesen elvonta a figyelmemet, így nem láttam mikor megkaparintotta azt a kést, csak a keze mozdulatát láttam, ahogy a nyakam felé lendül, ezért önkéntelenül is elrántottam a feje, amivel igazán szerencsém volt és talán az életemet is megmentette, mert így a penge csak megvágta a nyakamat, de nem tudta belém szúrni. Igaz a vágás szépen felsértette oldalt a nyakamat, még szerencse, hogy nem volt elég mély és nem érte el az ütőeremet, de így is kellően kezdett vérezni, azonnal eláztatva az ingem gallérját.
A kezem természetesen azonnal oda kaptam és egy szisszenéssel vettem tudomásul, hogy bizony alig úsztam meg a kis bestia támadását. Viszont ezzel el is vesztettem felette az uralmat és így lehetősége volt arra, hogy lelökjön magáról. Körülnézve megpillantottam nem messze a fegyveremet és megpróbáltam gyorsan megkaparintani, de ahhoz meg kellett tennem még vagy 3 métert.

A mocorgós mindenit ennek a hegyomlásnak, hát csak összehozta, hogy megvágjam a nyakát! Pedig egyenlőre még nem akartam megsebezni, de gondoltam, akkor már maradjunk ennél. Én igenis így terveztem!
Ennek a csodás kimenetelű bakinak köszönhetően azonban sikerült végre letaszítanom őt magamról. Mikor végre magam voltam, annyi levegőt erőszakoltam a tüdőmbe, amennyit nem szégyelltem, aztán talpra szökkentem. Hihetetlenül könnyűnek éreztem magam, mintha hirtelen vagy tíz kilót fogytam volna.
-Ezt még egyszer ne csináld! - nyökögtem felé, olyan lelkesen lélegezve, mintha valami vidámparki játék lett volna, majd a fegyverek felé kezdtem hátrálni.
A kezemben tartott kést és zsinórt gyorsan zsebre vágtam. Utána lehajoltam, kezembe kaptam egy pisztolyt, amit rögtön rá is szegeztem, ahogy annak lennie kellett. Fél kézzel pakoltam vissza a fegyvereimet a helyükről, kissé körülményesen, pláne, hogy folyamatosan Bodwint kellett szemmel tartanom. De azért haladtam, ha lassan is.
-Miért kell neked itt ugrálni? - ingattam a fejem. - Simán el is sétálhattál volna, hát szemernyi életösztön sem szorult beléd?
Gúnyosan vigyorogtam rá.
-Valaki túl sok kitüntetést kapott, mi? Vagy csak az szállt a fejedbe, hogy akkora vagy, mint egy felhőkarcoló? Tök mindegy, ahogy látod, itt egyikkel se mész sokra.
Még szélesebben mosolyogtam.
-Kár érted, vitéz lovag - suttogtam, majd kiélesítettem a pisztolyt. - Igazán kár.
Még nem lőttem, elvégre ilyenkor szokott az jönni, hogy véletlenségből van egy csomó pénze, esetleg nem beszélhetnénk-e meg. Viszont nem akartam, hogy tojja össze magát kellő mértékben.

Hát ez nem az én napom! Nem elég, hogy bunyóba keveredek egy vörös hajú démonnal, nem elég, hogy sikerül megvágnia, most még a fegyverét is előbb éri el mint én, mert olyan gyorsan mozog, mint egy gyík. Az előbb még a földön hevert alattam, most meg már megint a homlokomnak szegezi a pisztolyát.
Aztán szép komótosan elkezdi magára ölteni a teljes fegyverkollekciós. Nem is tudom, hogy bírja el, a majdnem a saját testsúlyával vetekedhető szerelést, de látható eleganciával viseli.
Arra, hogy mit ne csináljak, hiába törtem a fejem nem jöttem rá. Talán arra gondolt, hogy ne vágjam meg magam a késével? Hát ezt könnyű szívvel megígérhetem.
- Bocs, aranyom, de ha nem csal az emlékezetem, nem én ugráltam, hanem te. – dermedtem meg ültő helyemben, ahogy rám szegeződött a fegyver.
Nem tudtam, milyen lelkiállapotban van, mert lehet, hogy kicsit mellre szívta, hogy állon vágtam és akkor akár meghúzhatja a ravaszt is.
- És az életösztönöm kiválóan működik, csak úgy látszik nem szoktam hozzá a pisztolyokkal és késekkel játszadozó kislányokhoz. – tettem hozzá tetetett szomorúsággal a hangomban.
Közben azért vadul törtem a fejem, hogy mit is tehetnék, a fegyver még pár lépés, a telefonom darabokban, ráadásul az aku valahol a szemétkupac közepén, és egy cseppet sem remegő kezű bűnöző velem szemben egy méretes pisztollyal. Hát nem fogadnék az esélyimre.
A kibiztosított fegyver hangjára azért már csak felkaptam a fejem és komolyan néztem a szemébe.
- Ugye nem akarod szaporítani a gyilkosságaid számát? Vagy neked is a Kardfog féle mutánsok a példaképeid, akik élvezettel vadásznak a magunkfélére. – köptem a földre megvetően, miközben igyekeztem magam alá húzni a lábam, hogy felkészüljek egy ugrásra, amivel talán ledönthetem a lábáról. Nem akartam megvárni, míg tényleg meghúzza a ravaszt.

Dühösen villogó szemmel meredtem rá. Az agyamat elöntötte a düh. Bérgyilkosok között nagy erénynek számított a higgadtság, de bevallom, engem viszonylag könnyű volt kihozni a sodromból. Nagy hiba, de hiába küzdöttem ellene. Ettől a pasitól meg máris a plafonon voltam.
-Pofa be! - kiáltottam rá, és párat a lába elé lőttem, hogy lehetőleg gatyacserére szoruljon.
~Még hogy aranyom! Az eszem megáll!~
-Még egy idétlen becenév, és rohadtul kinyírlak! - fenyegetőztem. - Emeld fel szépen a kezeidet, hadd lássam, hol vannak, és nem ajánlom, hogy megint elkezdj süketelni!
De csak nem bírta ki! Muszáj volt járatnia a száját. Miért kell minden férfinak folyamatosan löknie a sódert?! Miért nem futhatok össze csak egyszer az életben egy néma hímmel?
-Ahogy már említettem: még egy nem oszt, nem szoroz - emlékeztettem. - Azt hiszed, tudnék neked mondani egy számot? Még hozzávetőlegeset sem. Innentől kezdve a te halálod olyan lehet, mintha meg se történt volna.
Aztán kiejtette a száján a nevet, amit mindennél jobban gyűlöltem. Előző találkozásunk után alaposan utánajártam, amit lehet, kiderítettem róla, és minél többet tudtam meg, annál jobban elkeseredtem, mert úgy tűnt, semmivel sem lehet eltenni láb alól.
-Nem ajánlom, hogy még egyszer a szádra vedd annak a rohadéknak a nevét! - sziszegtem. - Az egy beteg vadállat. Első helyen van az igen rövidke listámon, akiket ingyen, kérés nélkül is ki fogok nyírni.
Oldalra döntött fejjel méregettem.
-De te nem érsz semmit. Ha végre leszállnál rólam, a hajad szála se görbülne. Nem éri meg veled vesződni, de ha okot adsz rá - léptem felé egyet -, hidd el, hogy nem fogok habozni.

Szép lassan álltam fel, hogy nem érezze fenyegetve magát, mert nem egy ilyen hülyeség miatt terveztem meghalni. Ahogy láttam és a lábam elé érkező golyók azért a tudomásomra hozták, hogy a kislány nem szereti, ha szép beceneveket aggat rá az ember, így azt hiszem jobb, ha ezen a téren visszafogom magam, mert kellően idegesnek tűnt ahhoz, hogy a végén belém eresszen miatta egy golyót.
Persze hittem is a szavait, meg nem is, hogy hány zsarut tett el láb alól, hiszen akkor sokkal előrébb állt volna a körözési listánkon és én is felkészültebben nyomoztam volna utána, de hát nem most fogom ezt a képébe mondani, mikor már kellően pirosnak tűnik a feje ezek nélkül is.
Engedelmesen felemeltem a kezem és a fejem tetejére tettem, hogy legalább ezzel ne hergeljem tovább, de közben azért nem kerülte el a figyelmemet, hogy talán szándékosan, talán véletlenül, de egyre közelebb kerül hozzám, ami persze újabb támadásra adhat alkalmat, ha ügyesen kivárom a pillanatot és elaltatom a figyelmét.
- Mi az kis…..Ms. Caine, csak nem dühösek vagyunk, mert valaki jobbnak hiszi magát nálunk? Ó, ó,ó! Talán csak nem belelépett a finom kis lelkivilágában? Mit nem hallok? De, azért nagy szolgálatot tennél a világnak, ha sikerülne kinyírni, amit őszintén kétlek. Ja, és ráadásul te csak a második vagy a sorban, előtte nekem van elszámolni valóm vele.
Az újabb fenyegetésére csak elmosolyodom és megrázom a fejem.
- Milyen zsaru lennék, ha futni hagynálak, bébi? De, azért még szívesen meghallgatnám, kik is vannak azon a rövid listán, mielőtt még bekísérlek, és életed végéig bekasztliznak.
Nem érzem veszélyben magam, hiszen nem tudja, hogy mutáns vagyok és még okozhatok neki egy kis meglepetést.

-Felettébb örülök, ha a kedvére tehetek Bodwin nyomozónak abban, ha végre kibelezem azt a szemetet! - játszottam az udvariast. - De sajnos, nem fog kapni belőle egy falatot sem. Maga a fél fogára sem lenne elég, nekem legalább van ellene esélyem. Ő az enyém.
Döbbenten nézem mosolygó arcát. Mit vigyorog ez? Ahelyett, hogy végre halálra rémülne! Hát tudjon már úgy viselkedni, mint egy normális ember! A ,,bébire" még egyet lőttem a lábai elé, ezúttal közelebb hozzá, hátha végre fenyegetve érzi magát.
-Szóval meghallgatnád, mi? - fintorogtam felé. - Lássuk csak, kicsi koromban volt egy plüss maci, Bundásnak hívtam, minden hétvégén magammal vittem a nagyikámhoz, akivel csokifagyit ettünk epertortával, de persze néha sajttorta is volt, amit a legjobban a kedven magas támlájú székemből szerettem enni a teraszon, ahonnan rá lehett látni a virágágyásokra... Kuss legyen végre! Mégis mit képzelsz te, hogy itt faggatózol? Semmi közöd nincs hozzá, hogy kik szerepelnek még a listámon! Elég annyit tudnod, hogy nem azért nem veszlek fel közéjük, mert nem vagy hozzá elég irritáló, hanem, mert kevés vagy te ahhoz, hogy az elithez tartozz!... Bár még egy becézés, és tiszteletbeli taggá avatlak... - Még egyet lőttem. -... némi ólommal.

- Ó, de nagyra tartjuk magunkat Ms Caine! Azért mert teleaggatod magát mindenféle fegyverrel, még nem jelenti azt, hogy Kardfognak akár meg kéne erőltetnie magát, hogy megegyen reggelire. Én láttam, hogy mit tud művelni az a szadista barom, hidd el, nem lennél túl nagy ellenfél neki kislány. – ingattam meg a fejem szomorúan. – És, ha tudja, hogy rá vadászol előbb-utóbb megtalál, ezért talán nyugisabb lenne a börtönben.
Az újabb figyelmeztető lövés kicsit közelebb jött, de még mindig visszafogta magát és kezdtem benne kételkedni, hogy igazán van benne gyilkolási szándék, hiszen itt traccsol velem és már rég megpróbálhatott volna megölni, ha akar, de nem tette. A listára való rákérdezésemre csak még jobban felkapta a vizet, de közben még egy lépéssel közelebb jött.
Még egy lövés szórta meg betondarabokkal a cipőmet és a nadrágomat, de úgy láttam most van itt a pillanat, hogy cselekedjem. Tudtam, hogy nem lesz sportszerű, amit tenni akarok, de hát sok aljas trükkre megtanítják a kiképzésen az embert és nem egyszer szüksége is van rá, ha életben akar maradni. Mivel egy pisztoly csöve mered rám és a kezem túl soká tartana előre lendítenem, ami elég időt adna neki a lövésre, ezért inkább a lábamat használom és nagy lendülettel a lába közé rúgok. Általában a férfiak ellen vetik be ezt a felettébb fájdalmas rúgást, de sokan nem tudják, hogy ez a nők ellen épp oly hatásos és fájdalmas.
Ha sikerült meglepnem és nem ugrik félre, akkor most ott görnyed előttem, lehetőséget adva, hogy kicsavarjam a kezéből a fegyvert és kirúgva a lábait a földre döntsem, majd rászegezem a saját fegyverét.
- Most megint én jövök!

-Lehet, hogy láttad, mit tud művelni az az elmeroggyant - biccentettem finoman -, de én ott is voltam. És túléltem. És hidd el, ő aztán nem cseverészéssel töltötte az idejét. Kifejezetten örülnék neki, ha végre megtalálna, legalább nem kéne tovább keresnem. Kamatostul visszakapja, amit velem művelt!
Bodwin továbbra sem tűnt kellőképpen ijedtnek. Ez nem csupán sértő volt rám nézve, de nyugtalanító is. Pisztolyt szegezek rá, többször felé is lőttem, az ő fegyvere messzebb van, vagyis, ha nem fél, annak két magyarázata lehet. Az egyik az, hogy szimplán hülye. Ez a megoldás felettébb tetszett, de ki kellett zárnom, mert sajnos nem volt az. Idegesítő az volt, de hülye, az nem. Tehát maradt a másik, miszerint azért nem fél, mert nincs mitől. Úgy érzi, le tud győzni.
Az előbbiekből már kitűntek harci képességei. Igaz, tényleg ellenfelet jelentett, de azért nem tartottam valami okosnak, hogy így elbízza magát. Lehet, hogy megizzaszt, de a végén úgyis én kerülök ki győztesen!
Még egy utolsót léptem, hogy eldönthessem végre, bemosok neki egyet, vagy rögtön kettőt, hogy észhez térjen. Azonban ő volt a gyorsabb.
Ismét a földön, fájdalmasan nyögve markoltam a combom, mert csak nem fogom a lábam közét szorongatni, még ha az is fájt veszettül.
-Hogy rohadnál meg! - morogtam felé.
Láttam, ahogy lendül felém a pisztolyom, de azt nem akartam megvárni, hogy célba is vehessen, úgyhogy, mint a villám löktem előre magam, majd a lábaiba csapódva hanyatt vágtam. A fegyvert nem tudtam elvenni tőle, úgyhogy hacsak nem ejtette el, az nála maradt. De ez nem jelentett gondot, akadt még elég.
Lovagló pózban ráültem, és előrántottam egy másik pisztolyt, aminek a csövét szorosan a homlokához nyomtam. A lábfejeimet felfelé feszítettem, hogy lefoghassam vele a lábait, hogy még véletlenül se jusson eszébe mondjuk hátba rúgni.
-Egy nagy lószart jössz te!

Szóval már találkozott vele! És túlélte! Ez azért jelent valamit, és ez súlyos figyelmeztetésként villogott a fejemben. Ettől függetlenül nem állhattam itt feltett kezekkel ítéletnapig, így muszáj volt kockáztatnom.
A váratlan rúgásom láthatólag meglepte, sőt egyenesen a földre vitte, nyögve szorongatva a fájó testrészét és persze a várt káromkodás sem maradt le.
A pisztolyát is sikeresen megszereztem, ezért már a kezemben éreztem a győzelmemet, amihez már igazán nem kellett sok, csak rászegeznem a fegyvert.
Na, itt kezdődtek a problémák! Nem várta meg, hogy szépen meg is tegyem, hanem lendületesen pattant fel és még félig görnyedten rohant vállal a combomnak, amitől pár lépést hátráltam, de mivel összefogta a lábaimat, így elvesztettem az egyensúlyomat és hanyatt vágódtam. Próbáltam a fejem előre húzni, hogy azt legalább ne csapjam a földhöz, de ez csak részben sikerült, így kicsit el is szédültem egy pillanatra.
A lány pisztolya ugyan a kezemben maradt, de azt már nem volt módomban felé fordítani, mert megelőzött és már egy újabb elővarázsolt fegyver szegeződött a homlokomhoz, mely dühös szavaival együtt elég elkeserítő volt.
- És most? Mi lesz? Meghúzod a ravaszt? – nézek rá a fegyvert tartó keze alatt. -

Elegem volt már abból a rühes testvérpárból. Hol Logant kellett üldöznöm, hol a kretén bátyját! Jelenleg az idősebb fivér jobban a bögyömben volt, de távol álltam attól, hogy lemondjak a Logan iránt táplált utálatomról. Csak kerüljenek a kezeim közé. Lehet, hogy Logannel elnézőbb leszek egy cseppet, de tuti, ő is megkapja a magáét, ami viszont Victort illeti... nos, az ő számára nem lesz kegyelem!
Bodwin mozdulatlanul feküdt alattam. Ennek kifejezetten örültem, végre nyugton volt. Kedvem lett volna meghúzni a ravaszt, ahogy mondta, ó, nagyon is sok. Örömmel hallgattattam volna el örökre, hogy többé a szájára se vehesse a bébi, tündérke meg a többi idegtépő affektálást. Jelen helyzetben azonban pont annak örültem volna, ha beszél (meghatározott szókinccsel, adott témában persze!). Nem várt kincs hullott az ölembe, és eszemben sem volt elszalasztani.
-Nem, Mikey, nem foglak lelőni - mondtam halkan. - Bármilyen rémes is, tovább szeretném hallgatni a hangodat, egészen pontosan a beszámolódat, hogy mit tudsz Victor Creedről. Nem érdekel, miféle elintéznivalód van vele, nálam jobban nem rühellheted, úgyhogy segíteni fogsz nekem megtalálni őt, hogy végre kicsinálhassam!
A pisztoly csövével megkocogtattam a homlokát.
-Préselj ki magadból valami használható információt, vagy ízekre szedlek!
Még erősebben nyomtam hozzá a pisztolycsövet, és türelmesen vártam. Amilyen feszülten vártam, hogy megtudjam végre, hogy lelhetek Kardfog nyomára, annyira higgadtnak mutattam magam, hogy egy pillanatnyi kétséget se ébresszek Bodwinban, hogy ki dirigál. Én egészen biztosan tudtam, hogy neki ez a póz meglehetősen kényelmetlen lehet, de én apróbb sérüléseim ellenére kifejezetten kényelmesen ültem, elvégre az én fenekem kipárnázott ülőkén pihent. Neki a kemény aszfalton, fegyverrel az arcában már sokkal vacakabb lehetett. Reméltem hát, hogy nem várat sokáig.