Coney Island

- Meghiszem azt - vigyorodtam el végül Egy nagyobb korttyal legurítottam a söröm maradékának nagyját. Egy kicsit azért hagytam az alján, alibiből. Mert hogy közben azon tanakodtam, hogy nekem vajon mennyire éri meg nekem még egyet kérni. Jól esett volna, az tuti. De vajon tényleg haza akarok.e menni. Ha ő legurít még kettőt az rendben van, de ha én kettőt akkor már lehet hogy fejre állok.
- Meghiszem azt - nevettem el magam.
Óvatlanul, reflexből is megemeltem a poharat és kiittam a maradékot. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem. Ahogy leraktam a pultra a poharat, és a kezemet figyeltem, eszembe is jutott. A fenébe. Mért nem lehet minden egyszerű?
- Miranda vagyok - fürkésztem tovább őt, és próbáltam egyenlőre sodródni az árral.
- Tényleg? Nem gondoltam volna - mosolyogtam. - Valóban? És mond csak, szerinted én mire vágyom? - néztem rá kérdően. Mellesleg nem kerülte el a figyelmemet a fészkelődése. Az már biztos hogy azzal nincs baja, ha a nők megbámulják. Bár ha így lenne, akkor valószínűleg nem lejtett volna ide be csak így, meg valószínűleg előtte végig az utcán.

-Miranda...
Ízlelgettem a nevét. Sokkalta fantázia dúsabb volt mint a John. Abból van kismillió. Na meg a Silver. Minden jött ment bányásznak ez a családneve a kontinensen. Mind egy is. Belőlem egy van és van aki szerint bőven sok. De most olyannal ülök szembe akit meg akarok arról győzni, hogy ez az egy nem elég.
Kérdésére rögvest abbahagytam a páváskodást. Ismételten közelebb hajoltam az arcához. Mélyen belenéztem szemeibe végül így szóltam.
-Arra, hogy kiszakadj az unalmas hétköznapokból és legyen egy felejthetetlen estéd. Vagy tán tévednék?
Billentettem oldalra kérdőn a fejem és lassan hátrébb húzódtam, már nyúltam is a sörömért ami azonban már üres volt.
~Fene...

Már épp azon próbáltam minél feltűnés mentesebben filózni, hogy legközelebb gondolkoznom kéne mielőtt cselekszem. De valahogy valami nagyon azt ordította a fejemben, hogy neeeeem! Az nem én lennék. Akkor viszont lehet mégis amellett a még egy sör mellett kéne döntenem.
Most valahogy sokkal nagyobb hatással volt rám, hogy közel hajolt hozzám. Nem mertem eltekinteni a szeméből. Teljesen ledermedtem. És ahogy válaszolt az előbb incselkedés és időhúzásként kimondott kérdésemre sem lett jobb.
Itt ülök vele szemben talpig beborítva ruhával, azon gondolkozva, hogy ebből most hogyan mászom ki, főleg anélkül hogy baj lenne belőle. Amúgy meg, egyáltalán nem biztos, hogy ki akartam mászni belőle. A józan eszem persze azt mondatta velem, hogy igen is ki akarok mászni belőle.
- Tudod... egy rossz szó és nagyon pórul járhatsz, még így is biztos vagy benne kandúr? - húztam össze a szemeim kicsit, és valahogy egészen más tónusban kérdeztem tőle, mint ahogy eddig beszélgettünk. Valahogy nem voltam már olyan könnyed a dolgokban.

Intettem a csaposnak, hogy hozzon kettőt. A lány pohara is üresen ácsorgott a helyén. Úgy véltem rá fért még némi motiváció. Én meg még szomjas voltam.
-Igazán? Melyik lenne ez a rossz szó? Lemerem fogadni, hogy nem is olyan rossz az...
Hajoltam ismét valamivel közelebb hogy valamivel intimebb légkört teremtsek és ne kelljen a világ elé tárni a témát.
~Cicus...
Egészítettem ki a mondatot a fejemben. Féltem, hogy ez a szó azon a listán van amivel hazavághatom az estémet. Meg az övét is. A kérdés már csak annyi volt, hogy melyikünk bukna nagyobbat. Rám is rám fért volna egy nő, ahogy őt elnéztem ő is elfért volna egy férfin.
~De gyűlölöm az ilyet.
Állapítottam meg ahogy tudatosult bennem, hogy azokat a fölösleges köröket futjuk amiket annyira próbáltam elkerülni. Úgy fest ezeket semmilyen körülmények között nem lehet elkerülni. Leszámítva a sarki örömlányokat és luxus örömlányokat. De előbbihez kinek van gusztusa, utóbbit meg nem is lehet megfizetni.

Megrándult a szám széle. Most természetesen az t nem most gondoltam. És ahhoz sem volt kedvem hogy előre eláruljam, hogy hopsz bocsi de mutáns vagyok úgyhogy ha nem tetszik pattanhatsz. Pedig mennyire jó lett volna. Élveztem volna, ha megtehettem volna. De egyenlőre még nem volt kedvem városi, vagy országszerte érvényes vérdíjat a fejemre kitűzetni.
- Akarsz fogadni? - a bőrödre esetleg? De azt már csak gondolatban tettem hozzá. Ami azt illeti nem állt szándékomban még a rosszabbik esetben sem kicsinálni. De attól még a gondolat érvényes lett volna, csak szó szerint. Egy darabig még kitartóan fürkésztem a szemeit. Na nem abban a romantikus formában, inkább az a farkas szemet nézünk volt az állás. Vagy talán valahol ez is az is... nos a romantikát eléggé másképp... szabadon értelmezzük. Mindenesetre, én készen álltam arra, hogy lehúzzam a sörömet, ha már ilyen kedvesen kikérte nekem is.

Lassan megcsóváltam a fejem, azt követően pedig mélyen belehúztam a sörbe.
-Nem szeretek fogadni. Sosem nyerek.
Böktem ki két korty között. Leraktam a nedűt a pultra és szám elé emelve a kezem kiadtam a sörben tárolt gázok jó részét s odébb fújtam a pult irányába. Visszafordulva tekintetünk összeakadt. Nem mondható túl romantikus szemezésnek, nem is annak szántam. Inkább egy tánc vagy hosszas harc volt. Nem is igazán tudtam, hová tenni a dolgot. Egy bő félperc elteltével felkacagtam és visszatértem a sörömhöz. Széles mosoly ücsörgött az arcomon.
-Milyen morcosan tud nézni valaki. Igazi vadmacska. Végén még kedvem támad megszelídíteni.
Jelentettem ki magabiztosan némi jókedvvel megfűszerezve a dolgot. Aztán tovább méregettem a leányzót. Talán kissé feltűnően. De ez már valahogy nem zavart. Illetve még mindig nem...

Azt hiszem sokféle válaszra számítottam, de erre nem. A többire inkább csak felvontam a szemem, de nem mondtam semmit. Láttam én már ennél rosszabbat. Elég ha csak egy punk srác közelébe kerül az ember.
Megvontam a vállam.
- Te tudod. Mert vagy fogatsz és elviszed a főnyereményt, vagy veszítesz és seggre esel. Vagy nem fogadsz és kisétálsz az ajtón, vagy én de nélküled.
Elfordítottam a fejem és inkább én is nekiláttam a sörömnek, egy kicsit... odaadóbban annál mint amivel az elsőnek. És azt hiszem lehet ennek következtében egyre kevésbé gondoltam arra, hogy lehet életem egyik legnagyobb hibáját követem el éppen, ha esetleg mégis belemegy.
Visszatéve a poharat a pultra még néztem pár pillanatig, majd visszafordultam a sráchoz.
- Igazán? - vontam fel a szemöldökömet most már egy kicsit könnyedebb kifejezéssel az arcomon, de talán még mindig nem volt az igazi.
- Szóval akkor, melyik legyen?

Mivel többnyire seggre ültem az ilyen kérdéseknél nem fűlött a fogam a fogadáshoz. De az, hogy egy ilyen ajánlatnál meg se próbáljam. Az már hülyeség kategóriába esne.
-Igazad lehet...
Húztam az időt bár fölösleges volt. Már meg volt a voksom. Méghozzá az ami a több jóval kecsegtetett. Más nem átülök valahova máshova vagy hazafelé fogok magamnak egy alkalmas nőszemélyt.
-Maradjunk annyiban, hogy nem olyan rossz az.
Dobtam mellé egy kacsintást és míg a végeredményre vártam ismételten kezem ügyébe került a sör. Meg döntöttem és nekiláttam megakadályozni hogy a földre csurogjon. Jó helye volt annak a számban és a gyomromban. Szívesen látták oda lent. Idefent pedig nem voltunk rá kíváncsiak főleg nem amikor onnan lentről jön vissza. Tegye csak a dolgát és ködösítse még kicsit az elmém. Kellett a szinten tartás.

Már kész voltam... mármint nem úgy kész, hanem készen arra, hogy ha lesz valami, akkor bizony megsüssem a seggét ha kell, de jó alaposan. Vagy talán nem lesz gond, vagy akár észre sem veszi. Bár ez utóbbit nem tartottam valószínűnek. Annyira azért még nem lehet kész ő meg, hogy ne vegye észre hogy jó néhány helyen üvegszerű a tapintása a bőrömnek, meg úgy is néz ki.
- Akkor ezt igennek veszem - egyértelműsítettem azért mindkettőnknek biztos ami biztos. Nem hittem volna, hogy még visszakozik, de én az esélyét meghagytam.
Én is leittam még a sörből, de nem ment le az összes. Nem hittem volna, hogy ennyitől bekómálok, mert azért csak nem, de azért valamennyire még egyenesen akartam menni, ha már valahova indulunk.
Az tuti biztos, hogy érjünk oda én bevágom a zuhany alá. Már ha eljutunk addig... és elmarad a segg pörkölés. Elfordultam, majd lecsúsztam a székről.
- Tudok egy helyet... - nem fűztem hozzá többet, úgy is érti. Ha nem jönne, akkor meggondolta magát.
Nyugodt léptekkel, mentem végig az utcán, még el nem értem egy kisebb motelhez. Megfizethető, semmi extra, és csótányok sincsenek, mellesleg ismerem a tulajt. Az emelten a szobában egy ágy volt, egy lámpa megy egy éjjeli szekrény, egyedül még egy kisebb fürdő volt még hozzá. Úgy tettem mintha minden a legtermészetesebb lenne. Levettem a felsőm feletti vékony kardigánomat, és a srácra néztem. Én nem néztem magamra, de az ő minden reakcióját figyelemmel kísértem, amikor meglátja a csíkokat a kezemen.

/Sebastiennek/

Hiába, ez Amerika, itt minden szarral lehet pénzt keresni és senki nem köp le ezért. Elegem volt már az esztergálásból meg a rakodásból, találtam egy hirdetést, amiben a Coney Island-i vidámparkba kerestek alkalmazottat. Az csak a helyszínen derült ki, hogy ebben a rohadt melegben valami szörnyjelmezt kell viselnem és úgy kell majd ijesztgetnem a jónépet a szellemvasúton, mert szerintük ez sokkal érdekesebb, mint néhány, vasnyélen billegő, pókhálós bábú. Nem akartam mondani nekik, hogy otthon, Magadanban már ennek is annyira örültem volna, hogy azt ezek el sem tudják képzelni. De nem akartam untatni őket, az amerikaiak úgyis csak azt bírják felfogni agyilag, amiről már hallottak.
Így aztán az maradt, hogy megkaptam a maskarát és minden nap egy másik kollégával váltásban vagyunk orkok, vagy mi a fenék. Az öltözőben magamra rángattam ezt a százfokos gúnyát, amitől máris úgy éreztem magam, mint egy kiflibe szorult nyálkás meztelencsiga. De próbáltam a szemem elé a szép kis illatos dollárkákat odaképzelni és így máris kevésbé volt melegem. Nyitásra pedig már el is foglaltam a helyem az egyik kanyarban, ami után egy hosszabb, meredek és sötét szakasz következett. Talán mindenki másnak az jutna az eszébe erről, hogy a végén garantáltan szívrohamot kap majd, de én azon kezdtem el agyalni, hogy mit kezdhetnék ezzel a helyzettel és a sötéttel. És természetesen csakis egy dolog bírt állandóan az eszembe jutni, mégpedig, hogy marha jól meg lehetne itt lopni az embereket. Ha meg elbalf@szkodnám az egészet, akkor egyszerűen visszasomfordálnék a helyemre. Van 5 órám arra, hogy valami pénzt vadásszak magamnak, most pedig hétvége van, remélhetőleg tolongani fog a nép! Hogy azért ne unjam magam halálra azokban a félpercekben, amíg új kocsi jön felém, a jelmezhez tartozó vért-féleség alatt elrejtettem egy parancsnoki lapost, benne az életmentő vodkával.

Ugyan már kicsit félve vágtam neki az útnak, hogy kicsit szórakozzam egyet, ha már egész nyáron a suliban vagyok kénytelen maradni, hiszen hová is mehetnék? A szüleim felszívódtak és így nem sok kedvem lett volna egymagam visszamenni a családi házunkba, mert lehet, hogy nem jöttem volna vissza élve. Viszont, ahányszor eddig kitettem a lábam a Xavierből mindig bajba kerültem, vagy belekeveredtem valamibe, vagy üldöztek, szóval egy csepp bizodalmam nem volt, hogy a mai napot megúszom minden vircsaft nélkül, de hát aki nem mer az nem nyer, tartja a mondás és én már halálra untam magam, így mertem.
Sajnos senkit nem tudtam becserkészni, hogy jöjjön velem, mert vagy nem voltak a suliban, vagy épp egymással voltak elfoglalva, így magam indultam útnak, hogy ellátogassak Coney Island híres-neves vidámparkjába és szórakozzak egyet.
Egészen jól alakult a napom, semmi más izgalom nem volt, csak amit a Park nyújtott és ami pont megfelelt a célnak. Már ültem a hullámvasúton az óriás keréken, pár körhintán és túl voltam egy ebédelésen, így hát a soron következő kipróbálandó dolog a Szellem vasút volt. Végig álltam a kígyózó sort, mert ma szombat volt és mindenki ide szabadult, ha jól vettem észre, aztán végre beülhettem a kétszemélyes kocsiba, ami most csak velem együtt indult be a hideg és sötét nyíláson, hogy kezdetét vegye egy kellemes kis rémüldözés. Már előre jót mosolyogtam, hogy vajon milyen borzalmasan szánalmas műanyag bábukkal akarják rám hozni a frászt, hiszen még a fegyveres verőlegényeknek sem mindig sikerült.

Nem tudom mennyi ideje bohóckodhattam már itt, mindenesetre a vodka fele máris lement a torkomon.
~Ez így marhára nem lesz jó... ez biztos nem volt még 2,5 óra!~
Felröhögtem kínomban, vagy örömömben, azt már nem tudtam eldönteni. Eddig egyetlen pénztárcát sem sikerült elhalászni, pedig több tucat kocsira kapaszkodtam fel. Nagyjából az ötödik után jöttem arra rá, hogy ebben az idióta karmos kesztyűben nehéz bármit is rendesen megfogni, de levenni nem tudtam, mert egybe volt a jelmez többi részével. Ez egy sz@r meló, rá kellett jönnöm, de folytatnom kellett, ha nem akartam éhen dögleni.
Aztán jött egy újabb lehetőség, egy szál srác.
~Úgy látszik vannak még reménytelenül magányos emberek...~
Felálltam a tüzes-lávás talajt utánzó gipsz díszlet között és labilis léptekkel a kocsihoz támolyogtam. A hangszóróból velőt rázó, állati ordítás kezdett el bömbölni. A dolog szánalmasabb része az, hogy ezt a hangot nem én adtam ki, be van programozva, hogy még erre se legyen gondom. Vagy csak nem gondolja úgy a vezetőség, hogy egy mezei ember ki tud adni magából egy igazán falat rengető ordítást. Én azért hozzáadtam a magam reszelős hangját is, ha kérték ha nem, mert most végre legálisan ordibálhattam annyit, amennyit csak akartam és nem jött ide egyetlen smasszer sem, hogy pofán verjen.
Miután jól kiordítottam magam, egy ideig még a kocsi mellett sasszézva hadonásztam a gyereknek, mint egy elmerozzant, aztán hagytam, hogy begördüljön a sötét részbe. Utánaeredtem, aztán amikor a kezeimmel megéreztem a kocsi hátulját megpróbáltam megkapaszkodni rajta. Vodka elvtárs a fejemben lötykölődve nem látta jó ötletnek azt, hogy függőleges helyzetben tartson, így az egészből az lett, hogy belebuktam a kocsiba, arccal előre. Némi vergődés után, miközben hatvanszor beb@sztam a térdeim és a könyököm minden sz@rba, ami az utamba kerül, végül sikerült legalább guggoló pózba keverednem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ziháltam, mint egy űzött kutya, de szerencsére a kocsi elég hangosan csattogott. Ideje volt hát találni valamit...
Elkezdtem tapogatni az ülést, de ott nem találtam semmit.
~Ha a farzsebében tartja a tárcáját, megérdemelné, hogy az elveimre fittyet hányva jól megtoljam hátulról...~
Kezdtem ideges lenni és már az sem érdekelt, hogy meg kell motoznom az alsó fertályát. Magamban elszámoltam háromig és hoppá, valami keményet fogtam! Nem, szerencsére nem a hancúrlécbe akadt bele a kezem, hanem valami olyanba, ami leginkább egy pénztárcára emlékeztetett. Ha nem állt ellen, akkor ki is rántottan a helyéről. Már ugrottam is volna le a kocsiról, hogy visszaszaladjak a helyemre, amikor kinyílt előttünk az ajtó és egyszer csak ormótlan, nyáladzó zöld takonyszörnyek pislogtak le ránk.
~Hogy azt a lánctalppal puhított, szomorú szemű édesanyádat! Most aztán jól itt ragadtam.~
Nem volt mit tenni, a tárcát (talán) észrevétlenül a vért alá csúsztattam és felemeltem a kezeim, a karmaimat meresztgetve a srác felé. Talán beveszi majd, hogy nincs abban itt semmi gyanús, hogy így kettecskén fogjuk folytatni az út hátralevő részét...

Hát, így egyedül nem volt valami nagy szám ezen a sötét alagúton végig kocsikázni. Mivel fel voltam készülve, hogy mindenfelől ijesztő figurák fognak felbukkanni, amelyek természetesen még csak hozzám sem érnek, méla unalommal dőltem hátra az ülésben, és tényleg nagyon meglepődtem mikor a nemrégen elhagyott, és nagyon bénán üvöltöző troll figura, nagy léptekkel iramodott utánam.
Kíváncsian tekergettem hátrafelé a fejem, hogy a nagyon halovány fényben lássak valamit, így is jóformán csak a lihegését, meg a szűk alagút falaiban elakadó jelmez (mert már sejtettem, hogy ez valami élő alak lehet beöltözve) recsegését és furcsa nyelvű karatyolását hallottam.
Aztán a kocsi nagyot zökkent, ahogy a mögöttem trappoló trollutánzat elkapta a hátulját és a lendülettől egyenesen a mellettem lévő ülésre bucskázott.
- Hé, hapsikám! – mivel a hangjából ítélve az lehetett, habár a fején lévő maszk eléggé tompította a beszédét. – Eltévedtél vagy téged is kerget valaki? – humorizáltam, mert még azt hittem csak tényleg nem tudja, hol is kéne ijesztgetnie az embereket, főleg mikor megcsapott a felőle szállingózó erős pia szag. – Azt hiszem nem jó helyre tetted le magad, nem hiszem, hogy a munkaadóid nagyon értékelnék, ha egy vendéggel együtt gördülnél ki a világosra. – kuncogtam el magam, de mikor a nagy mancsaival taperolni kezdett, már én sem vettem olyan mókásra a figurát.
- Ember! Mi a frászt akarsz tőlem? – kezdtem megijedni, mert akár megint belefuthattam apám ellenségeibe és itt aztán úgy nyírhatnak ki, hogy még észre sem veszik. – Szállj le rólam, mert begurulok. – igyekeztem ellökni magamtól, de elég nagydarab volt és ráadásul a ruha miatta azt sem tudtam, hol fogjam meg,
Igazán nem volt már vicces a dolog, főleg, hogy közben a lihegésén kívül egy szót sem szólt. Aztán mikor az ágyékom felé tapogatózott, akkor meg kikerekedtek a szemeim, mert lehet, hogy mindenben tévedtem és valami perverz állat bújócskázik itt a sötétben? Még jó, hogy nem valami kissrácot fogott ki a szemete! Most már erősen begurultam és mikor hirtelen elkapta a kezét én egy kemény ütést indítottam útjára a feje felé, de persze nem hiszem, hogy nagyon megérezte volna a troll fej miatt.
Mielőtt azonban komoly verekedésbe bocsátkozhattam volna vele, átmentünk egy lengőajtón és egy jóval világosabb helységbe csöppentünk, valószínűleg a következő ijesztgetés helyszínére, amire az előttem imbolygó szatír alaposan meglepődött és arra kapta a fejét. Ezt kihasználva nagyot taszítottam rajta, hogy kiessen a kocsiból, majd magam is utána ugrottam, hogy leszedjem róla az a nyomorul jelmezt és bemossak neki egyet.
- Maga nyomorult perverz állat! – kiabáltam közben, hogy hátha más is meghallja. – Itt sunyít a sötétben és gyerekekre vadászik? Csak most rossz lóra tett haver! – rángatom a ruhát, hátha ki tudom szedni belőle.

Mivel egyértelmű volt a számomra már egészen az elejétől, hogy ez az akcióm rosszul kezdődött és vélhetően így is fog folytatódni, ezért leginkább már csak az elkeseredettség tartott vissza attól, hogy kiszálljak ebből a balhé-szagú helyzetből. Nem igazságos az élet! Itt ez a sok gazdag poronty, nekem meg nincs pénzem! Hát igazságos ez, b@sszák meg?!
Miközben nem zavartatva magam, a helyzet elcseszettsége ellenére is megpróbáltam elkobozni a tárcát, igyekeztem nem megszólalni. Nem mintha lehetetlen volna itt kideríteni, hogy ki fia borja vagyok, mert csak leszáll a végén aztán megkérdez valakit, hogy "Kezit csókolom, ki az az alkalmazott, aki ork jelmezben van idebenn?" És akkor szépen elmondják neki, hogy egy Vaszilij Voronov nevű suttyó bevándorló. De ha mégsem kérdez meg senkit, akkor sem kizárt, hogy ez lesz ma az utolsó munkanapom itt. Egyszerűen valamiért nem érzem úgy, hogy engem bármelyik munkahely tolerálni tudna három napnál tovább...
Egyik pillanatban aztán nem bírtam tovább játszani a néma kacsát, és ennek legfőbb kiváltó oka az volt, hogy a gyerek mégsem volt egy olyan elveszett lélek, mint hittem, sőt, ki is lökött a kocsiból! Ezen felháborodva, meg azon, hogy a motozásom miatt holmi perverznek gondolt, felszakadt belőlem egy érzelmes ordítozás.
- Sto? Én? Perverz?? Nyikagdá! - fakadtam ki ezen a feltételezésen és feltápászkodtam a padlóról, amiben sokat segített az is, hogy a gyerek megpróbálta lerángatni rólam a jelmezt. Mindkét karmos mancsom a fejemre szorítottam, hogy ne tudja lehúzni a maszkom. Ha már nem sikerült kussban maradnom, legalább a pofám maradjon rejtély előtte. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a kölyök ennyivel nem érte be, tovább rángatott, nekem pedig használni kellett a kezeim, úgyhogy elengedtem a fejem és megpróbáltam visszakézből pofán vágni. Közben még mindig az a gondolat forgott a fejemben, hogy ahhoz képest, hogy ez egy gyerek, szép nagy darabra nőtt magasságilag. Persze, a sok cukros üdítő meg a hamburgerek... ha szovjet koszton kellett volna kifejlődnie, azt hiszem tényleg el is hinném most róla, hogy kiskorú.
- Na, hagyjál már cs*szdmeg és menj szépen vissza oda, ahonnan jöttél! Ez az én birodalmam! - löktem valami oltári nevetséges szöveget, miközben hullámokban tört rám a hányinger is. Mostanra alaposan megkevergettük itt ezt a felszippantott vodkamennyiséget, ezért csak remélni tudtam, hogy nem fogok a jelmezembe hányni, mert ahhoz még nekem sem volt gyomrom.

Az öklöm aztán egy pillanat alatt lehanyatlott, mivel a rángatott férfi olyan kétségbeesett hangon és valami förtelmes angolsággal kezdett ordítani nagy hangon, hogy alaposan meglepett vele, miközben keményen megpróbálta megakadályozni, hogy leszedjem róla a maszkot és végre a szeme közé nézhessek.
Aztán persze már megbántam, hogy ilyen nagylelkű voltam és nem húztam be neki egy nagyot mikor tehettem volna, mert most ő próbált meg lecsapni, és csak az volt a szerencsém, hogy eléggé nehézkesen mozgott abban a hacukában és amúgy is mintha kicsit részeg lett volna, hiszen nem állt túl biztosan a lábán, meg a helyzet magaslatán sem.
- Ki a jó búbánat vagy te, és ha nem „azt” akartad tőlem, akkor mi a fenét taperoltál? – ugrottam egy kicsit hátrébb, hogy ne érjen el a hadonászásával, hiszen az a kemény jelmez még tényleg képes lett volna pár kék foltot okozni rajtam, ha eltalál, bár az a fickót elnézve, merő véletlen lett volna.
- Neked meg mi bajod van haver, buggyant vagy? – néztem rá nagy szemeket meresztve, amikor ezzel „az én birodalmam” dumával jött. – Azt hiszem jobb, ha megkeressük a biztonságiakat, azt majd ott elmagyarázod, hogy mi volt ez az egész, mert látom itt nem vergődök zöldágra veled. – intek a kijárat felé, ami halvány világos csíkként sejlik fel valahol a távolban. – És vagy jössz magadtól vagy én segítek menni, de azt te nem szeretnéd. – fenyegetem meg, habár ha tényleg ismerős itt, akkor sok esélyem nem lenne, ha bevetné magát valami sötét helyre. Viszont most nagyon magabiztos vagyok, a múltkori Lily-vel történt eset után, hiszen sikerült pár bűnözőnek alaposan ellátni a baját és ez sokat lendített az önbecsülésemen, hogy nem hiába járok hosszú évek óta küzdősportot tanulni.

Erre a bunyóra most egyáltalán nem számítottam, és a vodka, a dög meleg jelmez, a fullasztó levegő, a rossz megvilágítás meg minden más együttesen azt eredményezte, hogy úgy bunyóztam, mint aki most akarja életében először kipróbálni. Tettem néhány kísérletet arra, hogy behúzzak neki, de úgy tűnt, nem voltam valami hatékony ma. Közben egyre jobban ziháltam és minden alkalommal, amikor elejtettem néhány szót, úgy éreztem, ki fogom köpni a tüdőmet.
- Hogy ki vagyok? Egy rusnya ork, mé' szerinted, mi vagyok?! - vágtam vissza a kölyöknek. Eszem ágában nem volt meggyónni neki, hogy megloptam az előbb, de elképzelésem sem volt, mi a fenét csináljak vele. Mindjárt jön a következő kocsi és én meg marhára nem akartam, hogy valaki beszálljon még ebbe az ütöm-verembe. Amikor a gyerek nagy okosan előjött a biztonságiakkal, már csak egy lehetőségem maradt. Megráztam felé a nagy, karmos mutatóujjam egy egyértelmű nemet jelezve, majd mint az eszelős, elkezdtem futni a kijárat felé, keresztül a sötét alagúton. Hátra sem néztem, csak arra koncentráltam, hogy ne dobjak egy fejest a középen futó fogassínbe és hogy visszatartsam a torkomat feszegető, szabadság után sóvárgó rókakomát. A kijárat fénye egyre nagyobb és nagyobb lett, de az üldözőm léptei is itt dobogtak már a hátam mögött. Mondanom sem kell, nem épp egy őz kecsességével és fürgeségével baktattam előrefelé, szinte biztos voltam benne, hogy még a kijárat előtt elkap megint. Vagy pedig magamtól dőlök ki a sorból, ez sem volt elvetendő lehetőség. Pedig a tervem pofon egyszerűnek tűnt, egyszerűen csak kirohanok az épületből, aztán elvegyülök a tömegben. Még ebben az idióta gúnyában sem lehetetlen ez, kint a komplett amerikai rajzfilmhős brigád ott masírozik, kinek tűnne fel egy újabb szörnyeteg? De ahogy egyre nehezebben ment nekem ez a kimenekülősdi, úgy tűnt egyre inkább kivitelezhetetlennek ez az egész tervem...
~Jól van, kapjál csak el, verj agyon, de a pénzed akkor is az enyém marad!!~

Persze igazán naiv lettem volna, ha azt hiszem minden simán fog menni és az eddig őrülten viselkedő jelmezes, hirtelen jófiú lesz és engedelmesen velem sétál a Park biztonsági őreihez.
Viszont nem győztem csodálni a kitartását, mert még mindig ragaszkodott a mesebeli szerepéhez, na meg a jelmezéhez, ami ebben a forróságban nem lehetett egyszerű.
- Hát rusnyának rusnya vagy, de hogy ork, azt kétlem, de ezt majd eldöntik a kinti őrök. – hagytam rá, hogy hátha megnyugszik tőle, habár nem vagyok pszichológus, de olvastam valahol, hogy a bolondokra rá kell hagyni a tévképzetüket, akkor nem kezdenek el őrjöngeni.
A fenének sem hiányzott, hogy esetleg kitörjön itt, vagy komolyabban nekem ugorjon, azt kénytelen legyek harcba bocsátkozni vele.
De úgy látszik a biztonságiak emlegetése kitisztította a fejét, mert jól láthatóan nem tetszését fejezte ki, majd úgy elkezdett rohanni abban az otromba jelmezben a kijárat felé, hogy még a számat is eltátottam.
~ Most már biztos, hogy zizi az ürge, hiszen egyenesen az őrök kezébe fut, mert gondolom már izgatottak lehetnek, hogy egy kocsi üresen ment ki. ~
Azért, hogy ne érezze magát egyedül, meg nehogy letérjen az útról utána sprinteltem. A hangja alapján nem valami fiatal srác lehet a maszk alatt, így sejtettem, hogy nem lehet egy leányálom tartani a tempót, főleg abban a ruhában nem.
- Álljon már meg, még a végén kipurcan nekem abban a gúnyában. – kiáltottam oda neki. – Nem akarom megölni!
De beszélhettem neki, ő csak rohant, mint akinek felgyújtották a hátsóját.
~ Na ebből elég! ~ döntöttem el, majd, hogy kicsit megnyugtassam, használtam a képességemet és eltűntem a szeme elől, majd utolérve megpróbáltam kirántani a lábát, hogy pofára essen, aztán míg azzal van elfoglalva lerángatom róla a ruhát, hogy megnézzem tényleg nem-e egy szatírral van dolgom. Azért reméltem, hogy igazat mondott és a jelmez alatt nem egy meztelen fickót fogok találni.

Menekülés közben teljesen egyértelművé vált a számomra, hogy kéne edzenem a testem, különben hamar alul maradok ebben a közegben. Összességében nevetségesen kevésszer volt lehetőségem nagyokat futkosni az életben, de erre mindig csak akkor csodálkozom rá, amikor sprintelésre kerül sor. De azt hiszem edzhetek meg futhatok én akármennyit, a tüdőmmel mindig gondok lesznek már. Nem elég, hogy szanaszéjjel bagóztam, néhányszor telepumpáltam a crack füstjével, de a sitten még TBC-s is lettem, ami csak az egyik volt a százból, amibe majdnem beledöglöttem annak idején. Biztos vagyok benne, hogy nem érdemes nekem plusz tíz évben gondolkodni, viszont ma a fél szemem is odaadnám azért, hogy egy gondolattal jobb kondiban lehessek!
Futás közben leginkább már csak egy dolog motivált, azt, hogy friss levegőhöz jussak. Lassan már ott tartottam, hogy kibújok ebből a gúnyából és alsónadrágban fogok továbbgázolni. Még az üldözőm is megérezhette, hogy mennyire nem állok a helyzet magaslatán, mert legnagyobb döbbenetemre aggodalmaskodni kezdett értem.
~Nem is azért futok te kölyök, mert bef0stam tőled, hanem mert fel akarok szívódni!~ válaszoltam meg gondolatban a szövegelését.
Teljesen váratlanul ért, amikor ki tudja hogyan, de egyszer csak ott termett a sarkamban és kirántotta alólam a talajt. Én meg abból eredően, hogy nem vagyok egy szuperszonikus amerikai akcióhős, csak egy kiégett ruszki csavargó, ezért ehhez méltóan hasaltam el a sötét alagútban.
~Kész. Ennyi. Konyec.~
Meg sem mozdultam már, megadtam magam és úgy hagytam a srácnak, hogy kihámozzon a jelmezből, mintha épp most akarna drága jó édesanyám levetkőztetni a lefekvés előtt. Ahogy szaggatottan ziháltam, köhögni is kezdtem, pedig épp mondani akartam valamit a gyereknek, de ebből első nekifutásra semmi nem lett.
- Jól van má'... azér' az alsógatyám hagyd fenn... - köptem a szavakat nagy nehézségekkel, miután megszabadultam a maszktól és valamivel jobban tudtam lélegezni. - Nem... nem a dákód kellett, te szerencsétlen! Hát nem érted! - folytattam valamivel erősebb hangon, de a kiabálás még mindig nem ment. Nem igazán volt már száraz felülete a testemnek, én mégis megpróbáltam letörölni az izzadtságot a képemről, amit aztán beletöröltem az alsónadrágomba, majd vártam, mit tesz velem a kölyök.

/Blaster/

Kifizettem az elfogyasztott italok árát. Borra valót természetesen nem hagytam. Nekem is kell... Nincs habzsi-dőzsi, hogy ilyet megengedjünk magunknak.
-Vezess.
Felzárkóztam a lány mellé. Megszokásból vagy ösztönből de az ajtók kitárása után előre engedtem. Ezzel lehetőségem is nyílt az eddig székkel fedett testrészekre egy-egy pillantást vetni.
A motel ahová érkeztünk egész kulturáltnak tűnt. Semmi extra nem volt benne, és egy ágynál meg fürdőnél többre nem is volt szükségünk. "Mintha" pont az ilyen alkalmakra találták volna ki. Bár elvétve egy egy örömlányt lehetett látni távozóban. Becsuktam magunk mögött az ajtót, be is zártam. Ahogy megfordultam a lány már meg is szabadult felsőjének egy részétől. A kezeit megpillantva felkúszott a szemöldököm.
-Hohohó...
Meglepettségem némi örömmel vegyítve hangot is kapott.
~Ez a nap egyre jobb. Megspóroltam egy hullát.
-Nocsak nocsak...
Lépdeltem közelebb mosolyogva. Egészen közel értem hozzá és csípőjére helyeztem mind két kezemet és még közelebb húztam. Az alig néhány centis távolságból már csak suttogtam.
-Van még mára valami meglepetésed?

//Kalmárnak //

Az akció sikerült és a fickó akkorát zakózott, mint egy ólajtó, de szerencséjére a jelmez valamennyire megvédte, így nem valószínű, hogy az ijedtségen túl sok baja lett volna.
De nem is hagytam, hogy túlságosan magához térjen, máris tépkedni kezdtem róla a személyét takaró göncöt, hogy végre a pofájába nézhessek ennek a tagnak.
Úgy látszik végül ő is belátta, hogy jobb, ha nyugton marad, mert egész idő alatt meg sem mozdult, míg kihámoztam a ruhából, igaz segíteni sem segített, így azért nem volt egyszerű.
Hát nem mondom, hogy a pasas parfüm illatot árasztott, mert úgy lihegett és izzadt, mint egy ló, és mikor aztán megtalálta a szavakat és oxigén is volt hozzá természetesen nem hagyta szó nélkül a dolgot.
- Ne aggódjon jó ember, - néztem végre a szemébe és láttam, hogy egy idősebb, elég rossz bőrben lévő fickó rejtőzik a jelmez alatt, - én nem bukom a saját nememhez, mint egyesek.
Persze nem nagyon tudott volna meggyőzni, hogy nem egy perverz köcsög, ha nem hullik ki a ruhájából egy tárca a lábam elé, és jobban megnézve nem ismerem fel, hogy az bizony az enyém.
- Óóóó, hogy az a jó édes …..neki! – bukott ki a káromkodás a számon, ahogy rájöttem, nem egy tapizóval, hanem egy tolvajjal hozott össze a balszerencse. Hát egy fokkal jobb! - De most már nagyon is értem, enyves kezű barátom! – rántottam fel a földről a kimerült férfit. – Mindenesetre így is, úgy is átadlak az őröknek, mert legalább másokat nem tudsz megkárosítani. – lököm meg enyhén a kijárat felé. – Na, menjünk! És mond, hogy jutott eszedbe ez a fenomenális dolog, hogy itt a szellemvasúton kopassz meg embereket? Egyáltalán hogy jutottál be ebben a szerelésben? – néztem a levetett jelmezre.

/John/
Felvontam a szemöldököm. Ennél azért egyértelműbb reakciót vártam. Bár igaz úgy tűnt inkább tetszik neki amit lát, nem fordítva.
- Az attól függ... - húztam végig az ujjaim végét az arcán. Nos igen, ezúttal újfent megállapíthattam, hogy ráférne egy fürdés.
- Szóval, ezek szerint nincs gondod az olyanokkal mint én? - néztem rá kérdően. Legszívesebben hozzá tettem volna, hogy legyen és itt és most lukat lövök a fejedbe... de hát egy; valószínűleg úgy sem tettem volna meg, kettő; nem lett volna okos dolog előre kikotyognom az utolsó mentsváram, ha tényleg rosszul sül el ez a dolog. Bár eddig egészen úgy tűnt hogy tetszik amit lát... de a mai világban már nem is lehet csak így tudni.
Lassan azért hátrálni kezdtem, hogyha esetleg minden rendben, akkor minél közelebb legyünk a fürdőhöz. Ki tudja, talán még szívességet is teszek a világnak azzal, ha orvul belököm a zuhany alá. Bár ha így van akkor az egy kicsit ciki... de túlélem.

/Sebastiennek/

A képzeletbeli pumpa most már igazán kezdett felmenni bennem, ahogy ez a taknyos melegnek néz engemet! Nem tudom, hogy azért forognak ekörül a gondolatai, mert kamasz és minden hülyeséggel teletömték a fejét, vagy mert amerikai, akinek ha megbököm a vállát, feljelent pedofíliáért. De mindez az egész most annyira jelentéktelen kis semmiségnek tűnt, mert a gyerek közben rátalált az ellopott pénztárcára. Már csak megcsóváltam a fejem csalódottságomban és leginkább kínomban kezdtem el vigyorogni. Nem igazán érdekelt a szövegelése, hagytam, had tegye el azt ami... ami végülis az övé. Azért egy tárcáért nem fogok a karjába harapni, a kisebb értékek után nem szoktam komolyabban törni magam. Mert ahogy a mondás tartja, ebül szerzett jószág ebül vész el. Majd tovább próbálkozom máshol.
- Jól van, vigyed azt is, meg engem is, nem érdekel! - legyintettem felé, de mielőtt még kipaterolt volna az alagútból, gyorsan magamhoz vettem a jelmezből a parancsnoki laposom. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha pont itt hagyom el, pont egy rohadt vidámparkban! Szegény megboldogul apám még a csata hevében is vigyázott rá annak idején, miközben a nácikat irtotta, én meg lopás közben, egy idióta jelmezben hagytam volna el, teljesen betintázva. Hát, azt hiszem ha ezt az öregem előre látta volna a lelki szemei előtt, öt gyerek után befejezte volna az ipart...
- Nem tartozom neked magyarázattal! - krákogtam a kölyök felé, miközben megindultunk kifelé és elkezdett érdeklődni felőlem. Hogy őszinte legyek, nem bántam, hogy lerángatta rólam a jelmezt, nem is akartam volna visszavenni. Mert ha már egyszer kikerülök belőle, soha többé nem akarnám magamra venni, körülbelül ennyire élvezetes a viselése. Így aztán nem volt rajtam más, csak a világoskék alsógatyám, meg a több tucat börtöntetoválásom. Azt hiszem készen is álltam egy dögös kis strandolásra a parton!
- Te figyelj, nem akarjuk hagyni ezt az egészet? - fordultam hirtelen az igazságosztó tinigyerek felé. - A tárcád megvan, mit akarsz még tőlem? - hadonásztam a laposüveggel a kezemben. Nem sok ötletem volt, hogy mivel verhetném ki a fejéből azt a zseniálisnak tűnő ötletet, hogy felmutasson az őröknek. Ahogy végül kiértünk az épület elé, megpróbálkoztam valamivel.
- Figyelj, mi lenne, ha meghívnálak egy vattacukorra és ezzel letudnánk a dolgot és utána te is mennél a dolgodra és én is mennék az én dolgomra... - sandítottam bele a szemébe, várva, hogy mit reagál. - Haverom a vattacukros srác, ha megkérem, ingyen ad neked olyan sz@rt! - vigyorogtam és izomból megveregettem a srác vállát.

A fickó nem is nagyon tiltakozott a vádak ellen, teljesen beletörődött a sorsába úgy látszik. Talán kifutotta magát és elfáradt, vagy csak nagyon be van állva, és ezt tartottam a legesélyesebbnek, mert még amikor a legnagyobb szarban volt is a piásüvegéért ácsingózott.
- Még jó, hogy nem érdekel, hiszen az enyém, tőlem csórtad el. – rázom meg a fejem értetlenül, de aztán már arra figyelek, nehogy meglépjen előlem, ahogy kiérünk, habár azért elég érdekes és főleg feltűnő látvány lesz egy szál égszínkék alsógatyában. Hiába Amerika ez, azért ez már itt is feltűnő, hiszen a park tele van gyerekkel. Az első felbőszült apuka leütné, mint egy taxiórát.
- Hát, ha nem, akkor nem! – vonom meg a vállam az elutasító magatartására, hiszen annyira nem érdekelt, csak gondoltam magyarázattal szolgál egy kicsit.
Aztán ahogy kiértünk, mindjárt más húrokat kezdett pengetni. Most már egyezkedni akart!
- Persze, az én károm megtérült tényleg, és mi van azokkal, akiket majd utánam lopnál meg, mi? Nem, azt hiszem jobb ha pár hónapra kivonnak a forgalomból haver. – válaszoltam neki cseppet sem engedékenyen és az sem javított a helyzeten, hogy a váratlan vállveregetésétől, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. – Hé, hé, hé! Mit művelsz? És különben is útálom a vattacukrot, úgy, hogy ez nem jó egyezkedési alap. Na, menjünk….akartam megfogni a könyökét, hogy elindítsam végre és véget vessünk már ennek a kellemetlen szituációnak, hiszen már kezdtek meg-megállni az emberek körülöttünk, mikor valami elfütyült a fejem mellett és hangos csattanással felborította a mellettünk álló fabábut.
Nem vagyok nagy szakértője a lőfegyvereknek, de ahogy a baba felé kaptam a fejem, és megláttam a szétroncsolt fát, azonnal leesett, hogy ez bizony egy golyó ütötte lyuk és mivel nagyon közel volt hozzám, talán ezt nem is a bábura céllövésre használták, hanem az én fejemre, vagy kisebb eséllyel a mellettem álló fickóéra.
- Feküdj! – kiáltottam rá és taszítottam rajta egyet és én is beugrottam egy fa mögé, az emberek meg sikoltozva elrohantak a helyszínről.
- Ezek esetleg a te barátaid? – kérdeztem a férfitől.

A szavaira csak a vállamat vonogattam.
- De nem szeretem az ilyen jófiúkat, akik el akarják velem hitetni, hogy érdekli őket a többi ember! - mordultam fel. Persze az ötletem sem vált be, úgy látszik annyira azért mégsem gyerek, hogy egy vattacukorral megvehessem magamnak. Persze egy próbát akkor is megért a dolog. Alapvetően igaz rám, hogy szeretek próbálkozni. Ha már százból egyszer bejön valami az életben, szerencsés embernek mondhatom magam.
- És szerinted mi lesz pár hónap múlva? - kérdeztem pimaszul vigyorogva. Legalábbis én pimasznak érzékeltem, de eléggé imbolyogva lépkedtem ahhoz, hogy inkább tűnjek retardáltnak, mint pimasznak. - Szerinted pár hónap múlva megtérek és bevonulok egy kolostorba? Nem, engem már csak a halál változtathat meg, barátom! - oktattam ki a kölyköt, mert tényleg nem sokat tudhat az életről, ha elhiszi, hogy a magamfajtán segít az, ha néhány hónapra vagy évre beküldik a hűvösre. De nem sikerült ezen a témán túl sokat marakodnunk, mert egyszer csak a semmiből puffanást hallottam. A reflexeim már jócskán le voltak lassulva, így csak lassan fordítottam el a fejem oldalra, hogy megbámulhassam azt a szétlőtt bábut. Próbáltam rá fókuszálni, a tekintetem furcsán elkezdte vonzani a látvány. A tér mintha szétcsúszott volna, és a meglőtt fabábú közelíteni próbált felém, minden más körülötte meg távolodni. Talán bele is estem volna a látványba, ha tovább nézem, de számomra váratlannak mondható hirtelenséggel be lettem rántva némi fedezékbe, majd lehasaltam a földre.
- Mi? Öh, nem. Nem tudom... - motyogtam bizonytalanul, mert elképzelésem sem volt, ki lőtt az előbb. - Akkor a tieid lennének talán? - kérdeztem vissza némi gúnnyal a hangomban. Most elvonatkoztattam attól, hogy nem egy ember szeretne megszabadulni tőlem és felvetettem annak a lehetőségét, hogy esetleg a srácból akartak hullát gyártani.
~Nézzenek oda, a végén még kiderül, hogy New York legnagyobb közellenségével szellemvasutazgattam ma, akire távcsöves puskával lövöldöznek a városban!~
- És most? Hova tovább Mr. Igazságosztó? - kérdeztem megint, néhány másodpercnyi kivárás után. Dühödten ébredtem rá a tényre, hogy ebben a helyzetben jóformán semmire sem jó a mutánsképességem és pont ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, mint bármelyik nyomoronc ember. A Jóisten tudhatta volna, hogy az életem ilyen akciófilmekbe illően fog alakulni és igazán megáldhatott volna egy golyóálló testtel, vagy valami hasonlóval. De nem, neki csak az jutott eszébe odafenn, hogy milyen vicces lenne egy emberbe bújtatott polip. Igaza volt annak idején az egyik volt cellatársamnak: Istennek van a legjobb humorérzéke!

- Nem tudom! – ráztam meg a fejem a kérdésre, hogy mi lesz ez után, mert fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy baromian nem jó helyen vagyunk, mert ha nem egy ember akar kinyírni valamelyikünket, akkor mindjárt kilőnek minket, mint a vadnyulat a vadászaton.
- Van rá esély, hogy rám vadásznak és akkor te megúszhatod. – néztem a mellettem hasaló fickóra, hiszen csak rendőrkézre akartam adni, a halálát nem kívánom. – Én meg tudom oldani, hogy eltűnjek a szemük elől, és ha sikerül, akkor talán téged békén hagynak, már, ha nem téged akarnak. – hezitálok, hiszen lehet még sem én vagyok a célpont, de erre kicsi az esély.
Gondolom megtaláltak valahogy, hiszen mindenhol vannak embereik, biztos itt is. És most, hogy a szüleim eltűntek már lehet nem élve kellek, csak ki akarnak vonni örökre a játszmából.
- Kérdés, milyen gyorsan érnek ide a zsaruk, érdeme-e várni rájuk, vagy kockáztassunk? – nézek rá, hogy mondjon valamit, habár nem hiszem hogy hirtelen kijózanodott volna, és akkor meg nem sokra megyek majd az ötleteivel. – Különben is, miért csak én töröm itt a fejem, hogy hogyan másszunk ki a lekvárból, hiszen te is benne vagy nyakig, nem akarsz te is agyalni rajta egy kicsit? – horgad fel bennem a méreg. Dühös vagyok, hogy megint megtaláltak, hogy nem élhetem nyugodtan az életemet, hogy nem szállnak már le végre rólam.
- Talán mégis inkább magam nézek utána, hogy ki akar szitát csinálni belőlünk. – lesek ki a fa mögül és, ha nem jön több golyó, akkor…
- Ne ijedj meg, mindjárt visszajövök. – és használva a képességemet szépen beleolvadok a környezetbe, aztán már bátrabban körülnézve szúrom ki jó pár száz méterre az egyik háztetőn az alakot, aki sietve mászik lefelé.
Ismét visszaváltozva szólalok meg a férfi mellett.
- Azt hiszem elmúlt a veszély egyelőre, de jobb lesz, ha eltűnünk innen, elég sok pénzt fizethetnek a fejemért, ha már itt is megkockáztatnak egy merényletet.