Staten Island-i Egyetemi Kórház

Először is meg kéne találnom a dokit, hogy legalább tudjam hogy néz ki, majd aztán az irodáját, hogy hozzáférhessek az iratokhoz, de lehet, hogy fordítva egyszerűbb. Minden valamiféle irodában tartanak az emberek családi fotókat. Hülye egy dolog, de így van. Ezért, ha megtalálom az irodáját, akkor valószínűleg fénykép is lesz róla, így két legyet üthetek egy csapásra. Persze kinyírni nem ma szándékozom, azt majd máshol ejtem meg, ahol nem hozzák összefüggésbe semmi mással, aztán majd sort kerítünk a többiekre, asszisztensek, nővérek, azért remélem, azért nem verték nagy dobra, így talán a dokin kívül csak egy-két ember tud még róla.
Szóval először az iroda! Hogy találunk meg egy ilyet marha gyorsan! Hát pizza rendeléssel!
Elvonultam egy csendesebb sarokba és rendeltem egy pizzát a közeli étteremből, majd kisétáltam a kórház elé és vártam. Mikor megérkezett a futár már el is csíptem mielőtt bemehetett volna és elmagyaráztam neki, hogy meglepetésnek szánom a húgomnak, akit itt ápolgatnak, és imádja a pizzájukat. Egy kisebb összegért cserébe még a baseball sapkát is megkaptam tőle, melyen a cég felirata volt. A futár vidáman elhúzott a pénzzel, én meg gyorsan a recepcióhoz siettem.
- Pizzát hoztam Dr. Feeman-nak! Hová vigyem?
- A doki már megint abbahagyta a fogyókúrát? – nevetett fel a bögyös kis nővér a pult mögött rákacsintva a mellette ülő kolléganőjére. – Vigye csak le az alagsorba, ott az irodája a 116-os, majd Billy, a biztonsági őr beengedi. – nyúlt a telefonhoz és beszólt valakinek, hogy megy egy pizzafutár lefelé.
Kedvesen rámosolyogtam a segítőkész recepciósra és már siettem is a megadott irányba.
A lépcsőnél már várt Billy és mikor meglátott rögtön fülig ért a szája.
- Azt hittem az a kis mitugrász Normann kölyök jön, de a maga kezében sokkal jobban áll a pizza! – lökte a süketet, de hát a mosoly itt is csodákra képes.
- Nem Normann beteg lett, és én helyettesítem. – vigyorogtam, mint a vadalma, és sietősebbre fogtam a lépteimet. – De sietnem kell, mert az én fizetésemből vonják le, ha kihűl ez az átok. – mutatok a dobozra, és hála Istennek az őr is szedi a lábát, majd az alagsori kapunál lehúzza a kártyáját. – Akkor csak siess szépségem.
Hát ezen ne múljon, tettem hozzá gondolatban. Nem nagyon aggódtam, hogy megismerik majd az arcomat, hiszen egyrészt a sapka sokat takart, másrészt, nem gyilkolászni jöttem most, így azzal majd nem tudnak összekötni.
Mikor már az őr is visszament a helyére, igyekeztem megkeresni a 116-os szobát, hogy minél előbb átkutathassam. Mikor megláttam végre, az előtte lévő irodából, mintha zajt hallottam volna
~ A fene! Jó lett volna, ha most épp nem bóklászik erre senki! ~
Ezért óvatosabban lépkedtem el Dr. Moore irodája előtt, hogy nem keltsek feltűnést.

Épp egy aktakupac volt a kezemben, mikor meghallottam a zajt, és óvatosan elindultam a zárt ajtóhoz. Hallgatóztam, és úgy tartottam a kezem, mintha fegyver lenne benne. Ekkor esett le a valóság.
~De barom vagy Rox, majd egy halom papírral fogod lelőni igaz~gondoltam, de aztán az is eszembe jutott, hogy nem vetne rám túl jó fényt, ha egy kórházban kezdenék el találomra lövöldözni. Nem tudhattam, lehet, hogy csak egy dolgozó, vagy az éjjeliőr, én meg már tiszta paranoiás vagyok. Letettem az aktakupacot a kezemből, és ismét az ajtó jobb oldalán álltam a fal mellett. Észrevétlenül résnyire nyitottam az ajtót, hogy pontosabban érzékelhessem a hangokat, és valóban, léptek zaja visszhangzott a folyosó fala között. Visszahúzódtam, és az üvegen keresztül láttam csak egy árnyalakot, a körvonalai alacsonyak voltak, és valami bazi nagy volt a kezében.
~Visszajöttek volna, ismét kutakodni?!~tűnődtem, nem tudtam egészen hová tenni ilyenkor és ilyen körvonalakkal és pont itt azt az alakot. Töprengtem, hogy mit tehetnék, de az alak is csak állt az ajtó előtt. Ez már kezdett gyanús lenni. Most kimondottan tehetetlennek éreztem magam, de nem volt jobb ötletem, kénytelen voltam, vagy várni vagy cselekedni és valahogy ha bakot lövök, akkor kimagyarázni. Az utóbbira esett a döntésem. Váratlanul csaptam ki az ajtót, és azzal a lendülettel a szemközti falnak döntve az ott álló nőt a vállainál fogva. Ekkor láttam a szemem sarkából a piros dobozt, mi a földön csattant.
~Mi a hóhér....pizza.....~és ahogy ez tudatosult a fejemben, a tekintetem ekkor futott végig a baseball sapkás alakon. Egy nő. Basszus, melléfogtam. Már azon kattogott az agyam, hogy milyen magyarázatot fogok elhadarni, mikor a félig elcsúszott sapka a lendület során most leesett a nő fejéről. Elkerekedtek a szemeim.
~Hogy azt a...........~és itt finom kis káromkodás hagyta el a számat, ahogy felismertem a szőke tincses látogatót.
-Hogy a jó büdös francba kerülsz ide?!-tettem fel a kérdést Sheenának, pont ő lett volna a legutolsó,akire számítok egy ilyen helyen. Na de kölcsön kenyér visszajár.....Épp vártam volna a választ, mikor ismét zajokat lehetett hallani a keresztfolyosó túlvégéről.
~Beszédfoszlányok~érzékeltem, minden bizonnyal Sheena halhatta, hogy többen jönnek, 4 alak, akik sűrűn emlegetik Dr. Moore nevét és valamilyen genetikai áttörést, és hogy ha nem találják meg a doktor feljegyzéseit, annak beláthatatlan következményei lesznek, és valami telefonhívást is emlegettek.
-El kell tűnnünk...-és meg sem vártam Sheena reakcióját toltam be a legközelebb eső ajtón keresztül, ott egy boncterem volt, a központi tepsi ezt elárulta és a felszerelések, de ott nem tudtunk volna jobban elbújni, így hátrébb kellett húzódnunk, ahol néhány asztalon letakart testek feküdtek, lábujjukon felcímkézve.
Ott tudtunk lebukni úgy, hogy ne vegyenek észre. Vagyis jobban mondva inkább én rántottam most magammal Sheenát.
Az alakok közeledtek.
-Ennyire nem lehet kicsi ez a város!Mit tettem, hogy már megint veled kell bujkálnom...méghozzá egy....-csak suttogtam és csak mutogatni tudtam a kilógó testrészek felé a hullák között.
-Mit keresel itt egyáltalán?-csak suttogva tudtunk kommunikálni, miközben lassan odaért a négy váratlan vendégünk.
-Mit keres itt ez a pizza? És miért van nyitva az iroda? Héé, Tom, ez zárva volt. Te sem tudsz róla, hogy kiküldtek volna azóta valakit, ugye?-hangzott az egyik, a hangja alapján olyan 30as pasas lehetett.
-Ennyire ne legyetek már idióták, valaki járt itt.....vagy talán.....épp megzavartuk a keresgélésben.....-ez a hang, igen, minden bizonnyal ő volt a kis főnök a csapatban. És ekkor csend....ránéztem Sheenára, valószínűleg elkezdenek keresgélni. Kicsit túlontúl ismerős volt ez a forró helyzet....miért éppen mindig akkor, ha ez a nő felbukkan?!

//Sheena+Roxy//

Igen fifikás ötletei vannak Chloenak. Keres pénzt orvosi kísérleti alanyként! Nagyon menő! Persze ne őt szúrják meg, mert ő fél a tűktől, meg minden olyan szúrásra, döfésre, lövésre való fegyverektől, ami fájdalmat okoz és vérzik tőle. Így ez a feladat is a bátor férfira hárul, aki nap mint nap lesérül, még ha csak felületileg is az edzések során. De ettől lesz erősebb, tapasztaltabb és ha elakarja érni a következő fokozatot, akkor minden egyes fájdalmas sebből tanulnia kell.
Irány tehát a Staten Island-i Egyetemi Kórház, ami meglepő módon egy szigeten van. Pontosabban szólva egy másik szigeten. No, ezzel nincs is semmi gond, csak az utazást teszi komplikálttá. Spórolni kell, így a taxi mellőzendő. Ennek okán maradt a metró és a busz. Ez kicsit időigényesebb megoldás. Chloe persze arra nem gondolt, hogy nekem óráim is lesznek, s koránt sem vagyok annyira szabad, mint ő. Ám a cél érdekében hajlandó volt a saját idejéből áldozni a pénzre, amit egyébként fele-fele alapon akar megosztani. No, nem mintha nekem lenne rá szükség, de mivel a büdzsénk közös, még ha igyekszünk két pénztárcát használni, így a fele-fele is valójában egészen a kasszában marad, ahol is hamarjában lakbérré változik. A pénz tehát nem vész el, csak átalakul, akárcsak az anyag.
- Na végre, hogy itt vagyok! - sóhajtok fel a buszról való leszállás után megpillantva a kirajzolódó kórház épületét. Zsebbe dugott kézzel battyogok el az épületig, át a kinyíló fotocellás ajtón. A feladat eddig teljesítve, most meg kellene találnom a kísérlet helyét. A sor hosszú az információs és betegfelvevő pultnál, így inkább a kitett tábláról igyekszem tájékozódni, keresve a szobaszámot. Az a jelek szerint az alagsorban van, így arrafelé vettem az irányt. Mehetnék lifttel is, de egyrészt nem szeretem, másrészt meg milyen karatemester lennék ha nem használnék ki minden lehetőséget testedzésre? A lépcsőzés a legjobbak közé tartozik. Igaz, futva is jöhettem volna, de akkor meg nagyon leizzadok, úgy meg hogy néznék ki a diplomás orvosok előtt? Azért van egy színvonal, ami alá még én sem megyek.
No, leértem az alagsorba. Most már csak a szobát kell megtalálnom. Ez a nehezebb rész, mert csak kiírás van, konkrét térkép az alagsorról semmi. Így megveszem az irányt, lesve a szobaszámokat, hátha a jó irányba megy a számozás. Közben azt furcsállom magamban, hogy miért pont az alagsorban folynak ilyen kísérletek? Felettébb gyanús.
Számolom a szobákat és ahogy az elérendő szobaszámhoz közeledem, már ha jól emlékeszem, illetve ha Chloe emlékezete nem csap be, úgy feltűnik nekem az ott ácsorgó négy fehér köpenyes alak. Gondolom, hogy orvosok, vagy legalábbis asszisztensek, ápolók, akik útba tudnak igazítani, ha netalán mégis eltévedtem volna. Így megszólítom őket.
- Jó napot kívánok! Elnézést kérek a zavarásért, de melyik szobába várják a kísérleti alanyokat? - kérdezem illedelmesen.

Biztos voltam benne, hogy hallottam valamit abból az irodából, de hirtelen csend lett, így én is megtorpantam és bevetve minden képességemet hallgatóztam. Mintha szuszogást érzékeltem volna az ajtó túloldaláról, de mielőtt ezzel bármit is kezdhettem volna, már kivágódott az ajtó és én két erős kézzel a vállamon a hátam mögötti falnak vágódtam, az arcomat takaró sapka elcsúszott, majd le is esett és természetesen a pizza is kihullott a kezemből.
- Mi a franc? – horkantam fel dühösen, és igyekeztem lerázni magamról a támadót, amikor megláttam, hogy ki is az valójában, hiszen eddig azt hittem valamelyik alkalmazott esett a nyakamba.
- Én, hogy kerülök ide? Te, hogy ke…..- már nem volt érkezésem befejezni, mert közeledő lépésekre és hangokra lettem figyelmes, ami, ha nem csal a fülem 4 férfitól származott, és akik minden bizonnyal errefelé tartottak, mivel Dr. Moore irodáját emlegették. Már éppen hajoltam volna le a pizzás dobozért, mikor Roxi is érzékelhette a dolgot, mert egész egyszerűen betaszított a mellettünk lévő ajtón, ahol már a hideg és a jellegzetes szag is jelezte, hogy hová kerültünk, nem kellett nagyon nézelődni, amire mondjuk nagyon idő sem volt, mert Roxi egészen a hullákig rángatott és ott húzott le maga mellé.
A lépések már egész közelről hallatszottak, mikor a lány a fülembe suttogott.
- Ezt én is mondhatnám. – tátogtam vissza dühösen a találkozásunkra célozva. – Dolgozom – tettem hozzá még kurtán, mert meg is hallottam, amire számítottam, hogyha megtalálják a pizzát.
~ A jó életbe, most aztán nagy szarban vagyunk! ~
- A te hibád, hogy mindjárt a nyakunkon vannak a biztonságiak! – fújom oda dühösen Roxinak, de olyan halkan, hogy még talán ő is alig hallja meg. – Fel kellett volna venni a dobozt!
De már késő bánat, hiszen a doboz ott hever, ahol leesett és a férfiak is rájöttek, hogy gáz van, és habár valószínűleg Roxit keresik, hiszen ő jött ki abból az irodából, és nem engem, most mégis együtt ülünk a sza…slamasztikában.
Gyors, kutató pillantásokkal nézek körbe, hogy vajon hogy kerülhetnénk el a lebukást, de csak egy módja van, amihez viszont nagyon nincs kedvem és talán időnk sincs rá.
- Mit szólnál egy kedélyes, hűvös asztalhoz, fehér lepedővel? – súgom a lánynak és már szemezek is egy üres hellyel.
Mondjuk, ha az őrt megkérdezik, hogy leengedett-e valakit, akkor vége az inkognitómnak és ezt is Roxinak köszönhetem.

Kezdett dejavu érzésem lenni, hogy megint én Sheena, a legnagyobb kaki helyzet, és csak reméltem, hogy az a négy alak aki odakint ácsorog, nem fog fegyvert rángatni elő, mert akkor tényleg szíven szúrom magam, hogy már megint....
-Szóval dolgozol?-elég röhejesnek tűnt, ahogy alig hallhatóan vitatkoztunk még így is, miközben a romantikus hangulatot megadta hozzá a sok körülöttünk fekvő hulla. Ennél szebbet nem is kívánhatna az ember.
-Most éppen kit kell kinyírnod egy kórházban, mi?-kicsit gúnyos volt a hangom, mert én nagyon is tisztában voltam azzal, hogy Sheena milyen ügyletekben is nyomul, még ha eddig ezt hivatalosan nem is sikerült soha a nőre bizonyítani. Köztünk amolyan rabló pandúr szerelmi viszony volt, én mindenáron le akartam őt csukatni, ő meg mindenáron meg akarta úszni a börtönt, és valljuk be egész jól csinálja. De a sors fintora, hogy valahogy mindig összefúj minket a szél, de persze mindig akkor, amikor valamelyikünk benne van valami nagyobb ügyben nyakig, csakhogy véletlenül se tudjuk kiugrasztani a másikat a bokorból, és persze egyikünknek sem tetsző módon, de végül mindig együtt kell kimásznunk a sz*rból. Igazán megható egy kapcsolat a miénk....
Abban talán igaza volt, hogy nem kellett volna nyomokat hagynunk, de ha nekiállunk vacakolni, akkor hamarabb megláttak volna minket, vagyis én így gondoltam. Most már úgyis mindegy, ahogy hallgattam a négy alak beszélgetését az egész kezdett még gyanúsabb lenni, mint ahogy azt az elején sejtettem volna.
~Szóval ezek az alakok zárták be a doki irodáját. És ők azok, akik annyira kerestek itt valamit...de miért....~töprengtem magamban, miközben kintről felhangzott még egy hang. Mi a fene....ez egy egészen váratlan fordulat.
Közben persze Sheena is vázolta az ötletét a szabadulásunkra.
-Na persze, valld csak be, hogy szívesen látnál engem is ilyen hulla tepsiben fekve....arról ne is álmodj.-tiltakoztam makacsul, persze első gondolattól vezérelve, hiszen miért is adnám meg ezt az örömöt neki?! Akkor böktem meg Sheenát, mikor felhangzott az újonnan érkező személy hangja, hogy figyeljen. Érdeklődve hallgattam, hogy vajon most hogy is fognak alakulni a szálak, hiszen minden bizonnyal elkezdtek volna keresni minket, ha nem állít be ez a valaki. De most akkor hogyan tovább?

A négy alak érdeklődve fordult az érkező felé, jól felmérték, majd szemöldök ráncolva néztek egymásra. Küldőre úgy festettek, mint akik itt dolgoznak, még a mágnes kártyájuk is valódinak tűnt, ha valaki jobban megnézte, de ez közel sem biztos, hogy így volt. A négy pasas körül az egyik a háta felé nyúlt lassan, két társa takarásában, és már majdnem elővette a rejtegetett fegyverét, mikor a mellette álló alak a kezét a karjára tette, jelezve, hogy elő ne rántsa a fegyverét. Minden bizonnyal ő már csekkolta a helyzetet, hogy az érkező talán nem éppen az, akit keresnek, de amíg meg nem bizonyosodnak erről ténylegesen, addig nem fognak elkezdeni lövöldözni a kórházban. Az ő inkognitójuk is veszélyben lett volna. Az a pasas lépett előrébb, aki minden bizonnyal a fejes volt a 4 fazon közül.
- Szép napot önnek is. Mondja csak, melyik kísérletünkre is jelentkezett pontosan? A nővérpulttól küldték le ide az alagsori laborokhoz? -igen, a férfi kérdezett, felmérte a terepet a majd kapott válaszok alapján, hogy az érkező mennyire lesz veszélyes rájuk nézve, hogy kell e további lépéseket tenniük.

- Igen dolgozom. – sziszegem a gúnyos felhangra. – És miért is nyírnák én ki bárkit is? – nézek rá nagy, ártatlan szemekkel. – valakivel összetévesztesz. – vonom meg a vállam, hiszen nagyon is tisztában vagyok vele, hogy nincs bizonyítéka ellenem, csak szeretné, ha lenne, így meg hagy higyjen, amit csak akar, úgy sem tud elkapni.
Viszont nagyon pipa vagyok, hogy ismét csak együtt kerülünk a slamasztikába, ráadásul, megint miatta. Ez már valami vicc!
Az egyetlen használható ötletre, ha ide is benéznek a kutatás közben, természetesen önérzetesen és felettébb negatívan reagált. Hát mégis, mi a fenét vártam tőle.
- Ha, tepsiben akarnálak látni, már…- haraptam el a dühös szavakat, de közben már hála istennek Roxi is kifelé fülelt, mert újabb váratlan látogató érkezett, a hangja alakján férfi és nagyon úgy nézett ki, hogy sikerült meglepnie a négyes kompániát.
Csendben gubbasztottunk tovább és figyeltünk, hátha elterelődik rólunk a figyelem és akkor megszabadulhatok ettől az idegesítő nőszemélytől, remélhetőleg örökre.
Nagyon úgy nézett ki, hogy az újonnan érkezett eltévedt, legalábbis szavai ezt bizonyították, és a jelek szerint orvosnak álcázott csapat, most ki szeretné deríteni, nem ő-e az aki kinyitotta az irodát. Kíváncsian vártam a fejleményeket, hiszen talán kiderül, hogy kik is ezek a fószerok.

/Hugh-nak/

Még sosem kellett patológián kezelnem valakit. Kissé hátborzongató volt, hiszen, ott kellett egy élő embert ellátnom, ahol rendes körülmények között halottakkal szoktak foglalkozni, akiknek már nem árthat sem a vérfertőzés, sem semmi egyéb nyavalya. Nekünk viszont nagyon is, úgyhogy gyorsan bekötöztem Hugh kezét, amin szerencsére nem ejtett akkora vágást, hogy össze kellett volna varrnom, de azért elég mély volt ahhoz, hogy a lelkére kössem, hogy hacsak nem átkötözni szeretné, egy hétig le ne vegye.
A fejét ért ütés is hál' istennek enyhének volt mondható, megúszta egy kisebb púppal. Sikeresen átvészeltük a napot apró karcolásokkal, ha pedig visszagondoltam rá, mit is hagytunk magunk után, ezt kisebb fajta csodának éreztem, ami nagyon is feldobott.
-Ezt alig hiszem el - mosolyogtam földöntúli boldogsággal. - Én már tényleg azt hittem, hogy ott pusztulunk, vagy letartóztatnak, vagy... De sikerült, Hugh, sikerült!
Megkönnyebbülten nevettem fel, majd egy hosszú továbbra is mosolygós sóhajjal nyújtottam felé egy vizes kendőt, amivel megtörölhette az arcát. Én már a nyakamat törölgettem, jól esett a hideg ennyi forróság és kimerítő rohangálás után, úgyhogy mikor végeztem, még egy kicsit odaszorítottam a kendőt, úgy folytattam:
-Azt hiszem, a legjobb azért az lenne, ha egy darabig még egyikünk se menne arrafelé. Ha fontos ügyben is mentél oda, próbáld elhalasztani, vagy valami, jó? Nehogy felismerjenek, másodszor lehet, hogy ők lesznek a szerencsésebbek.
A pultra hajítottam a kendőt, és felpattantam mellé a hűvös, fém boncoló asztalra, amit vizsgálóasztalnak neveztem ki. Játékosan bokszoltam a vállába, miközben vigyorogva jelentettem ki:
-Azért milyen kemények vagyunk! Ennyi mindent túléltünk, és majdhogynem sértetlenül. Jót alakítottál.
Kicsit azért elkomorodtam, amikor más is az eszembe jutott.
-Szerinted sikerült a többieknek időben kimenekülniük a házból?

Hagytam, hogy Lynn ellássa a sérüléseimet, aztán amikor felém nyújtott egy vizes kendőt, megtöröltem vele a tarkómat. Csodás látvány volt, ahogy ő a nyakát törölgette, és pár csepp víz egész a dekoltázsáig folyt... Félrekaptam a tekintetem, és igyekeztem arra koncentrálni, amit mondott.
Osztottam a véleményét. Jómagam is hihetetlennek találtam, hogy mindezt élve, sőt, szabadlábon megúsztuk. Bár ez utóbbira azért még nem mertem volna mérget venni...
Bólintottam.
Ez a figyelmeztetés szükségtelen volt, hisz amúgy sem kívántam visszamenni oda. Lehetőleg soha többé, de legalábbis jó pár hétig.
Bájos volt, ahogy a lány örült a megmenekülésünknek, ahogy felpattant mellém a serpenyőre... Az egész lényéből báj áradt. Elgondolkodtam, és végül arra jutottam, hogy amit a taxiban mondtam, valós volt, nem pedig egyfajta stresszhelyzet kiváltotta ostobaság.
Az utolsó kérdésére megfeszült az arcom. Nem tudtam, hogy őszinte, vagy pedig megnyugtató választ várt-e.
- Nem - mondtam végül - Egészen biztosan nem.

** Sheena **

Próbáltam fülelni, egyelőre csak a beszélgetések szűrődtek át, és volt bennem egy rossz érzés, amitől nem tudtam szabadulni. Sosem szerettem a kirakós játékokat, már gyerekként sem, és most ez is erősen bűzlött ettől. A doki eltűnt, az irodása feltúrva, az eltűnéséről senkinek semmi pontos infója, most meg ezek az alakok, akik feltehetően szintén keresnek vagy kerestek volna itt valamit, és csak hogy teljes legyen a kör, erre még ezt a nőt is megkapom a nyakamba. Valaki nagyon pipa lehet rám odafent....ha jól belegondolok...talán teljes joggal...majd ha egyszer lesz időm, elmegyek gyónni, csak aztán bírja a pap a strapát....
Sheena felé fordulok, és egy gúnyos vigyort engedek meg, bele az arca közepébe, mikor azt mondja, ha tepsiben szeretne, már ott lennék....elég vicces volt a helyzet, ugyanis kábé egyikünk se nyúlhatott a másikhoz alapon mozgolódtunk. Én is nagyon szívesen rács mögé dugnám már, de ennél nehezebb dolgot még nem láttam, minthogy ez ellen a nő ellen találjak valami terhelő bizonyítékot, és nagyon is jól tudtam, hogy annak ellenére, hogy ott legyeskedek körülötte, hogy szimatolok, nyomozok az ügyei után ő sem tehet ellenem semmit, hála annak a csodás rendőri kinevezésnek. Úgyhogy csak kerülgettük egymást, mindig a tudtára adtam valamilyen úton módon, hogy figyelem, hogy rajta vagyok mint kopó a rókán, ezzel még nagyobb óvatosságra intve őt, de ő is tudta hogy csússzon ki a kezeim közül újra meg újra, és le a kalappal, de baromi jól csinálta, mert még egy sz*ros kis parkolóbüntetést se tudtam rányomni, nemhogy egy gyilkosságot.
Az ipse aki érkezett gyorsan előadott valami mesét, hogy valami tesztre jelentkezett egy kis plusz pénzért, csak eltévedt.
-A kollégáim nagyon szívesen elkísérik önt a nyugati szárnyba, a teszteket ott végzik, valószínűleg a nővérpultnál rosszul tájékoztatták, de menjen csak, felkísérik önt.-hallottam az egyiket beszélni, majd tompa visszhangok, ahogy a lépések távolodnak. A beszélgetésből azt szűrtem le, hogy nem mind mentek el, csak az volt a kérdés, hogy hányan maradtak itt, és remélhetőleg nem térnek vissza az eredeti tervhez, hogy körbeszaglásznak az odatévedt pizzás doboz ügyében.
-Körültekintőbbnek kell lennünk, hiába váltottak át az éjszakai műszakra, még így is túl sokan "tévednek" itt el az alagsorban.-hallatszott, ahogy az egyik kissé halkabbra véve a hangját, de határozottan megszólalt.
-Keressük meg azt a szart és húzzuk el a csíkot.-jött a másik megjegyzés. Az orgánumok és a beszédstílus alapján egész jól el lehetett különíteni az alakokat.- Az a köpenyes r*banc csak nem tüntethette el ennyire.-folytatta.
-Talán nem is tüntette.-és csend következett. Majd a főnök jelt adott, úgy tűnt ketten maradtak itt a korábbi négy jelöltből, és a hangok alapján mintha a szemközti irodában lennének, és tovább túrják a már így is feltúrt helységet. A hangok már elég tompán hallatszottak, persze nem Sheenának, akinek kifinomult érzékei voltak.
-Miért nem használ Mr. Dé. végre olyan módszert, amivel kiszedhetné abból a nőből, amit tudni akar. Ha én venné kezelésbe...egyből megeredne a nyelve, az biztos.-hangzott a pattogós folytonos beszéde, miközben a másik úgy tűnt sokkal komolyabb és megfontoltabb, mindig tudja mikor kell megszólalni és mit kell mondani.
-Nyughass és keress tovább. Ha a doktornőnek baja esik, abból sokkal nagyobb problémák adódnának. Addig hasznos, amíg életben van.
-Oké, én ezt értem, csak...és mi van a poloskákkal?
-Az utolsó beszélgetése során egy rejtett számot hívott, egy kis időbe telik, amíg utána járnak, hogy kit hívott a nő.-és ekkor hirtelen csend lett. Én persze csak nagyon tompán hallottam valami beszédfoszlányt, és tudnom kellett, hogy miről lehet szó. Viszont tudtam, ha odalopózom, akkor könnyen felfedhetem magunkat, és ki tudja ezek az alakok mit keresnek, és mire képesek, azt viszont már egyértelműen leszűrtem, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és baromira bűzlik ez az egész ügy.
-Te, Sheena....-suttogok, de közben megbököm, ami egy kicsit lendületesebbre sikerül, mint ahogy eredetileg szerettem volna, na meg a stílus, lazán letegezem, úgy szólok oda neki, mintha legalábbis valami régóta ismert haverom lenne, pedig közel sem voltunk baráti viszonyban. De eszembe jutott az, amit a kínaiakkal produkált, és talán hátha ez beválhat most is.
-....rá tudsz radarozni a beszélgetésre? Öhm...illetve-próbálok helyesbíteni a stíluson, és kicsit csiszolni rajta, ami elég nagy erőfeszítésbe telik-....lennél szíves elárulni, hogy ezek az alakok miről társalognak odaát? Hiszen a kínai negyedben is már jóval azelőtt hallottad őket mielőtt odaértek volna...gondoltam hátha...-bámultam rá várakozás teljesen, elég ciki, hogy idáig kell süllyednem, hogy kell a segítsége, de lehet, hogy hatalmas bakot lövök most ezzel.
-Vagy, ha jobban tetszik, akkor inkább csörömpölök egyet, itt úgyis van mivel, és ha észrevesznek, megkérdezem én személyesen is, hogy mi a bánatot keresnek itt, de akkor téged is rántalak magammal...-hadarom le neki egy szuszra, alig vettem közben levegőt, és teljesen elszánt szemekkel nézek rá, ha valamennyire kiismert, akkor tudja, hogy simán képes vagyok megtenni, én sem vagyok az a beszari alkat. Adtam választási lehetőséget, akár tetszett neki, akár nem....

Elkapva Hugh tekintetét az arcom vagy hatszáz árnyalatot vörösödött. Egy gyors mozdulattal töröltem le a szemtelen kis vízcseppeket, és a kendőt is kissé erősebben dobtam el a kelleténél. Utána azért megpróbáltam visszazökkenni megkönnyebbült vidámságomba, hiszen volt minek örülni bőven.
-Ne aggódj, majd keresünk egy másik bárt, ahol még nem láttak minket - kacsintottam rá. - Nekem sem ez az első hely, amit egy darabig hanyagolnom kell. Meg most, hogy belegondolok, nem is tetszett annyira - tettem hozzá vigasztalóan.
Kérdésemre mindenképpen megnyugtató választ vártam, ami még igaz is. Hugh viszont keresetlen nyíltsággal mondta meg az őszintét, amitől pár pillanatra ledermedtem. Egyrészt amiatt, ahogy mondta, semmi körítés, semmi szépítés, egyszerűen csak a keserű valóság és kész. Másrészt maga a tény.
-Istenem - sóhajtottam fel, és a kezembe temettem az arcomat. - Ez borzalmas, ez...
Még egy kicsit így maradtam, majd felegyenesedtem és megráztam a fejemet.
-Nem - jelentettem ki elszántan. - Még nem tudjuk, valójában mi történt. Nem tudhatjuk. Majd, ha kiderült, és biztosra vehetjük, akkor majd... Az is lehet, hogy senkinek nem esett baja, mindenki túlélte.
Nagyon igyekeztem meggyőző lenni, de még én is kihallottam a kérlelő felhangot a szavaimból.
-Most még csak örüljünk annak, hogy mi megúsztuk, és talán a többiek is.
Elgondolkodva néztem rá.
-De te biztos, hogy jól vagy Hugh? Olyan furcsának tűnsz.

/Roxinak/

Nem tudom Roxi mit keresett itt és azt sem, hogy mi köze van ezekhez a férfiakhoz és ahhoz, amit láthatóan és hallhatóan kerestek, de baromi rossz volt az időzítés, hogy pont összefutottunk. A hátam közepére sem kívántam ezt a társasági életet, főleg nem egy zsaruval megfűszerezve.
De mivel ő sem akart kirohanni, hogy felvillantsa a jelvényét és megkérdezze a valószínűleg nem egyenes úton járó kis kompániát, hogy ugyan mit is keresnek egy vadidegen doktornő szobájában, így feltételeztem, hogy a lány sem hivatalos nyomozásban jár, ráadásul, akkor nem egyedül matatott volna a dokinő holmijai között ő sem.
A váratlan látogatót gyorsan leszerelik és, ha a fülem nem csalt, akkor ketten el is kísérik, hogy biztosan nem zavarja meg őket ismét. A másik kettő viszont már eléggé ideges volt, hiszen egyrészt nem is tevékenykedhettek észrevétlen, másrészt nem is találták, amit oly annyira kerestek.
Hosszú évek tapasztalatai azt mondatták velem az elejtett megjegyzések alapján, hogy Dr. Moore nagy szarban van. Valamit talált, vagy felfedezett, amit nem kellett volna és most vagy elrabolták, vagy magától tűnt el, ha rájött a dologra, de minden esetre ezek a fickók ezt most nagyon szeretnék megtalálni. A szövegük alapján meg nem is voltak válogatósak a módszereiket illetően, tehát tipikus verőlegények, habár egyiküknek úgy látszott valamivel több esze van, mint a többinek.
A kis közjáték viszont arra jó volt, hogy elterelődött rólunk a figyelem és most már a szemben lévő szobában kutakodtak, hogy minél előbb túl ssenek rajta, miközben folytatták a csevejt.
Hegyeztem a fülem, hátha megtudok valamit, amitől okosabb leszek, ha már kénytelen vagyok végigszenvedni Roxi balhéját.
Egészen addig sikerült is, míg egyszer csak a lány könyöke bele nem mélyed az oldalamba és sutyorogni nem kezd. A stílusváltástól és a kemény bökdöséstől is felszalad a szemöldököm egy pillanatra, de, ha nem akarom felfedni magunkat, akkor most ezt figyelmen kívül kell hagynom, főleg mikor meghallom mit is akar Roxi tőlem. A szám a fülemig szalad.
- Ez jó! Nagyon jó! – suttogom vissza vigyorogva. – Nem elég, hogy szívességet, jobban mondva segítséget kérsz tőlem, még azonnal meg is fenyegetsz! Te aztán érted a módját, hogyan lopd be magad az ember szívébe!
De persze azért tisztában vagyok vele, hogy ez az őrült nőszemély képes és tényleg megteszi, amivel fenyegetőzik, hiszen olyan vehemens természettel rendelkezik, hogy ésszerűséget nehéz lenne keresni benne, ezt már többször tapasztaltam és sokszor pont ezért sikerült kicsúszni a kezei közül. Viszont most nem akartam vérfürdőt rendezni itt az alagsorban, főleg nem egy zsaru előtt, így a könnyebb utat választottam, de húztam Roxi neve mellé egy strigulát.
- De lásd kivel van dolgod, és hogy minél előbb megszabaduljak tőled elmondom mit pletykálkodnak odabenn. – azzal elsuttogtam neki a két férfi beszélgetésének lényegét. – Szóval a drága doktornő nagy szarban van, ahogy én látom. – fejeztem be a tájékoztatást. – Ha végre majd normálisan tudunk beszélni, azért elmondhatnád, hogy mi a fene ez az egész. – nézek rá kíváncsian.

Valóban furcsa lettem volna? Nem tudhatom. Lynn optimizmusa ide vagy oda, nagy valószínűséggel épp az imént oltottam ki vagy féltucatnyi ember életét. Ez nem volt épp szívderítő gondolat. De ami a legjobban zavart, az az volt, hogy annyira nem is zavar az egész. Mardosó lelkiismeret-furdalást kellett volna éreznem, de helyette csak egy tompa nyomás volt. Egy kis üresség, ami elveszett abban a mély űrben, ahová valaha a lelkem zuhant.
Nem ők voltak az elsők... Még csak nem is az elsők, akiket szándékosan öltem meg, De hát miért üldöztek? Miért nem hagytak békén? Maguknak keresték a bajt... Igen... Én csak Lynn-t védtem és magamat, ezt mindenkinek meg kell értenie...
- Talán igazad van - hagytam rá, és továbbra sem voltam képes levenni róla a szemem - És kösz, megvagyok. Gyönyörű vagy.
Ez nem volt helyénvaló, de nem is bírtam magamban tartani. Kit érdekel egy rakás halott ember? Mi élünk, és mi számítunk igazán, mert mi mutánsok vagyunk... És Lynn... Ő egy csoda. Ha babonás volnék, azt mondanám, a sors akarta úgy, hogy találkozzam vele. De nem vagyok babonás.
- Gondolod? - kérdezte egy kósza kísértet valamelyik sarokból.
Keserűen elmosolyodtam. Na igen... De akkor sem vagyok babonás.

Az agyam nem kifejezetten rejtett zugában kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül érezni. Mármint még annál is kényelmetlenebbül, mint amennyire eddig éreztem magam. Annak a sok embernek az esetleges halála még nem lehetett biztos, és addig nem is voltam hajlandó rágondolni, amíg nem tudhattam biztosan. Többen megsérültek, de emlékeztem rá, hogy senki sem komolyabban, szerintem a mi sebesüléseink voltak a legdurvábbnak mondhatóak, pedig azért mi is viszonylag könnyen megúsztuk. Őket is sajnáltam, de valahol jogosnak is találtam, ami velük történt, elvégre mégiscsak meg akartak minket ölni. Mi csak védekeztünk.
Hugh azonban eddigi melankóliája mellé még valamit magára öltött. Furcsa, lopott pillantásai ismerősnek tűntek, bár nem tudtam, honnan. Időnkénti bókjai amilyen kedvesek voltak, annyira zavarbaejtőek. Kezdtem nagyon aggódni, hogy talán tévedtem a taxiban a stresszhelyzet okozta elmezavart illetve.
Leugrottam mellőle az asztalról, és háttal a pultnak támaszkodva megálltam vele szemben. Zavartan, megilletődve dörzsöltem meg a homlokomat, majd kezeimet oldalt a pulton pihentetve nagyon nehezen a szemébe néztem.
-Hugh - fogtam hozzá, bár még fogalmam sem volt, hogy akarom elmondani. - Nézd, én... én igazán megkedveltelek... és nem is felejthetem el, hogy ma hányszor mentetted meg az életemet, és nem hagytál magamra. Ezért mindig hálás leszek neked, ugye tudod? De... de én menyasszony vagyok... és... és terhes. Sajnálom, de bármilyen megtisztelő és kedves...
Felsóhajtottam. Próbáltam rendezni a gondolataimat, hogy rendesen az értésére tudjam hozni, amit szerettem volna.
-De hát tényleg alig ismersz - mondtam bátorító mosollyal. - Nem lesz semmi baj, hiszen még csak... nem tudom... idealizálsz. Ez nem lehet komoly. Együtt vészeltük át ezt a napot, jó lehet arra gondolni, hogy okkal, de ez nem igaz. Ez csak véletlen volt. Majd... majd találsz valakit, akit meg is ismersz... és őt igazán szeretni fogod. Addig is...
A kezemet nyújtottam felé.
-...barátok?

Lynn felém nyújtott kezére néztem, és a szavait emésztgettem. Menyasszony... Terhes... Nem leküzdhetetlen problémák. A menyasszony ugye feltételezi egy vőlegény létét, és én még nem találkoztam olyan vőlegénnyel, akit ne lehetne felrobbantani. A gyerek meg... Úgysem akartam sajátot, nem akartam átörökíteni ezt a pokoli képességet. Így még talán jobb is.
Egyértelmű a szavai rejtett tartalma. "Addig is... barátok?" Addig is... Addig is, amíg nem végzek azzal az állattal, aki rettegésben tartja őt és aki arra kényszeríti, hogy hozzá menjen...
Elmosolyodtam, és megfogtam a kezét.
- Barát. Persze Elnézést. Én csak... De hagyjuk. A stressz. Biztosan az. Mesélsz a szerencsésről?
Azt aligha láthatta a lány, hogy a terem másik felében, egy szerényben olvadt fémkupaccá változott egy szike...

Mosolyom elszélesedett, és megkönnyebültté, boldoggá vált, mikor meghallottam Hugh szavait. Megráztam a kezét.
-Nagyon örülök. El fog múlni hamar, ne aggódj.
Kérdésére halkan felnevettem. Valamiért olyan furcsán hangzott, hogy az előbb még azt hitte szeret, most meg már a vőlegényemről kérdezett. Talán már tényleg jobban volt.
-Ő is mutáns. Talán már hallottál is róla, a legtöbben Szellem néven ismerik. Még orvostanhallgató koromban ismertem meg, de aztán évekig alig láttuk egymást. Aztán... nem is tudom... csak úgy megtörtént. Szeretjük egymást. Biztos ő is kedvelne téged, azért már mindenképpen hálás lesz, hogy segítettél nekem megmenekülni.
Megsimogattam a hasamat.
-Róla pedig csak nemrég tudtuk meg, hogy van. Nem terveztük, még mindig egy kicsit a sokk hatása alatt állunk. De már nagyon várjuk.
Elgondolkodva néztem rá. Az ismeretlen emberre, aki nélkül talán már halott lennék, és még mindig itt van velem, és kedves hozzám, pedig bármikor elmehetne.
-Most te jössz. Te mesélj. Kicsoda Hugh Hagwood?

Szellem... Ez meglepett. De beleillett a képbe. Amikor az illegális ellenszer-kereskedők után nyomoztam, hogy végre eltüntessem magamról az átkot, néhány holtvágánya a nyomozásnak ehhez a névhez vezetett. Nem volt köze az én ügyemhez, de aki fülel, az hall ezt meg azt. Nem véletlenül hívják Szellemnek. Jön és megy, senki sem tudja, hogyan. Egy dolog biztos: halottakat hagy maga után. Egy ideje gyanítom, hogy valamiféle teleporter- képessége lehet, de nem mélyedtem el a témában különösebben. Eddig nem volt rá okom.
Szóval a bérgyilkos az, aki ilyen kényszer alatt tartja Lynn-t. Kihallottam a szavaiból az igazságot: "sokk". Valóban sokk lehet, hogy egy efféle szörnyeteg gyermekét hordja szíve alatt...
Kedvesen elmosolyodtam.
- Szellem? Nem... Nem mondhatnám, hogy ismerősen csengene. Nem mozgok túl otthonosan mutáns-körökben.
Aztán úgy tettem, mint aki elgondolkodik.
- Én? Én csak egy szürke egérke vagyok a nagyvárosban. Dolgozom, hazamegyek, ismét dolgozom. Ennyi az egész.

Nem lepett meg különösebben, hogy Hugh még nem halott Szellemről, elvégre ha ő azt akarta, hogy ne vegyék észre, mindig sikerült neki. Olyan ügyes!
-Áh, ezzel nem vagy egyedül legyintettem. - Tudod, ő képes eltűnni az ember szeme elől -mármint szó szerint -, és utána nagyon gyorsan repkedni, szinte már fénysebességgel. Szóval nem könnyű megtalálni, hacsak ő nem akarja, hogy megtalálják.
Mikor ráterelődött a szó, rövid gondolkodás után előállt nekem egy olyan beszámolóval, amire csak azonnali homlokráncolással tudtam válaszolni. Egy teljesen átlagos ember? Szürke egérke? A kávézóban nem egészen ilyesmiket mesélt magáról, pedig akkor még ennyire sem ismertük egymást. Vajon mit akar titkolni? Egyáltalán mit tudna titkolni azok után, amiket már így is elárult magáról, és amiket a saját szememmel is láttam? Mi lehetne annál súlyosabb, hogy a borzalmas képessége miatt több ember életét is kioltotta már? De végül is arra jutottam, hogy neki is megvan a joga a titkolózáshoz, azt mond el nekem, amit akar.
-És mit szólna a védelmező szürke egérke egy fuvarhoz? - kérdeztem tőle vidáman hunyorogva, leplezve a gyanúmat, hogy valamit akkor is elhallgatott előlem. Inkább elővettem a telefonomat. - Megkérem Szellemet, hogy jöjjön értem, és akkor hazavihetünk téged is, ha szeretnéd. Legalább találkoztok. Majd meglátod, sokkal gyorsabb, mint a taxi. Másodperceken belül hazarepít.
Tárcsáztam, és miközben hallgattam a szaggatott búgást, vártam a válaszát.

Milyen okos! Te jó ég... Azt akarja, hogy lássam ennek a Szellemnek a képességét működés közben, hogy fel tudjak készülni a harcra... Csodálatos. Nem csak szép, de még okos is.
Hálásan elmosolyodtam.
- Nos, azt nem bánnám... Nem szívesen mennék ki most az utcára, azt hiszem. Tudom, butaság, de olyan érzésem lenne, mintha mindenki engem figyelne. Szóval tényleg jó lenne...
Vártam, amíg tárcsáz, és közben a nagy találkozásra készítettem fel magam. Ha ez a fickó tényleg ilyen gyors, a telefonhívás végeztével másodperceken belül itt kell lennie. Addigra pedig nekem el kell érnem, hogy semmiféle gyanút ne keltsek benne. Szerencsére ebben már jó voltam: viszontagságos életem remek színészt nevelt belőlem.
Ültem tehát, és vártam, hogy megjelenjen a férfi, aki köztem és a boldogságom között állt.

Szellem, két perccel azelőtt, hogy Lynn hívná, épp egy magas épület tetejének szélén támasztja meg cipője talpát, s elgondolkodva a mélybe mered.
-Déjà vu érzésem van - motyogja maga elé - neked nincs? - Kérdi aztán, és a gúzsba kötözött fejjel lefelé lógó kínaira néz, kit csak erős karjának szorítása gátol meg abban, hogy a mélybe zuhanjon. A férfi válaszol ugyan valamit, de a szájába tömött rongy miatt semmi értelmes nem hagyja el ajkait. Ennek ellenére fogva tartója rosszallóan megrázza a fejét.
-Ugyan már, komolyan azt várod, hogy elhiggyem, nem volt semmi közöd ahhoz a robbantáshoz? -Kérdi, cseppet lekezelően. - Két dinamitrudat találtam nálad, pedig az ágyból rángattalak fel ide! -Vesz egy mély levegőt, megrázza a fejét, aztán olyan hangnemre vált, mint ahogy egy óvóbácsi beszél a rossz gyerekkel. - Nézd, értem én a viccet, és elhiszem, hogy marha látványos amit terveztek, csak tudod, mostanában allergiás vagyok rá, ha egyesek megpróbálják felrobbantani a várost amiben élet, szóval bírnám, ha elárulnád, hol találom a többi társad, aki túlélte azt a balhét Bronxban, mielőtt még elfáradna a...
Ekkor karórája rezegni kezd, ő pedig másik kezével a fülében lógó headset-hez nyúl, amikor a kis kijelzőn meglátja ki keresi.
-Szia - köszönti, s a könyörtelen, félkegyelmű gyilkos álarca nyomban lehullik, ugyanis az angyali hangot hallva képtelen nem mosolyogni, mint egy gyermek a játékboltban - Héé, várj, lassíts le. Te jól vagy? Akkor rendben. Ne félj, azonnal ott vagyok, csak nyomd le azt a Casper kinézetű ikont a telefonodon, és repülök is. Szeretlek, szia!
A beszélgetés közben áldozata lábát kikötözte az egyik zászlórúdhoz a nála lévő gumikötéllel, és le is lógatta őkelmét.
-Most kicsit magadra hagylak, addig találj ki egy jobb mesét. Ne aggódj, ez a gumispárga vagy egy óráig biztos nem fog elszakadni. Na pá, légy jó!
Kámforrá válik, és ahogy Hugh megjósolta, szinte abban a pillanatban, hogy Lynn letette a telefont, és elindította az alkalmazást, már fel is bukkan a férfi, sietségének köszönhetően akkora légörvényt keltve a kórteremben, hogy több műszer is eldől, illetve néhány szekrény üveges ajtaja hirtelen kinyílik a huzattól. Azonnal kedvesével lép, gyengéden megragadja tarkóját, és egy villámgyors szájra puszival üdvözli őt.
-Tudom, tudom, mi tartott ennyi ideig - jegyzi meg gúnyosan - arról nem is beszélve, hogy hideg van, fel kellett volna öltöznöm. - Teszi még hozzá, félig nevetve, bár igaz ami igaz, valóban csak egy fekete ujjatlan felsőt visel, bár az említett ruhanemű első ránézésre valami durván masszív anyagból lehet, hisz az, ahogy visszaverődik róla a lámpa fénye valami ultramodern páncélra emlékezteti az embert, pedig csak egy sima sportszer golyóálló változata. Csak futólag nézett körül, mielőtt megjelent itt, ezért most bepótolja a hiányosságot, és végigméri Hugh-t.
-Á, örvendek! - Köszönti őt mosolyogva. -Maga biztosan a hős, akiről Lynn beszél.
~Remélem ennek nincs a nyomában egy egész bűnszindikátus, mint a múltkorinak. Imádom ezt a nőt, de érdekes lakokkal képes összehaverkodni...vagy összeházasodni...jól van na!~
-Megkérdezhetem, mi pontosan a képessége? Nem akarok tolakodni, csak éppen...elsőre elég rázós velem utazni, és ha veszély esetén felrobban, vagy átváltozik Woody Allan-é, arról szeretnék tudni előre...

Sokéves gyakorlásnak hála, most sem látszik meg az arcomon semmiféle érzelem. Pedig legszívesebben lerobbantanám a fickó fejét, ahogy Lynnhez ér... És különben is, ez az én munkahelyem! Muszáj volt ilyen felfordulást csinálni?
De a robbantással még várnom kell. Szinte érzem a bérgyilkosból áradó nyers erőt, én pedig nem vagyok ura a képességeimnek... Türelem!
- Türelem, mi? Öld meg! Unatkozom... Kéne egy játszótárs... Hát nem Szellemnek nevezi magát? Csinálj belőle igazi szellemet...
Kivételesen csábítónak éreztem a kísértet szavait, de nem figyeltem rájuk. Egy jó tervet is elronthat a rossz időzítés. És most nem volna okos dolog rátámadni erre a fickóra.
Azért alaposan felmértem. A ruhája valamiféle testpáncélnak tűnt. Ügyes darab, szabadon hagyja a karjait, könnyebben mozog tőle. Hibája, hogy ami megállít egy golyót, az alighanem valamilyen fém... És azok igen könnyen felmelegszenek.
Amikor a férfi felém fordult, arcomon barátságos mosoly jelenik meg, szinte végszóra.
- Ami azt illeti - mondtam - Épp beletrafált. Hébe-hóba robbantgatok egyet. Egyre jobban uralom, de ha azt mondja, veszélyes lehet... Semmi esetre sem sodornám veszélybe Lynn-t.
Kipróbáltam valamit. Felmelegítettem a levegő molekuláit, vagyis azoknak egy bizonyos láncolatát, egy szekrényajtóval bezárólag. Az ajtó becsapódott, de rozsdamentes fém ajtaja közepén vörös folt jelent meg. Kezdetnek nem is rossz...

Hugh biztos van akkora színész, mint megannyi angol druszája, ám sajnos jelen pillanatban mindezt a tehetséget hiába próbálja kamatoztatni, Szellem ugyanis épp csak annyi ideig figyelt rá, hogy ne nézze bunkónak, amiért semmibe vette a férfit, s inkább Lynn-t kezdte átvizsgálni, rejtett sebek után kutatva. Gyengéden simít végig a nő arcán, másik kezével pedig egy archeológus óvatosságával érinti meg az Alistair-t rejtő pocakot, mintha attól félne, hogy egyetlen rossz mozdulattal összetörhetné azt.
-Biztos, hogy rendben vagytok? - kérdi, leplezetlen aggodalommal a hangjában - Sajnálom, hogy nem tudtam veled menni, de most már itt vagyok.
~Fordítva kellett volna, Ratna lehetett volna Lynn tanúja, úgy is jobban összepasszolnak, nekem pedig tökéletes lett volna Darren...~
-Hmm? - Kapja fel a fejét a férfi szavaira. - Ó, nos, ezt nagyra értékelem, de ne aggódjon - mosolyt erőltet az arcára, és hátra fordul, hogy ezt Hugh is láthassa - ha útközben történne valami gikszer, ő lenne az egyetlen, aki megúszná egy karcolás nélkül, és kivételesen tényleg lenne valami gyönyörű a tavaszi esőben.
A mondat végére az álmosoly valódivá válik, igaz addigra visszafordítja tekintetét szerelmére, és valljuk be, a helyében Doktor Fúzió helyett mi is inkább Dr.Lynn Harlow-t tüntetnénk ki figyelmünkkel.
~Nekem kellett volna bajba kerülnöm...de én bezzeg csak csokit zabáltam, amikor felkértem Ratna-t tanúmnak...illetve, akkor épp le akartak lőni minket a bankban, ha jól emlékszem...szedd már össze magad Darien, meg sem született még szegény gyerek, és te máris az őrületbe kergeted őt!~
Finoman magához öleli a nőt, hogy ne láthassa az arcán végigvonuló sötét gondolatfelhőket, aztán amikor sikerült lehiggadnia, és menyasszonya is biztosította róla néhány ezerszer, hogy minden a legnagyobb rendben, újra Hugh felé fordul.
-Egy próbát azért tehetünk, elviszem mondjuk egy mezőre, vagy ilyesmi, ahol kedvére puffoghat ~és hányhat, lehetőleg nem a cipőmre~ aztán ha már egy kicsit megszokta, el tudom juttatni bárhova.

Szellem megérkezése hatalmas felfrissülést, megkönnyebbülést és nyugalmat hozott magával. Bár a veszély már elült, a sebeink is el voltak látva, azért Szellem közelsége mindig jól esett. Felnevettem, amikor kérdéseimet, felszólalásaimat megelőzve kibökte a dacos választ, de azért megdörzsöltem párszor csupasz karját, hogy átmelegítsem (és simogathassam), pedig nem is voltak hidegek, bármi volt is a várt állapot.
-Azért legközelebb vegyél fel legalább egy pulcsit - kértem, miután viszonoztam a csókját.
A két férfi üdvözölte egymást, aztán Szellem rögtön felém fordult, hogy meggyőződjön róla, hogy biztos jól vagyok-e. Mosolyogva hagytam, hiszen én sem tettem volna mást a helyében, de közben azért mosolyogva, biztosítottam róla, hogy minden rendben van.
-Tényleg, semmi baj - ráztam a fejemet. - Kicsit ijesztő volt, de Hugh ott volt velem, úgyhogy végül is egész simán megúsztuk. A kicsi is jól van, gondolhatod, hogy vigyázok rá. Na... nyugi! Tényleg semmi baj.
Örültem neki, hogy ilyen kedvesek, nyájasak egymással, tudtam én, hogy hamar megkedvelik egymást. Szellem bókjára kissé elpirultam, és közelebb bújtam hozzá, de aztán ijedten össze is rezzentem, ahogy meghallottam a szekrényajtó csapódását. Odanézve a vöröslő kört is megláttam rajta, az izzó foltot a fém felületen, vagyis nem tehette ezt más, mint Hugh.
-Minden rendben? - néztem rá aggódva. - Nem érzed jól magad? Nem kell most azonnal indulnunk, pihenhetsz még egyet, nehogy út közben rosszul legyél.
Szellemre néztem.
-Ugye ráérünk? Nem hagytál ott semmi fontosat, ami miatt sietned kéne?

Rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy ez a Szellem ölelgeti és csókolgatja Lynn-t. Sajnálni fogom, amikor végzek vele: bármilyen sötét lelkű gazember is, és bármennyi szenvedést is okoz a nőnek, szemlátomást tényleg szereti. Szívszorító...
Kérdéseikre és felvetéseikre némi gondolkodással feleltem. Ha Lynn túlélné... Ha ő biztosan túlélné, akkor "út közben" egy kiadós robbantással máris megszabadulhatnék ettől a piócától, és ha mégis túléli, még mindig mondhatom, hogy csupán véletlen volt...
- Nos - kezdtem megfontoltan - Ha valóban úgy gondolja, hogy senkinek semmi baja nem eshet, akkor vállalkozom az utazásra. De... Milyen utazás is ez pontosan? Már csak kíváncsiságból is... Teleportáció?
Nem hittem, hogy van annyira meggondolatlan, hogy kiadja a titkait, de sosem lehet tudni... A nagy erővel sokszor elbizakodottság jár együtt. Egy próbát mindenképp megér a dolog.
Vajon mi lesz Lynn reakciója, ha sikerül ez az akció? Megkönnyebbülés ls hála... Más nem is igazán lehet.

-Jól van na - adja meg magát a szerető dorgálásnak - ez a vacak úgyis túl nehéz.
Erre a végszóra le is kapja a páncélt, csak egy fekete atléta trikót hagyva magán. egyenlőre a vizsgálóágyra teszi a védőfelszerelést, gondosan ügyelve arra, hogy szemét egy pillanatra se vegye le a tó tündéréről.
-Oké, tudom, hogy nagy lány vagy, és tudsz vigyázni magatokra, de akkor is... el sem tudod képzelni mennyire sz... - elharapja a mondat végét, s egy cuppanós puszit nyom helyette Lynn homlokára. Ezután arca eltávolodik az övétől, és még ezt súgja neki. - Ezt majd inkább kettesben. - Kacsint egyet, aztán újfent Hugh felé fordul.
-Valójában, abban vagyok csak biztos, hogy Lynn-nek nem eshet baja, de amúgy valóban ráérünk - ért egyet kedvesével, gyengéden megszorítja a kezét - felteszem sikerült lerázniuk őket, mielőtt ide...hol is vagyunk mi egyáltalán?
Szó szerint most néz körbe először, amióta megjelent itt, s látványtól egy kissé megborzong, főleg amikor a "hullafagyasztók" feliratú ajtóra tévednek a szemei.
~Szóóóóval, ide kerülnek azok, akik beszólnak nekem...bájos.~
-Na jó, fordítsuk komolyra a szót - vált át hirtelen egy sokkalta szigorúbb hangvételre. Arcvonásai megkeményednek, tekintete jéggé fagy, a hangja pedig immár olyan emberére emlékeztet, aki nem szokta meg, hogy ellent mondanak neki. Az egyetlen megmaradt nyoma az előbbi kedves, bolondozó Szellemnek a jobb keze, amivel még mindig Lynn kezét szorongatja.
-Véleményem szerint, ha már ugrunk, ugorjunk külföldre, tökéletes alibi lesz, bármi is történt itt.Ha a zsaruk nincsenek már a nyomában, nyugodtabban lélegezhetünk mindannyian. Én személy szerint Rómát tudnám ajánlani.
Direkt nem tér ki részletesebben a képességére, nem olyasmi, amiről szívesen beszél, vagy bárkinek bármi köze lenne hozzá, arról nem is beszélve, hogy a jelek szerint úgyis hamarosan első kézből láthatja, mi is az pontosan.
-Ó igen, azok a zacskók közül hozz magaddal párat, még jól jöhet...

** Sheena **

Egy ideig csak azt lehetett hallani, ahogy odabent borogatnak, túrják az iratkupacokat, és keresgélnek. Egyelőre még mindig csak ketten. Végig hallgattam, az infó áradatot, amit Sheena leközvetített nekem, egy hosszú percre mély gondolkodóba estem. Igaza volt, a doki tényleg nagy szarban lehetett, és ha igaz, az amit Sheena mondott, akkor tudtam, hogy nagy a valószínűsége annak is, hogy a doktornő náluk van, de ez volt a rosszabbik verzió, jobban örültem volna, hacsak szimplán eltűnt volna magától, és bujdosna. De ez ebben a felállásban kevésbé volt jó. Felnéztem a mellettem guggoló nőre, és összeráncoltam a homlokomat. Tudtam, hogy most akaratlanul, de én is beletenyereltem valami nagyba,amibe nem kellett volna.
-Nos, a változatosság kedvéért megint valami nagy szar kellős közepén csücsülök és velem együtt élvezheted ennek minden apró örömét.-húzom cinikus vigyorra a számat. De szinte azonnal el is komolyodok. Élveztem, ha találok alkalmat arra, hogy felpiszkáljam a nőben az alvó oroszlánt, de most a segítségemre is lehetett, sőt volt is. az most persze mellékes hogy pusztán jóindulatból, amit kétlek, inkább a lebukás veszélyének következtében lett ilyen segítőkész. Elővettem a fegyveremet, és a kibiztosítás helyett ellenőriztem, hány töltényem van, és számolni kezdtem, majd visszatéve a tárat, mégsem húztam fel a fegyvert. Újabb terv körvonalazódott a fejemben, persze közel sem volt biztos és golyóálló terv, de mint tudjuk, nálam hirtelen jöttek az ihletek ilyen helyzetben.
-Most kimondottam én sem tudom, mi a fenébe kevertek bele. Dr. Moore egy jó ismerősöm, aki pár napja felhívott, hogy talált valamit, valami nagyon fontosat, és meg akarja nekem mutatni, de ideges volt, azt mondta már most figyelik, és a segítségemre van szüksége....többet sajnos én sem tudok.-hadartam el Sheenának, de persze nem egészen ez volt a teljes igazság. Tudtam, hogy a doktornő génkutatással foglalkozik mellékállásban, és elsősorban a mutációval kapcsolatos vizsgálatok voltak nála szem előtt. Minden bizonnyal ezzel kapcsolatosan jutott valamire, ami veszélybe sodorta.
-Ezek a rettentően szimpatikus alakok is minden bizonnyal azt keresik, amit a doki talált, de gondolom az eltűnése előtt még valahol elrejtette.-igazából mindezt gondolom már Sheena is leszűrte az eseményekből.
-Van egy ötletem...-kezdtem el váratlanul Sheenára nézve, itt már ő is sejthette, hogy valami újabb iszonyatosan szar ötlettel fogok előrukkolni, de muszáj volt lépnem valamit, és jelen esetben úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha Sheenát is magammal rántom, egyrészt mert még jól jöhet a segítsége a későbbiekben, másrészt, így szemmel tarthattam, sőt...még több infót szűrhettem le róla, mint magánember.
-A hallottak alapján tudnak róla, hogy utoljára velem beszélt a doktor, így én lehetek az adu a kezükben, azt pedig nem kell tudniuk, hogy én sem tudok többet mint ők. Így valószínűleg élve fogok nekik kelleni és te is....mégpedig mert te leszel a doki asszisztense...úgyhogy ha életben akarsz maradni akkor igyekezz hitelesen játszani a szereped.-mondtam mosolyogva Sheenának, és szándékosan levertem egy szikékkel teli tálat, hogy az zajt csapjon a boncteremben, amire minden bizonnyal fel fognak figyelni a vendégek. Esélyt sem adtam ezzel a szöszinek, hogy nemet mondhasson. Kénytelen volt belemenni ebbe az egészbe akár akarta akár nem. Utálnom kellene magam azért, hogy így viselkedem, de egyrészt nem féltettem Sheenát, tud vigyázni magára, másrészt pedig igyekeztem hasznot húzni belőle, ha már egyszer a véletlen így hozta, hogy idepottyant nekem.
A teremben a férfiak felfigyeltek a hangra, és egymásnak jelezték, hogy nézzenek utána a zajoknak, majd fegyvert fogtak, és nekiindultak utána nézni a zaj forrásának...