Staten Island-i Egyetemi Kórház

Mielőtt még nagyobb baj lenne, Chris megint „varázsol” egyet és a semmiből egy acélfal nő ki előttük a földből, így megvédve őket a többi lövedéktől, legalább is, amíg a fegyveresek nem érnek túl közel.
Erre viszont megint meg van a srác ötlete és már gyártja is a menekülésüket és a baj nélküli átjutásukat segítő alagutat, mely a két ház között nyit utat.
Ha nem éppen az életveszély kellős közepén csücsülnének Sebastien elgyönyörködne még az anyagok ilyen szintű manipulálásában, de most erre igazán nincs idő, és ahogy a mű kész van, hagyja magát betuszkolni a csőbe.
A túl oldalon gyorsan valami búvóhelyet keresünk, így megint nyertünk egy kis egérutat.
Figyelmesen hallgatom, hogy Chris mit mond a képességem használhatóságának javításáról, de azt hiszem ki kell ábrándítanom.
- Ha tudom is használni az adottságomat, amihez az adrenalin azt hiszem több nem is lenne a szervezetemben most, akkor is csak egy-egy testrészemet sikerült eddig, talán a fél testemre ki tudom terjeszteni, de ez a legtöbb, amit egyelőre produkálni tudok. – magyarázom szomorúan, mert annyira szerettem volna, ha valamiben a hasznomat veszi. – Ha túlélem ezt a napot, még többet fogok gyakorolni, hogy minél előbb teljesen az akaratom alá hajtsam, de most félek ez még nem fog menni. – ingatom a fejem. – De bármiben próbálok segíteni, ha van ötleted, mert már kezdem lassan unni, hogy valami zakkant fegyveresek végig kergetnek a fél városon. – a félelmem már kezd haragba átmenni.

Az egyik tetőn lévő kiemelkedés fedezékében Sebastien vázolja a lehetőségeit. Egyelőre nem túl kecsegtető, de legalább az elhatározás megszületett benne, hogy jobbá váljon. Ez dícséretes.
- Tessék!
Előre nyújtott kezemben egy pisztoly jelenik meg, betárazva. Felhúzom, majd így adom Sebastien kezébe.
- Ne fogd rám, és ne lógasd a lábad felé! Ha jön át valaki, lőj rá egyet-kettőt! Ha tűz alatt vannak, fedezékben maradnak.
Tenyeremet az alattunk lévő betonhoz érintem, s lecsukom a szemem. Közben viszont még van egy aggodalmam, amit meg kell osztanom a fiatalemberrel.
- Ezek jóval véresszájúbbnak tűnnek, mint az elit alakulatuk. Valószínűleg, ha nem kapnak el minket, kitöltik a haragukat az első szembe jövő mutánson. Mit gondolsz, megérdemelnek némi veszteséget?
Mindeközben érzékeim már úton vannak, hogy feltérképezzék az alattunk elterülő épületet, és annak kapcsolatát polimer hídkreálmányommal.
- Illegális katonai szervezet, akik önhatalmúlag kivégzéseket hajtanak végre, faji megkülönböztetés alapján. Jogilag támogatja alkotmányunk az önvédelmet. Ilyen formában is. Mit mondasz, kiálljunk végre magunkért?
Ekkor elsüvít egy golyó felettünk, fedezékünkön megpattanva. Csak remélni tudom, hogy nem kell Sebastien szájába rágni, hogyan is kell meghúzni egy ravaszt, ha fel akarja tartani társaságunkat.

Gondoltam, hogy nem fog örülni neki, hogy a képességem még gyerekcipőben jár, de becsületére legyen mondva nem tette szóvá, viszont a kezében megjelenő pisztolyt átnyújtotta nekem.
- Óóóó….Ööööö – hirtelen nem is tudtam mit mondjak rá. – Majd igyekszem nem magunkat lelőni vele és megfelelő ellenfelek ellen használni. – nézegetem a fegyvert.
Persze már volt a kezemben lőfegyver otthon is és meg is tanítottak vele lőni, hiszen tele volt a ház testőrökkel, de sosem kedveltem, de azért tudom használni ha szükség van rá.
Csodálkozva elhúzom a számat, mikor Chris, mint a régi filmeken az indiánok, akik a földre tették a fülüket és így mondták meg, hány ellenség közeleg, ő a tenyerét helyezi a földre és közben elmagyarázza, hogy kikkel is állunk szemben most.
- Megérdemelni megérdemelnek, de hogyan vesszük fel ilyen túlerővel szemben a harcot? – kérdezem kicsit félszegen. – Mint láttad azért én nem vagyok egy Rambo, sokat nem tudok segíteni, bár szeretnék.
Ahogy a golyó megpattan a búvóhelyünkön, emlékezve Chris szavaira gyorsan összébb húztam magam és csak oldalról kukucskáltam a támadók felé, majd kidugtam a pisztoly csövét és feléjük lőttem egy párat, aztán hogy eltaláltam-e valakit, azt már nem is figyeltem, mert bújtam is vissza a fedezékbe. Mivel nagy jajgatást nem hallatszott, sejtettem, hogy nagy kárt nem okoztam bennük.

- Csak célra tartod, meghúzod a ravaszt, és közben nem dugod ki túlságosan a fejed. Ennyi bőven elég. Ha mesterlövésznek néznélek, a Dragunovot kapod. Öhm, az egy szovjet fejlesztésű mesterlövész fegyver, a mai napig használják a fejlettebb változatait.
Mivel tovább tart az épület felmérése, mint vártam, szabad kezemmel leteszek még két pisztolyt magam mellé.
- Használd ezeket, ha kifogytál! Gyorsabb, mint tárazni.
Örömmel konstatálom, hogy Sebastien megtanulta a leckét. Azt a leckét, amit még én is csak nem túl régen ismertem meg. Időbe telik, mire teljesen magamévá teszem a gondolatot, de meg kell szokni: az élet küzdelmei új lépcsőfokra lépnek. Minél erősebb vagy, annál többen akarnak holtan látni, vagy leginkább egyáltalán nem látni.
~ Kéne valami sci-fibe illő láthatatlanná tévő köpeny! - viccelődök magamban, miközben aprólákosan átkutatom az épület szerkezetét, és minden terhelt pontját. Ilyet még nem nagyon csináltam, így muszáj visszavennem a tempóból. Nem engedhetek meg semmiféle pontotlanságot magamnak.
- Hullani fognak. Szó szerint. Eltüntetem alóluk az épület egy részét, amíg a gravitáció megoldja a dolgukat. Ne aggódj, utána visszakapja a ház becses darabjait! Viszont kell még egy kis idő, amíg nem tudnak közelebb jönni, úgyhogy csak lövöldözz feléjük nyugodtan!
Még két szint, és megvagyok. Csak még az a két szint... Végtelenül hosszúnak tűnik ez a hátralévő néhány pillanat. Nem is tudom pontosan, mennyi lehet.

Igyekszem szórványos lövéseimmel a helyükön tartani a támadóinkat, míg Chris a képességével nagyon töri valamiben a fejét, és ahogy látom ez nem kis munkába telik neki, ezért mindent megteszek, hogy időt biztosítsak hozzá.
Mikor aztán elmondja, hogy mit szándékozik tenni velük, kicsit leesik az állam.
~ Egy egész épületrészt eltűntetni? Hát az nem semmi! Milyen jó mikor valakinek ilyen szintű a képessége! ~ irigykedem cseppet, hiszen, ha már tutira tudom használni az enyémet, akkor sem leszek képes ilyen látványos dolgokra.
Közben felkapom a másik két pisztolyt, mert az első már kiürült, és azokkal folytatom a lövöldözést, de igyekszem most már, hogy belejöttem, pontosabban célozni, hogy lássák, van miért félniük. Ez viszont azzal jár, hogy tovább teszem ki magam a viszonzásnak is, ami persze nem is késik. Az egyik lövedék túlságosan is közelre sikerült és végigszántotta a farmerdzsekimet és a vállamat. Sziszegve dobtam el a pisztolyt és kaptam a vállamhoz, gyorsan lebukva a fedezékünk mögé.
- Azt hiszem eltaláltak, - szorítom össze a fogam, mert rohadtul csíp, - de nem vészes azt hiszem, csak súrolt a golyó. – nyugtatom meg főleg magamat.
~ A fene! Még sosem lőttek rá és főleg sosem találtak el, pedig nem egy leány neveldében éltem. Most meg, hogy békés diákként vagyok itt, meglőnek, ez kész röhej. ~

Sebastien elég jó a lövöldözéses ijesztgetésben, mivel igencsak szaggatottan éri fedezékünket a golyózápor. Elismerően biccentek is felé két szint felmérése között.
~ Ezt még gyakorolnom kell, ha gyorsítani akarok rajta. Ebbe több érzés kell, mint a teremtésbe. Ott elég a precizitás és a koncentrációs készség.
Néhány lövése be is talál botcsinálta mesterlövészünknek, amit hangos kiáltásokkal, és persze golyózáporral viszonoz a ránk szabadult szabadhadsereg.
Ahogy Sebastien felszisszen, felpattannak a szemeim, és odanézek a sebesülése felé. Szabad kezemet a vállára helyezem, majd leveszem róla.
- Valóban, csak súrolt. Mindjárt gondoskodunk a sebedről. Most lőj még ki pár golyót, mielőtt az egész banda átsorol a hídon!
Újból lehunyom a szemem, majd befelyezem az épület feltérképezését. Néhány helyen akad csupán olyan terhelési pont, amit emberi súlynak gondolok. Immár az sincs jelen, talán a lövések zaja ijesztette el őket az ablakok közeléből.
Az épület oldala egyszerre tűnik el, aminek következtében kedves támadóink könnyed öt emeletes zuhanással néznek szembe. Mindegyikük csak a földszintig kiált.
Nagyot sóhajtok, majd ismét megjelenik a ház hiányzó oldala.
Már csak úgy megszokásból is a zakóm belső zsebéből veszem elő az üveget, amiben desztillált szesz van. Sebastien vállán szabaddá teszem a sebet, ha hagyja, és rá locsolok némi szeszt.
- Ez csípni fog - mondom a művelettel egyidőben - De amúgy is csípett, úgyhogy nem probléma. Szerencsére nem súlyos. Mára elég volt a halálból. Mit szólsz hozzá, ha megmutatom a Xavier intézetet? Ott nincsenek ilyen atrocitások, és talán fellelhető egy alkalmas tanár a képességed fejlesztéséhez.

Meglepődve nézek Chrisre, mikor a vállamra tett kézzel megnyugtatott, hogy szerinte sincs nagyobb bajom, így aztán ismét felkaptam a pisztolyt és újabb lövéseket eresztettem meg a másik ház felé.
Aztán egyszer csak eltűnt az épület fala és a támadónk kalimpálva, ordibálva hullottak a mélybe.
~ Úristen! Ez azért kemény volt! ~ futott végig a hideg a hátamon és felkavarodott a gyomrom. ~ Még nem nagyon láttam embereket meghalni, főleg nem az én közreműködésemmel. ~
Sápadtan fordultam a srác felé, aki egy laposüveget húzott elő a zsebéből, és mielőtt még felfoghattam volna mit csinál a benne lévő folyadékot a sebre öntötte.
- Aú! – kiáltottam fel halkan, ahogy a szesz belemart a sérült vállamba. – Te mindig ilyen felkészült vagy? – haraptam össze a fogam közben, de a következő szavaira már el is felejtettem, hogy fáj valamim. – A Xavierbe? – csillantak fel a szemeim, mert, már hogyne hallottam volna róla, de hát az én sulimban ugye érthető módon nem a legjobbakat. – Én nagyon szeretném, de ha a sulimból meglátna a környéken valaki, akkor azt hiszem nekem annyi lenne. – lombozódom le szinte azonnal. – Apám nem a legjobb helyet választotta nekem, azt már kitapasztaltam, de egyelőre nem tudok rajta változtatni, ahhoz fel kéne venni vele a ka….- végre rájövök, hogy talán nem kéne itt kiteregetnem egy aránylag alig ismert idegennek, még ha az meg is mentette az életemet, - a családi szennyest. – Szóval eléggé be vagyok oda betonozva. Pedig nagyon jó lenne fejlődni megfelelő irányítás alatt. –sóhajtok fel.

Sebastien annyira kitartóan és ügyesen fedezi kis csapatunkat, hogy igencsak meglep vele a korábbi ijedt magatartása után.
~ Mit csodálkozok? Az első ilyen akciója. Nem mintha én olyan tapasztalt akcióhős lennék, de tény, hogy többször voltam már kellemetlen szituációkban.
Láthatóan lesokkolja néhány pillanatig az élet elmúlásának látványa. Hagyom, hadd dolgozza fel, mielőtt áttérünk a sebkezelésre.
- Ne légy nyámnyila kislány, ez egy bolhacsípésnek is kevés - idézem középiskolai football edzőnk kedvenc mondását. Ennyire azért nem szívlelem a keménykedést, de általában összekapják magukat tőle a fiatalok. Nekünk is sikerült, pedig aztán elég önfejűek voltunk, és nem is a megszokott izomagy gladiátorok.
Eltűnik kezemből az üveg /nem laposüveg, desztillált szeszes üveg/, tartalmával együtt. Megcsóválom a fejem, Sebastien kérdésére.
- Nem cipelek magammal felszerelést. Ez úgymond a fejemből pattant ki. Mint korábban a párbajtőr. Az se D'Artagnan mágikus, láthatatlanná váló rapírja volt, egyszerűen csak a kezemben jött létre.
Igencsak lelkessé válik az intézet nevének említésére, így ezt a témát meglovagolva folytatom a gondolatmenetet, amit elkezdett.
- Nem tudom, szüleid mennyiben járulnak hozzá a pályaválasztási döntéseidhez, de szerintem könnyedén be tudnál illeszkedni a Xavier intézet diákjai közé.

A nyámnyila kislány emlegetésére azért erősen elszégyellem magam és aztán már szó nélkül tűröm, hogy Chris tegye a dolgát és fertőtlenítse a sebet.
- Nagyon gyakorlott vagy ebben, már csináltad máskor is, vagy valami ilyen helyen dolgozol? – kérdezek rá, figyelve, ahogy ügyesen ellát.
Azt meg igazán gondolhattam volna, hogy ezeket is csak úgy előteremti a semmiből, hiszen már egy párszor megcsinálta a szemem előtt.
- Ááááá! – legyintek kicsit elkeseredetten. – Nem a beilleszkedéssel vannak a problémáim, hiszen ezzel nem hiszem, hogy gondom lenne, de hát a családom…..tudod elég bonyolult nálunk a helyzet. – töprengek, hogy hogyan is magyarázzam el a helyzetet, miközben nem mondok semmi konkrétumot. – Szóval nem mehetek át az apám engedélye nélkül egy másik iskolába, viszont most el sem tudom érni, vagy legalábbis nagyon nehezen. De, azt hiszem, ha ilyen helyzetekbe keveredem, mint ez itt most és a képességem spontán fog előbukkanni még párszor, az iskolám vezetősége hamar tudomást szerez róla, esetleg más nem kívánatos diákok is, és akkor viszont nem lesz más választásom, ha életben akarok maradni.
~ Arról már nem is beszélve, hogy a rendőrség látóterébe is bekerültem és onnan is jó lenne kicsit eltűnni. ~ jut eszembe a főzsaruval folytatott csevej. ~ Még jó, hogy nem mentem bele, hogy rám akasszon testőröket, az lenne csak hab a tortán! ~

- Biomérnök minort vettem fel egyetemen. És van jogosítványom, ahhoz el kellett végezni az elsősegély tanfolyamot. Egy seb fertőtlenítése nem egy nagy dolog.
Kap akkor már egy palack narancslevet is, amit a kezébe nyomok. Közben nekilátok eltüntetni a pisztolyokat, amiket az imént adtam oda neki használatra.
- Idd meg ezt! Serkent, és pótolja a folyadékveszteséget.
Nem tudom eldönteni, hogy az apja titkosügynök, hadifogoly, vagy csak valami mutánsgyűlölő szekta fejese. Végül nem hozom fel egyik lehetőséget sem ilyen formában Sebastien-nek.
- Szóval el kéne érned hozzá apádat? Hát, ha veszélyben vagy, gyorsabban is el tudjuk intézni, legfeljebb majd utólag jóváhagyja. Nem ez lenne az első eset, hogy az intézet üldözött mutánsnak nyújt menedéket.
Apuka, iskolaváltás, engedély. Gyorsan kapcsolok, és már meg is van a megoldás. Legalábbis remélhetőleg.
- Milyen iskolába is jársz pontosan? Talán lehetséges ideiglenesen felfüggeszteni a tanulmányaidat, míg stabillá válsz, és elmúlik a veszély valamelyest a fejed fölül. Persze nem ígérek semmit, de szerintem tudunk ügyeskedni valamit.
Közben rápillantok az órámra, majd a telefonomra. Érkezett néhány e-mail, amit majd el kell olvasnom, de egyelőre halasztom a dolgot.
- Mit mondasz? Megpróbáljuk?

Örömmel veszem el a narancslevet, mert észre sem vettem, hogy mennyire megszomjaztam, így aztán jót húztam belőle.
- Tényleg? – nézek Chrisre felvillanyozódva, hogy említi, az üldözött mutánsok segítését. – A Fordham-ra járok, és ott tudod nem rajonganak a magunkfajáért, csak ezt apám vagy nem tudta, mikor oda iratott be, vagy szándékos volt, hogy még jobban….szóval még jobban tanuljam meg titkolni a képességemet. – majdnem elszóltam magam, hogy az elrejtésemről van itt szó tulajdonképpen, de még időben javítottam és remélhetőleg észrevétlen maradt ez a kis nyelvbotlás.
~ Ki tudja, a mutánsok között is bőven lehet a másik család besúgója. Szóval semmi kitárulkozás, meg őszinteség! Pfűű! Nehezen megy ez nekem. ~
- Talán nem lesz baj, ha megnézem magamnak azt a Xavier iskolát, de ne haragudj, nem akarok most egyből választ adni. – jövök zavarba egy kicsit. – Még azért megpróbálom felvenni a családommal a kapcsolatot, hátha sikerül, hiszen azért még nem ég a talpam alatt a talaj, a suliban nem sejti senki, hogy igazából ki vagyok.
~ És ez igaz, minden értelemben. ~
- De nagyon köszönöm a felajánlásodat és szívesen megnézem az iskolát, hogy beszámolhassak apámnak róla. – mosolygok a srácra.

Magam is narancslevet kezdek szürcsölgetni, de sikeresen magam elé őrüszkölöm a második korty után, és elképedve nézek Sebastien-re.
- A Fordhamra? Te normális vagy? Teljesen elmentek otthonról?! Vettem fel onnan kurzusokat én is, az rendben van, de akkor még nem tudtam az adottságomról. Mennyire érzed magad biztonságban így, hogy mutánsgyűlölő vallási fanatikusok lesik, mikor is villantasz valami szokatlan dolgot feléjük?
Megrázom a fejem, és nagyot húzok a narancsleves üvegbe egyfajta levezetésként.
~ A hideg kiráz már a sok neonácitól, szektástól, mindegy, hogy hívjuk őket! Soká lesz itt rend, béke pedig talán soha. Ebben igaza van Magneto-nak, ilyen az emberi természet.
Látom a zavarát, ezért úgy érzem, nem árt gyorsan megnyugtatni.
- Nem várok azonnal választ, főleg, hogy nem én vagyok az igazgató. De szívesen látom a közelemben minden bajtársam. Könnyebb úgy kihúzni őket a csávából, ha látótávolságon belül tartózkodnak.
Egy kis tréfás gónyolódás is jut a hanglejtésembe, de tényleg csak egy leheletnyi, mosollyal fűszerezve.
- Hidd el, egyszer ejtenek el a közeledben egy petárdát, vagy ugranak elét egy sötét sarokból, és pepitában játszol előttük! Akkor pedig lőttek az inkognítódnak, és még az se biztos, hogy lesz időd elfutni. Fondold meg a dolgot! Egyetemen lehet halasztani, cserébe pedig később visszamehetsz magabiztosabban, több tudással. No, akkor megnézzük a sulit, mit mondasz?

Mikor megtudja, hogy melyik egyetemre járok, heves reakciója kicsit megdöbbent, de persze megértem, hogy legtöbb mutáns így reagál, aki ismeri a suli beállítottságát.
Tudom én, hogy nem oda kéne járnom, de már vázoltam a helyzetemet. – tárom szét a kezem, hogy érezze tehetetlenségemet. – Én is szabadulnék, ahogy lehet, de olyan okok tartanak ott, legalábbis egyelőre, amit……sajnos nem mondhatok el. – nyögöm ki nagy nehezen.
~ A fene ebbe az egész maffiás dologba, annyira unom, hogy nem élhetek úgy, ahogy más normális ember! ~
- És teljesen igazad van, én is attól félek, hogy egyszer megtörténik valami hasonló és akkor kész katasztrófa lesz. – húzom el keserűen a szám. – De, mint mondtam örömmel megyek el veled, akár most is, az iskolába, hogy legalább körülnézzek és talán okosabb is leszek a képességeimmel kapcsolatban is.
Aztán eszembe jut valami.
- Az nem lehet, hogy ugyan nem lakom ott, de néha részt veszek olyan képességfejlesztésen? – nézek rá reménykedve. – Akkor talán jobban tudom irányítani és nem buktatom le magam, amíg oda járok.

Megdöbbentem, igen. És úgy látszik, ő pedig megdöbbent azon, hogy én megdöbbentettem. No ez meglepett, remélhetőleg nem annyira, hogy őt ismét meglepjem. Különben jobb esetben csak a mi galaxisunk semmisül meg.
- Persze, értem én. Azért jársz oda, mert muszáj. Kezd ez afféle titkosügynökös titkolózásra emlékeztetni. De semmi gond - tartom felé tenyerem -, ha nem akarod, nem kell elmondanod. Mindenkinek megvannak a maga titkai.
Feltápászkodom végre a földről, a fedezék mögül. Persze szigorúan alapos körültekintés után. Szerencsére nincs semmi gond, egyelőre.
~ Kellene egy jó whisky! Egy jó helyen. Nyugodtan, egy fotelben.
- Bármikor mentorállak, ha azzal a segítségedre lehetek. Hogy bentlakás nélkül járhatsz-e órákra nálunk, arról viszont csak az igazgatónő hozzájárulásával, vagy az igazgatóhelyettessel egyeztetve tud döntést hozni az iskola vezetése, így ezt sajnos nem tudom garantálni.
Ellenőrzöm a mailjeimet, majd felnézek a tőzsdére. Húsz százalékot estek a hadiipari részvényeim. Nem csoda, csapatkivonások voltak, új háború pedig még nincs hivatalosan.
~ Nemsokára úgyis lesz kereslet. Sajnos ezen még keresni fogok.
Sóhajtok egyet, majd zsebre dugom a kezem, és ha Sebastien is követ, akkor elindulok a tűzlétra felé.

- Igazán sajnálom, hogy nem mondhatok többet. – és a hangomon is érezheti, hogy tényleg komolyan is gondolom. – Nincs köze persze a titkosügynökökhöz, - villan fel azért egy halvány mosoly az arcomon, - de valamennyire a biztonságomról van szó. – adok némi magyarázatot, hogy nem bántsam meg.
Nagyon szívesen megosztanám valakivel ezt a nyomasztó felelősséget, de nem tehetem, még akkor sem, ha tudom, hogy ez a srác itt előttem többször megmentette az életem. Igazából, akár csapda is lehetne, hiszen meg is rendezhették a dolgot. Pár ember élete azoknak az embereknek, akik a nyomomban vannak igazán nem számít.
~ Borzasztó, hogy minden helyzetben azt kell feltételeznem, hogy a titkomra, vagy az életemre törnek! Ez annyira frusztráló! ~
- Tényleg? Segítenél? – vidámodom meg egy pillanat alatt. – Ez nagyszerű! Te már olyan magabiztosan használod a képességedet, nekem meg a lehető legváratlanabb szituációban jön elő, vagy amikor kéne meg nem. És remélem a suliban megértőek a tanárok, és engednek majd bejárni.
~ Ha minden kötél szakad még elmondhatom nekik az igazat! ~
Mikor Chris elindul az épület széle felé, hogy megkeresse a lejutási lehetőséget, én is a nyomába eredek.

Megrázom a fejem, mikor magyarázkodni kezd, hiszen felesleges.
- Nem kell megmagyaráznod. Ha nem mondhatod el, nem mondod el. Úgy sem szeretek veszélyes titkokat őrizni - mondom egy becsúszó félmosoly kíséretében.
Persze elgondolkodom rajta, vajon miféle veszély fenyegetheti, de nem forszírozom soká magamban sem a dolgot. A lelkiismeretem tiszta, megvédtem, mikor meg tudtam. Ennyit bőven megért a szimpátia, amit kelt bennem.
A tetőn találok még néhány fegyvert, amiket szintén eltüntetek. Elég volt mára a vérontásból, nem hagyhatom itt őket a járókelőknek.
Hátrasandítok, mikor Sebastien visszakérdez.
~ Ennyire meglepő?
- Igen. Segítek. Ha igényt tartasz rá. De ha ilyen veszélyes titkod van, és a fejedre pályázik valaki, akkor talán nem kéne megbíznod bennem. Én nem kételkedem magamban, de a helyedben valószínűleg gyanakvó lennék.
Megállok a háztető szélén, majd a távoli felhőkarcolókat szemlélve eltöprengek.
- Végülis, lehet oka a bizalomnak is. Ha meg akarnálak ölni, gondolom számodra is nyílvánvaló, már megtehettem volna. Ez elég magyarázat, vagy inkább hagyjuk a tanítást?

~ Hátha csak megölni akarnának, az tényleg ilyen egyszerűen megállapítható lenne, de nagy valószínűséggel, nem megölnének, hanem zsarolnák velem az apámat és legfeljebb kis darabokban kapna meg, ha sokat vacakolna! ~ sóhajtok egy nagyot, mert elég élénk fantáziám van és nem tetszett a mozi, amit láttam a fejemben.
Míg a tető szélén álltunk és majdnem beláttuk az egész várost, most ez a tető a nyugalom szigetének látszott, pedig pár perce még nagyon nem volt az. Komolyan elgondolkodtam, hogy beavatom Christ az általam cipelt titokba, mert már annyira elegem volt, és annyira nyomasztott. Nem én akartam ezt az életet, de nem szabadulhatok tőle.
- Tudod Chris, ebben igazad van. – kezdtem bele halkan. – És a logika megdönthetetlen lenne, ha tényleg a megölésem lenne a cél, de félek nem az. Persze abban is igazad van, hogy már olyan régen élek a titkommal, hogy mindenki gyanús, de ettől függetlenül képtelen vagyok minden emberben az ellenségemet látni, mert már így is kikészülök tőle. Ha tényleg értem küldtek volna, akkor valószínűleg nem itt beszélgetnénk már, de ha csak egy jószándékú idegen vagy, nem biztos, hogy örülnél, ha veszélybe sodornálak az igazsággal. – egy még mélyebb sóhajt eresztettem meg, mert tényleg nem tudtam, hogy jó ötlet-e a nyakába sózni a problémámat. Viszont, ha a zsaruk is rám szállnak, kellene egy kis segítség.
Zavarodottan és nem kicsit elkeseredetten ültem le a párkányra, mert a lábaim valahogy elerőtlenedtek a gondolatra, hogy talán kiadom magamból a szorongásomat.

Valamiért úgy érzem, mintha egy másik világban élnék, mint Sebastien. Egyszerűen nem vagyunk egy hullámhosszon. Legalábbis folyton másként értelmezi az általam mondottakat, mint ahogy azt én érteni szándékszom. TÖbbet lát bele, néha pedig kevesebbet. Megcsóválom a fejem.
- Mondtam már, ne mond el a titkaidat! Viszont csak akkor tanítalak, ha megbízol bennem annyira, hogy elhiszed, nem paktáltam le a te titokzatos ellenségeiddel. Ez a szintű bizalom mindenképpen szükséges, ha tanulni akarsz tőlem. Vagy ha egyáltalán bármilyen szempontból is rám akarnád bízni magad.
Kilépek a tetőről, át a tűzlépcsőre, és azon szépen lassan elindulok lefelé. Szerencsére ez nem a támadási oldalon található, így nem kell hullákat kerülgetnünk.
~ Még csak az kéne szerencsétlen srácnak, hogy halottak arcáról rémálmodjon hetekig...
Lépcsőzés közben írok gyorsan egy üzenetet, majd elteszem a telefonomat. Odalent bevárom Sebastien-t, ha esetleg lemaradt, majd újabb séta indul.
- Néhány utcával arrébb hagytam a kocsit. Ha gondolod, elvihetlek egy darabon.
Zsebemből előhúzom a kulcsokat, megpörgetem az ujjamon, majd visszacsúsztatom a zsebembe, amolyan passzió gyanánt. És még egész jól is sikerül a trükk. Ha ezen múlna valaki sikere, most elégedett lennék.
- Szóval mi legyen?

Szavai után végre dűlőre jutok és még el is mosolyodom.
- Rendben, igazad van! Nem is terhellek vele, de egyet azért tudnod kell, ha segítesz nekem, és esetleg többször együtt látnak minket, nagy valószínűséggel veszélyes lehet majd rád nézve is. – magyarázom neki elkomolyodva, hiszen ennyivel tartozom neki. – Én megbízom benned, de hozzá tartozik a dologhoz, és hozzám sajnos.
Megkönnyebbültem, hogy legalább ezt elmondhattam Chrisnek, hiszen nem akartam, hogy miattam más is bajba kerüljön. Így legalább eldöntheti, hogy továbbra is fenntartja-e az ajánlatát.
Mikor a srác lemászik a tetőről én is követem, és nem sokkal később már végre a földön állunk, majd elindulunk az utcán a kocsija felé.
- Azt megköszönöm! Valahogy most nincs kedvem egyedül mászkálni. – kapok az alkalmon. – És, ha nem gond, szívesen megnézem most azt a Xaviert, de most csak azért, hogyha mégis sikerül beszélni apámmal, elmondhassam neki milyen. Aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle.

Nevetnem kell, mikor elkezd félteni. Nem, mintha nem lenne igaza. Biztos tényleg veszélyes dologba keveredett. De egyszerűen nem tudom elképzelni, mennyivel lenne nehezebb a plusz egy ellenség.
- Tudod, ha Magneto jobbkeze nem gyújtott fel a kötekedésemért, megúsztam, hogy Rozsomák megsértődve bármely alkalommal, mikor ellent mondtam neki, felszeleteljen, túléltük vallási fanatikus gyilkos invizítorok támadását, ránk omló bunkerből kijutottunk, az imént pedig militarista neonácik a komolyabb probléma kategóriába soroltak át; nem hiszem, hogy tudsz olyat mondani, ami miatt az eddigieknél jobban kellene aggódnom.
~ Arról a horror sci-fi szökevényről nem is beszélve, aki Rozsomákra és rám támadt, és nem tudhatom biztosan, mi van vele.
Néhány perc séta után elérjük a kocsit. Ezúttal a Lexus-szal jöttem, mivel éppen kényelmes napot tartok. Arról nem is beszélve, hogy sokkal biztonságosabb, mint a legtöbb autó.
- Hát Xavier-t nem fogod látni, sajnos évekkel ezelőtt meghalt. Pedig magam is szívesen találkoztam volna vele. Az Intézetét viszont megmutatom szívesen. Pattanj be!
Ajtók becsuk, központi zár, gyújtás, klíma, GPS, indulás.

/Xavier Professzor Tehetséggondozó Iskolája - Park - Terasz/

Amikor felsorolja, hogy milyen életveszélyes helyzetekben volt már része, igazán úgy érzem az én problémám tényleg nem okozhat neki nagyobb gondot, így egy kicsit megnyugszom.
A kocsihoz érve megcsodálom a gyönyörű járgányt, majd beleülve fellélegzem, hogy végre a hátunk mögött hagyjuk ezt a rémálmot.
. Igen bocs, - pirulok el egy pillanatra, - én is a sulira gondoltam, mert azt olvastam, hogy a professzor már nem él.
Azt a híres-neves iskolát viszont mindig is szerettem volna látni, és most itt a jó alkalom, hogy még be is jussak. Az már csak vágyálom számomra, legalábbis egyelőre, hogy majd ide is járhassak. Most már azzal is megelégednék, ha bejárhatnék a képességemet fejleszteni.
Mikor a fiú elindítja a kocsit, kényelmesen belesüppedek a puha ülésekbe és élvezem az előttünk álló utat, amit ezzel az autóval hamar le is tudunk. Begördülve a gyönyörűen karbantartott udvarba, gyönyörködve nézem az impozáns épületet, majd kiszállva megvárom, hogy Chris megmutassa merre is tovább.

Mivel egy mentőautóba legfeljebb ketten tudtak utazni ezért az elosztás a következő képen alakult. Darren úgy fogta Ratna kezét mintha az életéért kapaszkodott volna. Az út végére talán már bele is diffundált a bőrszövetébe. Kis híján egy műtéti beavatkozást kellett végezni, hogy elválasszák a 2 bőrfelületet. Lex mellé betuszkolták Sebastient. Csórikámnak elég rossz beszélgető partner jutott. A kocsi zötykölődésétől kiáramló levegő amik leginkább nyögésekre emlékeztetett nem sok információt tartalmazhattak. Jómagam a frissen szerzett ismeretségemmel és Ratna Tea-val a kezemben ültem be az anyós ülésre fuvaroztattam magam a kórházba. Mire megtaláltam a többieket a súlyos sérülteket már a műtőbe vitték. Kezemben egy forró teával jelentem meg a folyosón és slattyogtam oda ráérősen a többiekhez. A Forró teát átnyújtom a lánynak.
-Ez nem pont ugyan az amit rám bíztál, de ízre és hőmérsékletre majdnem stimmel.
Lehuppantam az egyik székre, ami nem volt túl nyerő ötlet.
-MMMMhh....! áu...
Dörgöltem meg finoman a vállam, az érzéstelenítő lassan kezd kimenni belőlem. Kicsit komolyabbra véve a figurát egy kérdést intéztem a leggyorsabban válaszolónak.
-Meg maradnak?

Mivel a többieket is betuszkolták a mentőautókba, ezért én is hagytam magam meggyőzni, hogy elvigyenek és szegény Lexet is legalább szemmel tudtam tartani. A kocsiban nem nyerte vissza az eszméletét és eléggé sok vért vesztett, ahogy a sápadt bőréből ki lehetett következtetni.
~ Kár, hogy magát nem tudja gyógyítani, most nagyon rá férne! ~ néztem rá szomorúan.
Mikor megérkeztünk, már Darrent betolták a műtőbe és Lexel sem cicáztak sokat, ment ő is utána, mi meg Ratnával a váróban ültünk le, aztán megjelent Greg is egy pohár gőzőlgő teával, amit a lány kezébe nyomott.
Nem szeretek kórházban lenni, főleg, hogy aggódnunk kellett társainak életéért, amit nem csak én gondoltam így, hiszem a mellettem ülő fiú szavai is ezt éreztették.
Láttam, hogy ő is fájdalmasan húzza még a vállát, és én is megtapogattam a fejem, ahol a hajam még mindig véresen tapadt össze. Fájt, de mi volt ez a többiekéhez képest! Vártunk.

Kórház... De jó! Hogy én mennyire rühellem a kórházakat... Kár, hogy Ratna nem jöhetett velem a műtőbe. Talán nem volt szép dolog kihasználni az aggodalmát, de olyan jól esett, hogy fogja a kezem...
Nem volt valami nagy műtét. Igazából a Varázsló már elvégezte a munka oroszlánrészét. Most kaptam egy injekciót, gondolom, valami helyi érzéstelenítést, és egy kis izével fél perc alatt kipiszkálták belőlem a golyót. Akartak vért is adni, de aztán úgy döntöttek, mégsem pazarolják rám. Megjegyzem, ezt helyesen tették.
Miután a golyó kint volt, összeférceltek, és én már mentem is kifelé, legalábbis mentem volna, de ekkor egy paraván mögül előkerült két egyenruhás is.
- Maga Darren Black? Volna néhany kérdésünk!
-Mi? Hogy én? Ez nem igaz... Megint! Maguk már a harmadikak a héten! Jó, oké, elmesélem. Nem én vagyok Darren Black. A nevem Carl Brown. Ott, a zakóm belső zsebében, megtalálja a papírjaimat. Szóval, van ez a Black nevű fickó, és állítólag hasonlít rám. Körözést adtak ki ellene, nem? Na mindegy, maguk a harmadikak, akik összekevernek vele.
A rendőr megnézte az igazolványt, amit a zakómban talált. Nagyon jó hamisítvány volt. Szinte tökéletes.
- Esküdni mertem volna... Ez esetben elnézést, Mr. Brown.
A rendőrök elpályáztak. Baró! Nem hittem volna, hogy ez a trükk be fog jönni, és tessék! Tök király!
A doki nem akart kiengedni, de ez engem hidegen hagyott. A bűvös"saját felelősségre" mindig bejön. Nemsoká már Ratna mellet ültem a folyosón.
- Hogy van a varázsló? Egyébként szia, Carl vagyok. Carl Brown - nyújtottam kezet a számomra ismeretlen srácnak (Sebastien).
Az álnév kimondása közben jelentőségteljes pillantást vetettem előbb Ratnára, majd Gregre. Csak le ne buktassatok, gyerekek...
- Hogy van a másik srác?

Miután a sebesülteket betolták a műtőbe, Sebastiennel betámadtunk két üres széket a folyosón, majd vártunk. Vártunk... és vártunk. Aztán hamarosan Greg is befutott, s amikor a kezembe nyomott egy bögre teát, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Sosem rajongtam igazán a kórházakért, de miután apám balesetezett, és szinte napi szinten jöttünk látogatni... Hát na, nem igazán segített megszeretnem ezt a helyet arról, hogy kis időre jobban beleláthattam az itteni dolgokba... Ha rajtam múlna, nagy ívben kerülném az összeset.
-Ó, köszi! Már meg is feledkeztem róla... -mondtam, majd belekortyoltam a forró italba.
El se tudja képzelni, hogy milyen jól esett...
-Még semmi hír róluk. -válaszolok Greg kérdésére, majd amikor belehasít a fájdalom a vállába, aggódó pillantással fordulok felé- Te rendben vagy? Lehet, hogy meg kéne nézetni egy orvossal, ha már egy kórházban vagyunk... Jut eszembe, Sebastien, neked van valami sérülésed?
Ötletem sincs, hogy mennyi ideje ücsöröghetett a kis triónk a folyosón, mire Darren végre előkerült az egyik műtőből, a filmekből már jól ismert szokásos kórházi ingben, a zakójával... Mondjuk amennyi vér volt az eredeti ruháján... Miután látom, hogy semmi komoly baja, azért nagy kő esik le a szívemről, már csak Sean miatt kell aggódnom. Mellettem már épp csevegésbe kezdenek a fiúk, amikor... várjunk csak?! Carl Brown? Ahogy felelevenítem a parkban történteket, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elnevessem magam.
-Carl, kedves... -küldtem egy hasonló jelentőségteljes pillantást a gazdája felé- Nem akarom megzavarni a társalgásotok, de... a parkban már bemutatkoztál Sebastiennek... Bááár, amilyen állapotban oda kerültél, nem csodálom, hogy nem emlékezel... Vagy.... Várj csak, ugye nincs agyrázkódásod? Vagy emlékezetkiesésed?! Emlékszel arra, hogy hol laksz? Meg mikor születtél? Meg mi az édesanyád leánykori neve? Meg...