South Point

~°~ Speedy ~°~

Egészen kellemes a kiszolgálás, így jól telik ez a kis idő, amit idebent töltesz. Szegény szöszi azért meg van szeppenve, mikor benyögöd a válaszodat kíváncsiskodására, így egy darabig elcsendesedik.
Persze aztán menned, kell, hozzák a számlát, és szépen lassan feloldódik a hangulat.
A lány integet utánad, mikor elindulsz kifelé. Úgy tűnik, a szupertitkos-meggyilkolós témán már túltette magát.
- Szia!
Kint enyhén csípős, hűvös a levegő. Egyelőre még öt fok felett a hőmérséklet, így nem fenyeget a veszély, hogy egy elcsúszással valamelyik kanyarban konzervhúst csinálj magadból, de azért szépen közelít a tél.
- Kösz!
Már nincs nálad a sporttáska. Ahogy erre ráeszmélsz, érzel egy erőteljes huzatot, ami felborzolja a hajadat, és meglobogtatja a ruhád szélét. Nem tűnik teljesen szokványos jelenségnek. Ugyanakkor inkább a bosszantó események közé lehetne sorolni.

/Üdvözöllek az Új Evolúció? című kalandban!/

Nincs valami nagy meleg, hogy őszinte legyek - gondolom el magamban. Egyelőre a pulóverem kitart, szóval nincs gond. Éreztem a változás szelét (tél), ami egyre csak közeledett. A zsebemből elővettem a szalvétát, amire Lorraine írta a nevét, a telefonszámát, és egy "hívj fel" feliratot. Lássuk csak: Jézus három napot várt a feltámadással. Akkor nekem is három napot kell várnom a visszahívással. Az utca teljesen nyugisnak tűnt. Emberek gyalogoltak, amerre csak láttam. Többnyire kikerültek, de egy alacsony kopasz ürge eléggé nekem jött.
- Hé! - kiáltottam fel. Hátrafordult, majd a középső ujját mutatta felém. A tahó! Ezt nem hagyhattam megtorlatlanul. Szuper sebességre kapcsoltam, majd azzal a lendülettel eltörtem a kopasz férfi ujját. Visszatértem az eredeti helyemre és csak nevettem az ürgén. Kislányként sikoltott fel, majd elrohant. Ez bearanyozta a napomat. Aztán egyszer csak azt hallom:
- Kösz!
Körbepillantottam, de nem láttam semmit. Aztán lenéztem a lábam mellé, és azt vettem észre, hogy a táska eltűnt. Egy erős fuvallat kerített hatalmába, ami kissé átrendezte a hajamat. Egyből azon gondolkodtam, hogy utánaeredek a fickónak, aki elvette a táskát, de aztán rájöttem, hogy talán pont ez volt a cél. A megrendelőm biztos így akarta átvenni a csomagot. Elég bosszantó, amikor így kijátszanak. De álljunk csak meg, egy pillanatra: Hol van a fizetségem? Nem azért utaztam majdnem 40 Km-t, hogy egy "kösz"-szel intézzük el a dolgot. De tudok mit tenni? Ha lesz legközelebb, akkor ezt nem hagyom szó nélkül...
Legalább egy csaj számát megszereztem. Egyszerű hangsebességgel Manhattan felé vettem az irányt...

Alig mentem fél kilométert északnak, amikor megláttam, hogy egy nálam gyorsabb alak egyre távolodik tőlem.
-De hát hangsebességgel megyek! - gondoltam magamban. - Ez a fószer gyorsabb a hangsebességnél. És mi van a kezében? A táska?! Ez a kis mocsok lopta el a táskát! - Ezt nem hagyhattam annyiban. Följebb tekertem a sebességemet Mach 3-ra, és már épp elértem volna az egyik utcasarkon, amikor jobbra pillantva megláttam egy Crysler-t. Hirtelen lassítottam le. Emlékeztem, a telefonos férfi azt mondta, hogy majd egy Crysler-t kell keresnem. Neki kell odaadnom a csomagot. Erre most itt állok megkövülten, miközben a csomag félúton halad Manhattan felé. Eddigi pályafutásom alatt sohasem történt még ilyesmi. Se csomag, se a másik ámokfutó. Nem lesz ennek jó vége. Megálltam az autótól pár méterre és vártam. Kinyílt az anyós ülés felöli ajtó. Legalább 20 centiméterrel lett magasabb az autó, miután egy földrengés szerű esemény történt. Egy hatalmas, öltönyös ember szállt ki a kocsiból. Eléggé ideges arca volt, és ökölbe szorítva a kezét rám nézett. Ekkora bengát én még nem láttam.
- Hol a csomag? - kérdezte azzal a komoly tekintettel. Ha a pillantásokkal ölni lehetne, akkor ez a manus kiirtotta volna az egész várost. Az ilyeneket már rég melegebb éghajlatra küldtem volna, de ebben az esetben, ezt most még elviselem. A gondolataimban épp egy magyarázkodást eszeltem ki a csomaggal kapcsolatban, amikor ismét megszólalt:
- Mi van, süket vagy? - köpni-nyelni nem tudtam. Arra gondoltam el kellene rohanni, de az biztos, hogy ezek a fickók nem fognak egy könnyen leszállni rólam. Mintha a férfi egyre csak idegesebb lenne.
- Őhhhhmmmm, a helyzet az, hogy.... - Basszus! Most légy okos, Barry....

Mire épp kitaláltam volna valamit, az a mérges behemót előretolt fejjel, egyenesen a szemembe nézett. Gyilkos pillantás.
- Az a helyzet, hogy? - kérdezte, amint egy ér jelent meg a homlokán. A fenébe!
Vajon már az az ér is letudna ütni egy embert? Egyáltalán lehetséges ez? Az újságokban ez a cikk jelenne meg:
"Egy gyilkos ér juttatott halálba, egy szerencsétlen férfit!" Vajon hány ember kellene, hogy leterítsék ezt a pasast? Legalább tíz, és egy villanyszerelő. Hirtelen az jutott eszembe, hogy egy gorilla is valami ilyesmi lehet. Kinézetre és viselkedésre is. Erre megszólal:
- Wallace! Ez itt azt mondja, helyzet van! - Jézus a kereszten. Remélem, hogy egy törpéhez beszélt, mert nem hiszem, hogy még egyszer elviselnék egy ilyen alakot, mint ez a manus. Fura érzés kerülgetett. Mintha érezném a rezgéseket a testemen, amikor ez a "gorilla bácsi" beszél. Az említett úr háta mögé néztem, és ismételten azt vettem észre, hogy a Crysler megemelkedik. Egy nagyon magas afro-amerikai férfi szállt ki az autóból. Most már ketten néztek a szemembe egyszerre, majd beszélni kezdett a fekete ember:
- Helyzet van? Hol a csomag? - A férfit láttán arra gondoltam, hogy amíg a gorilla egyszerűen csak szétszedne darabokra, addig az újdonsült néger barát már sokkal fájdalmasabb kínzásokat alkalmazna. Egyenként vágná le az ujjaimat, a lábaimat, a kezemet, amíg csak egy test maradna belőlem. Természetesen telenyomna adrenalinnal, hogy végignézhessem. Brrr. Belegondolni is szörnyű. ~Vajon ülnek még abban az autóban?~Aztán eszembe jutott egy ötlet, ami csak ideiglenesen oldja meg a problémámat.
- Nos, ha nem haragszanak az urak, akkor én most... - mondtam és Speed üzemmódba kapcsoltam.
~ Central Park. Menj egyenesen a Central Park-ba, Barry.~
Nem is néztem már vissza. Attól a perctől kezdve már nem csak a cél eljutására koncentráltam, hanem a másik gyors személy keresésére is. Hiszen, ha meg van a tolvaj, meg van a táska. Ha meg van a táska, akkor újra tudok tárgyalni, azokkal a gorillákkal.

Békés sétának indult, mielőtt meglepődtem. Hogy min? Hát azon, hogy valaki tekintélyes lendülettel csapott el. Persze meglepetésemhez hozzájárult az is, hogy a semmiből bukkant fel, és valamiféle kavargó örvénybe lökött bele.
Érkezésnél nagyjából annyi időm volt, hogy magam elé kapjam a kezeim, így arcom helyett tenyereimre érkezve, fekvőtámaszba.
- Úgy érzem, ez kezd szériává fajulni.
Feltápászkodom, majd ellenőrzöm, hogy a bőrkesztyűm elviselte-e az érkezést. Elviselni elviselte, csak egy kis karc látszik a felszínén.
Szövetkabátom viszont kellően szutykos lett egy leporoláshoz, ugyanis az alja sikeresen leért a betonra. Lassú, kimért mozdulattal fordulok a punk felé, tekintetem a szemen keresztül gyomorba döfő kötőtűk hatását igyekszik utánozni.
- Bumm, itt vagyok a semmiből. Miután te ott voltál a semmidből, és belöktél egy másik semmidbe. Igen, egyben vagyok.
Megköszörülöm a torkom, majd alaposan végigmérem. Az öltözködési stílusunk legalábbis ég és föld. Azt hiszem, ez az árkategóriára is igaz.
- Na és mindig így utazol? Persze nem a szerencsétlen gyalogosok lekaszálására gondolok, hanem arra a furcsa kapura.

Láthatóan jóval egyszerűbb közegből és műveltségi körből származik a figura, akinek az előre nem tervezett helyváltoztatásomat köszönhetem. Láthatóan mutáns, és láthatóan inkább a mutánsokkal társalog szívesen.
- Valóban, nem telik mindenkinek kocsira, néha buszra sem - bólintok beleegyezően.
Figyelem, ahogy szépen megtekeri a cigijét, majd megvárom, míg a szájába veszi. Kezemet cigarettája alá tartom. Eszembe jutnak Greg jó öreg bűvésztrükkjei, ezért úgy döntök, most én is "trükközök" egyet, ahogy azt amúgy is kérte Mr. Portal.
Kezem ökölbe zárva, csak hüvelyk- és mutatóujjam gyűrűjében van egy minimális rés. Kezemből metán szivárog, bár színtelen és szagtalan lévén ez nem érezhető. Mutatóujjam élén leheletvékony fehérfoszfor réteg. Gyulladáspontja harmincnégy fok. Így a testhőmérsékletem is begyújtaná néhány pillanat múlva, azonban hüvelykujjam csettintésszerű dörzsölő mozdulatára ez egyből megtörténik. Így finom szikrázás, akárha gyufa lenne az ujjam vége, majd kékes láng a markomból, gyújtó gyanánt a dohányosnak.
- Vannak trükkjeim.
Miután meggyújtottam a cigarettáját, elhúzom a kezem, és széttárom a tenyerem. Ez bárkinek, aki nem ért komolyabban a kémiához, varázslatnak tűnhet, hiszen egyszerre lobban el a még megmaradt gáz.

A kézi öngyújtó sikeresen elérte célját. Láthatóan kiálltam a furcsa utazó első próbáját, így én is bólintok, majd elfogadom a felém nyújtott kezet.
- Cristopher, de szólíts nyugodtan Cris-nek!
Közben néhány gyors oldalpillantás segítségével felmérem, milyen környékre is pottyantunk. Szerencsére semmi gettó, vagy börtöncella, így viszonylag nyugodtan sétálgathatok errefelé elegáns öltözékben is.
- Nem siettem sehová, éppen csak sétáltam. Viszont az italban benne vagyok.
~ Remélem nincs ellenére, hogy whisky-zzek, miközben ő sörözik!
Széttárom a kezem, és cseppnyi zavartsággal tekintetemben körülnézek. Segélykérőn tekintek Vortexre.
- Sajnos nem ismerem a környéket. Tudsz esetleg valami jó helyet errefelé? Cserébe én állom az első kört. Áll az alku?

Mostanság elég sok dolog járt az agyamban, legalább részben lefoglalva gondolataimat. Ezeknek csak egy része az, hogy folyton mutánsokba botlok. Köztük egyre több érzékeny, törékeny lelkülető illetőbe. Ha mégse, akkor makacs, önfejű, agresszív a delikvens. De minimum önfejű, önérzetes. ELőbbit okozhatja az ellentétek vonzása, utóbbit viszont akkor a hasonlóak vonzása okozza?
~ Mi vagyok én, Magneto, hogy vonzzam a bajt?
Működik az önfejűség nálam is, viszont valamiért egyre inkább agresszióra tanít ez a világ. Furcsa, és semmiképpen nem jó.
~ Lehet, hogy kéne egy új? Vajon ezeken a portálokon át más világokba is el lehet jutni? Majd megkérdezzük a révészt.
Vortex el is tűnik, így van néhány szabad percem gondolkodni. Ez vagy jó, vagy nem, de nem tudok most túl sok mindent tenni ellene.
Egészen hamar visszajön, vagy csak gyorsan tűnt amiatt, hogy máshol jártam gondolatban.
- Hű! Nem semmi beszerző körút lehetett! Nekem tökéletesen megfelel a park is. Jó levegő, jó társaság, jó pia. Még pár csaj, és komplett bulit tudnánk csinálni - mondom egy széles mosoly kíséretében - Na, akkor mutasd az utat! Követlek.

Érdeklődve hallgatom Vortex korábbi előítéleteit rólam.
~ Azért nem semmi, hogy szóba áll velem annak ellenére, hogy nyilvánvalóan más stílust képviselünk. Legalábbis, ahogy mondta, öltözködésben mindenképp.
Sikerül azért alaposabban végigmérnem, és valóban, ezzel fenyegetett engem is apám egy időben. Hogy csóró huligán leszek, ha ilyen természettel pénz nélkül maradok. Nem értettem egyet vele, de már kezdem érteni, mire gondolhatott. Bár egyáltalán nem nézem le újdonsült ivócimborámat.
- Szeretem a luxust, de azért a pénz bőven nem minden. Ha bármit meg lehetne venni pénzen, valószínűleg már halálra untam volna magam.
Ez igaz is. Nem nagyon volt olyan eddig, amihez csak pénz kellett volna, és ne tudtam volna megszerezni. Igaz, sosem akartam űrhajót, vagy afféle modern háremet. Azok aztán biztosan zabálnák a pénzt.
- Hogy mivel foglalkozom? Mondhatjuk, hogy befektető vagyok. Szabadidőmben tőzsdézek. Mivel nincs sok szabadidőm, kevesebb jut az aggódásra és a kapkodásra. Ez pedig nagyon fontos, hiszen a részvénypiac nem kér elnézést, ha valamit elsietsz. A bűvészmutatványokban sem vagyok olyan jó, de egy barátom igazán profi benne. Főleg kártyával! Tényleg, te mivel foglalkozol, Vortex?

Városi sétáim egyikén egy kicsit messze keveredtem a kijelölt céltól. Eredetileg a kilátót akartam megtekinteni, de végül ide keveredtem, jócskán kifulladva, éhesen és szomjasan. De hála istennek, itt van egy buszmegálló, és nem mesze tőle egy hamburgeres. Nos, bár nem asztalom az efféle étel fogyasztása, mégis, mintha egyre gyakrabban megesne, mióta ebbe a városba költöztem... És egész biztos voltam benne, hogy a hamburger és hozzá valamilyen üdítő jól fog esni.
Viszonylag hamar megkaptam, amire vágytam, de a hamburgeres előtt csupán egyetlen asztal állt, magas, hogy állva is ehessen mellette az ember. Ez nem gond, legfeljebb a következő vendég, ha igényt tart egy asztalra, ide áll, velem szemben...
Beállt egy busz, de nem az, amire nekem szükségem volt, így nyugodtan falatoztam tovább.

Jókedvűen nézegettem a busz belsejét, az emberek cserélődését, a legkülönfélébb arcokat. Próbáltam mindegyikhez kitalálni egy történetet, hova mehet, ki lehet ő. Közben szép lassan összeolvadtak az alakok, egy széken egyszerre négyen, öten is ültek, már meg sem tudtam mondani hol kezdődik az egyik ember és hol a másik. A jármű belseje folyamatosan változott, állandó mozgásban volt, elöntötte a múlt káosza. Nem igazán bírtam ezt sokáig nézni, inkább az előttem lévő ülés támláját csodáltam meg. Az azt díszítő graffitiszerűség kirajzolódott rajta, majd eltűnt, és ezt ismételte folyamatosan. A végére már szinte megtanultam lerajzolni a mintákat. Ekkor lettem figyelmes a hangos szóváltásra elöl. Kinéztem az ablakon és rémülten tapasztaltam meg, hogy újra képes voltam annyira lekötni a figyelmem, annyira belefeledkezni a gondolataimba, hogy észre sem vettem, mikor hagytam el a megállót, ahol le kellett volna szállnom. Azonnal felpattantam és az ajtóhoz siettem, ahol csukott szemmel próbáltam áthatolni a létező vagy nem létező embereken, míg végül a járdát érintette talpam. Egészen pánikba estem. Rettegtem attól, hogy eltévedek és tessék, össze is hoztam! Megpillantottam egy hamburgerest és rögvest hozzá siettem, hátha tud nekem segíteni, egyáltalán hol vagyok?
- Elnézést! - szólítottam meg, de akkor kifordult a látóteremből. Igen, arról megfeledkeztem nagy riadalmamban, hogy ilyenkor nem ajánlott nekem megmozdulni sem. Vártam is a csúnya puffanást.

Meló után voltam, alapvetően jó kedvűen, nem csak megjavítottam egy katamarán rádióját, hanem mentünk is egy kört a tulajjal, márpedig a sós víz, a tenger mindig feldob. Könnyed motorozásra gondoltam a nap levezetéseként a városban, meg esetleg egy bögyösebb ágymelegítőre, vagy ilyesmi, amíg meg nem éreztem a hasam határozott követelőzését kaja ügyben. Nézd már, hamburgeres! Hát így jöjjön össze minden, amit tervezek. Nem mondom, az előtte már falatozgató sráccal is el tudnék képzelni egy-két dolgot a lepedőn, hajjaj! Bár volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne vevő rám. De a kaja mindenképpen jól hangzik.
Lepattantam a motorról és lendületesen mentem a hambis felé, mikor mellettem feltűnt egy csinos, szőkés hajú kislány. Az a szende, bátortalan fajta, de kedves arcú és szintén vonzó. Esküszöm hirtelen nem is tudnám, hogy a fiút vagy a lányt vinném-e el inkább ma éjjelre. Rámosolyogtam a csajra, de nem is látott szerintem, a hamburgeres felé lépett de valami olyan ívben, hogy elsőre belém ütközött, vagy inkább nem esett, hirtelen nem is tudtam, de reflexből kaptam el a derekát, nehogy elboruljon. Bár nem voltam benne biztos, hogy elesett volna, de ez nem igazán tartott vissza.
- Hohó kislány - mosolyogtam rá. - Vigyázz, még a végén összeismerkedsz a kemény betonnal - csóváltam a fejem barátságosan, majd lassan, gondosan bizonyosodtam meg róla, hogy stabilan áll, de a tenyerem nem hagytam elvándorolni a hátáról, az nem a kis szendék stílusa, nekik túl gyors lenne. - Jól vagy?

A hamburgerem felénél tartottam, mikor megpillantottam mindkettejüket. Egy nagyon szép, amolyan szende típusú lányt, meg a jóképű fiatalembert. Az első gondolatom az volt, hogy milyen szép pár lennének, a második meg az, hogy ezzel a hölggyel bizony én is szép párt alkothatnék. A közeledő fiatalember hasonló irányultságú gondolatait meg meg sem mertem tippelni, de tény, hogy először rám, és nem a lányra vetett félreérthetetlen pillantást.
Gyorsan és zavartan tértem vissza a hamburgeremhez, kerülve a szemkontaktust, biztos, ami biztos.
Azonban amikor az ifjú hölgy bajba jutott, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek fel. Zaklatottnak tűnt. Ezt az érzést jómagam is igen jól ismertem. Szerencsére most nem kísértettek az elhunytak, de azért... Szóval ismertem.
- Jól van, kisasszony?
Ekkor vettem észre, hogy más, hozzám hasonlóan biztosan kéretlen segítője is akadt az előbbi fiatalember személyében, aki ráadásul jóval gyorsabban is reagált, mint jómagam. Azért nem tértem vissza ismét a kései ebédemhez, helyette úgy gondoltam, megvárom a hölgy válaszát.

Nem történt meg a puffanás, puhán elkapott valaki. Kicsit ijedten meredtem a megmentőmre, miután két lábra állított. Igyekeztem nem mozdulni, nehogy meginogjak és újra zuhanni kezdjek. Elesettnek éreztem magam és kiszolgáltatottnak a látomásaim miatt, vagyis főleg eme mellékhatása miatt. Ráadásul eltévedtem. Igyekeztem gyorsan összeszedni magam, de nem nagyon ment. Túl nagy figyelmet kaptam. Ráadásul két ilyen magas férfitól. Szerettem volna gyorsan felszívódni, vagy láthatatlanná válni.
- Köszönöm szépen, hogy megmentett. - Mosolyogtam rá a lovagra, bár nem tudom mennyire sikerült, mert nem mertem felemelni a fejem és rá nézni. - Igen, jól vagyok, köszönöm. - szóltam a másik felé is kedvesen, hangom úgy csengett, mintha épp sűrű bocsánatkéréseket rebegtem volna a puszta létezésem miatt. Közben megmarkoltam az útitáskám kihúzhatós kallantyúját, hátha az egyenesben tart. Ötletem sem volt mit kellene most tennem. Még csak azt sem tudtam, mit kell kérdeznem ahhoz, hogy valaki a megfelelően útba igazítson.

A lehető legbarátságosabb mosolyt villantottam a férfi felé is:
- Szerintem csak megszédülhetett a hölgy, remélhetőleg nincs nagyobb baj - vetettem fel. - Ne köszönd - simogattam meg egy egész picit a hátát a két lapockája közt, majd elvettem a kezem óvatosan figyelve a reakcióját. - Talán csak egy kis energiautánpótlást kíván a szervezeted. Én amúgy is enni akartam egy hamburgert, mit szólnál ha téged is meghívnálak egyre? Azt hiszem amúgy is csak egy "asztal" van, amit ez esetben meg kell osztanunk, hát legalább nem kukán ácsorognánk, nem? - vigyorodtam el, majd a férfi felé kezet nyújtottam: - A nevem Ed. Eduardo.
Majd a nőre néztem:
- Na? Hamburger? Sajtburger? Hotdog? Vagy ebben a sorrendben? - próbáltam egy kis bolondozással oldani a hangulatát.

Összehúzott szemöldökkel figyeltem a két érkezettre, és még a hamburgeremet is lettem a papírtálcára. Már a kézfogás közben elindultam.
- Szédülés? Egy pillanat...
A lányhoz léptem, és Eduardot finoman félretolva megfogtam a csuklóját. A másik kezemet a szemem elé emeltem, és a karórámat vizslattam. Hát persze.
- Kegyednek igencsak felszökött a vérnyomása. Van bármi egészségügyi problémája? Cukorbetegség, esetleg? Mert ellenkező esetben egyet kell értenem Eduardóval, egy kellemes étkezés és pár nyugodt perc segíthet a problémán. A nevem Hugh Hagwood, egyébiránt. És orvos, szóval pont kapóra jöttem, ha szabad így fogalmaznom.
Egy gyors mosolyt villantottam a férfira a bemutatkozás okán, és miután elengedtem a fiatal hölgy csuklóját, kezet nyújtottam neki.
Elbűvölően szép volt, ha így, közelről nézte az ember. Mármint a magas vérnyomású lány, természetesen, nem Eduardo.

Nem tudtam kezelni az érintéseket, ráadásul egészen furcsa volt, ahogy Ed csinálta. A meghívásra hirtelen nem tudtam mit felelhetnék, ezért inkább kerültem minden bonyodalmat és egy bátortalan mosollyal bólintottam. Azt hiszem ez nálam ilyen automatikus vészreakció volt, mikor túl gyorsan történtek körülöttem az események, összezavarodtam és valaki tőlem kérdezett valamit. Az agyműködés leállt, de azért a mosoly és bólintás meg volt. Közben a másik férfi megfogta a kezem és akkor már egészen zavarba jöttem. Amint értelmeztem a szavait komolyan feleltem a kérdésére, mintha a leckét mondanám fel. Hát orvos volt.
- Néha problémám van az egyensúlyozó szervemmel, vagy mimmel. Csak ennyi az egész. - Közben azt hiszem a vérnyomásom tovább növekedhetett, már csak abból kiindulva mennyire izgultam.
- Én Noel vagyok. - mondtam halkan, finom hangon, ha már mindenki bemutatkozott. Majd mindkettőjükre felnéztem és a lovagiasságukért személy szerint ajándékoztam nekik egy-egy félszeg, de nagyon kedves és hálás mosolyt. Ettől kezdve pedig tudtam, hogy sodródni fogok, szokásomhoz híven. De bizakodtam, hogy valami jó fog kisülni belőle.