South Point

Hagytam a doktort működni, addig, rendelés hiányában, odaballagtam a hamburgereshez, végignéztem a kínálatot és leadtam egy röpke megrendelést:
- Egy hamburger, egy sajtburger és egy hotdog lenne, még egy fél literes light cola és valami gyümölcslé.
Fizettem és a stóccal a karomban visszaballagtam, majd lepakoltam a kis asztalkára. Noelre mosolyogtam, miután kezet ráztam Hughval:
- Nem mondtad mit szeretnél, úgyhogy válassz, mit szeretnél enni?
Bármit is vesz el, annak függvényében a sajtburgert vagy a hamburgert választom (amelyik marad) és némileg "aggódva" mormolom:
- Hát azért az ilyesmit esetleg illik kivizsgáltatni, nem? - érdeklődök, majd kérdőn nézek a dokira: - Vagy valóban nem lényeges? Mert azért esni-kelni nem túl egészséges, főleg nem flaszteron.
Belekezdek a kajába, szintén felajánlva a választást közben a cola és a gyümölcslé közt Noelnek s cseverészek könnyeden, egyelőre semmitmondóan:
- Itt dolgozik a kórházban, doktor? Vagy házi orvos? - érdeklődöm, aztán Noelre nézek: - És te? Még tanulsz gondolom, nem?
Majd, hogy én se maradjak ki bemutatkozom tisztességgel:
- Eduardo Herrera, én a kikötőben melózom. Szerelő vagyok.
Megáll egy rendőrautó az utcában, azt látom, néha mintha errefelé is tekintgetnének, de nagyon nem hat meg a dolog jelenleg. Ha bajuk van, majd ide jönnek... Ahogy nézem bizonytalanok, szóval inkább a válaszokra várok újra az asztaltársaim felé fordulva.

Én is visszatértem az ételemhez. Egy jókora harapás után feleltem a feltett kérdésekre.
- Kórházban dolgozom, igen. Nos, ha ez egyszeri eset, akkor sem árt esetleg a kisasszonynak elmennie egy kivizsgálásra, azonban ha ismétlődő jelenségről van szó, jobb, ha már holnap meglátogatja az orvosát.
Noel... Illik a lányhoz, gondoltam.
- Noel... Igazán szép név. És Eduardo, mégis, miket szerel? Egy kikötőben egy szerelőnek sok munkája akadhat...
Akárcsak Eduardo, én is észrevettem a felénk pillantgató rendőröket. Talán egyikünket keresnék? Aligha. Noelről ilyesmit feltételezni önmagában is ostobaság, ezt bátran ki mertem jelenteni már ilyen rövid ismeretség után is. Eduardoról ezt már nem tudtam volna ilyen nyugodt szívvel állítani, de biztos voltam benne, hogy csak egyfajta mélyen megbúvó előítélet ennek az oka. Jómagam pedig... Aligha engem keresnek, maradjunk ennyiben.
Valójában a legvalószínűbb opció az volt, hogy a rend őrei is megéheztek.

A felkínált hamburger felé nyúltam finoman, miután megköszöntem a meghívást, és figyeltem Ed rezzenéseit, majd a következő eledel következett. De semmit sem árult el a tekintete, hogy melyiket szeretné. Neki mindegy volt. Csakhogy nekem is. Így nem jutottunk előre, szóval egy rövid kiszámolót kezdtem el mormolni magamban. Közben az állapotomról folyt a diskurzus. Igyekeztem figyelni a Doktorúr szavaira, de még a mondóka nem ért véget. Épp akkor történt ez meg, mikor befejezte a mondatát, és megszólalhattam én is. Előtte viszont elvettem a hamburgert, hiába a másikra esett a kiszámoló választása.
- Nagyon gyakran előfordul, és már sokan megvizsgáltak. Nem szervi eredetű oka van. - feleltem szendén az ételemet bűvölve. - Igen, nem valami kellemes érzés, tele is van mindenem kék-zöld foltokkal. Főleg a lábam. - mondtam Ednek vidáman, és tudattalanul megigazítottam a földig éri szoknyámat.
Ezután észrevétlen letettem az ételt és hallgattam a beszélgetésüket.
- Köszönöm, Pattonnal folytatódik. - mondtam félszegen a kiegészítést, és nem mertem Hughra pillantani. - Igen, tanuló vagyok. - feleltem Ednek is, és ezzel minden kötelezettségem teljesítettem ebben a körben. Nyugodtan hallgathattam őket.

Hugh felé válaszoltam először:
- Hát igazából bármit szinte, ami egy hajón van. Rádiót, motort, hálótekerőt, ilyesmit. Leginkább elektronikát. Hajókon nőttem fel és imádom a tengert - mosolyogtam. - Adott esetben, ha valamelyikőtök motorcsónakozna egyet, az ballagjon csak le a kikötőbe, szívesen elviszem egy körre, abból van saját, katamaránra még gyűjtök éppen - hazudtam pofátlanul. Gyűjt a fene, a pénz megvan, csak feltűnő lenne.
Noelre néztem a sajtburgerem mögül:
- Na, nem harapunk, hé! - próbáltam egy kissé feldobni. - Nem is tudnak ezzel kezdeni valamit az orvosok? Remélem a lábadra akkor legalább kapsz valami kenőcsöt, vagy ilyesmit, kár lenne ha fájna, meg tarka lenne, főleg ha ilyen szép az is, mint az arcod - bókoltam kissé, meleg hangszínnel. - És melyik suli olyan szerencsés, hogy a padjait koptatod? - incselkedtem még egy kicsit, persze csak finoman, nem akartam elriasztani.
Na ekkor lendültek mozgásba a rend őrei, az egyik testes zsaru lépett oda hozzánk:
- Jó étvágyat hölgyem, uraim! - kezdte nyugodtan, de elég hivatalosan. - Csupán egy rutin ellenőrzés, megkérhetném Önöket, hogy igazolják magukat?
- Persze - néztem fel és a farzsebembe nyúltam: - Jogsi jó lesz, ugye?
- Természetesen - biccentett.
Átadtam a magamét.

- Noel Patton... - ízlelgettem - Nagyon szép. Ami pedig a szédüléseket illetti... Nem lehetséges, hogy úgymond... Egyfajta génekbe kódolt betegség?
Egy ideje már nem feltétlenül gondoltam a mutációra úgy, mint betegségre, de igyekeztem Eduardo előtt óvatosan fogalmazni. Szimpatikus fiatalembernek tűnt, de gyakran tapasztaltam, hogy a kétkezi munkások hajlamosabbak bizonyos rasszizmusra hajló elvek vallására. Talán túlzott óvatosság volt, de nem akartam Noel-t bajba sodorni. Bár az kétséges volt, hogy megérti-e, mire próbáltam utalni...
Figyelmesen hallgattam Eduardo mondandóját.
- Érdekes. Bár ritkán jutok el oda, de azért hébe-hóba én is szeretek hajókázni egy kicsit. Sajnos a hajók elektronikájához nem értek.
Az volt a benyomásom, hogy Eduardonak igenis megtetszett Noel. Akkor pedig a legelső pillantását én értettem volna félre? Valószínűleg... De ez nem is baj. Aligha éltem volna a lehetőséggel.
Nem maradt időm ezen tovább töprengeni, mert a rendőrök mégsem éhség által vezérelve keresték fel a kis hamburgerest. Feszültem adtam át nekik a személyi igazolványomat, bár nem tudtam, mi okból is kereshetnének éppen engem. Talán ez már paranoia.

Érdeklődve hallgattam Ed szavait és meg is indult a fantáziám. Micsoda szereplőt lehetne belőle alkotni! Bárcsak lett volna merszem kifaggatni! Én ugyanis meglehetősen féltem a víztől és a fulladástól, mondván, hogy nem tudok nem hogy négy métert úszni, de a víz felszínén maradni sem. Pedig arra egy farönk is képes. Igazi antitehetség.
Nem örültem az újabb rám terelődött figyelemnek, én tökéletesen, teljes valómból lelkesen élveztem mindent egyedül a sarokból szemlélve.
A bókoknak sem örültem igazából. Nem tudtam mit kezdeni az ilyesmivel. Ne pocsékoljon ilyesmit rám! Elpirultam kicsit és egy darabig keresnem kellett a szavakat, mire kinyögtem egy bájos köszönömöt. Azért szívből mosolyogtam magam elé. Ezt legalább neki ajándékozhattam volna, de nem sikerült elszakadnom a zsemlémről levadászott szezámmagtól, amit a szalvétámon pöckölgettem. Tagadhatatlanul jól esett Ed megjegyzése, mégis szükségem volt arra, hogy a Doki megmentsen a kérdésével.
- De igen, pontosan az, a gének. Azért jöttem a Xavierbe tanulni. - feleltem meg ezzel Ed kérdését is, lerázva magamról a fura érzést.
A rendőrök megjelenésére előkaptam gyorsan táskám zsebéből az igazolványom és feléjük nyújtottam. Ijedtemben elfelejtettem köszönni is.

Nocsak, a Xavierbe? - merengtem magamban. Érdekesebb a kislány, mint hittem. Még hogy a kislány érdekes... Amit a zsaruk ez után közöltek, az már alapjaiban forgatta fel az érdekes szó jelentését is...
- Dr Hagwood, ezennel letartóztatom - közölte a rendőr. - Felkérem, hogy működjön együtt.
Hát mind a hárman leesett állal meredtünk a rendőrre. Végül én találtam meg legelőször a hangom, talán vagányságom, talán a fakabátokkal való gyakoribb érintkezés kapcsán.
- Mégis milyen vád alapján? - hökkentem meg.
- Dr Hagwood körözött mutáns terrorista. Alaposan gyanúsítjuk két busz és egy személyautó megtámadásával, 6 ember sérelmére elkövetett emberöléssel, egyszóval terrorizmussal, amit mutáns erejével tett - válaszolta a rendőr.
Pislogva néztem a csendes, halk szavú, finom úriemberre. Ejha! Több benne a spiritusz, mint gondoltam...
- Önöknek természetesen szintén be kell jönniük tanúmeghallgatásra - fordult felénk a tiszt, miközben a társa bilinccsel a kézben megindult Hugh felé.

Meglepett, hogy Noel ilyen nyíltan felvállalta, ki és főleg, hogy mi is ő valójában. Az azonban még ennél is sokkal jobban meglepett, hogy a két rendőr közölte, ők bizony engem letartóztatnak.
A kísértetek egyből felzúdultak.
- Nem értik... Nem tudják... Fogalmuk sincs...
- Csak a mutánst látják benned...
- Ezt nem engedheted...
Szokatlan volt, hogy az elhunytak az én pártomat fogták, de meg is erősített abban, hogy bizony itt nem lesz semmiféle letartóztatás.
Lassan kihúztam magam. Szám sarkában magabiztos kis mosoly bujkált. Ez az a pillanat. Itt kell eldöntenem, milyen irányt vesz az életem. Hagyom, hogy bedaráljon a rendszer? Börtön, esetleg szabadulás harminc év múlva, feltételesen, ha óriási szerencsém van... Örök megvetés és fájdalom jutna osztályrészemül.
Vagy pedig lerázom magamról a múlt árnyait, és végre az leszek, aminek lennem kell: büszke mutáns. Egy erős, megállíthatatlan, büszke mutáns, aki védi az igazát, és megharcol az övéiért.
Ez utóbbi mellett döntöttem.
- És mondják csak, biztos urak - kezdtem keserű hangon - ha én ilyen veszélyes mutáns vagyok, mégis, miből gondolják, hogy le tudnak tartóztatni?

Felkaptam a fejem a rendőr szavaira és elkerekedett szemekkel meredtem a doktorra. Döbbenetemet fokozta a vádak elsorolása. Jól értettem, hogy hat embert megölt?! Nem tudtam hová tenni magamban az események ezen alakulását. Lehet, hogy elaludtam a buszon. Ez a gondolat is elkeserített, mert akkor ha felébredek, úgyis el fogok tévedni. De egyszerűen abszurd volt, hogy ez a kedves ember ilyesmiket tegyen.
Inkább megnyugtattam magam, hogy ez valami félreértés lehet csupán. Lassan tudatosult az is, hogy talán Hugh is mutáns. Ennek viszont megörültem. Oldotta az elveszettség érzetem valamiért. Csöndben hallgattam a szóváltást. Valami viszont felkeltette a figyelmem Hugh hangjában. Kérdőn pillantottam Ed felé, hátha üzen valamit, mit is tegyünk, vagy ha nem, legalább kiolvashassak valamit a szeméből.

Lassan felálltam és Noelt határozottan megfogva a hátam mögé toltam óvón, ahogy érzékeltem Hugh hangjának élét:
- Szerintem, biztos úr, maguk most távoznak, miután visszaadták az iratainkat - recsegtem súlyosan. Semmi különösebbet nem csináltam, de Hugh és Noel árnya is megnőni látszott, így szinte lobogó köpenyként terült el a hátunk mögé, ami hangsúlyt adott a szavainknak. A rendőr nagyot nyelt, én meg a lakóépületekre mutattam:
- Ezen a környéken főleg mutánsok élnek, ugye tudja? - érdeklődtem. - Itt mi mindhárman mutánsok vagyunk, hogy pontos legyek. Bármivel is vádolják a doktort, alig hiszem, hogy aki letette az orvosi esküt, az csak úgy terroristának áll. A mi erőnket az érzelmeink vezérlik - előre hajolva elolvastam a mellére írt nevet - Thompson őrmester. Elég fiatalok vagyunk... Nem uraljuk túl jól még, úgyhogy maga nem akar minket feldühíteni... - morogtam súlyosan.
Az altiszt habozott. a társában viszont sajnos több volt a kurázsi, megragadta az orvos karját, hogy megbilincselje. Megperdültem és átöleltem Noelt az asztal mögé rántva, ha kisül Hugh készsége, miközben az árnyakat is ráirányítottam, majd közvetlen közelről suttogtam az arcába:
- Nyugodj meg - leheltem. - Nem lesz semmi baj, az árny eltakar. Menj gyorsan oda a kuka mögé, nem fog bántódás érni, jó?
Én pedig rutinosan előhúztam a pisztolyomat, irányba tolva finoman a lányt a fedezék felé, bár ha az ipse minuszba vágott két buszt, meg egy kocsit, erre nem lesz szükségem...

Tetszett, ahogy Eduardo beszélt. A magabiztossága, a hangjából áradó hideg fenyegetés, és az, ahogyan a képességét használta... Nagyon ügyes volt. Hatásos.
De vajon mit tud még? Vagy csak amolyan illuzionista, szemfényvesztő? Mert akkor meg tudom mutatni neki, mi az igazi hatalom.
Jól tette, hogy Noel-t elvitte a tűzvonalból. Merthogy itt nemsoká tűz lesz... Nagy tűz.
Ahogy a rendőr utánam kapott, kiszabadult elmémből az erő. Irányítottam, uralkodtam felette, és majdnem pontosan azt csinálta, amit akartam. Valójában nem akartam véres cafatokká robbantani a rendőr kézfejét, csak a bilincset akartam használhatatlanná tenni, amit abban tartott, de végül is, ez is egy megoldás, nemde? Kevésbé elegáns, ezt belátom, de ez még talán megengedhető. A rendőr térdere esett, és ordítva fogta a karja végén vérző csonkot.
- Takarodjanak! - kiáltottam.
Jól éreztem magam, bár a felszín alatt azért bujkált némi bűntudat. Túl kemény voltam azzal a rendőrrel. De ez egy ilyen játék. Farkastörvények uralkodnak.

Amikor Ed megfogott és a háta mögé tolt, tudtam, hogy baj. Csöndben követtem az eseményeket, figyeltem minden rezdülésre. Az árnyékaink megnőttek, ezen meglepődve reflexszerűen fogtam meg Ed ruháját a hátán. Az anyag finom feszülését talán észre sem vette, s igazából annak örültem volna a legjobban, bár most nem volt időm ilyesmin elmélázni. Meglepett a mutánsokra tett megjegyzése, és ösztönösen körülnéztem. Mikor előre hajolt tudatosult kapaszkodásom és gyorsan elengedtem a ruháját. A fenyegetésre összehúztam magam, kezem védekezően kulcsoltam össze mellkasom előtt. Fohászkodtam magamban, hogy megoldódjon a probléma és semmi szörnyűség ne történjen. Igazából semmit sem láttam Ed mögül, nem leskelődtem, csak tökéletesen követtem az utasítást, ami egyelőre annyiban nyilvánult meg, hogy maradjak mögötte. Ezért is, ért teljesen váratlanul Ed mozdulata, beütöttem a lábam, ezzel még egy zöld folttal lettem gazdagabb, de nem törődve ezzel hallgattam szavait. Az egész helyzet olyan volt mint egy lázálom. A hatások a környezet, a hangok, a férfi közelsége, az adrenalin, és úgy minden szürreális kuszaságot alkotott. Pedig a képességem pihent. Nagy szerencsém volt, hogy nem kellett gondolkodnom abban a pillanatban, megtette helyettem más. Így csak automatikusan sodródhattam tovább. Nagyot bólintottam a férfi szavaira és elindultam a fedezék felé. Már onnan követhettem nyomon az szörnyű hangokat.

Ahogy a lányt biztonságban tudhattuk a kuka mögött felemelkedtem s karjaim előre lökve a még ép járőr felé intettem. A közeli házak árnyai rátelepedtek azonnal sűrű sötétségbe vonva a testét, mi nekünk árnyalakként rajzolódott ki, ő viszont aligha látott benne túl sok mindent. A másik zsaruval nem volt semmi gond már, az térdre rogyva markolászta a csonkolt csuklóját. Nem tudtam mi legyen, Noel halálra fog rémülni, ha megöljük a két rendőrt, de ha elengedjük, akkor innentől mindhárman körözött terroristák vagyunk. De ketten minimum.
- Hagyja csak békén a fegyverét - recsegtem hidegen. - Vakon még a végén egy járókelőt sebesítene meg...
Ez hatott, a fickóba jól belenevelték a rendőrségi reflexeket. Elfogott a méla undor. Mint egy játékbaba, amit felhúztak és csak megy előre akarat nélkül. Férgek... Halkan mellé léptem és kivettem a táskájából a fegyvert. SIG-Sauer. Tipikus rendőrségi oldalfegyver, de elég jó kis cucc. Pontos, könnyen kezelhető, egyszerű, jó hatótáv és nem is túl nehéz. Még jól jöhet a dokinak is esetleg. Elmerengtem egy másodpercet, majd a vakon, ledermedve álló rendőrt oda sem nézve halántékon lőttem. Aztán Hugh szemébe néztem és a sokkos fickóra mutattam:
- Én nem teszem meg helyetted. De ha elengeded, mindhárman űzött vadak vagyunk. Ha nem... - megvontam a vállam - maradnak az eredeti vádak ellened és esetleg kereshetsz egy ügyvédet. De ez a te játszmád és a te döntésed....

Nem állítottam meg Eduardot. Nem is láttam értelmét a mészárlásnak, de tudtam, ha életben marad, abból Noelnek származhat kára, és azt semmiképp sem akartam.
De mi legyen azzal, aki már nem jelent veszélyt?
A fegyverért nyúltam. Elvettem, és méregettem a súlyát. Nem volt túl nehéz, de a célnak megfelelt.
Nehéz döntés volt, de aztán szemem a kuka mögött kuporgó Noelre tévedt.
Szegény lány, ha most úgy döntök, még akár börtönbe is kerülhet. A törvények nem védenék meg, és hiába nem csinált semmit, egy rendőrgyilkos mután... Nincs esélye a bíróságon. Végül mindhármunkat elkapnak, és akkor még a halálbüntetés sincs kizárva.
Ha pedig egy rendőr élete van a mérleg egyik serpenyőjében, aki gondolkodás nélkül végzett volna velem fordított helyzetben, és egy fiatal, szép jövő előtt álló mutáns lány élete a másikban, nem kérdés, mit választok.
- Nagyon sajnálom - mondtam, és meghúztam a ravaszt.
A rendőrnek többé nem voltak fájdalmai.

Az a fájdalmas üvöltés elég volt nekem ahhoz, hogy betapasszam a fülem a tenyeremmel és ne akarjam tudni mi történik búvóhelyem túloldalán. De ez a fajta szigetelés nem volt tökéletes, hallottam még amit Ed mondott. Megtudtam, hogy előkerült egy fegyver, és mit jelentett az, hogy vakon?! Irtózatosan féltem és aggódtam. Mindannyiukért.
Kicsikére összehúztam magam ültemben és fohászkodtam, hogy senkinek se essen baja. Hogy békésen megoldódjon a probléma. Igazából elképzelni sem tudtam ennek a módját, de azért bíztam benne teljes valómból. De akkor eldörrent egy lövés. Nagyon megijedtem. Szemem erősen összeszorítottam és ujjammal tökéletesen hangszigeteltem a hallójáratom. Fikarcnyi információt sem akartam elmémbe engedni a konfliktusból, nem akartam, hogy a fantázia talán még szörnyűbbé tegye. Minden ízemben remegtem és csak vártam, hogy véget érjen minden. Pozitívan. Vagy felébredjek a buszon és riadtan konstatáljam, hogy megint eltévedtem.

Néztem, ahogy az orvos némi hezitálás után agyonlövi a csonkolt kezű rendőrt. Biccentettem felé:
- Ezek nem adtak le riasztást a központnak - mormoltam, majd lehajolva visszavettem az igazolványokat. Hughnak oda nyújtottam a sajátját, aztán a lány felé intettem: - Nézzük meg jól van-e.
Miközben a kukafedezék felé ballagtunk megráztam a fejemet:
- Terrorista? Ez baromság - recsegtem. - Egy terrorista nem kér elnézést attól, akit kénytelen agyonlőni. Már megint a mutánsokkal akarnak szívózni a kék kabátos srácok... Figyu, innen marha sebesen el kell tűnnünk, az árnyak egy időre elrejtenek minket, legalábbis a vonásainkat, de azért a lövöldözés miatt igen hamar itt lesz a többi ilyen marha. Gyertek, kiviszlek titeket a kikötőbe, szerzek neked egy új igazolványt, a többi meg... hát azt majd átbeszéljük - csóváltam a fejemet.
A csaj a fülére szorított kezekkel ült szorosan lehunyt szemmel. Óh bakter! Remélem a kis hülye nem kapott sokkot, vagy ilyesmi. Visszafojtottam a sóhajom, aztán letérdeltem elé és finoman megpróbáltam elvonni a kezeit a füléről:
- Hé! Noel! Kicsi lány... Már vége, oké? Nincs baj... - próbálkoztam.

A nadrágomba dugtam a fegyvert, persze csak miután bebiztosítottam. Egyszer, amikor behívtak a sürgősségire túlórázni, mert nem volt elég ember, behoztak egy kevéssé intelligens és nagyon ittas férfit, akinek ily módon sikerült szétlőnie a saját nemi szervét. Én semmiképp sem akartam erre a sorsra jutni. És azt sem akartam, hogy Noel észrevegye nálam a fegyvert, így ráhúztam a kabátot.
- Nem, nem szóltak be, legfeljebb rólam, titeket nem ismernek. Az új igazolvány jó lesz, kösz. De ne a kikötőbe vigyük. Vagy legalábbis onnan küldjük vissza a Xavierbe, ha ő is úgy akarja. Nem akarom, hogy baja essen. Vagy... Ed? A kislány tudja, mi történt. És látta az arcunkat. Tudja, hogy kik vagyunk - mondtam zordan - Talán meg kéne győznünk, hogy ez elkerülhetetlen volt, és nem szabad beszélnie róla.
A fiatalember máris Noel-t próbálta visszarángatni a valóságba. A legegyszerűbb lenne megölni a lányt, gondoltam, de mutáns ne öljön mutánst, ha nem muszáj. És van más megoldás is.

Hozzám ért valami és megrezzentem, de szerencsére hamar felfedeztem, hogy az csak Ed volt. Szavai második felét már halottam, hála annak, hogy egy nagy sóhaj keretében feloldódtam. Végigmértem őt, majd a doktort is, és a nincs baj megjegyzés után kis híján kibukott belőlem a kérdés, hogy "Mi történt?". De támadt egy fura érzésem és úgy gondoltam, lehet, hogy jobb lenne, ha nem kérdeznék rá. Amiről tudnom kell, úgyis tudni fogok. Gyorsan átformáltam a kérdést.
- Jól vagytok? - kérdeztem ártatlanul, miközben aggódva újra végignéztem rajtuk. De minden jel arra utalt, hogy rendben vannak. Nyomasztott az az eldördült lövés, de nem mertem szóvá tenni valamiért, most ahogy így fölém magasodtak. Inkább hallgattam róla.

Biccentettem még Hugh szavaira, de semmiképpen sem akartam bántani Noelt. Mutáns. Mint mi. Így is épp elég sokan válnak közülünk áldozatokká, ebben nem akartam részt venni, sőt, ha kell, akkor megállítom benne a robbanós fiúkát is, ha tudom. Viszont reméltem erre nem lesz szükség. Óvatosan feleltem Noelnek:
- Igen, mi jól vagyunk - válaszoltam. - Viszont ez az egész nem éppen úgy alakult, ahogy szerettük volna. Figyelj rám pici lány, most nagyon sebesen el kell tűnnünk innen, oké? Leviszlek titeket a kikötőbe, ott tudok szerezni ezt-azt a dokinak, meg ha kell neked is, aztán megbeszéljük történteket és a hogyan tovább kérdését. Ez már nem tréfa, oké? Gyere - nyújtottam felé a kezemet.

Idegesen álldogáltam ott, amíg Eduardo Noellel beszélt. Nem, ez már valóban nem tréfadolog. Embert öltem. Nem először, persze, és még csak azt sem mondhatnám, hogy ez volt az első gyilkosság, amit szánt szándékkal követtem el, de attól még rossz volt belegondolni. Tudtam, hogy Noel és a magam védelmében szükség volt erre, és azt is tudtam, hogy nem vagyok egyedül a bűnömmel, hisz Eduardo is ugyanezt tette, de ez nem kimondottan segített.
Egyszer régen letettem egy esküt, mely szerint nem ártok és minden tehetségemmel mások javulását szolgálom, és ezt az esküt ismételten megszegtem. Pedig mindig is komolyan gondoltam.
Azt kell eldöntenem, hová tartozom. Mert az enyémeket nem bántom. És a mutánsok azok, akiket így nevezhetek. Az emberektől csak fájdalmat kaptam és lenézést. A mutánsoktól pedig megértést. Végtére is, ez nem egy nehéz döntés.
- Eduardo, Noel, indulnunk kellene. Már közelednek a szirénák.

Tudatosan igyekeztem nem gondolni a rendőrökre, és hogy mi történhetett velük. Azon dolgoztam, hogy megnyugtassam magam és el tudjam hinni, hogy ők is jól vannak. Minden ellenére. Így volt a legkönnyebb. Komolyan végighallgattam Ed a szavait. Nyugodtan gondoltam végig az egészet, nyugalmam talán a sokknak köszönhettem, vagy annak, hogy nem is tudtam felfogni igazán a történteket.
Legszívesebben felajánlottam volna, hogy hagyjanak itt, és ők tegyék a dolguk, úgy is csak hátráltatnám őket, semmi hasznom nem lenne. De nem sikerült kinyögnöm egy árva szót sem, csak bólintottam, hogy megértettem, amit mondott. Kénytelen voltam így még boldogítani őket, és várni a pillanatot, amikor végre hazamehetek.
- A táskám az asztalnál maradt. - említettem meg halkan, bocsánatkérően, miközben elfogadtam Ed segítségét a felálláshoz. Azt azért nem akartam itt hagyni a nagy sietségben, ha már eljöttem érte, és ezzel ekkora kalamajkába keveredtem. Megszidtam magam, amiért nem voltam képes telefonon egyeztetni. Amiért mindig is féltem beleszólni abba a készülékbe. Most nem kellett volna személyesen bemennem a reptéren elkallódott csomagomért, és nem lennék itt.

Talpra húztam a lányt, majd elindultunk visszafelé. Ránéztem az orvosra:
- Kocsival vagy? Ha igen, akkor vidd te Noelt és kövesd a motoromat. Ha nem... na akkor érdekesebb lesz a játék - csóváltam a fejemet.
Miközben visszasétáltunk óvatosan átkaroltam Noel vállát és magamhoz húztam. Jó kérdés, hogy a két holttest milyen reakciót vált ki belőle majd, így, hogy már látja is. De reméltem, hogy a védelmező póz, az erős tartás egy kis belső acélozást ad neki. Nem ártana, mert jó eséllyel ki fog akadni...
Ahogy odaértünk lehajoltam, felvettem a táskáját és a vállamra dobtam, majd érdeklődve vártam Hugh válaszát, de Noelt egyszerűen magamhoz öleltem, hagytam, hogy ha akarja, akkor az arcát a mellemnek döntse és kihagyja a nem éppen étvágygerjesztő látványt.

- Nincs kocsim, de áll itt az utcában egy néhány. Szerintem meg tudom oldani.
Oda is léptem az egyikhez. Ismertem a típust, nemrég olvastam róla egy cikket az orvosi pihenőben, a kórházban. Tehát, az ott a riasztó. Kulccsal indul, nem gombbal, ami jó, mert alig hiszem, hogy ne tudnék összekötni két drótot. Régen is csináltam ilyet, még odahaza, Londonban, amikor elvesztettem a kocsim kulcsait.
De hogyan nyissam ki az ajtót? Nem akartam üvegszilánkokon üldögélni, szóval belülről kifelé kéne kitörni az ablakát. Arrébb mentem, és egy kis koncentráció után sikerült kirobbantanom az ablakot. A riasztó persze felvisított, de a következő detonáció azt is tönkre tette. Sikerült nem komolyabb kárt tennem az autóban, ami igazán remek volt.
Benyúltam a törött ablak helyén, és kinyitottam az ajtót belülről. Beültem, és előhalásztam a szikémet. Azzal piszkáltam ki a slusszkulcs helyét, hogy aztán a drótokat összeillesztve elindítsam az autót. A riasztó felrobbantása miatt az utastérben égett műanyag bűze terjengett, de ezt leszámítva semmi gond nem volt
- Ülj be, Noel. Jobban teszed, ha előre ülsz, hátra nagyon be fog vágni a menetszél.

Ed átkarolta a vállam és ez roppant kellemetlen élmény volt számomra. Természetesen azon kívül, hogy összehúztam magam nem adtam ennek semmi jelét. Az ilyesfajta közvetlen testi kontaktusok nagyon távol álltak tőlem és legszívesebben menekültem volna belőlük. Nem hittem volna, hogy pár másodperc múlva mégis mennyire fogok örülni neki.
Amint megpillantottam a rendőröket a földön, elkaptam a fejem róluk és kezem is szemem elé tartottam. De elkéstem egy annyiban, hogy a vér látványától így sem tudtam megkímélni magam. Szerencsére részletekkel azért nem gazdagodtam. Viszont most következett el az a pillanat, amikor minden erőm latba vetve meg kellett küzdenem a gondolatáradatommal, mely kaotikusan csapongva talán a pánik széléig is elsodorhatott volna. Erőlködtem, hogy inkább ne gondoljak semmire, az rám nézve mindig ártalmas tud lenni. Inkább Edbe kapaszkodva számoltam a lépéseinket. Még nem jött el az ideje, hogy megengedjem magamnak, hogy felfogjam a történteket.
Dermedten figyeltem Hugh ténykedését, miközben Ed fölsőjét markoltam erősen. Abban a szorításban próbáltam talán levezetni a belső feszültséget, melyet a tehetetlenségem és az egymásnak szögesen ellentmondó gondolataim, elméleteim, feltételezéseim váltottak ki, no meg az attól való félelem, hogy nem cselekszem helyesen. Hiszen egyelőre nem tudhattam valójában kik is újdonsült ismerőseim. Nem akartam ítélkezni, de féltem tőlük. És ez az érzés pedig szégyenérzetet váltott ki belőlem.
Majd megbeszéljük a történteket... Bíznom kellett egy kicsit és hinni a jóban. Vagy futni?
Döntésképtelenségemnek végül a doki utasítása vetett véget. Ülj be. Ez a külső hatás végre megbillentette a mérleg egyik serpenyőjét, így hallgattam az áramlatra. Nem nagyon akaródzott, de megtettem. És szívből bizakodtam, hiszen most már mást nem tehettem.

Ösztönösen átkaroltam Noelt és simogattam a fejét meg a hátát, míg Hugh "szerzett" nekik kocsit. Felszaladt a szemöldököm, de biccentettem:
- Hála az égnek, ez egy kis kocsi - sóhajtottam. - El fogsz férni vele a sikátorokban is, mert mellékutakon megyünk. Törött ablakkal igen hamar lekapcsolnának a zsaruk, ha meglátnak, én meg őszintén szólva a kommandósokat elkerülném. Gyere a motor után.
Kinyitottam Noelnek az ajtót és segítettem neki beülni, amilyen állapotban volt, konkrétan leültettem az ülésre, aztán a térdénél átfogva a lábait irányba fordítottam, végül becsatoltam neki az övet is. Felpattantam a motoromra, miközben sebesen járt az agyam hova vigyem a csipet-csapatot. Megvan! A világítótoronynál van egy régi hajó...

//A poszt a világítótoronynál folytatódik//