Re: South Point

by **Annabelle Shirley** Hétf. Ápr. 08, 2013 5:21 pm

Te jó ég, összefont a karját, és olyan szigorúan néz, most biztos mérges, és minden oka megvan rá, nem hogy nem segítettem, de csak megnehezítettem a munkáját, semmi értelme nem volt velem vesződnie, ha most tönkretettem mindent, ugyanazt műveltem vele, mint Charles-szal, csak őt még őszintén sajnálom is, és igazán... Juj, ez mi?
Reflexből húztam be azonnal a nyakam, ahogy a súlyos kéz érintését megéreztem a fejemen, de aztán inkább megkönnyebbült, jól eső mosollyal mozdítottam finoman ide-oda, hogy beszálljak a simogatásba. Akkor ezek szerint annyira nem is lehet mérges. Sőt, ahogy elnéztem a pajkos mosolyát... lehet, hogy nem is haragszik rám? Boldog vigyorra húzódott hát az én szám is, majd elszánt lelkesedéssel fűztem össze két kezem ujjait, hogy csak a mutató és a középső maradjon kinyújtva, mintha egy pisztolyt fognék, szemeim pedig lezseren szűkültek össze, mint a westernekben a párbaj előtt.
-Menjünk, Sundance - biccentettem.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. Konkrétan egy addig részemről figyelmen kívül hagyott nő jelent meg, látszólag a semmiből, és ő még lazábbra vette a figurát, mint én, csak ő egyáltalán nem játszott rá. Rémületemben először teljesen ösztönösen cselekedtem: ráfogtam a ,,fegyveremet", hátha attól megijed.
-Ja, persze... - morogtam kicsit elszontyolodva, miután észbe kapva eresztettem le a kezeimet, amikről egészen biztosra vettem, hogy ha megszakadok se tudnának töltényeket kilőni.
Ezek után valahogy megértettem az elém vágó Tibut, hiszen ezek után aztán végképp úgy tehettem magam a leginkább hasznossá, ha csendben meghúzom magam a háttérben, amíg a nagyok elintézik a fontosabb dolgokat.
Viszont az óra, ahogy előkerült, rögtön felkeltette a kíváncsiságomat, elfeledtetve velem a belenyugvó elhatározásomat, hogy csendben meghúzzam magam. Mondjuk ez már akkor elkezdett igen nehéz lenni, amikor a Nina nevű nő, aki nyilvánvalóan ismerte Tibut, közelebb lépve hozzánk engem vett elő, bár nem volt egészen világos a számomra, hogy hozzám beszél, vagy egyszerűen csak rólam.
-Amikor miről van szó? - húztam fel a fél szemöldökömet. - Az ingei gallérjáról? Nem, ami azt illeti, bátor nyíltsággal beszél róluk mindig.
Szívesen rátettem volna már a kezem a kincsre, amiért idejöttünk, de Nina kitért Tibu támadása elől, így továbbra is lépéselőnyben volt. Valamiért nagyon nem tetszett nekem ez a nő. És azt is tudtam, miért nem. Túl sokat engedett meg magának, és nem is az óra miatt. Túl közel hajolt hozzá, túl bizalmasan tapicskolta össze, egészen úgy viselkedett, mint Charles az erkélyen.
-A húga vagyok - válaszoltam büszkén kihúzva magamat, majd Tibut megkerülve elé léptem, hogy fenyegető pillantásomat az övébe fúrjam. - Neki pedig már van barátnője, akivel csókolózni szokott, úgyhogy el a mancsokkal.
Nem mondhatnám, hogy különösebben magabiztos lettem volna harc terén, de úgy éreztem, most rajtam a sor, hogy megvédjem Tibut, aki most biztos legalább annyira fél, mint én Charles karmaiban. De reméltem, hogy valahogy veszi a telepatikus üzenetemet, amiben biztatni próbálom, hogy nyugodjon meg, most én védem meg őt, vagy azért, mert titokban telepata, vagy azért, mert... hát, mert nem hülye, és lát a szemétől.
Nina horkantva nevetett fel, amit én ugyan nem tudtam hova tenni, de jelenleg úgyis csak az óra érdekelt.
-Sosem említette, hogy lenne húga - ingatta a fejét még mindig vigyorogva Tibu felé pillantva. - Pedig nagyon közel álltunk egymáshoz. Igaz, angyalkám?
-Akkor azért kellett a paróka... - bólintottam lassan, megvilágosodva.
-Pontosan.
-Meg ez a mindent fedő bohóc smink.
Itt már azért az arcára fagyott a vigyor, és egy kicsit mintha meg is rándult volna valamivel merevebb mosolyra dermedt szája.
-Nem, az csak jól néz ki.
Ezúttal rajtam volt a gúnyos horkantás sora.
-Hát legyen ez neked a legszebb állat - dörmögtem.
-Oké - olvadt le végleg a vigyor az arcáról, ahogy ismét Tibura nézett. - Elhiszem, hogy a húgod.
-Zsíros bödön! - biccentettem elégedetten, majd tárgyilagosabb hangot megütve témát váltottam. - Na, de térjünk a tárgyra. Feltételezem, nem azért lóbálod az orrunk előtt a szajrét, mert vállveregetésre vársz. Ketten vagyunk egy ellen, szóval bőven erőfölényben, de lásd kivel van dolgod, akár még meg is egyezhetünk. Mi az ajánlatod?
Nem tudom, hogy nem tartott méltónak ahhoz, hogy hozzám szóljon, vagy egyszerűen csak egy ismerőssel kívánta megbeszélni a részleteket, de hiába tettem fel én a kérdést, a választ már Tibuhoz intézte.
-Meglep, hogy nem számítottál rám. Egy ilyen alkalmat hiba lett volna elszalasztani, éppen ezért én számítottam rád. Neked mindig volt érzéked a műkincsekhez, úgyhogy bízhattam az ízlésedben. Ha szerinted értékes, akkor tényleg az, és így megéri megkockáztatni, hogy... HÉ!
-Nézd, milyen csini! Nem használhatnám inkább ezt? - fordultam Tibuhoz a vörös parókával a kezemben, amit addig csakliztam el Ninatól, amíg ő a száját járatta, most meg már hiába kapkodott utána.
-Látom, jól kiképezted - fintorgott Nina, aki hamar lemondott a műhajáról.
Én csak akkor cseréltem le a sajátomra, ha Tibu megengedte, amennyiben nem, akkor is megtartottam, de ebben az esetben beleszuszakoltam a kistáskámba. Nem szokásom lemondani valamiről, ami már a kezemhez ragadt.
-Szóval be akarsz társulni? - kérdeztem egyre a túltömött táska csattjával viaskodva, hogy be tudjam csukni, így nem is néztem Ninára.
-Betársulni? Ezért?! Ugyan már! Még ha ötven lenne belőle, nem csak ez az egy, akkor is a töredéke lenne annak, amit mutatok, ha beleegyeztek, hogy a nyereséget kétfelé osztjuk.
A csatt hangos kattanással végre engedett, én pedig rövid hümmögés után, időt hagyva Tibunak, hogy ő nyilvánítson először véleményt, ha szeretne, később szólaltam csak meg.
-Részemről rendben. Nekem igazából tök mindegy, hogy mit lopunk el, úgyis csak az számít, hogy mennyiért tudjuk elpasszolni. És az elosztás is tetszik. Fele-fele. Fele Tibué, fele az enyém.
-Nem csak az a fontos, hogy mennyit kapunk érte - emelte fel egy kicsit a hangját Nina ismét az exéhez intézve a szavait -, hanem hogy biztos vevőt is találjunk rá. Én tudok ilyet. De sajnos egyedül nem sokra megyek. Ha csatlakoztok, ti is jobban jártok.
-Ha ekkora egy zseni vagy, mi szükséged van ránk?
-Petersonéknak fogalmuk sincs róla, hogy ezen az aukción elkelt holmik, meg az általuk oly' nagy gonddal őrzött kincseik fel sem érnek azzal, amit a ház előző tulajdonosa hagyott itt - magyarázta Nina. - Egészen pontosan egy nyaklánc. Egy aranyláncon függő gyémánt. Hatvan karát, ami fel is veti a kérdést: mire várunk még?
Finom mosollyal vontam meg a vállam.
-Oké, az annyi, mint húsz karát mindenkinek.
-Jézusom, most mi a baj? Ilyen fogást nem találni minden nap.
-Ja, képzelem, de még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mi szükséged ránk?
Ismét egy nekem nagyon nem tetsző gúnyos vigyor terült szét az arcán, ahogy magas termete miatt, amit még megfejelt a magassarkújával, előrehajolt, hogy egy vonalban legyen a szemünk.
-Láttam a kiborulásodat, pici lány. Egy jóképű pasi majdnem megcsókolt, de aztán mégsem. Tényleg horrorisztikus...
-Te nem voltál ott!
-De, ami azt illeti ott voltam, épp ezt magyarázom - kacsintott egyre jókedvűbben. - A lényeg, hogy láttam, mire vagy képes. Nekem pedig szükségem volna egy nagyon is aprócska segítőtársra. Más akármennyire is összehúzza magát, esélytelen, hogy a nyaklánc közelébe férkőzzön.
Ezzel végre sikerült elvennie a szavam. Meglepetten pislogtam rá, majd tanácsért fordultam Tibuhoz. Nem tudtam, mennyire lehet megbízni benne. Mindenesetre, ha Tibu beleegyezett, nekem sem volt több ellenvetésem. Legalábbis nem hangoztattam.

by **Tibutty Tamity** Vas. Május 12, 2013 11:15 pm

Bogyó fegyverére csak futólag vetettem egy pillantást, de a feleszmélő hangja azért melegséget csalt a szívembe, miközben eltette a pisztolyát. Őszintén? Úgy hozzám nőtt ez a kislány, mint Blökihez a legkedvesebb sípolós játéka… Csak én nem akartam szétcsócsálni szegényt. Anélkül is eléggé szórakoztató volt. Az orromban éreztem Nina tömény, jól ismert és régi, szép emlékeket felidéző parfümjének illatát. Bódító volt. Csakúgy, mint az egész nő. Nekem mindig ő testesítette meg a nőt. A nagybetűs Nőt. Nos, mondjuk úgy, hogy a viszonyunk sosem volt unalmas és idilli. Állandóan egymás agyára mentünk és folytonosan vonzott a belőle áradó határozottság, amit mégis kecsesen öltöztetett fel magára. Bogyó első értetlen kérdésére, ismét csilingelően felnevetett.

- Édes – állapította meg mosolyogva, de ennyiben hagyta a dolgot.
- Tudom – feleltem, de mielőtt még megválaszolhattam volna a következő kérdését, egy szőke tornádó söpört el az útból és a köztünk lévő lehetetlenül apró helyből is kilométereket csinált. Az ezt követő apró kóstolgatást kívülállóként figyeltem tovább, és igyekeztem láthatatlanná válni a fekete-fehér szmokingomban. Mint egy kisfiú, elöl összekulcsolt kézzel álltam és figyeltem, ahogy Nina először meglepetten pislogott párat a lány feltűnésén, aztán felnevetett.
„- Sosem említette, hogy lenne húga” - ingatta a fejét még mindig vigyorogva, majd felém pillantott. – „Pedig nagyon közel álltunk egymáshoz. Igaz, angyalkám?”
- Én… - kezdtem bele, de Bogyó tovább beszélt.
„- Akkor azért kellett a paróka...”
- Nem lehetne…
„- Pontosan.”
- Mit szólnátok, ha…
„- Meg ez a mindent fedő bohóc smink.” – Újra Bogyóra néztem, de már kezdett kimenni a vér az arcomból. Egyszer-kétszer felidegesítettem már Ninát. Tudtam, milyen nehezen tűri, ha kritizálják valamijét is. Mármint… Ha rosszul kritizálják.
- Azt hiszem…
„- Nem, az csak jól néz ki.”
„- Hát legyen ez neked a legszebb állat.”
- Most már tényleg…
„- Oké” – olvadt le végleg a vigyor az arcáról, ahogy ismét rám nézett. – „Elhiszem, hogy a húgod.”

Én csak behúzott nyakkal megeresztettem egy bizonytalan mosolyt, még mindig azon gondolkozva, hogy ezt hogy kellene fogadnom. Rühelltem, ha macskapárbaj szagát sodorta felém a szél és most fénysebességgel tódult az arcomba, majdnem fellökött az ereje. Azonban igyekeztem összekapni magam. Ugyan, attól még, hogy legszívesebben beráztam volna egy ketrecbe őket, hogy engedjék ki a gőzt, eldobtam volna a kulcsot és vissza se néztem volna, nem azt jelentette, hogy ezt is tettem. Eléggé tökön rúgta volna a büszkeségemet és a férfi mivoltomat. Ahogy Bogyó rátért a tárgya, úgy igyekeztem én is végre visszazökkenni. Peterson, bál, fogadás, lenyalt haj, műkincs... Miközben Nina elkezdett beszélni, a szemem sarkából néztem, hogy min ügyködött a lány.

- Tudod, valaki megéri a fáradtságot – válaszoltam Ninának és megpaskoltam Bogyó fejét, amiért ilyen ügyes volt. Még mindig a nőn tartva a szememet, hozzátettem. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne Bogyó, ha egyik pillanatról a másikra új hajad lenne. Bár, kifejezetten jól állna neked. Kiemeli a szemed – fejeztem be elegánsan és úriemberként, amivel időt nyertem és gondolkoztam, vajon hogyan lehetne visszaszerezni az órát. Nina mindig is imádott játszani és ha belementem volna a mostani fogócskájába, biztosan nem szabadultam volna reggelig. Le kellett ráznom.

- Azért igazán sajnálatos, hogy ennyire ellustultál. – Az egyik szemöldöke ívesen felszökött, mire megrándult a szám sarka. – Az, hogy az én szagomat követed, hogy csurranjon-cseppenjen valami – felciccegtem és megcsóváltam a fejemet. – Te ennél jobb voltál, drágám.

- Én ennél még mindig jobb vagyok.

Ekkor állt elő Bogyó a betársulásos ötletével, amit alapból sem hittem volna el Nináról. Nem, ő mindig is az a büszke fajta volt, aki a maga erejéből szerzi meg, amit akar. Félreértés ne essék, a legnagyobb lelki nyugalommal is vert át másokat – a maga erejéből. De a betársulás? Az nem az ő asztala volt.

- És most higgyem el, hogy terv nélkül jöttél ide, egyedül abban bízva, hogy vagyok olyan manipulálható és pénzsóvár, hogy elfogadjam az ajánlatot? Ugyan, Nina, ennél azért jobban ismerlek. És azt hiszem, te is jobban ismersz. Ha igazad mondasz és tényleg van itt valami ennél is értékesebb dolog, biztos, hogy nem úgy jössz ide, hogy talán megszerezd. Nem, te mindig biztosra mész, ebből adódóan van valami ötleted, hogy, ha nemet mondok, hogyan vegyél rá minket a munkára – biccentettem oldalra a fejemet, miközben keresztbe fontam a karomat. A kikövetkeztetésemet hallgatva elmosolyodott és a tenyerét finoman odaérintette az órát tartó kezének a csuklójához, mintha aprókat tapsolna.

- Bravó. Még mindig jól forog az eszed, nem igaz?

„- Részemről rendben…” Némán hallgattam végig a párbeszédüket, miközben nagyban gondolkoztam. Egyértelmű, hogy a lány kellett neki, de vajon tényleg emiatt a bizonyos „kincs” miatt vagy pedig azért, hogy elválasszon tőle és még nehezebbé tegye a dolgomat. Bogyó segélykérő pillantását látva egy-két másodpercig belenéztem a lány szemébe, aztán lassan Ninára tekintettem.

- Te is tisztában vagy vele, hogy tisztában vagyok vele azzal, hogy van valami hátsó szándékod.
- Ez így van – bólintott, miután elgondolkozott.
- És azt is tudod, hogy idő kell, amíg kitalálom.
- Ne rágd magad, senki sem lehet tökéletes – kuncogott fel. – De ha jó kisfiú leszel, megkapod az órát és mindenki boldog lesz… Ugyan már Tollas, ne vágj ilyen képet, tudod, hogy tudom, nem tudsz ellenállni egy ilyen felhívásnak!

- Rendben – biccentettem nagy nehezen, mintha hatalmas nagy gondot jelentene beleegyezni ebbe. – Úgyis el kell ütni az időt, amíg vissza nem kerülnek a műkincsek a raktárba. Ez a kis akció, úgy – ránéztem az órámra – tíz perces csúszást idézett elő. Már megy az aukció. Legalább addig járunk egyet, nem tévesztem szem elől az órát és rájövök mit akarsz pontosan – soroltam fel a pozitívumokat, majd a lányra kacsintottam. – Valakinek rajta kell tartani a szemét egy tolvajon, nem igaz?

- Nagyon vicces… Igazi Tamity poén, ha jól sejtem – nézett végig rajtunk Nina, majd elégedetten elmosolyodott, egy futó pillantást vetett a K.O.-val kiütött Bogyóra, majd megfordult és elindult lefelé az első emeletre. A lépcsőn lefelé haladva, a kissé nagyobb táskájába elsüllyesztette az órát, majd félúton hirtelen megtorpant.

- Ó, valami hiányzik – tettette, mintha nagyban gondolkozna, de én már tudtam miről van szó.

- A paróka – mondtam a nővel egyszerre, mire melegen rám mosolygott. Nem viszonoztam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy hogyan viszonyuljak Ninához. Bogyó felé nyújtottam a kezemet. – Muszáj lesz odaadnod neki, kicsi... Majd utána visszalopom tőle, ha nem adja oda. Ígérem.

- Hallottam ám…

by **Annabelle Shirley** Hétf. Május 13, 2013 10:11 am

Nina ,,édes" jelzője nem csengett éppen édesen, de alig kezdtem csücsöríteni, hogy most bizony könyörtelenül kinyújtsam rá a nyelvemet, Tibu máris a védelmemre kelt. Mármint igazából csak egyetértett vele, de tőle ez sokkal inkább hatott tényleges bóknak. Így aztán büszkén kihúztam magam szélesen vigyorogva, és csak azután öltöttem ki Ninara a nyelvem. De úgy kell neki, ő kezdte!
Parókacserére végül nem került sor, mivel Tibu nem helyeselte, úgyhogy repült a kis táskába, miközben a buksipaskolgatásra ösztönösen közelebb húzódtam hozzá. Aztán kicsit győzködni kellett, hogy beleegyezzen a kitérőbe, de ezt már a nőre hagytam, elvégre eléggé úgy tűnt, tudja mit csinál. És ami még fontosabb, ezzel Tibu is tisztában volt. Bár a nő meg tudta, hogy tudta, de ez nem jelentett gondot, mivel mi meg tudtuk, hogy ő tudja, hogy mi tudjuk, akkor is, ha ő tudta, hogy mi... Na jó, a lényeg, hogy mindenki képben volt!
-Mi? Nem! - léptem hátrébb magamhoz szorítva a táskámat. - Az enyém, nem adom.
-Nem, kicsi lány, nem a tiéd - ingatta a fejét Nina, és bár még mindig mosolygott, amint Tiburól rám emelte a tekintetét, anélkül vált jóval fagyosabbá, hogy akárcsak egy hangyányit is elgörbült volna valamelyik irányba.
-Te is tolvaj vagy, úgyhogy tudnod kéne, hogy amit elcsórtam, az az enyém - szájaltam vissza.
-Akkor milyen jogcímen is tartotok igényt az én órámra? - érdeklődött szinte nyájasan.
-Nem elkérni akartam, hanem lenyúlni - világosítottam fel, mire felhorkanva csóválta meg a fejét.
Válaszolni azonban nem válaszolt, mert Tibu megelőzte. Kicsit mérgesen néztem rá, amiért Nina oldalára állt, d az ígéretére megenyhültem. Kérdő pillantással rajzoltam egy x-et a mellkasom bal oldalára, és ha bólintott, lemondó sóhajjal, de halvány, hamiskás mosollyal nyújtottam át annak a némbernek a műhaját, de előtte még jól összeborzoltam.
-Hé! - csattant fel méltatlankodva.
-Neked már úgyis mindegy, boszi.
-Egyem meg! - csikorgatta a fogát, aztán egész úton a ,,haját" igazgatta.
Mielőtt elindultunk utána, még elkaptam Tibu karját, és lehúztam, hogy a fejünk szintben legyen, miközben sötét pillantásokat vetettem a nekünk háttal álló Ninara.
-Én egyáltalán nem bízom ebben a nőben - súgtam a fülébe. - De ő egyáltalán nem olyan ijesztő, mint Charles volt, szerintem ő nem is akarna egyben lenyelni. Úgyhogy őt talán még én is el tudom intézni. Ha baj, maradj mögöttem, én majd megvédelek, jó?
Azzal elengedtem, de nem néztem rá, továbbra is Ninát figyeltem, aki éppen ekkor fordult hátra, hogy megsürgessen minket. Neki is lódultam, de nem voltam hajlandó sem előtte, sem mellette menni. Tibu akárhol is helyezkedett el, én akkor is hátul lépkedtem, mert gondoltam, inkább Nina legyen az, aki fenyegetve érzi magát.
-Ez volt régen a cseléd lépcső - magyarázta, amikor egy hosszú folyosó egyik oldalán kinyitott egy ajtót, ami mögött egy keskeny csigalépcsőt lehetett találni.
Az ajtón lévő lakat nyitva lifegett a helyén, de a zár körüli karcnyomokból nyilvánvaló volt, hogy nem kulccsal nyitották ki. Finoman megböktem Tibut, és jelentőségteljesen rábámultam, ha esetleg nem vette volna észre. Az még nem volt furcsa, hogy Nina feltörte a lakatot, de az, hogy már így találtuk elég furcsa volt, hiszen csak most érkeztünk. Már volt itt hamarabb? De akkor miért fordult vissza? Vagy tényleg elhallgat valamit? Nem kissé csökkent a bátorságom, aminek hatására védelmet ígértem Tibunak, de igyekeztem úrrá lenni rajta, hiszen ki tudja, mi vár még ránk (mondjuk épp ezért kezdett rajtam kitörni a frász, de erre tényleg nem volt szabad gondolnom).
-Csak utánatok - mutatott a töksötét lépcsőház felé.
-Meg egy nagy büdös rossebet - vicsorogtam rá.
Nina lebiggyesztette az ajkait, és úgy méregetett, mintha máris átváltoztam volna gyíkká.
-Nem tudnád egy kicsit rövidebbre fogni a pórázt? - morogta Tibunak, de ha ő sem merészkedett előre, végül megtette ő.
Sötétség honolt körülöttünk, és a levegő is dohos volt a pókhálós, poros falak között. Nina felkattintott egy kapcsolót, mire mellettünk, és a felszűrődő fényből ítélve lent is kigyulladt egy-egy falra szerelt lámpa. Nem világították meg valami hű, de hatékonyan a környéket, az izzószálak szinte már narancssárgállottak, és zizegő hanggal hunyorogtak.
-Már senki nem jár erre, úgyhogy lezárták - magyarázta út közben Nina. - Meg nem is túl elegáns, úgyhogy állítólag majd át tervezik alakítani, de nem sietik el, mivel a pincébe a másik oldalról is le lehet jutni egy sokkal szebb, világosabb, melegebb, tisztább és nagyobb lépcsőn...
-Ja, tényleg borzalmasan hangzik, úgy örülök, hogy inkább erre jöttünk - forgattam a szemem.
-... viszont azt nagyon szigorúan őrzik, főképp most, de ne aggódjatok, megéri.
Mikor leértünk, egy jókora vasajtóval találtuk szembe magunkat. Nyilván a pincebejárattal. Nina azonban nem törődött vele. Elfordulva tőle a csigalépcső mögé lépett, hogy a csupasz téglafalhoz vezessen minket (mind a nagyjából másfél méternyi távolságon).
-Nem véletlen, hogy annyi ritkaságot tudnak mindig felmutatni az aukcióikon. A legtöbbjét külföldről szerzik, vagy itthoni műgyűjtőktől. Ezek miatt azonban még nem lenne akkora a siker. Mindig kell még valami érdekesség is. Elég minden alkalommal egy-két dolog, ami idevonzza a pénzeszsákokat, akik ha már itt vannak, úgyis vesznek még ezt-azt. Nem kis munka volt megtalálni őket.
Nem hiszem, hogy akár a legcsekélyebb erőfeszítést is tette volna, hogy leplezze a hangjában csengő önelégültséget, ahogy kiemelt pár meglazult téglát a falból szemmagasságnál kicsit magasabban. Mögöttük egy vaslap lapult betört üvegcsíkot keretezve. Újabb ajtó.
-A háború idején épült óvóhelynek. Most itt tárolják a legértékesebb kincseiket. Innen lefényképeztem, felvettem mindent, amit csak lehetett, de nem tudnék bejutni. Legalábbis nem észrevétlenül. Túl zajos lenne, és nem akarom kockáztatni, hogy felfedezzék a lebontott falat, ha tényleg sor kerül a felújításra. Éppen ezért, hogy kerüljük a lebukás veszélyét, mást sem érdemes elhozni... legalábbis nem azonnal - kuncogott fel, majd ismét rám nézett. - Elég világosan fejeztem ki magam, kicsi lány? Csak a nyakláncot hozhatod ki, semmi mást.
-Mi van?! - meredtem rá elképedve. - Tök egyedül menjek be ide? Sötét van, és olyan kísérteties, és...
-Indíts!
Tibuhoz lapulva bámultam az aprócska nyílást, ami alig volt nagyobb, mint a tenyerem. Nem egészen tudtam, hogy pontosan mitől félek, ráadásul egy kincses kamrába mehetnék, ami teli lehet sok-sok csillogó holmival, de már betonkeményen rögzült bennem, hogy sötét, gyanús helyekre nem szabad mennem, mert veszélyes lehet.
-De nem... nem lehetne, hogy... ti is gyertek? - hebegtem holtra váltan gúvasztva a szemeimet a résre.
-Mint már mondtam nem.
-Belülről kinyithatnám az ajtót.
-Még ha sikerül is, elég nehéz lefeszegetni innen a téglákat, és mint már mondtam, túl feltűnő nyomokat hagynánk magunk után.
-Feltűnőbbet, mint a nyaklánc eltűnését?
-Ja, igen, nesze - dobott oda egy másikat, majd Tibura vigyorgott. - Még a módszereink is hasonlóak, szivi. Alig várom, hogy megint összefussunk valahol.
-Hagyd békén - förmedtem rá, a hamis nyaklánccal a zsebemben. - Ő már Tesst szereti, úgyhogy sosem fogja a te nyelvedet rágcsálni.
Nina megdöbbenve nézett rám, majd Tibuhoz fordulva tátogta némán, hogy ,,Rágcsálni?!"
Mivel úgy véltem, eléggé megfélemlítettem, alakot váltva másztam fel a betört ablakba, de alig nyújtottam ki a mancsomat, hogy belépjek, ijedt nyüszítéssel ugrottam hátra, egyenesen Tibu vállára, ahol felágaskodva, reszketve bújtam hozzá, a fülébe kapaszkodva.
-Az ég szerelmére - hallottam Nina ingerült hangját.
A következő pillanatban női ujjak kaparintottak meg, nem éppen gyengéd mozdulattal, hogy letépjenek Tiburól, majd még kevésbé gyengéden hajítson be a lyukon.
-Sok sikert! - szólt még utánam, miután egy rongyokba csavart zseblámpát is utánam dobott, végül pedig egy téglával eltorlaszolta a vissza utat.
Azonnal visszaalakultam, és az ajtóhoz rohanva rángatni kezdtem a kilincset.
-Engedj ki, engedj ki!
Az volt a szerencsém, hogy a rémülettől elég elhaló lett a hangom, így nem kellett attól félnem, hogy a másik oldalon álló őrök, akikről egyébként nem is tudtam, hogy tényleg ott vannak-e, bár a másik bejárat elég messze volt. Sipító zihálásom visszhangot vert, de körül se néztem, egyre a kilincset rángattam, az ajtót kapartam, mert a menekülésen kívül más nem kapott helyet a fejemben.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Május 13, 2013 7:25 pm

Felsóhajtottam, látványosan megforgattam a szemeimet, majd bólintottam egyet.

- Eskü, ígérem – mormogtam az orrom alatt, de a következőt látva reményveszetten ejtettem le a parókáért nyújtott kezemet, hogy bénán lógjon a törzsem mellett. – Komolyan, mintha az oviban lennék – nyögtem fel fáradtan. Komolyan mondom, a babák és a nők jobban elveszik az összes energiámat, mint egy egész napos rablás! Micsoda igazságtalanság már ez! Már épp indultam volna, mikor Bogyó visszarántott, ezzel azt kockáztatva, hogy egy hatalmasat essek. Rá. – Hé, hé, hé, finomabban!... Nem mondod? Akkor lennék meglepne, ha egyáltalán az anyja bízna benne… De mi?... – értetlenül egyenesedtem ki. Ez a görbe testtartás nem volt ínyemre, ráadásul a szárnyam vége úgy emelte tel a kabátomat, mint teregető zsinór a mosott ruhát. – Te meg milyen egybe lenyelésről beszélsz, vakarcs? – Aztán kezdett leesni. Elmosolyodtam, majd visszahajoltam hozzá. Ha nem egy ilyen helyzetben lettünk volna, talán még meg is tréfáltam volna azzal, hogy jól gondolja, Nina nem olyan ijesztő, mint az a Charles, de amilyen ártatlanul néz ki, olyan veszélyes és hogy még a parókájában is kések vannak elrejtve. Sőt, talán igazi boszi, aki örökké apró gyíkká varázsolja el. De végignéztem a lányon… és inkább úgy döntöttem ma kihagyom a dolgot. – Ez nagyon aranyos tőled, de nem kell féltened. Elbánok vele – kacsintottam rá, majd ismét, szokásomhoz hívem megsimogattam a feje búbját, hogy ne érezze olyan hatalmas nagy gondnak a nő felbukkanását. Imádtam, hogy ennyire imádta ezt a mozdulatot. Olyan cuki volt az elégedett, boldog kis arca! – Na, gyere, mert a végén még megszökik az óránkkal… Pár hosszabb, kimért lépéssel máris beértem a nőt és mellette mentem tovább. Elismerően végignézett rajtam.

- Ne is zavartasd magad.

- Ugyan, sosem tagadom meg magamtól a kellemest…

Az elkövetkezendő séta zavartalanul és némán telt, addig, amíg oda nem értünk a csigalépcsőhöz. Ó, hogy mi történt? Kinyitották a szájukat. Bogyó bökdösését igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hiszen tisztában voltam vele, hogy mit akart mutatni. Mindent láttam. Nina kérdésére egy árnyalatnyival sötétebb lett az arcom és miközben megindultam és elhaladtam mellette, egy másodperc erejéig közelebb hajoltam hozzá, hogy nyomatékosítsam a mondandómat.

- Nem! – jelentettem ki ridegen. Egyáltalán nem tetszett, hogy így beszélt Bogyóról. Ő az én kullancsom volt, más nem piszkálhatta! – Nők – csóváltam meg a fejemet, majd mindkettejük elé vágva, elindultam lefelé. Egy ideig csak a cipőm koppanása visszhangzott, majd meghallottam, ahogy a két elveszett bárányka is elindult lefelé. Nina magyarázkodását hallgatva felsóhajtottam. – Uncsi – jegyeztem meg. Én is tisztában voltam egy ilyen ház felépítésével. Sőt. Mily meglepő, utánanéztem, szóval az idegenvezetői szöveg nem nyűgözött le. Azonban azonnal megtorpantam, mikor Bogyó megint beszólt a lánynak. Éreztem, ahogy valaki nekem jön és puhán tompítja magát a szárnyaimmal. Egy gyors csípőmozdulattal feléjük fordultam, majd végignéztem rajtuk. – Ha továbbra is ezt kell hallgatnom, mindkettőtöket bezárlak ide. Volt már egy ilyen vágyálmom, szóval ne tegyetek próbára. – Azzal részemről az ügy le volt zárva.

- Mondtam már, hogy gratulálok a sikeredhez? – kérdeztem a büszkélkedése után.
- Nem, még nem – mosolygott pajkosan.

- Milyen nagy kár… - vigyorogtam el pofátlanul, mire lehervadt a mosolya és szúrósan belém döfte a pillantását. A lyukat nézve a falban kétkedően húztam el a számat. Nem tetszett ez nekem és a lány aggodalmát látva, még inkább elérdektelenedtem. – Nyugi Bogyó… - Simogattam meg a felkarját a könyökétől egészen a válláig, többször is, miközben hozzám bújt.

- Nina, ne parancsolgass neki! És van neve is, Alexis – jelentettem ki.

- Jaj, elnézést kérek, ahogy a te igazi neved pedig biztosan Samuel. Ne nézz hülyének, tudom, hogy nem így hívják, így ebből adódóan úgy hívom, ahogy akarom – vágott vissza, de nem érdekelt. A rágcsálni szóra, azért én is döbbenten néztem vissza Ninára, de a következő másodpercben rendeztem az arcvonásaimat.

- Jól hallottad, már Tess-t szeretem – mondtam - ... rágcsálni.

- Ó, vagy úgy - nézett rám sokat mondóan.

Bogyó határozott elindulását és ijedt visszakozását még felfogni sem volt időm, máris Nina közbe avatkozott. Amit… Na, ne…

- TE NORMÁLIS VAGY?! – üvöltöttem le a fejét. A nő ártatlanul pillantott fel rám és megrántotta a vállát.

- Most mi van? Nem érünk rá egész nap… Na! – Arrébb toltam, vagyis inkább tettem a lányt és egy gyors mozdulattal lesepertem a helyéről a meglazult téglákat. Hogy aztán még tovább bontsam a falat. A téglák és a festékmaradék hangosan, azon a jól ismert hangon koccantak neki a földnek.

- Bogyó, semmi baj, itt vagyok… Nyugi, ne kiálts… – Nyújtottam be a kezemet, majd ha valamijét kitapintottam, sietve megsimogattam. A kétségbeesett hangja a szívemig hatolt. Komolyan mondom, olyan hatást ért el, mint azoknál a nőknél, akik egy ázott, nyávogó kiscicát látnak. Leguggoltam a kilincshez, miután többször megrángattam és előhalásztam a zsebemből a tolvajkulcsot. Régi, ócska vasdarab volt, de nagy nehézségek árán, csak tudtam kezdeni vele valamit. – Semmit sem változott – morogtam magamban.

Az ajtót kinyitva, azonnal magamhoz rántottam a reszkető lányt. Majd körülnéztem. A szobában csak poros dobozok álltak egymást hegyén hátán. Nina, pedig eltűnt. Elengedve a lányt végigtapogattam a zsebeimet. Az orromat idegesen felhúztam.

- A rohadt életbe… - Nem volt meg semmilyen szobakártya, Bogyó firkantásai pedig úgyszintén eltűntek.

by **Annabelle Shirley** Kedd Május 14, 2013 1:51 pm

Persze, hogy azt mondta, hogy elbánik vele, de hát, gondolom, ezt diktálta a férfi becsület. Már amennyit én tudtam a férfiakról. De akkor sem egyeztem volna bele egy pillanatra sem, hogy ne védjem meg, ha a helyzet úgy kívánja. Hadd mehessen haza épen és egészségesen Tesshez, hogy gondtalanul rágcsálhassák egymás nyelvét!
A simogatását már megszokhattam volna, Tibu eléggé elkényeztetett, ha erről volt szó (bezzeg egy csomó kaját meg ki kell dobnom, csak azért, mert leesett a földre), de még mindig nem nagyon tudtam betelni vele, így megint bújtam a tenyerébe, szelíd fejmozgással dörgölőzve a kezéhez, miközben lehunyt szemmel élveztem a babusgatást.
Persze a továbbiakban a legkevésbé sem volt ennyire idilli a hangulat. Nina akciója annyira meglepett, hogy a rémisztő élmény mellett még az is hozzájárult a sokk-közeli állapotomhoz, hogy teljesen felkészületlenül ért. Megpróbáltam, nem ment, csak éppen azt a némbert ez nem érdekelte, és csak azért is bevágott erre a rémes helyre. Hallottam Tibu kiáltását, és valami motozást is, de nem nyugtatott meg, mivel még mindig bent voltam a szinte teljesen sötét és kimondottan kísérteties pincében - egymagamban. Éppen ezért, mikor benyújtotta a kezét, talán, hogy megfoghassam, hogy bátorítson, nem is az ő kezét láttam először, hanem egy szörnyét, aki a csápjával utánam matat, hogy aztán bekebelezzen.
Pánikolva löktem így hát vissza.
-Nem! Nem! Menj innen! - visítottam szinte már az ájulás szélén. - Hagyj békén! Tibu! Tibu, vidd innen!
Az ajtó mellé húzódva rángattam tovább a kilincset, hogy minél inkább eltávolodhassak az ismeretlen rémtől, és mire végre kattant a zár, és a bejárat feltárult, szinte kirobbantam a pincéből... egyenesen Tibu hasába, aki amint hozzám fért, megkaparintott, és magához húzott, és pedig görcsösen kapaszkodtam belé, miközben már úgy ziháltam, mintha a Kilimandzsárón futottam volna keresztbe, emellett pedig legalább annyira reszkettem is, mintha túlerőltettem volna az izmaimat. Nina távolléte szinte fel sem tűnt, de mikor végre felfogtam, hogy felszívódott, nem rázott meg különösebben. Nagyon nem hiányzott, így nem is érdekelt, hol lehet. Csak legyen minél messzebb.
-Menjünk innen! - nyöszörögtem bele a frakkjába. - Tibu, nagyon kérlek... könyörgök, menjünk innen! Kirabolom neked a Buckingham Palotát cserébe, csak innen menjünk el!
Szavaimhoz hűen már húztam is a kezénél fogva, de ha maradni akart, elengedtem. Viszont én oda még egyszer be nem akartam tenni a lábamat egy percre sem, úgyhogy inkább őrséget vállaltam. Ha velem jött, el nem engedtem a kezét, legalább a kisujját úgy szorongattam, hogy az ujjperce majdhogynem átdöfte a tenyeremet. Akár így, akár úgy, odafent kellemetlen meglepetés ért.
-Au!
A kilincs megégette a kezemet, ahogy hozzáértem. Értetlenül bámultam rá, de már nagyon ki akartam jutni, úgyhogy a magammal hozott elemlámpát kicsomagoltam a a rongyokból, és a kezemre csavarva újra megpróbálkoztam a kijutással, de hasztalan. Még csak lenyomni sem tudtam a kilincset, nemhogy kinyitni az ajtót. Megkértem Tibut, hogy világítson nekem a kulcslyukba, amíg én gyíkként közelebb másztam hozzá. Így könnyebb volt bekukucskálnom, hiszen egy nagyobb résbe kellett néznem, mint a fejem. Hunyorogva bámultam a lehetetlen képre, ami elém tárult, de mit volt mint tenni, el kellett fogadnom, hogy...
-Megolvadt.
Újra emberként álltam mellette, és az értetlenkedés mellett az eddig visszaszerzett nyugalmam fokozatos elpárolgását is éreztem. Ha erre nem jutunk ki, akkor maradt a pincén át a ki tudja, milyen modern védelemmel ellátott másik kijárat.
-Nem tudom, hogy csinálta - tördeltem a kezem. - Ráadásul ilyen gyorsan. De ez zsákutca, még berúgni sem lehet, olyan masszív. Hogy csinálhatta?
-Apróbb segítséggel - csendült fel egy ismerős hang a sarokból.
Egy ütött-kopott régi szekrény mögül egy magas alak lépett elő. A fény még nem világította meg teljesen, így csak egy emberalakú árnyéknak tűnt, de aztán, ahogy elért a csigalépcsőig, az ódon lámpakörtéből áradó sugarak végre elérték az arcát. Döbbent borzadással kerekedtek el a szemeim, ahogy megismertem.
-Te?!
-Én bizony - mosolygott rám Charles szinte már kedvesen. - Ha engedékenyebb lettél volna, most egy kényelmes ágyban pihennéd ki a... fáradalmakat... és kimaradtál volna ebből. Persze még meggondolhatod magad.
Válaszul behúzódtam Tibu háta mögé.
-Ahogy akarod - vonta meg a vállát.
A következő pillanatban egyszerűen lángba borult. Sosem hittem a spontán kigyulladásban, de ez most leginkább arra hasonlított. Azzal a kivétellel, hogy ő ezt nyilvánvalóan irányítani tudta, ezen kívül, másodpercek alatt vált eggyé a tűzzel, vagyis már nem a teste lángolt: ő maga volt a tűz. A tűz, ami egyre csak közelített hozzánk, miközben felfutott a falra, elzárt minket az egyébként is hasznavehetetlen, megrongált ajtótól, és arra kényszerített, hogy a lépcső felé hátráljunk. Egészen furcsa volt, hogy amíg az általam ismert lángok sárgás színűnek rémlettek, ő sötétvörösen izzott. Nem is úgy terjedt, ahogy az várható lett volt, hanem, mintha folyékony lett volna, kúszott utánunk elhagyva a sok fa, papír és egyéb könnyen égő holmit, még akkor is, ha át kellett hatolnia rajtuk. Ezek pedig sértetlenek maradtak, míg a lépcsőkorlát, amint hozzáért, azonnal olvadni kezdett. Vagyis teljes mértékben tudta uralni a belőle áradó pusztítást.
-Ennél még a pincében is jobb - köhögtem, és megtöröltem izzadó homlokomat.
Hogy jobban elférjünk a keskeny lépcsőkön, én gyíkalakban másztam lefelé a falon, ha pedig leértünk, átpenderültem Tibu vállára. Amennyiben sikeresen behúzódtunk a pincébe, az ajtó hangos döndüléssel becsapódott mögöttünk, majd halk sercegő hang kíséretében ez a zár is megadta magát. Csapdába kerültünk.

by **Tibutty Tamity** Szer. Május 15, 2013 9:10 pm

- Rendben – vágtam rá azonnal. A lehető leghamarabb fel akartam érni, hogy elkapjam Ninát. Bár a késztetés megvolt, mégis sokkal lassabban indultam el felfelé a lány után, mivel hátrafordulva még mindig a pincét figyeltem, meg a környékét abban a reményben, hogy hátha ráakadok valamire. De semmi. Ugyanolyan csupasz falak, semmit mondó dobozok, letakart, porosodó, értéktelen kacatok… Számítanom kellett volna az alaposságára, de a kegyetlensége miatt érzett düh miatt még ezt sem tudtam rendesen végiggondolni. Meglepett a kegyetlensége. Nem így ismertem meg és az együttlétünk közben is mindig erőszak nélkül dolgozott. Egyszerűen ez nem rá vallott. Vagy csak az idő ennyit változta… - Bogyó… ez már fáj – jeleztem finoman, hogy nem érzem az ujjamat, mikor már az utolsó lépcsőfokokat tettük meg. A lány reflexszerű kézelkapása a kilincs megfogása után gyanakvó arckifejezést varázsolt az arcomra és még akkor sem tűnt el, miközben világítottam a kis gyíkocskának. A hátamon, pedig végigfutott a hideg a gerincem mentén, a tollaim felborzolódtak a kellemetlen érzéstől. Az érzéstől (mit érzéstől, ösztöntől), ami eddig sosem hagyott cserben. Míg a lány nagyban vizsgálgatta a zárat és én is lepróbáltam (igen, tényleg forró volt), nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy figyelnek.

- Remek… - sziszegtem idegesen, mikor Bogyó kimondta az ítéletet. Szúrós pillantással bámultam a kilincset, a zseblámpával ütemesen doboltam az egyik tenyeremben és igyekeztem kitalálni valami új tervet. Nina, eléggé eszes volt ahhoz, hogy kompenzálja azt a hiányosságát, hogy csak egy ember. Mint tolvaj, egyenlő félként kellett és tudtam kezelni, megvoltak a radikális-mutáció nélküli adottságai. Abban pedig biztos voltam, hogy észrevettem volna rajta a változást, még akkor is, hogy szinte lehetetlen volt, hogy nála most alakuljon ki valami kis plusz. Tehát vagy lángvágóval csinálta, ami elgondolkoztató, hiszen miért áldozott akkor ennyi időt ránk… A hang forrása felé kaptam a fejemet és mikor az ismerős baritonhoz egy arc is társult, ökölbe szorult a kezem. A kézfejemen és a nyakam vonalán és egy-két ér jobban kirajzolódott, ahogy nőtt bennem a düh. Némán figyeltem az arcára költöző mosolyt és igyekeztem a szája mozgására koncentrálni. Nem érdekelt, hogy mit mondott, innen úgy sem bánthatta volna Annabelle-t… Próbálta volna meg. Ó, bárcsak akkor próbálkozott volna. Hiszen tényleg a szájára koncentráltam - már elterveztem, hogyan fogom kitépni a nyelvét az ajkai mögül, ha még egyszer megszólal. Egyetlen egy szó kellett volna. Helyette mit csinált? Meggyull… Mi?!

- A francba! – Elkezdtem hátrálni, Bogyót arra kényszerítve, hogy így is úgyis tegye ugyanezt és közben letéptem magamról azt a nevetséges nagykabátot, hogy szabaddá tegyem a szárnyaimat. – Én nem akartam taknyos, de ha nagyban játszunk… - Széttártam őket, amennyire a szoba engedte, hogy egy faltól falig tartó leplet húzzak Bogyó és Charles közé. Nem engedhettem meg, hogy ez a „kissé” elvadult kölyök bárhogy is a közelébe férkőzhessen a lánynak. Hogy még nagyobb védelmet kapjon a mögöttem lévő Bogyó és ne is égesse meg a tollamat, a puha pihékből fémes, éles páncélzat alakult ki. Bár, a korlátot elnézve, ez nem sokat segíthetett, de megnyugtatott. Nem tollas párnát dobtam be a tűzbe, hanem szuper-tollas-párnát.... Majd később gratulálnom kell magamnak.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy egy pillanatra megtorpant, mikor megjelentek a szárnyaim. Az arckifejezéséből nem tudtam olvasni, mert az is lángokban állt, de ez az egy, apró, elvétett gesztus… Nos, nos, Nina néni mégsem mindent osztott meg Charlie fiúval. Ezt még fel is használhattam volna. Sőt… Bogyó megfordult és lemenekült. Hogyan is fogalmazhattam volna:
A hangulatosan megvilágított helyiségben végre magányra lelt a két, érzelmektől felrobbanó (/fellobbanó) férfiú.

- Rossz hír öcskös. Elüldözted az egyetlen olyan személyt, aki megállíthatott volna – osztottam meg az információt egy magabiztos fél mosollyal, de utána kénytelen voltam felköhögni a fojtogató hőségtől, ami a torkomon folyt le, mint valami égető alkohol. A tűz melege a bőrömet égette, de a lángok még nem értek el hozzám, ahhoz épp eléggé elbizonytalanítottam a fiút, hogy ne legyen képes kihasználni az egyetlen és utolsó lehetőségét a megölésemre. Természetesen, ha eddig az volt a célja. Újabb bizsergés szánkázott végig a gerincemen, de míg az előző rossz érzést keltett, ez kifejezetten megnyugtatta az idegeimet. Úgy éreztem magamat, mintha egy öreg, puha bőrfotelba ülnék bele lassan és elégedetten. Nem kis-pályáztam. Eléggé rossz napom volt már úgyis, Charles csak hab volt a tortán és sajnos rosszkor volt rossz helyen, rossz mutáns közelében. Tehettem én erről? Én csak tisztességesen és egyenesen lopni akartam, hát nem igaz, hogy ezt is tönkre vágta egy tolvaj! A rettegés első jele akkor látszott rajta, mikor egyik pillanatról a másikra, mint ahogy meggyulladt, el is aludt. A tűzcsóvák és nyalábok egy kis késéssel, de követték a fiú példáját, bár, mielőtt semmivé foszlottak volna, néhány szerencsésebb fogást talált a jobb kézfejemen és a polcokon heverő könyveken. Egyelőre csak egy pillantást vetettem rájuk, miután felkaptam a mellkasomhoz a kezemet, de tisztában voltam vele, hogy ha ez így megy tovább, elszabadul a pokol.

Egy másik pokol. Abban a pillanatban megelégedtem azzal is, amit én adtam a fiúnak. Nem tudtam hogyan keveredett bele, nem tudtam miért és mik voltak a szándékai, így nem akartam feleslegesen kínozni. Ezért szépen felelevenítettem magamban azt, ahogy Bogyóval bánt és voálá… Mikor is beszéltem feleslegességről? Akárhogy töröm a fejemet, nem ugrik be…
Szeme kikerekedett, szája elnyílt döbbenetében, mialatt én elkezdtem becsukni a szárnyamat és a páncélzatot levenni róla. Felé léptem.

- Állj! – kiáltott fel és felemelte a karját, mintha meg akart volna állítani. Tenyereit stoptáblaként mutatta nekem, de hidegen hagyott.

- Charles, igaz? – tettem fel a költői kérdést, amire ijedt tekinteteket kaptam válaszként. Felsóhajtottam és kezemmel megmasszíroztam a halántékomat. – Nézd, most kedves leszek veled, bár nem érdemled meg. Legszívesebben szétvernélek, amiért így bánsz a nőkkel, ráadásul a rosszabb fajtákkal szövetkezel. Meg azért, mert meg akartál sütni. Meg amiért, hogy bezártál ide minket. Ha rajtam múlna, most már a földön vinnyognál, de, mondom, kedves leszek. Csak szépen gyorsan, essünk túl azon, hogy én kérdezek pár dolgot, amire te válaszolsz. Nem fog fájni, ígérem és utána elmehetsz.

- Azt mondtam állj! – üvöltött rám. Megálltam.
- Ninának dolgozol? – Száját makacsul összepasszírozta, így hát ismét tettem egy lépést felé, miközben növeltem a rettegését.
- Igen – felelte és addig hátrált, amíg egy fotelbe nem esett.
- Miért bérelt fel?
- Nem bérelt fel, k*csög, én nem vagyok olya… Má-mármint, nem úgy értettem, elnézést!... Uram… ő egyszerűen csak azt mondta, hogy ha segítek neki, akkor segít visszaszerezni a pénzünket, amit a nagyim szórt el. Bolond tyúk, már két villánkat el kellett adni, hogy törleszteni...
- A legkevésbé sem érdekel. Miért bérelt fel? Meg akarsz ölni?
- Mi?! Nem-nem-nem! Dehogy! Azt mondta, csak időt kell nyernem neki, hogy…
- Hogy elrabolhassa az igazi kincseket – fejeztem be a mondatot, mire megvonta a vállát. Bizonytalanul, félve felém lesve, de megvonta.
- Én nem így fogalmaztam volna, de igen.

Így logikus volt az ügy. Igazi Nina logika. Tisztában volt az erőmmel, hosszú távon nem cselezhetett volna ki, hacsak be nem szervez egy másik, valahonnan felkapott kis mutánst, hogy terelje el a figyelmemet. Ráadásul Bogyó is jól jött neki, miután megtudta, hogy ennyire a szívemhez nőtt. Tényleg, Bogyó!... És mi füstöl? A gondolataimból feleszmélve, elkáromkodtam magamat és az égő könyveket gyorsan lerángattam a földre. Mielőtt még a nehéz anyagú szőnyeg is begyulladt volna, feltekertem, a belsejében a könyvekkel, hogy ne kapjon a tűz oxigént. Ahogy az utolsó gurítással is végeztem, megnyugodva fújtam ki a levegőt és néztem rá az üres fotelre, hogy még több kérdé…

- Te meg hová mész? – kérdeztem úgy, mintha egy hülyének tettem volna fel a kérdést. Charles megszeppenten nézett rám, az olvasztott kilincsű ajtó felé indulva. Keze már a használhatatlan kilincs felé nyúlt… Azért néha elgondolkoztató, hogy a félelem mennyire veszi el egy ember eszét. Mintha csak most realizálta volna a dolgot, ránézett a zárra, majd a kezére.
- Ja, hogy én? – visszahúzta a kezét és sáska szerűen, mindkettőt a mellkasához húzta. – Sehova – pislogott nagyokat. Rendben, el kellett ismernem, tényleg nem volt szívem minden tartalékomat a kölyökre zúdítani. Így is eléggé betojt. Bár, eléggé furcsa módon… - Ööö… - A hátam mögé mutatott. Követtem az irányt és megláttam, hogy a szőnyegről már átterjedt a kabátomra is a tűz.

- Ó, hogy az a…! – lerántottam a díszfüggönyt (ami csak a falat takarta, mivel ablak nem volt a szobában) és azzal próbálkoztam valamit elérni. – Nem segítenél? – Alighogy kimondtam a kérdésem, a tűz elaludt, mintha soha nem is létezett volna. Magam elé pillantottam, ahogy felfogtam mi történt. A tekintetem elsötétült, de csak a falon díszelgő kép sikíthatott fel ijedtében, miközben látványosan elengedtem a függönyt, ami a földre hullott és komoly fapofával, nagyon lassan Charles felé fordultam. Nyelt egyet.

- Bocsánat…
- Direkt szívatsz?

by **Annabelle Shirley** Szer. Május 15, 2013 10:59 pm

Egészen megrémisztett, hogy Tibu is annyira kivolt a helyzettől, mint én. Na jó, ha nem is annyira (legalábbis nem mutatta), attól még eléggé. Persze minden oka megvolt rá, hiszen az ég szerelmére, itt voltunk bezárva egy ijesztő pincébe, miközben egy idegesítő némber ellopta azokat a cuccokat, amiket mi akartunk elcsórni, ráadásul megjelent a színen Charles is, aki mondhatni, eléggé forrófejűen kezelte a helyzetet. Szóval mondom, megértem én, csak reménykedtem benne, hogy egyszerűen csak megvonja a vállát, hogy ez is nagy dolog, és átteleportál minket az ajtó túloldalára. De sajnos nem ez történt.
Úgy reagált, ahogy bárki tette volna, aki csapdába kerül: kitárta a szárnyait, és a tollait páncéllá keményítette. Végül is ez is valami. Rendes körülmények között odalettem volna meg vissza a látványtól, hiszen irtó jól nézett ki, most azonban inkább éltem a lehetőséggel, hogy ne égjek szénné, és gyorsan hátrálni kezdtem a lépcső felé, amire azonban nem szívesen léptem, mivel lévén az egész vasból volt, a korlát izzásával a felsőbb fokok is átforrósodtak, én pedig nem éreztem alkalmasnak az időt, hogy teszteljem a cipőm strapabírását.
Így kerültem gyíkként a falra.
-Tibu, gyere! Siess, mert a lépcső is éget, és... He?!
Megbabonázva figyeltem a jelenetet, ahogy Tibu móresre tanította Charlest. Hiszen tényleg azt csinálta, amiben reménykedtem. Megoldotta! Megcsinálta! Legyőzte a sárkányt! Mire eloltotta a tüzet, már ismét a vállán csücsültem, és gonosz élvezettel figyeltem, ahogy Charles maga alá tojva reszket Tibu minden rezdülésére. Végre megkapta, ami járt neki. Nem csak azért, mert lepaktált a sátánnal és bezárt minket ide a Pokol Tornácára, hanem... azért is. Megérdemelte. De még mennyire, hogy meg! Hát öröm volt nézni, ahogy rettegett az a piszok disznó! Az én drága bátyám pedig (Ó, istenem, de jó volt így nevezni!) nem tudom, hogy érte ezt el, mert bár tényleg metsző volt a tekintete, ezt azért még én is álltam volna... egy darabig. Talán ez is a képességéhez tartozik? De mindegy is! Teljesen lenyűgözött, hogy még egy ilyen kilátástalan helyzetet is ilyen higgadt profizmussal kezelt.
-Úgy imádom, hogy a bátyám Superman! - öleltem meg lelkesen az arcát, már amennyire a kicsi gyíkkarjaimmal tudtam.
Még szólnom sem kellett neki, hogy szökik a dögünk, mivel épphogy szólásra nyitottam a számat, már intézkedett is. Nagyon helyes, így kell ezt csinálni! Már csak nekem kéne elsajátítanom ezt a képességet...
-Úristen!
Ahogy észrevettem a hátunk mögött a tüzet (vagyis Tibu hátán), ijedtemben felszaladtam a feje tetejére, hogy körülnézzek valami segédeszközért, de az itt nemigen akadt. Így aztán csak körbe-körbe rohangáltam a fürtjein, mint a mérgezett egér, miközben egyre azt hadartam, hogy ,,Vizet! Vizet! Vizet!" Eltartott egy darabig, amíg észrevettem, hogy a veszély elmúlt, végre én is megnyugodhatok.
-Nos? - reccsentem rá Charles-ra. - Direkt szívattad?
-Jaj, hagyj már lógva! - forgatta a szemét idegesen. - Épp elég, hogy nyakig vagyok a sz@rban, csak mert az a hülye tyúk nem volt képes elmondani, hogy ti is mutánsok vagytok.
-Aha. Hát tudod, akár sajnálhatnálak is... de inkább nem. Edd meg, amit főztél!
A végre kihűlt korláton tisztes távolságban megközelítettem, úgy böktem felé szigorúan a farkammal.
-Ahelyett, hogy maradtál volna a fenekeden, és lenyelted volna a békát, hogy kevesebb milliótól duzzad a pénztárcád, önző módon veszélybe sodortál minket.
-Önző? - vigyorodott el, ami ijesztőbben hatott rám, mint, amikor még azt hittem, hogy elevenen fogok elégni, vagy megölnek a pince szellemei. - Nem vagyok én önző, ezt pedig be is bizonyíthattam volna, ha a kellemesebbik utat választod. Bár nem mondom, akkor sikoltoztál volna, csak éppen...
-Ne már, hagyd már abba! - kiáltottam rá, és visszahátráltam Tibuhoz, hogy az ujjaiba kapaszkodva elbújjak a markában.
Charles erre prüszkölve felnevetett, de a jókedve csak addig tartott, amíg a tekintete nem találkozott Tibuéval. Egyszerűen csodás látvány volt, ahogy leolvadt a mosoly az arcáról, a helyét pedig átvette a meghunyászkodó rettegés.
-Jó, bocs, nem szóltam - motyogta.
-Hogyne szóltál volna - motyogtam én is Tibu hüvelykujját ölelve magamhoz, elrejtve mögötte az arcomat. Ha beszéltek is egymással, nem figyeltem oda, mert egyre csak az erkély jelenet zakatolt az agyamban.
-Nem... tényleg... bocs...
Ez már kicsit furcsa volt. Kikukucskálva először Charles rettegő pillantását vettem észre, majd felpillantva Tibu sunyi vigyorát. Elképedve meredtem rájuk, egyikőjükről a másikra. Lehetséges volna? Próbaként nagyon óvatosan visszamerészkedtem a korlátra, mire Charles azonnal hátrálni kezdett. Még egy lépést tettem felé, mire már fel is állt. Erre már én is szélesen elvigyorodtam, és egyenesen a lába elé ügettem, hiába sipákolt, hogy álljak meg.
-Eszemben sincs - közöltem vele vidoran, és gonoszul bokán döftem a farkam hegyével, mire egész testében megrándult.
-Mit akarsz tőlem? - nyöszörögte.
-Először is kérj bocsánatot, amiért...
-Bocsánatsajnálomneharagudj!
-Azt se tudod, miért...
-Mindenért - Eddigre szinte fellapult a falra. - Amiért tiszteletlen voltam veled, amiért megijesztettelek, amiért bajba sodortalak...
-... amiért Nina ellopta a parókámat - egészítettem ki előzékenyen.
-Mi van?!
-Jól hallottad, ellopta.
-És ez hol az én hibám?
-Nem hallottad, mit mondtam?! Kérj bocsánatot!
-Oké, oké. Ne haragudj, hogy Nina ellopta a parókádat, nagyon sajnálom.
-Rendben van, megbocsátok - bólintottam nagy kegyesen. - És most irány az ajtó.
Engedelmeskedett, miközben kínos pontossággal mérte fel a lépéseit, hogy még véletlenül se kerüljön túl közel hozzánk, amit annyiban megnehezítettem, hogy miután visszaváltoztam, mögé lépve elkezdtem az ujjammal a hátát bökdösni.
-És most olvaszd meg a zárat, hogy kimehessünk! Gyerünk! Egy-kettő, egy-kettő!
-Jól van, olvasztom, olvasztom. Csak ne bánts.
-Még meggondolom.
-Iiiiiistenem - nyöszörgött kétségbeesetten, és neki is állt olvasztani, mint a veszett fene.
A zár hamarosan teljesen szétolvadt, végigfolyva az ajtólapon, így már legfeljebb lengőajtóként funkcionálhatott. Szabad volt az út kifelé.
-Most már elengedtek? - nézett ránk esdeklően.
-Hmmm, jó kérdés - ütögettem meg az államat elgondolkodva, a következő pillanatban pedig már futottam is vissza Tibu vállára apró, zöld hüllőként.
Jobb füléhez hajolva mély hangon dörmögtem:
-Vigyük magunkkal és jól kínozzuk meg!
Aztán átfutottam a jobb füléhez és magasan cincogó hangon szólítottam meg.
-Ne! Eresszük szabadon, hadd menjen. Tanult már a leckéből.
Végül szinte a fülébe dugtam a fejemet, miközben a fülkagylójába kapaszkodtam, úgy suttogtam:
-Tényleg menjen el, a hideg ráz ki tőle.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Május 16, 2013 10:49 pm

Bár egyelőre a rajtam csücsülő Bogyóval még nem igazán tudtam foglalkozni, azért sebtében egy-egy érzelem megjelenítődött az arcomon, csakhogy tudja, nem feledkeztem meg róla. De a kis visszhangról nem is lehetett volna megfeledkezni, mert ahogy feltettem az utolsó kérdésemet, azonnal rávakkantott a remegő fiúra. Mit ne mondjak, nem nagyon hatotta meg a fiút a lány szavai, de amikor elkezdte ecsetelni, hogy mennyire adakozó kedvében is találhatta volna a lány, elhúztam a számat és undorodva felhúztam az orromat.

- Tényleg hagyd abba! – Bár Bogyó hihetetlenül szép volt, karcsú és nőies, valamiért nem tudtam úgy, férfiként tekinteni rá. Nos, nekem inkább egy kisbabára emlékeztetett, akit mindenkitől meg kellett óvnom, nem pedig egy újabb egy éjszakás kalandra. Főleg nem úgy, hogy akaratlanul is elképzeltem, ahogy Charles-szal… Basszus, ő BOGYÓ volt! Ez nem csak egy becenév, konkrétan egy rang már és nem akárki kaphatta meg. Vigasztalóan húztam közelebb az ujjaimat a tenyeremben bujkáló gyíkocska köré, épp annyira, hogy ne legyen neki kellemetlen. Hűvös pillantásomat egy ideig türelmesen a fiún felejtettem és egy leheletnyivel fokoztam a félelmét, ami azonnal gombócot csinált a torkában és elvette a kedvét a nevetgéléstől. Remek, gondoltam elégedetten, pont ez kellett nekem… Vagyis, lehet, hogy nem is nekem. Az ötlettől vezérelve, elkezdtem kísérletezni és a furcsa, érzékszerveknek láthatatlan füstöt vagy esszenciát már a lányhoz is hozzákapcsoltam. (Nem tudtam hogyan fogalmazhattam volna meg, hogyan terjesztettem és ragasztottam rá a félelmet másokra, de egy plusz érzékemmel mindig is úgy gondoltam, hogy a füsthöz van valami köze, amit más esetben másképp szoktam használni.)

Az újabb megszólalásánál már tudtam, hogy sikerrel jártam, amit egy elégedett fél mosollyal jutalmaztam. A szemem sarkából lenéztem a tenyeremben üldögélő hüllőre és rákacsintottam. Bogyó azonnal fogta az adást és… Ó, egyszerűen gyönyörű látvány volt, hogy mennyire élvezte a helyzetet! Ennyi kijárt neki, így hát a háttérből, keresztbe font karokkal néztem a színdarabot. A párbeszédet hallva a vigyorom egyre szélesebb és szélesebb lett, a parókás résznél, pedig már jókedvűen fel is nevettem… egészen addig, míg fájdalmas görcsbe nem rándult a gyomrom a nemrég szerzett szúrt sebem miatt. Azonban ez a kellemetlen pillanat nem törölte el a jókedvemet.

- Tudod, istenien illik hozzád ez a határozott, dirigálós smasszer szerep – jegyeztem meg, miközben Charles nagyban olvasztotta az ajtót. Arra a kérdésére, hogy elengedjük-e csak oldalra billentettem a fejemet. Erre még én sem tudtam a választ. A tekintetemmel követtem a céltudatos kis zöld csíkot, ami a padlóról felszaladt a ruhámon, egészen a vállamig. Nagy vigyorral hallgattam meg a kisördögöt és a kisangyalt is a vállamon, azonban, mikor már szinte a fülembe mászott, hangosan felkacagtam és a markomba kaptam a kis hüllőt. Magam elé emeltem.

- Ezt még egyszer ne csináld, csikis vagyok – koppintottam rá az orrára kedvesen, aztán az egyik lábáról a másikra álló fiúra esett a pillantásom. A mosolyom azonnal eltűnt az arcomról és odamentem hozzá, úgy hordozva a tenyeremben Bogyót, hogy mindent jól lásson. Ahogy csökkent közöttünk a távolság, a fiú úgy lett egyre kisebb és úgy fokozódott a vinnyogása. A kezét tördelte és jobbra-balra tekintgetett, valami után, ami kimenthette volna ebből a szörnyű helyzetből.

- Most szépen megkeresed a nagymamádat, a hugodat, közlöd velük, hogy mennetek kell és hazáig meg sem állsz. Nem mondod meg az okát, hogy miért kell eltűnnötök, nem beszélsz senkivel, csakis velük, mindent megteszel, hogy elinduljatok, Ninát pedig messze elkerülöd. – Közelebb hajoltam, veszélyesen érzelemmentes és kegyetlen arckifejezéssel. – Ha rájövök, hogy csak egy kicsit is eltértél az utasításaimtól, megkereslek és pokollá teszem az életed. És hidd el, rájövök. Ilyen kölyköket szoktam enni reggelire. – Erre ismét elsuttogott egy „Istenem”-et, majd az ajtó felé böktem a fejemmel. – Na, húzzál innen! – Csak úgy porzott utána az út…

- Nos, remélem kiélted az összes kegyetlenkedő hajlamod – fordultam most már a lányhoz, attól függetlenül, hogy még mindig gyík alakban volt vagy pedig visszaváltozott – és már jobban vagy. Ne haragudj, nem gondoltam volna, hogy Nina… - felsóhajtottam és megráztam a fejemet.

Intettem neki (ha már visszaváltozott) és elindultam a hall felé. Változott a terv és ez drasztikus lépéseket idézett elő. Kimért léptekkel haladtam és szerencsére senkivel sem találkoztunk.

- Nem érdekel, most már a finomkodás, ha Nina így játszik, változtatunk a szabályokon – magyaráztam. – Az aukció közben fogjuk ellopni a szobrot, aztán megkeressük Ninát. Kell azaz óra Bogyó, de neked nem kell semmit sem csinálni, megértem, ha kiráz a hideg a csajtól. Egyszerűen maradj mellettem, tényleg, közvetlen mellettem és nem engedem meg, hogy ismét… - Befordultunk a sarkon és épp egy takarítónő mellett akartam elhaladni, de az arckifejezése miatt egyre inkább lassítanom kellett. Először csak kikerekedett a szeme, majd a száját is eltátotta, végül elejtette a kezében tartott porrongyot.

- Mu-mutáns… - dadogta és elkezdett hátrálni, hogy találjon egy biztonsági őrt.

- Hogy mi a… ja… - néztem fáradtan a plafonra, mikor leesett, hogy mitől verte ki a víz és megmozgattam a fedetlen szárnyaimat, mintha csak ezzel akartam pontot tenni a dolog végére. – Hogy ez… Pedig már kezdtem elfeledkezni róla - sóhajtottam fel és gyorsítottam a lépteimen, hogy elérjem a nőt, mielőtt riasztaná az őröket. Remek, egyre remekebb volt ez a nap...

by **Annabelle Shirley** Pént. Május 17, 2013 11:59 pm

-Csúcs, akkor ha szükség lesz a jó zsaru-rossz zsarura, lehetek én a rossz zsaru? - néztem rá vigyorogva, aztán az ötleten fellelkesedve tovább bökdöstem a már így is reszkető Charlest. - Hé, mondtam, hogy lazsálhatsz?
-Bo-bocsánat... olvasztom már, olvasztom.
-Gyorsabban, még gyorsabban!
Volt valami bűnös élvezet abban, hogy most kivételesen nem én rettegtem, hanem tőlem rettegett valaki, még akkor is, ha eszem ágában sem volt bántani. Elég volt, hogy a gatyájába csinált. Persze gyanús volt nekem ez a hirtelen jött meghunyászkodás, de hát talán ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön, hogy Tibuval nem kukoricázhat, és akkor már velem sem. Kicsit lassú felfogású, de hát istenkém, csak eljutott az agyáig.
Azt pedig megjegyeztem, hogy Tibu füle csiklandós, hiszen ki tudja, mikor fog még jól jönni (ráéreztem a gonoszság ízére). Eddigre már annyira feldobott a kiszabadulásunk, és a váratlan szerepcsere egy szörnyeteggel, hogy amikor Tibu megbökte az orromat, kuncogva kaptam oda mindkét mancsomat, hogy az orromra tapasztva őket pillantsak fel rá, vidáman csillogó szemekkel, aztán a fejem búbját az arcához dörgöltem (ha macska alakját tudtam volna felvenni, doromboltam is volna), majd felágaskodva nyomtam rá egy aprócska gyíkpuszit.
Charles kiosztása már igazán a hab volt a tortán, ráadásul páholyból nézhettem végig. Arra, hogy ilyen kölyköket szokott enni reggelire azért kicsit megszeppentem.
-Ugye, nem az volt az a furcsa izé a rántottában?
Ez aztán végképp kiverte Charlesnál a biztosítékot, úgyhogy amikor Tibu is hozzátette a magáét, és útjára bocsátotta, olyan gyorsan tett eleget a felszólításnak, hogy még láttam az ajtóban a körvonalait, amikor már a húgával és a nagymamájával együtt bevágódtak a limuzinjukba. Ó, édes káröröm!
-Nem kell bocsánatot kérned, nem tudhattad. Azt viszont én tudom, hogy amíg veled vagyok, senki sem bánthat - kacsintottam rá. - Ezek után aztán végképp ki lenne az a hülye, aki ki merne kezdeni velünk! Ninának esélye sem lesz.
Még nem változtam vissza, mert nagyobb biztonságban éreztem magam átváltozva, így a fekete szárnyas férfi mellett kis zöld gyík ügetett, lelkesen lóbálva a farkincáját, mintha fel akarná söpörni maga mögött a padlót, miközben vidoran mosolyogva tekintett fel a magasba.
-Ninára is majd ráhozod a frászt? Úgy tudsz nézni, hogy komolyan néha még én is megijedek, de nem hittem volna Charlesra ennyire rá tudod vele hozni a frászt. Hát annyira berezelt, hogy még tőlem is félt, csak mert veled vagyok. Majd gyakorolom azt a szigorú tekintetet, amit produkálni szoktál, akkor egyedül is képes leszek összetojatni bárkit, mint te.
Épp ekkor értünk el a sarokig, ahol Tibu ment tovább, én viszont még egy kicsit megálltam, amikor észrevettem egy állótükröt.
-Hozzám beszélsz? - morogtam a tükörképemnek olyan metsző pillantással, amilyet csak össze tudtam hozni. - Nem látok itt mást. Hozzám beszélsz? Nos... úgy látom, ez a város nem elég nagy kettőnknek! Soha többé nem fogod Bogyó törvényeit...
Nem fejezhettem be a tükörképem fenyegetését, ekkor ugyanis rémült kiáltás csattant egészen közel hozzám, és olyan szó hangzott el, ami ebben a formában a lehető legrosszabbat jelentette. De hát úgy véltem, mint seriff-cowboy (nem tudtam eldönteni, hogy melyiket szeretném jobban...) azonnal közbe kell avatkoznom.
-Ne ijedjen meg, ez nem az aminek látszik - álltam közéjük felemelve az egyik mancsomat, hogy megállásra késztessem. - Teljesen normális, higgye el, csupán...
-Beszélő gyík - sipákolta, mire a felemelt mancsomat a homlokomra csaptam.
-Affene! Mármint... öh... Milyen hangot adnak ki a gyíkok...? Várjon már!
-Mutánsok!
Már rohantam is utána, ezúttal azonban emberi alakomban, és nem is kellett sokáig futni utána, ugyanis egy szinttel lejjebb érve berohant az első helyiségbe, ahol égett a villany. A folyosók elég kihaltak voltak, gondolom, még tartott az aukció, úgyhogy nagyon örülhetett neki, hogy még félúton talált valakit. De nem sokáig.
-Tolvaj!
Ere már felkaptam a fejem, és gyorsítottam a tempón. Hacsak nincs tolvaj dzsembori ezen az estélyen, nem lehetett más a gyorsan beazonosított foglalkozású illető, mint...
-Nina - csikorgattam a fogam, majd ha Tibu ott volt a közelemben, még gyorsan leszögeztem neki: - Emlékszel, ugye? Én vagyok a rossz zsaru.
Ahogy beléptem, valami csípős szag kezdte szúrni az orromat, picit meg is szédültem tőle. A takarítónő békésen pihengetett a földön, fölötte pedig Nina állt egy barna, Cloroform feliratú üveggel és textil ronggyal a kezében.
-Jesszusom, nézd, mit csinált - rángattam Tibu zakójának az ujját, majd ismét alakot váltva bebújtam a zsebébe, két mancsommal megkapaszkodva a szélében, és csak annyira dugtam ki mögülük a fejemet, hogy a szemem ki látszódjon, és lássam, mi történik, majd szégyenlősen motyogtam: - Lehetek majd holnaptól a rossz zsaru?

by **Tibutty Tamity** Vas. Május 26, 2013 11:48 am

- Persze, hogy lehetsz, addig pedig rajta gyakorolj – mosolyogtam a fellelkesült arcán, de az ezt követő rántottás megjegyzésére csak elhúztam a számat és sokat mondó, lapos pillantásomat a lány arcán felejtettem egy-két pillanatig, így érzékelhesse mekkora butaságot kérdezett. Ez nem változtatott Charles fokozódó izgalmán, azonban nem éreztem semmi sajnálatot iránta. Megérdemelte.

A folyosón haladva még mindig nem tudtam legyűrni a jókedvemet. Bogyó magabiztos, önfeledt felét ennyire feléleszteni – egyszerűen öröm volt nézni, ahogy büszkén felemelt fejjel baktat mellettem. Hát, most mondja rá valaki azt, hogy nem lehet imádni és nem tenne meg mindenki mindent azért, hogy ezt a mosolyt lássa… Egy-két másodperc kellett mire realizáltam, hogy nem kellene ennyire beleélnem magam a helyzetbe. Hiszen nemrég ismertem meg és édes pofi ide vagy oda, máskor soha a büdös életben nem szoktam megszeretni ilyen gyorsan – nos, szinte senkit. Ez így nem volt jó. Vissza kellett fognom magamat. Megdöbbentem ezen a hozzáállásomon, újszerű volt nekem ez a gyorsan jött kötődés. Én, aki már több éve úgy élt, hogy senkit sem engedett közel magához. Ez… Letöröltem az arcomról a vigyort és úgy ballagtam tovább mellette. Különben is – emlékeztettem magamat – munkánk volt.

- Szóval akkor te vagy a szárnysegédem – állapítottam meg, majd a következő szavaira felkrákogtam. Ideje volt őszintén elmagyarázni a dolgot, mielőtt egy pszichopata gyilkost is ezek után egy gyors, szúrós pillantással akarna visszatartani. – Nos, ez nem egészen így van. Ninára mindenképp ráhozom a frászt, ne érts félre, de ez a frász nem csak azért lesz rajta, mert csúnyán nézek. Ez is a mutánsképességemhez tartozik. Bármikor berezelhet bárki, ha én úgy akarom. De rajtad egyszer sem használtam, soha – pillantottam le a gyíkra. – Tényleg ennyire ijesztő vagyok? – kérdeztem szomorú fejcsóválás közepette, majd intettem a saroknál. – Gyere Robin, erre!

- Bo… - szóltam volna, mielőtt elkezdett beszélni, de ahogy láttam a nő halálra vált arcát, tudtam, hogy elkéstem. – Remek – nyögtem fel, majd Annabelle kérdésére csak esetlenül megrántottam a vállamat. - Mégis, honnan tudjam, milyen hangot adnak ki? Te vagy a gyík, nem én! – Mire ismét felnéztem a nőnek hűlt helyét láttam. Halkan franciául lenyomtam egy káromkodássorozatot és én is utána eredtem, amilyen gyorsan csak bírtam és engedték a lábaim. A kanyarokban, hogy csökkentsem annak az esélyét, hogy elvesztem az egyensúlyomat és kiesek a sebes tempóból, a szárnyammal megtámaszkodtam a szemközti falon, félig-meddig kinyitva őket. Bogyót hamar beértem, de még így sem tudtam elkapni a nőt. Ám mikor az ismeretlen újra felkiáltott, most tolvajt ordítozva, én nekem sem esett nehezemre, hogy kitaláljam, vajon kivel futott össze.

Alig észrevehetően gyorsult meg a mellkasom felemelkedése és lesüllyedése, miközben benyitottam, szorosan Bogyó mellett maradva. A látvány nem lepett meg, Nina egyik kedvenc elhallgattató technikája volt. Azt el kellett ismerni, hogy gyors és hatásos, de az, hogy az ájult nő felett álló, harci kifejezést öltő ex barátnőm ennyire megijesztette Ann-t az megbocsájthatatlan volt. Beléptem a raktárszobába, amelyben félhomály uralkodott. Csak néhány elpakolt árut láttam, ami azt jelentette…

- Ezek már mind elkeltek. A többi még kint van felhalmozva, hogy bemutassák őket – mutatott körbe a nő, majd hitetlenkedő arccal egy dobozra bökött. – Azt az ócska, hamis porcelánbabát sikerült hét millió dollárért eladni! El tudod ezt képzelni? Két ellenségeskedő kiskakasnak nem engedte meg a büszkesége, hogy csak úgy feladja a küzdelmet. Én mondom, szerencsések vagyunk, hogy nem ehhez a réteghez tartozunk édesem, mert…
- Én pedig azt mondom neked, hogy elég volt – vágtam közbe. – Elegem van az idétlen játékaidból. Eddig elnéztem valamennyire. Ne aggódj, többé ez nem fog előfordulni – közelítettem, miközben néma fejrázással válaszoltam Bogyó kérdésére és finoman megpaskoltam a zsebemet.
- Most mi a baj? – a homlokához kapott. – Ó, már értem! Rendben, ha nagyon hallani akarod, akkor legyen. Khm, khm… Ne haragudj, hogy bezártam oda a kis hüllőt, tudom nem volt szép tőlem, szánom-bánom bűnömet, de biztos megérted…
- Charles már rég otthon van. – Eltűnt a mosolya és csodálkozva oldalra billentette a fejét.
- Ki?
- Ne játszd meg a hülyét kérlek – vigyorogtam rá undorodva. – Nem áll jól… Csalódtam benned Nina. Azok után, ami történt egy ilyen gerinctelen, pofátlan liba váljon belőled…
- Ne-ne! – kacagott fel Nina jókedvében és elkezdett hátrálni. – Még hogy te csalódtál bennem? Te, bennem?! – ütögette meg a mellkasát a tenyerével. – Már ne haragudj, ó, senki-és-semmi-sem-érdekel-csak-a-bosszúm uraság, de egyszerűen szánalmas volt mindig is, ahogy küszködtél magaddal. Ki karolt fel, mikor az utcán voltál, ki volt az, aki tetőt adott a fejed fölé, aki munkát ajánlott neked?! Én! Egyedül én láttam benned lehetőséget és nem csak egy, az utcán tengő-lengő büdös szerencsétlen korcsot! És így hálálod meg? Egyik napról a másikra eltűnsz, miután kikapartalak a mocsokból?
- Jól tudod, hogy egyedül is lábra tudtam volna állni! Elmondtam neked, hogy nincs szükségem a pátyolgatásodra!
- Akkor had emlékeztesselek arra, hogy mi történt majdnem nyolc évvel ezelőtt. – Emelte fel a mutatóujját, megállt egy fekete sporttáska mellett és felkapta a vállára. Ismét rám nézett, majd engem figyelve belenyúlt a táskába.

- Nina… - figyelmeztettem és elindultam felé, de a kihúzott fegyver, aminek a lézer fénye határozottan megmutatta, amint épp a szívemre céloz, megállított. Megadóan felemeltem a kezemet. Most már késő volt bevetni a képességemet. Pisztoly volt nála és nem tudtam hogyan kezelné a félelmét. Azonnal lelőne?
- Ne Ninázz itt nekem! – sziszegte vörös ajkai között. – Egy kölyköt láttam, aki épp feltört egy Lamborghinit, hogy leszállítsa a megrendelőjének. Követtelek. Láttam, milyen nevetségesen alulfizetik a munkád, aztán azt is, hogy mutáns vagy. Észrevettél, de nem törődtél velem. Tudod mi voltál akkor? Egy robot. Semmi sem volt benned. De én láttam benned a lehetőséget…
- Nincs szükségem a múltidézésekre… Egyszerűen csak lőj le, ha ennyire bánt az a dolog…
- Elloptad a munkám! Lejárattál mindenki előtt!
- Tisztában voltál vele, hogyan állok hozzád és ehhez az egészhez. Sosem rejtegettem. – A karja megremegett, de aztán ismét határozottan a szívemet célozta meg. – Ennek semmi értelme, te is tudod.
- Dehogy nincs!
- Akkor lőjél már le! Mire vársz?! – kiáltottam vissza, elvesztve a béketűrésemet. – Bogyó – mondtam fennhangon, belenyúltam a zsebembe és leraktam a földre a kis gyíkot, direkt úgy, hogy szemben legyen vele a szoba ablaka, ami bukóra volt kinyitva. – Tűnj innen el! – adtam ki az utasítást, még mindig Ninával farkasszemet nézve. – Ez nem a te dolgod, nem akarom, hogy belekeveredj. Jól csináltad, amit eddig tettél, köszönöm… - Még hozzá akartam tenni, hogy ha szüksége lenne pénzre vagy szállásra, ott van a lakásom és, hogy a belépő kódot ki tudja találni, ha…
- Meg ne mozdulj! – parancsolta Nina és már a kis gyíkra szegezte volna a pisztolyt, de elindultam felé. A mozgásomat látva, azonnal visszavezette rám a fegyvert. – Te se! Hallod? Állj meg!

by **Annabelle Shirley** Vas. Május 26, 2013 4:46 pm

-Én bizony - vigyorogtam rá a magasba, hogy én lennék a szárnysegédje. - A te esetedben aztán szó szerint.
Az nem is tudom, miért lepett meg, hogy nem is csak a tekintetével ijesztette meg Charles-t, hanem ez is a mutáns képességéhez tartozott. Végül is teljesen logikus volt, így visszagondolva. De mégis valahogy nem illettek az angyalszárnyakhoz. A fekete angyalszárnyakhoz, emlékeztettem magam szinte azonnal, így pedig máris elfogadhatóbb lett. Tibu a félelem és rántotta angyala! Beleborzongok!
-Te most viccelsz? - csóváltam a fejem. - Olyan szigorú tudsz lenni, hogy még a kaját se merem felflamózni a földről. Úgy villognak olyankor a szemeid, és nem mosolyogsz, és amikor még a karodat is összefonod... Igen, bratyó, nagyon ijesztő tudsz lenni.
Arra csak a farkincámmal legyintettem egyet szomorúan, hogy rajtam sosem próbálta ki ezt a rémisztő mutáns képességét, hiszen volt annyi önkritikám, hogy tudjam, nincs az a hülye, aki rám külön félelem-keltő mutáns képességet pazarol, amikor elég, ha csak felemeli a hangját.
Nina viszont sajnos már nem találta olyan ijesztőnek Tibut, mint reméltük. Talán a kezében tartott pisztoly adott neki kellő önbizalmat, esetleg simán őrült volt, és nem volt képes felmérni a rá leselkedő veszélyt, mert nulla életösztönnel rendelkezett. Vett volna példát rólam, aki ott kuporogtam Tibu zsebében, egészen addig, amíg ki nem vett onnan, és le nem tett a földre.
Mivel nem volt ínyemre, hogy farkasszemet nézzek rám ásító fegyvercsővel, azonnal berohantam az egyik szekrény alá, hogy átgondoljam a helyzetet.
Persze ez nem volt könnyű, hiszen a két mestertolvaj szavai igen érdekesen hangoztak. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Hiszen Tibu lényegében ugyanazt tette velem, mint Nina vele. Ő is az utcán kezdte volna? Őt is úgy kaparták össze a csatornából? Amennyire szántam a múltjáért, és szégyelltem magam, amiért többször is úgy kezeltem, mint akit még a bölcsibe is limuzinon szállítottak, annyira elképedtem, hogy ezt képes volt eltitkolni előlem. Nem mintha beszámolóval tartozott volna, de hogy tudta lenyelni, amikor azt vágtam a fejéhez, hogy fogalma sincs, milyen az utcai élet?
És egyébként is... Melegség járta át a szívemet, amikor rájöttem, hogy soha nem akart kihasználni, még akkor is, ha ő ezt hitte, és tényleg ezt a szándékot dédelgette. Hiszen lényegében saját magát mentette meg újra, visszamenőleg, megtette azt, amit vele is minden büszkesége ellenére. Mindvégig olyan közel álltunk egymáshoz, amiről egyikünknek sem volt fogalma, de már akkor a testvérem lett, amikor meglátott engem a fa tetején, és odaadta azt a doboz ennivalót, amit neki senki sem adott.
Hangtalan sóhajjal indultam meg előre. Nina nem foglalkozott velem, nem is tehette, hiszen ahhoz, hogy elkapjon, le kellett volna hasalnia, és még akkor sem valószínű, hogy elég gyors lett volna egy gyík nyakoncsípéséhez, viszont Tibunak abszolút kiszolgáltatta volna magát. De hát úgyis volt egy sejtésem, hogy ő az elsődleges célpont. Ebből kiindulva nem kellett aggódnom az árgus szemektől, de azért óvatosan kerültem mögé a szekrény takarásában, ahol már baj nélkül tudtam felszaladni a falon az ablakba. Bukóra volt nyitva, így könnyen leléphettem volna, d hát mikor hagyott magamra Tibu, amikor bajban voltam? És egyébként is! Én voltam a szárnysegédje!
-Fúúújj - nyögött fel Nina, ahogy a nyálas farkincámat egyenesen a fülébe dugtam.
Nem valami látványos, de nincs ember, aki ezt nyugodtan elviselné. Ő is összerándult, és fintorogva kapta el a fejét, ami lehetőséget nyújtott Tibunak, hogy elvegye a fegyverét még most, amíg lankadt a figyelme. Én pedig visszaváltozva azonnal a táskáért nyúltam, amit nem sok huzavona után meg is szereztem, méghozzá úgy, hogy a pántját átvágtam a Tibutól kapott késsel. A másik pántját azonban meghagytam, azt a saját vállamon vetettem át.
-Adod vissza, te undorító kis bestia - sziszegte felém Nina, de eddigre már kétfelé kellett figyelnie, úgyhogy enyhén szólva is kapkodó, szétszórt mozgása nem nagyon ijesztett meg.
-Nem vagyok bestia, Bogyó vagyok - rúgtam lábon sértődötten, de mire görnyedve a sípcsontjához kapott, én már ismét gyík voltam.
Úgy véltem, Tibu megérdemli, hogy úgy zárja le a múltját, ahogy neki tetszik, rám nem tartozik. Ezért aztán ismét felmásztam a falon az ablakig, de most már ki is másztam rajta. Még integettem egyet Tibunak, aztán eltűntem a szemük elől. Nina kiabálása gonosz vigyort csalt a számra, de nem fordultam vissza, hogy kigyönyörködjem magam a tomboló fúria látványában, hanem sürgősen az utca felé rohantam.
A csatornákon át gyorsan és biztonságosan visszajutottam Tibu lakásába, ahova nem volt nehéz a bejutás, mivel első ottjártamkor megjegyeztem a számkombinációt, ami szabaddá tette az utat befelé. Természetesen azonnal a konyhába mentem, ahol feltépve a hűtőszekrényt felfaltam szinte minden ehetőt, amit benne találtam (a szójaszószt és a kaprot nem minősítettem emberi fogyasztásra alkalmasnak), de hát nem tudtam, hogy még egy hétig képtelen leszek összeszedni magam, és szembenéznem a Xavier ijesztően kastélyszerű, előkelő légkörével, amiből ma egy életre eleget tapasztaltam, ráadásul elsőre sem véletlenül rohantam el, amikor be akartak oda iratni. Ha tudtam volna, inkább magammal vittem volna ezt a sok kaját, hiszen Tibuhoz sem jöttem vissza, mert nem akartam bevallani a gyengeségemet, ráadásul ha újra befogadott volna, ki tudja, mikor szántam volna rá magam, hogy elszakadjak tőle, és sem visszaélni nem akartam a kedvességével, amivel befogadott, sem lemondani arról, hogy végre megtegyem az első lépést, hogy önerőből kimásszak a mocsokból. Olyan erős akartam lenni, mint Tibu, úgyhogy el kellett engednem a kezét.
Ha hazaért, a táskát a konyhaasztalon találhatta, benne minden Nina által ellopott kinccsel, mellette egy üzenettel:

,,Ne haragudj, hogy nem vártalak meg, de így könnyebb volt. Ha megölelsz, túl nehéz lett volna elengedni téged. Remélem, nem haragszol. Azt hiszem, nem árt majd venned magadnak némi kaját, de a zöld növényt, meg a fekete löttyöt meghagytam, szóval rossz szavad nem lehet. Majd hívlak a Xavierből, ha megérkeztem. Ugye majd meglátogatsz?
Nagyon fogsz hiányozni.

Ölel, meg puszil is
Bogyó

Ui.: Üdvözlöm Tess-t.
Uui.: A majonéz nem jó a teában, ha kíváncsi is vagy rá, ne próbáld ki. Higgy nekem!"

A táska mellett az összehajtogatott kölcsönruhákon (a sajátomban mentem el, amiben pár napja érkeztem), és a szintén kölcsönékszereket és a parókát rejtő táskán, egy szalvétába csomagolva még pár dolgot találhatott: a telefonját, a karóráját, az aranykeresztes nyakláncát, egy tollat és egy hamis igazolványt.

//Köszönöm a játékot! Nagyon-nagyon-nagyon élveztem! Very Happy

//

by **Tibutty Tamity** Vas. Május 26, 2013 8:51 pm

- Hé, rám célozz! – mondtam ellentmondást nem tűrően, miközben láttam a kis gyíkot elszaladni. – Úgyis rajtam akarod kitölteni az összes dühödet.
- Ez igaz – emelte ismét vissza a fegyvert rám, egyetértő arckifejezéssel. – Tisztában vagy vele mennyire lejárattál?
- Természetesen, miután több hónapig hangoztattam, hogy nem kell a segítséged és végre megkaptam azt a munkát, azonnal lecsaptam rá. Jól tudtad, hogy egyszer el fog jönni az a nap.
- Együtt is megcsinálhattuk volna!
- Akkor sosem ismerted volna el, hogy jobb vagyok nálad – jelentettem ki halkan. Ez igaz volt. Nina a se veled se nélküled, eléggé szenvedélyes kapcsolatunk közben nem akarta elfogadni azt a tényt, hogy tűlnőttem rajta.
- Miért? Miért kellett ennyire megaláznod az összes megbízóm előtt? Több hónapig, évig tartott mire visszaszereztem a bizalmukat.
- Így mindkettőnknek egyszerűbb volt.
- Egyszerűbb? – horkantott fel. – Ott szépen állj meg! Még egy lépés és komolyan lőni fogok.
- Nina – engedtem le a kezemet. – Nem akarlak bántani. Te sem akarsz engem.
- Mégis honnan veszed ezt? – és megerősítette a fogását a pisztolyon, hogy demonstrálja az ügy komolyságát. Ekkor lépett közbe Bogyó. Nem volt időm meglepődni, ösztönösen kihasználtam a lehetőséget. Felé lendültem, egyik kezemmel kikaptam az ujjai közül a fegyvert a másikkal pedig szorosan átöleltem. A háta a mellkasomnak ütődött, a két csuklóját az egyik tenyeremben fogtam játszi könnyedséggel össze, a karomat behajlítottam és így az övéit kénytelen volt a mellkasához passzírozni.

Kényelmetlen helyzet volt, de miután gyorsan, egy kézzel arrébb dobtam a már tár nélküli fegyvert, a másikkal is lefogtam. Nina sziszegésére lettem figyelmes és a vergődése is egy kicsit enyhült. Követtem a tekintetét és épp elkaptam azt a pillanatot, mikor Bogyó sípcsonton rúgja a nőt. Bár az érzelmeim gyökeresen megváltoztak, attól még fájdalmasan összezártam a szememet futólag, ahogy a nő káromkodásait hallgattam. A táskával elrohanó Bogyó integetésére csak egy magabiztos kacsintással válaszoltam, hogy lássa, kézben tartom az ügyet, mielőtt eltűnt volna. Nem voltam benne biztos, hogy látom-e még valaha. Ha a helyében lettem volna, lelkiismeret furdalás nélkül lógtam volna meg a zsákmánnyal, hogy aztán abból a pénzből, amit a tárgyak hoznak, életem végéig eléldegéljek. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy a kislány ilyet tenne, de a lehetőséggel számolnom kellett. Pont a kedvességével használta volna ki a helyzetet? De nem, akármennyire igyekeztem megemészteni ezt a lehetőséget, a gyomrom nem bírta befogadni.

- Áú! – kiáltottam fel, mikor a fejelési kísérlete miatt elkezdett sajogni baloldalon a kulcscsontom. – Fejezd már be a mozgolódást!

- Akkor engedj el! – És ez így ment még majdnem öt percig, mikor aztán megelégeltem a dolgot és megnyomtam a verőerét. – Ne haragudj, de nem kaphatnak el, túl hangos vagy. – Ahogy érezte a szorításomat, egyre kétségbeesetten kezdte dobálni magát jobbra-balra, azonban az idő előrehaladtával elhalkult a rám dobott szidalmak tömkelege. Enyhítettem a tartásomon és leraktam a földre. Nem halt meg, csak a fejéből nem tudott visszajutni a vér és emiatt elájult. Fájdalommentes eljárás volt és legalább nem zavart meg a munkámban. Körülnéztem és felsóhajtottam. Igen, jó sok dolgot el kellett még intéznem.
...
Mire hazaértem és egy halk kattanással bezáródott a lakásom ajtaja csak egy fáradt sóhajra futotta tőlem, ahogy a megnyugtató csend fogadott. A kis akciónk után a kitört, cselédszoba alatti téglafal maradt, amit nem tudtam megoldani. A kamerák felvételei tisztára sikálva, csakúgy, mint azok a helyek, ahol csak lehetősége volt annak, hogy ujjlenyomatokat hagyjak. Mindent elrendeztem. Még Ninát is. Megvolt a lehetőségem arra, hogy bemártsam. Úgy rendezhettem volna el a testét, hogy mikor felébred, biztosan megtalálják és az a szobalány, aki minket is észrevett, azonnal felismerhesse. Mégsem tettem, a múltunk előtt tisztelegve. Abban már egyedül reménykedni tudtam, hogy ennyivel megelégszik és megbékél a történtekkel. Egy hotelszobában hagytam estére, minden értékével.

A csönd nem csak nyugtató hatással volt rám. Emellett azt is jelezte, hogy Bogyó tényleg végleg eltűnt, ahogy képzeltem. Kár volt, valamiért csalódottnak éreztem magam. Levetve a nyakkendőmet és kigombolva az ingemet elindultam a fürdő felé, majd ha készen voltam, egy törülközőt a derekam köré csavarva haladtam tovább meztelen talpakkal a nappalihoz, mikor is… A felkapcsolt villany még nem lett volna olyan furcsa, de az a tejtócsa a konyha bejáratánál már sokkal érdekfeszítőbb volt. Csak nem? Érthetetlen okból, elkezdtem reménykedni... Belépve, kikerekedett a szemem a látványtól. Az üres dobozok, fóliák szanaszét hevertek, a hűtő nyitva volt és valami igazán bűzlő folyadék csordogált le az oldaláról, amit látva, akaratlanul is elhúztam a számat. Mégis, az asztalon díszelgő táska volt az, ami elindulásra késztetett. Kutató tekintetem egyből megtalálta a kis cetlit, amin egy kacifántos írás volt. Ahogy olvastam, egyre inkább elérzékenyültem és az arcomra egy kedves mosoly ült ki. Félretéve az üzenetet (amit ezek után gondosan őriztem), megnéztem a cuccokat. Jobb is volt a zsákmány, mint amire számítottam, mert a szobor és az óra mellett még volt egy több száz éves érme és egy sárga papíros, amit csak félve mertem arrébb rakni. Majd később tüzesebben megvizsgáltam őket.

A szobrot megfogva, egy-két pillanatig a fény felé emelve vizsgálgattam, aztán a legnemesebb mozdulattal az asztallaphoz vágtam. A szobor mellkastól felfelé nagyot koppant a földön én pedig kivettem belőle egy apró chipet. Egész végig erre ment ki az egész, hisz ez többet ért, mint az egész zsákmány együtt véve. A legújabb euró valuta holografikus pecsétje… Félő volt, hogy én fogom kirobbantani a következő inflációt… Upsz…

Magabiztosan és elégedetten mosolyogva, valamikor a szemem a szalvétára tévedt. Leraktam a chipet és kíváncsian széthajtottam. Látva, hogy mi volt benne, azonnal a nyakamhoz kaptam. Aztán a mosolyom egyre szélesedett és szélesedett, míg végül hangosan felkacagtam. Több másodpercig nem bírtam abbahagyni. Egyszerűen hihetetlen volt! Olyan jókedvű kacaj tényleg ritkán érte a házat és még nekem is újszerűnek tűnt ez a hang.

- Hihetetlen… - motyogtam még mindig kuncogva, rázkódó vállal. Az asztalnak dőltem, egyik kezemben a nyakláncomat fogtam, miközben a másikban ismét a levelet szorongattam. Újra elolvastam és a mosolyomat nem tudtam letörölni az arcomról.

„Ugye majd meglátogatsz?”

- Abban biztos lehetsz hugicám… Biztos lehetsz…

//Én is nagyon köszönöm!!! Very Happy

Hihetetlenül-királyan klassz volt! ^^ //

by **Soren Baldwin** Pént. Júl. 26, 2013 5:46 am

//Előzmény: Fekete macska//

A cím amit bediktáltam egy kertes házhoz tartozik, ami szándékosan nem túl figyelemreméltó. A gyepet ne gondozzák túl, de valaki azért levágja hetente, a virágokat is öntözik, valahányszor esik az eső, a ház falain a festék pedig kicsit már fakulóban van, de nem rosszabb a helyzet, mint például a szomszédnál. Kutya, macska nincs, és valaki a postát is felveszi minden nap.
Odabent már kicsit jobb a helyzet. Az első emeleten található egy nappali, kényelmes bőrkanapéval, és egy nagy képernyős TV-vel. Mellette ott a konyha, és onnan nyílik az alsó emeleti fürdőszoba is, illetve a lépcső is innen indul felfelé a hálószobákhoz, melyekben franciaágyak hevernek egyenlőre gazdátlanul.
Az előszoba sem túl érdekes, pár tükör, fogas, és egy óra foglal itt helyet, meg még egy csomó hülyeség, de nem mintha idegenvezetésre vesztegetném az időt, ugyanis ha minden jól ment a fekete macskában, amint kiszállunk a kocsiból, a nő hátát az ajtóhoz passzírozva tapadok rá újra a szájára, és vakon nyitom ki valahogy az ajtót, hogy aztán az előszobán végighaladva vadul vágódjunk faltól falig, leverve mindent, amit csak lehetséges. Nem tud érdekelni, fél órája másra sem tudok gondolni, és most, hogy végre itt vagyunk, végre a kezem is akcióba léphet, hogy kioldja a felsője övét.

by **Dianne - Adelina Demers** Pént. Júl. 26, 2013 4:31 pm

*Arról, hogy ki mekkora ellenfél és, hogy a másik méltó-e nem kezdtem el fejtegetésbe. Többek közt azért sem, mert ez még korai volna. Viszonylag elég jól visszafogtam a csipogómat, bár tény, hogy nem akartam. Viszont annyira sem lettem visszafogott, hogy értékeljem az ilyesfajta hmm... gyengédséget? Talán az lett volna a mozdulat a másiktól és a keze mozgatásával csupán csak arra próbáltam utalni, hogy nee... ne rontsa le a kialakított képet ilyenekkel. Még a végén itt azt hiszem, hogy Ő lesz a férjem vagy valami ilyesmi. Tehát olyan, amim nekem nem lesz. Nem kenyerem a hosszú kapcsolatok és már nincs is kinek unokákat szülni, szóval hagyjuk a családi idillt és a gyomor forgató gyengédséget is. Persze a másik a kis utalásomat készpénznek vette és lássuk be, ez már inkább volt kedvemre való, mint a korábbi mozdulata. Nyilván ha akarok kitérek, vagy legalábbis megpróbálom de nem akartam. Csak heves és éhes vehemenciával viszonoztam és folytattam azt, amit elkezdett. Ahogy elszakadnak az ajkaink csak vágytól csillogó tekintettel nézek a másikra és nevetem el magam a szavain.*
- Hosszú folyamat lesz... nincs lelkem. * Adtam a másik tudtára a nyilvánvalót ismételten. De sosem voltam az a fajta aki egy kis kéjes fenyegetésre - ami lássuk be, inkább ígéret - bedobja a törölközőt. Najó, csak akkor ha épp nincs rajtam más. Így viszont a menetrend nem változott. Fizettem és irány a kocsi és akkor a megadott cím. Ittam, de nem annyira, hogy ne tudjak vezetni. No meg, lássuk be, nem akkor tanultam meg vezetni mikor megszereztem a jogsimat. Hanem a versenyeken, így mondhatni, hogy nem is finomkodtam a kocsival. Különben is, éjszaka van, ilyenkor aludjanak és ne kocsikázzanak. Így ahol tudtam igencsak rajta felejtettem a gázon a lábam és a kanyarok sem voltam szabályosak, lassúak és biztonságosak meg végképp nem. Ja igen, állat vezető vagyok. Nem figyeltem a környéket, mert egyszerűen nem érdekelt, ahogy az sem, hogy mennyire rendezett az udvar. Szimplán csak felmentem a házhoz és leparkolva zártam le a kocsit, persze miután kiszálltunk. S könnyed léptekkel haladtam az ajtóhoz, ám tekintetem még így is körbe kémlelt mégha nem is feltűnően. Hát most na, az ördög sosem alszik... de még fel sem mértem rendesen, hogy nincs-e a bokor mögött az idei mumus már az ajtónak is feszültem és csak vigyorogva igyekeztem csillapítani a másik éhségét no meg persze a sajátom. Ahogy kinyílt az ajtó befordulva ejtettem le a földre a táskám, amúgy sem volt benne semmi érdekes, csak a papírjaim. Ahogy az ajtó csattanással zárult, már egy pillanatig sem gondolkoztam. Nah ja, mintha eddig tettem volna. Lábaim a másik derekára fonódtak, egyik karom a nyakát fonta körbe, míg a másik kezem ujjai a hajába túrtak, ajkaimról a nyakamra víve le a másik ajkait. Különösebben nem érdekelt, hogy mit törünk vagy sem. Csak ahogy kioldotta a kabátom tettem le ismét a lábaim, hogy levegyem a másik pólóját. Amint meg volt a padlóra dobtam és kibújva a másik karjai közül indultam meg gyors léptekkel aa... nappali felé. Futni nem futottam, de a magassarkú nem gátol meg benne, szóval ha a másik egyből elakart volna kapni bizony megtettem.
- Ha kell valami vedd el... * Incselkedtem és elég szép nagy a nappali ahhoz, hogy tudjunk fogócskázni, vagyis, hogy húzzam kicsit a másikat. Barnás íriszeimben bizony ott csillogott a tagadhatatlan vágy, játékosság és kihívó tekintet.*

by **Soren Baldwin** Szomb. Júl. 27, 2013 12:36 am

Az, hogy állítólag nincs lelke, cseppet sem riaszt el, sőt, ami pedig azt illeti, hogy hosszú folyamat lesz...hát te mondtad aranyom, én aztán ráérek napokig is, ha ezen múlik!
Az mondjuk egy kicsit meglep, ahogy vezet. Nem mondom, láttam már ijesztőbbet is, de csak egyszer, és az a kocsi lángolt is közben, de senki sem mondta, hogy egyszerű lesz magamé tenni ezt a démont, és amennyire rá vagyok gerjedve, út közben még meg is jegyzem párszor, hogy ez mind szép és jó, de nem mehetnénk gyorsabban? Csak merne most az utamba állni egy rendőr...
Szerencséjükre nem teszik, így hamarosan az előszobában találjuk magunkat, és most rajtam a sor, hogy fogaimmal érintsem a bőrét, és bár nem serken ki a vére attól amit művelek vele, a nyoma biztosan meg fog maradni egy darabig. Közben a kioldott kabát alá csúsznak be a kezeim, hogy ott aztán a belül lapuló vékony anyag alá is utat törjenek, és egyenlőre csak az oldalán húzzam végig a két tenyerem, majd a hátát is kezelésbe vegyem. Egyszerűen bolondulok a testéért, és a legjobb részhez még el sem jutottam, ezzel azonban várnom kell, mert ő sem bír magával, és lekapja rólam a pólót, aztán meg....
~...?~
Oldalra döntöm a fejem, aztán utána szaladok, szemeimben tükrözve az ő játékos csillogását. Eleinte még meg tud lógni előlem a fürge gazella, de aztán a fények egy pillanatra meginognak, én pedig úgy lököm arrébb a köztünk lévő bőrfotelt a falig, mintha papírból lenne, és már utána is kapok, hogy két kezemmel a nadrágjába kapaszkodjam, és valósággal letépjem róla. Menekülni legfeljebb csak a fürdő, vagy az emelet felé tudna, ha megint kicsúszna a kezeim közül, de oda is követni fogom, azt garantálom.
-Úgy lesz. Remélem nincs programod a hétre, mert nem fogsz tudni lábra állni!

by **Dianne - Adelina Demers** Szomb. Júl. 27, 2013 1:15 am

*Ahogy a fogai belém marnak, fejem ösztönösen biccen hátra és nyílnak meg ajkaim egy halkabb sóhajra, ahogy testem is kissé előrébb nyomakodik, hogy a másikhoz simuljon. Ez a kettős bizony elegendő arra, hogy egyértelművé tegye a másiknak a gyengém. Hát pech vagy sem, én élveztem valahogy a simogatós mindenség nem az én asztalom volt. Még akkor sem, ha a mozdulatommal bizony a másik tenyerei közé simultam mely méreteimet tekintve majdnem átérte a csípőm és a hátam, ahogy feljebb csúszottak a mancsai. De nem is én volnék, ha nem próbálnék meg játékot csinálni ebből is. Így meglépek és csak vigyorogva nézem a másikat, egészen addig szórakozva vele még a fények nem kezdenek el szórakozni. Na akkor egy pillanatra még én is megállok és tekintetem a mennyezetre emelem, de a következő pillanatban már a csattanásra leszek figyelmes ahogy a fotel életre kell. Már ugranék is ki Soren elől, de a szoknyámat megragadja és magával is viszi... de megpróbálok kitérni oldalra és míg Ő a szoknyámat markolássza igyekszem meglépni a lépcső felé. *
- Remélem nem árt meg a lépcsőzés za öreg csontjaidnak... * Incselkedek miközben felérve beviharzok az első szobába. Okééé, ez itt zsákutca, hát bukta. Így elfekszek az ágyon a hátamon. Nem meglepő, hogy nem jöttem zavarba mert épp nem volt rajtam szoknya. Lássuk be, a szintén fekete francia bugyim ápol és továbbra is eltakar. De arcom csak az ajtó felé fordítottam és vártam, hogy megérkezzen a másik. Ha pedig erre sor került és belépett.*
- Jobb lett volna nálam... ott nagyobb a hely és jobban eltudok bújni. * Nah jah, mintha annyira akartam volna. Hisz akár az ágy alá is bemászhattam volna. *

by **Soren Baldwin** Szomb. Júl. 27, 2013 1:40 am

+18

-Öreg? - Kérdem meglepve, aztán játékosan rávicsorítok. Ezért még megfizet. Na nem mintha kimondottan érzékeny lennék a koromra, csupán gyanítom, hogy jó móka lesz bosszút állni rajta egyszer-kétszer....meg még néhány tucatszor. El is hajítom a kezemben maradt szoknyáját, aztán kioldom az övem, és hagyom, hogy a nadrágom a földre zuhanjon. Ha visszanéznék, láthatnám, ahogy levetett ruhadarabjaink úgy mutatják megtett utunkat a házban, mintha kenyérmorzsák lennének a Jancsi és Juliska pornóváltozatában, én azonban nem foglalkozom ezzel, inkább utána viharzom fel a lépcsőn, kezemben a bőrövvel, és már be is cserkészem őt a hálóban.
-Késő bánat, most nem menekülsz!
Na igen, öreg hiba volt tőle, hogy nem csukta be az ajtót, és lefeküdt az ágyra, hogy megvárjon engem! Most már semmit sem tehet az ellen, hogy szó szerint rávessem magam, és amíg az alsónadrágomba rejtett szörnyeteg egy pillanatra megérinti az ő testét, én már meg is ragadom a csuklóit keményen.
-Elbújnál mi?
Suttogom, amíg átdugom a kezeit a háttámla rácsain, aztán a bőrövemmel jó szorosan fogom össze őket, ezzel a rácshoz kötözve őt. Ez után lenyomom az ágyon, majd újra megízlelem a nyakát, csak most a másik oldalon, kezeimmel pedig végre rátérhetek a kedvenc részemre, a kebleire! Hihetetlen, hogy eddig kibírtam az érintésük nélkül. Először csak az anyagon keresztül gyurmázom őket, aztán letépek róla minden ruhát odafent, és messzire hajítom, hogy ne is lássam, és végre a teljesen kicsomagolt szépséget vehetem birtokba. Imádom ezeket a dudákat, egyszerűen megveszek értük. Annyira jó velük játszani, hogy hirtelen megint szájon csókolom, aztán megindulok rajta lefelé, tovább csókolgatva, és harapdálva a testét. Kedvenc dombjaimnál megállok, és egyik mellbimbóját nyomban a számba veszem.

by **Dianne - Adelina Demers** Szomb. Júl. 27, 2013 2:14 am

*A visszakérdésre csak elnevettem magam, de nem vagyok én hülye, hogy megálljak. Mentem felfelé a lépcsőn, még mielőtt csapdába ejtettem volna saját magam. Akarom mondani zsákutcába, amit közel sem bántam annyira mint amennyire kellett volna. DE lássuk be, nem is erőszakkal hoztak ide.*
- Ejnye... hogy én ezt mennyire bánom... most megbüntetsz? * Vontam fel a szemöldököm kérdőn miközben oldalra fordultam és a könyökömön megtámaszkodva néztem a másikat az övvel a kezében. Tekintetem megcsillant és lehetett látni, hogy kicsit sem bántam a dolgot, ahogy rám veti magát. Visszafordultam a hátamra, és a szorításnak természetesen megpróbáltam ellenállni és nem adni olyan könnyen a dolgot. Persze nyilvánvaló volt, hogy a másik még az ellenállásom ellenére is könnyen lebír fogni, ha akar persze. *
- Ó de még mennyire... * Villantottam egy vigyort, miközben a lábaim a másik köré fontam, ez az egész kezd jól alakulni. Csak egy dologról feledkeztem meg. Bakker ennyire bugyuta, hogy lehetek? De most komolyan? Nem sűrűn szokásom megfeledkezni róla, jó, lássuk be, nem sűrűn szoktak kikötözni sem. *
- Ööö... Soren... * Próbálnék meg szólni a másiknak, de ahogy elér a nyakamhoz már nem is érdekel, hogy figyelmeztessem, hogy a csizmámnál óvatosan mert bizony mind a kettő egy-egy pengét rejt, az alá erősített szíjjal rögzítve. Testem kissé ívbe feszül alatta és meg kell hagyni, utálom mikor elvánszorog a nyakamtól. De a ruha szakadásának hangja kárpótol és mégis feltüzel. *
- Oké Mr. Erő azért azt ne felejtsd el, hogy meztelen nem vezethetek hazáig. * Mázli, hogy egy félhosszú kabátban jöttem el. De csak utaltam arra, hogy azért a bugyim hagyja egyben különben tényleg nem tudok haza menni. Vagyis haza tudok, egészen addig míg nem igazoltatnak. Tényleg hozzám kellett volna mennünk, de késő bánat eb gondolat. Ajkait a vehemenciám közben megharapdálom és kicsit sem tetszik, hogy nem bírok mozogni, különben a másikon meg nem lenne alsó... Ohohó... a lábam kicsit felhúzom, a csizmám sarkát a boxer szélébe akasztom és elkezdem lefelé tolni. Így is meglehet oldani és meg is oldom. *
- Csinálsz is valamit vagy csak játszadozol? Esetleg szeretnél elaltatni? * Kérdezem meg miközben harapdálja a testem. Ez nem azt jelenti, hogy nem jó csak azt, hogy nincs szükségem rá. Mármint persze, nyilván nem fogom azt mondani neki, hogy hééé hagyd már abba légyszi. De ha van szeme a másiknak, akkor látja, hogy eszemben sincs jelenleg játszadozni. Akarom. Őt. Most. Tő szavak, egy férfinek értenie kell. Legalábbis kéne... Azonban a szavaim lágyak, hangom kissé hevült így reménykedtem benne, hogy nem érti félre a másik a szavaim. Hát na... kissé nyers a modorom és kimondom ami van. Elkell viselni, vagy el is lehet menni.*

by **Soren Baldwin** Szomb. Júl. 27, 2013 2:34 am

+18

A kérdésére csak egy amolyan sátáni "megvagy, és most azt csinálok veled amit akarok" mosollyal reagálok, hisz minden incselkedése ellenére - vagy talán éppen ezért - pont annyira élvezem a helyzetet, mint ő. Az egyébként, hogy a szép hosszú lábai nem maradnak tétlenek szintén a kedvemre van, igaz a csizmát ideje lenne levenni róluk...
-Szóval, ha ezt is letépem, itt ragadsz a karmaim között? - Kérdem, és már szakad is le róla a bugyi. Közben a csizmái újra támadnak, és már nem is bánom, hogy korábban nem szabadítottam meg őket tőle, de most már elég lesz, hisz ő is sürget, ezért a nyakamba kapom őket, meggátolva a további rosszalkodásban, és az általa kiszabadított szörnyet egyenesen a tűzforró barlangjához vezetem.
-Kapaszkodj...
Több figyelmeztetést nem kap. Nem olyan nőnek tűnik, aki cirógatásra vágyik, vagy aki eltűri azt, és az egész estés hergelés után én sem tudnám megjátszani, hogy én sem arra vágyok, hogy vadul, és hevesen tegyem a magamévá, ezért amikor mozogni kezdek benne, az ágy is megmozdul velünk együtt, én pedig kitartóan kínzom őt kéj által. Nem adom fel, amíg nem látom az arcán a végtelen gyönyört kirajzolódni!

by **Dianne - Adelina Demers** Szomb. Júl. 27, 2013 3:03 am

+18

*A vigyorra csak megingatom a fejem fektembe. Tényleg nincs ellenemre a játéka, de ez azt hiszem minden pillantásommal egyértelművé teszem számára. Hisz csak a néma, türelmet várakozás lapul bennük és a vágy a másik iránt. Már nyitottam is a szám, hogy feleljek a kérdésre de időm sem volt, már reppent is tova a fehérneműm.*
- Igazából csak azt mondtam Bogaram, hogy nem vezethetek hazáig. Ergo neked kell... * Kacsintottam a másikra. Különben meg nem felejtettem el a telefonszámos szavait. Szóval ha haza indulok - és fogok mert nekem kellenek a holmijaim - jön velem. Szóval csak vezetnie kell. Ahogy jelenleg én tettem azzal, hogy egy kisebb ügyes mozdulattal megszabadítottam az alsójától. Nem kell nekem észért vagy leleményességért a szomszédba mennem, elég nekem a sajátom is. Viszont úgy látszik, hogy a sürgetésem meghozta a gyümölcsét és a másik értett a szép szóból, amit legtöbben azért lássuk be, kiábrándítónak hívnának. Hát nah, én már csak ilyen voltam és tök jól érzem magam.
A figyelmeztetésre már reagálnék is valami csípős megjegyzéssel, de időm sincs rá és ajkaim közül máris egy kicsit sem épp halk sikoly szakad fel, ahogy kezem megfeszül és valóban kénytelen vagyok megfogni a rácsokat. Felsőtestem kissé megemelkedik az ágyról, ahogy igyekszem a másik száját/nyakát/vállát/mellkasát elérni. Igazából azt, ami épp útba esik. "Apró" harapásokkal elborítva melyet rá pár pillanatra nyelvem finom simítása enyhít. Ajkait birtokba venni, ám minden egyes lökésének csípőm elébe megy. Kikötözve sem kell egy darab faként viselkedni. S eszembe sem jutott leállítani a másikat. Barna íriszeim fokozatosan sötétültek el a vágytól, ahogy figyelem a másik arcát, szemeit, hogy azok mit árulnak el nekem. Arcom kissé ki pirult és hevült, íriszeim szinte landolnak ahogy ott fekszek alatta és segítem kissé a mozgását, mely semmi gyengédségről nem árulkodnak. *
- Eressz... * Nyögöm két lökés között és ujjaimmal igyekszem megtalálni a kiutat... Megakarom érinteni a másikat, érezni akarom még akkor is, ha én magam sem mondhatom el azt, hogy gyengéd szerető volnék. De éreznem kell a testét, mert erre vágyok.*

by **Soren Baldwin** Szomb. Júl. 27, 2013 3:26 am

+18

-Ó, szóval vigyelek haza? - Kérdem nevetve, aztán megvonom a vállaim.
-Sokba kerül ám, hogy én fuvarozzak valakit, de ahogy látom, neked telik rá bőven, úgyhogy lehet róla szó.
Azt azért be kell vallanom, hogy ritkán fordul elő velem, hogy ilyen jól alakul egy unalmasnak induló estém. Dee valami hihetetlenül dögös, és én teljesen odavagyok a testéért, az pedig, ahogy a szabadulásáért könyörög, egyszerűen mennyei. Előre dőlök, szinte fülbevalókat csinálva a térdeiből, és tempómból alig veszítve hajolok az arcára, hogy hevesen megcsókoljam, amíg hátranyúlok, hogy eleget tegyek a kérésének. Lassan, ügyetlenül bontom ki az övet, de de nem könnyű feladat ez, amikor így remeg az ágy. Dolgom végeztével visszadőlök, és folytatom a vad vágtát. Megfordult a fejemben, hogy inkább fogva tartom,d e kíváncsi vagyok, mire készül ez az elvetemült nőszemély.
-Tessék, de én továbbra is azt javaslom, hogy inkább kapaszkodj.
És ez az a pillanat, amikor igazán rákapcsolok. Az ágy már úgy recseg, mintha a lábai bármelyik pillanatban kiugorhatnának a helyükről, de abban biztos lehet, hogy ha így történne, akkor sem állnék le. Addig nem, amíg nem hallottam sikoltani, még annál is hangosabban, mint amikor először hatoltam belé!

by **Dianne - Adelina Demers** Szomb. Júl. 27, 2013 3:47 am

+18

*Arra, hogy mit engedhetek meg magamnak és mit nem, majd visszatérünk később, mikor már épp hazafele tartunk. De azt ne felejtsük el, hogy Ő szeretett volna tőlem valamit. Méghozzá a telefonszámom. Szóval nem én kértem, hogy ragadjon rám míg nem adom meg. De azt hiszem egy szavam sem lehet. Így máskor is rám tapadhat és ebben már biztos vagyok, ahogy abban is, hogy megérte ott hagyni a Fekete macskát.
Mikor előre dől a fejem megemelve megyek elébe, hogy azonnal rátapadhassak és csak egy halvány mosollyal veszem tudomásul, hogy bizony véletlen kiharaptam az alsó ajkát. Legalábbis a vére íze erről árulkodik, aminek a helyét igyekszem egy apróbb nyelvsimítással enyhíteni. NEm így szántam, de hát mozog az ágy és a kezem is türelmetlenül fészkelődik. De pont nem lesz lelkiismeret furdalásom mert a vérét vettem és egy-két napig sebes lesz és fájni fog. Nagyfiú, kibírja. Ha meg nem akkor életképtelen és kész. Ahogy kezem szabadul az újabb lökésekre már a nyaka köré fonom a karjaim. *
- Én... meg... közlök... valamit... nem... vagyok... szófogadó. * Osztom meg vele részletekben a dolgot. S kezem elvéve csúsztatom le oldalt a lábaim. Az egyik a dereka köré fonom, a másikat meg a térdhajlatához illesztem. Ujjaim a hajába túrnak és a térdénél az egyik lökésnél magam felé húzom, miközben a testem és így a csípője köré font lábam segítségével megpróbálom a hátára fordítani a másikat. Pech, hogy nem vette le a csizmám, nyilván nem lehet kellemes neki a sarkam nyomása, így nem félek attól, hogy nem hagyja, hogy kihúzzam alóla. HA sikerült, akkor csak nemes egyszerűséggel igyekszem lefogni a kezeit, ahogy gyorsan mozgásba is lendülök az ölén. Kis idő múlva a kezeit végül eleresztem ahogy függőleges helyzetben folytatom a műveletet és ha magától nem jött volna rá, hogy mit kell csinálni, akkor én magam irányítom lapát kezét a csípőmre, míg másikat a kebleimre. De továbbra sem simogatásra ösztönözve a férfit. Ha nem kezd el rájönni, hogy tud Ő gyengéd is lenné és épp rajtam akarja ezt rekonstruálni, akkor bizony nem kell sok, hogy megismerkedjek közelebbről azzal a lebegő érzéssel. Bakker... pedig nem is szívtam, már két hete. No mindegy. Tekintetem azonban nem ereszti a másikét, szeretem nézni az arcát. S ha figyelt, akkor Ő maga is láthatta az enyémben, ahogy szép lassan kezd visszavilágosodni. Testem megremeg és előre dőlve vonom fel a másikat ölő helyzetbe, hogy segítsen. De én magam nem maradok úgy, hanem egyszerűen hátra dőlök. Ő elég magas ahhoz, hogy így is tudjon "segíteni" a mozgásban mely a remegési hullámaim miatt kissé akadozik önerőből, és mégis elérjen rendesen.*

by **Soren Baldwin** Vas. Júl. 28, 2013 12:29 am

+18

Nem árul el sok újdonságot azzal, hogy nem egy szófogadó jó kislány, ezt már sejtettem abból is, hogy pucéran fekszik alattam a vezetéknevem kiderítése nélkül, de attól még szeretem hallani ezt a lihegő, szaggatott szexi hangot. Egyébként meg mire való a vezetéknév? Én ha jobban belegondolok, a keresztnevében sem vagyok biztos, csak gyanítom, hogy D-vel kezdődik. De aztán lehet a kebelméretéről kapta a becenevét, ki tudja...
-Annyi baj legyen, a jó kislányok unalmasak!
Közben valamit machinál a csaj, és sikerül is felhúznia magát egy ideig, de aztán nem hagyom magam. Teljes erővel nyomom vissza az ágyra, és homlokom az ö homlokának támasztva tartom lenn, amíg két markommal a kebleire markolok rá, hogy meggátoljam a további mozgásban. És ez a pont, ahol végképp megszabadulok minden gátlásomtól, még attól a kicsitől is, az ágy pedig valósággal ugrálni kezd, a matrac pedig szó szerint minden lökésnél, egészen addig, amíg meg nem érzem, hogy körmeit a bőrömbe mélyeszti, szája pedig tátva marad a éjtől, ekkor ugyanis megállok, és tekintetét viszonozva tartom őt a karjaimban, a matrózom azonban nem hagyja el a hajót, csak vár türelmesen, amíg partnerem újra tud magáról nagyjából, és akkor könyörtelenül újrakezdek mindent.
-Majd elfelejtettem, nálam nincs lazsálás bébi!
Valami ritka jó nő ez a Dee komolyan annyira tettszik, hogy szinte már kíváncsi vagyok, mi lehet a teljes neve, egyenlőre viszont megpróbálom féken tartani magam, és elérni, hogy másodszor is ő maradjon alul, hisz ha most kellemesen sikerül ez az éjszaka, jó eséllyel később is beenged a bugyijába. Nem vagyok híve a hosszú kapcsolatoknak, de egy pár alkalmat még nem bánnék ezzel a megvadult nősténnyel az tuti!

by **Dianne - Adelina Demers** Vas. Júl. 28, 2013 12:57 am

+18

* Alá becsültem a másikat. De nem kicsit, azonban a neve az ami a legkevésbé sem érdekel, az már annál inkább, hogy nem hagyja magát és így azt sem, hogy felé kerekedjek. Mindenesetre csak még jobban feltüzelt az, ahogy csak ott voltam alatta egészen magatehetetlenül. Hisz bár már szabad voltam, de mégsem. Ahogy a homlokomnak támaszkodik barna, kéjes tekintetem csak a másikét nézte, ahogy játékosan kaptam az ajkai felé a fogaimmal. Viszont mikor megáll, pont akkor amikor jó tekintetem fenyegetően villan a másikra.*
- Megne próbáld Soren... * S csípőmmel igyekszem mozgásra késztetni a másikat. Ha nekem most menet közben megáll én esküszöm teszek arról, hogy soha többet ne akarjon és ne is tudjon közösülni senkivel. Körmeim még mélyebben vájtak a másik vállába és nem érdekelt, hogy bizonyára a körmöm átmélyedt a bőrén és sebes lesz. Egyik kezem viszont a férfi farára vándorol és bizony ott is megismeri a körmeim.*
- Mozogj vagy csúnyán ki cseszek veled... * S ezt most komolyan mondtam. Ha nem folytatja talán a legrosszabb rémálmát hozom el, de inkább próbáltam mozgásra ösztönözni. Sosem szerettem ha menet közben megállnak. *
- Óhóóó... nincs is szükségem rá. * Feleltem kacagva, mely hamar nyögésbe fordult. Viszont az újabb iram alatt megadta magát az ágy egyik oldala és legurultunk róla. Ajkaim közül egy sikoly szállt fel, miközben a kezem a másik nyaka köré fontam és igyekeztem úgy esni, hogy rajta kössek ki. Nevetve néztem a - remélem - alattam elterülő férfit. Ha nem alám érkezik, azthiszem fájdalmas lesz a találkozás, azonban nem annyira, hogy nevetésem elfojtsa. De igyekeztem visszahelyezkedni a másikra és magamévá tenni, megadni neki is azt amit én kaptam tőle. Márha ha a hímnek nem simogatásra volt szüksége. Viszont pech vagy sem, de a nagy húza-vonában a pengém elmozdult és ahogy a férfi teste mellé hajtottam a lábam az megsebzett.*
- Basszus... * Szaladt ki az ajkamon, ám inkább árulkodott hangom élvezetről, mintsem fájdalomról. Egyedül az árulkodott, hogy a kezeim ökölbe szorultak. Ég... fáj, de addig abba nem hagyom, míg a másiknak nem lesz jó. *

by **Soren Baldwin** Vas. Júl. 28, 2013 1:24 am

+18

Oké, ez viszont már meglep. Általában ahhoz szoktam, hogy a csajok orgazmus után szeretnek egy kicsit pihegni a karjaimban, és csendben tervezgetni az esküvőnket, amíg én kiszököm az ablakon, nem pedig hergelni, és fenyegetni, nehogy abba hagyjam.
-OKÉ!
Persze, semmi szükség fenyegetésre, ó nem, sőt, ha már itt vagyok, "véletlenül" leverem az asztali lámpát, hogy kicsit felfrissítsen a benne lévő áram, és még erőteljesebben döngessem őt tovább. A csaj bírja, az ágy viszont nem, és mire kettőt pislognék, már rajtam köt ki.
-Egyben vagy szépségem? Ahogy látom, nem sikerült puhára esned...
Mondjuk ezt tudta magától is, nem is tétlenkedik sokáig. Szinte sajnálom, hogy eddig visszafogtam őt, de most, hogy itt lovagol rajtam ez a megvadult nőszemély, hátradöntöm a fejem, és élvezem a rodeót. Egyedül akkor fordulok vissza, amikor belém mar, és meglátom a kést, ami felsérti a bőrét.
-Te...aztán...mindenhol jól...fel vagy fegyverkezve...
Na tessék, már én sem tudok normálisan beszélni. Minden esetre előre nyúlok, és lekapom róla mindkét csizmát, mielőtt előgurulna onnan egy tank is. Ezt követően egyik kezemmel megragadom a csípőjét, hogy így ösztönözzem gyorsabb mozgásra, a másikkal pedig a mellével kezdek játszani, ám ahogy telnek a percek, kezdem érezni a vesztem, így a lejeb lévő kezem még mélyebbre siklik, hogy legalább egy döntetlent össze tudjak hozni, ha minden jól megy, sikerül is elérni, hogy egyszerre robbanjunk.
Zihálva fekszem a földön, szorosan magamhoz szorítva az ő meztelen testét, a plafonra meredve, amennyire kilátok a hajától.
-Hát ez...hú...Meggondoltma magam, mégis jó móka a Kareoke...

by Ajánlott tartalom