New York-i Közösségi Könyvtár

Mikor beugrottam még egy pár percig csendben várakoztam, hogy hátha beindítottam valami riasztót, de csak néma csend uralkodott itt is és az egész épületben is, ahogy hallottam.
~ Vajon mi történhetett, hogy ennyire kihalt ez a hely? Ha meg bezártak valamiért, miért nincs beriasztva? ~
Ez az egész szituáció egyre gyanúsabb lett, de hát nem vagyok olyan, akit egy kis izgalom, vagy rejtély megrémít, így természetesen megindultam megkeresni a felfelé vezető lépcsőt, hogy a végére járjak a dolognak, ha már idáig eljöttem.
Kerülgetve az egymás hegyére-hátára pakolgatott dobozokat, amelyek csordultig tele voltak elhasználódott könyvekkel, a félhomályban lassan kivettem az ajtót, így megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb odaérjek.
Az ám! De ahogy elértem az első lépcsőfokot megmozdult valami mögöttem és én azonnal hátrakaptam a fejem és aktiváltam a képességemet, mert nem szerettem volna valami váratlan meglepetést a nyakamba.
Hátranézve azonban alaposan meglepődtem a fejmagasságba lebegő könyvek, kazetták, cd-k és egyéb itt tárolt holmik láttán, melyek mintha önálló életet kezdtek volna élni.
Mikor elindultam felfelé, a lebegő tárgyak is megindultak felém, ha visszaléptem, akkor ezek is visszaszálltak nyugalmi helyzetbe.
~ Hát ez nagyon mókás! Akárki is irányítja a tárgyakat, rám biztos nem hozza a frászt! ~ rántok egyet a vállamon, majd határozottan elindulok felfelé, a kezemmel védve az arcomat, de különben ügyet sem vetve a nekem csapódó darabokra.
- Kicsit jobban kell erőlködnöd, ha meg akarsz állítani, haver! ~ mormolom az orrom alatt hidegen mosolyogva, hátha meghallja akinek szánom.

-Meghalsz Logan? - Kérdi lekezelőn, hátha fel tudja idegesíteni a rémet. - Ha annyi koporsóm lenne, ahányszor ezt hallottam, sírásó lennék, nem pedig... - Lesandít a karmokra, azokra a veszélyes, borotvaéles, gyilkos karmokra. - Nem érdekes...
Tovább araszol fölfelé a lépcsőn, amíg meg nem hallja az ismerős csipogást, és bár az esze óvatosságra inti, hisz akár még trükk is lehet a dologban, a szíve hevesebben ver pár másodpercre, hisz csak nem csipogna ilyen vidáman kis haverja, ha Valami baj történt Volna Lily-vel igaz? IGAZ!
-Inimma! - Köszönti a pöttöm szárnyast, karmait pedig menten visszarántja, nehogy véletlenül nekik repüljön szegény. Ha ez csapda, akkor eddig tökéletesen belesétál, mint egy igazi balek. - Hol van anyu? Mutasd meg. - Kérleli, a legkedvesebb hangnemben, ami csak tőle kitelik ami...meglepő módon egészen kedves és törődő, tényleg olyan mint ahogy egy normális ember beszélne, ha valami így néz rá. Mire azonban a madár felelhetne, már ő is hallja a nő lépteit, és újfent, mint egy igazi balek meglódul előre, egyenesen a nő felé, majd viszonozza az ölelést, s tőle nem jellemző módon még puszit is ad a nő homlokára, egyet, kettőt, hármat, százat....
-Bocs, ez a hely a legrosszabbat hozza ki belőlem. - Szabadkozik, a azt az időt, amíg képes túltenni magát a boldogságon, hogy mégsem az ő vérének szagát érezte az előbb kihasználja arra, hogy még tovább ölelgesse őt. - Szellemek nem léteznek, hidd el, ha valakit, engem kísértene néhány az tuti. Nem tudom mi folyik itt, de most már minden rendben lesz. Itt vagyok veled, és megvédelek, rendben?
~Nem mellesleg, én sem aggódom magam betegre érte...~

Megkönnyebbülve vesztem el az ölelésében, tudva, hogy egy ilyen jó barát, mint Logan tényleg soha nem hagyna el, hogy a szellemek prédája legyek.
-Legrosszabbat?! - néztem rá hitetlenkedő mosollyal, és mutatóujjammal megbökdöstem a homlokomat. - Ide kérek még!
Ha azt mondta, minden rendben lesz, akkor az úgy is lesz, nincs okom kételkedni benne. Elvégre ő Logan. Mit ne tudna ő megoldani? Még a terroristákat is legyőzte egyes egyedül, mit neki néhány kísértet és vérfolt?
-Oké, nincsenek kísértetek - bólintottam elfogadóan, de aztán össze is rezzentem, és felsikoltva kapaszkodtam a karjába, miközben visszafelé mutogattam, ahonnan az aljas zajok szűrődtek. - De akkor ez mi?! Hallod? Valami akkor is van itt, és szórakozik velünk. És kinek a vére ez? Nem láttál valami gyanúsat idefele jövet, amit... MI EZ?!
Ahogy letekintettem, hogy biztos nem áll ott semmi ártó szándékú lény, észrevettem a karcolásnyomokat a padlón. Meghalsz, Logan?! Te jó ég, ez most komoly?!
-Ki tette ezt? Ki merészel fenyegetni téged? Hogy nem sül ki a szeme!
Kapkodva néztem körül, bár már nem fűztem igazi reményt ahhoz, hogy meglássam azt, aki mindezért felelős. Vagy mindazokat. Ki tudja? Persze nem találtam senkit. A pulykamérgem azonban, hogy az egy dolog, hogy velem szórakozik, de ilyen galádul fenyegeti még Logant is, átmenetileg elvette a félelmemet. Megragadtam Logan kezét, és húzni kezdtem magam után lefelé.
-Gyere. Idefent úgysincs semmi, csak hangok meg pocsék filmek. Inkább lent kezdjünk el keresni. Addig nem megyek el, amíg meg nem találjuk a tettest. Nem akarom, hogy a végén még utánad eredjen, és bántson! Inimma! - A kismadár máris beröppent elém. - Légyszíves menj előre, és ha látsz valami gyanúsat, gyere vissza szólni, rendben? Csak legyél nagyon óvatos!
Inimma kötelességtudóan felcsivitelt, aztán már indult is, de aztán mégis visszafordult, odarepült Loganhez, fejéhez hozzádörgölőzött az arcához, neki is odacsipogott, aztán már ki is lőtt előre, mi pedig mehettünk utána.

Sarah-nak

Bár a lány az arcát védi, a nehéz kötetek és az egyéb, könnyebb adathordozók főleg a lábát célozzák, hogy elgáncsolják, felbuktassák őt. De Sarah ennél ügyesebb. Bár talán kiszalad a levegő a tüdejéből, mikor egy hullámosra ázott lapú szótár bordán találja, de végül csak sikerül felérnie a lépcső tetejére.
Az ajtó ekkor csapódik ki, hatalmas erővel, mintha a túloldalról egy óriás rúgott volna bele. Ha Sarah aktiválja képességét, és megkeményíti bőrét, a pokoli lendülettől az ajtó is ripityára törik. Amennyiben nem így tesz, őt magát akár komoly sérülés is érheti. Akár így, akár úgy, egy biztos: Sarah az ütés erejétől a levegőbe emelkedik és a lépcső aljáig zuhan. Az ajtó (vagy annak maradványai) hasonló erővel csapódik vissza eredeti állapotába.
A könyvek sem adták fel a harcot. Mind visszasorjáznak a dobozaikba, és most már a tíz-tizenöt kilós dobozok támadnak a lányra. Sőt, mintha az egész szoba ellene fordulna... A lépcsőkorlát, akárha forgószél tépné, darabokra törik-szakad, és az éles, karószerű darabok is Sarah felé repülnek. Az ajtó kilincse lövedékként süvít át a pincehelyiségen a lány homlokát célozva. A neonlámpák felvillannak, majd szétrobbannak, éles üvegcserepekkel szórva tele a talajt. Egy vagy két ilyen szilánk bekapcsolódik a kavargásba, szemlátomást azzal a céllal, hogy megvágja Sarah-t.
Teljes a káosz. És a tárgyak sivítása, a helyiség rohamos amortizálódásának hangja mintha szavakká állna össze...
- Ki...vagy...te...? - kérdi a hang szaggatottan - Miért... vagy... itt...?

Lily arra kéri, hogy ne eressze őt, Rozsomák pedig úgy dönt, minden vágya parancs a számára, ezért aztán vastag, fémekkel megerősített karjaival védőfalat épít köré, miközben mélyen a homlokára mutató nő szemeibe néz. Bármennyire is küzd ellene, képtelen nem azt látni benne, és bár tudja, hogy ez a csillogó szempár csak azért nevet rá, mert a barátot, és a védelmezőt látja benne, ő mégis azt szeretné, ha ez a pillanat örökké tartana, ahogy így állnak, és a mellkasán érzi Lily kis szívének minden dobbanását, nyakán pedig minden szuszogását. Apró kezeinek simogató érintését, még ha meg sem mozdulnak, csak állnak ott a két vállán. Közelebb hajol, és a végtelenségig tartó másodperc alatt, amíg eléri célját egy milliószor megfordul a fejében, hogy milyen jó lenne, ha ez a hely tényleg a legrosszabbat hozná ki belőle. Ha egyszerre annyira bénán célozna, hogy a homloka helyett az ajkát találná el, aztán ott is felejtené magát. A csók végül mégis pontosan ott cuppan, ahova Lily kérte, Logan pedig engedelmesen fordul el, hogy tovább induljanak, gyötrelmeit pedig megtartja magának.
~Türelem...úgyis csak a barátod akar lenni...egyszer majd ő is rájön, hogy ez mekkora baromság, de addig türelem, nehogy elijeszd, mert lehet abba tényleg bele tudnál halni...~
Műmosolyából aztán igazi lesz, ahogy a kismadár hozzádörgölődzik. Ő is viszonozza a dolgot, aztán már nevető szemekkel bámul az apró szárnyas után.
-De aztán vigyázz magadra, rendben? -Szól a madárnak, majd a nő felé fordul. - Na jó, derítsük ki, mi folyik itt, de meg kell ígérnek, hogy most nem rohansz fejjel semminek, ami háromszor akkora mint Inimma, rendben? Utálnám, ha bajod esne...
Valami zaj megüti a fülét, de olyan távolról jön, hogy abban sem egészen biztos, hogy ebben az épületben történik, kivéve, hogy természetesen itt történik! A bérházban is teljes kuss volt, itt pedig még szomszédok sincsenek!
-Hallok valamit lentről...mintha valaki tombolna...

Minden rendben! Tényleg minden rendben, hiszen Logan már itt van velem, akkor már tényleg megnyugodhatok. Hiszen még is olyan nyugodt volt, mintha semmi gond nem lenne körülöttünk, se gyilkos tévék, se suttogó tükrök, se szociopata kislány szellemek, se megmagyarázhatatlan fények, csak beugrott volna értem munka után, hogy hazakísérjen. Persze neki könnyű, hiszen ő mindig magával volt, nekem viszont mindig ki kellett várnom, hogy megérkezzen, és addig félhettem padlógázzal.
Miután Inimma is megszeretgette Logant a maga módján, határozottan fordult irányba, és elröppent előre. A férfi figyelmeztetésére kicsit dacosan viszonoztam a tekintetét.
-Mikor rohantam én fejjel bárminek is? Legutóbb is te intéztél el mindenkit, én csak a törölközőt tarthatom neked.
Erről tanúskodott az is, hogy bár én megesküdtem volna, hogy az épület teljesen kihalt, és semmit, még egy aprócska kis zörejt sem lehet hallani, ő máris érzékelt valamit hihetetlenül érzékeny füleivel. Még jobban rászorítottam a karjára, és megindultam előre lefelé.
-Csak mond, hogy mit csináljak - suttogtam. - De arról ne is álmodozz, hogy itt hagylak. Ha valaki még van itt, akkor segítenünk kell neki, meg egyébként sem hinném, hogy jó ötlet lenne, átengedni az egész könyvtárat a... nem tudom, mi csinálja ezt, de szeretném, ha eltűnne innen. Ha tudok, segítek, csak tényleg mond, hogy mit csináljak.
A pincébe vezető lépcsősort elérve majdnem beleütköztem Inimmába, aki lóhalálában tért vissza, és izgatottan csipogott.
-Mit találtál?
Még egyet csivitelt, aztán már repült is a pinceajtó felé.
-Akkor arra kell menni - néztem Loganre. - Indulhatunk?

Egy röpke pillanatra elfogja a rettegés, de az érzés ahogy jött, úgy el is múlik. Rosszul látta, Lily nem jött rá a titkára, hogy is találhatta volna ki...Amilyen kis ártatlan, lehet soha nem is fog...és ő amilyen szerencsétlen képes volt pont ezért beleszeretni...francba...
-Lehet vénségemre szenilis lettem, de rémlik, útját álltad a fél városi rendőrségnek, amíg én idebent bujkáltam. Egyébként pedig, azok közül, akiknek baja tudna esni, ha hagynám te vagy a legbátrabb, szóval elég legyen ebből. - Súgja még oda neki, majd halkan hozzáteszi. - Csak Inimmának ne mond, hogy ezt mondtam, önérzetes kis kanárinak tűnik.
Keze finom szorítását ő is viszonozza, persze csak finoman, nehogy összetörje a nőt, majd ahelyett, hogy magához rántaná őt, és hevesen megcsókolná, ahogy a vállain ülő két kisördög súgja, csak elmosolyodik, és a pincék felé mutat.
-Ne aggódj, arról álmodni sem mernék.
~Francba, már megint! A sok hülye pillangó a gyomromban, meg az a nyomorult vállfa a számban! Megint olyan jókedvem van, hogy komolyan fontolóra vettem, hogy ne nyírjam ki a fickót...legalábbis Lily előtt semmiképp.~
-Csak segíts tájékozódni, és akadályozd meg, hogy tönkretegyek valamit, amiért aztán nem állnál velem szóba többé. Ó, és ha valami szemérmetlen nőstény démon csinálja ezt, aki meghülyíti a pasikat, kapard ki a szemét.
Ha Lily aggódva tekint rá, elmosolyodik, és finoman megcirógatja az arcát.
-Nyugi, nem igazi démon, de láttam már pár mutánst, akire illik a leírás. Azzal a tavaszi virágok kötettel simán lenyomnád, nem kell félni.
Miután a madár jelez, bólint a nő kérdésére, és mindketten megindulnak a pince felé.
-Van odalent egy nő...a hangja mintha ismerős lenne, de nem tudom...sok a zaj.

-Nem álltam útját, különben nem lett volna rá szükség, hogy mindenkit kicsődíts - emlékeztettem kicsit lelombozódva. - King majdnem keresztben lenyelt. Szóval úgy látszik, igen, tényleg szenilis lettél - vigyorogtam rá, majd felnevettem halk kérésén. - Ne félj, nem szólok neki. Mióta téged megismert egyébként is van egy olyan érzésem, hogy mindent megtesz, hogy rád hasonlítson. Legalábbis nagyon lelkesen igyekszik olyan nagy harcos lenni, mint te, láttad volna, amikor a kiboruló narancslétől próbált megvédeni!
Mosolyogva hunyorogtam rá.
-Egyébként köszönöm. Melletted nem is szoktam veszélyben érezni magam. És egy ilyen jó barátot, mint te, én sem hagynék, hogy bármi bajod essen, úgyhogy akkor majd vigyázunk egymásra, rendben?
Futólag azért elcsodálkoztam rajta, hogy hogy tudta elérni ezt a váratlan hangulatváltozást, hiszen az előbb még a tomboló pánik uralkodott rajtam, és két esélyes befutó a hisztérikus sikoltozás vagy a rettegő zokogás volt. Na jó, legyen három, mert tudtam volna a kettőt is egyszerre csinálni. Most viszont itt kacarászok, mint egy bakfis.
-Démon? - sápadtam el mégis. - Olyan van... lehet...? Oh, te jó ég, hát akkor ne hozd rám a frászt! - sóhajtottam fel, majd észbekapva felkaptam a fejem. - Tényleg. Igazad van!
Elindultam vissza az emeletre, de egyedül nem mertem, és valami azt súgta, hogy nincs rá időnk, hogy tegyünk egy kitérőt. Úgyhogy fegyvernek inkább felkaptam az első akár annak is beillő tárgyat. Egészen pontosan kinyitottam a takarítószeres szekrényt, és lecsavartam a porszívó fémből készült csövét.
-Oké - bólintottam nem tudom, mennyire sikeresen leplezett félelemmel. Mehetünk.
Már csak egy folyosón kellett végigmennünk, hogy végre elérjük a pincébe vezető lépcsőt. Az ajtó felől már én is hallottam valami zajt, de nekem nem volt olyan éles hallásom, mint Logannek, úgyhogy én csak annyit tudtam biztosan megállapítani, hogy valaki van odalent. Erről tett tanúbizonyságot Inimma, aki sürgetően csiripelve röpködött köztünk és a pinceajtó között.
-Egy nő? - hebegtem holtra váltan. - Úgy érted, mégis csak egy nőstény démon? Én most nem tudom kikaparni a szemét, hát tövig vannak vágva a körmeim, de itt van ez a cső, ez csak megteszi, nem?

-Ha nem állod útját addig, amíg mindenkit kicsődítek, most szájharmonikáznék a Rykers-ben. Nem hagyhatnánk ezt abba? Egyezzünk ki abban, hogy mindketten zseniálisak voltunk, csak te jól is néztél ki közben.
És akkor megint felnevet! Ez jó, legalább nem csak ő mosolyog állandóan, mint aki feltalált egy újfajta alkoholt, ami nem távozik belőle 5 perc alatt...vagy soha többé.
-Remélem karmokat nem ragaszt a szárnyaira. Nagyon vagányul festene velük, de azzal szerintem elég veszélyes repülni.
Aztán Lily köszönetet mond, és mint mindig, most is úgy érzi magát, mint akit nyakon öntenek egy kádnyi fagyasztott szöggel, amikor a barátjának nevezi őt.
-Igazán nincs mit...
Szerencsére a lány túlzottan el van foglalva a démonoktól való félelemtől, hogy felfedezze a finom változást Logan hangsúlyában, ami el is múlik, mihelyst rádöbben, mennyire megijesztette szegényt.
-Hmmm...nem vagyok benne biztos, de nem démon lesz ez, legfeljebb csak Fúria...és igen, az a cső nagyon hatásos lesz - biztosítja őt a lehető legkomolyabb hangjával. - Mármint, az lenne egy démon ellen de...
Beleszagol a levegőbe, és biztató mosolyt küld a nő felé.
-Igen, ez ő lesz. A kislány velünk van...
~Várjunk...mi a fenét keres ő itt? Á, kit érdekel! Egy sebezhetetlen, haláltapintású tapasztalt X-men mindig jól jöhet!~
-Keressük meg gyorsan!
Megindulnak, kézen fogva, és Logan ma már másodszor reménykedik benne, hogy ez nem csak egy ügyes csapda, amibe immár ketten...bocsánat hárman sétálnak, illetve repülnek bele.

Igaz, hogy sok kárt, sérülést nem tudnak okozni a nekem támadó irodalmi művek, de azért az ütések ettől függetlenül igen csak fájdalmasak néha és dühösen sziszegve igyekszem kikerülni inkább az ütközéseket, de hát nem mindegyiket sikerül. Aztán taktikát váltanak és most megpróbálnak felbuktatni, de ezt sikerrel kerülöm el, és jó pár könyvet állítok röppályára egy-egy rúgással megtoldva.
Már-már felérek a lépcső tetejére és felsóhajthatok, hogy rácsukhatom az ajtót ezekre az ádáz művekre az ajtót, mikor az magától vágódik ki, de olyan elemi erővel, hogy a falnak vágódva szakadnak ki belőle darabok és repülnek felém. Szerencsémre még mindig aktiválva van a képességem, így a repülő szilánkok és nagyobb, élesebb darabok nem okoznak sérülést, de a befelé vágódó ajtó egész egyszerűen lesöpör a lépcsőről és meg sem állok annak aljáig, miközben az ajtó maradványa visszacsapódva bezáródik.
Egy pár pillanatig csak átkozódva kapkodok levegő után, majd elkezdek feltápászkodni, mikor gyanús zajra leszek figyelmes, na meg a támadó lexikonok hiányára.
Nem sokáig élvezhetem a látszólagos nyugalmat, hiszen most nem egyenként, hanem súlyos dobozonként repülnek felém az irodalom megunt remekművei, de ha ez még nem lenne elég, a fakorlát is darabokra hasadva, hegyes karóként próbál meg a falhoz szegezni, majd az ajtókilincset is az utolsó pillanatban tudom elkerülni, így is súrolja a halántékomat. Ezt még a páncélbőr ellenében is megérezném, ha eltalált volna!
Mikor aztán azok a halovány fény árasztó villanykörték is szétrobbannak és csatlakoznak a körülöttem kialakuló veszélyes kavargáshoz, ami nyilvánvalóan arra törekszik, hogy megsebesítsen, akkor szakad el nálam az utolsó cérnaszál, így mikor meghallom a suttogást, dühösen kiáltom bele a sötétbe.
- Hogy kitekerjem a nyakadat, te sötétben bujkáló szemétláda! De csak kerülj a kezem közé! És egyébként is, te ki vagy és miért csaltál ide? – higgadok le kissé, hogy információt próbáljak szerezni.

Lily és Rozsomák
Logan éles füle aligha tévedhet, most is pontosan hallja az odalent zajló ribilliót. A távoli, tompa zajokat leszámítva a könyvtár csendes. Talán túl csendes is... Hol van a forgalom zaja? Dudaszó, kiabálás... Semmi ilyesmi nem hallatszik. Csak a benti zajok. az órák kattogása, a lépteik nyiszorgása a padlón, Inimma halk szárnyverdesése, amit talán csak Logan hall. Semmi egyéb.
Senki és semmi nem állja útjukat, míg elérik annak a bizonyos pincehelyiségnek a megrongálódott ajtaját. Odalentről már nem hallatszik a tombolás hangzavara, de Rozsomák, sőt, még talán Lily is, beszélgetést hallhat.

Sarah
A lány talán meglepődik, mikor azt látja, hogy a dolgok szépen lassan a földre hullanak. Nem az eredeti helyükre, hanem oda, ami felett épp lebegtek, mikor megtorpantak. Egy percig csend lett. Majd az aoró darabok, a kis üvegszilánkok, a szétforgácsolódott fa maradványai, a könyvekből kiszakadt papírfecnik megemelkednek. Örvényleni kezdenek, és hamarosan egy ember körvonalai jelennek meg bennük. A kis törmelékek továbbra is sebesen röpködnek, de az alak, egy alacsony, szép arcú nő alakja valahogy állandó marad.
Hangja is van ennek a nőnek, papírzörgésből összeálló, a zúgó szélből süvítő majdnem emberi hangja.
- Engem nem tudsz bántani, Sarah Wilchok... - mondja gyengéden - De tudsz rajtam segíteni. Megteszed? És ti, odakint az ajtó előtt?

-Hát hogyne! - Kiáltja elszántan, miután berúgja az ajtót, és Lily-vel a háta mögött, kiront karmokkal ront be a szobába. - Várjunk...segíteni? - Kérdi, s az arcára van írva, hogy ezt most nem egészen tudja összerakni. Ez a lény eddig az őrületbe akarta kergetni őket, őt pedig halálosan megfenyegette, és most a segítségüket akarja? Vagy lehet, hogy ez nem ugyanaz, mint aki odafent volt? Az ektoplazma aromája sajnos még elég idegen a számárak, így nem érzi a különbséget...mármint, nincs jelen a mutáns aki ezt csinálja, így fogalma sincs!
-Mégis miben kell neked segítség? - Kérdi a nőalakot, majd fél szemével Sarah-ra sandít, csupán a pillantásával feltéve azt a két kérdést, amit most a legfontosabbnak vél: "Jól vagy?" és "MI A HALÁLT KERESEL IT???".
-Egyébként ő a Fúria - súgja hátra Lily-nek. - Mondtam, hogy nem olyan ijesztő.
A másik nőben viszont már nem ennyire biztos. Feláll a hátán a szőr, ha belegondolt, mi mindent tettek itt velük. A város elcsendesült - mondjuk ez már a bérházban is feltűnt neki - az emberek eltűntek, és tárgyak repkednek mindenfelé, ráadásul hallucinálnak is.
~Ez csak egy telepata lehet, vagy több. Nem tudom mit akarhat, de lépéselőnyben van...talán jobb lenne belemenni egyenlőre a játékban.~
-Ha tudunk, segítünk rajtad, de cserébe el kell hagynod ezt a könyvtárat.

Úgy látszik, hogy hatottak erre a kopogó szellemre a dühös szavaim, mert hirtelen a körülöttem tomboló tárgyak a földre hullottak, mint ha elfáradtak volna. Azért nem akartam bedőlni valamilyen trükknek, ezért csak óvatosan kezdtem leengedni a kezeimet az arcom elől,
A látvány, ami ezután következett alaposan meglepett, de legalább már nem csak a levegővel kellett kommunikálnom, hanem egy halom szemétből kialakuló női alakkal, akiről még a körülmények ellenére is meg kellett állapítanom, hogy nagyon szép.
Aztán megszólalt és a szavai csak még jobban megleptek, főleg miután közölte, hogy valaki van az ajtó előtt, de ezzel egyidőben már meg is jelentek az újabb vendégek és én döbbenten meredtem Logan-ra és a mögötte lépkedő alacsony nőre, a férfi vállánál röpködő, izgatottan csivitelő madárról nem is beszélve.
Mielőtt hangot adtam volna a véleményemnek, mind a kavargó szellemalak, mint igazgatóhelyettesünk váratlan megjelenésről, aki legalább annyira meg volt lepve tőlem, mint fordítva, már meg is előzött.
- Üdv Logan! – találtam meg a hangom végül és biccentettem feléjük. – És igaz! Nem igazán kezdődött jól az ismeretségünk ahhoz, hogy látatlanba beleugorjak egy segítségnyújtásba. – mondtam morcosan a kavargó szemétnek. – Talán, ha elmondanád ki vagy, hogy kerültél ide, és mit akarsz tőlünk. Ja, és miért pont mi vagyunk a szerencsés kiválasztottak?

A belsőmbe jeges rémület kúszott. Tudja, hogy itt vagyunk. Azt is, hogy többen, szóval akár láthat is. Oda a meglepetés ereje, amiben eddig azért nagyon bíztam. Az persze némileg elbizonytalanított, hogy a hang a segítségünket kérte. Már csak azért is, mert ha erre apellált, miért akart eddig bántani minket? Vagy az valaki más? Ugyanaz fenyeget mindannyiunkat?
-Logan - kezdtem halkan, bizonytalanul -, most mit csi...?
Bamm! Logan nem vesztegette az idejét, és egy erőteljes rúgással betörte az ajtót. Először ijedten hőköltem hátra a váratlan agressziótól, de aztán összeszedtem magam, és a csövet magasra tartva (és persze szorosan Logan mögött) én is átléptem a küszöböt.
Akit először megláttam, egy lány volt, aki talán nálam is fiatalabb volt. Kedves és csinos babaarca, vékony testalkata, egyáltalán nem égimeszelő termete mind arról árulkodott, hogy itt valami tévedés lesz, hiszen egy ilyen lányra egyáltalán nem illik rá az olyan becenév, mint a Fúria. Biccentésére visszabiccentettem, és még egy ,,Szia! Lily vagyok." - cincogás is elhagyta a számat, miközben rémülten kerestem a szellemet, amit pont takart Logan teste. Amikor megláttam, egyszerre éreztem rémületet, mivel ez mégiscsak egy szellem volt, de ugyanakkor megkönnyebbülést is, hiszen leginkább valami olyasmire számítottam, amikor a Szépség és a Szörnyetegben a szörnyeteg először mutatja meg magát a vár tömlöcében. De ez az alak szép volt, még akkor is, ha kísértet.
Fúria szavai határozottan és mogorván csengtek, és egy pillanatra megértettem, miért is hívják Fúriának, bár még mindig túlzásnak találtam ezt a hasonlatot. De én sem akartam alul maradni.
-Igen, mond el, hogy mit akarsz! - szólítottam fel a kísértetet, és magasabbra emeltem a kezemben tartott csövet, ami ugyan a reszketésemnek hála rendesen kilengett, de ezen javított valamicskét, amikor egy kicsit közelebb bújtam Loganhez.
Ők ketten bezzeg olyan bátrak voltak, még Inimma is harciasan csipogott, én pedig görcsösen szorítottam össze az ajkaimat, hogy ne vacogjanak a fogaim.
~Szánalmas vagyok!~ - gondoltam csüggedten.

A nő csak lebeg, néhány centiméterrel a padló felett, és nem szól, nem mozdul. Furcsa módon, mintha csak egy párás ablaküvegen át néznék, már előkerülnek a vonásai is, mosolyra termett szája, mandulavágású szeme elődereng a semmiből. Haja, mely eddig csak kavargó szemét volt, szép, vörös, árnyalatot kap. Teste mintha világítana, de nem áraszt vakító fényt, csak tompán, kellemesen fénylik. A szemétalak széthullik, és a három mutáns előtt ott áll a nő, ha nem is hús-vér nő, de legalább, ahogy mondani szokás, teljes életnagyságban. Persze egy élő emberrel nem lehetne összetéveszteni: vonásaiból szivárgó fény, ragyogó, zöld szemek... Nem, soha senki nem hinné, hogy ez a nő közönséges ember.
Mosolyogva néz hármójukra. De a mosoly szomorú. Az első dolog, amit immár hármuknak mond, nem túl biztató:
- Nem tudom, mennyi időnk van.
A könyvvel teli kartondobozok közül némelyik megremegett. A lány - lánynak kell neveznünk, hisz bár egy efféle fénylénynél nehéz ezt megállapítani, mégis, úgy tűnik, alig múlt el tizennyolc éves - lehunyta a szemét, és arcán fintor szaladt át, mintha koncentrálna vagy erőlködne. A remegés megszűnt.
- Nem akarlak bántani benneteket. Egy részem igen, de aki most vagyok, az nem... Nehéz ezt elmagyarázni. Én hívtalak ide benneteket, de én voltam az is, aki el akart üldözni. Lily kedves, bocsáss meg. Te találkoztál velem, mikor más voltam. Nem igazán értek a parapszichológiához, se a hagyományoshoz, de itt nagyon sok könyv van, és nekem nagyon sok időm volt olvasni. Nem tudom pontosan, mi vagyok, de azt hiszem a legközelebb ahhoz állok, amit kísértetnek szokás nevezni. Testetlen, itt ragadt lélek.
Elhallgat, végignéz rajtuk,és elmosolyodik.
- Van itt, énbennem valaki, aki talán bántana titeket. De higgyetek nekem... Ellene semmire sem mentek karmokkal és vascsövekkel. Csak úgy szabadulhattok meg tőle, ha elmenekültök. De ha segítetek rajta... Rajtam, vagy rajtunk, ahogy tetszik... Akkor ahogy Logan is kérte, elhagyjuk a könyvtárat. Örökre.

-Ja, ha neked most nem jó, semmi gond, megbeszélhetjük máskor is. - Feleli lezseren, és a teljes hatás kedvéért még a vállait is megvonja. - Akkor megyünk is. Ha gondolod, megadom addig is egy nagyon jó nevű ördögűző számá...
A következő látványelem azonban már őt is elhallgattatja. Nem mondaná, hogy teljesen elhiszi a meséjét, hisz jó szokásához híven most is bizonytalanul áll mindenhez, ami természetfeletti lénynek adja ki magát, és háromnál több szótagból álló kifejezésekkel tarkítja a mondatait, de felkeltette az érdeklődését.
-Szellem mi? - Kérdi zsörtölődve, és közben le sem veszi a szemét a világító nőalakról. - Na jó, beszélj, mit kell tennünk? Rendezni a könyvtári tartozásod?
Közben eszébe jut, mit magyarázott odafent a szemkikaparásról, és ütlegelésről, ha valami nőstény démon lenne idelent, ezért némi aggodalommal tekint hátra, de amikor meglátja, hogy LIly milyen állapotban van, felemeli egyik kezét, s behajlított ujjaival gyengéden cirógatja meg orcáját, hogy rá figyeljen, aztán kacsint, és biztatóan mosolyog rá.
-Eddig nagyon jól csinálod - súgja oda neki, aztán visszafordul a kísértet felé.
~Mondjuk, kicsit azért örülök, hogy itt van Sarah is...Lily nagyon bátor, de néha nem árt, ha van itt olyan is, akiért nem aggódom, ha kell, ha nem...~

Azért kicsit nyugodtabb vagyok, hogy látom Logant, és nem egyedül kell szembeszállnom a könyvtár szellemével, habár azt nem tudom kicsoda a nő, aki vele van, de hát gondolom, ha Rozsimákkal érkezett, akkor ő is mutánsféle lehet, akkor meg már mindjárt jobb a felállás.
Miközben én a gondolataimat szedem össze az előtűnő nőalak egyre valóságosabb alakot ölt, de megmarad az a halvány ragyogás a teste körül, ami azért jelzi, hogy nem emberel van dolgunk.
Szavaira először csak kérdőn nézek rá, főleg mikor van egy olyan érzésem a meg-megrázkódó dobozokra és a feszült arcára nézve, hogy valamilyen formában ő tartja vissza azokat.
~ Hmm! Ez igen érdekes! Tényleg a könyvtár szelleme, már ha hinni lehet neki és nem egy mutáns szórakozik velünk. A nőt pedig ezek szerint Lily-nek hívják, de még mindig nem tiszta, mi hogy keveredtünk bele! ~
A mosolya nem nyugtat meg, főleg, ahogy elmondja, hogy a másik énje meg legszívesebben fasírtot csinálna belőlünk és mi nem tudnánk bántani.
- Elmenekülünk? Hiszen ide sem jöttünk volna, ha nem hívsz! – válaszolom még mindig kissé mogorván, hiszen akaratomon kívül rángatott bele valamibe, ami nem tűnik veszélytelennek.
- De, ha már itt vagyunk és, hogy ne bánthass vagy bánthasson mást – javítom ki magam, - csatlakozom Loganhoz, mond mit kéne tennünk?

Valahogy kevésbé volt félelmetes a kísértet úgy, hogy már szinte ember volt. Nem is tudom, talán mert egy embertársam iránt könnyebb empátiát érezni és valamelyest azonosulni vele, még akkor is ha bevallottan meg akart ölni az imént, és az sem biztos, hogy a jövőben ez nem fog megismétlődni. Ráadásul a ,,Nem tudom, mennyi időnk van!" is egyértelműen fenyegetés akart lenni.
-Szóval - kezdtem cincogó hangon - Én évekig dolgoztam itt úgy, hogy egy szellem kísértett itt, és bármikor megölhetett volna? Istenem, csak még a mai napot kellett volna kivárnod, és kimaradhattam volna ebből a cirkuszból. Évekig vártál, de ezt az egy napot... Na, remek, ilyen az én formám!
Gyorsan megráztam a fejemet, és próbáltam olyan elszánt és bátor lenni, amilyen a többiek voltak. Logan, a lány, még Inimma is. Kikukucskálva Rozsomák válla mögül már határozottabb hangot ütöttem meg, ahogy újra megszólaltam.
-De te sem vagy szerencsés - jelentettem ki a rémségnek, aki bármilyen szép nő alakját is öltötte magára, az csak olyan volt, mint egy csinos ruha: csak a felszín. Azok után, amiket az előbb láttam, képtelen voltam szépnek látni. - Ez itt mellettem Rozsomák, a legveszélyesebb, legerősebb férfi, és könnyedén kardélre hány, ha akar. Vagy karomélre, mindegy. Van neki hat, úgyhogy hiányban nem fog szenvedni.
Ahogy beszélt tovább, persze elbizonytalanodtam, de a vascsövet egy milliméterrel sem engedtem lejjebb, még ha szerinte azzal nem is mentem volna semmire. Miért hallgassak az ellenségre?
-Lehet hinni neki? - súgtam a többiekhez. - Vagy ez csak egy csapda? Ha viszont tényleg bajban van, nem hagyhatjuk itt. Talán meghallgathatnánk, mit akar mondani, nem?

A lány elmosolyodik azt hallván, hogy a három mutáns hajlandó meghallgatni őt. Arca szinte felragyog, s most látni lehet, hogy milyen sugárzó szépség lehetett emberként. Int egyet, mire megjelenik a tükör, amit Lily olyan jól ismer, vagyis inkább annak fénylő, hullámzó sziluettű mása. Ha valamelyikük megpróbálná megérinteni ezt a tükröt, akkor keze átsiklana rajta, mintha csak füstből volna.
A tükörben senki sem láthatja önmagát. Akárha filmvetítés volna, egy fiatal lány jelenik meg, melléhez szorított könyvekkel, vidám mosollyal. Haja röpköd a szélben, hátán kis hátizsák, formás testén pedig divatjamúlt ruha. Mögötte autók suhannak, szintén öregek, és a járókelők is furcsák... Logan, aki még emlékezhet erre az időszakra, megsaccolhatja, mikor volt ez, és ha azt mondaná, a tükörben a huszonöt-harminc évvel ezelőtti New York látható, nem tévedne nagyot.
- Ez én vagyok - mondja ki a sugárzó lány nyilvánvalót - Éppen ide tartok, a könyvtárba. Vele akartam találkozni.
A kép változik, most egy fiatal pár látható, amint épp csókkal köszöntik egymást a könyvtár épülete előtt, a kőoroszlánok vigyázó szemei láttára. A férfi magas, barna hajú, hosszúkás arcú és kicsivel idősebb a lánynál. Övén rendőrjelvényen csillan a napfény. Ezt az embert mindhárman láthattátok már, igaz, mostanra már sokkal öregebb, arca ráncos, a haja pedig kifakult, de ez akkor is egyértelműen a rendőrfőnök, Richard Kohler.
Kohler, arcán tőle soha nem látott boldogsággal zárja karjaiba a lányt.
- Ő Rick - mondja a lány, de hangjában nem csendül nosztalgia - Azt hittem, össze fogunk házasodni.
A tükörbéli kép megint változott. Most egy kis lakás volt a helyszín, nyolcvanas évek béli berendezéssel. Nem hiányzott a nagy, ormótlan hi-fi torony, a legalább húsz kilós televízió, se semmi, ami kellett ehhez a hangulathoz. Egy fotelben a lány kuporgott, a fiatal Kohler pedig fel és alá járkált előtte.
- És el sem hinnéd, drágám, mikre képesek ezek! Tisztára, mint azokban a régi papírkötéses ponyvákban... Beleolvasnak a gondolatainkba, vagy rabszolgaságba taszítanak... Megmondom őszintén, én félek tőlük. Sokkal jobban örülnék, ha volna valami törvény ellenük, vagy ilyesmi...
A lány szemében könnyek csillogtak, de a fiú olyan hevesen szónokolt, hogy ezt észre sem vette.
Megint változott a kép. A lány most a könyvtár nagytermében áll, és sötét van. Az órájára pillant, mintha várna valakit. Nyílik is az egyik ajtó. A fiatal Kohler lép be, de nincs egyedül. A lány arcán kivirágzik, majd elhervad egy mosoly.
- Rick... Azt hittem, ketten leszünk.
Kohler nem néz a lányra.
- Gyorsan. Ne fájjon neki. Gyerünk.
Azzal távozott. A két férfi pedig elkapta a lányt...
A képek váltakozni kezdtek. Már nem időzött el a tükör egyetlen jelenetnél sem túl sokáig, de talán jobb is így: a nemi erőszak, az elhangzott szavak, a síró, zokogó, Kohler nevét kiáltó lány látványa nem olyasmi volt, amin a szem szívesen időzik.
- Ez hát a történetem - mondta a lány, és a tükör eltűnt - Rick megtudta, hogy mutáns vagyok, és megöletett. Pedig tudom, hogy szeretett. Láttam a fejében. De aztán valami történt, miközben... Az történt. Megszületett a kislány bennem, és amikor a testünk meghalt...
A lány hirtelen változni kezd, összemegy, és egy pillanat múlva már az ijesztő kislány áll hármótok előtt.
- De mi itt maradtunk, bizony ám - mondja csengő kislányhangján - És most majd ti is meghaltok, és itt maradtok velem játsz...játsz... Nem akarok menni!
Újabb változás, és ismét a felnőtt nő jelenik meg.
- Ő a másik felem. Amikor meghaltunk, az agyammal történt valami... Nem tudom, mi lehetett. Azt hiszem azért, mert telepata voltam... Itt maradtam. Mintha kimenekítettem volna a lelkem vagy a tudatom a testemből, bele a semmibe... Elmenekültem a fájdalom elől. Elmenekültünk. De a szüleim... Soha nem tudták meg, mi történt velem, és még mindig azt hiszik, egyszer hazamegyek, azt, hogy elhagytam őket... Sarah, téged arra kérlek, hogy vidd el a holttestemet a rendőrségnek. Olyasvalakinek, akiben bízhatsz. Hadd tudja meg a világ, mi történt velem. Lily, kedves kicsi Lily... Sokat néztelek téged, amíg itt dolgoztál. Itt voltam mindig. Tudom, hogy te segítesz rajtam. A szüleim... Te el tudnád mondani nekik, hogy mi történt velem, és úgy, hogy ne fájjon nekik nagyon. Te ugye megteszed?
A nő most megnyúlik, akárha ketté akarna válni, és a felnőtt mellet megjelenik a gyermeki énje is. Kicsi arca sötét a dühtől.
- Logan bácsi... Te nagy vagy erős... Ugye megbünteted azokat, akik bántottak? Nem kell, hogy meghaljanak... Igazából nem vagyok én olyan rossz... De ugye elviszed őket oda, ahol a bírók majd becsukják őket? Azt a kettő nagyon gonoszat? És Ricky-t is ijeszd meg, mert csúnya volt és nem segített... Sajnálom, hogy bántottalak titeket, de azt hittem, hogy ti is olyan rossz emberek vagytok...
A nő és a gyermek most egyszerre szólal meg:
- Ha segítetek rajtunk, akkor talán el tudunk majd menni innen... Segítsetek, kérlek!
Azzal mindkét alak eltűnt. Mély csend hullt a kis pincehelyiségre.

(Amennyiben úgy döntötök, segítetek, egy könyvhalomból napló kerül elő, nevekkel, címekkel és helyszínekkel: ezekből mindent megtudhattok)

Mivel mindhárman hajlandóak voltunk meghallgatni a szép szellemlányt, az azonnal kapva kapott is rajta, hogy elénk idézzen egy tükröt, ami hasonlóan hullámzott, mint a forróságban a levegő. Érdeklődve néztem, hogy mire készül vele és nem kellett sokáig várni, hogy rájöjjek egy kísérteties filmvetítésben lesz részünk, legalábbis, ha hinni lehet az első megjelenő képnek, ami egy régebbi időt vetített elénk, amikor még légies kísértetünk életben volt. Erre tippeltem volna, de nem kellett, mert a szavai már meg is erősítették.
Aztán peregni kezdtek a tükörben az események és láthattuk, ahogy a lány egy fiúval randevúzik, akiben fiatal rendőrként Kohler kapitányt ismerhettük meg. Én még nem találkoztam vele, de a tv-ben már láttam, így nem volt nehéz beazonosítani, az arca nem sokat változott, csak jócskán megöregedett.
Megtudtuk, hogy szerelmesek voltak, házasodni készültek és azt is, hogy Kohler nem titkolta a lány előtt a mutánsok iránt érzett ellenszenvét, aminek a lány nem örült, és később megláttuk azt is, hogy miért nem.
Miközben a szemem előtt peregtek a múltbéli események és már sejteni lehetett a végkifejletet a kezem egyre jobban ökölbe szorult és, ha valaki látta volna az arcomat, észrevehette, hogy sötét felhők vonulnak át rajta.
~ Micsoda egy mocsok! A saját szerelmét így meggyalázni! Legalább annyi vér lett volna a pucájában, hogy maga öli meg, ha már erre vetemedett! Szadista állat! És ezek szerint az évek múlásával csak rosszabb lett! ~ zakatoltak a dühös gondolatok a fejemben, aztán egyszer csak vége lett a szívbemarkoló kiáltásoknak és a tükör is eltűnt.
A csendet ismét a nő szavai törték meg és aztán megjelent egy kislány, aki ezek szerint a másik énje lehetett, és aki ezek szerint bántani akart minket, így összeszűkült szemmel néztem rá és megfeszültek az izmaim ugrásra készen, főleg, ahogy a szavait meghallottam.
De végül a nő ismét visszavette a szót és magyarázattal szolgált az eseményekre.
~ Aha! A meg nem született lánya lenne? Talán a harag és a bosszúvágy benne öltött testet. ~
Aztán felkaptam a fejem, ahogy meghallottam mire kér engem és mire a többieket.
A bosszú, amit Logan által kértek, teljesen jogos volt és Lily, aki ezek szerint a Logannal érkezett nő és itt dolgozott, biztos alkalmas a szülőkkel való beszélgetésre, de én?
- Hol a jó búbánatba ker…..- szólaltam meg, ahogy elhallgattak, mert már egyszerre hallottam a hangjukat szólni, de nem tudtam befejezni, mert valamiért biztosra vették, hogy benne vagyunk a dologban és már el is tűntek.
- Persze, megbocsátok, hogy majdnem agyoncsaptak a dobozok. – morogtam a nagy semminek dohogva, de már a többiek reakcióit vártam. – Na mit szóltok? Nem mondom, hogy nem dühített fel a története, ami gondolom igaz, mert egy szellem nem tud hazudni, vagy igen? – nézek rájuk kérdőn. – De mi vagyok én Sherlock Holmes, hogy megtaláljam a holtestét? Miért pont engem választott? – töprengek hangosan, de közben megmozdul az egyik könyvkupac és a tetején szétnyílik egy könyv, mintha a kérdésemre adná a választ.
Közelebb lépve látom, hogy egy napló, ami tele van bejegyzésekkel, gondolom ez a szellemlány utolsó segítsége.
- Talán, ha van benne valami utalás, vagy valami, akkor akár meg is próbálhatnám. – vonom meg a vállam. – Ha ezzel Kohler koporsójába üthetek egy szeget, akkor tőlem mehet a dolog.

Bármilyen meglepő, Logan nem sűrűn néz TV-t, így aztán eltart neki egy darabig, amíg felismeri a tükörben látott alakot. Valójában csak percekkel az után esik le neki, honnan ismerős a fickó, mikor az már elhagyta a színt, és valami egész más veszi kezdetét. Valami, amitől egyik keze ösztönösen összeszorul, annyira, hogy ökle falfehér színt ölt, másik karjával viszont Lily-t húzza magához, átöltve őt, hogy ne láthassa az előttük lezajló borzalmakat, bár egész biztos benne, hogy magától is ki tudja találni, mi történik ott.
-Megígérem, hogy a sitten fog megrohadni...
~..ami marad belőlük.~
-És ne aggódj, "Ricky" is meg fogja tanulni, hogyan kell bánni egy hölggyel.
Miután a két alak eltűnik, már lazul a szorítása, és ha szeretné, az ölelésébe zárt hölgynek is szabad eltávozást biztosít, amíg nem hagyja el az ő másfél méteres körzetét. Közben azért odafigyel Sarah-ra is.
-Talán azért, mert jobban ismered az utcákat, mint itt bárki. - Feleli, gondosan ügyelve rá, hogy 50 réteg megrovás alá rejtse az elismerés halvány szikráját mondandójában - Viszont, lehet inkább együtt kéne maradnunk. Szó sincs róla, hogy nem bízom meg egy tudathasadásos kísértetben, de ha az a két manus még él, nem lesz könnyű dolgunk velük, és ki tudja, mi vár rátok a többi helyszínen.
Minden esetre áttanulmányozza az iratokat, a tettesek után kutatva. Kohler nem érdekli, őt sajnos nagyon is jól tudja, hol fogja megtalálni.

Egyre kevésbé tudtam haragudni a szellemalakra, pedig eddig pont előle menekültem az életemet féltve. De már nem tűnt olyan ádáznak. Valahogy el tudtam hinni neki, hogy most már nem fog bántani. A tükör ugyan nem nyugtatott meg, hiszen nem fűztek hozzá kellemes emlékek, de már nem voltam egyedül, meg aztán a kísértetalak is sokkal barátságosabbnak tűnt, mint eddig. Figyelmesen hallgattam hát, mit akart elmondani nekünk, miközben a mozgóképek segítségével élethű illusztrációt is kaphattunk a múltban történt tragédiáról.
Ahogy a történet haladt előre, úgy húzódtam egyre közelebb Loganhez, és a végére már nem is tiltakoztam az ellen, hogy magához ölelve eltakarja a szemem elől a borzalmas képsorokat, bár azok a kegyetlen férfi hangok, és a lány kétségbeesett sikoltásai, zokogása még azután is a fülemben csengett, hogy már vége volt a vetítésnek. Még egy kicsit álltam arcomat Logan vállába fúrva, a karjába kapaszkodva összeszorított szemekkel, enyhén reszketve, de aztán vettem egy mély levegőt, és visszafordultam a megkínzott, elárult lány és magzata szelleme felé.
-Megteszem, persze - bólintottam saját könnyeimet nyelve. - Beszélek a szüleiddel. Annyira sajnálom, hogy ilyen borzalmak megtörténhettek veled, bárcsak segíthettem volna rajtad.
~Hiszen ez a lány is egyedül volt, ahogy én az előbb, de őt tényleg bántották, nem csak félt tőle, és végül nem jött az, akiben a legjobban megbízott, hanem pont ő árulta el, és hagyta itt magára!~
A Sarah nevű lány közben már bele is vetette magát a könyvek, azok közül is egy bizonyos könyv tanulmányozásába, és én is csatlakoztam hozzá, hogy megtaláljam a szellemalak talán még élő szüleinek valami elérhetőségét. Logan szavaira finoman megrázkódtam, mert még egy süket is észrevehette a hangjában csengő gyűlöletet, amiből már nem volt nehéz kitalálni, hogy a gazemberek nem éppen épen és egészségesen fognak a börtönbe kerülni. Bármennyire is egyetértettem vele, hiszen legszívesebben is lekevertem volna nekik néhány taslit, azért ha arra gondoltam, micsoda szenvedéseket kellhet kiállnia azoknak, akiket Logan vesz kezelésbe, újra fel kellett idéznem magamban, mit láttam az imént, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy k igenis megérdemlik.
-Oh, de jó, nem szívesen válnék most külön tőletek - sóhajtottam fel megkönnyebbülve, amiért nem kellett ezt nekem felhoznom. - De szerintem a szüleit hagyjuk utolsónak. Jobban szeretném, ha már azt is elmondhatnám neki, hogy a bűnösök megfizettek. És akkor először azt a két disznót kapjuk el? Úgy talán a holttestet is könnyebben megtaláljuk. Majd kiszedjük belőlük, hol van.
Pillantásom egy pillanatra Logan karmokat rejtő izmos kezére siklott, de aztán megint inkább a szemébe néztem.
-Ők hol lehetnek?

A könyv nem ad minden kérdésetekre választ, de sokat segít. Kohleren ugyan nem találtok fogást ezen keresztül, de hát a szellemlány, bármily furcsa is, nem is ezt kérte tőletek. A napló a két tevékeny résztvevő címén kívül a következő, szép, dőlt betűkkel írt szavakat tartalmazza.

"Bárkinek, aki ezt a naplót megtalálja.
A nevem Helen Pennyworth, és huszonegy éves vagyok. Azt hiszem, örökre annyi is maradok. Aligha fogja ezt bárki is elhinni, de meghaltam, már jó pár éve. Nem vagyok igazi kísértet: egy tudós azt mondaná, egy telepata tudatának e világi, visszamaradt lenyomata. Bár az is lehet, hogy egy tudós ezt szebben is meg tudná fogalmazni. Már ha elhinné, hogy létezem...
De létezem. És ez számomra nagy gondot jelent, mert a testetlen öröklét nem az, amire valaha is vágytam volna. Nem tudom, mi történik majd velem, ha végre nyugalomra lelek. Talán továbbléphetek, talán elenyészek a semmibe, de egyik sem számít igazán. Ha a tudatom elnyugszik, nem fogok tovább kísérteni, de előbb segítenem kell a szüleimen, és bosszút is kell állnom.
Kérdezheti, olvasó, hogy mi tart vissza. Nos, magam sem tudom, bár nagyon szeretnék rájönni. Valamiért képtelen vagyok rá. Nem bírok elmenni sem a szüleimhez, sem a gyilkosaimhoz. Félek megtenni, ezért kérek segítséget.
Holttestemet itt nem dobták a folyóba: meglehet, akkor sosem találná meg senki, és ennyi év alatt a sodrás a tengerig vitte volna. De a testem itt van, a könyvtártól nem messze: a halálom évében egy saroknyira építettek egy felhőkarcolót. Azóta elkészült. Engem elrejtettek ott, nem sajnálva a fáradtságot: egy egész éjszaka munkájával befalazták a testemet a földszint egyik alkalmas tartóoszlopába.
A szüleim Brighton Beach-en laknak: apám ukrán bevándorlók gyermekeként jött ebbe az országba, még a háborúban. Kérem, menjen el oda és mondja el neki, hogy a lányuk békét lelt: ha jó ötletnek tartja, mutassa meg nekik a naplót.
Apa, anya, ha ezt olvassátok, szeretlek benneteket, és soha nem felejtem el a napot a Liberty Islanden, mikor apa még a szobornál is magasabb volt.
Kérem, segítsen nekem!"

Ezen kívül már csak Helen szüleinek, illetve gyilkosainak, valamint a felhőkarcolónak a pontos címe van a vékonyka naplóban. És egy kiegészítés:

"John Fullman, az egyik gyilkos halott. Rick megtudta, hogyan öltek meg. Végzett vele. Csak Bill Wexler maradt életben. Staten Islanden él, mára már nyugdíjas."

Egyértelmű, mit kell tennetek. A kérdés csak az, hogy a saját ötletekkel élve együtt mentek minden helyszínre, vagy a szellemlány utasításait követve egyenként oldjátok meg a feladataitokat?

(Ezt nem muszáj külön körben kijátszani, ha együtt mentek, indulhattok Brighton-ban vagy Staten Islanden, ha külön, akkor Sarah a rendőrségen, ahol egy megbízható rendőr képében alighanem Mike-ra talál, Lily Brighton Beach-en, Rozsomák pedig Staten Islanden, ezt rátok bízom.)

Mikor megláttam, hogy a könyv egy napló, akkor már legalább sejtettem, hogy lesz némi támpont arra nézve remélhetőleg benne, hogy merre is induljunk el vagy induljak el, ha esetleg nem tart velem senki. Bár az hamar kiderült, hogy minden jelenlévő elvállalja a szellemlány által rárótt feladatot, így már csak az volt kérdéses hol kezdjük.
Lily-nek volt talán a legkönnyebb és egyben legnehezebb feladata, hogy a szülőkkel beszéljen és elmondja nekik, mi is történt a lányukkal, de hát jó lett volna, ha addigra már a holtteste is előkerülne, hogy békében eltemethessék. Aztán meg a bűnösök fellelése sem lenne addigra rossz, mert az meg talán mindenkinek hozna némi megnyugvást.
A napló szerencsére részletes iránymutatást ad, hogy melyik épületben és nagyjából hol kezdjem a kutatást a test után, de gondolom nem lesz az olyan egyszerű, mert kérdés milyen célra használják most az épületet, hiszen nem biztos hogy díjaznák, ahogy beállítok egy bontókalapáccsal és elkezdem lebontani a tartóoszlopokat, mert, hogy melyikben van befalazva, azt ugye nem tudtam meg.
Rozsomák is megtudhatta ebből a vékony füzetből még, hogy hol laknak azok a férfiak, akik megölték szegény lányt, habár az egyiket már úgy néz ki utolérte a sors keze.
Az olvasás végére érve kérdőn néztem Rozsomákra és Lilyre.
- Akkor mi legyen? Maradjunk együtt és úgy induljunk útnak? Vagy mindenki tegye a dolgát, amivel megbízták? Én mondjuk a szülők értesítését hagynám utoljára, mikor már biztosan megtaláltuk Helen elrejtett testét, és talán a gyilkosokat, ill. már csak az egyiküket is lelepleztük?
Hiába játszottam a vagány és határozott lány szerepét, azért jobban örültem volna, ha együtt járjuk végig Helen ránk kiszabott útját, mert eléggé szíves ütött a története, na meg azért némi támogatás is jól jött volna a két érettebb felnőtt részéről.
Mindenesetre, ha ők külön utakon járnának, akkor is elvégzem a dolgom, akkor valószínűleg a Rendőrségen kezdek. Ha együtt maradunk, akkor talán először az életben lévő tagot kéne meglátogatni és szerintem Rozsomák könnyen rábírhatná, hogy elmondja, pontosan hová rejtették Helen testét.

Miután végigolvasott mindent, rövid gondolkodásba kezd, aztán pedig végigjáratja tekintetét társain, majd egy pillanatra újra a feladataiba mered. Fúria szavait hallva bólint, majd a lányra néz.
-Örülök, hogy ragad rád valami abban az iskolában...Valóban őket kéne utoljára hagyni, ne tépjünk fel régi sebeket, amíg nem kaptunk meg minden választ. És igen, ezt a Bill-t kéne felkeresni előbb.
~Szinte biztos, hogy Sarah egymaga is el tudna bánni egy ilyen nyugdíjas szatírral, de nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy behúzzak neki egy akkorát, hogy a falba álljon a fogsora, szóval...~
-Együtt megyünk! Aztán Út közben Staten Island felé kitalálhatnánk valamit, hogy hogyan szedjük elő a hu...izé...a megboldogult testét, anélkül, hogy kárt tennénk benne. Szinte biztos, hogy senki sem szeretné, ha kibontanánk alóluk egy tartóoszlopot...
Lily-t továbbra is ölelésében tartja fél kézzel...valójában, ha rajta múlna még Sarah-t is babusgatná, hogy ne kelljen ezt bámulnia, de ő erős lánynak tűnik...és mellesleg, NINCS AZ AZ ISTEN, HOGY HOZZÁÉRJEN!!!
-Jól vagy? - Kérdi halkan Lily-t. - Mondanám, hogy menj haza pihenni, de szerintem most nagyobb biztonságban vagy velünk. Megígérem nejm fog sokáig tartani...
Aztán felnéz Sarah-ra.
-Mivel jöttél? A motoromra tuti nem férünk fel mindhárman...