Archie's Turmix Bár

Felnevettem. – Van egy másik mondás is… „Amit érdemes megmutatni, azt ne rejtsd el.” És annyit már levonhattam a tekintetéből. Hogy ezzel egyet ért. – Aztán megfagytam egy pillanatra. – Igaza van. De nem szép dolog mások hibáival indokolni a saját rémtetteinket, nem gondolja? Tudja, az „Azért, mert más a kútba ugrik, nekünk még nem kell”. Ez is egy híres mondás. – Személyesen tudtam, mire képes a gyűlölet. Ettől még nem lettem pacifista, csak nem győzött meg arról, hogy minden emberen álljak bosszút az engem ért sérelmekért. – Nem a faj határoz meg egy lényt, ahogy nem mi válasszuk, minek születünk. Csak azt kivé válunk. "Ha az erőszak, azaz a gyűlölet uralkodna már rég kihaltunk volna. És mégis, a tragédiája a dolognak, hogy az úgynevezett civilizált emberek, és nemzetek úgy viselkednek, mintha a társadalom alapja az erőszak lenne.”

Elmosolyodtam. Ittam turmixomból. Aztán a nőre néztem, és megszólaltam.
- Kegyed testét valóban bűn lenne elrejteni, ám vannak, akik szerint nem feltétlen kell kirakni sem mindent. Ez már prűdség kérdése, vagy esetleg vallási, de ne menjünk bele. Ahány ház, annyi szokás, ha feltétlenül aforizmákban akar kommunikálni.
Mély levegőt vettem és folytattam.
- Ami a többit illeti... Én nem gyűlölöm az embereket. Sokuk rendes és dolgos, akiben nincs egy csepp erőszak sem. Legalábbis nem több, mint másokban. De épp így nem gyűlölöm a kutyákat, a disznókat vagy a lovakat sem. De a kutya akkor is állat, még ha értelmes is. A disznót megeszem, a lovat pedig csak annyira tisztelem, amennyire megilleti. Ettől még nem akarom bántani őket. Mindenkinek megvan a saját sorsa. Az embereké például az, hogy elbukjanak és átadják as helyüket a náluk jobbaknak. Mi az evolúció következő lépcsőfoka vagyunk. Az ÚJ Faj. Tudom, úgy hangzik ez, mint a náci elvek, az "übermensch", és a hasonlók. De nem erről van szó. Ennek sokkal több köze van Darwinhoz, mint Hitlerhez. Egyszerű természetes kiválasztódás, semmi több.
Újabb kortyot ittam, hogy megnedvesítsem az ajkam. Utána folytattam.
- Ami pedig a kérdést illeti... Szívesen megismerném Önt jobban. Mint egyik "ember" a másikat. Eljönne velem egy randevúra?

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Nem csodálkoznék, ha ezzel a szöveggel már sikeresen fűzött volna be mutánsokat. – Darwin… nos igen. A harcok árán bekövetkező fejlődés elvét vallotta… ahogy Haeckel és Hitler is. Nocsak, itt a várva várt összefüggés. Egy elmélet, egy őrült, és egy értelmezés közt. Játszhatunk a szavakkal… De maradjunk Darwinnál. Teljes mértékben igaza volt: az állatvilágban a túlélés megköveteli a harcokat és a fejlődést. Ahogy a bűnöző és a rendőrök is vívhatnak élet-halál harcot… de ez csak példa… – Az italomba temetkeztem. Lassan ingatag talajra tévedek… És már rég nem a munkáról szól a csevej. – Ami pedig a randevút illeti… Örömmel elfogadnám e felkérését. – mosolyogtam. – Ám… talán inkább magáról szeretnék többet megtudni ez esetben, bár a… munkássága is igen érdekfeszítő.

Kedvesen mosolyogtam, ahogy eddig is. A nő szemébe néztem.
- Bár roppantul kedvelem ezt a bárt, és fájdalom, hogy pont itt kerül erre sor... De kérem, ne ijedjen meg. Ez csak demonstráció.
Csak ültem, nem mozdultam. A pult mögött szétrobbant egy pohár, majd még egy. A hőmérséklet érezhetően megugrott, és szétrobbant az egyik villanykörte. Utána, kicsit fokozva a "teljesítmény", egyszerre több üveget és poharat robbantottam szét. Aztán abbahagytam, és a helyiség, melyben a riadt emberek hangyaként rohangáltak, lassan lehűlt.
- Erre vagyok képes - mondtam Margaretnek - Én vagyok erre képes. De egyetlen ember sem tud ilyet tenni segédeszköz nélkül. Akkor ki a fejlettebb?
A rendőrök említésére enyhén felemelkedett az egyik szemöldököm.
- Továbbra sem ért engem. A társadalmi törvények, a tisztviselők, a rendőrök, politikusok mit sem számítanak. A társadalom is emberi. A civilizáció csak máz, látszat, amit az emberek maguk köré építettek, de nem több ócska trükknél. Igen, lehet hinni benne, lehet védelmezni, de amikor fegyvert fognak magára, és önnél is fegyver van, nem lesz rendőr, nem lesz civilizáció. Egy törvény lesz: ölsz vagy meghalsz. Jobb, ha ezt elhiszi nekem. Egy napon még az életét mentheti meg.
Az emberek idebent lassan megnyugodtak. Vártam, hogy valaki megkérdi, mi tettük-e ezt, de vagy túl udvariasak voltak, hogy megkérdezzék, vagy túlontúl ostobák, hogy rájöjjenek.
- A randevút illetően pedig... Hová szeretne menni? Másfelől, ha kíváncsi rám, tegyen fel önkérdéseket, és ne tőlem várja ugyanezt - mondtam kedvesen.

Bár figyelmeztetett, minden egyes apró robbanásnál összerezzentem. Az embereket kémleltem, akik nem értették, mi történik. Csak mi ültünk mozdulatlanul. Hogy ez fel tűnt-e másnak, nem tudtam, de azt hiszem nem is számított. Kissé felháborodottan néztem a férfira.
- Igen. Maga erre képes. De mi is volt ez? Értelmetlen rombolás, hogy bizonyítson? De tegyük fel, hogy igaza van… az érdekesség kedvéért. A föld a mutánsoké. És? Az embereket állatkertbe dugná, vagy eltelepítené? Új civilizációt alkotunk, ahol minden lény szabadon rongálhat, hogy erejét fitogtassa. Ahol anarchia uralkodik, a társadalmat nem szabályok, csupán az erő diktálja. Akár az állatvilágban… Kérdés szeretne? Egy erő, ami a törzsfejlődésnek, a életlennek köszönhető, miért garantálja a feljebb valóságot? Küzdött az erejéért? Kiérdemelte? Joga van mások élete felett dönteni? Nyilván úgy gondolja. A mutáns ereje nélkül tud harcolni?

Meglepetten néztem a nőre. Azt mondta, nem köteleződik el, mégis egyre inkább úgy gondoltam, hogy emberpárti. A civilizáció szerelmese... Ostoba és szűk látókörű, de talán még menthető. Kár volna érte, ha nem így lenne...
- A homo sapiens sapiens sem mutogatta állatkertben a homo sapiens neanderthalensist. Egyszerűen csak túlnőtt rajta, erősebbé vált, és elvette az őt megillető helyet. Ha azt kérdi, tudok-e a képességem nélkül harcolni, olyan, mintha azt kérdezné egy bokszolótól, tud-e az ökle, a testi ereje és a tapasztalata nélkül küzdeni. Mutánsnak születtem. Hogy igazságos-e az, hogy az Új Faj kiszorítja, ellehetetleníti a régit? Nem, természetesen nem igazságos. És? Áldja a szerencséjét, hogy a bolygó új uralkodó fajának tagja, és nem a visszamaradottaké.
Megittam a maradék eperturmixot, ami a poharam alján lötyögött. Felnéztem.
- Nézze, Margaret... Kár erről vitáznunk. Ön nyilvánvalóan tévedésben él, és ha úgy hozza a sors, erre magától fog ráébredni. Azt hiszem, túl makacs ahhoz, hogy erről én győzhessem meg. Tehát: randevú. Hol és mikor?

Nem is tudom miért akartam vitába szállni egy fanatikussal. – Kár, hogy fertőző a nézete… - dörmögtem. – Tehát ezek e nézetek azok, amik feljogosítják a gyilkosságra és a pusztításra. Az evolúció megállíthatatlan, csak sajnálatomra visszafelé halad. A földön élő fajok elállatiasodnak, ledobják civilizáltságukat, és a pusztítás hajtja őket. Ha az embereknek ki kell halniuk, meg fog történni, ebben biztos vagyok. De hogy ez jobbá teszi-e a világot? Kétlem. Az olyan, nevezhetjük hitközösségekben, mint a magáé, a rangsort a brutalitás adja. Az értelem nem mérvadó. A farkas törvények ugye? A farkas, ami szintén egy eltűnőben lévő faj. – Félre toltam a poharam, bár még nem ürült ki teljesen. – Most is megtaláltam, máskor is meg fogom. Pedig csak a eszemet használtam, nem az erőmet. De feltételezek magában is annyi emberi találékonyságot, hogy utánam tudja csinálni.

Felnevettem. Szórakoztatott az ostobaság és az éles ész ilyen rendkívüli keveréke. Fertőző... Ez elragadó.
- Minden erős eszme fertőző. Fertőző volt a demokrácia, fertőző volt nemzetszocializmus és fertőző volt a kommunizmus is. Nem kell sok. Könnyen befogadható és igazolható eszmerendszer és egy ikonikus figura. Az már mindegy, hogy maga az eszme az igazságosságra, egyenlőségre vagy gyűlöletre épül. És kérem... Brutalitás? Ugyan. Ha így volna, a Testvériség vezetője Kardfog lenne, és nem én. Az erőszak csak a szükséges rossz, amiből nem szabad többet alkalmazni a feltétlenül szükségesnél. A farkas pedig az emberi ostobaság miatt van eltűnőben, Margaret. Ideje újra kezdeni. Fejlettebb és talán okosabb civilizációként, ami képes arra, amire az ember nem volt. De megismétlem: nem akarok népirtást. Csak elveszem, ami jár. Nekem, és magának és a többi mutánsnak. Nem várok hálát. Sokan soha nem fognak megérteni. De akik mégis... Azoknak a Testvériség kapuja mindig nyitva áll.
Felálltam, pénzt dobtam az asztalra.
- Mit gondol? Fontolja meg. Ön okos, bár téveszmékben hisz. Ha meg akarja látni az igazságot... Használja az emberi találékonyságát és keressen fel. A randevú ügyében pedig... Én találom meg Önt.
Elindultam az ajtó felé, lassan, hátha volna még hozzáfűznivalója.

Figyeltem, ahogy a Pulitzer-díjam elindul az ajtó felé. Gőzöm nem volt mit magyarázott, de bíztatóan hangzott. Volt egy olyan érzésem, hogy hasonló beszédek már hanoztak el korábban. 1941-ben például.
- Maga még mindig nem bízik bennem ugye? Elvek, tézisek, nézetek… Hol vannak a tettek? Igazolni csak az tudja ilyen jól őket, aki cselekszik. Nem mondta, hogyan küzd, mit tett, vagy mit fog. Csak szónokolt. Ezt sokan tették maga előtt… de ők nem harcoltak a „ szent „ háborújukban. – hangosan felnevettem. – Csak nem attól fél, hogy rendőr vagyok? Ha igen… nyugodtan megmotozhat. – tártam szét mosolyogva a karom. Vajon, ha visszajön, pontosan mit is akarok. – Mellesleg jól állna magának egy kis bajszocska az orra alatt… Ez még nem jutott eszébe? Vagy csak olvasott tőle?

Megtorpantam. Éreztem, ahogy az erőm felduzzad bennem, és ki akar szabadulni. Visszafogtam, és lassan megfordultam, vissza Margaret felé. Léptem egyet, aztán még egyet, és utána megálltam.
- Ugyan, Margaret... Ne nevettesse ki magát. Egy rendőr ennél sokkal, de sokkal ügyesebb kérdéseket tett volna fel. A motozást pedig a randevúra hagyom, de ne féljem, be fogom hajtani. A többit illetően...
Egy forró légáramlattal arrébb löktem egy széket. Valaki ijedten felsikkantott. Elmosolyodtam.
- Megtehettem volna, hogy a széket égő pernyévé változtatom. Magát egy kupac hamuvá, ezt a helyet pedig üszkös rommá. Az segítené az ügyemet? Nem. Magneto ostoba vénember volt, aki azt hitte, mindenre az erőszak a válasz. Természetesen tévedett. A hatalommal tudni kell élni. Attól még, mert valamit megtehetek, nem feltétlen kell meg is tennem. Ez a civilizáció egyik alapja, és gondoljon bármit, magát az eszmét jónak tartom, még ha véleményem szerint soha nem is valósult meg. Hitler pedig, bármennyire gyűlölte őt Magneto, ugyanolyan volt. Egy kaptafára készültek, ahogy mondani szokás. Eriket valamelyest jobban tisztelem, de a tévedéseit akkor sem nézem el. Mellesleg szólva pedig, nincs félnivalóm a rendőröktől.
Zsebre tettem a kezem, ujjaimat ráfontam a kabala-szikémre. Aztán, ettől valamelyest megnyugodva, folytattam.
- Toborzok. Felnyitom a mutánsok szemét. Segítek nekik, hogy rátaláljanak önmagukra. Egyelőre ez az, amit teszek. a jövőbeli terveim pedig, legyen Ön bármily vonzó, nem tartoznak jöttmentekre. Talán rendőr, talán nem. Bízzak Önben? Adjon okot. Addig is... További szép napot.
Az ajtó felé indultam. A csukott ajtónál megálltam, hátranéztem.
- Csak az Ön kedvéért, Margaret. Hogy ne sérüljön a rólam kialakított képe - mondtam gúnyosan, majd kirobbantottam az ajtót a helyéről, és kiléptem a napfénybe.

(Köszönöm a játékot nagyon élveztem! )

Steven ajánlata, hogy esetleg dolgozhatnék neki folyamatosan a fejemben dörömbölt, egy pillanatra sem hagyva, hogy végre lazítsak. Úgy véltem, végül is jól döntöttem, amikor arra jutott, hogy hiba lenne a részemről elköteleznem magam egy ilyen veszélyes munka mellett, úgyhogy az lesz a legjobb, ha csakis akkor kémkedek neki, ha teljesen biztosra vehetem, hogy semmiféle úton-módon nem köthető az illető hozzám, de természetesen a profilja passzol azokhoz, akiket Steven kajtat. Így magamat is kevésbé sodrom veszélybe, és az az ötven dollár is nagyon jól jött időnként. Nem mondom, nagy volt a kísértés, hogy többeket is felhajtsak, de egyrészt hol voltam én még attól a profizmustól, hogy tonnaszám vihessem neki a rossz fiúkat, másrészt a már említett életösztön miatt, ezt inkább passzoltam, akármennyire is vonzott az anyagi biztonság képe.
Jelenleg egy nagyon is veszélyesnek tűnő fickó után szaglásztam. Többször olvastam már róla az újságokból, amivel a kartondobozomat béleltem ki, ahol akkor aludtam, amikor éppen békén hagytak. Meg a kirakatok tévéiben is láttam már. Közveszélyes volt, ráadásul nagyon erős mutáns. Stevennek talán meg is gyűlik majd vele a baja, de hát ez végeredményben az ő dolga, majd mérlegel, hogy megéri-e neki. Meg aztán ő sem volt egy amolyan anyámasszony katonája, az sem biztos, hogy ez a Rozsomák, vagy ki legyőzné, talán közel sem olyan erős. A hírek szerint viszont komoly fenyegetés az emberiségnek. Úgy éreztem, máris meg van a következő ötven dollárom.
Sajnos vagy két hétig a nyomát sem láttam, mert bár ahol kérdezősködtem, szinte mindig tudtak segíteni, de hiába mondták, hogy ebben a kocsmában, abban a sztriptíz bárban keressem, ahol meg is erősítették, hogy tényleg törzsvendég, de valahogy mégsem találtam ott soha. Talán elszokott volna onnan? Vagy egyszerűen becsaptak?
Aztán egy szép napon rám mosolygott a szerencse. Állítólag a turmixbárban is látták néhányszor, de ide csak ritkán néztem be, mivel nagyon nem illet a többi hely stílusához. Gondoltam, biztos csak tévedésből jött be, esetleg használni a vécéjüket. Ma azonban megláttam azt az alakot ücsörögni itt a pultnál, akit a tévében és az újságcikkekben is láttam. Megvolt!
Halkan nyitottam be, bár az ajtó fölé szerelt csengő így is csilingelni kezdett. Kissé félszegen mentem oda én is a pulthoz, de ennél tovább sosem jutottam az ilyen helyeken, mivel a kérdezősködéshez ez is elég volt. Most azonban azért is felültem az egyik bárszékre, közel Rozsomákhoz, így csak egy szék volt köztünk.
-Mit kérsz? - lépett oda a pultos, egy rövid lila hajú, sok piercinges lány mindenféle bevezető nélkül.
-Öh... én... - túrtam bele kapkodva a zsebembe, aztán előhúztam néhány érmét, miután a zseb bélése üresen fityegett ki oldalra. - Mi a legolcsóbb... bármi?
A pultos feljebb húzta a szemöldökét, és most már nem nem is leplezte a megvetését, amivel méregetett.
-Ásványvíz.
-És az mennyi?
-Ötven cent decinként.
-Uhh... az nagyon sok - ingattam a fejem a hatvanöt centemet simogatva.
Végül azonban arra gondoltam, hogy ha ezt most rááldozom, akkor nem penderítenek ki, megtudhatok valamit Rozsomákról, például, hogy hol lakik, vagy mostanában merre jár, és akkor nem hogy ötven centem lesz, de százszor ötven centem.
-Rendben van - bólintottam, mielőtt még a másik oldalon lévő lány, aki eddig türelmetlenül dobolt irdatlanul hosszú, vérvörös körmeivel a pulton megszólalhatott volna. - Akkor kérek egy deci ásványvizet.
A lány bólintott, és már indult is, de aztán megtorpant és nagy szemeket meresztve rám, visszafordult.
-Mennyit kérsz?
-Egy decit - ismételtem kicsit már megszeppenten, hogy talán ilyen helyeken az tiltott mennyiség, vagy valami.
A pultos még egyszer végig mért, aztán megforgatta a szemét, idegesen felszusszant, de hamarosan meghozta a rendelésemet, amit azonnal le is vágott elém, mire ijedten rezzentem össze, és gyorsan a felém nyújtott tenyerébe helyeztem az ital ellenértékét. Nyilván azt szerette volna, ha minél hamarabb lelépek, de bármennyire is szerettem volna ennek eleget tenni, nem tehettem.
-Borravaló persze smafu - morogta az orra alá.
-Borravaló? - döntöttem oldalra a fejem kíváncsian. - Az mi?
Lesújtó pillantására azonnal lesütöttem a szemeimet, és belekortyoltam az italomba, de persze csak aprót, hogy minél tovább kitartson.

Olyan régóta tervezzük már Aya-val, hogy most, mikor úgy néz ki, hogy eljött a várva várt pillanat, alig akarom elhinni. De, hát muszáj lesz, hiszen itt vannak a kezemben az eseményre történő meghívók kinyomtatott példányai, melyek olyan szépek, hogy remélem, mindenkinek már ez meghozza a kedvét, hogy részt vegyen rajta, és ha még a beleszőtt verset is elolvassák, akkor azt is megtudhatják, mennyire szereti egymást az a két ember, akik most össze akarják kötni az életüket: Aya és én!
"Tedd a kezed homlokomra, Mintha kezed kezem volna.
Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.
Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna."

Ketté osztottuk tehát a tervezett meghívottakat és a felének én kézbesítettem, a másik felének Aya és most rajtam volt a sor, hogy megtaláljam Logant és átadjam neki a meghívót.
De, mintha csak megérezte volna, hogy szeretnék vele találkozni és méghozzá valami szerinte nyálas és csöpögős ügyben, így nem igazán tudtam megtalálni, pedig az összes létező helyet felkajtattam utána, ahol megfordulhatott.
De, hát nem azért vagyok zsaru, hogy ne leljem meg, akit nagyon keresek, így pár telefon után csak kaptam egy tippet, bár nagyon kételkedtem a dologban és itt kerestem volna utoljára, de hát egy misét megért.
Mikor benyitottam az ajtón, már tudtam, hogy nem tévedett a besúgom, tényleg itt szopogatott egy piros színű löttyöt Rozsomák. Nem sokan voltak rajta kívül, talán még két asztalnál ültek és a pultnál ücsörgött még egy kis koszos utcagyerek. Még csodálkoztam is, hogy kiszolgálták, mert előtte egy pohár víz árválkodott. De most nem vagyok szolgálatba és nemes feladatomnak kell eleget tennem, így a háta mögött meg akartam paskolni a vállát, de úgy is tudtam, hogy már réges-régen tudja, hogy ott vagyok, így csak megszólaltam.
- Szerbusz Logan, téged aztán nehéz megtalálni, ha egy ilyen helyen lopod a napot.

A múltkori incidens után - mikor is egy diáknak megártott az alkoholos turmix, és a beszélő/táncoló hányása a frászt hozta minden vendégre, s ennek következtében kitiltották innen az összes xavier-es tanulót - ez lett Logan törzshelye, hisz itt elkerülheti a számára idegesítő embereket, s a barackpálinkával kevert whiskey turmixot is mesterien készítik el, amit többnyire nyugodtan meg is ihat, mert itt senkinek sem jut eszébe keresni őt.
~Mennyei!~
Persze, törzshely ide vagy oda, az utóbbi időben nem járt erre sem, hisz volt jobb dolga is. Most is csak addig időzik itt, amíg Lily elintézi az érdeklődőt a lakására, s már húznak is innen. Miközben a kunkori szívószálon át szürcsölgeti az életadó - és agysejt romboló - itókát, az ő figyelmét sem kerüli el az angyal arcú, ám szakadt ruházatú leányzó, s ha nem tudná, hogy csak víz van a poharában, most biztos rendelne egy olyat ő is, hogy megtudja, mi az, amiből csak ilyen kis adagot mernek felszolgálni.
-Felteszem, a munkahelyemen túl egyszerű lett volna, igaz? - Kérdi, s egyik szemöldökét felvonva fordul hátra a válla felett, hogy egy pillantásra méltassa Mike-ot, aztán inkább visszafordul az italához.
-Esküszöm nem az enyém a gyerek - veti még oda flegmán, és nagyot kortyol az italából.
-Mit akarsz tőlem? Remélem nem megint belerángatni valami őrült kalandba, mert a múltkorit is alig hevertem ki. Ha jobban belegondolok, ahol te megjelensz, ott balhé van...
~Vagy ez miattam lenne? Áh! kizárt, én tök békés fazon vagyok.~

Újabb vendég érkezett, én pedig ösztönösen összébb húzódtam, hogy ne legyek útban, és ne ismerjen meg, ha már volt vele dolgom, kiraboltam vagy ilyesmi. Ahogy a szemem sarkából végigmértem, egyáltalán nem volt ismerős, úgyhogy lazítottam egy kicsit a tartásomon, de azért továbbra is résen voltam, mert ki tudja, talán csak nem emlékszem rá. Ez jókora férfi már csak azért is volt érdekes, mivel éppen Rozsomák felé tartott, és nem éppen azért, hogy megkérdezze, szabad-e a mellette lévő hely. Őhozzá jött.
Ez annyiban nehezítette a dolgomat, hogy több szem többet lát, ha Rozsomák nem is szúrt ki magának, lehet, hogy majd ez a fazon fog. Viszont ha van kivel beszélgetnie, könnyedén ki tudom hallgatni, elvégre nem voltam telepata. Végeredményben tehát törültem neki, hogy megjelent az újabb ismeretlen.
Miközben őket hallgattam, hogy lefoglaljam magam, zsebrevágtam néhány fogpiszkálót, de fürgén, nehogy a pultos észrevegye. Kicsit bökte a lábamat, de nem vészesen. Rozsomákról meg megtudtam, hogy Logannek is nevezik, és hogy van munkahelye. Ez utóbbiról szívesen megtudtam volna még pár részletet, de idővel talán az is összejön. Aztán meg valami gyerek került szóba. Ha már így védekezik, talán neki is volt dolga egy bizonyos nővel, aki ezek szerint vagy terhes vagy már meg is szült? Akkor ez a másik férfi a bátyja, a szeretője, esetleg... nem a férje nem lehet, nincs rajta gyűrű. Mindenesetre ezek ketten már legalább egy rázós kalandot végigcsináltak együtt, szóval reménykedhettem benne, hogy a beszélgetés is személyesebb lesz közöttük, mintha csak hallomásból ismernék egymást. Aztán meglátjuk, lehet, hogy téve...
Óóó, de szépen csillog! Milyen fényes! A magasabbik férfi, aki másodikként érkezett, most leült közém és Rozsomák közé, a zsebéből pedig egy hófehér boríték kandikált ki, amelyre elegáns, kacskaringós betűkkel írtak valamit, gondolom a címzettet mindenképpen, de volt ott valami ki rajzszerűség is, viszont nem tudtam rendesen kivenni, mert csak annyit láthattam, amennyi kilátszott. Ami azonban megfogott benne az az volt, hogy a betűknek arany fénnyel csillogtak, és olyan szép volt, hogy nem teketóriáztam sokat, azonnal meg akartam kaparintani.
A zsebtolvajlásban szerzett rutinom elég nyugodttá tett, hogy ne remegjen a kezem, ne izzadjak, hiszen egy zsebből kihúzni valamit, anélkül, hogy a tulajdonosa észrevegye számomra olyan egyszerű volt, mint megkötni a cipőfűzőmet. A fejemet meg sem mozdítva néztem körül, hogy nem figyel-e senki, és hacsak nem állta valaki közvetlenül a hátam mögött, más nem is vehette észre. Oda se pillantva csúsztattam ki a hőn áhított borítékot a férfi zsebéből gyors, határozott, de végtelenül óvatos mozdulattal, majd ha sikerült a felsőm alá rejtettem. Még közben végighúztam rajta az ujjamat, és megborzongtam a gyönyörűségtől. Milyen jópofán kidomborodó!
Újabbat kortyolva a vizemből, ami így már csak félig volt szusszantam fel. Talán nem kellett volna, de olyan jól esett, és annyira szép! Olyan előkelő, nem hagyhattam ott. Lehet, hogy manapság az emberek már arannyal töltik meg a tollaikat tinta helyett, de akkor végképp nem fog neki hiányozni, hiszen csak ír egy újabbat. Talán van is nála olyan toll! Oldalra sandítva mértem fel a zsebeit, hátha látok egy jellegzetes púpot, ahol tartja.

Tudtam, hogy nem sikerül meglepnem, de hát próbálkozni mindig lehet, és azt hiszem a meghívóval, ami most itt lapul a zsebemben sikerülni is fog mindjárt.
- Ha a munkahelyeden megtalálható lennél, akkor feltétlenül. – csapok azért is a vállára és felpattanok a mellett lévő bárszékre, még egyszer megnézve magamnak a magát észrevétlennek igyekezni mutató lányra, de aztán már Loganra figyelek.
Aztán persze, hogy egyből kiakaszt, pedig ma olyan felhőtlenül jó kedvem van, hogy azt hittem ez senkinek nem sikerül. De tévedtem, bár még mindig igyekszem megőrizni a mosolyt az arcomon.
- Milyen gyerek, te .....te.....na inkább nem mondok semmit, mert ma még MIATTAD sem rontom el a kedvem és különben is megígértem Aya-nak, hogy nem keveredek balhéba. És, hééééé!!!! Miattam van balhé? Öreg, te nagyon összekeversz valakivel, esetleg van is tippem, hogy kivel! – vágok visz, de aztán megrázom a fejem. – De, nem azért jöttem, hogy vitatkozzunk, meg egymásra mutogassunk, hanem, hogy meghívjalak egy esküvőre.
- - szélesedik a vigyorom, ahogy folytatom és a zsebem felé kezdek kotorászni. – Mégpedig a miénkre Aya-val, amit most már végérvényesen kitűztünk és szeretnénk, ha te és Lily is részt vennétek rajta.
Kezem azonban az üres zsebet kotorássza, és bennem felmerül, hogy lehet, hogy a másikba raktam, vagy a belsőbe? De egyik helyen sincs!
- Bocs, Logan, de épp nem találom a meghívót. – szállok le a székről és kezdem most már akkurátusan kiforgatni a zsebeimet. A pultra teszem a kulcsaimat a rendőrjelvényemet, az igazolványomat, egy bilincset, zsebkendőt, szóval mindent, de a meghívónak híre hamva sincs.
- - Mikor ide bejöttem tuti megvolt pedig. – kezd vészjóslóvá válni a hangom. – És ez nagyon nem vicces! – nézek körbe, az asztaloknál felém forduló arcokra és megfordulva a mögöttem ülő lányra.

Elgondolkodik Mike szavain, miközben újabb adagot szürcsöl fel a bódító italból, aztán szakállát dörzsölgetve, filozofikus hangnemben felel, a plafont kémlelve szemeivel.
-Most, hogy így mondod, lehet azt mondtam pár embernek, hogy tagadjanak le, ha te keresel, vagy Aya...De aztán lehet csak ez az alap válasz, ha bárkit keres egy rendőr.
Kárörvendő vigyorát ha akarná sem tudná leplezni, amikor sikerül legalább egy kicsit zavarba hoznia a férfit, s míg az hebeg és habog újra visszatér a turmixához, s jóízűen iszogatja tovább, ám amikor szóba kerül az esküvő...na ott nem sokon múlik, hogy le tudja nyelni az utolsó kortyot, és nem prüszkölve permetezi le vele szerencsétlen pultost.
~Mi mi mi?~
Pislog pár hosszút aztán visszatér a valóságba, és felvont szemöldökkel kezdi figyelni, ahogy Mike kipakol mindent a zsebéből, csak az a híres boríték nem akar előkerülni. Gúnyosan horkan fel, és rendeli meg a következő kört.
-Szóval mégsem hívsz meg. Ezt nyugodtan elmondhattad volna telefonban is. - Mike azonban nincs vicces kedvében, és jó, hogy nem fegyverrel kezd el hadonászni az eltűnt meghívó miatt. - Hé Pubi, általában a menyasszony kattan be az esküvő előtt...bár nálatok lehet te vagy az...na mindegy, a lényeg, hogy nyugodj le! Elmegyek arra a hülye esküvőre, és Lily-t is magammal ráncigálom ~Képzelem, hogy fog ellenkezni...~ csak ne kezd itt el nekem helyszínelni, meg kihallgatni mindenkit, mert fél óra múlva randim van!

Szóval esküvő egy Aya nevű nővel, valószínűleg ugyanazzal, akinek a gyereke lehet, hogy Rozsomáké. Ez ugyan tűnt különösebben hasznos információnak, de ki tudja. Inkább jegyezzek meg többet, amire aztán nem lesz szükség, mint hogy lemaradjak valami fontosról. Lily! Tehát ismer valami Lily-t. Lehetséges, hogy együtt vannak? Furcsa volna, ha egy olyan szerzet, mint Rozsomák olyasmit is igényeljen, mint gyengédség, ugyanakkor azt egy szóval sem említette, hogy szerelmi kapcsolat lenne közöttük. Talán a modernebbek közül való, de az is lehet, hogy családtag. Mindegy, Aya, Lily meg egy gyerek, aki lehet, hogy az övé. Ezen kívül gyakran tagadja le magát, hogy ne lehessen elérni. Ez mind szép és jó, de arról még mindig nem mondott semmit, hogy hol lakik, hol dolgozik, vagy mostanában milyen bűntényeket követett el. Legalább arról a balhéról beszélhetnének többet!
A barátja közben észrevette, hogy hiányzik az a bizonyos boríték a zsebéből, ami ezek szerint nem lehetett más, mint az esküvői meghívó. Erre azért kicsit elszégyelltem magam, de végül is nem a jegygyűrűjét loptam el, ez pótolható. Erre azonban rácáfolt az, amilyen elkeseredetten forgatta fel a zsebeit, és szinte már a fél világot kipakolta a pultra, amitől nekem egyre jobban felcsillant a szemem, hiszen ilyen kirakodó vásárt ilyen váratlanul nem lehet úgy rendezni, hogy ne tóduljon össze a nyál a számban. Persze elsősorban a pénztárca érdekelt, de az igazolvány és a bilincs is nagyon tetszett. Azok is olyan szépen csillogtak, és sok mindenre jól jöhettek. Csak sajnos egyenlőre szinte kizárt volt, hogy bármelyiket is le tudjam nyúlni, mivel a gazdájuk fölé hajolt, így még várnom kellet.
Ahogy azonban forgolódni kezdett, és engem is méricskélt, gyorsan elkaptam a tekintetemet, aztán mélyen a pohár fenekére néztem. Mind a maradék fél deci vizem elfogyott. Ez nem volt jó, mert a végén még kidobnak, ha nem rendelek újat. De hát miből? Miközben a jelvényből ítélve rendőr úr tovább matatott a meghívója után, én is körülnéztem, bár én sokkal diszkrétebben. Hamar meg is találtam azt a zöldellő tárgyat, amire nekem szükségem volt.
A zsaru a saját holmijaival volt elfoglalva, tőle nem kellett hát tartanom, Rozsomák pedig az újabb kacskaringós szívószálú üdítője fölé görnyedt. Óvatosan hátradőltem hát, elnyúltam a rendőr háta mögött egészen Rozsomák nadrágjáig, aminek a zsebéből kikandikált egy egy dolláros csücske. Alig értem el, még jobban hátra kellett dőlnöm, hogy a bárszékem első két lába már elemelkedett a földtől. Még jobban nyújtózkodtam, még jobban hátradőltem, és már két ujjam közé csippentettem a bankót, amikor újabb vendég érkezett, aki nagy lendülettel nyitotta ki az ajtót, mire a csengő azonnal csilingelni kezdett a frászt hozva rám, én pedig azonnal összerezzentem, nem nagyon csak annyira, hogy az egyébként is nehezen kimatekozott egyensúlyomat elveszítsem, és ijedt sikoltással hátraessek.
Egyetlen kapaszkodóm maga Rozsomák volt, akinek ösztönösen markoltam rá a nadrágjára a zsebénél, másik kezemmel pedig zuhanás közben a rendőr derekát kaptam el. Természetesen egyik sem volt kimondottan jó ötlet, de nem mintha egyiket is átgondoltam volna, teljesen ösztönösen cselekedtem. Zuhantam, hát kapaszkodót kerestem, és ezeket találtam.
Már csak az volt a kérdés, hogy sikerült-e őket is elsodornom, vagy nem, és egyedül kerültem padlóra.

Mikor már mindent kipakoltam már tudtam, hogy valaki lenyúlta a meghívót. De hát minek kell valakinek egy darab papír, amivel nem tud mit kezdeni? Csak egy valakit tudtam elképzelni, akinek ez érték lehetett, így a pillantásom a hátam mögött a pultot fikszírozó kölyökre villant volna, ha Rozsomák nem tereli el egy kicsit a figyelmemet.
Mondhatják, hogy előítélettel viseltetem az ilyen kis koszosok iránt, de ez nem igaz, viszont ebben a helyzetben ez elkerülhetetlen volt, és elég tapasztalatom van már ebben, éreztem én, már amikor beléptem, hogy nem tiszta a kiscsaj.
- Ennek nagyon örülök Logan és hidd el tiszta szívemből mondom, de akkor is előkerítem azt a meghívót. Mindenképpen hivatalosan a kezedbe akarom adni és punktum. – szegeztem le, mivel biztos voltam benne, hogy mindjárt meg is lesz,
Mielőtt még elkezdtem volna visszapakolni a cuccaimat, ezt el is akartam rendezni, de ekkor újabb vendégek léptek be az ajtón és hirtelen egy kéz ragadta meg a derékszíjamat és rántott hátra felé, és csak az utolsó pillanatban tudtam megkapaszkodni a pultban, és megvetni a lábam, hogy ne essek hanyatt.
Azonnal megmarkoltam a kapaszkodó kezet, mert voltak sejtéseim, hogy hogyan kerültek oda, mivel a másik keze épp Logan farzsebénél kapaszkodott.
- Azt hiszem meg is találtam a bűnöst! – mosolyogtam hidegen az utcagyerekre.

~Örül, hogy ott leszek? Hát ez vajon mit szívott? Úgy értem, persze, minden buli kell legalább egy ilyen jó vágású egyéniség, mint én, de eddig azt hittem, utál mint a...maradjunk inkább annyiban, hogy kölcsönösek az érzéseink egymás iránt na. Hiába na, a szerelem elveszi az ember eszét. Szerencse, hogy velem ez nem történhet meg...~
Aztán valaki megpróbálja lerántani róla a gatyáját. A zöld hajú lány az, aki próbálta kerülni a feltűnést...mindegy, a lényeg, hogy le akarja rántani róla a gatyát, ami még önmagában abszolút érthető lenne bármilyen nőnemű lénytől, de sajnos a vadászidény véget ért, így James többé nem egy mosollyal nyugtázza az ilyen próbálkozásokat, másrészt, a csaj keze a zsebébe kapaszkodik, szóval lehet nem kéne elengedni őt. Minden esetre megragadja a lány karját, s a másik oldalról átöleli őt, nehogy leessen szegény. Nem arról van szó persze, hogy nem bízik Mike képességében, hogy elbírjon egy 40 kilós kis csajt, csupán reflexből cselekszik, mint szinte mindig.
-Azt mondod, a csaj aki megpróbált kizsebelni, tolvaj lenne? - Kérdi vigyorogva. - És még azt mondják, a Sherlock Holmes csak egy regény...
A lány kezét továbbra sem engedi el, ő maga viszont megpróbálja elővenni a kedvesebbik mosolyát, azt amit legalább Lily édesnek tart, mindenki más pedig bizarrnak, és rémálomkeltőnek, de ki tudja, hátha ez a csaj nem ijed majd meg tőle.
-Semmi baj pubi, add vissza szépen az őrült pasas meghívóját, és utána elengedünk, rendben van?
Nem sok reményt fűz viszont, hogy tényleg sikerül megnyugtatóan hatnia a lányra, egyáltalán nincs hozzászokva, hogy pont ő legyen a "jó zsaru" ezekben a helyzetekben.
-Nincs semmi baj, ha jó kislány leszel meghívlak még egy...ásványvízre?

Remek! Annyira király! Csak én lehetek ennyire béna, de kellett rámijeszteni azzal a csengővel, szerintem mindenki kiugrott egy kicsit a bőréből! Most viszont egyik kezemet a zsaru fogta, a másikat Rozsomák, ő ráadásul még a derekamat is, ami annyiban jó volt, hogy így ketten meg tudták akadályozni, hogy a földre essek, viszont így nem is futhattam el. Ráadásul a rendőr már ki is találta, hogy én lehetek a tolvaj, aki ellopta a meghívóját, és ha mindez nem lett volna elég, Rozsomák is beturbózott, és kisütötte, hogy mi is akartam én tőle meg a nadrágjától.
Mindketten mosolyogva néztek rám, viszont tudtam, milyen kínos helyzetbe kerültem, ráadásul ők ketten voltak, nagyok voltak minden irányba, úgyhogy nem nagyon bízhattam benne, hogy a mosolyuk kedvességből fakadna. Valamivel szaporább légzéssel kapkodtam tekintetemet egyikről a másikra, mert szörnyen rémisztőek voltak, ahogy úgy fölém hajoltak, és hiába próbáltam visszahúzni a kezem, nem sikerült. Vajon ezek is olyanok lesznek, akik előbb laposra vernek, aztán elvesznek mindent, amit nálam találnak, vagy bevarrnak a sittre pár éjszakára, vagy mit akarnak? Bármi is nem akartam megvárni, amíg kiderül. Pláne, hogy Rozsomák beismerte, hogy a zsaru őrült, vagyis semmi jóra nem számíthattam. Az a gúnyos megjegyzése meg, hogy majd meghív egy italra, ,,ha jó kislány leszek", hát attól kirázott a hideg.
-Még hogy jó kislány... nem, nem, nem akarok jó kislány lenni, te perverz állat, nem... engedj el! A szép boríték az enyém, én csórtam! Naaaaa! Engedj eeeeel!
Akár elengedtek, akár nem, azonnal átváltoztam. Gyíkként könnyedén kereket tudtam oldani, egyenesen fel a pultra, hogy találjak valami fedezéket, ahol biztonságban lehetek, de azért ki tudom hallgatni őket, hátha még mondanak valami hasznosat.
-Fúúúúj! - visított fel a pultos, és a következő pillanatban máris egy sokkalta rosszabb helyen találtam magam. Konkrétan egy sima felületű üvegbúrát borított rám, biztos valami salátástál, vagy ilyesmi lehetett, így én is tisztán láthattam kifelé, de engem is bárki láthatott. Így már nem mertem visszaváltozni, mivel még emlékeztem, mennyire volt kellemes kiszedegetni magamból az üvegszilánkokat, miután pár eszelős egy befőttesüvegbe zárt. Két mellső lábammal megpróbáltam eltolni a tálat a pult széléig, hogy a résen át kislisszolhassak, de akárhányszor próbálkoztam csak az lett az eredménye, hogy saját magamat toltam hátra a márvány felületen. Próbálkoztam fejjel is, de azzal sem sikerült. A sipákoló lánnyal nem törődtem, a két férfira pillantottam rémülten, és olyan távol hátráltam tőlük, amennyire csak tudtam. Iszonyú volt ennyire kiszolgáltatottnak lenni, amikor biztos lehettem benne, hogy nem fognak elengedni, most biztos megtorlás következik, én pedig még hol voltam attól, hogy rendesen meg tudjam védeni magamat, főleg két ilyen izompacsirtával szemben.
Reszketve lapultam az üvegfalhoz, de tudtam, hogy innen nincs menekvés. Összehúztam magam, a fejemet pedig a farkam alá dugtam, hogy legalább egy kicsit el tudjak bújni előlük, még ha ettől nem is lehettem nagyobb biztonságban. Vacogva vártam, mit fognak tenni velem.

Mondanom sem kell, hogy Rozsomák ismét hozta a formáját és bár ő is megragadta a lány kezét és megakadályozta, hogy elvágódjon, ami már amúgy sem ment volna, azért még jópofizott egyet, természetesen az én káromra.
- Te csak ne ígérgess az én nevemben ennek a kis tolvajnak semmit. - vetettem oda dühösen, miközben a lány minden erővel szabadulni próbált. - Nehogy már még egy italt is fizess neki, mert ellopta a meghívót és téged is ki akart zsebelni. Akkor miért nem adod oda neki magad a pénzed. - puffogok dühösen és már nyúlok is, hogy megnézzem hová dugta a meghívót, mikor egyszerűen kicsúszik a kezemből és kis fürge gyíkká változva szaladna el, ha a pultos nem lenne ilyen éber és azonnal rá nem csapna egy salátástálat.
- Ez remek reflexekre vall! - vigyorgok a lányra. - Valamit sportol?
De igazából csak egy a fontos, hogy nem tudott meglépni a kiscsaj, bár, hogy most mit csinálok vele és hogy jutok a meghívómhoz, az rejtély számomra.
- Na nagyfiú, most legyél okos és csalogasd ki onnan, vagy hozok egy macskát. - morgom oda dühösen, bár egyáltalán nem gondolom komolyan, de hátha erre legalább visszaváltozik. - Így még sem vihetem be az őrsre, mert egyrészt először kiröhögnek, másrészt nem nagyon szívelik odabenn a mutánsokat. Úgy, hogy ha hallasz kis csillag, akkor sürgősen búj ki a csigaházadból, mert az én türelmem is véges.
~ Mi a fene ütött belém, nem szoktam én ennyire feszült lenni? ~

Felvont szemöldökkel kezdi méregetni Mike-ot, majd gúnyos hangon visszakérdez:
-Talán jobban szeretnéd, ha megfenyegetném ezer tanú előtt, hogy eltöröm kezét lábát? Nézz már rá, ez csak egy kis...ó, pazar, most elijesztetted!
~Hát persze, hogy mutáns! Nincs egy kib@đ&×## normális zsebes ebben a városban aki a közelembe merne jönni!~
Azonnal a környéket kezdi kémlelni a lány után, ám kivételesen Mike veszi észre...hát, mondjuk, hogy másodszor. Közelebb lép a pulthoz, és a felszolgáló felé fordul.
-Ada azt ide, majd én kiviszem. Ahogy látom te úgysem rajongsz az ilyen csúszómászó dögökért. Kaphatok egy tálcát.
Ha megkapja, azt az asztal széléhez teszi, és rácsúsztatja a tálat, apró foglyával együtt.
-Jól van, gyere szépen. Ne félj, már akkor sem találtalak vonzónak, amikor még emlős voltál - csitítgatja őt, az üvegen keresztül, halkan. - A jó kislány alatt azt értette, hogy visszaadsz szépen mindent, amit elloptál, mielőtt bepöccenek, és odaajándékozlak Ratna-nak, hogy zárjon be a terráriumába a nyuszija mellé. - Gügyögi neki tovább.
-Szóval, hajlandó vagy rendesen viselkedni végre?

Istenem, el akarják törni a kezemet és a lábamat! Annyira tudtam! Csak azért nem csinálják, mert itt sokan látják! Még jó, hogy van ez a képességem, különben talán már ki is ráncigáltak volna, hogy beváltsák a fenyegetésüket. Viszont az üvegállal nem tudtam mit kezdeni, hiszen ahogy egy kocsit, úgy ezt sem bírtam el. Esélyem sem volt. Ráadásul az őrült zsaru egyre idegesebbnek tűnt, amitől csak még jobban kivoltam, hiszen neki biztos még szolgálati fegyvere is van, és ha tettlegességre szánná magát, csak azt kellene mondania, hogy rátámadtam, és máris minden meg van bocsátva. Te jó ég, akkor lehet, hogy még meg is fognak ölni?
Éppen kikandikáltam a farkincám alól, hogy még mindig mérgesek-e, bár abból, amit hallottam, nagyon is úgy tűnt, meg egyébként is, miért ne lennének azok? Ekkor megéreztem, hogy hátulról elkezd valami előretaszigálni, és hamarosan kiderült az is, hogy mi: maga az üvegfalú börtönöm. Rozsomák egyszerűen rásöpört egy tálcára úgy, hogy a búra végig rajtam maradt. Na, most aztán tényleg azt tesznek velem, amit akarnak, és ha ennyire feldühítettem őket, tuti, nem lesz fájdalommentes!
Amit azonban Rozsomák mondott, vagy inkább selypegett furcsán csengett. Tényleg csak azt akarnák, hogy adjam vissza a borítékot? Különben... nyuszi?! Mi van?! Fél kezemmel (vagyis jelenleg lábammal vagy mancsommal vagy mivel) gyíkhoz méltó rapid mozdulatokkal dörzsöltem meg a szemem, majd megráztam a fejem, és rábámultam. Elképzelhető lenne, hogy mégsem olyan vérszomjas, csak annak mutatja magát? Meg persze a média? Mondjuk ott egyébként is imádják rossz fényben feltüntetni a mutánsokat, úgyhogy lehet, hogy tényleg erről van szó. Milyen gyilkos fenyegetőzik nyuszikkal? Bár azt nem tudom, hogy mit jelent az, hogy Ratna. Talán valami kínzógép? Vagy egy őrült tudós? Vagy robot? De nem, hát... nyuszi...
Eddig azt hittem, hogy a rendőr lesz az, akitől kevésbé kell félnem, hiszen rendőr. Viszont mostanra már kezdtem úgy érezni, hogy mégis Rozsomák lehet az, aki nem csupán nem bántana, de talán még azt sem engedné, hogy a zsaru kezet emeljen. Kérdésére két mellső lábamat az üvegnek támasztva ágaskodtam fel, és hevesen bólogattam. Aztán visszahuppantam, és a fejemet néhányszor nekinyomtam az üvegnek, hogy biztos lehessen benne, mit szeretnék.
Ha kiszabadultam, visszaváltoztam emberré, de éppen csak egy pillanatra, amíg kirántottam a felsőm alól a borítékot, és a földre nem dobtam, aztán megint gyík lettem, de nem mentem messzire, mert ki tudja, talán azzal jobban magamra haragítom a rendőrt, és még a végén menekülés közben lelő. Inkább felszaladtam Rozsomák vállára, ott megpihentem, és pimaszul nyújtottam ki a nyelvemet a zsaru felé. Talán ha Rozsomák elhiszi, hogy én sem akarok neki rosszat, megvéd, ha meg nem... teljesen mindegy, akkor is elkapnának, úgyhogy ugyanott tartok. Próba szerencse.

Rozsomák persze rajtam akarja elverni a port, mert nem vergődött zöldágra a kis tolvajjal, de legalább tesz valamit azért, hogy megoldódjon ez a patt helyzet, és leszedi az asztalról a farka mögé gubódzó gyíkot, aki most marhára azt hiszi, hogy ha ő nem lát, akkor mi sem látjuk.
Végül aztán vagy az én vagy Logan szavai eléggé meggyőzik, hogy jobb, ha nem akadékoskodik tovább és visszaadja az elcsórt cuccot, mert hirtelen mintha bólogatna és azt jelezné, hogy vegyük le róla a burát.
És láss csodát, ahogy megszabadul a börtöne fedelétől máris ember alakot ölt és már repül is felém az ominózus meghívó, de aztán, mielőtt még elcsíphetném a frakkját, máris ismét hüllőként rohan fel a nagyember vállára, hogy onnan nyújtogassa felém a nyelvét.
- Most azt hiszed, hogy jól döntöttél kölyök? – szedtem fel a földről a meghívót mérgesen, de már kezdtem lenyugodni, és rájönni, hogy valószínűleg most az egyszer Logannak igaza van, és a frászt hoztam a lányra.
- De nyugodtan visszaváltozhatsz, nem akarlak bántani, de máskor legalább ne egy zsarut akarj megrövidíteni. – fújom ki a levegőt, majd most már megnyugodva elkezdem visszapakolni a dolgokat a zsebembe.
- Tessék Logan. – adom át neki a szépen díszített papírdarabot. – Most már hivatalosan is meg vagytok hívva. – És azt hiszem Lily kanárija örülni fog az újabb háziállatnak. – vigyorgok a még mindig a vállán dekkoló gyíkra.

Kifejezetten aranyos, ahogy az apró hüllő, úgy viselkedik, mint egy ember, s Rozsomák mostanában annyira megkedvelte az aranyos dolgokat, hogy kis híján elmosolyodik a látványon, ám azért persze sikerül erőt vennie magán, így a leányzónak be kell érnie azzal, hogy kiengedik fogságából. Mikor az újból visszamászik Logan vállára, a férfi jóformán önkéntelenül odanyúl a kezével, és mutatóujjával óvatosan megcirógatja apró zöld fejecskéjét, miközben másik kezével átveszi a borítékot.
-Érdekes, én is épp erre gondoltam - dörmögi, s kibontja a borítékot. - De nem hiszem, hogy Lily örülne, ha egy nőt tartanék a lakásban. Még akkor sem, ha ilyen kis jó fej! - Gügyögi oda a gyíkocskának, mikor az nyelvet nyújt Mike-ra.
A meghívó olvasása közben arcán érzelmes széles skálája vonul fel, úgyis, mint apátia, undor, csodálkozás, gúnyos csodálkozás, meglepett undor, csodálkozó undor, és meglepő apátia. A verset nagyjából háromszor is elolvassa, mire tényleg elhiszi, hogy az van a papíron, amit lát.
-Szép. A családod biztos be fog dőlni annak ezek után, hogy mindketten normálisak vagytok...fehér ruhában lesz ugye, nem valami bőrszerkóban, és a csokra csak 10 összedrótozott dinamitrúd ugye?
Aztán kezét az állára teszi, abbahagyva egy rövid ideig a gyíkocska cirógatását, és hangosan dörmögve gondolkodik tovább.
-Lily viszont olyannak tűnik, aki imádná az ilyesmit. Legalább hússzor fogja majd mondani, hogy "Júúúúúj!". - Mély sóhaj. - De ugye öltönyt nem kell húzni?
Olvasás után visszacsomagolja a borítékot, s már épp zsebre tenné, mikor eszébe jut, ki is ül a vállán, s gyanakodva rá sandít.
-Még mindig szeretnéd igaz? Bocs, de majdnem biztos, hogy a csajomnak is meg kell mutatnom, méghozzá egy darabban. De aztán...hohohóóó! - Egyszerre felcsillan a szeme, mint aki végre megtalálta a jót ebben az őrültségben.
-Jut eszembe...legénybúcsú? - Kérdi, s ha Mike szerette volna Rozsomák izgatott arcát látni...most szinte teljesült a kívánsága.