Memento kávéház

Rég volt már hogy utoljára New York-ban jártam, kicsit elfogot a nosztalgia ahogy a felhőkarcolokat bámultam sétálás közben és az juttot eszembe, hogy ezek a rusnya épületek még mindig szurják a szemem.
~ El is felejtetem, hogy itt mekkora a tömeg... ~ gondoltam miközben arra vártam hogy zöld legyen a lámpa a gyalogátkelőnél.
Sose szeretem a nagy tömeget, ezért a nagyvárosok is ritkán tartoznak a kedvenc helyeim közé, de ha az ember sokat keresgél még ezekben a betondzsungelekben is lehet találni szép helyeket, így kötötem ki egy szép kis kávézoban a Mementoban.
Ahogy belépek a kávéházba egyből megcsapja az orrom a frissen főzöt kávé nagyszerű illata.
~ Néha nem tudom, hogy azért kávézom-e mert izlik, vagy mert imádom az illattát ~ futt át a gondolat a fejemben, majd megindulok a pult felé hogy rendeljek. Ahogy odaérek kezembe veszem az itallapot és megnézem milyen kávékat készitenek, végül egy hosszú fekete mellett teszem le a voksom. És leülök várni az egyik ablak melletti helyre míg kihozzák a rendelésem.

Sosem szerettem a lyukasórákat... Épp, hogy vége lett a "Bevezetés a pedagógiába" című tárgynak, a következő óráig, az "Általános pszichológiá"-ig pedig még több, mint 2 óra volt hátra. Az egyetemi büfékben pedig ilyenkor annyi hely sincs, mint egy heringesdobozban, így hát fogtam a könyveimet, és kerestem egy kávézót a közelben, abban reménykedve, hogy ott kisebb lesz az egy m2-re jutó fők száma. Túl sokáig nem is kellett keresgélnem, az egyik kisutcában, pár perc sétára a sulitól sikerült is felfedeznem egy hangulatos kis helyet. Rendeltem egy nagy bögre forró csokit, tejszínhabbal, majd gyorsan el is helyezkedtem az egyik üres asztalnál.
Mire a pincér kihozta a rendelésemet, az asztalom már könyvekkel volt tele, úgy kellett egy kis helyet csinálnom a bögrémnek... Belekortyoltam a forró italba, majd elégedett mosolyra húzódott a szám.
~Így egyből jobb!
Körbenéztem. Csodálkoztam, hogy az egyetemisták még nem fedezték fel maguknak ezt a helyet. Oké, a vendégek fele egyetemista lehetett, de több idősebb, felnőtt is betért egy italra. Mindegy is, vissza a tanuláshoz... kézbe vettem a könyvemet, odalapoztam a könyvjelzőhöz, aztán folytattam az olvasást, hogy még egyszer átnézzem az anyagot a következő órámra.

Egy perc se telt el és már ki is hozzták a kávémat, beleszagoltam a csészémbe és elmosolyodtam, majd megköszöntem a pincérnek, aki kedvesen mosolygot, de már rohant is mellettem lévő asztalhoz, ahol egy 20-23 éves srác üllt.
Bár nem volt az én dolgom de még is meghallottam miről beszél a pincérrel.
- Láttod azt a lányt?
- A 8.-as asztalnál? - mutat a pincér a nemrég jött indiai lányra.
- Igen, szeretnék küldeni neki egy italt... - a többit már nem értetem, de nem is nagyon érdekelt, csak belekortyoltam a kávémba, majd kinéztem az ablakon.
Pár perc múlva azt veszem észre, hogy a pincér kiviszi a lánynak a rendelést, majd felénk mutat mosolyogva. Én pedig szürcsölök egyet a kávémból.

Extroverzió-introverzió: személyiségdimenzió amelyet először Carl Gustav Jung írt le. Azt jelzi, hogy mennyire fordul az ember befelé, önmaga felé, illetve kifelé, a külvilág fel... Mi...micsoda? Tessék? -kaptam fel a fejem, amikor feltűnt, hogy valaki az asztalom fölé magasodik.
Kérdő tekintettel néztem a pincérre, majd az italra, amit letett elém az asztalra.
-Elnézést, de én már megkaptam a rendelésem. Valószínűleg valami félreértés történt, összekeverte az asztalokat, vagy... -kezdtem magyarázkodni, amikor a pincér közbevágott, és oldalra mutatott, a pult közelében ülő néhány srác felé.
~Jó, de akkor most mégis, melyikőjük volt az? -vontam fel a szemöldököm, mivel ahogy arra néztem, legalább 3-an néztek vissza felém, szépen vagyunk.
-Köszönöm, de nem kérem. Megtenné, hogy visszaviszi a fiatalembernek az italt? -kértem meg a pincért, de az addigra már odébbállt, így csak a falnak beszéltem. Sóhajtva, fejcsóválva toltam félre a poharat az asztal szélére, majd újra a könyv fölé magasodtam.
~Cöhh, hogy mik vannak... -kortyoltam bele a forró csokimba, majd tovább olvastam a definíciókat, azonban kb. percenként még fel-felpillantottam, hogy hogy még mindig figyelnek-e, vagy legalább az kiderüljön, hogy melyikük volt a hunyó...

A mellettem lévő srác hangosan sohajt egyet, mikor észre veszi hogy a lány nem jött különösebb izgalomba az ajándékától, szinte hallom a gondolatait: Hát ez se jött össze
Különösebben nem hat meg a dolog, inkább a kávézóban lebzselőkett vizslatom. Nagy része a vendégeknek korombeli lehet, egyetemista vagy fiss munka kezdő. Van egy pár középkorú is a csapatban, ők biztos a közeli irodaházból jöttek át egy kávéra. Ahogy nézelödöm ismét meg akad a szemem az indiai lányon, noha elsőre nem tünt fel, nagyon emlékeztet egy kedves indiai ismerősömre, akivel pár éve találkoztam. Ahogy a régi barátomra gondolok mosolyra húzodik a szám, s szemem még mindig a lányon pihen, bár már nem is láttom, hisz elmém rég a múltbéli emlékeim között kalandozik . (Bambulok, bár messziről ez nem látszik)

Hát... sokkal okosabb nem lettem, legalábbis egyértelműen nem sikerült leszűkíteni a kört a jelöltek közül. Basszuskulcs, miért is voltak ilyen sokan itt? De várjunk csak, miért is érdekel engem, hogy ki küldte azt az italt? Majd ha megint erre jön a pincér, visszaküldöm... Vagy csak itt hagyom.
Azzal vissza is terelem gondolataimat a tanulnivaló felé. Egész jól haladtam vele, már majdnem sikerült megfeledkeznem a pár perccel korábban történtekről, egészen addig, amíg szorakozottan bele nem kortyoltam újra a forró csokimba, és megakadt a tekintetem valakin, aki igaz, a terem tulsó felében ült, viszont azt a bamba bájvigyort nem lehetett nem észrevenni, amivel errefelé bámult...
Egyből el is vörösödtem zavaromban, majdnem ki is köptem az italt ijedtemben, aztán végül mégiscsak sikerült megúsznom. Na jó, így nem lehet tanulni... Visszaraktam a könyvjelzőt a helyére, becsaptam a könyvet, majd megindultam a fiú felé. Végül alig pár lépéssel előtte álltam meg, karba tett kézzel, türelmetlenül toporogva egy helyben, várva, hogy mikor "ébred" fel, és vesz észre. Mert hogy én meg nem zavarom a nagy elfoglaltságában, az is biztos.
-Én is örvendek a szerencsének, de megtennéd, hogy leállsz végre? -szólalok meg, amennyiben látható jelét adja, hogy észrevett, vagy megszólít. Amennyiben pedig játszaná a nagy értetlent, csak az asztalomon lévő ital felé biccentek.

Pár percig észre se veszem, hogy a lány ott van előttem, annyira elmerülök az emlékeimben. Mikor feltünik kicsit meglepödök, hogy mit keres az én asztalomnál - és nem én vagyok az egyetlen, mert a nem messze üllő srác is értetlenül nézi, hogy mit akarhat tölem a lány mikor ő küldte neki az ittalt.
- Szia - mondom kicsit zavartan - miben segíthetek?
A válasza nem kicsit ledöbentet és csak értetlenül nézek rá ~ Mivel álljak le? ~
- Bocsi de nem tudom miröl beszélsz? ~ de komolyan miről beszélhet...~ - a lány válasz helyet csak az asztalán lévő italra biccent és egyből minden tisztább lesz, hirtelen széles mosolyra huzom a szám, majd nem birom ki és röhögni is elkezdek olyan jó izüen kacagok, hogy az egész kis kávézó valószinüleg engem bámul, de nem igazán érdekelt. Pár percbe beletelt mire abba tudtam, hagyni a röhögést, bár még mindig mosolyogtam a valószinüleg értetlen lányra.
- Bocsi, te itt valamit nagyon félre értetél, mert nem én küldtem neked az italt, ha oda nézel - rámutatok arra az asztalra, aminél szerencsétlen srác üll, akin már látszik, hogy megbánta az udvarlási kisérletét és olyan vörös a feje hogy az már emberileg lehetetlen. - megláttod, akitöl kaptad és akit olyan szivesen leállitanál, de bocsás meg nekem, ha még is valamivel megbántotalak.

Eh… Ezt nevezem színészkedésnek. Jól tetteti az értetlen hülyegyereket, az tény. Szép, még a képembe is röhög… Na jó, nálam betelt a pohár. Amíg jót kacarászik magában, addig visszalépek az asztalomhoz, és egyúttal már kezemben az itallal térek vissza. Ahogy megpróbálja a szomszéd asztalnál ülő srácra kenni az egészet, csak kétkedve felvonom a szemöldököm, majd oldalra sandítok a másik fiúra. Még szép, hogy ilyen céklavörös színe van, ha valaki engem gyanúsítgatna ilyesmivel, meg rám fognák a hülyeségeiket, akkor én is zavarba jönnék, talán még jobban is. Különleges képesség se kell hozzá, hogy érezze az ember, mennyire zavarban van. Így aztán nem is kínzom tovább, inkább visszafordulok a zaklatóm felé.
-Tényleg? És miből gondolod? Hogy beveszem a kis mesédet? -kérdeztem vissza, remélhetőleg elég időt nyerve ezzel, hogy egy kicsit az ő fejében is turkáljak, hátha találok valamit.
Legalábbis amit az érzéseket illeti, mi lehet az indítéka, esetleg le is állítom, vagy visszaveszek egy kicsit az önbizalmából… Ám, akárhogy is próbálkoztam, semmi. Üres. Kuch nahin. Nothing. Rien. Nihil. ~De az meg hogy?!?! Kizárt, hogy ne legyen semmi érzése, ilyenre eddig csak egyszer láttam példát, de ott legalább volt magyarázat rá… De az nem létezik, hogy valakinek ne legyenek érzései…
Akárhogy is próbálkoztam, semmire se mentem, hiába próbálkoztam a képességemmel, így aztán maradtam az egyszerűbb verziónál és azt tettem, amit már régóta ki akartam próbálni. Fogtam a poharamat, aztán a képébe öntöttem a tartalmát.
-Megbocsájtok.

Aki eddig nem minket figyelt a kávézóba most már az is idefigyelt, sőt rajtam röhögtek... nem minden nap lát az ember olyat, hogy valakit ilyen szép csukló mozdulattal öntenének pofán. Én pedig csak dermedten ültem ott...
Pár másodperc kellett míg felfogtak minek is lettem az áldozata, de higgadtan az asztal felé nyúltam és szalvétát kerestem, különösebben nem voltam ideges, már hozzá szoktam, hogy nem vagyok az a tipikusan szerencsés ember ~ Azért ezt most lehet kicsit túl reagálta, lehet nem kellett volna kiröhögnöm, de még szerencse, hogy kihűlt ez a valami, ha még mindig forró lett volna most igen a földön fetrengenék ordítozva.... ~ Mikor megtöröltem a szemem, felnézek a lányra akinek nagyon önelégült feje volt, hogy sikeresen megalázhatott épp nyitottam volna a szám, hogy revánsot vegyek amikor egy váratlan dolog történt egy harmadik tag is csatlakozott a társasághoz, az aki eredetileg a rendelést küldte, mire észbe kapok oda hajolt a lányhoz és valamit a fülébe súgott amit én nem hallottam csak a lány.
- Öm tényleg én küldtem neked az italt.
Majd rá mosolygott és mielőtt ő is kapott volna valamit az arcába távozott én pedig értetlenül ülök, ekkor veszem csak észre a síri csendet és hogy mindenki minket néz...
~ Ez az én formám... azt hiszem ide se kell többé jönni... pedig kellemes helynek tűnt...
Felállok, már attól is elment a kedvem hogy valamit mondjak az igazságtalan leöntés miatt, csak elindulok az ajtó felé...

~Cöhh, megérdemelte! -nyugtatgattam magam, ám minél többen figyeltek, és röhögtek szerencsétlenen, annál inkább kezdtem kételkedni ebben.
Már épp indultam volna vissza az asztalomhoz, hogy aztán elbújjak a hatalmas tankönyveim mögé, ahol senki se láthat, aztán 5 perc után mindenki megfeledkezhet rólam. Ám ekkor a másik srác, akinek alig pár pillanattal korábban a védelmére keltem, most mellém lépett, és a szavai hallatán kisebb szívrohamot kaptam, de legalábbis egyből fülig vörösödtem. Sajnos esélyem se volt őt is képen löttyinteni valamivel, mert már futott a gyávája, mi meg ott maradtunk ketten, a tekintetek kereszttüzében.
-Izé.. én csak... hé, várj! -szólalok meg, amikor a srác indulni készül.
Ha kell, még a kapátja ujját is megragadom, óvatosan.
-Én... csak szeretnék bocsánatot kérni az előbbi miatt. Sajnálom... De tényleg, bocsánatot! Én nem akartam, vagyis de, de nem téged,tényleg, én csak azt hittem, hogy te... vagyis, hogy is mondjam, olyan nehéz elmagyarázni... Megbeszélhetnénk ezt négyszemközt? -kérdeztem reménykedve, majd ha bármi beleegyezést tanusít, akkor már robogok is vissza a könyveimért, lehajtom a maradék italom, rendezem a számlát, közben pedig szépen lassan lecsillapítom azokat a felkorbácsolt kíváncsiságot meg jókedvet a többiekben, amit nekünk köszönhetnek.

Már épp nyitottam volna ki az ajtót, mikor a lány megfogja a kabátom úját és finoman vissza húz. Mikor megfordulok, azt azzal a szándékkal teszem hogy minden jó modorom félretéve elküldöm melegebb éghajlatra, de mikor elkezd hebegi-habogni egyszerűen nem tudok már rá haragudni, hogy mért magam se tudom, de még el is mosolyodom rajta és a kérdésére csak bólintok egyet, majd az ajtóba várom hogy összeszedje a cuccait.
~ Furcsa egy lány az már biztos...
Miközben várakozom azt veszem észre, noha ez az előbbi kis közjáték igen nagy vizet kavart fel - szó szerint mindenki minket nézet, sőt még volt olyan ember is aki az ablakon keresztül bámult minket mikor látta hogy engem leöntöttek... - olyan hírtelen el is kezdtek nyugodni a kedélyek, tudom hogy az emberek ennyire szeszélyesek tudnak lenni, de ez azért még is túl gyors változásnak éreztem. ~ Végül is biztos csak beleképzeltem valamit, biztos nem az első eset, hogy valakit leöntenek... ~ gondoltam magamba, míg a lány oda nem ért hozzám, ekkor kinyitom az ajtót és előre engedem, hogy elsőnek menjen ki, utána követem és magam mögött hagyom a kávézott.
Mikor ki lépünk a kávézó előtti térre a lányhoz fordulok: - Rendben, megbocsátok egyetlen egy feltétellel... ki fizeted a ruháim tisztitatását! - mondom miközben öltözékemre mutatok ami tiszta barna hála a csokinak... - Megegyeztünk? Ha igen először keresnem kell egy ruhaboltot, mert így nem maradhatok és jut eszembe egyébként a nevem Rufus, örvendek a leöntő(döntő) találkozásnak. - Jegyzem meg egy széles mosoly keretében.

Igaz, volt velem egy rahedli könyv, de nem tartott túl sok ideig, mire összekapkodtam őket. Miután mindent elrendeztem, már mentem is vissza a sráchoz, aki azóta is ott várakozott, ahol hagytam.
-Köszi! -hadartam el gyorsan, ahogy kisiettem a kávézóból, majd amikor megszólított, kíváncsi tekintettel fordultam a fiú felé.
Ahogy már a feltételekkel jött, mint ha csak Greget hallottam volna, de azért meg bírtam állni, hogy ne kotyogjak közbe, bár egy pöppet azért féltem, hogy na ugyan mégis mi lesz az a feltétel... Persze aztán a válasz hallatán nagy kő esett le a szívemről, még el is nevettem magam egy kicsit.
-Ó, ezen aztán ne múljon... Ha gondolod, akkor akár most rögtön kimosom neked... Igaz, a hely, ahol lakok, egy kicsit arrébb van, de akkor ha addig kibírod ebben, akkor a ruhavásárlást is megúszod, biztos találunk valamit ami jó rád... -jegyeztem meg.
-Az én nevem Ratna. Szóval... Mit szólsz hozzá? Igaz, lenne még órám az egyetemen, de azt hiszem, túlélem, ha egy előadást kihagyok...

Egy kicsit meglep az ajánlat hogy menjünk fel hozzá, férfi lévén egyből tovább gondolom az ártalmatlan ajánlatott, de aztán ráeszmélek, hogy mekkora hülyeség is ez... ~ Azt hiszem néha túl sokat gondolkodom hülyeségeken...
- Rendem, akkor irány hozzád vezess utamon és én követni foglak. Úgy se volt kedvem úgy ruhát venni, nem szeretem, ha sok cuccom van nehezebb pakolni, csak a baj van vele. Egyébként mit tanulsz? - mutatok a kezébe lévő könyvekre - Meg ha nehéz szívesen segítek vinni. - mondom mosolyogva a lánynak, válaszától függően átveszem egy könyveit vagy annak egy részét, ha pedig nem zsebre tett kézzel sétálok mellette, ahogy haladunk az utcán egy két ember megbámulja a ruhám és rajta a barna foltot, gondolom azt járhat a fejükben, hogy ez meg mi a fenét csinálhat ilyen mocskosan az utcán. Az eszükbe se jut, hogy talán nincs hol átöltőznöm, az ember már csak ilyen, utazásaim során nem sok kedves és őszinte embert láttam, aki minden féle feltétel nélkül segítet volna másokon. Ez rám is vonatkozik, sokszor nem volt meg hozzá a kellő erőm, hogy segíteni tudjak mások nyomorúságán, de mikor alkalmam van enyhíteni mások szenvedését megteszem, most is így történt mikor megláttam egy hajléktalant az út szélén, látszott rajta, hogy szinte napok óta nem evett így oda fordultam Ratnahoz: - egy pillanatra meg tudnánk állni? - és mire reagálni tudott volna már el is tűntem mellőle a legközelebbi boltba mentem és vettem pár konzervet egy kiló kenyeret meg egy karton palackozott vizet és már sietem is vissza, pár perc volt az egész és ott is voltam ismét a lány mellett: - Bocsi, csak valamit el kellett intéznem. - Fogtam a szatyrot és odaadtam a hajléktalannak aki értetlenül nézet fel rám, de már fél utón voltam vissza a lányhoz: - Amúgy messze vagyunk még?

-Ne is mondd, nem is tudom, hogy ha kitalálnám, hogy elköltözök, hány napig tartana mire mindent összecsomagolok... -sóhajtottam a megjegyzésére, majd a kezemben lévő könyvekre pillantottam.
-Most per pillanat pszichológiát, de egyébként tanárnak készülök. -feleltem a kérdésére, az ajánlatára pedig csak legyintettem- Ugyan, hagyd csak, elbírom őket.
Aztán kb. ennyiben is maradt a nagy társalgás, így csak szótlanul sétáltunk egymás mellett, ahogy mutattam az utat. Már majdnem elértünk a buszmegállóhoz, amikor Rufus megszólított.
-Persze, ha szeretnél... -fordultam felé, ám a következő pillanatban már csak azt figyeltem, ahogy a bolt felé siet gyors léptekkel.
Nincs mit tenni, én se mentem tovább, csak egy kicsit félrehúzódtam, hogy a járókelőknek ne legyek útban, aztán a falnak dőlve várakoztam. Amikor aztán megláttam, hogy miért is akart boltba menni, elmosolyodtam a dolgon, milyen kedves szándék volt tőle.
-Hát, végül is, annyira nem vészes, busszal egy olyan bő fél óra... -válaszoltam a kérdésére, majd megálltam a tábla előtt, hogy megnézzem, mikor jön a következő busz.
-Nézzük csak... ha minden igaz, akkor 2 perc és már itt is van. Amúgy még abban a bentlakásos suliban lakok, ahol korábban tanultam. Az egyetemi gyakorlatokat is ott töltöm, meg ha egyszer végzek, én is ott szeretnék majd tanítani, így aztán megengedték, hogy maradjak. -magyaráztam a fiúnak, hogy hogy is van ez, amikor megláttam közeledni a buszt.
-Ez lesz az, na gyere! -intettem neki, majd felszálltam a járműre.



//Folytatás: Xavier suli - Folyosók//

~ Szóval fél óra hmm az nem is olyan vészes ebben a városban - gondoltam magamban, majd ismét a lányra figyelek, aki lelkesen magyaráz a bentlakásos suliról ahol él és terveiről.
- Értem, egyébként mi a neve a sulinak? Nem mintha nagyon tisztába lennék az iskolákkal itt, de hátha ismerem. - mondom a lánynak, aki már közben int hogy haladjak, mert meg jött a busz. Felszállok rá és beállok az egyik üres helyre. Sose szeretem a tömegközlekedést, túlzsúfolt, az ember úgy érzi más veszi helyette a levegőt és nem lehet elférni, de mit van mit tenni, követem a lányt ~ De visszafele már biztos hogy taxival jövök...

//Folytatás: Xavier suli - Folyosók//

Mikor Mr. Krebach már rég messze járt, nekem még mindig az járt az eszemben, amit felajánlott, és bár mindig azt hittem, hogy soha semmi nem tántoríthat el a hivatásomtól, most, hogy ott van Aya és a nem sokára megszülető gyermekem, mégis fontolóra vettem amit mondott. Talán megkönnyíteném a helyzetünket, talán nem kéne King-től, a lelepleződéstől rettegni, viszont nem is lennék képben a bent folyó ügyekről, amivel lépéselőnyben lehetünk a mutánsvadászokkal szemben. Nagy dilemma! Azt hiszem komoly beszélgetés elé nézhetünk Aya-val.
Az eddig a kezemben forgatott névjegykártyát a zsebembe tettem, mikor a pincér elém tolta a vendégkönyvet, amiről már közben el is feledkeztem, ahogy elterelődtek a gondolataim.
A kezembe fogtam a tollat, hogy írjak bele pár sablonos szöveget, „A kiszolgálás és az ételek kiválóak voltak”, Alig várom, hogy visszatérjek”, blablabla, szóval ilyesmit, mert a szemem sarkából már láttam, hogy a zsúfolt helyiségben, már el is kelt az asztalom, és sejtettem, hogy a hátuk közepére sem kívánnák, ha regényt kezdenék írni.
Így aztán túlságosan nem zavartattam magam a fiatal és csinos hölgy jelenlététől, akit az asztalom mellett hagyott toporogni a felszívódó felszolgáló.
- Egy pillanat és Öné az asztal. – mosolyogtam fel rá, ahogy kinyitottam a kissé már megviselt könyvecskét, de ahogy bele pillantottam kicsit megemelkedett a szemöldököm a meglepődéstől, ugyanis egy árva sor sem volt benne az előző vendégektől.
~ Mi ez valami áprilisi tréfa? ~ futott át rajtam, ahogy kutatóan felnéztem, hátha meglátom a pincért, de aztán szemem visszatért az üres lapokra, amiket már csak megszokásból átpörgettem és az utolsó oldalon találtam is valamit.
~ Itt a vége, fuss el véle..? Ez meg mi a frász? ~
De ez volt az utolsó gondolatom, mivel mintha villanó gránátot robbantottak volna előttem, valami elvakított és én ösztönösen elengedtem a könyvet, hogy védekezően a szememhez kapjak.
Mikor ismét kinyitottam, szinte azonnal ledermedtem a megdöbbenéstől. A hely valami iszonyatosan lepukkant falusi háznak tűnt, és nekem halvány lila gőzöm sem volt, hogy kerültem ide, vagyis megborzongtam arra a pillanatnyi gondolatra, hogy talán megint felbukkant az időtörő mutánsunk és megint én vagyok az egyik áldozata. De, hát csak nem lehet ilyen piszok balszerencsém!
Valami főtt egy nyitott kandallóban, ami már gyanúsan nem a mai kor vívmánya volt, és a helyiség is kezdetleges volt a maga módján, a durván megmunkált bútorokkal, az üveg nélküli ablakkal, szóval nagyon nem tetszett ez az egész.
Pedig még csak ekkor jött a java meglepetés! Egyrészt nem egyedül voltam, hanem azzal a fiatal nővel, aki utolsó emlékeim szerint mellettem állt a kávézóban és aki, most koszos, piszkos, csimbókos hajú és rongyos volt, úgy, mint az ablakból látszódó pár ember az udvaron, akik szintén nem Manhattan hajléktalanjainak néztek ki…….rosszabbak voltak.
Sejtettem, hogy hamarosan társaságunk lesz, mert az egyik kopasz úgy bámult befelé, hogy majd kiesett a szeme, de legalább kiderül, hogy mi folyik itt.
Na, ekkor jött a másik döbbenet, ahogy hirtelen megéreztem a lábamon a huzat csiklandozását. Először félrenyeltem, aztán majd megfulladtam, ahogy felmértem, milyen hacukában feszítek. Női ruha volt rajtam! Buggyos, puffos, szoknyás borzalom! Az sem vígasztalt, hogy tized annyira sem volt koszos és szakadt mint a többieké, mert NŐI RUHA VOLT! Ez meg, hogyan……mikor…..miért? Ekkor belém villant még egy felettébb húsbavágó dolog és szinte ösztönösen kaptam az ágyékomhoz, hogy aztán egy üdvözült mosollyal az arcomon, kifújjam a visszatartott levegőt.
- Hála a jó Istennek!
A belépő férfira így már enyhültebben tekintettem, de továbbra sem értve semmit. Mivel azonban a kaja elkészültére minden szakadt férfi beözönlött és nekilátott a csámcsogós, cuppogós, szürcsölős étkezésnek, nekem már semmi kedvem nem volt követni a példájukat, főleg, ha a kopasz és furcsán viselkedő kopaszra néztem, aki mintha akart volna tőlem valamit, egyre közelebb húzódott. Hát ez a fickó nem csak hülye, még vak is? Ennyire nem tévesztheti meg a ruha, hogy nem látja ki van benne, de esküszöm, ha csak egy centivel közelebb jön, mindjárt megtapasztalja, hogy nem egy úri hölggyel vedel együtt a vájúban.
Mikor aztán meglátom a kivágott nyelvét, akkor aztán végképp elborzadok. Hová az istennyilába kerültem megint. Most már gyanakodva méregetem a lányt, mert ezek szerint lehet, hogy ő is egy időutazó mutáns, és ő hozott volna ide?
- Mit csináltál kislány? Jobb lenne gyorsan helyrehozni a dolgot, nem gondolod? – néztem rá kissé idegesen. – Azt hiszem elég rossz történelmi kort választottál.

*Álmos voltam, de nagyon. Ami azt illeti, néha kevesebbet kéne buliznom és nem lenne semmi bajom. De persze utólag mindig megbánom, de a következő alkalomkor ugyan úgy elmegyek és ez a vége. Hát most na… így, hogy volt két hét szabim amíg a Xavierben csinálok terepszemlét megtehettem. De most sem ott voltam, hanem az első útba eső helyre bementem, hogy kávéhoz jussak. A tumultus ami megcsapta a szemem… basszus, inkább ittam volna az iskola gépéből. Bár, a hangzavar ugyan az, talán még rosszabb. Még fel sem ocsúdtam a megrázkódtatásból mikor már bájvigyorral fogadtak.*
- Naa… ne lökd a rizsát, csak mutasd az utat és majd egy kávét kérek. * Morrantam a pincérre kicsit sem kedvesen, hogy hagyjon már békén, hát nem látja, hogy fáj a fejem? Hosszú lábaimon egy farmernadrág volt, melyen egy csizma feszült, amibe persze továbbra is a játékaim voltak láthatatlanul rejtve. Halk kopogással adta mindenki tudtára, hogy határozott léptekkel épp érkezem vagy elhaladok mellettük. Arcomon most is csak a fekete szemhéj tus segített, hogy barna szemeim jobban kiemeljék, a hajam meg csak a hátamra omlott. Amúgy sem szerettem a fésűt túlzottan, de ennyit megengedhetek magamnak. Ha meg nem tetszik… hát nem érdekel. Az asztalhoz érve azért megengedtem egy barátságosnak szánt mosolyt, amúgy sem voltam az a komorfajta. De kávé nélkül… csodát senki ne várjon. A férfi szavaira csak legyintettem…*
- Maradj csak… csak egy kávét iszom és megyek is. * Adtam a tudtára, hogy miattam aztán ne siessen vagy távozzon. De engedélyt már nem kértem, nyomban le is dobtam magam fekete bőrkabátomat lehúzva, ami eddig is a testem vonalait követte. De legalább kényelmesebb volt mint bármely másik, még ha nem is épp meleg. De még a mozdulat végére sem értem mikor… mikor minden fehér lett, aztán sötét. Mi a frász? Elájultam volna?
Mikor újra körbenéztem, hogy mi volt ez az egész a kandallón akadt meg a figyelmem, majd a többin csak utána. Piszok… hát nem volt a kedvencem, de mit van tenni, úgy látszik nem csak én nőttem fel anya nélkül, aki takarított volna utánam. *
- Milyen romantikus… * Húztam el a számat, még mindig a kandallónál járva gondolatban, miközben megakadt a tekintetem a kintről jövő alakokon. Kezem automatikusan fontam karba, ahogy megtámaszkodtam az ablak mellett. Na ekkor vettem észre, hogy oké, a takarítás nem az erősségem, de én magam sosem voltam piszkos.*
- Mi a jó…* Kezdtem el, de a férfi tekintve a válaszért elröhögtem magam, mikor épp a micsodáját nézte, hogy meg-e van még. Jó kedvem oka az öltözéke volt és már könnyben úsztak a szemeim, mikor magamon is végig tekintettem.*
- Nos… örülök, hogy… - hapci -… Te kaptad a ruhát. Én leszaggattam – hapci - volna magamról és egyébként is… kiemeli a szemed színét, meg úgy pont passzol az alakodra. Mondhatni, hogy nagyon… * Vonzó vagy benne. De a szavam elakadt, ahogy az ajtó kicsapódott. A kezes lábasom… Ó anyám, akkor volt rajtam ilyen, mikor házat festettem és akkor még egész szexi is volt, de ez… áh… Csak pislogtam az érkezőkre, ám a kérdésre felvontam a szemöldököm.*
- Most te vagy ruhában, szal neked – hapci - szólt nagykislány… * Fojtottam vissza a kuncogásom, miközben halkan sziszegtem a szavaim a férfinek, aki valószínűleg még mindig mellettem volt. Na de már megint az a tüsszentés. Nyúltam is a zsepimért, ami vászon volt és… fúúúj… bakker, ennyire igénytelen volnék? Nem, Én nem. Kizárt. Némi undorral az arcomon töröltem meg az orrom, mert hát ezt azért muszáj.
Najó, azért enni nem árt. Lássuk be, akárhol is legyek ez azért egy szép gesztus. Szóval a rivallás után meg is indultam vigyorogva.*
- Azért örülnék, ha használnád a kérlek vagy a légyszi szót, mert a végén még megsértődök. * Na az pedig senkinek nem jó. Helyet foglalva nyúltam a kanálért, ami szintén piszkos volt, szóval az étvágyam el is ment, és még csak ezután néztem rá a tányéromra, ami szintén nem volt egy szívderítő látvány. *
- Nem takarítasz rendesen… * Ugrattam továbbra is az idegen férfit a kávézóból, és még mindig a kuncogásom próbáltam visszafojtani, mikor egy akkorát kaptam a hátamra, hogy azt hittem az idegen ölében kötök ki, de persze csak azután hogy végig nyaltam az asztalt. A levegő kiszakadt a tüdőmből és morcosan néztem az illetékesre.*
- Még egy ilyen és feldugom a seggedbe a kezed. Különben meg ki a frász vagy hogy ütögetsz és hol a pokolban vagyok? * Kérdeztem rá, hát… ez a nap tényleg nem a kedvességről. De, még mindig nem kaptam kávét, szóval… Ekkor hallottam meg a férfi szavait, amit hozzám intézet. Széles vigyorral az arcomon dőltem hátra.*
- Gőzöm sincs miről beszél, de ’aszem most Te vagy a kislány… némi extrával. De egy dologban egyetértünk, rossz a kor. Nincs kávé… szóval ha tudod, hogy mi történt akkor a szent cél érdekében bármit megcsinálok, csak kávé legyen. Apropó… nincs kávétok? * Tekintetem körbe az asztalnál ülőkre, de már megint tüsszentettem gyorsan kapva az orrom elé a zsepit.*
- S mi a frász bajom van? 10 évesen voltam beteg utoljára…

A Dianne-t hátbavágó a szemét forgatva vonta meg a vállát.
-De harapós vagy, ha tele vagy trutyival! - csóválta a fejét, és ügyetlenül próbált leplezni egy ásítást. - Nyugi már, majd ha elvirágoztak azok a gazok, nem fogsz egyfolytában a képünkbe trombitálni, én meg végre kialhatom magam.
-Jézusom, már megint ezt a szart kell ennünk? - morgott az eddig is elég borús képű férfi Mike felé dühöngve. - Már vagy egy hete élsz a nyakunkon, és még képtelen voltál megtanulni valami normális kaját is főzni? De legalább ezt az egyet csinálnád meg egyszer rendesen!
-Ugyan már! - vigyorgott a vörös orrú. - A kicsi hercegnőnek eddig nem voltak ilyen problémái. Életében még egy fűszálat sem kellett keresztbe tennie. Ott fent a palotában csak lógázta a lábát és bálokra járt. Nem koszolta be azt a hamvas, fehér bőröcskéjét. Igaz, te... Hófehérke?
Erre mind a hatan felnevettek, vulgáris röhögéssel ismételgették, még a továbbra is kismacskaként bújó kivágott nyelvű is megpróbálta, bár csak artikulálatlan nyögéseket sikerült összehoznia. Elsőnek az asztalfőn ülő hagyta abba, aki a levest is késznek minősítette, és úgy tűnt, vezető szerepet töltött be.
-Elég. Nincs gúnyolódás - csapott szigorúan az asztalra, mire előbb-utóbb csend telepedett a társaságra, de aztán ő is Mike-hoz fordult. - De tényleg vehetnénk több hasznodat is. Nem azért fogadtunk be, hogy rajtunk élősködj. Tessék megdolgozni a kvártélyért.
A néma alak erre nagy lelkesen mutogatni, és nyüszögve magyarázni kezdett, mire megint nevettek, de az egyik (az egyetlen, aki elpirult az ötletre) a fejét rázta.
-Ha igaza van, és a vőlegénye tényleg valami herceg, nem lenne jó magunkra dühíteni. Nőket találunk bőven a városban. És egyébként is, ilyesmiről nem illik társaságban beszélni.
-Nem tudom, mennyire a vőlegénye még, ha megtudja, hogy inkább kinyírták volna, mintsem kapjon bármit is a királyi vagyonból, hogy az új királynő kölykeinek annál is kevesebb jusson.
-Ja, szerintem sem olyan biztos, hogy a kis Hófehérkét még bárki keresni fogja.
-Azért jobb lenne biztosra menni.
Ez a vita még eltartott egy darabig, de egyedül Dianne lehetett az, aki ha esetleg közbeszólt, meghallgatták, Mike-ot egyszerűen csak lepisszegték, hogy nőként neki kuss a neve, inkább menjen mosogatni, mert már végeztek az evéssel. Némi nyújtózkodás után még megbeszélték, hogy másnap egy órával előbb indulnak, mert a bányában valami ígéretes érre bukkantak, amiből jó lett volna minél többet kihozni, de aztán lassan mind elvonultak aludni. A kopasz még sürgölődött egy kicsit Mike körül, hátha kap egy puszit, de ha ez nem történt meg, elszontyolodva bár, de végül ő is nyugovóra tért. Dianne kapott még egy baráti hátbavágást a vezértől, aki emlékeztette rá, hogy ne felejtse el, mit mondott az orvos: szedjen össze minél több pókhálót, és tömködje az orrába, az majd megállítja ezt a fránya nyavalyát, Mike-ot pedig arra, hogy reggel ötre kész legyen a reggeli, majd az egyetlen petróleumlámpával elcsoszogva csatlakozott a lepihenő társaihoz, így a hercegnőnek és a bányásznak csupán annyi fényforrás maradt, amennyit a kandallóban pattogó tűz biztosított.
Végül a kis kunyhó elcsendesedett, ők pedig ketten maradtak. A helyzetet megbeszélni azonban alig pár percük volt, mivel hamarosan halk motozást hallhattak odakintről. Durva anyagok surrogó hangja, egy reccsenő hang, mintha alaki rálépett volna egy gallyra, pusmogás, ráadásul egyre közelebbről.
-Biztos mind meghaltak? - kérdezte a magasabbik.
-Egész biztosan. A kis fruska megválogathatná, kitől vásárol a piacon. Ha csak egyetlen gerezdet is beletett a mai vacsorába, márpedig azt mondta, ezt szándékozik tenni, akkor a szer már kifejtette áldásos hatását. És amennyi egyetlen almában volt, már az is elég lenne ahhoz, hogy leterítsen egy egész bivalycsordát.
-Helyes. Még egy hibát már nem fog megbocsátani, úgyhogy ajánlom, hogy tényleg halottak legyenek, de főleg a lány, különben rajtad is csattani fog az ostor.
Végül az ajtó hangos nyikorgással, kitárult, hogy két útiköpenybe bugyolált alak lépjen be. Az egyik egy ősz hajú, görnyedt hátú anyóka volt, aki botra támaszkodva tudott csak járni, a másik egy magas, szélesvállú férfi, akinek a kezében íj volt, hátán tegez. Amint beléptek, rögön keresni kezdték a hullákat, és az esetleges túlélőket, bár ez utóbbi lehetőségre gondolva hoztak magukkal fegyvert, így semmiképp nem szándékoztak élő embert hátrahagyva távozni.

Eléggé megviselt az újabb időutazás, mert, ha ez valami más, akkor gratulálnom kell a mutánsnak, aki az illúziót létrehozta, mert nagyon valósághűre sikeredett, de ebben zsaruként eléggé kételkedtem.
Így aztán, bár csodáltam a velem együtt ebbe a helyzetbe csöppenő lány higgadtságát, csak egy grimaszt és egy vállvonogatást kapott a csipkelődésére, mert egyelőre nem állt szándékomban leleplezni magunkat az idegenek előtt, hiszen kérdés, hogyan reagáltak volna rá. Elképzeléseim szerint bolondnak néztek volna minket és ez ebben a korban nem biztos, hogy jól jött volna nekünk.
Mikor a lány közölte, hogy nem érti miről beszélek neki, akkor már nagyon rossz érzéseim voltak. Ha nem ő, akkor ki? És akkor, hogy keveredünk vissza?
- Azt hiszem itt…….nincs kávé. – jegyeztem meg kissé elkeseredetten, nem törődve az étellel kapcsolatban felhangzó kritikára, hiszen nem is vettem magamra, csak amikor meghallottam az egyik fickó szájából a nevet………Hófehérke…….HÓFEHÉRKE????????
Csak nem a……mese-----mesebeli Hófehérke, hiszen akkor ez itt……..ezek itt….igen….Hapci…..Kuka….Vidor……Ááááááá!
~ Ez biztos valami tréfa! Valami hülyének elszabadult a fantáziája és szórakozik a kávézóban! Nem lehet, hogy egy mesébe csöppentem bele! ~ kaptam egyikről a másikra a pillantásomat, miközben igyekeztem meggyőzni magam, hogy ez nem a valóság.
Nem is igazán fogtam fel a körülöttem ülők mulatozását a káromra, csak a fejem törtem, hogy miként lehetne visszacsinálni, de persze anélkül, hogy tudnám ki és miért csinálja, ez esélytelen volt, és persze megszakítani sem tudtam volna hogy. Bár ebbe a gondolatba kapaszkodtam, azért az ösztöneim azt súgták, hogy ez ennél egy kicsit komolyabb lesz és jobb lesz egyelőre úszni az árral.
- Öööö….majd, majd igyekszem. – hajtottam le, megjátszva a szégyenlőst, a fejem a főnök feddésére.
Az ezt követő szócsatára csak némán ültem a helyemen és igyekeztem nem tudomásul venni, hogy éppen miről folyik a szó, hiszen legszívesebben bemostam volna nekik egyet. Ha ezek a hét törpe utánzatai, akkor nagyot csalódtam a mesében. Fúj! Remélem ezt egy gyerek sem látja!
Bár többször is megpróbáltam közbeszólni, hogy kicsit normálisabb vágányba tereljem a beszélgetést, egyszerűen nem hagytak szóhoz jutni, így egy idő után hagytam a fenébe az egészet, inkább alig vártam, hogy lefeküdjenek már, aztán elcsórok valami férfi ruhát, hogy végre megszabaduljak ettől a hülye gönctől és kicsit körülnézzek odakinn.
Mikor aztán a nyelvhiányos kurafit is sikerült elhessegetnem magamtól, nem kis undorral a képemen, végre kettesben maradhattam a lánnyal a félhomályban.
- Azt hiszem valami hülye tréfa hatása alá kerültünk. – szólaltam meg halkan, hogy fel ne ébresszek senkit. – Tudsz valamit erről? Valahogy nincs kedvem egy mesefigura életét leélni, főleg így. – mutattam végig magamon. – Még ha esetleg én lehetnék a királyfi……- nem fejeztem be, mert gondolom értette így is mit akarok mondani. – Valahogy vissza kéne keverednünk.
Aztán meghallottam a kinti zajokat és nem kellett sok idő, hogy tudjam, mi a szitu, hiszen mindenki tudta volna, aki olvasta a mesét, bár ez egy kicsit eltért tőle, de csak részleteiben.
Egyébként az ütő megállt bennem, hiszen nem én főztem a kaját, így fogalmam sem volt, hogy szegény muksók ezek szerint életben vannak-e még.
- Remélem, te egy falatot sem ettél? – suttogtam a lányka és felkaptam a tűz mellől egy méretesebb fahusángot, hogy a „zsenge kis Hófehérke” okozzon egy kis meglepetést a közeledőknek.
Intettem a lánynak, hogy bújjon el valahová, én meg az ajtó mögé álltam és vártam, hogy belépjenek a jómadarak. Azért bevallom jobban örültem volna a pisztolyomnak.
Mikor besurrantak az ajtón, azért kissé meglepődtem a bottal csoszogó banya láttán, de a másiknál fegyver volt, így nem haboztam tovább, hanem akcióba lendültem és meglendítettem a husángot, hogy keményen kupán vágjam, hiszen őt tartottam a nagyobb fenyegetésnek. Az öregasszonnyal meg csak elboldogulok utána majd.
- Ezt nektek! Bántani egy védtelen kislányt? – fűztem hozzá halkan sziszegve.
Közben azért azt is leszűrtem, hogy a fickó ruhája, pont jó lenne rám. Ez sem egy utolsó szempont, hiszen közel sem olyan mocskos, mint a „vendéglátonké”.

*Igen, morogtam. Nem szerettem beteg lenni ám fajdalommal de kénytelen voltam elfogadni, hogy bizony semmi olyan nincs itt ami kávénak felelne meg. No meg idegen lányos férfin kívűl még csak a kérdésemre se válaszolt senki. Pff… ennyire nem szoktak figyelmen kívül hagyni. A leves pedig továbbra sem volt csábító, szóval csak turkáltam, míg ezek is diskuráltak.*
- Óóó… biztos vagyok benne, hogy Hókefélke akarom mondani Hófehérke díjazná, ha megszabadítanánk a pókhálóitól. * Kuncogtam el magam, s biztos vagyok benne, hogy a férfitől most kapok egy csúnya pillantást, hogy beszálltam az élcelődésbe amikor épp azt taglalták, hogy a lányt akár fel is avathatják. *
-De azért az előjogom szeretném megtartani a témában, ha meggondolnátok magatok. * Vigyorogtam szélesen, ám míg beszéltem játékos szomorúsággal lebiggyesztettem az ajkaim, hogy elvetették az ötletet. *
- Herceg? Óóó… biztos eljön és boldoggá teszi a mi kis házi kedvencünk. Mondjuk a nászéjszakán mindenképp. * Kontráztam egy kört már megint a férfi kárára. Milyen kár, hogy nem valószínű, hogy díjazta a dolgot. De én csak egy rossz viccnek fogtam fel az egészet, így nem is vettem komolyan az egészet. Így nem feszengtem, csak szórakoztam. Miközben a velem szemben ülő férfit méregettem és próbáltam kitalálni, hogy miként kerültünk ide.*
- Hogy az a… na sipirc innen mert olyat mondok… * Szűrtem a fogaim között dühösen az újabb hátbavágást megérezve. Ahogy elmentek már oda is mentem a férfihez, ahogy beszélni kezdett hozzám. Megálltam a háta mögött és a mancsaim a vállára fektettem, hogy a fülébe suttogva tovább incselkedhessek vele.*
- Hmm… pedig igazán jó hercegnő lenne belőled. Herceg kevésbé. De ha ez a baromság valódi, szívesen cserélek veled helyet. Hidd el, én nem ellenkeznék annyira a herceg ellen, mint Te, HA (!!!) a mese igaz és valóban olyan jól néz ki. * Búgtam neki halkan, egy kuncogással kisérve. Persze néha-néha elfordulva tőle, mert még mindig taknyos voltam. De a kérdésére csak a szemeim forgattam.*
- Nem tudom, hogy miért hiszed azt, hogy én tehetek róla. Csak egy rohadt kávét akartam inni a másnaposságomra. De megsúgom, hogy nem tudom manipulálni az időt és a teret, egyébként meg Dee-nek hívnak. Szerintem kövessük a mese fonalát… ha szeretnéd, akkor ruhát cserélek veled.* Persze nem árultam el, hogy mi a valódi képességem. Meglepi, vagy épp sosem tudja meg. Kitudja. De most nem is volt tekintve, hogy vendégeink akadtak és a mese már itt sántított. Szóval a herceggel is gondok lesznek. Ami nem épp volt jó dolog, tekintve, hogy gyermeki álmaim – amiket mellesleg azóta kinőttem – de romba dőlnek. Ahogy meghallottam az érkezőket elléptem a férfi mellé és csak a szemeim forgattam mikor intett. Én meg mint aki jól végezte dolgát leültem a székre. Válaszként meg csak megingattam a fejem, hogy bizony nem ettem én semmit. Csak ne beszéljünk már kajáról, mert a végén meggondolom magam. Ahogy a kis akciója lement, oda sétáltam hozzá.*
- Szép ütés Hófehérke… - Billentettem oldalra a fejem. – De a mese sántit, szóval gőzöm sincs, hogy mi lehetne. Énekelj… hófehérkének segítettek a madarak. * kuncogtam, más nem jutott eszembe. De már kézen is ragadtam a férfit és kifelé húztam az erdőbe.*

A betolakodókat meglepte a váratlan támadás, hiszen arra számítottak, hogy mostanra már mindenki halott lesz, elsősorban Hófehérke, de legrosszabb esetben is elgyengülve fog agonizálni, ahogy a méreg lassacskán kifejti a szervezetében visszafordíthatatlan hatását. Még nagyobb volt a döbbenetük, amikor kiderült, hogy a jókora husángot maga a hercegnő forgatta, pedig törékeny kezecskéit, bársonyos bőrét apró termetét, félénk, barátságos természetét aligha edzhette meg ennyire pár nap alatt a zord környezet.
-Ez meg... - hebegte az öregasszony, de rögön utána átengedte magát a haragnak, és károgó hangon kezdte botjával bökdösni az ütéstől szédelgővadászt. - Intézd el! Intézd el! Ne legyél már ennyire szerencsétlen! Elsőre elhibázhattad, de most aranytálcán nyújtom neked a lehetőséget, hogy jóvá tedd!
-Ige... igenis...megy... öl... pici hercegnő... öl... fáj fej...- motyogta összeakadó nyelvvel és lábakkal az utasított, de alig tett egy lépést Mike felé, fennakadó szemmel még egyszer a már elpanaszolt módon fájós fejére szorította a kezét, majd hangos puffanással elterült a padlón.
-Még egy ilyen barmot! - toporzékolt az anyóka, egyre torzuló hangon, miközben az arca is mintha olvadni kezdett volna. Mike-ra és Dianne-re nézve dühösen sziszegett, miközben kifelé hátrált a kunyhóból. - Ezzel még nincs vége.
Kicsit összegörnyedt, de erőlködő nyögéssel sikerült megint kiegyenesednie. Mintha nagyon kellett volna erőlködnie valamiért, talán hogy talpon maradjon, de egyenlőre bírta tartani magát. Megpördülve a tengelye körül, fekete úti köpenye örvényszerűen lobogott, de mire ismét szembenézhettek volna vele, már eltűnt, nekik pedig pontosan egy másodpercük maradt végig gondolni a történteket, utána ugyanis először csak elhomályosult körülöttük minden, mintha egy piszkos ablaküvegen át néztek volna körül, majd teljesen eltűnt. A sötétség azonban nem tartott sokáig. Mire egyet pislantottak, már vissza is nyerték a látásukat.
De már nem ott voltak, ahol az imént. Még csak nem is hasonlított rá, ami azt illeti, éppen az ellenkezője volt. Erdőség helyett sivatag vette őket körül, nem éjszaka volt, hanem nappal, középkorszerű környezet helyett kimondottan futurisztikus volt minden, amit maguk körül láttak a lebegő többszintes járműtől kezdve, a lézerfegyvereken át, a robotokig minden. És még egy fontos különbség akadt: a nyugodt éjjeli csendet robbanásszerűen váltotta fel a hangzavar. Az emberek és egyéb furcsa lények, akik mellett a nem túl magasra nőtt kunyhóbeli népek egészen hétköznapinak voltak mondhatóak akárhányadik ránézésre is élet-halál harcot vívtak egy kisebb csoporttal, akik nem messze tőlük egy kisebb, de szintén repülő siklón tartózkodtak.
Mike-kal és Dianne-nel nem sokan foglalkoztak, de feléjük is rengeteg lövedék suhant, így nem ártott valami biztonságosabb hely után nézniük. A mozgás azonban kissé furcsa érzés lehetett a számukra. Mike számára jóval szaggatottabban ment , és csupán a legfontosabb mozdulatokra volt képes. Tehát lépni tudott, ahogy a karjait is fel tudta emelni, hajlongani, vagy a fejét elfordítani, de ezt sem olyan gyorsasággal és hajlékonysággal, mint eddig. Arcizmai, ujjai azonban mereven álltak, lehetetlen volt akár csak a legapróbb gesztust is tenni velük. A pislogás is csupán emlékként élhetett a fejében, de nem is érezte szükségét, a szeme nagyon nem akart kiszáradni így sem. Ha végignézett magán aranyló színű fémet talált a testén.
Mellette egy leginkább kék-fehér fém vödörre emlékeztető, jóval kisebb figura állt, aki enyhén hátradőlve közlekedett kerekeken gurulva. Mike-kal ellentétben ő nem volt képes rendes szavakat megformálva beszélni, csupán rövidebb és hosszabb sípolással, valamint egy apró pirosan világító kijelzővel kommunikálhatott, ami mindig akkor villogott, amikor épp mondott valamit, Mike-nak azonban nem jelentett nehézséget megérteni (így volt ez egyébként mindenki mással is, bár úgy tűnt, mindenki más nyelven kiabált).
A helyzet rázós volt. Célzottan őket senki nem támadta, de nem is érdekelte őket, ha esetleg át kellett gázolni rajtuk, fel kellett lökni őket, vagy éppen a kiszemelt célpontjuk előtt álltak. Feláldozhatóak voltak. De még nem feltétlenül halálra ítéltek.
Bár ez nagyban változni látszott, ahogy hirtelen eléjük ugrott egy zöldes, agyaras, nyálkás lény, ami leginkább egy krokodil és egy orrszarvú keverékének tűnt, bár két lábon állt, fejszeszerű fegyverét pedig biztosan tartotta a kezeiben. Dianne-ra pillantva röfögésszerű hangot hallatott, amit Mike azonban megérthetett, ha figyelt:
-Te adtál a fogolynak fegyvert! Ezért most ócskavassá aprítalak, te áruló!
Azzal a feje fölé emelve a fegyverét lesújtani készült az aprócskára zsugorodott Dianne-re.

Bár a lány mondanivalója megfontolást érdemelt volna, de az események tovább sodortak minket.
Elégedett vigyorral az arcomon hallottam, ahogy a kemény fahusáng nagyot csattan a nagy darab férfi fején, aki rögtön tántorogni is kezdett, de csak nem akart padlót fogni.
- A fene, keményebb a feje, mint gondoltam. – morogtam a fogaim között és már készültebb egy újabb adaggal megkínálni, mikor az öreg asszony is kárálni kezdett és rá nem jöttem, hogy lehet vele kellett volna kezdenem.
- Tálcán nyújtod ám a….mindjárt megmondom kicsodát! – emeltem ismét meg ideiglenes fegyverem, de már nem volt rá szükség, hiszen a fickó nagy döndüléssel végre elvágódott.
Innentől gondoltam, majd jó zsaru módjára elkapom az öregasszonyt és kifaggatom, bár láttam, hogy menekülni szándékozott és valahogy olyan furcsa is lett, de hát egy sántikáló vén csoroszlyát csak el tudok még kapni, úgy sem menekülhet……..gondoltam én, de hát itt semmi nem volt az, aminek látszott, és míg én a lány által kifelé voltam rángatva, a banya eltűnt.
- Várj már te! – fékeztem le a lendületét. – Elhiszem, hogy nincs hozzá közöd, de nem akarok úszni az árral és énekelni sem fogok senki kedvéért, mert azt nem nagyon díjazná senki. – hadartam felé fordulva. – De most már igazán szeretném legalább a nevedet tudni, én Mike vagyok.
Tudtam, hogy nem ez a legjobb pillanat a bemutatkozásra, de hát itt melyik volt az! Legalább ezen legyünk túl.
És milyen jól tettem! Hiszen a következő pillanatban megint nagyot fordult velünk a világ és mire megint képes voltam fókuszálni a körülöttem lévő dolgokra, nyoma sem volt annak a nyomasztó középkori környezetnek, a piszoknak, az erdőnek, a csendnek, helyette épp, hogy el tudtam kapni a fejem egy felém suhanó lézersugár elől.
~ Mimimi! Hol a fenében vagyunk és mi ez a hangzavar, és miért nem tudok normálisan mozogni? ~ próbáltam választ kapni a kusza és felettébb fontos kérdéseimre és gondolataimra.
Nem vagyok egy nagy filmrajongó, de a körülöttem zajló jelenetet szinte azonnal felismertem és legszívesebben a fejem a falba vertem volna, de annak mindenképp szerét szerettem volna ejteni, hogy feltétlenül kivitelezzem ezt a velünk történtek kiagyalóján.
Főleg azok után, hogy sikerült magamat és szegény lányt beazonosítani és rájöttem, hogy ha nem tudunk eltűnni innen nagyon gyorsan, ennek a kis kiruccanásnak a fantázia világban nagyon rossz vége lesz.
Azért legalább hálát adtam a magasságosnak, hogy minden nyelvet értettem, így a kis Artoo füttyögése sem okozott gondot. Mondjuk el sem tudtam képzelni, hogy a lány vajon most hogyan érezheti magát abban a bádogdobozban, nekem még talán szerencsém is volt, bár, ahogy az az agyaras lény elénk pattant, a kezében azzal a kétkezes bárddal, hát nem biztos, hogy annyira emlegetnem kéne a szerencsét.
Már az előbb konstatáltam, de most keserűen megint szembesültem vele, hogy képtelen vagyok olyan gyorsan mozogni, ahogy szeretnék, így fogalmam sem volt, hogy miként fogok kimászni ebből a csávából. Egyetlen dolog vigasztalt, hogy a film szerint C-3PO és kis társa még tovább boldogítják a főszereplőket, így van esélyem.
Mivel most elsősorban nem engem, hanem a porszívóba zárt lányt fenyegette a veszély, csak nem maradhattam tétlen, és gondoltam ki kell próbálni, milyen erős is egy robottest, igaz a filmben ez az aranyló fémkaszni sosem volt agresszív. De most előrébb léptem és megragadtam a fejszét emelő kezét, hogy ne tudjon lecsapni és ha tudom, akkor ki is csavarom a kezéből, hogy annak nyelével jól kupán verjem ezt a szörnyszülöttet.
- Nana! Csak ne olyan hevesen varacskos barátom!

*Ujjaimmal dobolva az asztal lapján vártam meg, míg a férfi megsemmisíti a szívére vágyakozó vadászt és elkergeti a nyanyát. Hajm, pedig hány pasi értékelné, hogy ilyen hevesen vágyjanak a szívére. Kuncogtam fel gondolatban, hisz most jelenleg a szó legszorosabb értelméről van szó nem pedig csak képletesen. Na mindegy. Mikor végzett, felállva hadartam el az ötletem, azonban a csititgatásomra csak felvontam a szemöldököm. De aztán lemondóan sóhajtottam, ahogy a nevemre tért ki.*
- Örvendek Mike… az én nevem Dee… nem változott meg a nagy harc hevében. * Hisz előtte mutatkoztam be, no mindegy. Van ilyen és még pasi is, szóval Tőlük végképp nem elvárható, hogy az ember lánya nevét megjegyezzék, ahogy az is egyre megy, hogy szőke, fekete vagy barna. Hajm, mit várna az ember ilyenektől? De már rántottam is volna ki a kezem, mikor…
Mi a farnc? Hol vagyok és mi ez a sok vas? *
- Kezdem úgy érezni magam, mint egy idióta. * Ám a hangom sem volt, csak ilyen furcsa sípoló hang volt, ami inkább a morzejelekre emlékeztettek. Nem igazán tudtam mihez kezdeni a dologgal, ahogy az egyik lövedék elől le akartam guggolni, de… mit keresek ilyen alacsonyan? és mért nem hajlik a lábam? *
- Te Mike… valami rossz vicc igaz? Vagy valami alacsony költségvetésű film forgatási helyszínére keveredtünk? * Sípoltam kitartóan, amitől csak fájt a fejem és arról már nem is szólva, hogy valami idióta maszkos lény épp lesújtani készült én meg igyekeztem hátrálni, amiből csak gurulás lett.*
- Mi a jó isten micsodája van már? Ritka ronda ogre vagy inkább ork vagy. Most melyik? De komolyan? * De Mike megfogja a sújtó fegyvert.*
- Mike, mennyünk innen… jelenleg nem, de alapjaiban túl szép vagyok vasnak. Utálom, hogy csak sípolok. Ezek szét fognak lőni minket.

Az ogre-ork artikulálatlan üvöltéssel jelezte, mennyire ellenére van, hogy Mike nem hagyja érvényesülni, amikor éppen bosszút állna az aprócska robotra, pedig mennyi, a legkevésbé sem rejtett agresszió rejlik benne, ami mind-mind az ő segítségére lett volna, hogy azonnal véget vessen a fémbe zárt lány életének. A fejének ütődő fejsze nyele azonban erősebb hatással volt csekély mértékben igénybe vett agyára, mint pusztító vágyai, így akarva-akaratlanul is, de végül elterült a lábuk (kerekeik) előtt a földön. Amint ez megtörtént valahonnan dühös morgást hallhattak meg mindketten, ami valahogy elkülönült a többiek kiabálásától, pedig nem is tűnt olyan hangosnak.
Sajnos azonban a harc ettől még nem szűnt meg körülöttük, a történteket nem is vette senki észre. Ám ekkor egy lengén öltözött nő ugrott eléjük a leginkább hatalmas, vöröslő meztelen csigára emlékeztető áldozata mellől, aki vaslánccal a nyaka körül, kilógó nyelvvel meredt a semmibe. A hosszú fonatos nő Dianne elé térdelt, és a nyakörvéhez kapcsolt láncot várakozásteljesen tartotta elé, hogy megszabadítsa béklyóitól, és elmenekülhessen onnan. Ha sikerült, már mondta is a rendes szövegét:
-Tűnjünk el innen! - És már ott sem volt.
Ha azonban Dianne-nek nem sikerült segítenie neki, először csak sürgette egy kicsit, de aztán kihúzta az egyik elesett különös, kétcsápos lénynek a kezéből a lézerpisztolyát, és azzal lőtte ketté a láncot.
-Talán meghibásodott? - nézett Dianne-re, majd Mike-hoz fordult. - Figyelj rá, és gyertek utánunk. Át kell jutni arra a siklóra.
Aztán szavaihoz hűen elszaladt a mondott irányba. Nem messze tőlük egy zölden fénylő karddal viaskodott egy szőke fiatalember, a nő már egy lézerágyú mögött állt folyamatosan ritkítva az ellenséget. Ha emlékeztek a filmre, tudhatták, hogy nemsokára megmenekülnek mindketten, ám ekkor történt valami, aminek nem kellett volna, elvégre nem így írták meg, de egyébként sem volt semmi értelme.
Akármerre is menekültek, egy vaskos, puha, de izomtól ruganyos csáp kapta el őket. A meztelencsiga szerű lény, ha halott is volt már, mégis mozgott. Óriási farkát pedig Mike és Dianne köré fonta. Szeme bár továbbra is csukva volt, hangot sem adott ki, és a mozgása is nehézkesebbnek tűnt, mint eddig, és ami alkatánál fogva érthető lett volna, ráadásul az erek sem pulzáltak már a testében, de valahogy mégis megragadta a két robotot, és úgy összeszorította őket, hogy előbb csak fémes csikorgással egymáshoz lapultak, de aztán már félő volt, hogy acélos vázuk a végén még behorpad.
A lény kúszni kezdett, egyenesen a hajó széle felé. Onnan pedig már láthatták a rémes, fogakkal díszített üreget, ahova elég volt az áldozatoknak egyszer beleesniük, és a talaj arra lejtett, úgyhogy még csak nem is kellett pontosan belehajítani senkit, úgyis belecsúsztak. Mike és Dianne alól pedig lassan eltűnt a padló, ahogy a fogva tartójuk kilógatta őket a hajóról, és ha ez nem lett volna elég, bármikor eltalálhatta őket egy kósza lövedék.
Aztán egyszer csak kinyitott a szemét, és egyenesen rájuk pillantott. Furcsa módon mindketten megértették, amit mondott, mert az ő nyelvüket használta, a hangja pedig egyáltalán nem illett hozzá. A hatalmas testet egy fiatal hang szólaltatta meg.
-Most meghalsz, Bodwin. Engem nem győzhetsz le!
Kicsit megrázta őket, hogy nyomatékot adjon a szavainak, de egyenlőre nem engedte el őket. Kicsit mintha hezitált volna, de elég elszántnak tűnt ahhoz, hogy ez talán csak másodpercekig tartson. A sikló pedig a két robot társaival pedig indulásra készen állt, nem volt valószínű, hogy bárki is a segítségükre sietett volna, nem mintha láthatták volna őket, a hangzavarban pedig hiába is kiabáltak volna, esélyük sem volt rá, hogy meghallják őket. A hutt szorítása pedig kezdett lazulni.