Re: Memento kávéház

by **Tibutty Tamity** Csüt. Márc. 15, 2012 10:34 pm

Villogó tekintete, amivel engem pásztáz, egyáltalán nem tetszik. Mintha csak azt lesné, ahogy kínomban milyen baklövést ejtek… Álljunk csak meg. Kínomban?! Na, de hol van az, aki nem tud mit kezdeni a helyzettel? Rendben, elismerem, hogy nem a kedvenc időtöltésem egy zsaru fenyegetéseit hallgatni, de az lenne a vég, ha még zavarban is lennék. Ugyan. El kell fogadni a tényt és kihozna a helyzetből a legjobbat, ami tehetsz… Mondjuk például, nem lesz erősebb a szorításod az üres poháron, mikor ismét fenyegetnek. Ráadásul milyen pofátlanul!

- Azért nem kell engem félteni nyomozó – húzom fel a szemöldökömet és egy sunyi félmosolyt küldök felé. Az odakészített tartóból egy fogpiszkálót halászok elő, kibontom, majd elmélázva kezdek el vele játszani, míg végül ráharapok. Elkapom a felém repülő papírokat, majd rögtön el is süllyesztem a helyükre… Már csak valahogy azt az átkozott füzetet kellene megszerezni! Az a „véletlenül neked megyek” trükk egy kávézóban, úgy, hogy ülünk, teljességgel kizárt, hogy sikerüljön. De még egy baráti vállba bokszolás sem jöhet most szóba - a gyors kezeimet nem kamatoztathatom.

Helyette tűrnöm kell, ahogy ócsárol, és azt mondja, hogy nem vagyok Aya-val egy súlycsoportban. Némán, magamban mosolyogva hallgatom, miközben igazándiból egy arcizmom sem rándul. Hát, persze Mr. Bodwin, természetesen. A kis történetem tökéletes ferdítésen ment keresztül, ezért is úszom meg, hogy végül is az aktámban turkáljon. Most komolyan: ha bevallom az Older ikrek páncélszekrényének kifosztását, a bankok kirablását, többszöri lopásokat, betöréseket, sikkasztásokat… nem engedne el ilyen önelégült fejjel, abban biztos vagyok. Aya jó, de nem ugyanabban a cipőben járunk. Míg ő hirdeti magát és reklámot csinál a gyilkosságaival – én megbújok és fütyörészve fosztok ki mindenkit. Egy súlycsoportban vagyunk… csak máshogy oldjuk meg az ügyeket.

Távozni készül és ez akkora terhet vesz le a vállamról… basszus! Pont akkorát, amilyen nehéz egy pillanatra Bodwin keze, de már fordulok és leszállok a székről. Ez nem jó, nagyon nem jó! K*csög zsaruk, hogy nem bírnak valamit is egyszer úgy csinálni, ahogy kéne! Kikérdezel, elmész!

- Nem, de ne is fáradjon vele…– horkantok fel, most már igen is mérgesen. – Bodwin, maga rendőr, igaz? Erőltesse meg az agyát és… kezelje a dolgot diszkrétebben – nyomom meg az utolsó szót és szétnézek, miközben nem kerüli el a figyelmemet a fegyverére vándoroló keze. Csak utálkozva sóhajtok egyet, aztán a kijárat felé intek. – Most az lesz, hogy felolvassa a jogaimat és itt, mindenki szeme láttára letartóztat? – kérdezem, és már készen állok, hogy ugorjak. A kést egy pillanat alatt elő tudom rántani és nincs is messze tőlem. Fürkésző, összeszűkült szemekkel figyelem a mozdulatait. Pedig én nekem most tényleg nincs időm meglövetni magamat... Jaj, de utálom az ilyen helyzeteket!

by **Michael Bodwin** Pént. Márc. 16, 2012 9:53 am

Mikor a kezeim valami szokatlanul kiálló és kemény dolgot tapintottak a kabátja alatt, egyből vészjelzés kezdett villogni az agyamban, hiszen már eddig is csodálkoztam, hogy miért ül valaki a meleg kávézóban talpig beöltözve, de így már kezd értelmet nyerni az egész.
Láttam, ahogy az arcára kúszik a harag, ami a lebukás következménye lehetett és leugorva a székről a menekülést fontolgatja, így aztán azonnal előrántottam a fegyverem és rászegeztem.
- Van itt hátsó kijárat? – kérdeztem a rémülten megmerevedő pincérnőt oda sem nézve, szemem a fickón tartva. – Ha van, akkor mindenki kifelé! MOST! – nyomtam meg az utolsó szót hangosan, hogy mindenki meghallja a helyiségben.
Mikor már csak magunk voltunk Tibu-val, kicsit megkönnyebbültem, hiszen bármit tervez is, most már túszok nélkül nehezebben éri el.
- Szóval, hogy is van ez? Olvassam fel a jogaidat, meg tartóztassalak le? Áááá! Ezt ki kell érdemelni pajtás. Inkább szépen lassan, hogy minden mozdulatodat lássam, vedd le azt a nyomorul kabátot, és fordulj meg. Gondolom tudod, hogyha nem teszel mindent úgy, ahogy mondom, akkor pár lyukkal leszel gazdagabb és utána nézem meg, hogy mit rejtegetsz. Tied a választás! És ne hidd, hogy ilyen közelről van esélyed velem szemben. – húzom el hidegen a szám.

by **Tibutty Tamity** Pént. Márc. 16, 2012 11:08 am

Felemelem a kezeimet, ahogy szokás, mikor valaki arra kényszerít, hogy egy pisztoly fekete csövébe kelljen belenézned. És csak várod és várod, hogy ugyan, mikor húzzák meg a ravaszt. Nem valami kellemes érzés. Párszor voltam így életemben – egyik helyzet sem nyerte el a tetszésemet. A pincérnő pillantására csak egy vállrándítással válaszolok. Olyan unott és tényelfogadó vállrándítással, amibe becsempészek egy kis: „Látja, én sem tudom mit csináltam” pillantást. A megütköző vendégsereg már a rendőr utasítására is elindul, de még inkább szedik a lábukat, mikor a pultos lány megmutatja nekik a kijáratot. A lábdobogások elhalnak és csak az édességeket hűtő berendezés zörög tovább… legalább nem ül le az a kínos csend, amit utálok.

- Már megint ez a pajtás! – nyögök fel fájdalmasan és a düh, ami egy pillanatra fellobbant bennem, olyan hamar el is tűnik. Hiába, egy fegyver csodákra képes. De az, hogy vegyem le a kabátomat, most már egészen kedvező választásnak tűnik. Látszik, hogy nem viccel. Ha nem viccel, akkor pedig lőni fog. Vagy megöl vagy elárulom, hogy mutáns vagyok… Kellemetlen. Legalább adott választást, ami más kopóra nem jellemző – mármint más zsarura, aki mutánsgyűlölő. Azok előbb harapnak és után ugatnak, hogy a mutánsok még reagálni se tudjanak. Az ilyenek mindenkit bevisznek valami ürüggyel… Ám, Bodwin – sóhaj – még talán nem egy elmebeteg példánya azoknak…

A szárnyamat kissé megemelem, így a kabát is kissé feljebb megy, miközben el sem engedem a férfi pillantását. Mindent úgy teszek, ahogy mondd, bár belül egyáltalán nem örülök a dolognak. Lassan, szépen, nyugodt mozdulatokkal csúsztatom le a kabátot a kezemen, majd az egyikkel megfogom, és a pultra hajítom. A kellemes levegőnek, ami körüljárja a tollaimat, nagyon, de nagyon örülök. Már kezdtem megsülni ebben a melegben! Máskor fel is sóhajtanék és kitárnám őket, de most az a tehetetlenség, ami bennem tombol, minden jóérzést kiűz belőlem.

Egy pillanatig gondolkozok, hogy megforduljak-e, hiszen már így is minden tisztán látszik. A szárnyam a vállam fölé ér, a fejemtől majdnem a bokámig tart. Mit ne mondjak, eléggé nehéz olyan kicsire összehajtogatni, hogy beférjen a kabát alá és csak egy púp látszódjon ki – de megéri. Néhány furcsa pillantáson kívül nem kell a döbbenettel és a fényképezőgépek vakuival bajlódnom. Végül arra jutok, elég, ha csak kissé széttárom oldalra – eszemben sincs megfordulni. A kezeimet keresztbe fonom a mellkasomon és úgy nézem a reakcióját… Vagyis nézném, ha az ajtó nem nyílna ki. Unott képpel fordulok oda, de mikor meglátom a szülők mellett azt a három éves kis királylányt, elsápadok.

Ajjaj... Egy másodpercig csak feszülten nézem az elnyúló arcocskát, aztán… Örömében dobhártyaszaggatóan felsikít és elkezd felém futni.

- Egy angyal, egy angyal! Mama! Mama nézd!!! – nyújtja felém azokat a kicsike kezeit. Hiába emelem fel a mutatóujjamat, hiába látom Bodwin értetlenkedő arcát…

- Neem… neeem… - fenyegetem a kis szörnyet, de az csak jön felém. Hátrálok és a kezeimet védekezően magam elé emelem.

- Kitty!!! – kiált fel az apja, de már késő. Ez a kislány se hall se lát! Kétségbeesetten lépdelek hátrafelé, de aztán nekiütközöm a pultnak. A kölyök meg több mint három másodpercig ölelgeti a lábamat... A kínos másodpercnek nem vagyok az elrontója, csak erősen kapaszkodom a pultba és várom, hogy vége legyen a szeretetrohamnak. Szerencsémre az apja egy gyors mozdulattal lefejti a lábamról és sietve hátrál pár lépést.

- Öhm… Nyugalom… nincs semmi baj… - Bodwin-ra pillantok zavaromban. – Ugye?...

by **Michael Bodwin** Pént. Márc. 16, 2012 12:02 pm

A fülem mellett elengedem dühödt szavait a megszólítás miatt, hiszen még mindig egyszerűbb így szólítani, mint azon az idétlen néven, de kissé felszalad a szemöldököm, amikor mintha valami különálló lény lenne a kabátja alatt, annak hátrésze kicsit megemelkedik. A pisztolyom egy percre sem mozdul a homlokáról, pedig belül egyre izgatottabb vagyok, hogy mi a fene lehet ez.
Aztán, ahogy a figyelmeztetésemnek megfelelően, lassan leereszti a kabátját és megpillantom mit rejtegetett ennyire, hogy még azt is bevállalta, hogy egy hevesebb vérmérsékletű zsaru akár le is puffanthatja, teljesen megdöbbentem.
Az már nem is tűnik fel, hogy nem fordul meg, hiszen amit látnom kell, azt már így is látom, ahogy kicsit megemelve és széttárva azokat a szárnyakat, karba tett kézzel megáll velem szemben.
Azért örülök, hogy csak mi ketten maradtunk a helyiségben, mert ki tudja milyen reakciót váltott volna ki a látvány, habár ez a környék azért nem a mutánsellenességéről híres, de azért a pánik sem jó dolog. Erről azért eszemben jut, hogy az innen elmenekülő emberek közül lehet, hogy pár a rendőrkollégákat is riasztotta, hiszen fogalmuk sem lehetett róla, hogy Zsaru vagyok, így hamarosan számíthatunk a látogatásukra.
Már éppen engedek feszült tartásomon és leengedni készülök a pisztolyt, mikor nyílik a bejárati ajtó és egy család lép be rajta gondtalanul fecsegve. Mindhárman megtorpannak a jelenetet látva, a szülők már azonnal felmérve a veszélyes helyzetet, de nem úgy a három év körüli kislány, akinek a szárnyas ember láttán, azonnal felragyognak a szemei és meg sem lehet állítani, hogy oda ne rohanjon az „angyalhoz”.
Mindenki megdermed egy pillanatra és látom a kétségbeesett könyörgést a fiú szemében, ami gondolom már nem is igazán nekem szól, hanem annak a hülye helyzetnek, ami kialakult. Én is iszonyúan idétlenül érzem magam miatta. Az apuka reagál elsőnek és végre levakarja a csöppséget Tibu-ról és aztán rémült szemekkel néz felénk. A fiú szavai törik meg a csendet.
- Nincs, persze, hogy nincs. – teszem el a pisztolyt és intek a családnak. – Menjenek csak nyugodtan, rendőr vagyok. – mutatom fel a jelvényemet. – Teljesen kézben tartjuk a dolgokat.
Nagyon remélem, hogy nem visítva rohannak el, hanem csöndben és nem riasztják a Nemzeti Gárdát. Miután eltávoznak és az utcáról sem hallom a tömeghisztéria hangjait, újból Tibu-hoz fordulok.
- Ezt most jól megcsináltad! Mi az istenért kell ebből ilyen ügyet csinálnod! Majdnem sikerült lelövetned magad! – ölük la az egyik székre és hangosan fújom ki a feszültséget magamból.

by **Tibutty Tamity** Pént. Márc. 16, 2012 1:09 pm

Megnyugszom, mikor a zsaru is úgy gondolja, hogy itt az ideje elrakni valami biztonságosabb helyre azt a stukkert. A szülők szintén megnyugszanak, ahogy a jelvény felvillan, de azért nem kockáztatnak, akármennyire „kézben tartja a helyzetet” a férfi. Szépen lassan, kioldalaznak, hogy keressenek egy békésebb helyet.

- Pápá angyal! – integet nekem az apja válla felett Kitty. – Este kívánok!!! Ugye teljesíted?! Ugye? – a válaszom csak egy cinkos mosoly és egy kacsintás, mire ujjongva felkacag. Ilyen messziről nem is olyan „ijesztő” a dolog. Eltűnnek és a mosolyom úgy hervad le az arcomról, ahogy jött. Gyorsan, átmenet nélkül. Mikor meghallom Bodwin hangját leesik az állam. Állok és hápogok, miközben a kezem ismét ökölbe szorul. Ez nem lehet igaz! Hogy levezessem az indulatot, az ajtóhoz megyek, ami ismét nyílna egy vendég kezében.

- Zárva vagyunk! – kiáltok rá, becsapom az ajtót és megfordítom a táblát. Várok pár szívdobbanásnyi ideig, végül megfordulok és én is leülök mellette.

- Persze, természetesen igazad van... Majd máskor örömmel újságolom a dolgot mindenkinek – válaszolom epésen, kimért ridegséggel. - „Szia, mutáns vagyok és szárnyaim vannak!” Nem lesz feltűnő egy kicsit sem. Főleg a rendőröknek szeretem hirdetni, akik rögtön fegyvert rántanak rám. Ki tudja, végül is melyik akar utána megölni csak azért, mert az vagyok, ami. – rántom meg a vállamat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felnyomom magamat a pultra, átcsúszom a másik oldalra és eltűnök a pult mögött, hogy csak a szárnyam látszódik. – De nézzük a jó oldalát, végül nem lőttél le… aminek örülök, de nem értem az okát. Hiszen – emelkedek fel két szelet brazil diós tortával – más simán megtette volna. – Keresek villákat is, majd az egyiket felé tolom. - Attól függetlenül, hogy nem nyíltan utálnak minket, azért mindenki kihasználja az alkalmat, amikor valamelyikünkön példát tud statuálni...

- Tehát ezek után már csak egy kérdésem van... Mióta vagy ilyen jóban a mutánsokkal?

by **Michael Bodwin** Pént. Márc. 16, 2012 2:42 pm

Figyelve a srác minden mozdulatát nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen gyorsan hervadt le a mímelt mosoly az arcáról és szorította ökölbe ismét a kezeit, mikor kettesben maradtunk. Aztán, hogy ez így is maradjon, bevágta az újabb belépő előtt az ajtót és kitette a ZÁRVA” feliratot. Az első reakcióm mikor az ajtó felé ment az volt, hogy megakadályozom, mert azt hittem el akar menni, de rájöttem, hogy semmi értelme nem lenne, hiszen nem követett el semmit, de végül, amúgy is maradt.
Mikor beszélni kezd, nem nagyon tetszik az a kioktató stílus, de valahol sajnos igazat kell adnom neki, nem indulhatok ki saját magamból, hiszen én is nagyon jól tudom, hogy mi a helyzet berkeken belül a mutánsokkal. Sajnos Kohler fajgyűlölete sok embert magával ragadott és ráadásul igyekezett is az állomány megtisztítani és csak olyanokkal feltölteni, akik az ő nézeteit vallják.
Mikor eltűnik a pult mögött kíváncsian várom, hogy vajon mi a fészkes fenét csinál ott, és aztán vigyorogva látom, hogy éppen a legváratlanabb dolgot tette, amit csak el tudtam képzelni. Sütemény! Megáll az eszem!
Vigyorogva néztem, ahogy a két tányért az asztalhoz szervírozza, majd az egyiket felém tolja.
Elveszem a villát és megkóstolom, miközben azért figyelek a szavaira is.
- Finom! – jegyzem meg közben. – És sajnos, ha nem is mindig van így, azért sok a rossz tapasztalat. – nézek a szemébe aztán. – Azért nem minden rendőr gondolkozik így, hiszen akkor napirenden lennének az atrocitások, hiszen azért nem kevés mutáns rohangál már köztünk. – jegyzem meg védekezésül.
A kérdésére igazán könnyű lenne a válasz, ha mindenkinek az orrára kötném, hogy mi vagyok. De aztán elszégyellem magam, hiszen pont azt magyarázom, hogy nem kell azért eltitkolni a kilétünket és magam is azt teszem most.
- Azóta, hogy magam is az vagyok. – mondom halkan, majd a szemébe nézek, hogy lássam mi lesz a reakció. Mondjuk nem hiszem, hogy rohanna a rendőrfőnökhöz a megtudott hírrel.

by **Tibutty Tamity** Pént. Márc. 16, 2012 8:22 pm

Én is felszúrok egy darabot a villámra és egy kis nézegetés után bekapom a falatot. A vigyora azért már kezd valami reményt kicsalni belőlem... hisz végül csak nem jut el odáig, hogy az aktámban kutakodik. Mondjuk eléggé eltereltem már a figyelmét. Először Aya, aztán a kis incidens a kabáttal és azóta, mintha teljesen kicserélték volna. A gyanú elszáll – és ez tökéletes.

- Azt el kell ismerni, hogy nem minden kopó ilyen – bólintok hümmögve, miközben a falatot rágom. – De nem támaszkodhatok mindig a szerencsére. Inkább a biztosra megyek. – Kíváncsian nézem az arcán átsuhanó tétovázást és mintha egy automatikus választ többször is megízlelgetne, mielőtt megszólalna. Szárnyaimat kissé megmozgatom, ahogy előrébb hajolva várom a választ. Igazán jó fej srácnak tűnik, mióta eltette a fegyvert és lekerült a kabát… hmm, talán így kéne járkálnom az utcán?
Aztán végül csak kiböki. Az állkapcsom dolgozása megszakad és pár másodpercig megdermedve nézek vele farkasszemet. Arcom nem rándul, szemem nem kerekedik el a döbbenettől… Szóval mutáns. Ismét elkezdek rágni és lenyelem a falatot, majd egy újabb után nyúlok.

- Aha – válaszolom olyan könnyedén, mintha ez lenne a világ legnyilvánvalóbb dolga. – Így már érthető, hogy miért nem puffantottál le azonnal. – Más dologban nagyon nem változtat, így nagyon nem akadok fenn a dolgon… Na jó, eléggé érdekes, hogy egy zsaru mutáns. Úgy tudtam ott nem nagyon díjazzák, ha közülünk való valaki. – És mondja csak Monsieur Bodwin őrmester… százados… hadnagy… - találgatok, aztán mikor megmondja az eredeti rangját és talán még megtudakolom a teljes nevét (és nem kell állandóan Bodwin-nak hívnom) is, folytatom. – Szóval miért is keresed ezt a bizonyos Aya-t?... Nem minden nap téved be egy rendőr, hogy az után a lány után érdeklődjön. – Puhatolózom és ha jó fiú lesz, még segíthetek is neki... Talán tényleg tudok… Vagy legalább is a kezdő lökést megadhatom. Ki tudja, én csak egy „kis” hal vagyok a tengerben.

- Ahhoz képest, hogy mutáns vagy, eléggé jól rejtegeted… Szerencsés – motyogom még el a végét a szárnyaimra gondolva.

by **Michael Bodwin** Szomb. Márc. 17, 2012 3:16 pm

A tortaszelet lassan fogyogat, ahogy úgy eszegetünk az üres kávézóban, mint két kebelbeli jóbarát, de miután tisztázódott, hogy miért is nem vagyok a mutánsok ellensége, és a fiú mozdulatainak lelassulásából érezhettem, hogy mennyire váratlanul érte a dolog, hogy én is a mutánsok táborát szaporítom.
- Szerintem viszont nem sokat változtat a dolgokon. Ha nem lennék mutáns sem érezném szükségét, hogy másként bánjak velük, mint másokkal. – ingatom a fejem. És valóban, városunk rendőri vezetése, élén Kohler rendőrfőnökkel nem igazán szereti, ha mutáns kollégák vannak a csapatban, ezért nem is verem nagydobra. – nézek kissé figyelmeztetően Tibu szemébe, remélve, hogy érti a célzást. – A nevem egyébként Michael Bodwin és őrmester vagyok, hogy ne kelljen tippelgetned, és nyugodtan tegezhetsz, azt hiszem közel egy korúak lehetünk. – biccentek engedékenyen, hiszen már nem gondoltam, hogy rossz srác lenne. Aki angyalként tud bánni egy gyerekkel és szereti a diós tortát, az rossz ember nem lehet, legalábbis remélem, hogy nem csalnak meg az ösztöneim. Lehet, hogy van vaj a füle mögött, de attól még nem hiszem, hogy sötét gazember lenne. Ismerek én már exbérgyilkost és aktívat is, akikkel egész jól kijövök, nem hiszem, hogy ennél rosszabb jöhetne.
És még lassan oldódik is, hiszen már maga érdeklődik a keresett lány után, ez már haladás.
- Van nála valami, amire nagy szükségem lenne, de mivel felszívódott ezért sürgősen meg kell találnom, ráadásul félek, hogy egyébként is a vesztébe rohanna….nélkülem. Ha tudsz róla valamit, hogy merre találom, az nagyon sokat segítene nekem is és neki is. – nézek a srác szemébe kutatóan.
Mikor megjegyzi, hogy jól titkolom mutáns létemet, érezni a szavaiból áradó keserűséget, hiszen tényleg, neki aztán nehéz lenne eltitkolnia, és azt is megértem, hogy rejtegetnie kell, ami nem lehet kellemes.
- Igen, nem mindenki olyan szerencsés, hogy nem látszanak rajta a mutációi. De, te viszont gondolom tudsz repülni! Biztos nagyon klassz lehet! Milyen magasra tudsz felmenni? – furdal a kíváncsiság. – Viszont azt hiszem nem ártana lassan lelépni innen, ha nem akarunk a kollégáimba futni, mert pár percen belül itt fognak lenni, abban biztos vagyok. – hallgattam ki az utca felé, hogy hallom e már a szirénákat.

by **Tibutty Tamity** Szomb. Márc. 17, 2012 9:33 pm

Értek én a szóból és a „burkolt” utalására csak egy szájrándulással válaszolok. Nem kell félnie, én az utolsók között leszek, aki valamit is elárul annak a rohadt bagázsnak. Sőt, inkább jól keresztbe kéne tenni nekik valahogy, ha… Ha az egyik tag nem épp velem szemben ülne. Így csak egy pillanatra csillan fel az ötletre a szemem, aztán lemondóan folytatom az evést. Szóval Michael Bodwin. Hmm… nem ártana majd utánanéznem, belevaló kis őrmesterkének tűnik. És manapság már a kapcsolatok a lehető legfontosabbak. Az összes szakmában – álljon az ember (mutáns) a törvény mellett vagy ellen.

Bár az igaz, hogy nem nagyon szoktam ismerkedni. Mármint ilyen könnyedén, de ez a Michael olyan… kis ártatlannak tűnik. Semmi hátsó szándék, rejtett gondolat, ami miatt előkapná újból a pisztolyt. Tehát nem olyan, mint én, aki kegyetlen módon igyekszik terelni rólam és az ügyeimről a témát – sikeresen. De hát nem tehetek róla… így jött ki a lépés.

- Aya, aki a vesztébe rohan? – kérdezek vissza és elhúzom a számat. – Hát akkor hagyd! – persze ezt azonnal meg is bánom, mikor meglátom azt a tipikus zsaru tekintetet, ami azt üzeni: „Mindenkit meg kell védeni…” – Mármint… Ha megöleti magát, legalább egy bűnözővel kevesebb rohangál a városban, nem igaz? Tudom, nem a legjobb módszer a kiiktatására, de ha… Álljunk csak meg egy pillanatra – húzom összébb a szememet. Itt valami nem stimmel. – Te most tényleg Aya-ról beszélsz? A „Nagy Aya Caine-ről”? … Érdekes, azt hittem, hogy annak a csajnak csak pár nagyfejes tud keresztbe tenni – vonom meg a vállamat pár másodpercnyi gondolkodás után és a maradék morzsát a tányérra szórom. Annyira azért nem érdekel a dolog. Én a tényekre és a közvetlen dolgokra alapozok... már ha ilyen, számomra érdektelen dologról van szó. Ha kell valami Mike-nak Aya-tól, aki állítólag a „vesztébe rohan”, hát legyen. – Na, de ha már ilyen kedves voltál és meghívtál egy sütire, muszáj valamivel kárpótolni téged. Ha a következő két napban valakit látnál az NYPD mellett az újságosbódénál, dél és kettő között, citromsárga sapkában, kávét iszogatva, érdemes lenne odamenned és Aya után érdeklődnöd. Talán tud adni egy telefonszámot, ami segíthet – felelem és felállok, hogy jól nevelt fiú módjára visszavigyem a tányérokat a pultra… Meg már, ha ott vagyok, elemelek egy almát az odakészített kis kosárból. Gondolom a ház ajándéka.

Játékosan feldobom a levegőbe és mire visszaérkezik a kezembe, már a kabátomba csusszantam és úgy indulok el a kijárat felé. A hirtelen megnőtt érdeklődésére csak egy halvány mosollyal tudok válaszolni. Komolyan mondom, mint a gyerekek.

- Igen, tudok. Az lenne az igazi szívás, ha ezek után nem bírnék… - kinyitom az ajtót és a távolban szóló szirénák hangja, azért megborzongat. Tényleg itt az ideje menni – milyen jól látod Mikey! – Eddig a 100 km-es magasságig sikerült, de sajnos az oxigén nagyúr – felelem a kérdésére és az almát elsüllyesztem a zsebemben. Jó lesz még az későbbre. – De nekem elhiheted, akármennyire is utálom, néha szívesebben maradnék a levegőben. Ott olyan… békés… - Hiába is magyaráznám neki részletesebben, úgysem értené meg azt a csendet és szabadságot, ami ilyenkor magába ölel… Senki sem érti.

- Mike, nem tudsz véletlenül valamit egy Sam Gregory nevű fickóról? – kérdezem, ahogy befordulunk egy utcán és a szirénák hangja megnyugtatóan kezd halkulni.

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 18, 2012 9:05 am

- Igen a „nagy” Aya Caine-ről beszélek. – erősítem meg, és nem igazán lep meg a csodálkozása, hiszen én is tudom, hogy mennyire vigyáz a lány a hírhedtségének fenntartására. – Gondolom te is hallottál már Kardfogról. – nézek a falatozó srácra. – Ő elég nagykutya neked? És mivel Aya a fejébe vette, hogy egyedül számol le vele, ráadásul úgy, hogy a nagyfiú is tud róla, így az a legenyhébb jelző, hogy a vesztébe rohan.
Nem mintha én nem ugyanezt tenném, de hát az nem ugyan az, főleg, hogy talán meg van az eszköz, amivel azért némi sikerre van kilátás, de hát ezt ennek az édes szájú „angyalnak” nem kell tudnia.
Meglepetten kapom fel a fejem a pimaszságán, hogy egyből a nyakamba varrja a fogyasztása költségeit, de aztán elvigyorodom, hiszen látom, hogy tud élni, sőt, mikor még talán valami használható infóval is ellát, már abszolút nem bánom, hogy én fizetem a számlát.
- Ááá! Nem felejtek el, majd arra járni és nem hiszem, hogy gond lesz egy ilyen fazont megtalálni, csak rendelkezzen azzal a bizonyos számmal. – biccentek rá egyet.
Nézem, ahogy háziasan eltakarítja előlünk a tányérokat, majd még egy almát is hozzáad a cehhez, de már nem jön vissza az asztalhoz, láthatóan ő is hallotta a közeledő szirénákat és távozáshoz készülődik, ahogy én is, de még előtte letettem egy pár papírpénz a pultra, a kassza mellé.
- Az szép! 100 km? Akkor tényleg csak az a fránya éltető gáz okoz neked problémát. – nézek rá elismerően, hiszen micsoda élmény lehet onnan fentről nézni ezt a nyüzsgő földgolyót.
Közben már elhagyjuk a kávézót és tempós léptekkel igyekszünk magunk mögött hagyni a helyszínt, amit hamarosan elözönlenek a zsaruk, de már csak árnyékra vetődnek. Valahol sajnálom a fiúkat, de hát nem akarok kellemetlen kihallgatásokra járni, így az egyszerűbb utat választottam. Mikor Tibu felteszi a kérdését, egy darabig görgetem magamban a nevet, hogy hátha beugrik valami, de nem.
- Nem. – rázom meg a fejem. – Mostanában biztos nem találkoztam ezzel a névvel. Mi van vele? Talán tartozik neked? Talán bent a kapitányságon utána tudok nézni, ha nagyon érdekel. – nézek rá kíváncsian, de, hogy miért akarnék segíteni egy számomra alig fél órája megismert alakon, az még számomra is rejtély, de hát nem árt kibővíteni az utcai kapcsolataimat, mert még soha nem tudhatom mikor jön jól.
A szirénák elhallgatnak, ami azt jelenti, hogy a kollégák célhoz értek, de mi már elég messze vagyunk, ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot, így nyugodtan folytathatjuk az „ismerkedést”.

by **Tibutty Tamity** Vas. Márc. 18, 2012 12:17 pm

- Kardfog?... Igen… Ő már igen… - Sőt, ha valaki tőlem kérdezné, hogy hol lehet az a vadállat, simán körberöhögném. Sajnos most sem bírom ki, hogy cinikusan fel ne kuncogjak. - Szegény Aya, azért valamikor még az életben találkoztam volna vele. Csakhogy elismerésemet fejezzem ki iránta. Igazán sok dolgot tett már, ami miatt megérdemelné… Nagy dolgokat és ezt még a rendőrség sem tagadhatja le. Na de pont Kardfog karmai között… - megcsóválom a fejemet. - Az egy elmebeteg mutáns. Aya sokkal jobb halált érdemelne… - Mikor már kint vagyunk és a tavaszi, ám még mindig csípős szél bebújik a kabátom alá, megkönnyebbülten felsóhajtok. De ez egy lemondó sóhaj is egyben, mikor meghallom Mike válaszát. Hát persze, miért is hallott volna róla. Sam már vagy több éve játssza a fantomot. Vagy rossz, vagy kihűlt nyomon járok… Kár, igazán kár, hogy a zsaru nem hallott róla.

- Mondhatjuk úgy is – biccentek kimérten a „tartozás” szóra. – Van egy kis nézeteltérésünk. Gyerekkori vita, amit illene megbeszélni – fújom ki a fogaim között a levegőt. – Ne fáradj, ha így nem ismerős, akkor a rendszerben sem fogod megtalálni – mondom, mintha olyan jól ismerném a rendőri nyomozásokat. No jó, lehet, hogy néhányszor kutakodtam… - De ha rákeresnél az Aligátor névre, azt megköszönném – zárom le a beszélgetést. Talán egy próbát megér… Ezen a néven talán van pár érdekes adat róla vagy vele kapcsolatban.

Nem kell sok idő és egy hatalmas térre érünk, ahol a tömeg hihetetlen módon sűrűsödik össze. Körbenézek a milliónyi, apró kis állomáson, majd beleszagolok a levegőbe, ami távolról hozza a finom illatokat. A várás, hát persze. Tele mindennel mi jó és kifosztható. Hangzavar, tömeg, észrevétlenség – és lökdösődő emberek. Miután egy kopasz, öltönyös fickó is elmegy mellettem, majd elmormogok egy bocsánat félét, elégedetten húzom fel a kabátom ujját, hogy megnézzem az aranyórámon, vajon mennyi is az idő. Hmm… Épp jókor.

- Mondd Mike, szeretsz vásárolni? – kérdezem és tovább haladok, remélve, hogy nem marad le mögöttem. – Mondjuk a kis feleségednek vagy a gyerekeknek otthonra. – Megállok, hogy az egyik pult fölé hajolva jobban szemügyre vegyem a választékot. Aki nem tudja mit kell keresni, az nem is venné észre, ahogy a szemben lévő ékszerboltot figyelem. Jól megnézem a kirakatban lévő nyakékeket és a csillogó kiegészítőket, majd a tekintetem az eladóra vándorol, miközben hümmögve felemelek egy bábut. Csak pár perc és mehet a dolog. Lerakom a kezemben lévő tárgyat, aztán intek a zsarunak. Az egyik étkezde előtti pulton hátul megtámaszkodom és úgy kezdek el magyarázni, elhagyva a tömeget. Ismét ránézek az órámra. Talán mégsem olyan jó ötlet...

- Kérlek, ne bukj ki, de azt a boltot másfél perc múlva ki fogják rabolni. Az a kalapos fickó bemegy a boltba, majd a bent nézelődő fekete hajú nőt túszul ejti. Az eladó öreg, tapasztalt, de gyenge, nem lesz vele gondjuk. Ami inkább nehezíteni fogja az akciót az a pénz kijuttatása – a fejemmel a bolt mellett álldogáló, újságot böngésző magas férfi felé intek. – Nem véletlenül van ott az őr és az a sötétkék autó sem. Tegnap érkezett meg a boltba egy igen drága rakomány. Egy gyűrű és egy nyakék… - majd elhallgatok, mert a részletekről nem kell tudnia. A lényeg, hogy ismerje fel a tárgyakat. – Egy párban vannak, mindkettőben apró pillangók repdesnek és egy nagy példányt adnak ki. Giccses, de igazán értékes darabok. A kalapos, Frederic O’Mega, a nő Olivia Petrucci – nézek sokat mondóan Mike-ra. – Tolvajok, de gondolom ezt tudod… Megkérhetlek arra, hogy veszel magadnak egy sálat? Jól fog jönni – veszek elő a zsebemből egy lila, kígyóbőrből készült, gusztustalan pénztárcát és felé dobom. Kezemet újra a zsebembe süllyesztem és elgondolkozva harapok bele a ropogós almába, miközben a kezdődő akciót figyelem... Ha tényleg minden rendben lesz, még azt is elhiszi, hogy egy mentőakcióra készülök. Én... a tolvaj...

Ahogy eszegetek, lassacskán csak ideje lenne elindulni a sötétített ablakú autó felé, hogy kiiktassam a harmadik jómadarat.

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 18, 2012 1:31 pm

Nem nagyon részletezi, hogy milyen ügye is van ezzel a Sam-mel, de az Aligátor nevet megjegyzem és biccentek rá, hogy megígérjem utána nézek.
Nem sokat mehetünk, mikor nagy nyüzsgésre leszek figyelmes. Egy térre érkezünk, ahol valamilyen vásár lehet, tele van mindenféle árusokkal és hatalmas tömeggel természetesen.
Tibu kérdésére csak érdeklődve nézek rá, hogy mi üthetett belé, már miértis kéne nekem vásárolni.
- Nem nagyon szeretek vásárolni, főleg nem ilyen tömegben, és nincs családom, legalábbis itt a közelben. – teszem hozzá, habár semmi köze hozzá.
Türelmetlenül nézem, ahogy megáll egy stand előtt és válogatni kezd. Nincs nekem erre időm, így más készülök búcsút venni tőle, mikor tovább lép és egy zsíros illatokban úszó étkezde előtti asztalnak támaszkodva újból megszólal, miközben szeme valahová a mögöttem lévő kirakatra tapad. Aztán amit mond teljesen elképeszt. Persze nem vagyok olyan hülye, hogy rögtön és feltűnően arra forduljak, hiszen Tibu nyugodt és fegyelmezett hangja is óvatosságot sugall, de szép óvatosan, mint aki csak nézelődik, hogy hol is tudna még valamit vásárolni, szemügyre veszem az említett embereket, akiket szép sorban fel is ismerek a leírás alapján. Így, hogy tudom mire kell figyelni, nem nehéz kiszúrni őket, viszont a nevek nagyon is sokat mondanak.
- Nem csak tolvajok, hanem gyilkosok is már. – mormolom a fiúnak. – A legutóbbi akciójuk balul sült el és kinyírták a biztonsági őrt.
Már indulnék, hogy beavatkozzam, de még előtte telefonálnák egyet, mikor hozzám vágja a pénztárcát, ami gyanúsan nem az ő stílusa, majd valami sál vásárlásról dumál.
- Mi? Eszednél vagy? Mindjárt eltűnnek és én meg vásárolgassak neked? Felejtsd el! – dobom vissza a tárcát, majd ismét az üzlet felé indulok, miközben a fegyvertokot már ki is kapcsolom.

by **Tibutty Tamity** Vas. Márc. 18, 2012 4:33 pm

Csak sajnálkozva megcsóválom a fejemet, miközben rágom az édes húsú gyümölcsöt.

- Én a helyedben nem tenném! – kiáltok utána azzal az idegesítő hangsúllyal, mire a legtöbbször az a válasz, hogy az illető vérben forgó szemekkel visszafordul és ezt válaszolja: „Én pedig megteszem!” … Vagy valami hasonló dolgot, amivel érezteti, hogy ő bizony ezek után, már csak azért is az ellenkezőjét fogja csinálni. Mikor nem fordul meg, csak kitartóan megy tovább, megrántom a vállamat és a fogaim közé véve az almát, kiszámolok némi pénzt egy francia sapkáért és egy fekete sálért. Az ellenzőt féloldalasan a szemembe húzom és a sálat egészen az orromig tekerem, miközben az autó felé indulok sietős léptekkel. Bekopogok az ablakon, majd várok. Válasz, természetesen nem jön, helyette azt kell néznem, ahogy Mike már majdnem O’Megához ér, mire a fickó észreveszi és hezitálás nélkül beront a boltba. Remek. Ismét kopognék, de az ablak már le van húzva.

- Mit akarsz? – hallom a bosszús hangot. Hiába, nem lehet nem felismerni Derek Cellroy gyönyörű, trillázó, cigizéstől súlyos hörgését.
- Bonjour monsieur, meg tudná mondani, hogy jutok el a... – a pisztoly csöve elhallgattat. Na, ne már ezek is így nyomulnak? Hol a kifinomultság, az elegancia?
- Tűnés, amíg szépen mondom. – Újból harapok az almából és lejjebb hajolok, hogy bekukkantsak arra a ronda pofájára, miközben a szabad kezemmel rántok egyet a pisztolyon. A homloka keményen csattan az ajtón. A fegyvert messzire dobom, de a kezét nem engedem el.
- Ó, pedig nem gondoltam volna, hogy így fogsz köszönteni haver.
- Tamity? – nyögi fájdalmasan, mikor a csuklójánál csavarok egyet a kezén. Újabb harapás az almából. Egészen finom!
- Mondtam, hogy szakadjatok le róla. Nem szeretem a konkurenciát.
- Teszek rá – köpi ingerülten és a sötétségben megcsillan valami. A következő pillanatban már egy kés fúródik bele a gyümölcsbe. Elemelem a számtól és hideg szemekkel nézek vele farkasszemet.

- Az almám! – jobban kihúzom a karját. A távolban kiáltozások csendülnek fel. – Remek – motyogom és Mike-ra gondolok, aki már biztos a Fred és Olivia után vetette magát. Még látom, ahogy az őr is eldobja az újságot, aztán... lövések. – Ezt nem kellett volna. – Kijjebb rántom és a recsegő csuklóval nem is foglalkozom. Az almán keresztül ütöm halántékon a kése markolatával és mikor már eszméletlenül esik a feje a kocsiajtóra, csak boldogtalanul felsóhajtok. Oda a finom gyümölcs.
Sietve indulok befelé és amit látok... hát...

- Fel a kezekkel! – üvöltözik Fred, mire azonnal engedelmeskedek... Körülnézek – csak nekem van fenn a kezem. Na jó, ez így elég hülyén néz ki. – Le ne merd engedni! – figyelmeztet sziszegve, miközben Olivia az öregember fejéhez szorítja a fegyvere csövét. A Pillangó... hol a Pillangó?

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 18, 2012 5:50 pm

A kiáltását eleresztem a fülem mellett, hiszen van most sürgősebb dolgom is, meg aztán nincs idő a játszadozásra.
Gondoltam először a férfire csapok le, hiszen ő tűnt veszélyesebbnek, hiszen a múltkori rablásnál is ő használta a fegyverét, a lány úgy sem tud kijutni az üzletből addig, a többi meg csak kis hal, majd elkapják őket a kollégák később.
Már egészen O’Mega közelébe értem mikor gyanút fogott, így nem volt már időm elkapni, egyenest az üzletbe sprintelt.
~ Ó, a jó életbe! ~ kapom elő a pisztolyt és igyekszem utána, mielőtt valami nagyobb bajt csinál. Óvatosan közelítem meg az ajtót, majd próbálok belesni, de egyelőre nem látok semmit.
Muszáj valamit tennem, hiszen a riasztott kollégák nem biztos, hogy időbe ide érnek, sőt biztos, hogy nem, hiszen mire átvergődnek az árusok és vásárlók tömegén, addigra ez a két veszélyes bűnöző már olajra is lépett.
Ahogy berobbanok az üzletbe fegyverrel a kézben, máris látom, hogy elkéstem. Mindkét rablónál fegyver van és a nő pont az öreg ékszerész fejéhez szorítja a sajátját, míg Fred, ahogy meglát egy lövést enged bele a mennyezetbe ,és üvöltözni kezd.
- Lelőjük az öreget, ha nem dobja el azonnal a fegyverét!
Kisebb hezitálás után megemelem a pisztolyt, hogy lássa nem fogok lőni, majd leteszem a földre.
- Rúgja ide! – utasít tovább idegbeteg hangon O’Mega, amit meg is teszek. Ekkor érkezik a sapkába és sálba burkolódzó Tibu, aki azonnal ismételt üvöltési rohamot vált ki a férfiból és félek, hogy idegességében ismét lelő valakit.
Mivel Tibu engedelmesen felteszi a kezét, én is követem a példáját, hogy nehogy miattam kezdjenek lövöldözni, miközben fogalmam sincs mi ez a maskara a srácon.
A két rabló viszont már nagyon szabadulna és egyre izgatottabban követelik szerencsétlen idős embertől az ékszereket.
- Ne bőszítse őket öreg, adja oda őket, mert ezek rohadt gyilkosok, nem riadnak vissza semmitől. – adtam meg a lökést az ékszerésznek, mert nem szerettem volna, ha a makacskodása miatt lövik le. Egy ékszer sem ér meg ennyit.

by **Tibutty Tamity** Vas. Márc. 18, 2012 6:54 pm

És az öreg engedelmeskedik. Vagyis előtte hezitál, az őrre néz, aztán Fred-re, majd ismét Mike-ra, végül nyel egyet és csak odamegy a megfelelő kis dobozkához. A kulccsal kinyitja, de mielőtt még ő vezetné ki, Petrucci megelőzi. Éhesen löki arrébb az eladót és zárja a markába a két értékes kincset. A szemem felcsillan és a fejem is megmozdul, ahogy meglátom a Pillangókat. Persze ezt O’Mega sem hagyhatja figyelmen kívül. Jobban rászorít a pisztolyra és a lábai közelében lévő két fegyvert is felveszi.
- Csak semmi kapkodás – morogja fenyegetően Mike, az őr és köztem vacillálva, vajon melyikünkre is fogja a fegyvert. Eközben a nő megkötözi a túszukat és leültetve egy székre, ott hagyják a pult mögött. A fekete kis zacskóba csúsztatott ékszereket, most Petrucci elégedetten tolja a társa orra elé, aztán elfelezik a pisztolyokat.
- Hmm… - látom, ahogy összeszűkül a férfi szeme, miközben engem vizslat. Basszus… - Húzd csak lejjebb azt a sálat barátom. – Sóhajtok egyet, de a remegő ujja a ravaszon, azért engem is elgondolkoztat… Megadóan veszem ki az arcomból az anyagot, de továbbra is úgy állok, hogy a kamera még véletlenül se vegye fel a teljes profilomat. Áldom a sapkák atyját. De ez még nem segít abban, hogy a két tolvaj (és Mike-tól megtudva; gyilkos) el ne mosolyodjon. – Ó, hát kihez van szerencsénk. Tamity! Te is látod ezt Olivia? – kérdi negédesen, mire a lány csak bólint és felkuncog.
- Hiába Tam! – rikácsolja irritáló hangján. – Ez most nem a te melód... Megelőztünk édes.
- Ó, ugyan én már kiszálltam ebből a buliból. – Mike felé hajolok és halkabban odasúgom. – Ne is hallgass rájuk. Találkoztam egyszer velük, azóta azt hiszik, hogy ismernek. Bolondok én mondom. Képzelj el három hülyét, akik, mikor belépsz az istállóba épp a ló faránál hajolgatnak, miközben az egyik a kezébe veszi a lócit…
- Pofa be! – hördül fel Fred és vészesen kidagadnak az erek a fején.
- Ja és Derek az üdvözletét küldi – vetem oda, mire mindketten meglepődnek. A düh leolvad az arcukról. Végre, valahára, kezdik felfogni!
- Mike, ha jól emlékszem, riadóztattad a többit? – A többit alatt persze a zsarukat értem, valahogy nem áll rá arra a szám, hogy: erősítés… Az olyan, mintha én is rendőr lennék… Huh… Ha egy igenlő választ kapok, már nem is kell a többi reakciójukat leírnom a kis párocskának.
- A falhoz! Gyerünk, mindenki a falhoz! Nem, maga nem! Szépen itt marad a seggén… Na, tempósabban! – utasítgat Fred. Hmm, valakinek nagyon sietős lett a dolga. Hátamat a falnak vetem és úgy nézem, ahogy lassan, komótosan, de elkezdenek minket pásztázva oldalazni az ajtóhoz.
- És mégis hogy gondolod ezt? – kérdezem őszinte kíváncsisággal. – A rendőrök már úton vannak, az autótok nem fog beindulni – füllentem a lehető legnagyobb természetességgel miközben Mike felé vetek egy pillantást. Remélem fogja, mert akkor épp csak annyi időm lesz, hogy kigáncsoljam Petrucci-t és Fred szépen a koponyámba ereszt egy golyót.

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 18, 2012 8:14 pm

Hálát adok a jó istennek, hogy az öreg ékszerésznek van annyi esze, hogy megfogadja a tanácsomat és kisebb bizonytalankodás után, de helyesen dönt és kinyitva a tárolószekrényt kiveszi az ékszert tartalmazó dobozt és a kulcsával kinyitja. A lány azonban már nem tudja türtőztetni magát, éhes sólyomként veti rá magát a megcsillanó ékszerre és a kezébe kapja.
Mikor Tibu mozgolódni kezd, Fred csak rámozdítja a fegyvert, majd még a földön lévő másik kettőt, köztük az enyémet is felveszi. De továbbra is sorra jár rajtunk a szeme és a fegyver csöve, egy percre sem lankad a figyelme. Olivia közben megkötözi az öreget és leülteti a pult mögé, majd a már becsomagolt ékszert átadja a férfinek, miközben ő meg kap még egy pisztolyt.
Aztán valamiért Tibu kerül a figyelmük látóterébe és felszólítja O’Mega, hogy vegye le a sálat, hogy jobban megnézhessék. Mikor kelletlenül de a fiú megteszi, akkor derül ki, hogy ismerik, ami igen csak meglep, és ráadásul elég jól, ahogy hallom.
Kíváncsian fordulok felé, mikor a srác gyorsan magyarázni kezdi a bizonyítványát, de valahol már tudom, hogy Frednek és Oliviának igaza van és Tibu is a tolvajok népes társadalmát erősíti, és most egy konkurenciába botlott. De vajon mi volt a terve? Csak lebuktatni akarta őket vagy más is lapul a háttérben?
A srác anekdótázását Fred dühösen szakítja félbe, és én legszívesebben figyelmeztetném Tibut, hogy talán nem kéne tovább hergelnie őket, mert megint lesz egy hullánk.
Nem tudom ki az a Derek, de láthatóan a két rabló meglepődik a bejelentésen, aztán a fiú kérdése kibillent a figyelmes szemlélődésből.
- Mi? Ja igen, persze! – bólintok, mikor felfogom, hogy a kollégákra kérdez rá.
Ez láthatólag kellően felidegesíti és sietésre ösztönzi a duót ls mindegyikünket a falhoz parancsolnak, kivéve az öreget, aki pedig már készségesen jött volna velünk.
Így már kellően biztonságban érezték magukat a távozáshoz, habár a pisztolyokat továbbra is rajtunk tartották.
Tibu szavai, majd a félre nem érthető pillantására megfeszülnek az izmaim, mert tudom, hogy készül valamire, és ha nem csalódom nekem is szerepet szán benne.
Aztán felpörögnek az események a fiú gáncsot vet Oliviának, aki megbotlik és megpróbál megkapaszkodni a társában, aki viszont görcsösen kapaszkodik fegyverébe és az így el is dörren. Mivel már a gáncs pillanatában előre vetettem magam, még pont annyi időm volt, hogy aktiváljam a képességemet és összesűrítsem testem szerkezetét, így megóvva a legközelebb álló Tibut a felé suhanó golyótól, ami így ártalmatlanul állt meg a ruhámban, sértetlenül hagyva engem is.
A lendület azonban már tovább vitt és belecsapódtam Fredbe, aki a pisztolyát elejtve kenődött fel a falra.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Márc. 19, 2012 7:54 pm

- Azzal te csak ne foglalkozz – sziszegi mikor közelebb oldalaznak a kedvenceim. – Kijutunk és ebből te nem látsz semmit – kacag fel és pofátlanul belevigyorog a képembe, miközben meglobogtatja a fekete zacskót. A számat összeszorítom és amikor a zsebébe süllyeszti a rakományt, gáncsolok. Gyorsan, remélhetőleg eléggé irreális módon, hogy ne kezdjenek el rögtön puffantgatni. Ráadásul Mike veszi a lapot! Ó, hála az égnek, pedig ahogy a pisztoly felugat O’Mega kezében, már tényleg azt hiszem, hogy végem… csak egy pillanatra, de aztán Petrucci mind az öt körmével végighasít az arcomon, mire fájdalmasan felszisszenek. Áúcs… A másik kezében megmaradt fegyvert sietve tépem ki az ujjai közül és fordítanám már felé, mikor oda rúg, ahol a férfiembernek a legjobban fáj. Áúcs!!!

Könny szalad a szemembe és a felfelé igyekvő süteményt úgy kell visszatuszkolnom a gyomromba. Hisztis egy nőszemély ez a Petrucci, mindig is tudtam... nem tudja, mikor kell feladni. A sziréna már jól hallatszik, hát ezek mit gondolnak kérem szépen? Görcsösen kapaszkodom a nőbe és a kabát alatt akaratlanul is elkezdek mozgolódni, mikor igyekszik ledobni magáról. Mármint: érzem, hogy valakit nagyon, de nagyon eltarolok a szárnyammal, miközben az egyik kezemben a fegyvert szorongatom, a másikkal pedig a Olivia bokája után kapok, aki szintén elesik. Az oldalamra fordulok és sietve felállok.

A hajamat kisöpröm a szememből és a sapkát is megigazítom, ami valami csoda folytán, de még mindig a fejemen van. Körbenézek és megdöbbenve látom, ahogy Mike épp a hátára fordítja O’Mega-t, miközben a biztonsági őr is kamatoztatja a tudását. Reszketve eresztem ki a tüdőmből a levegőt, miközben a pultra támaszkodom. Lerakom a fegyvert és csak a kopót figyelem… Ilyen nincs. A kis „csata” hevében nem volt időm Bodwinnal foglalkoznom, de most, ahogy visszapörgetem az eseményeket…

- Téged meglőttek – jelentem ki száraz hangon és elindulok felé. – Téged meglőttek! – És mégis itt bilincseli meg az emberünket! Ezt… ezt, hogy?! Leguggolok mellé, egy pillanatig még távolságtartóan vizsgálom a srác vonásait, majd Fred zsebébe nyúlok és a Pillangókat a sajátomba süllyesztem.

- Bocs Fred, de ez most nem jött össze – rándul meg a szám sarka és megpaskolom az arcát. Felém köp, majd félhangosan szitkozódik egy sort, amire csak megcsóválom a fejemet. Ismét Mike-ra nézek és ahogy jobban szemügyre veszem, meglátom a golyó ütötte lyukakat a felsőjén...

by **Michael Bodwin** Kedd Márc. 20, 2012 11:22 am

Hallom, hogy a fiút a hátam mögött felszisszen, de az okát egyelőre nem látom. Abban biztos vagyok, hogy a golyó nem találhatta el, akkor viszont más baj ehet, de most azzal vagyok elfoglalva, hogy a páros férfi tagját tegyem mozgásképtelenné, így a hátam mögött zajló eseményekre, majd csak ezután kerítek sort.
Hallok egy kisebb kiáltást, majd egy zuhanó test robaját, ami azt bizonyítja, hogy nem tétlenkednek. Közben legyűröm O’Megát, majd a hátára penderítve hátrabilincselem a kezét, amíg az levegő után kapkodva próbál magához térni az ütközésből. Tudom nem kellemes egy betonfallal találkozni, aki a nyakába ugrik az embernek, így megértem.
Mikor megvagyok vele és hátrafordulok, már Tibu is legyűrte a csajt és lihegve pont most tápászkodik fel, ahogy a biztonsági őr is, aki viszont nem tudom, hogy került a földre, talán elsodorták a verekedők, de aztán egy grimasz után, ő is feltalálja magát és kezelésbe veszi Oliviát.
Tibu szavaira csak kérdőn nézek rá.
- Igen, és? Látod, kutya bajom, ne aggódj! –nézek kíváncsian a szemébe, hiszen már egészen közelről vizsgálgat, és csak mosolygok a csodálkozásán, de persze észreveszem, amin azokat a fránya gyémántokat közben kizsebelve a földön fekvő Fredet, magához veszi, amire viszont most én nézek rá érdeklődve. A szitkozódó férfit fejét, kicsit a földbe ütögetem, hogy csendesedjen, majd felállva nézek körül és indulok, hogy kiszabadítsam a még mindig megkötözve üldögélő ékszerészt.
- Azt a kis apróságot, azért nem ártana visszaadni ám. – mondom halkan, miközben elmegyek Tibu mellett, jelezve, hogy nem kerülte el a figyelmemet a tevékenysége.

by **Tibutty Tamity** Kedd Márc. 20, 2012 5:13 pm

Egy bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a morcos őrre nézek és mintha kétkedést látnék a szemében. Hát igen, nem minden nap nyúlik ki valami egy kabát alól és üti el az embert… De ezt is el kell kezdeni valamikor, nem igaz? Mike arcán lévő vigyorból, aztán rájövök mindenre. Hiszen mutáns, ő maga vallotta be, azonban erről a hirtelen események közepette megfeledkeztem… Kár, nagyon kár. Akkor nem kellett volna ennyit értetlenkednem.

- Ügyes – biccentek elismerősen és az arcomhoz érintem az ujjaimat. Elnézve az ujjvégeimen csillogó vért, Petrucci mindent beleadott. Mármint amit egy kiégő tolvajpártól várni lehet. Hihetetlen mennyire elszúrták a dolgokat. Egy; ez az én melóm és akármennyire is irritáló a jelenlétem, nem nagyon tehetnek ellenem semmit. Hányszor is loptam el az orruk elől a dolgokat, míg ők csak a tervek felett pislogtak? Kettő; pofátlanul köptem bele a levesükbe azzal, hogy ilyen nyíltan veszem el tőlük a melót. Három; itt van Mikey. Négy; jönnek a zsaruk... Öt; a zsaruk plusz Mikey…

Tudtam, hogy észre fogja venni, így nem is lepődök meg, mikor figyelmeztet, hogy mindent látott. Hát persze, hogy látta, hiszen így intéztem… Miután az eladó megmasszírozza a csuklóját és ezernyi hálát rebeg felénk, morcosan a zsebembe nyúlok és előhalászom a kis zacskót. Egy ideig még méregetem, majd fájó szívvel ejtem bele az öreg kinyújtott kezébe, miközben érzem Mike szúrós szemeit rajtam. Ennyit erről, hogy jó fej… cöh, zsaru… Mégis jó kedvem van és nem tudom felróni neki a dolgot. Szinte már majdnem fütyörészve nézem, Oliviat, Dereket és Fredet, ahogy a megérkező kopók betuszkolják őket az autóikba. Kint állva a bolt előtt még boldogan integetek nekik. Bár be kell valljam, azért egy kicsit zavar, hogy még most is lopással gyanúsítanak és ott győzködték a többi rendőrt, hogy vigyenek be engem is… De hát… Feddhetetlen vagyok. A Pillangók visszakerültek az eredeti helyükre, sőt, én vagyok a nap hőse. Ezek után nem lehet rám haragudni. Jó, rendben, a nap egyik hőse, ami azzal jár, hogy mindent részletesen el kell mondani, miközben kikérdeznek. Még az a szerencsém, hogy nem térnek ki arra, vajon honnan is szagoltam ki a rablást… Remélem Mikey sem gondolja, hogy ezt meg kellene említenie a társainak.

- Megoldottuk volna egyedül is – motyogom az orrom alatt Mike-nak, miközben hosszasan nézek a távolodó autók után. A közérzetem egy kissé jobb lesz, hisz egyetlen egy egyenruhás sem szaladgál fel és alá a közelemben. Olyannyira, hogy leveszem a kabátomat és minden döbbent tekintetet figyelmen kívül hagyva tekerem rá a derekamra. Bár ezt nem azért csinálom, mert hirtelen kinőttem a szorongásomat… nem-nem… most Mikey megérdemli. – De még így is egész jól végződött – szólok, majd átsuhan egy vigyor az arcomon. – Nos Mike… Elvihetlek valahová? – tárom szét a szárnyaimat, hogy egy pillanatra fürdőzzek az emberek döbbenetében és ámulatában… Hiába, akárhányszor megpróbálom élvezni – zavar. Mintha csak egy kirakatbábu lennék… Mégis, most kibírom. Azok után, hogy megmentették az életemet, ez a legkevesebb, amit tehetek a srácért.

by **Michael Bodwin** Kedd Márc. 20, 2012 7:11 pm

Miközben kioldoztam az öreg ékszerész és az nem győzött hálálkodni a mentőakció miatt, nem vettem le Tiburól a tekintetemet. Kíváncsi voltam, hogy vajon minden szó vagy esetleg más hatás nélkül is visszaadja-e az ékszereket, hiszen most már tudtam, hogy miben utazik a fiú, de még akartam adni neki egy esélyt, hogy előttem tiszta maradjon.
Láttam rajta, hogy a szíve szakad meg, de végül, ha csalódottan is, de átadta az öregnek a Pillangókat. Valahol meg is értettem, ha valaki ezekben utazik, és még meg is dolgozott érte, hogy végre a zsebében tarthassa, akkor nehéz megválni tőle.
De aztán látszólag belenyugodott a dologba és mire a kollégáim megérkeztek, már egészen felvidult, főleg, mikor a tolvajbandát kísérte ki, hogy szemtanúja legyen a kocsiba tuszkolásuknak.
A kiérkező rendőröknél igazoltam magam és jótálltam Tibuért is, sőt még kiemeltem, hogy milyen nagy szerepe volt a banda elkapásában, és ezt persze az ékszerész és az őr is megerősítette, így aztán békén hagyták, és még meg is köszönték a szerepvállalását.
Mikor végre az utolsó rendőrautó is szirénázva távozik és csak mi maradtunk az üzlet előtt Tibuval, jót mosolygok a megjegyzésén, és sejtem, hogy erősen megkönnyebbült, hogy távozni látja őket.
Aztán erősen meglepődöm, mikor most minden további nélkül leveszi a kabátját, és a még mindig tekintélyes számú kíváncsiskodó előtt meglebegteti.
Érdeklődve néztem rá, mire készül, talán itt akar felszállni. Az igen látványos lett volna.
Mikor felteszi a kérdését, először nem is esik le csak egy pár másodperc múlva.
- Mi? Itt akarsz felszállni …..velem? – nézek rá döbbenten, de a kisördög már munkálkodik a lelkemben, hogy igenis próbáljam ki. – Nem akarsz egy kicsit arrébb menni? Érdekesen mutatunk, ha most itt, mindenki előtt elrepülünk, de egyébként miért ne, én benne vagyok. – vigyorodtam el vagányul, csak reméltem, hogy később sem bánom meg a hirtelen elhatározásomat.
Azért az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a körülöttünk álló emberek között egy nagydarab, bőrszerkós, kopasz srác erősen figyel minket és, ha valakiről, róla lerítt, hogy nem kedveli a mutánsokat, ráadásul hevesen magyarázott valamit a telefonjába, miközben többször is felénk mutatott, de egyelőre nem tulajdonítottam különösebb jelentőseget neki, ez már sokszor előfordult. Nem szeretheti mindenki a másikat.
Tibuhoz fordultam, hogy akkor hogyan is gondolja ezt a repülés dolgot.

by **Tibutty Tamity** Kedd Márc. 20, 2012 8:09 pm

- Nem. Csak viccből kérdeztem meg és igazándiból, mindjárt megyek a kapitányságra, hogy elújságoljam; az egyik tag közöttük mutáns – forgatom meg a szemeimet keresztbe tett kezekkel, de a cinikus hanghordozásomon kívül, azért érződik az a barátságos oldalam is, amit nem nagyon szoktam hangoztatni. A meglepődöttségén jót derülök és a mosolya egy újabb kihívás a számomra – letörölni onnan, de nagyon gyorsan. Ahogy követem a tekintetét, azért egy pillanatra lehervad az én arcomról is a vigyor. Ennyi ember! A telefonok a levegőbe emelkednek, a felvételek megindulnak, a fényképek szépen sorban raktározódnak el a készülékekben… míg mások dühösen felmordulnak, néhányan felénk kiáltják átkozódó üzeneteiket… Emberek… Ki tudja, talán még pár mutáns is van közöttük… A szorításom erősebb lesz a karomon. Ennyi. Vége a jókedvemnek, ahogy a gyűlölködő megjegyzések emlékképei megjelennek előttem. Mane… Csak egy gondolat ismétlődik a fejemben: el innen, jó messzire.

- Nem – felelem szárazon az utolsó kérdésére és már lendülök is, hogy a hónalja alatt fogást találjak rajta. Kezeimet összekulcsolom és a szárnyaimat még inkább kitárom. Érzem, ahogy dolgoznak az izmaim és mozog a csont. Mindig nagyon furcsa érzés volt, hogy a hátad mögött munkálkodik valami idegen, valami, amit nem látsz, mégis a lényed része. A szétterülő fényes fekete tollak csökkentik a mozdulatom gyorsaságát és a levegő beléjük kap. Így olyan kecsesnek és könnyednek tűnik, pedig belül nagy erőfeszítéseket teszek meg a levegőbe emelkedését. A lábam alól eltűnik a talaj és mintha egy hatalmas terhet vennének le a mellkasomról – fellélegzem. Élek. Végre, elevenen, minden súlytól mentesen: élek… És szabad vagyok. Bármikor eltűnhetek, bármikor, ha csak szükségem van rá… Nem köt semmi sem a földhöz. Én vagyok maga a szabadság… A földöntúli öröm, ami átjár még inkább feljebb késztet. Feljebb és feljebb menekülni, elhagyni az itteni létet… Aztán eszembe jut Mike, mire lassítok az iramon. Legyen elég annyi, hogy pár másodperces gyorsasággal válnak az emberek apró pontokká, aztán majd meglátjuk bírja-e a dolgot.

Kísérlet képen átrepülök a vásár felett, majd a szélre ráülve enyhén feljebb emelkedek, hogy a szemben közeledő házak teteje és Mike lába között csak pár méteres különbség legyen. Ami azért elég ahhoz, hogy akadály nélkül szálljak tovább. A házakon látszik az árnyékom. Ilyenkor még talán én is elhinném, hogy egy angyalt látok… Aztán ismét csalódok.

- Nos Mikey…? – kérdezem érdeklődve, mint egy felnőtt a lelkes kiskölyöktől.

by **Michael Bodwin** Szer. Márc. 21, 2012 9:49 am

Mivel beleegyeztem a dologba, így már nem csodálkoztam, hogy végül mégis csak a kisebb tömeg szeme láttára szálltunk fel. Erős karjai biztosan kulcsolták össze a mellkasomat, de az, hogy a lábaim szabadon himbálóztak az egyre nagyobb mélység felett, az valami nagyon-nagyon félelmetes érzés volt, főleg, hogy hirtelen emelkedtünk, nagy magasságba.
Szabályosan éreztem, ahogy a hatalmas szárnyak az elején még erőlködve belekapaszkodnak a levegőbe és egyre feljebb és feljebb segítsék a nem kevés teherrel küzdő Tibut.
Pont ezért nem is számítottam rá, hogy ilyen gyorsan sikerül felszállni
Aztán mikor már nem emelkedünk tovább, csak a szelek szárnyán, a légmozgást kihasználva siklunk a város felett, néha éppen csak elkerülve egy-egy háztetőt, vagy kilógó antennát, az valami mámorító érzés, habár erősen megkapaszkodom néha a fiú karjában, mikor veszélyesebb manőverbe kezd. Félelmetes, rémisztő, de egyben valami eszméletlen élmény, így szabadon úszni a levegőben. Még sosem sárkányrepülőztem, de gondolom az lehet, ehhez hasonló. Mikor meghallom a kérdését, nem kell gondolkoznom, hogy mit is válaszoljak.
- Csodálatos! Egyszerűen fantasztikus. Elhiszem, hogy itt érzed szabadnak magad, ráadásul te ezt mondhatni bármikor megteheted. – néztem közben az alattam elsuhanó tájat, és ami most már talán harmadszorra tűnt fel, egy három autóból álló konvoj, ami kitartóan haladt azon az útvonalon, ami nagyjából megegyezett a mienkkel, de aztán elhessegettem ezt a gondolatot.
~ Túl paranoiás vagy már Bodwin! Kicsit ki kéne kapcsolnod, főleg, ha itt a jó alkalom. ~
- Bírod még? Meddig tudsz a levegőben maradni, főleg teherrel? – célzok a súlyomra, ami akár megterhelő is lehet számára.

by **Tibutty Tamity** Vas. Márc. 25, 2012 9:20 pm

- Mondhatni… - válaszolom és a szám sarka megrándul. Örülök, hogy valamennyire tudok enyhíteni a bűntudatomon… Általában nem foglalkozom azokkal akiket átverek, de ez a zsaru olyan könnyedén veszi azt, hogy én is egy vagyok a sok bűnöző közül, hogy az már szinte lehetetlen. Egy pillanatra elgondolkozom a válaszán… Igen, mondhatni... Az egyetlen baj csak az, hogy egyedül itt vagyok szabad. A földön bebörtönözve érzem magam, mert a tudat, hogy én bármikor magam mögött hagyhatok mindent állandóan kísért. A kérdéseire csak sunyin elmosolyodom…

- Azt hiszem pont eddig – felelem és bezárom szárnyaimat, miközben Bodwin-t is elengedem. A szél felerősödik és durván tépi a ruhámat, miközben a kopó tehetetlenül zuhan a mélységbe. Csoda, ha tíz métert megteszünk így, mikor aztán ismét átkarolom a srác mellkasát és lefékezem magunkat. Az, ahogy benne reked a levegő, mindent megér. – Bocs, ezt nem lehetett kihagyni – kacagok fel. Csapok párat a szárnyammal és magasabbra megyek, hogy a házak ne jelentsenek többé akadályt. Ha tovább szitkozódik, megpróbálom valamivel lenyugtatni… Azért nem ártana, ha abbahagyná. Gondolom tisztában van vele, hogy az egyetlen, aki visszatarthatja a tényleges zuhanástól – az én magam vagyok.

- Teherrel, ha nagyon megerőltetem magamat, fél óráig. Minden nélkül pedig… eléggé sokáig – válaszolom sejtelmesen egy idő után és körülnézek az alattunk elsuhanó városon.

- Ilyen nincs… - mormogom az orrom alatt. – Mike, te is látod amit én? – utalok az autókra. Hogy biztos legyen a dolgomban, egy éles kanyart írok le, mire az úton haladók is sietve változtatnak irányt… Remek. Felgyorsulok, több kanyart is teszek, de a kíséretünk kitartóan tapad ránk...

by **Michael Bodwin** Hétf. Márc. 26, 2012 9:10 am

Nem hallatszott a szavaiból valami felhőtlen boldogság, mikor annak adtam hangot, hogy milyen jó dolog is repülni tudni, de nem is volt időm ezen elgondolkozni, mert a következő pillanatban megkaptam a következő kérdésemre is a választ, mégpedig, hogy meddig is tud a levegőben maradni.
Mikor elengedett és zuhanni kezdtem önkéntelenül nyílt ordításra a szám, hiszen tényleg meg voltam győződve róla, hogy átvert a fiú és most ennek iszom meg a levét. Kimeredt szemekkel néztem, ahogy iszonyú gyorsan közelednek a háztetők. A fejemben vadul kergetőztek a gondolatok, de azt azért nem mondhatnám, hogy az egész életem lepergett előttem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy milyen érzés lesz földet érni.
Aztán olyan gyorsan szűnt meg a zuhanás, ahogy elkezdődött, mert Tibu karja ismét a mellkasom köré fonódott. A tehetetlenség nagyot rántott még testemen, ami kicsit bennem rekesztette a kikívánkozó szavakat, de aztán már nem volt ami visszatartson.
- Hogy az a búbánatos hétszentségit neki! Hogy ott vágtam volna a szárnyaidat, mikor felajánlottad, hogy magaddal hozol. Ó, hogy miért voltam ilyen hiszékeny és bíztam meg egy olyanban, mint te. Csak szálljunk le valahol, azt hiszem nem teszed zsebre amit tőlem kapsz, te kis ….te kis…- egyszerűen nem jutott eszembe a legmegfelelőbb szó, amit a fejéhez vághattam volna. Még mindig ki akart ugrani a szívem a helyéből, és alig éreztem azt, hogy ismét magasabbra emelkedünk. Aztán mikor mégis, már felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg ezt akarja eljátszani még párszor.
Így hát elhallgattam és inkább jól megkapaszkodtam a karjába, hogy ezt ne tehesse meg, de Tibu most úgy kezdett el cseverészni, mintha az előbbi kis közjáték meg sem történt volna.
Tehát, azért még nem fogunk lezuhanni, ha hinni lehet a szavainak.
Mikor aztán ő is felfedezi, azokat az sötétített üvegű autókat, akkor már sejtem, hogy nem én vagyok paranoiás, azok tényleg minket követnek, amiről aztán meg is győződhetünk.
- Hát, nagyon úgy néz ki, hogy rajongókra tették szert ezzel a kis mutatványoddal. – néztem a kanyargó autókat a lábam alatt. – És, ha jól számolom az időt, azért lassan majd le kell szállnod. Talán nem ártana megkísérelni lerázni őket. Mi a javaslat? Forgalmas helyen csak még nagyobb feltűnést keltenénk, ráadásul a rendőrök is ránk kattannának, elhagyatottabb helyen, meg gyalogosan nem sokáig menekülhetnénk előlük, mert nem hiszem, hogy csak gratulálni akarnának. – mondom egy lemondó sóhajjal Tibunak.

by **Tibutty Tamity** Kedd Márc. 27, 2012 12:11 pm

Ahogy gondoltam… Megijedt. Nem kicsit; nagyon! Rendben, nem olyan régóta ismer, ám tényleg kinézné belőlem, hogy valakit meggyilkolok?! Ugyan már, az nem az én asztalom. Ahhoz képest jó fiú vagyok Bodwin, ezt el kell ismerni. Persze egy idő után ráhagyom a dolgot, hiszen nem sokszor kerül olyan helyzetbe az ember, hogy a magasban játszanak vele labdát, amit vagy el kapnak vagy nem. Türelmesen hallgatok inkább és sunyin mosolygok. Komolyabb reakciót nem préselek ki magamból. Hagy üvöltse ki magát… Fenyegetőzzön – sok mindent a jelenlegi helyzetben úgysem tud tenni ellenem.

- Javaslat kevés – húzom el a számat -, de terv annál több. – Pár méterrel lejjebb ereszkedem, hogy a házak közvetlen alattunk legyenek és eltűnök az utak felől. Nincs kedvem balhéba keveredni, főleg nem mutánsellenes emberekkel. Nem tudom, lehet, hogy velem van valami probléma, de nem díjazom azt, hogy leszálljunk és agyon veressük magunkat. Talán még Mike meg is úszná azzal a rohadt kemény bőrével, de én? Igazítok a fogásomon és csapok párat, majd enyhén befordulok a zsúfoltan álló házak fölé. Az utak keskenyek és hamar elkanyarodnak, szinte lehetetlen normálisan követni engem. Kivéve, ha nem jelöltek meg nyomkövetővel – amiből (a római kiruccanásom óta), enyhén szólva kezd elegem lenni. Némán haladunk pár percig és a repülésemen tényleg nem látszik, hogy aggódnék-e a minket követő autók miatt. Kíváncsian lepillantok és ahogy meglátom az utcán villogó rendőrautókat elönt az elégedettség. Most már tényleg nem lesz semmi baj… Óvatosan landolok a háztetőn, gyors és rövid szárnycsapásokkal lefékezem magunkat és ahogy egyre közelebb vagyunk a talajhoz, úgy gyorsulnak és rövidülnek – míg végül puhán földet érünk.

- Remélem jól utaztak, köszönjük, hogy ezt a légitársaságot választották, s a többi, s a többi... – motyogom unottan. Párat az épület széle felé lépdelek és érdeklődve figyelem a kávéház előtt gyülekező zsarukat. – Nos, Bodwin, itt csak a hülyék próbálkoznak azzal, hogy minket megtaláljanak… Rendben, ne nézz így rám, tudom, hogy pofátlan dolog pont a zsaruknál elbújni, mivel… hát, te is az vagy. De az autókat nem látom, tehát a terv eddig bevált – tudom le nemes egyszerűséggel a problémát és visszamegyek a lépcsőfeljáróhoz. Hátamat és szárnyaimat a falnak döntöm, majd törökülésbe ülök. Arcomat a Nap felé fordítom, élvezettel hunyom be szememet. Elégedetten felhümmögök. – Remek. – Egy-két percig egyedül a napsugarak melegét élvezem és kissé széttárom szárnyaimat, hogy a tollak közé is bejusson az üdítő meleg. – Ahhoz képest, hogy zsaru vagy, egészen meg lehet téged kedvelni – szólalok meg és észre se veszem, ahogy ujjaim rátévednek a nyakamban lógó keresztre. Megforgatom, kitapintom a belevájt mintákat… - Mióta vagy rendőr? – Elképzelésem szerint vagy túl régóta vagy túl kevés ideje…

by Ajánlott tartalom