Michael Bodwin és Aya Caine lakása

Az arcomra fagyott rezzenéstelen kifejezéssel nézem az alattam lévő felhajtást, a szirénázó rendőrautókat, az oly ismerős kommandósokat szállító buszt, a nyüzsgő egyenruhásokat és a közöttük araszoló, a peckesen sétáló nagydarab férfi mellett szinte elvesző apró alakot: Aya-t.
Egy kívülálló számára semmi nem olvasható le a vonásaimról, miközben a lelkemben tornádó tombol és legszívesebben azonnal a mélybe vetném magam, hogy mindenkit megöljek, aki csak egy ujjal is hozzányúlt kedvesemhez, aki láthatóan alig áll a lábán, néha megtorpan és összegörnyed, amit csak annak a számlájára tudok írni, hogy ezek az állatok bántották.
De nem tehetem meg! Még nem! A parancs, az engedély még nem hangzott el, ami lehetőséget ad nekem, hogy darabokra cincáljak mindenkit és főleg azt az embert, aki erre az egészre parancsot adott, aki egy terhes nőt sem kímél, de hát mit is várhatnék tőle azok után, amit a saját szerelmével tett.
A pilóta ideges pánikolására, csak felé fordítottam a fejem és egyetlen szót ejtettem csak ki összepréselt ajkaim közül.
- Nem!
Ekkor megszólalt a fülesem és végre elhangzottak a várva várt szavak, amitől sötéten felvillantak a szemeim és hidegen bólintottam, bár ezt a pilótán kívül, aki már erősen izzadt, senki nem láthatta.
- Értettem Mester!
Ellenőriztem a derekamon a hevedert, meg a magamra csatolt fegyvereket és most a pilótának is bólintottam.
- Mehetünk, oda le. – intettem a lezárt terület felé. – Elég, ha 30 méterig leviszel és ha földet értem, húzhatsz is el.

Bár az idegei citeráznak a pilótának, azért becsületére legyen mondva teljesíti a parancsomat, igaz nincs is sok választása, ha nem akar velem együtt leszállni.
Egyelőre még nem aktíválom a képességemet, mert azzal macerás lenne simán földet érni, akármelyiket is vetném be, így csak feszülten figyelem az alattam kialakuló helyzetet, hogy kellő időben tudjak reagálni.
Látom, hogy King dühösen beszél a rádiójába és, hogy Kohler is felém meregeti a szemét, hiszen szinte csak rájuk fókuszálok.
Már készülök, mikor a pilóta jelzi, hogy a kellő magasságban vagyunk, aztán azt is, hogy ultimátumot kapott, de ez már engem nem érdekel.
- Astala Vista Baby! – ragadom meg a vékony hegymászó kötél végét és kiugrom a gépből.
Az övemre csatolt racsni szinte füstöl a sebességtől, ahogy vészesen közeledem a földhöz, majd az utolsó méteren húzom be a féket és a sok éves gyakorlatnak megfelelően landolok. Azonnal kicsatolom magam, mert sejtem, hogy különben a gép magával ránt, hiszen az azt vezető srác már biztos összetojta a gatyáját.
Aztán – a testem atomjainak összesűrítése után - minden figyelmem a feleségemet körülvevő kommandósoké és legfőképp Kohle-ré.

Már épp elcsodálkoztam azon, hogy megtartott, amikor megtántorodtam, de már láttam is, ahogy elsötétült a tekintete, és persze azonnal durvasággal kellett kompenzálnia az előbbi előzékenységét. Tipikus King. És hát... tipikus én.
-Egy babát lecsukni? - engedtem meg magamnak egy gunyoros mosolyt. - Csak addig hagyj életben, amíg azt a tárgyalást megnézem... uram.
Viszont már tényleg nagyon nehezen bírtam tartani magam, egyre nehezebb volt visszatartani a nyögéseimet, támaszték nélkül talpon maradni meg szinte lehetetlen. De hát muszáj volt. Tudtam, hogy itt senki nem fog segíteni, és nem szerezhetem meg Kingnek azt az örömöt, hogy összeesek, vagy pihenőért és ülőhelyért esdeklek.
-Még egy kicsit... csak még egy kicsit bírd ki - suttogtam a hasamnak, miközben folyamatosan simogattam rajta keresztül az odabent mozgolódó apró emberkét. - Itt van a mama, nem lesz semmi baj. Itt vagyok... még...
És hamarosan a papa is megérkezett. Igen hatásos belépővel, hozzá kell tennem. A helikopter, ami még nekem is gyanús volt, már mindenki tekintetét vonzotta, mint egy hatalmas mágnes, de nem annyira, mint a hamarosan megjelenő Mike, aki ninjákat megszégyenítő módon, másodpercek alatt letudta azt a vagy harminc métert, ami elválasztotta a talajtól.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, mit művel. Bár határtalan megkönnyebbülés árasztott el, amiért láttam, hogy él, megint itt van a közelemben, ráadásul ilyen mutatványokra képes, hogy legszívesebben azonnal nekiláttam volna csinálni vele a következő kismanót, ugyanakkor leesett állal figyeltem, mit művel. Valahogy tőle szokatlan módon olyan volt az arckifejezése, a mozgása, az egész kisugárzása... olyan... mint nekem. Vajon hol járhatott?
Mivel már lelepleződtünk, nem volt értelme finomkodni, esetlen pingvintotyogással közelebb mentem hozzá, hogy végre együtt lehessünk, bár fogalmam sem volt, hogy hogy akar a zsaruk gyűrűjéből kiszabadulni.
-Szivem! - kiáltottam felé. - Hol voltál? És...Ó! - fintorodtam el fájdalmasan az újabb görcstől, és megint a hasamba karoltam. - Egek!... Hát nem így képzeltem, de... gondoltam szólok, hogy... Istenem!

Aya hangja az ami elsőre a fülembe hatol és önkéntelenül is teszek felé egy lépést, bár tudom, hogy ő csak a második helyen szerepel a mester tervében és először az elsőt kell elvégeznem.
De a következő pillanatban megkeményedik a tekintetem, ahogy azok a lapát kezek visszahúzzák és a látóterem jórészét a főnököm, azaz a volt főnököm teszi ki.
- Azt majd meglátjuk! – buknak elő a szavak az ajkaimról, de igazából már nem is rá figyelek, hanem a megszólaló Kohler-ra, bár fogalmam sincs honnan veszi, hogy használom a képességemet, de nem is érdekel. Ahogy a rám szegeződő fegyverek sem, hiszen tudom, hogy nem sok kárt tudnak bennem tenni.
Egy pár percig csak állok a golyózápor közepén, hagyva, hogy megtapasztalják annak hiábavalóságát és tehetetlennek érezzék magukat, ami az én malmomra hajtja a vizet, és még az sem érdekel, hogy King dühösen, minden erejét beleadva vágjon kupán, amire egy gonosz mosoly szalad szét az arcomon, hogy a következő szavaira ez döbbenetté alakuljon át.
Még jó, hogy rajtam van a napszemüveg, így talán nem árultam el magam, de mielőtt ez még nyilvánvalóbb lenne, megszólal a haed seet-tem, és a Mester minden más gondolatot kitakarít a fejemből, de a közelemben álló Aya láttán ismét visszanyerem a józan eszem maradékát, hiszen tudom, hogy ha megölöm Kohlert, akkor neki és a.....rögtön megszülető gyermekemnek is vége.
- Megteszem, de nem......nem azonnal! - sziszegem szinte hangtalanul.
A szemüvegem romjait lekapom a fejemről, aztán egy határozott mozdulattal taszítom félre az előttem lecövekelt King-et, majd egy villámgyors lépéssel Kohler mellett termek, majd a fejéhez szegezem a pisztolyomat és recsegő, érzelemmentes hangon kiáltok fel.
- Mindenki dobja el a fegyvert, ha nem akarják, hogy szétloccsantsam a fejét! Aya, gyere ide hozzám! Mi most elmegyünk! – nézek sötéten King szemébe, miközben szinte belefúrom a fegyverem csövét a rendőrfőnök halántékába.

Meg kell vallanom, nem számítottam arra, hogy ez a nyomorul Kohler nem félti az életét. Vagy annyira hülye, hogy elképzelni sem tudja, hogy valaki tényleg beváltja a fenyegetését?
A végeredmény mindegy, mert a tervem Így se, úgy se jött be és az sem segít az idegállapotomon, mikor King megszólal, mert elvonja a figyelmemet és csak rá kell néznem a feleségemre, hogy tudjam, akármennyire is kemény csaj, most a zsarunak igaza van.
Hirtelen eltanácstalanodtam, hiszen az Aya felé érzett mérhetetlen szerelem kezdte legyűrni a kondicionálás hatását, főleg, hogy ilyen szorul és veszélyes helyzetben láttam. Magamat nem féltettem, eszembe sem jutott, de azt tudtam hogy velük bármelyik percben végezhet egy eltévedt golyó.
Ekkor hallottam meg azt a fura hangot, de mire elgondolkozhattam volna, hogy mi a fene az, már felhangzott a fülemben a Mester erőteljes parancsa, aminek most már képtelen voltam ellenállni.
Az ujjam megszorult a pisztoly ravaszán és a golyó elhagyta a csövet. Szinte abban a pillanatban már löktem is az elnehezült testet King karjaiba, majd jó pár lövést megeresztettem az Aya-t körbefogó zsarukra, és ha tudtam, bár nagyon aggódtam, hogy én magam okozok sérülést nekik, nagy lendülettel az egyik üres rendőrautó felé löktem a kedvesemet, hogy talán azzal elmenekülhessünk.
- Megtörtént, uram! – kiáltottam bele a mikrofonba. – És most segítsen, hogy megmentsem a feleségem, ahogy ígérte! – tört rám a féltés szinte atomi erővel.
- Ne aggódj drágám, kijutunk innen! – szóltam Aya-hoz is, ha sikerült egyáltalán.

Elképedve néztem, ahogy Mike fegyvert fogott Kohlerre. Nem voltam hülye, tudtam, hogy nem üres fenyegetés. Bérgyilkos vagyok, és mint ilyen, sokszor találkoztam már a halállal hullák, haldoklók, gyilkosok személyében. Meg tudtam különböztetni a blöfföt a valódi elhatározástól, hogy most bizony megölünk egy embert. Pláne, hogy Mike eddig tényleg csak önvédelemből ölt, az előre tervezett gyilkosság nagyon nem az ő asztala volt. Az ilyesfajta harchoz a magamfajták jobban értettek, legalábbis, hogy ne süssön közben rólunk, ha nem muszáj, hogy tényleg ne számítsanak semmi jóra, a kezemben lévő ember meg fog halni. Láttam a szemén, hogy komolyan gondolja. Hogy bármi is történik, Kohler nem fogja túlélni a ma estét.
De hát miért csinálja? Miért viselkedik abszolút ellentétesen a természetével? Mi történt vele? Eddig is kerültem már húzós helyzetbe, de akkor is tudott uralkodni magán, legalább annyira, hogy ne leplezze le magát. Ez pedig ráadásul a főnöke, akit szeret, nem szeret, akkor se hittem soha, hogy meg tudna ölni.
-Mit művelsz? - meredtem rá döbbenten. - Mi a fenét művelsz? Tedd le azt a rohadt pisztolyt! Mike, te nem vagy gyilkos, ne csi... NE!!!
Ugrotta volna én valami remek kis fedezékbe, de hát hogy a fenébe csináltam volna ezt ekkora, mozgó hassal? Lebuktam, amennyire csak tudtam, de ez volt a maxi, amit össze tudtam hozni, és egyáltalán nem ellenkeztem, amikor egy rendőrautó felé penderített. Ültő helyemben lábal húztam magamhoz az egyik földön vergődő, Mike fegyveréből szabadult töltényt bekapott rendőr szolgálati pisztolyát, majd a világ legesetlenebb aerobic mutatványával vettem kézbe, hogy beszálljak a lövöldözésbe, hogy távol tartsam magunktól Mike ex-kollégáit.
Mikor azonban meghallottam, mit mondott, elöntött a düh. Most, hogy jobban megnéztem, valami kis pöcök állt ki a füléből. Nyilván abból a headsetből szóltak az utasítások. Már csak azt kéne tudni, kitől, és miért engedelmeskedik neki Mike ilyen vakon.
-Az istenit neki - csikorgattam a fogamat, és feltápászkodva belöktem Mike-ot a helyemre a hátsó ülésre, én pedig beültem a kormány elé, ahol miután hátralöktem az ülést, hogy a nagy hasammal elférjek, egyik kezemet a kormánykeréken tartva, a másikkal kifelé célozva folytattam a töltények, és így a minket fenyegető rendőrök ritkítását, gázt adtam. Előtte azonban, mikor Mike még a kezeim között volt, egy gyors mozdulattal kitéptem a füléből a headsetet, és a sajátomba tömtem.
-Ki a szar vagy te?! - üvöltöttem bele a mikrofonba, miközben elfordítottam a slusszkulcsot, és a gázra léptem. - Ebben a családban csak én gyilkolhatok! Ha ki akarsz valakit nyíratni, hozzám fordulj, ne hozzá! Ez neked is szól! - dörrentem rá Mike-ra a visszapillantó tükörben szegezve rá szikrázó tekintetem. - Megmondtam, hogy ilyen esetben fordulj hozzám. Én már úgyis gyilkos vagyok, nekem már mindegy. Kellett ez neked?! Te is azzá akartál válni, mint én? Most elégedett vagy?! Ááá... Az istenit! Hány kölyökkel kell egyszerre foglalkoznom?! Az eszem megáll! Meghülyültetek? Felbőszíteni egy terhes, szülő nőt! Sok idióta!

A rendőrök teljesítik a főnök parancsát, és nem tántorítanak, Kohler pedig ridegen szól Mike-hoz, mint akit a legkevésbé sem érdekel, mi fog most történni.
-Ha le akar lőni, esünk túl rajta, de jobb, ha tudja, ha ki is jut innen élve, nincs olyan hely a földön, ahol ezek után biztonságban lesznek. Adja fel, egyenlőre ha jól viselkedik a börtönben, 10 év múlva ki is szabadulhat. Tényleg azt akarja, hogy a gyermeke ne ismerje egyiket sem a szülei közül?
Egy ideig úgy tűnik, a szavai eljutnak fogva tartójához, a kívülállók közül csak Aya sejtheti, hogy valójában Mike nem a hallottakat mérlegeli...pontosabban nem azt, amit Kohler-től hall, hanem amit Stryker üzen a fülébe. Amikor a rendőrfőnök vérző fejjel zuhan közéjük, a döbbenettől először ledermednek, és a félelem, amit eddig olyan jól el tudtak nyomni a tudatuk legsötétebb zugába, most rémes valóságként jelenik meg szemeik előtt, és bár tudják, hogy tenniük kéne valamit, egyszerűen képtelenek rá. Még azok is csak állnak, akiknek Aya-t kellett volna arrébb vinni, a mellkasukba csapódó golyóktól pedig hanyatt esnek, mint valami civil, akit most lőnek meg életében először. A színtiszta elemi terror még King-et behálózza, így ezek után ő sem tud mást tenni, mint a kezében szorongatni néhai főnöke holttestét, mintha azzal segítene rajta, hogy nem hagyja őt a földre zuhanni.
-Miért...
Csak ezt suttogja, majd mikor a rendőrautó elszáguld, akkor tud csupán annyira erőt venni magán, hogy utána nézzen.
-Megbíztam benned...ha elkaplak, az ég irgalmazzon neked, és a fattyadnak!

-Szép munka - szól a mester az utca másik végében lévő házban Ratna-nak, ki kegyetlen mosolyt villant válaszként.
-Szeretné, hogy levadásszam őket?
-Nem. Azt ígértem, elmenekülhetnek, és azt hiszem, nincs abban semmi rossz, ha futni hagyom őket, arra a kis időre, ami még hátra van nekik.
Aya hangjára nem reagál semmit, hacsak az nem reakció, hogy kikapcsolja a gépet, és megparancsolja a kommandósainak, hogy "takarítsanak ki" amíg ő Ratna-val együtt távozik z épületből.

Ahogy a lopott rendőrautó távolodik a helyszínről, a hatalma Mike felett is egyre gyengül, mígnem semmivé foszlik. A szabadság szédítő, gyomorforgató érzéssel párosul, ami csak részben tudható be a képesség mellékhatásainak....

Mellesleg, a rendőrautók helyzetét centiméterre pontosan be tudják mérni, szóval van durván 3 percetek, mielőtt a rendőrségi helikopter ismételten a sarkatokban lesz, és ezúttal már csak magatokra számíthattok.

Bár a lövés pillanatában úgy érzem, hogy ezt muszáj megtennem és a világ sorsa múlik rajta, de minimum a mutánsoké és Aya-é, viszont az utána következő minden másodperc ólomsúllyal nehezedik rám, mert valami mintha megszakadt volna bennem.
Bár most egyelőre nem vagyok képes még ezen gondolkozni, hiszen vészes gyorsasággal peregnek az események, de azért még meghallom King fojtott és egyúttal döbbent kiáltását, amit felém intéz.
Most az első, hogy Aya-t és a születendő gyermekemet biztonságban tudjam és ehhez ki kell törni a rendőrgyűrűből, ami most lesz vagy soha, mert még mindenki le van dermedve a sokktól.
Míg a fejemben pörögtek az ötletek, addig viszont szívem szerelme sem tétlenkedett, mert nem hazudtolva önmagát, szerzett egy pisztolyt azzal ritkított mindenkit, aki az utunkba állt, aztán meg úgy káromkodott, hogy csak remélni mertem, hogy ezt a pocakjából épp kifelé készülő lurkó nem hallja, mert nem szeretném, ha valami hasonló lenne az első szava.
Meg sem tudtam szólalni, miközben szinte belökött a kipécézett autóba és maga pattant a volánhoz, de közben megszabadított a fülesemtől, amit csak egy rémült nyikkanással kommentáltam. Mind eközben mindketten lőttünk mindenre ami mozgott.
~ Még szerencse, hogy golyóálló van rajtuk! ~ bukkant fel az első normális gondolat a fejemben, amin meg is lepődtem, hiszen eddig mintha tompa köd ülte volna meg a fejem.
- Mit csinálsz te őrült nőszemély! – kiáltottam a csikorgó gumikkal száguldó nejemre, aki egyszerre vezetett, lövöldözött és üvöltözött valakivel a saját fülesembe.
Ha sikerült kijutnunk a lezárt területről, akkor nagyot fújva dőltem hátra miközben nem értettem semmit, de egyre másra olyan képek villantak fel bennem, amik elrémisztettek.
- Aya, valahol meg kell állnod! A kocsit bármelyik percben bemérhetik. Át kell ülnünk egy másikba…….és azonnal kórházba kell mennünk! – néztem a mocorgó hasára.

-Ne merészelj visszaszólni nekem! - reccsentem rá Mike-ra továbbra is a visszapillantóból nézve, és hozzávágtam az elnémult headsetet. - Eltűnsz két napra, semmi életjelet nem adsz magadról, aztán megjelensz itt, mint egy közönséges gyilkos, leállsz szemtanúk előtt fejeseket ölni, mint a legbénább kezdő, és még neked áll feljebb?! Ezt rohadtul gondold végig, vagy megszülheted te a gyerekünket a büdös életbe! Cseszd meg, édesem, jó?
Közben két rendőrön is keresztül hajtottam, akik nem egészen voltak képesek felmérni az erőviszonyokat köztük és az autó között, úgyhogy miután a kocsi orra nekik csapódott, ők pedig oldalra penderültek, biztos lehettem benne, hogy legalább a medencecsontjuk eltörött, de kis szerencsével a lábuk is, így ők már biztos nem tudnak követni.
-Pofa be, én is tudom! - üvöltöttem most már teljesen kikelve magamból.
Így aztán, amint kikerültünk a közvetlen életveszélyből, satuféket nyomva azonnal lefékeztem az úttest kellős közepén gyönyörű fekete vonalakat húzva magunk után az aszfaltba, hogy csak úgy füstölt. Mindezek után kecsesnek semmiképp sem mondható mozdulattal kikászálódtam a helyemről, odaléptem a leglepusztultabb kocsihoz, aminek a tulajdonosának biztos nem telt nyomkövető biztonsági berendezésre, és nemes egyszerűséggel szétlőttem a zárat.
-Most te vezetsz - intettem a fejemmel.
Mielőtt azonban beszálltunk, még gyorsan elkaptam, és amennyire a hasamtól hozzáfértem magamhoz ölelve szenvedélyesen megcsókoltam, a végét egy fájdalmas hörgéssel elintézve, mivel megint beindultak a fájások. Már egy perc sem lehetett két hullám között.
-Gyerünk már, ne tököljünk - csaptam a hátára sürgetve. - Ne most lőjenek mindhármunkat szitá-vááááá. Jesszus, szivem, gyorsan, gyerünk, gyerünk - kapkodtam a lábaimat az anyósülés felé, ahova azonnal be is huppantam. - Vigyél el innen valahova, ahol... istenem... Azt hiszem... mindjárt... lesz egy... gyerekünk...

//Folytatás: Elhagyatott gyárnegyed//