Brooklyni utcák

Befordultam a sarkon, és egyből valami dörrenést hallottam. Ijedtem robbantottam egy szolidabbat. Ez a nap is jól kezdődik...
A földre vetettem magam, és észrevettem, hogy nem csak én tettem így... Már egy feltűnően csinos nő is feküdt ott.
- Szép reggelt, hölgyem... Remélem, nem zavarom.
Úgy gondolom, ez aligha volt a megfelelő köszönési formula, de ilyen helyzetben aligha volt alkalmam ennél udvariasabbnak lenni.
- Elhallgass, Steven... - súgtam a kísértetemnek, aki éppen rám ragadt, és most kárörvendően vihogott, majd visszafordultam a nőhöz - Kérem, nem tudja, mi történt itt? Nem fest túl jól a helyzet...

Réka bólint a nem messze tőle szintén a földre huppanó férfinak. Az öltönyös, vörösesbarna férfi olyan a szemében, mint egy megszeppent skót lord, és ez már-már mosolygásra készteti.
~De ez egy mutáns! Nálam talán egy kicsit fiatalabb. Nem lehet, hogy ennyire ne tudja, miről van szó, akkor viszont nem olyan elveszett, mint amilyennek kinéz. Okos mutáns. Helyes.~
Réka jelét se adja, hogy felfedezte a férfi (ezek szerint nem publikus) kilétét és tapintatosan úgy tesz, mintha nem tudna semmiről.
- Látta ezt? Szerintem mutánsok. Ha nem lép közbe valaki, még szétszedik a helyet! Én mindjárt közbelépek, maga mit tesz? Jön, vagy hívja a rendőrséget?
Réka a férfi válaszára várva gyorsan végigpillant még a fűben, hátha van bármilyen szemét, amit felhasználhat transzformálásra. Még egy rövid ideje maradhatott a képességből.
~Talán nem a legrosszabbkor fog lejárni.~
Réka, ahogy alaposabban körbenéz, még egy mutánst vesz észre, aki felett eddig valahogy átsiklott; A férfi egy padon ül a parkban.

Széééép téli nap. Iskolaszünet és kivételesen a különórám is elmaradt. Nem vagyok egy lógós típus, de az utóbbi időben egy kicsikét jobban lefárasztott a tanulás, meg a mindennapi élet. Időnként nekem is kell némi kikapcsolódás.
Mivel jómagam nem vonzódom a tévés, internetes, valamint számítógépes agybutításhoz, ezért ilyenkor azt teszem, amit manapság kevesen az én koromban: kimegyek a friss levegőre és leülök valahol...már amennyire New York friss levegőt nyújthat akárkinek.
Igazából bármelyik park megteszi. Békés, nyugodt, alig vannak emberek és...
...És normál esetben nem robbannak ki a közeli büfé ablakai, természetellenes, irányított elektromos töltés hatására. Pláne nem robbanásban megnyilvánuló visszhanggal.
Mint jó amerikai polgár, inkább a fedezékbe vonulást választottam. Kíváncsiságom azonban visszatartott a meneküléstől. Sebesen az egyik fa mögé rohantam, ahonnan enyhén kikukkantva próbáltam felmérni a történteket.
Életem első mutánsélményének voltam szemtanúja. A színpadon egy villámló bőrkabátos ifjú, valamint valamiféle eltorzult hüllőalak. Azt hiszem a Pókember-képregényekben látni hasonlót. Furcsálltam mondjuk, elvileg a mutánsok rentőzködni szoktak...vagy nem?
~Ennek fele se tréfa, hívom a rendőröket! ~ütött szöget fejembe a gondolat és mobiltelefonomat elővéve már tárcsáztam is a 911-et.

- Hát persze, hogy mutánsok, hölygem, ez egyértelmű. De hogy érti azt, hogy közbelépni? Nem vagyok biztos benne, hogy ez túl bölcs dolog lenne...
- 'Nem... Segíts a nőnek, muszáj segítened neki...
- Steven, megmondtam, hogy hallgass, most nem érek rá! - csattantam fel.
Legtöbbször egy modern headset van a fülemen, pont az ilyen alkalmakra. Ha valaki képes kommunikálni a szellemvilággal, megeshet, hogy őrültnek nézik.
- Elnézést, csak közben telefonáltam...
Most levettem a fülemről és a zakóm zsebébe süllyesztettem a ketyerét. Voltaképpen azt hiszem, még sohasem használtam. A mobiltelefon, amivel össze lehetne hangolni, réges-rég elolvadt egy dühkitörésemben.
- Tehát közbe kíván lépni. Van valamilyen fegyvere?
Jómagam előhúztam a nadrágzsebemből a kis műanyag tokba zárt, tükrözően fényesre suvickolt pengéjű kabalaszikémet. Kissé talán morbid, és nem a legalkalmasabb fegyver, arról nem is beszélve, milyen eszmei értékkel bír számomra, de a nehéz helyzetek nehéz döntéseket kívánnak, nemde?
A szemem sarkából észrevettem a fiatalembert, aki valamiért nem futott el. De legalább jobb fedezéke adódott, mint nekünk kettőnknek. Már ezért is hálás lehet, azt hiszem.

Réka keze végre használható tárgyba futott. Egy kétágú, hosszabb bot, az egyik fa nagyobb, letört ága akadt fenn az egyik bokron. Megfelelő mennyiségű anyag, hogy valamilyen ütésre-védekezésre használatos eszköz legyen, ám nem elég egy lőfegyverhez...
- B.ssza meg - mondja önkéntelenül magyarul, és mielőtt végleg lejárna a képesség hatása, kettétöri az ágat és elkezdi formálni. Két rugalmasabb gumibot alakul ki a két kezében az ág darabjaiból.
- Tessék, fegyver, egészségére - mondja Réka és maga felkel, legörnyedve, szinte guggoló helyzetben indul el gyorsan a sövény mellett és befut az asztalok közé, cikk-cakk vonal mentén, fedezékről fedezékre. A két veszélyes mutáns vihorászva tér be a parkba és elindulnak a büfé felé. Az egyikük földnek fordított tenyeréből fénylő, vöröses fehér energianyaláb indul, ami végigperzseli a talajt, ahogy a megidézője halad előre. A fiú hangos nevetés közepette kisstílűen lerombol még két kukát, egy mászókát és egy csúzdát, a kis közeli játszótér teljes berendezését.
Társa valamilyen furcsa, görnyedt hüllővé változott, hosszú farokkal. Olyan, mint egy elfuserált velociraptor. Ám karmai, fogai láthatóan nagyok.
Az emberek eddigre szerteszét menekültek, csak a büfés szorult bódéjába, és most onnan kiabál panaszos hangon.
- Vigyenek, amit akarnak, csak ne bántsanak!
A férfi valószínűleg a pult alatt reszket.
A két mutáns hangosan röhög. Az energiával játszó emberi hangon, a társa pedig valami furcsa, gurguláza, mély, embertelen hörgéssel.
Réka eléri az utolsó asztalokat és gondolkodik. Időt hagy Hugh-nak, hogy utolérje, ha akarja, és a közelben fedezékbe menekült fiatalnak, hogy belépjen a cselekményekbe, ha akar.
Ez alatt a lehetőségeket fontolgatja.
~Ha csak az egyiket meg tudnám érinteni ~

Tárcsáztam...tárcsáztam...és tárcsáztam...volna, ha nem csapott volna meg a mobilkészülékemből kitörő szikra. Ijedtemben a földre dobtam telefonomat, mely, mivel a fűbe hullott, szerencsére nem adott ki jelentősebb és feltűnőbb hangot. Sajnos nem nagyon volt időm gyászolni, mivel a bőrkabátos tomboló titán a közelemben döntött úgy, hogy tereprendezést tart. Valószínűleg a sugárzó egyéniségéből fakadó energiakisülés tette tönkre a telefonomat.
~Anyu meg fog ölni ezért, ha hazaérek...de ezek hamarabb is megteszik, ha rámtalálnak! ~Hirtelen elképzeltem, ahogy a gyíkember a farkával összeszorítja a nyakamat, miközben sugarat lőnek rám. Nem volt kellemes gondolat.
Ezalatt az idő alatt a rettentő páros már megszabadította a parkot a játszótértől és a kitaposott ösvénytől is...hogy vadi új vízelvezető árkot hagyjon a helyükön. Milyen figyelmes... De hol vannak a rendőrök? Most komolyan!
Természetesen utána eszembe jutott, hogy nekem kellett volna hívnom őket. Hiszen már minden épeszű embert messze vitt a pánik...kivéve a büfést. Az ő szavai ütötték meg még a fülemet a pusztítók rötyögései mellett.
~Te jószagú padlizsánpástétom! Ezek meg is ölhetik szegény öreget! Felé tartanak, pedig biztos nem ártott nekik semmit! -gondoltam végig a dolgot, miközben már egyre közelebb hallottam magamhoz a két vihorászó szörnyeteget. Ki kellett találnom valamit, de ugyan mit tehetnék? Most nem tudok rendőröket képzelni ide, ha meg is teszem, ötve hiszem, hogy visszatartanák őket...valami más kellett ide.
Hirtelen gondoltam valamit. Különleges erőm eddig is kiterjedt több érzékre is. Hátha most is sikerül valamit rögtönöznöm.
A fedezékemből éppen rálátásom nyílt a két alakra. kicsivel közelebb volt hozzám a lövöldözős, míg a gyíkpofa mellette haladt. Ronda egy látvány volt, de mintha még büszke is lett volna erre. Ha belegondolok abba, hogy már öt évesen is mennyivel szebb gyurmaszobrokat készítettem...de mindegy. Amint hatókörzetembe kerültek, vártam a megfelelő pillanatot. A bőrkabátos újabb pusztításra készült jobb kezével. Ezt használtam ki. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett mindez, mintha a kezét odébbtolta volna valami...egyenesen társának irányába.

Elkerekedett szemmel figyeltem, ahogy a nő kezében lévő botok átalakulnak valami mássá. Gumibot...
- Köszönöm - hálálkodtam, bár nem igazán tudtam, mit is kéne kezdenem a fegyverrel. Azok az energianyalábok eléggé pusztítónak tűntek, de legalábbis jóval hatásosabbnak, mint egy gumibot...
Azért a nő után eredtem. Mi mást tehettem volna? Elvégre, én volnék a férfi, szégyen lenne, ha több félelmet mutatnék nála...
Másfelől, jómagam csaj egy egyszerű orvos vagyok. A nő pedig mutáns, és amilyen határozott, aligha először van csatatéren.
Bár... Ha a szó akadémikus értelmét vesszük, én is mutáns vagyok. De ha használnám a képességemet, azzal nem hogy a pultja alatt reszkető büfést nem tudnám megvédeni, de még a nőt, meg a telefonjával bajlódó fiút is megölném...
Igaz, maga a probléma megszűnne, mégis, talán sokkal okosabb lenne a képességemre vagy inkáb átkomra mint utolsó mentsvárra gondolni...
A parkon át nem volt nehéz követni a két mutáns nyomát. De mi az a másik? Olyan, mint valamiféle őshüllő. Borzalmas! Más sem hiányzik, minthogy egy ilyennel kelljen megküzdenem... Pedig nincs kizárva, hogy sor kerül rá...

Az angolarcú lassan felzárkózott Rékához, láthatólag némi tépelődés után. A másik mutáns a fák között megpróbálta a képességét használni, ezt Réka érezte.
A két huligán között támadt egy kis képzavar, ahogy a villámos a raptor felé emelte a kezét.
-Hhhhhhhrrrrhrhrhrhrhrhr?
- Én nem csinálok semmit, nem tudom, mi ez!
- Hhhhrhrhrhrhrhrh!
A raptor egyre mérgesebb. Réka gyanítja, hogy az ötödik mutáns keze van a dologban
~Ügyes gyerek~ gondolja magában, és várja, hogy a két támadó összekap, ám ez elmarad, mivel a büfés ekkor feltűnik az ablakban és egy shotgun-ból nyit tüzet a mutánsokra. Azok szétrebbennek, ahogy a fegyver dörren, a a helyzet pedig komolyra fordul, ahogy a villámszóró vörös energianyalábokkal áll neki bombázni a kis büfé épületét, portéka hullik mindenfelé, egy kábel elvágása után pedig elektromos szikrák pattannak. A velociraptor izgatottan rohangál körbe-körbe és amíg társa dühösen ostromolja az eddigre harcképtelen kis várat, ő felugrik az asztalokra, hogy ehető után szimatoljon az elmenekült civilek által hátrahagyott dolgok között.
~Ennek a fele sem tréfa~ gondolja magában Réka, akit épp készülnek társával egyetemben felfedezni, ezért inkább maga megy az események elébe.
Haját kibontja, motoros ruháján lehúzza a cipzárt, hogy a dekoltázsa érvényesüljön és gumibotját Hugh-nak dobva feláll, majd elindul a villámszóró felé.
A helyzet azonnal gyökeresen megváltozik. A raptor hangosan gurgulázva ad hangot meglepődésének és csak áll megmerevedve az asztalon, mint egy socially awkward pingvin, fejét jobbra-balra billetnve igyekszik megfigyelni Rékát oldalt elhelyezkedő szemeivel.
A villámszóró pedig megfordul.
- Mi van, he...? Oh.
Arcán buta kifejezés terül el, ahogy a motorosruhás nő közeledik felé.
- Szia szépfiú! Tetszik a képességed - mondja a tőle telhető legdögösebb hangon Réka, majd, mintha mi sem lenne természetesebb, odasétál a fiúhoz.
- Csak nem mutáns vagy?
Ahogy odaér, átkarolja a srác derekát és a kinyújtott kezét végigsimítja.
- Nahát, mennyi erő lakozik ebben az egyetlen emberben... Más is ilyen... Kirobbanó benned? - kérdi kacsintva. Miután a férfi bőréhez ért, már megvan, amire vágyott.
A két huligán teljesen leállt, nem tudják, hogy ilyenkor mi van.
- Öh... ja. - mondja a sármőr, aki ekkor kapcsol és teljesen elönti a férfiúi büszkeség - elég jó vagyok baby, ha te is érted - kacsint erőltetetten Rékára.
~Micsoda James Bond~ gondolja Réka és ellép a fiútól, látszólag különösebb indok nélkül, hogy odalépjen az egyik asztalhoz. Hűlőben lévő kávé, újság és szőlő. A két huligán mutáns összenéz.
Réka megfog egy szőlőszemet és az ajkához emeli. Megérinti a nyelvével.
A villámszóró mutáns arca teljesen megnyúlik, ahogy elönti a vágy. Előrelép Réka felé.
Abszolút nem számítva a következő pilanatra...
Réka felemeli a kezét és a tenyeréből egyetlen, fényes sugárnyaláb pattanik ki a fiú mellkasának. A srác hátrabukfencezik az egyik asztalon keresztül, meglepődve kiált fel.
A raptor azonnal támadásba lendül, asztalról asztalra ugrálva, szélsebesen közeledve Réka felé.
A lány épp készülne egy asztalra fellépve távolabb ugrani és az asztal tetején jár maga is, amikor hátrafordul, hogy újra tüzet nyisson.
Egy villám hasítja ketté alatta a bútort, ő pedig egyensúlyát vesztve zuhan a darabok alá.
- Rajtam nem fog a villám, baby - röhög az eddig lefegyerzettnek hitt mutáns.
A raptor kegyetlen sebességgel érkezik a helyszínre és ugrásra készül, hogy a lányra vesse magát.
~Ez a reggel is jól indul~ suhan át Réka agyán. ~Most igazán elkéne a segítség, uraim...~ gondolja, és reméli, a hátramaradt két fiú cselekvésre határozza magát.

Elképedve bámultam, amit a hirtelen, szinte a semmiből előbukkanó bőrkabátos hölgyemény produkált. Illetve...amit a szülei produkáltak. Már elnézést. Will, igazán moderálhatnád magadat, még akkor is, ha állandóan magadban beszélsz!
Na jó, visszatérve az eseményekhez, egy kicsikét fura dolog történt ezek után. Eleinte nem is értettem, miféle különös indok vehette rá a hölgyet, hogy ilyen sajátos módon közelítse meg a pusztító dúvadak emberségesebbnek kinéző tagját. Legalábbis addig, amíg észre nem vettem, mennyire hasonló erővel küldte padlóra az illetőt. Sőt. Mintha teljesen ugyanaz lett volna.
Szó, ami szó, pillanatnyi előnyre tett szert, de szegény büfésnek sem árt, ha valaki segít. Valószínűleg ottrekedhetett a romok alatt. Már épp indultam is volna, hogy elkezdjek turkálni a törmelékek között, amikor a lány meglehetősen kellemetlen helyzetbe került. Halálosan kellemetlenbe.
Elképedt szemekkel bámultam, ahogy a tehetetlen hősnő egyensúlyát vesztve zuhant az asztal romjai közé. A gyíkpofa pedig vészesen közelített. És egyedül voltam! Valakinek ki kell hoznia, különben megölik!
~Csak tűnnénk el! Tűnnénk el! Tűnnénk el! ~skandáltam magamban. Ekkor eszembe jutott egy újabb őrült ötlet. Annyira őrült, hogy még akár sikerülhet is. Koncentrálni kezdtem a két gonosz mutánsra, remélve, hogy a tervem beválik.
Úgy tűnik sikerült is, a bennem dúló adrenalin azt hiszem fokozta a teljesítőképességemet. A gyíkpofa elképedten tekintett köre, akárcsak társa. Mintha keresnék áldozatukat, hová is tűnt. Ekkor igyekeztem odalopózni a hölgyhöz. Ujjamat szám elé tettem, majd megpróbáltam felsegíteni őt. Komolyan...életem egyik legbátrabb cselekedete lesz, ha ezt túlélem. Csak éljem túl! Akkor legalább a hirtelen rámtörő fejfájás sem zavarna annyira...

Kissé ügyetlenül elkaptam a felém dobott gumibotot. Aztán csak bámultam, amit a nő művel. Meg kell hagyni, elsőrangú... Khm... Teljesítmény volt.
Amikor a fiatalemberre villámot küldött, már tudtam, honnan fúj a szél. Képesség-másolás. Kitűnő! Így még akár túl is élhetjük.
De aztán a helyzet rosszra fordult. Már épp elhatároztam magam, hogy üvöltve, mint valami középkori hős, két kivont gumibottal támadok az ellene, amikor valami történt. Nem tudtam pontosan megfejteni, mi is volt ez a valami, de volt egy egy olyan sugallatom, hogy talán okosabb lenne, ha nem avatkoznék közbe. Úgy festett, mintha a huligánok elvesztették volna szem elől a fiatal hölgyet, és a szintén ifjú megmentőjét sem látnák. Ha pedig valóban ez a helyzet, akkor az a legokosabb, ha nem hívom fel sem rájuk, sem magamra a figyelmet...
Maradtam hát a helyemen, harcra készen markolva a két gumibotot.

A raptor gurgulázó hangon közeledik. Réka az asztal romjai alatt a hátán fekve viaskodik a testével. Az esés nem volt nagy, ám a végpontján a lány tarkója nekicsapódott egy beton napernyő-talpazatnak, ami a téli időben egyébként teljesen céltalanul hevert az asztal alatt. Most a nő előtt forogni látszik a világ és keresi magában az erőt, amivel újra rendre tudná utasítani az izmai.
- Na gyerünk kislány, játsszunk - mondja vigyorogva a pörkölős fiú.
- Glua! Glua Glua! - gurgulázza aggresszíven a közelgő raptor.
A dolgok már majdnem rosszra fordulnak, amikor a két mutáns kizökkenve mered oda, ahol Réka fekszik. Az ugrásra kész raptor felemeli a fejét és felemelkedik az elrugaszkodáshoz szükséges, hajlított térdű pozitúrából. Odasétál, farkát járás közben jobbra-balra billegetve, társához.
- Hol a ribi? - kérdi a villámszóró, és idegesen forog körbe-körbe. - Hova tűnt?
- Hhhhhhhhhh! - mond valamit a raptor társa felé fordulva.
- Nem tudom, mit karattyolsz, b.meg, te k.va hüllő! Nem vagyok én Luke Skywalker, hogy csipogásból meg pittyegésből értsek és te sem vagy egy hasznos robot!
- Hhhhh... Glua, glua!
- Ne gurgulázzál itt nekem mert odasütök egyet!
Egyre mérgesebb raptorhangok és veszekedés közepette foglalja le egymást a két rosszfiú, Réka pedig megkövülten nézi a helyzetet.
Ekkor egy kéz nyúl Réka alkarja alá. A lány már ütni készülve fordul oda támadójához, ám arról hamar kiderül, hogy valójában egy megmentő. Az ötödik mutáns, egy jóképű, félhosszú hajú, ránézésre félig-meddig latin vérű fiú, ujját a szájára téve igyekszik őt felsegíteni. Réka, aki előtt egy fokkal kevésbé forog a világ, azért még rászorul a segítségre.
~Egy újabb példa, hogy akármilyen edzett vagy, ha fejbe vágnak, fáj.~
Belekapaszkodik a fiú kezébe és meg is tántorodik kissé, így elkapva megmentője vállát, a fiúra borul. Egy pillanattal később, a fekete hajú jótevő felkarjába kapaszkodva, helyreállítja az egyensúlyát és hacsak az nem akar maradni, gyorsan és halk léptekkel, húzza el a lány a helyszínről.
Az angolarcú továbbra is az asztalok közt gubbaszt, Réka számára úgy tűnik, sápadozva és tanácstalanul.
~Nem baj, jó helyen van ott, legfeljebb nélküle oldjuk meg, ha ez a srác elég tökös segíteni~
Réka biztonságos távolban megáll és a sötét hajú fiúra néz.
~Ő csinálta az elterelést.~
A lány a két huligánra néz, majd újra a fiúra.
~És hozzám ért.~
Lenéz nyitott tenyereire.
~Oda a villámszórás.~
Újra felnéz és megmentője pillantásába irányítja a sajátját.
- Kösz szépen, jókor ugrottál be. Mi a képességed?
Egy szirénázó rendőrautó közeledik a helyszín felé. Feltehetőleg minden mutáns szeme most a járőr irányába fordul. A sziréna hangja és a kék-piros villogás oda nem illő jelensége késként hasít bele a reggel amúgy is megtépázott nyugalmába.
A rosszarcú rendbontó is elkapja társáról, a mérges raptorról a tekintetét és azonnal, egy hangos káromkodás kíséretében tüzet nyit a rendőrautóra. A felfénylő, vörös-fehéren izzó energianyaláb a tenyere és a kocsi között hangos csattanással és dörejjel sül el, ahogy körülötte hirtelen tágulni kényszerül a levegő.
A rendőrautó motorháza azonnal kigyullad, a kocsi pedig irányíthatatlanul szalad tovább, majd egy sor kukát magával sodorva a közeli parkolóhoz ér.
Mivel az út lejt, a parkoló sáv a park kerítése és az út között teraszosan van megoldva. Körülbelül harminc méterenként egy lépcső következik, és a parkoló két-két és fél méterrel lejjebb folytatódik.
A rendőrautó pedig, ami irányíthatatlanul, kormány és fék nélkül gurul végig az üres parkolósávon, mindannyiuk szeme láttára borul le a lépcsőn.
Mindez nem több, mint tíz másodperc alatt zajlik le. A köztes jelenet, ami esetleg a jó ügy védelmére kelt három jelenlévőben megrökönyödést és aggodalmat kelthet, a két vadorzót jól láthatóan diadallal tölti el.
Réka megrázza a fekete hajú fiú vállát.
- Gyorsan! Hogy működik a képességed? Bízz bennem! Nincs idő magyarázatra, hamarosan erősítéssel fut be a rendőrség és akkor vérfürdő lesz.

~Ez...sikerült...Sikerült! Megcsináltam, zseniális vagy, Will! ~Ez volt az első gondolat, ami eszembe juthatott, de ugye nem állhattam meg. A sötét hajú nyámnyila alaknak most meg kellett elvégre mentenie a BJH-t...vagyis a Bajba Jutott Hölgyet. Aki természetesen egyáltalán nem volt utolsó látványnak sem.
Eszméletét még nem igazán nyerhette vissza a zuhanást követően, hiszen a vállaimba karolva borult rám. Emlékszem, utoljára, amikor ilyen történt, egy jobbegyenessel találtam szembe magamat, valamint a váddal, miszerint én szántszándékkal megpróbáltam ráhajtani az elsőszámú focicsatár kedvenc pompomlányára. Reflexszerűen körbenéztem, hátha ismét megjelenik az alak, de nem így történt. Koncentrációs készségemet is híján el is veszítettem, de még addig fenn tudtam tartani a látszatot az ellenfeleink számára, amíg a korábban számomra menedéket adó egy szál tölgyfa mögé nem értünk. Ott lerogytam a fa tövében, zihálva. Úgy tűnt ez a manőver most egy kicsikét több volt a kelleténél...sokkal több.
~Oké...a láthatatlanság fáj. Ezt jó lesz feljegyezni. ~emlékeztettem magamat a dologra. Természetesen a provokatív lány enyhén provokatív megjelenése rögtön vörösre festette arcomat, amint ismét tudatosult bennem, hogy mennyire...kidolgozott a megjelenése, amellyel le tudta venni a lábáról Villám Vilit, a karibi szupergengsztert.
-Szi-...Szívesen! -feleltem enyhén dadogva a motoros lady köszönetére.
Kérdése elég lassan jutott el az agyamig, igazából oda sem mertem nézni rá. Jó...tudom, gátlásos vagyok, sosem láttam még meztelen nőt Anyun, a kis négyéves Emily unokahúgomon...és a Nagyin kívül. Ez utóbbira pedig inkább nem is akarok emlékezni. Legyen annyi elég, hogy egy hosszú időre elment a kedvem attól, hogy kopogás nélkül menjek be valahová.
Már megint elkanyarodtam...Szóval zavarba ejtő volt a látvány, mégis a lány komoly dolgot kérdezett. A..."képességemről," hogy egészen pontos legyek.
Értetlenül néztem rá, már amennyire az akkori bamba pofámból ki lehetett venni. Miért is olyan fontos neki az, hogy tudjon rajzolni ebben a helyzetben? Ja nem...a másik képességemre gondolt...Oké, az tényleg hasznos lehet. De tényleg...mivel is lehetne ezt jellemezni, amire...képes vagyok?
-Hát ööö...-Szerettem volna még hosszasan gondolkozni ezen, de az a 10 másodperces, akciófilmekbe illő rendőrkocsizuhanás ezt erősen akadályozta...arról nem is beszélve, hogy a "vaslady" akaratom ellenére maga felé fordított és elkezdte rázni a vállamat. Nem tudtam nem ránézni...a domborulataira. Persze rögtön elfordítottam a fejemet.
-Izé...én...be-belemászok...a fejedbe...és ott csinálok dolgokat...ami nem feltétlen igaz. -feleltem bátortalanul és rákvörös fejjel. Ne nézzetek így rám, fogadjunk, hogy ti sem tudtatok volna ilyen helyzetben tisztán és érthetően beszélni!

Az események úgy követték egymást, akár egy rossz álomban, látszólag logikátlanul és nagyon-nagyon ijesztően. Villámok csapkodtak, a nő eltűnt, egy rendőrautó a vesztébe rohant... Én pedig túltöltődtem. Nem bírtam többet befogadni.
A fejemre szorított kézzel, üvöltve kuporogtam a fedezékemben, ami persze elpusztult az erőm kitörésében.
Ezúttal sokkal kisebb volt a robbantás. Inkább volt forró, erős löket, mintsem igazi detonáció, de ahhoz éppen elég volt, hogy a vandálokat leverje a lábáról, megperzselje a nő és a fiatalember menedékét és őket magukat arrébb hajítsa. Még könnyen megúszták. Járhattak volna sokkal, de sokkal rosszabbul is.

A percekből lassan órák lesznek, az órákból pedig egyszerűen annyi, hogy nappalból éjszakába fordul az idő. Blaz fokozatosan megnyugszik, ahogy a téli nap kitartó bár erőtlen sugarait felváltja az éjszaka sötétje. Mintha már kevésbé nyomasztaná a fekete démon gondolata. Vagy tán egyszerűen csak elég ideje sétál már ahhoz, hogy elmúljanak az egyébként igen baljós gondolatai.

Mondhatnánk, hogy ez jó hír, azonban sokkal inkább jóhiszeműség. Brooklynban pedig éjszaka a jóhiszeműség egyelő a vakmerőséggel, meggondolatlanul ostoba, naiv hozzáállással. És nem, nem kell ahhoz Eddie Murphy hegyes szemfogakkal, hogy bárki veszélyben legyen. Elég néhány vagánykodó, egyébként pedig éhes és pénzben szűkölködő fiatal, hogy a halál kitekintve fagyos-fekete odújából jóízűen megnyalja szája szélét.
Hideg fuvallat játszik a lassan, szinte félve hulló hópelyhekkel, mielőtt a Föld mindent elsöprő akaratának engedelmeskedve megpihennének. Időnként még ezután is makacsul próbálnak szelek szárnyán újból útra kelni, ám ezek rövid röptű, múló gondolatok csupán, melyek néhány pillanatnál nem tartanak tovább.

Amilyen a jégsötét csendje, olyan a hideg kéz markának ellenséges csikorgása, ahogy a valóság szövedékén áttörve az első kezébe eső eszközzel megpróbálja magához csalni következő áldozatát. Így élesen és mindenféle nyugalmat félresöpörve szólal meg a környék eddigi békéjét megtörő hang, mely tetemre hívja a harmóniát hiába kereső fiatal életet.

- Hé te! - hangzik az éjszakában, és Blaze már sejtheti, hogy ez neki szólt.
Három fiatal, bőrből készült ruhákba, sapkába és kesztyűkbe bújtatott, zaklatott ujjai ők a túlvilágnak, melyek érte nyúltak. Egyelőre csak fenyegetőn, ám a fenyegetésnek mindig van valami célja, ami itt valószínűleg nem áll messze a látszattól.
Egyikük keze felé mozdul már messziről, és ujja lándzsaként mered felé, ahogy egyértelművé teszi, célponttá vált. Barna bőre és hófehérbe font sötétbarna szeme azt a hatást kelti, mintha magának az éjszakának a gyermeke lenne. Ez az érzés sugárzik két társáról is, bár a bőrük olyan hófehér, mintha sose láttak volna napfényt.
- Ide a lóvét, míg szépen vagyunk! - szól a jobb szélső, nagyobb darab. Hosszú fekete haja fénytelenül libegve verdesi vállát.

/Egy Blaze-től várok reagot, utána szabad a sorrend a másik két résztvevő számára./

Éjjeli kocsikázásomat megzavarja az elfogyóban lévő cigarettám, így a kocsit leállítom egy sarki bolt mellet és odalépek a kis dohánystand mellé.

-Hello szeretnék kérni egy kisebb adag dohányárút, mondjuk 5 doboz Djarum Black meg is felel erre a célra, van belőle?- Kedvesen mosolygok a 40es nőre aki láthatólag nagy cigis, sárgás körmök és ráncos arc.-
~ Jézusom, van akit így eltorzít a cigi? Már értem miért mondta azt Cristopher hogy csak mértékkel és a társaság szinte teljes kizárásával dohányozzak, persze ezek alól kivétel minden dohányos...~
- Szevasz fiacskám hogyne volna- lehajol valamit kotorászik a dobozok között majd előveszi a kért dohányt.- Samanta dohányboltjában mindent megkaphatsz mindent jutányos áron, csini-fiú...-megnyalja a szája szélét és egy feltehetőleg számára "bájos" mosolyt vet rám.
A szájszagától és a kísérő látványtól csupán egy gondolat jut az eszembe:
~Jézusom mindjárt hányok, büdös és sárgák a fogai, ráadásul a fogsora is eléggé hiányos, vajon mit akar ez tőlem Uram segíts!~
Kisvártatva megszólalok: - Őőő köszi ha jól számolom 15 dolcsi elég is lesz, a visszajárót tartsd csak meg!- ezzel felmarkolom a cigiket és gyorsan a kocsimhoz sietek.
- Várj, várj- rikácsol utánam a vén satrafa- biztos hogy nem kérsz valami mást?- Hangja olyanná válik mint egy rossz pornófilmben a kiéhezett prostiké...-
~ Már a kérdés is elborzaszt, valami mást.. Épp elég volt belőled 2 perc nyanya nem kell semmi más!
-Nem köszi!- Ezzel a jobb oldali ajtót kinyitva a kesztyűtartóba bepakolom a cigiket, majd rágyújtok a már megkezdett dobozból egyre. Az ajtót becsapom és a kocsimnak dőlve a távolba nézek.

*A nő kitartóan jártatja továbbra is a száját, de arra nem koncentrálok, csak figyelek! Négy alak mozog az éj sötétjében, ahogy jobban rájuk hunyorítok látom hogy egy fiatal srácot üldöz három utcakölyök.
~ Az üldözött sietősen lépked lehet hogy bajban van, a ruházata alapján nem hinném hogy seftelt volna ezekkel. Az a három belekötött, ezt szinte biztosra veszem! *Akaratlanul is eszembe jutnak a régi idők, az első konfliktusok, amik miatt elkezdtem jiu jitsuzni, majd később boxolni...* ~A mi környékünkön is volt egy kemény gyerek: Josh aki mindig belém kötött és egyszer-kétszer elvert. Nos azok az idők is kemények voltak, már egy 8 évesnek... Hülye házik miatt kapni verést, amiket nem adtam oda neki, amikor még mindig nem értem miért nem tud 2 nyavalyás számot összeszorozni a dagadt fejével, hát mindegy... Az régen volt, és most nem is ez a lényeg, hanem az hogy akkor találkoztam először azzal a sráccal aki nem rég költözött az utcánkba, és akkor kötöttünk életre szóló barátságot: Emmettel. Ő segített jó néhányszor kimenekülni Josh és a béna bandája karmai közül, igaz ezért később sokat szenvedett, de akkor ott voltam én és ketten mindent meg tudtunk oldani! Sokszor kóstolták meg a jó New York-i betont miattunk miután elsajátítottunk néhány fogást... -A gondolat végére arcomon hatalmas vigyor terül el.-
~Régi, nagyon régi szép idők!~ A közhely érdekesen, mégis örömmel telve járja át elmém, aztán visszazökkenek és ismét a kocsinak támaszkodva találom magam.
~ A srác nem 8 éves, de ettől még lehet nagy bajban, már elég jól kontrollálom a képességem, ideje lenne hasznot húzni ebből!~

*Hosszú-suhogós-fekete bőrkabátom szétnyílik széles felsőtestemen és megmutatkozik alatta egy fekete póló, a fekete csizma és nadrág egészen olyanná tesz mintha csak ezen a környéken nőttem volna fel és valami nagy uraság lennék, mondjuk egy drogbáró. Tiszteletet parancsoló és elegáns, mégis kemény a külső amit a hosszú haj és a borosta még rossz-fiúsabbá tesz. Sietősen indulok meg a fiú felé, nem törődve azzal hogy vajon honnan is jöhetett vagy hogy mi is lehet ez az egész helyzet amibe belekeveredett, szent meggyőződéssel afelől hogy bántani akarják! Ahogy közelebb érek megszólalok a cigimet a számban hagyva:

- Hé kölykök mit akartok ettől a sráctól? -Hangom kemény és tiszteletet parancsoló, kicsit olyan ez a szituáció mintha a gyámoltalan gyerek apja jönne a fia elé...De ez most nem számít! szemöldökömet kissé felvonom hogy ne csak a hangom legyen kérdő, de az ábrázatom is.

Ambiciózús reggel volt meg kell hagyni. Azonban most este már pedig meg kell fagyni! Ha te lettél volna egy Bölényméretű sas hátán sok-sok Bölény-nyíl távolságra a földtől, te is elmerengtél volna, hogy bölcs dolog-e Waka Tanka ajándékát Gyűrükúra utánzásra használni. Mindenesetre a tél közepén, felhők közt dideregve úgy gondoltam ez volt életem legrosszabb döntése. Mindenről a Sápadtarcúak tehetnek! Kellett nekik olyan jó filmet készíteni, hogy az ártatlan Indiánsámánoknak ostoba ötletei támadjanak?! Na ugye hogy nem. Ötödszörre próbáltam normálisan leszállni, de a felhők olyannyira kitakartak mindent mint egy repülő bölénycsorda. Hatodszorra azonban hűséges totemem Holdba néző, aki holló alakjával a felhők alatt keresett nekem leszállóhelyet jó híreket hozott.
~Na, te idióta Gandalfutánzó! Mázlid van, találtam egy viszonylag üres részt a landoláshoz, körkörösen ereszkedj!~
~Így jó?~
~Kisebb körben...~
~Most?~
~Jó...~
~még mindig jó...~
~VIGYÁZZ!~
~Vakatanka! Kis híján megöltél te tollas farkas! Hogy nem lehet észrevenni egy ekkora felhőkarcolót?!~
~Senki se lehet tökéletes...~
Ám ekkor már szerencsére kiértem a felhők alá, és nem szorultam Holdbanéző tanácsaira. Láttam egy jóféle leszállóhelyet a probléma csak az, hogy épp öt ember volt rajta.

Ekkor azonban már úgy vonzott a föld ígérete mint egy egy átlagos korombéli fiút, egy gyönyörű nő aki épp a tipijébe invitál. Tagolatlan ordítással oszlattam szét a már "csak" két méter magasan szálló óriássast, és esésem közben, hosszú susogós bőrkabátomat, annak rojtjait, és hosszú hajamat mint vasmadár a lándzsafelhőt húztam magam után. Érkezésem felettébb drámainak hathat így elmesélve, de akkor inkább inkább fájdalmasnak éreztem.
~Legalább csontom nem tört.~
~Attól még föntről úgy nézel ki mint egy vasmadárból kidobott rongykupac.~
~Úgy is érzem magam.~
Feltápászkodtam hát és elmémbe vidraként ugrott be, hogy érkezésem előtt mintha beszélgettek volna. Vigyor fel, és rá se hederítve hogy az előbb én pottyantam bele a társalgásukba, én kérdeztem őket:
-Üdv éjszaka közepén kószálók! Miféle ösvényekről tévedtetek erre? Talán egy kis tüzesvíz iszogatás?
Azonban ahogy vigyorogva körülnézek, a helyzet igen furcsának hat. Sehol egy korty tüzes-víz. Ez elve gyanús. Másrészt milyen ösvényen tud összetalálkozni, egy értelmiségi, három utcagyerek és egy Underworld filmből szalajtott akcióhős, Rozsomákos arckifejezéssel?

Az égből lepottyant rézbőrű nagyon meglepett, de egyenlőre nem igazán törődök vele, csupán egy szemvillanásra tekintek felé, amiből látom hogy feltehetőleg azt se tudja hol van... ~ Még egy szerencsecsomaggal több~ Mosolygom meg kissé az előbb lezuhant fiút, akin igen érdekes a ruházat, de aztán egyből visszatérek a másik három nyomorulthoz.
~ Kihúztátok a gyufát a flegma kis fejetekkel kölykök...~

-Hozzátok szóltam utcakölykök! -Reagálom le a semmibevevést és megindulok feléjük, kabátomat félretolva, mintha csak egy mozdulat lenne a fegyverem elővenni.-Vagy hirtelen elvitte a cica...-Hangom a kemény rossz fiúból megdöbbenten csuklik el látva az addig védtelen srác átalakulását nem tudom befejezni a mondatot sem.

~Gyámoltalan gyerek mi? Hát úgy látszik megint tévedtem...Ideje megtanulnom a saját dolgaimmal törődni és nem belefolyni mások harcaiba...~ * A szörnyet látva elborzong, majd hirtelen megtorpanok egyetlen röpke pillanatra, de szinte azonnal kapcsolok és hirtelen félreugrom, de az egyiket, aki hozzám a legközelebb áll ha sikerül még magammal rántom majd ahogy az ugrást befejezném tiszta erőmből a föld felé taszítóm, ha mindent jól csinálok akkor a srác egy erős agyrázkódással terül ki a földön én pedig már a szörnyet látom ahogyan a talpamra érkezek, Ebből az állásból venném fel az alap támadó állást.

~Ki tudja mire gondolhat ez a srác, vagy hogy mit fog tenni? Olyan mintha Hulk csak aki bunyó előtt elvállalt valami gyárkémény takarítást ami kicsit összekormozta, és zabos hogy megzavarták... Bevallom rég nem kerültem ilyen helyzetbe... Na jó magamnak minek hazudni? Soha nem kerültem ilyen helyzetbe, általában én vagyok a nagy és erős és megvédek másokat, persze mikor hogy, de most Ő a nagy és erős és nem akarok a kezei közé kerülni- Belső vitámba a kedélyek hamar változnak, egyszer gyerekes máskor félénk, de végül mégis csak komolyba vált, majd bevillan hogy nem csak ő az egyetlen akinek "ereje" van...

Brooklyn sötét és nagyon mocskos levegőjű utcáin ahol bár kocsi jelenleg ne jár, de a levegő így is eléggé szennyezett, nos itt SMOG is kellő szabadsággal rendelkezik ahhoz hogy tevékenykedjen, de nézzük mi lesz a végkimenetele ennek az egész félreértésnek. ~ Nos igen ebből a harcból tuti jobb lett volna kimaradni....~

A helyzet egyre furcsább lett, a köszönésem nem viszonozta senki, csak az "akcióhős" vigyorgott rám, úgy mint valami csintalan óvodásra, de köszönni az túl sok lenne. (Bunkó sápadt arcúak.) Az utca fiai pedig hátrálni kezdtek. Ösztönösen hátranéztem, ott nem láttam semmit, előttem pedig csak az értelmiségi állt...
~Ergo, én vagyok ennyire félelmetes!~
~Mindenkinek lehet jó napja!~
~Ne károgj már te tollas farkas, egyszerűen tiszteletet parancsoló vagyok.~
~Ehhez késég sem férhet, de csupán annyira mint egy sánta bölény!~
~Én sámán vagyok.~
~De ők ezt nem tudják.~

Eközben azonban az értelmiségi, elég érdekes dolgot csinált: magában beszélt.
~Lehet hogy mind őrültek!~
~De a magában beszélő biztos az...~
Az akcióhős,
~Talán színész?~
úgy tűnt nem tanult a hibából, és továbbra is "rossz zsarusdit" akar játszani nem túl hatásos szöveggel.
Ekkor azonban az előttem álló srác üvölteni kezdett, beigazolva azon nézetem, hogy nincs meg mind a száz bölénye. De van hejettük valami igazán furcsa izéje, ami elég démonszerű...
~ Megszállta egy gonosz szellem a szegény sámánt...~
Amikor eliramodott a lény a velem ellentétes irányba, olyasmit tettem amit senki más ne próbáljon ki, kivéve ha szükség esetén meg tud idézni egy bölénycsordát. Meg próbáltam megállítani.
~Szerintem ez a sok X-kősátorban való séta elvette az eszed.~
Nem tudtam időben sikerül-e, de a szellemi síkon megjelent előttem egy kő-pók, és egy hatalmas óriáskígyó. Amikor átfutottak a szellemvilágot és a valóságot elválasztó bozóton két, fénylő füstkéve csapódott ki a kezemből, hogy a trópusi vidékek e két veszéjes állatát, a fagyos New Yorkba hozzák. A kőpókszellem volt a gyorsabb, ezt megpróbáltam a lény hátára tenni hogy megcsípje és ezzel legénítsa, az óriáskigyószellemet inkább csak a biztonság kedvéért idéztem meg. Ha lehetséges úgy, hogy töbszörösen rátekerdejen a démonra...

Szemeimet a szörnyre irányítva meglátom a hálál ezer arcának megtestesítőjét. Ez a valami, vagy valaki teljesen megzakkant élvezetből öl, cél nélkül...
~ Úgy tudtam hogy le kell állni ezzel a rossznak nézek ki de jó fiút játszok szereppel és mindent hagyni kell a maga menetében végig játszódni....~

A gondolat befejeztével a szörny 2 méterre áll előttem az előbb leterített utcakölyök tetemén...
- Apám én veled vagyok nem veszed észre??! -Hangom bár eleinte rémült végül dühbe vált át- Szerinted azért támadtam meg ezt a srácot mert azt akartam hogy neked bajod essen? Nem, nem és nem "sötét lelkül barátom" téged akartalak védeni...
ám a mondat befejeztével megindul felém a halál jól ismert szagával ez a dög. ~Nos ennyit az ész érvekről jöhet az hogy mentjük a menthetőt.~

*Kezemben egy kisebb füstlabda koncentrálódik a város füstös levegőjéből, majd egyre nagyobb és nagyobb lesz, de ezt már a szörnyeteg nem láthatja, mert átugrik felettem.
~Az indián! Óóó apám pont mikor elhatározom magam... Na mindegy!~
*A füstlabda hirtelen alakot vált -Ekkor meglátom az indián lába között tekergőző óriás kígyót.- mint egy vastag kötél tekeredik az indiánra ahogyan a szörny előtte terem. A pillanat láttán, automatikus-reflexként húzom teljes erőmből magam felé az ifjú rézbőrűt. Ha sikerül az ütés elől elhúznom akkor majdhogynem magam mellé rántom, körülbelül fél méter lesz a távolság körülöttünk, ha ez mégsem jönne be és a szörny képes lenne megütni az égből pottyant állatszelídítőt akkor a füst kötél mint valami élőlánc megpróbál a vérszomjas szörny lábaira tekeredik (ám előtte akár még el is ugorhat) majd a kezeit fogja össze és végül a földhöz szegezi. *

~ Bár a kocsimnál maradtam volna vagy egy pubban, vagy akár Cristophfer koncentrációs edzésein, bárhol csak ne itt... Attól viszont egyre jobban tartok hogyha felmegy bennem a pumpa akkor nem csak egy szörnyeteg lesz itt hanem kettő.~