Bronxi utcák

Mivel mindenki engem győzködött és vesztegetni való időnk nem volt, hiszen egyrészt bármikor felfedezhettek minket, másrészt Nick is egyre rosszabb bőrben volt, így ha tetszett, ha nem kénytelen voltam belátni, hogy most én vagyok az egyetlen, aki elvezetheti ezt a gépet.
Megvártam míg Hugh csinál valamit azzal a GPS micsodával és az valószínűleg tönkrement, aztán mikor beszálltak hátra és becsukták az ajtót, magam is beültem, és azt láttam, hogy tényleg minden ott van, ahol Nick taxiján is, meg aztán volt hátrafelé egy ablak, így legalább beszélni tudtam velük, ha baj lenne.
Megnyomtam a gombot, amit a doki mondott és elindultam lassan, ahogy kinyílt a kapu, majd fokozatosan gyorsítottam, miközben hátul már megkezdődött barátom ellátása.
Bár nem látszott rajtam, nagyon ideges voltam, hiszen forgalomban, még nem igazán vezettem, és az a rengeteg autó állandóan útban volt, aztán nem elég, hogy azokra kellett figyelnem, még az utolsó pillanatban eszembe jutott Nick figyelmeztetése a hatszögletű táblával és a piros lámpával kapcsolatban, és beletapostam a fékbe, pedig, most, hogy mindenki megállt körülöttem, olyan jó lett volna szabadon vezetni.
- Bocsánat Nick-san, Hugh-san, de azt hiszem most az ellenkező irányból is jönnek autók! – fordulta hátra a sziszegésre. – És egyébként merre menjek? Azt sem tudom, hol vagyunk! – jegyeztem meg csak úgy csendesen.

Komoran néztem az ájuldozó férfi arcába.
- Nem sokon múlt - mondtam.
Amikor megszaladt a szikém, felmorrantam. Visszafojtottam egy dühös kifakadást, elvégre nem Parázsléptű tehet róla, hogy most először vezet ilyen autót. Egyébiránt ez a kocsi még hasznunkra lehet... Jeladó kilőve, de van rádió, hogy lehallgathassuk a rendőrséget és remek álca, csak az azonosítási számmal kell majd valamit kezdeni.
Miután Nick elájult, még pár öltéssel bevarrtam a nagyobb sebeket, és egy elég méretes gézlappal lefedtem a sérült területet. Pár hétig kímélnie kell majd magát, de nem csak abban volt szerencséje, hogy nem a torkát tépte fel a sörét: tökéletesen meg fog gyógyulni, csak a sebhely marad majd meg. Kisebb csoda, gondoltam: ha csak kicsit máshogy csapódnak be a lövedékek, leszakíthatták volna a karját vagy örökre használhatatlanná tehették volna a vállát...
Betakartam Nicket egy bolyhos, szürke lepedővel és előremásztam Parázsléptű mellé.
- Tudok egy garázst, ahol elrejthetjük a kocsit, nem használja jó ideje senki, régebben ott rejtőztem pár hétig... Arra menj...
Mind megúsztuk a kis kalandot, és Nick kivételével ráadásul ép bőrrel. Vajon Erik mit fog szólni ehhez?

//Köszönöm a játékot! //

- A harmadik napja dúló mutáns-ember harcok Bronx utcáin ma sem mutatták jelét az enyhülésnek. A helyiek a rendőrségért, egyesek már a seregért kiáltanak, miközben a New Yorki rendőrkapitányság sajtó-szóvivője a minden órában kiadott frissítések szerint egyre több csapatátszervezésről, újabb eszközök bevetéséről, és az érintett területek blokád alá vonásáról beszél.
A kameráink kinn voltak a helyszínen, és habár a rendőrség járművei tényleg majd minden utcán ott voltak, az utca embere jobbal kérdezi, a pár autó a metró vonalát átszelő hidak lábainál elég logikus és kellően drasztikus lépés?
*ratatat* *crassh*
Nos, a jelek szerint nem, ahogy láthatják a felkelők fényes nappal kelnek át a metró üresen hagyott vonalán, amire láthatatlanul megbúvó lövészek felelnek több irányból. Dél Bronx, kijelentem, háború alatt áll! Stúdió, tiétek a szó.
- Köszönjük John, reméljük nem esik bajotok odakinn, a képek tanulsága alapján már senki nincs biztonságban a környéketeken...

Carlos a szemöldökét ráncolva nézett a semmitmondóvá váló híradásra, majd a tekintete az ágyra szánkázott, amin a napokban felgyülemlett újságok voltak kiterítve. A címlapok Bronx nevét harsogták, és a mutáns szó is különösen sokszor villant fel a sorok között.
A mutánsellenes seregről szinte szó sem esett. A felszerelt, majdnem hogy egységként viselkedő támadók sehol sem tűntek fel. Ez Bronxban talán még nem is okozott volna gondot, az átlagos közvélemény itt nem vette sokba a mutánsokat, de hogy már a híradás és a rendőrségi fellépések sem láthatóak, az már zavaró volt.
Egészen addig a zavaros tömeget is legalább széthajtották a kiérkező rendőrök, a legnagyobb szószólók bilincsbe kerültek, a legnagyobb lázítók és bandavezérek fejeire pedig vérdíj került. Most nem. Nem voltak felelősök, csak próbálkozások, hogy ellehetetlenítsék a háborút; mint amikor két testvér játszik egy négyes sakkpartiban, az egyik fél a másiktól, és nem lép.
Carlos biztos volt benne, hogy ezt nem csak ő vette észre, azonban ettől függetlenül a mutánsok sem fékeztek a harcokon. A legnotóriusabb és megállíthatatlanabb lázadók folyton az utcákon voltak, az őket követők pedig nem hagyták őket egyedül; az eredmény a változatlan patthelyzet volt, ami bizonyára nem végződhetett jól.
Fél óra sem telt bele, Carlos is kinn volt az utcákon. Nem mintha küzdeni akart volna az értelmetlen harcban, de más kiindulópontja nem volt. Valószínűleg ezzel sem ment semmire, de sokkal jobb volt elindulni, mint az otthonnak kinevezett rom egyik szobájában várni egy előre alig látható eredményre. Szó mi szó frusztráló volt, hogy valószínűleg Carlosnak annyi beleszólása lehetett a történet folyásába, mint egy kavicsnak a folyóéba...

Az utcán persze nem kellett sokáig kutatni. Itt már minden a maga módján ment. Aki ilyenkor kimerészkedett az már nem volt ártatlan, így csak egy kölyköt kellett elkapni, hogy ő elmondhassa, hogy a haverjai hol vertek tanyát. Carlos célja az egyik ismertebb csoport volt, akik mindig az utcán voltak ezekben az időkben. Információ kellett, megbízható és pontos.
A kölyök útmutatása legalább helyes volt. Mutánsok között, főleg egy olyan helyen mint Bronx azokban az időkben, nem volt árulás. Carlos pont időben futott be a kis rejtekhelyre. A kis csapat vele szemben tágra nyitott szemekkel nézte ahogy megérkezett, majd a vezetőjük, egy két méternél is magasabb izomtömeg lépett előrébb.
- Mi kell itt?
- Segíteni jöttem.
- Tudjuk, hogy nem fogsz segíteni. Te senkinek sem szoktál soha.
- Csak óvatos vagyok.
- Akkor most miért nem vagy az?
- Amiért ez az egész tart. Ne mondd, hogy nem vetted észre - Carlos egyik aduásza elszállt, de a fickó képén legalább megjelent a jelzés, hogy igenis tudja mire utalt C. Róla tudni lehetett, hogy az alakja és a kinézete ellenére egy egyetemet végzett ember lett volna, ha nem derült volna ki, hogy mutáns, azóta viszont a mutánsokért harcolt minden erejével.
A férfi a többiekre nézett, akik szimpatizáns tekinteteket vetettek vissza rá. Mindenki érezte, hogy valami nincs rendben, és mindenki tudja, hogy ilyenkor már nincs min válogatni, főleg azoknak, akiket ha egyszer elfognak már nincs számukra kiút...

A robbanás hangja messzire szállt, a levegő pedig égett, kormos szagot szállított a csapat felé. Az égés ropogása a fedezékük mögül is tisztán hallatszott, miközben újabb lövedékek csapódtak az autó karosszériájába, ami a fejük fölött látta el a tető szerepét a rögtönzött bunkerban.
- Biztos ezt hallottad - kiáltotta Buff, aki még féltérden is a többi térdelő fölé tornyosult.
- Igen. Rádióznak - válaszolta az egyik embere.
Carlosnak ötletet támadt; végre úgy érezte hasznosítani tudta magát, így ellazította a szemét. Ez talán furcsa lehetett másoknak, de Carlos is csak így tudta leírni az érzést, amikor az egyre lassabb elektronikus hullámokra hangolta a szemét. A világ színei, minden sötétülni kezdett, majd megjelentek a hőfoltok a rögtönzött társai felől. Pár pillanat alatt végül szinte minden fény és három dimenziós térbeliség eltűnt a szeme elől, és a sötétségben folyamatosan lágyan mozgó lomha hullámok halovány szürke folyamában találta magát. A tárgyak és emberek csupán alig észlelhető árnyalatnyit tartották fel és sötétítették a hullámokat, amik azonban a közelükben igen vad táncot jártak. Tőlük alig pár méterre apró, szinte fehér, sűrű gócok gyülekeztek, amik néhol ide-oda, fel-le mozogtak.
Az ellenség közvetlenül a falak mögött volt, méghozzá legalább hat emberrel, legalábbis viszont annyi egymástól függetlenül mozgó rádióval egymás mellett sorakozva. Carlos ujja már a szája előtt volt, majd a fal felé mutatott. Buff, aki egészen addig, csakúgy ahogy a többiek, Carlos szemeit szuggerálta, egyszerre csak életre kelt, kirontott a bunkerből és nekirontott a falnak. Az maradéktalanul megadta magát, és a két méteres betontömbök dominóként, recsegve borultak le, szörnyű, elhaló ordításokkal a túloldalon.
- El innen - ordított Buff, és visszalibbent a bunker mögé ahol a többiek már soroltak kifelé, a legközelebbi háztömb takarása felé.

Az éjszakai tábortűz mellett ültek csendben, amikor végre elkezdődött a híradó: a kis mobil tévén bejött a bemondó szokásos zúgó alakja, majd ismét az ismerős kép: Bronx helikopterről. A tömbök már madártávlatból is árulkodtak a helyzetről és annak a súlyosságáról, sőt pár tűz nyoma is megverte már a városrészt az aznapi portrén.

- Újra Bronxból jelentkezünk, ahol a csatározások, úgy tűnik végleg elvesztették a kontrollt. Az eddigi áldozatok minimális számával ellentétben a mai nap során több olyan tömeges halállal járó tett is úgy feltüzelte a csatározásokat, hogy a New Yorki rendfenntartó szervek, nem megerősített források szerint, a hadsereg bevonását tervezik ha nem történik változás a holnapi nap során...

Kivételesen egyedül ültem a kocsiban, mivel épp az egyik mellém beosztott társamért mentem, hogy kettesben járőrözzünk egyet, hiszen most minden talpalatnyi ember be volt osztva erre a munkára Bronx-ban, mivel meggajdult ez a városrész és szent célul tűzték ki maguknak, hogy kirobbantják a harmadik világháborút mutánsok és emberek között.
Egyáltalán nem fűlt a fogam a mai melóhoz, jobban szerettem volna Aya mellett lenni, nehogy még valami meggondolatlanságot csináljon és valami hős megmentőt akarjon játszani, de a meló az meló, és én itt ültem a kocsiban golyóálló mellényben és sörétes puskával a mellettem lévő ülésen, mert most még egy rendőr sem lehet biztonságban az utcákon.
Láttam, ahogy itt-ott a rögtönzött tábortüzeknél, bandákba verődött emberek, vagy mutánsok ácsorognak és jópárnál valami fegyverfélét is láttam, de őrültség lett volna most kiszállni az autóból és odamenni, egyelőre nem terveztem, hogy a rendőrség hősi halottja leszek.
Majd, ha már többen leszünk és valaki fedezi a hátamat, akkor lehet róla szó, hogy igazoltassunk, vagy szétzavarjuk a gyülekezőket.
Bolond világot élünk és én reméltem, hogy ez nem lesz még rosszabb.

Az utcákon az állandó kis rejtekeken kívül szinte minden rendben van. Habár a mutánsok által védett oldalon vagy, nem láthatsz különösebb furcsaságokat, sem villogó rosszfiúkat. A többség a szedett-vedett barikádjaik és bunkereik védelmében ül őrt. Őrt, mert senki sem kényelmesedik el, mindenki tartásán a feszültség látszik, felhúzott és átkarolt térdek, ölben fekvő fegyverek, felfelé, a messzeségbe tekintő pillantások jellemzik őket.
Éppen elhagynád a metróvonal közelét és az utolsó csoportot amit láthattál, amikor robbanás rázta meg az autó ablakait és a műszerfal is narancsba borult a felcsapó lángok fényében. A barikád felszakadt, és törmelék hullott mindenfelé. A fejedet és tekintetedet a csoport felé kapva csak egy hullát láthatsz meg a vérébe fagyva. Az egykor volt mutáns kérges bőrű karja alig pár méterre tőled a járdán landolt éppen, amikor egy újabb becsapódás érte el a kocsit. A menekülő csapat tagjai a közeli háztömb aljában soroltak el, azonban az újabb robbanás által eldobott hatalmas férfi után majd mindegyikőjük el akart indulni. Az egyik társuk, egy embernek tűnő férfi intésére torpantak meg, szerencséjükre.
A következő pillanat sortüzet hozott. A kocsidnak csapódott mutáns, akinek ereje és állóképessége bizonyára sokkal magasabb volt egy elefántnál és bikánál együttvéve, éppen ellökte volna magát a behorpadt karosszériától, amikor a nehéz kaliberek esőzni kezdtek rá. A fejed mellett golyók röpködtek el, majd az ajtókon is diónyi lyukak szakadtak, mintha a kocsid papírból lenne. Valamiért a tíz-tizenöt másodperces sorozatok elhalását is észlelted, és semmid nem fájt. Nem találtak el, azonban a mutáns, akit a golyózápor szó szerint beszakított a kocsidba a vérében fuldokolva görcsölt az utolsó szóért. Egy vértől vöröslő kéz lőtt feléd, és a férfi szenvedő arca is feléd fordult.
- Ca~sus~be~
A szorítás elenyhült, a férfi feje pedig végül hátrabukott. Ha körülnéztél láthattad, hogy a csapata többi tagja már eltűnt, de nem is maradt időd keresgélni, sem jószerével cselekedni, a rádiód felzúg:
- Minden járőrnek és kihelyezett egységnek. A Matthews Avenuen megtámadták az egyik járőrkocsit. A támadó mutáns, a támadásban a rendőrtiszt életét vesztette! Ismétlem, minden járőr és egység a Matthews Avenue 800-ra!
A hír annyira megüt, mint a felismerés: te vagy a 800, Matthews Avenue alatt, valaki helyetted jelentette be a támadást, és a környéken több feketébe öltözött fegyveres sorol el csendesen, hogy körbevegyék a kocsidat...

A detonáció váratlanul ért és a kocsit is alaposan megdobta. Rögtön beletapostam a fékbe, mert az autó irányíthatatlanná vált és a robbanás helyére nézve, már csak a terjedő lángokat és egy halott emberi torzót láttam, aztán egy kisebb csattanással az egyik leszakadt karját is, ahogy nem messze tőlem ért földet.
Látom, ahogy az életben maradt menekülök az épület tövéhez menekülve próbálnak fedezékbe vonulni, de egy újabb, tálán még az előzőnél is erősebb robbanás egyiküket szabályosan felemeli és a kocsimnak vágja. A lökéshullám és a nem kis darab férfi becsapódása majdnem felborítja a járművet. Gyorsan kikapcsolom a biztonsági övet és a puskámért nyúlok, amikor golyózápor szaggatja fel az autó oldalát, néhol úgy áthatolva rajta, mint kés a vajon és szerintem a golyóálló mellényem sem lenne nekik sokáig akadály. Kiugrom a kocsiból, de a szerencsétlen férfinek, aki szabályosan beékelődött a jármű karosszériájába, esélye sincs a menekülésre. A kocsi alatt átkúszva érek melleé, de már ránézve látom, hogy nincs segítség. A mellkasát számtalan golyó szaggatta fel, de utolsó erejével még, vért bugyogva fel utolsó szavaival suttog valamit, szorosan megragadva a kezem.
- Casusbe? – kérdezek vissza, de már csak homályosuló tekintetét láthatom és a mellkasa sem emelkedik többé.
A halott kezeit lefejtve magamról úgy gondolom itt az ideje visszavonulót fújni, mikor meghallom a rádióm recsegését. Sietve kúszom visszafelé, hogy bejelentkezzem, mikor lemerevedek a szöveg hallatán.
~ Matthews Avenue 800? Hiszen ez én vagyok! De hiszen nem haltam meg! Ki a bánat jelentette, hogy meghaltam? ~
Mérgelődve ülnék be óvatosan a kocsiba, hogy korrigáljam a kis malőrt és jelezzem, hogy élek és virulok, mikor a szemem sarkából mozgást észlelek, így villámgyorsan vágom magam ismét a földre és igyekszem valami fedezékbe, magam után vonszolva a puskámat, és behúzódom egy hirdetőoszlop mögé.
~ Ez marha jó! Valahogy mégis csak jeleznem kéne, hogy életben vagyok és jöhet egy kis erősítés! ~

A hirdetőoszlop mögött végre elvágtad magad a feléd sorjázóktól, azonban ez nem állította meg őket. Hallottad, amint a széthúzódott csoport tagjai között vezényszavak és információk röppentek ide-oda.
Pár másodperc után már te is tisztán hallottad a lépteket, egy vagy két csizma puha léptei voltak a törmelékkel megszórt földön, majd a zajok el is haltak és két emberi hang jelent meg helyettük.
- A mutáns meghalt.
- A rendőr nincs itt.
A hangjukra pedig érkezett is válasz. Egy személyes rádió mikrofonja zúgott fel, majd váltott érthető emberi beszédre.
- A közelben kell lennie. Nem maradhat életben, mert akkor semmit sem ér a támadás.

A kis csapat teljesen elvesztette a tartását. Pár másodpercen belül két tagjukat is elvesztették, és talán csak azért nem többet, mert valamelyikükben volt elég lélekjelenlét, hogy visszaparancsolja őket a fedezékbe, amikor Buffot elrepítette a robbanás. A golyózápor, ami megölte a vezetőjüket mindenkit a földbe gyökerezett, és képtelenek voltak mozogni, végig kellett nézniük a barátjuk haláltusáját. Végül Carlos szólalt meg először.
- Tovább! Mennünk kell!
- De miért? Ha nem hozzuk ki onnan - kezdett bele az egyikük, azonban Carlos félbevágta.
- Meg akarsz halni? Nem látod? Ez nem csak egy városi banda!
- Akkor semmit sem teszünk?
- Nem úgy kell tenni, hogy megölöd magad. Értetek távolsági harcmodorhoz? - A csapat szótlanul állt előtte. Egyikük sem, de egyébként a mutánsok általában nem voltak távolsági képességekkel ellátva. A ritka kivételek pedig olyan veszélyesek voltak, hogy vagy elfogták őket már, vagy pedig nem lettek volna olyan csoportok tagjai, mint ez. A csoport tagjainál voltak fegyverek, de Carlos kételte, hogy tökéletesen bánnának velük, minden esetre az alapötlethez ez már elég volt. - Valaki tud mászni, vagy repülni? - Erre a kérdésére ez egyikük végre előállt...

Öt perc sem telt bele, a csapat tagjai az épülettömb erkélyein térdeltek és kémlelték a megtámadott rendőrautót és környékét. Carlos az infrahullámokat, majd a rádiohullámokat is kutatta a szemével, és megmutatta a többieknek, hogy hol vannak a titokzatos egység tagjai, amikor kettejük előbukkant, és megközelítette az autót. A tartásuk és járásuk jobban el se árulhatta volna, hogy képzettek harcászatban. A két fegyveres az autónál elidőzött egy kicsit, miközben megvizsgálták azt, Carlost pedig elfogta a kíváncsiság, így újra a rádiohullámokra hangolt. A két férfi rádiója sugárzott, majd válaszul az övékre egy újabb rádió is sugározni kezdett, jóval hosszabban mint az övék. A páros a válasz után két oldalról megkerülte az autót, és a fegyvereikkel pásztázni kezdtek minden négyzetmétert, amit megtettek.
Carlos megütődött a lépésen, de gyorsan infralátásra váltott. Pár méterre a két fegyveres hőjelétől egy harmadik is volt, amit ő csupán alig látott egy jókora tábla mögül. A fegyveresek a tábla két oldalát közelítették. Carlos lehúzta az íját a hátáról, és egy vesszőt helyezett az idegre. A célzás már koránt sem volt könnyű feladat. Miközben azt latolgatta, hogy vajon melyik fickót lesz képes meglátni a tábla mögött lapuló rendőr a lépések egyre fogytak, és neki meg kellett találnia a célját.

A rádió elnémult, és a két férfi elindult. Jól hallhattad, hogy a két pár láb léptei jóval puhábbak voltak, mint addig, és már az is egyértelmű volt, hogy a két férfi téged sem hagy majd életben elmenekülni. A hangok alapján a táblától talán csak egy-két lépésre lehettek, amikor a jobb oldaladon egy tompa puffanást hallottál, majd egy fekete taktikai öltözéket viselő férfi elbukó alakját láthattad meg. A fegyveres halott volt, amit csak megerősített a belőle kiágaskodó fekete nyílvessző képe. A túloldalon levő másik fegyveres erre a fejleményre válaszul egyik pillanatról a másikra futásra váltott, és két súlyos futólépés után befarolt a tábla másik oldalán, a fegyverével feléd nézve...

Ahogy ott lapultam az oszlop mögött nagyon is ismerős zajok ütötték meg a fülemet. Ha nem tudnám, hogy az osztagom nincs most bevetésen, akár azt is hihetném, hogy ők azok, vagy valamelyik másik rohamosztag, mert a kurta, lényegre törő vezényszavak és a mozgások is erre utalnak. Szóval valami szervezett csapat vett körbe. Remek!
A puskámat készenlétben tartva mély levegőt veszek és nyugalmat erőltetek magamra, holott a szívem nagyon is zakatolna, mert ez a hír nagyon rossz! Annál is rosszabb! Ha ilyen szervezett egységek kerültek ide, akkor valami nagy gáz van.
Mikor meghallom a két hangot és a jelentést, na meg a rádióból érkező választ, lever a víz.
~ Ezek tuti nem zsaruk és most az én fejemre pályáznak! ~ mérem fel nagy éleslátással a helyzetemet, ami mindennek mondható ezek után csak nem rózsásnak.
Halk léptek indulnak meg felém olyan óvatosan, ahogy egy egymást fedező kommandóstól elvárható és magamban számolni kezdek, hogy mikor érnek annyira közel, hogy felfedezzenek.
Sajnos nagyon is jól képzettek, esélyem sincs, hogy mindkettőt leszedjem, hiszen két oldalról közelítenek. Ha az egyiket le is tudom lőni, a másik simán végez velem.
Aztán egyszer csak érdekes tompa puffanás üti meg a fülem a jobb oldalamról és a következő amit látok, hogy majdnem a nyakamba esik egy talpig fekete bevetési ruhába öltözött fickó és a hátából egy szép hosszú nyílvessző áll ki. De mielőtt ezen egyáltalán meglepődhetnék, már a másik oldalról is odaér a támadóm, így nincs időm csodálkozni, pedig ezek szerint van valahol valaki, aki nekem drukkol.
Ahogy berobban a fedezékem mögé már húzom is a ravaszt és nagyon remélem, hogy a fejére célzott sörétek közül több is eltalálja, hiszen a golyóálló mellény ellen ennek a puskának semmi esélye. Mikor elcsattintottam a lövést már gurulok is arrébb, hogy ha ő is lő, akkor legalább valamennyire megpróbáljam elkerülni. Ha nem találom el, akkor nagy baj van, és a következő lövésemet a lábára célzom, már ha lesz rá lehetőségem., és nem sebesít vagy öl meg addigra.
Arról már nem is beszélek, hogy több ember lépteit hallottam, és valószínű, hogy a lövésekre mindegyik ide csődül, akkor meg vége lesz a dalnak, ha a parancsnokuk holtan akar látni.

A rád támadó fegyveres sem volt képzetlen, a fegyvere a látótérbe lépéskor már tűzkész volt, mindössze nem számolt azzal, hogy a fegyver, amivel szembenézhet már várni is fog rá. A két képzett közül így az került ki győztesen, aki várta a másikat.
A shotgun sörétjei kiszakadtak a fegyveredből, és a feketébe burkolt férfit a kulcscsontjától a szájáig beterítették. A felszerelésének köszönhetően nem látszott mekkora sebe lehetett, de miután kigurultál oldalra és az ő reakcióját kerested, látnod kellett, ahogy ő hangtalanul vergődik a hátán: tehát a nyelőcsövét ellepte a vér és pillanatokon belül meg is fullad, ha addig nem ájul el a sokktól.
A fejedbe villant, hogy nem állhatsz meg, és átvetődtél a közeli ház kerítésének alacsony falán, majd a biztonságosnak ható kő mögött osontál a ház oldalához, ahol legalább abban biztos lehettél, hogy két oldalról védve voltál, és legalább megpróbálhattad kifigyelni, hogy az üldözőid hogyan mozognak tovább.

Egy perc telt el, amikor először kiszúrtad az utca túloldalán a mozgást és készülődni kezdtél a további menekülésre, azonban újra ismerős zaj ütötte meg a füledet. Csizma surrant meg a földön, és a hozzá tartozó puha súrlódás lassú üteme arra utalt, hogy a gazdája tudja, hogy valakit keresnie kell a környéken. Hirtelen a ház és a fal közötti megbúvás ötlete nem is tűnt olyan jónak.

- Mi? Miért kockáztatnánk érte a saját bőrünket?
- Mert szemtanú. Az, hogy most őt is meg akarják ölni azok után, hogy ők indítottak támadást nem elég bizonyíték arra, hogy valami készülődik? Ez az egész egy nagy csapda része, és bármi is az, nem a mi oldalunkon áll. - A monológ meggyőzte a többieket. Carlos határozott tekintetébe nézve a többiek is helyeselni kezdték azt, majd el is küldték Tulát, hogy begyűjtse a fickót, aki a fegyveresek elől menekült.
- Tényleg nem katonák, Tula, nem ölnének meg egy rendőrt.
*tatata*
Mindenki aggódó pillantással nézett össze az újabb lövések hallatán, majd Carlosra, aki még mindig Tula szemeit tartotta a saját tekintete alatt.
- Jól van, de ne várjátok, hogy bölcsőben hozzam vissza - mondta a legfőbb érintett, majd levetődött a teraszról.

A fickó a sarok mögött az utolsó lépéseknél járt, te pedig már alig voltál pár méterre a ház sarkától. A legjobb ötletnek az tűnt, hogy amint felbukkan megpróbálod lelőni, és az ő irányába menekülsz, elvégre is a támadás eleve az utca felől indult, és a titokzatos csoport is arról szivárgott elő.
A hirtelen beálló csöndben kaparászáshoz hasonló hang hallatszott, ami sehogy sem illet a környezetbe, de annyira jó volt, hogy a férfi figyelmét elterelje. A szinte teljes csöndben hallhattad, amint a férfi valamit a rádiójába súg, majd választ kap vissza, majd miután újra csönd lett, hallhattad, amint a fegyverén kattan a biztonsági zár.
Tudtad, amint kilép a sarok mögül, lőni fog, ezért amint megláttad a lábát azonnal megrángott az ujjad a ravaszon. A fegyveres lába hátravágódott a lökettől, ő pedig a mozdulata közben borult rá az épület sarkára, és vágódott be a sikátorba. Az ujja már rég a ravaszon volt, a férfi pedig készült a lövésre, így a fordulat meglepetésében, az esés közben húzta meg a ravaszt. Az átjáró falai hangosan verték vissza a lövés csattanásait, amik aztán még sokáig visszhangzottak a füledben.
A maszkos férfi és te is szinte versenyt futottatok a saját időtökkel, ő hogy lövőpozícióba vergődjön, te pedig hogy felhúzd és célra emeld a shotgunt, azonban egy váratlan esemény történt:
A tetőn kaparászó zaj hirtelen felerősödött, majd egy furcsa alak vetődött le róla a falra. Mind a négy lábával úgy állt, mint aki vízszintes talajon áll, a kezei viszont feléd nyúltak. Észbe se tudtál kapni, már négy fél tenyér kapott fel és hajított meg egyenesen felfelé, hogy aztán a felfelé ugró emberi pók a levegőben kapjon el újra.
- Maradj nyugton - parancsolta. - Ne akard, hogy használjam a mászókarmaimat. - Az utazás kényelmetlen volt, de annál gyorsabb. A tetőkön szánkáztatok végig, majd az az érzésed támadt, hogy amikor a panelház erkélyein másztatok végig, pajzsként voltál kifelé tartva, nem mellesleg kitűnő (ha tériszonyos vagy rémületes) kilátást nyújtva a környékre, ahol a fekete ruhás alakokból majd tucatnyit lehetett felfedezni.
Az utolsó métereket már körülöttetek röpködő golyókkal tettétek meg, majd egy fél szívdobbanás alatt lettél bevágva pár másik, pillanatok erejéig már látott mutáns elé az egyik romos, elhagyatottnak tűnő erkélyre.

Szerencsém volt! Vagyis az is volt, hiszen a fickó egy nyikkanás nélkül hanyatlott hátra és költözött az örök vadászmezőkre kínok között.
De ahogy a gurulásból fél térdre érkeztem, hogy újra tüzelhessek, ha kell, már ugrottam tovább, hiszen most nem maradhattam egy helyben, mozognom kellett, újabb fedezéket keresni, hogy nem nyújtsak jó célpontot.
Míg tisztának tűnt a terep gyorsan átvetődtem egy alacsony kőkerítésen, majd egy pár másodperc várakozás után, amíg a szeme végig pásztázta a terepet és megállapítottam, hogy minden tiszta, már mozdultam is tovább a ház oldalához, Így talán lesz időm, hogyha felbukkan valaki, akkor észrevegyem.
A hátamat a falnak vetve letörlöm az izzadt homlokomat és tovább hegyezem a fülem, hogy időben meghalljam, ha közeledik felém valaki. Ennek köszönhetően tényleg hamar kiszúrom a halk neszezést, ami egy bakancsos láb óvatos lépését és némi ruhasúrlódást jelez.
Már az előbb is felvetődött bennem, hogy használhatnám a képességemet, de most sokra nem mennék vele. A megkeményített atomszerkezetem sem biztos, hogy kibírna közvetlen közelről egy nagy kaliberű lövést, de minimum megsebesülnék, ha meg szétbontom a testemet, akkor meg nem leszek képes használni a puskát. Így marad a feszült várakozás, majd mivel már ki tudom venni merről jön a hang, óvatosan elindulok felé, számításba véve, hogy a váratlanság az én oldalamon van. Na meg, ha sikerülne lekapcsolnom, akkor talán arra elmenekülhetek.
Már alig pár lépésre vagyok a saroktól, mikor valami furcsa hang hallatszik a tető felől, amit a jelek szerint nem csak én hallottam meg. A fickó most hibát követ el, hiszen használni kezdi a rádióját, felfedve ezzel pontosan a helyzetét, na meg a fegyver felhúzása sem történik zajtalanul, amit szintén nem most kellett volna megtennie. Az arcomhoz emelem a puskát, hogy ahogy megjelenik már lőjek is. A lábát látom meg először és már reflexből mozdul is az ujjam a ravaszon. Az üldözőm alól kiviszi a lövés a lábát és hangos puffanással vágódik el. Becsületére legyen mondva nem kiabál, még egy nyögést sem hallok felőle, csak a fegyver sül el a kezében, ahogy esés közben meghúzza az elsütőbillentyűt. A lövés túlságosan is hangos ezen a szűk helyen, így biztos vagyok benne, hogy rövidesen a társai is csatlakoznak a mókához, de ezt már a fegyvere után tapogatózó fickó nem fogja megélni, emelem a fejére a puskát.
Ekkor azonban egy furcsa fazon huppan le mellém a …….falra és megáll rajta mint a cövek, mind a …..négy lábával, majd mielőtt még észbe kaphatnék, már meg is ragad és úgy dob fel a levegőbe, mintha nem is lenne súlyom, pedig nem vagyok az a csenevész legény.
A puska hangos csattanással landol a földön, ahogy kiesik a kezemből, de mielőtt nagyon nekiállhatnék tiltakozni e barátságtalan bánásmód ellen, már iszkol is tovább ez a félig ember, félig pók mutáns, persze velem együtt és nem hagy sok választási lehetőséget, hogy vele tartok-e.
- Jó, hogy mondod, már kérdezni akartam, hogy van-e olyanod? – nyeltem egy nagyot, mikor a fene tudja hanyadik emelet környékén megcsodálhattam a kilátást a városra, és felidéződtek bennem a Tibu-val tett repülésem emlékei, de még az is biztonságosabbnak tűnt ennél, főleg mikor düh9ös darazsakként kezdtek repkedni körülöttünk a golyók, ahogy a lenti brigád felfedezte hová lett a prédája.
Aztán egyszer csak vége volt az utazásnak és én egy kisebb légi út után keményen landoltam egy koszos és szemetes betonpadlón, csúszva még pár méter, majd megállva egy bakancsos láb előtt.
- Kösz! Egy élmény volt veled barátom! – igyekeztem összekaparni magam a földről és szemügyre venni a díszes társaságot, mely a tiszteletemre gyűlt össze.

A brigád pedig látszatra nem is fogadott sokkal szebben, mint a lentiek. Öt mutáns nézett rád, ezek közül három fegyverrel, kettő pedig természetes megjelenésével feléd fordulva koronázta meg a 'VESZÉLY' feliratú kis képzeletfoszlányt a fejedben.
Egy nyílvessző nézett rád távolabbról a legemberibb karakter kezéből, és két automata két városi patkány kinézetű figuráról, akiről csak azt nem lehetett tudni, hogy mi a mutációjuk, de hogy mutánsok voltak, az biztos volt. A másik kettőnek pedig tagadni sem lett volna lehetősége; a pók-ember négy karja feléd meredt, a két-kétujjas tenyeréből pedig valószínűleg borotvaéles karomszerű csontok meredtek elő, a másik mutáns pedig szimplán csak undorító volt. Valószínűleg hozzá illően undorító, de erős képességgel, már amennyire a látszat engedett következtetni.
- Most menekülünk, és te velünk jössz. Ha jól sejtem amúgy sem hagynának békén a lentiek, így még tartozol is nekünk - szólalt meg az idegen az íj mögül. - A tartozásod lerovását pedig majd azzal kezdheted, hogy elviszel minket valahová Bronxon kívül, hogy ott aztán nyugodtan beszélhessünk.
A banda ezek után sem volt bizalomgerjesztőbb, de végül is érthető volt az ő helyzetük is. Egészen addig, amíg meg nem történt a percekkel azelőtti incidens, mindenki, még te is a potenciális ellenségeik közé tartoztál, mint rendőr. Te is tudtad, a mutáns mindig mutáns marad, és a nagy többség szemében mindig hibás is, leginkább mindenért ami történik...

Mit ne mondjak nem lett sokkal jobb kedvem a látványtól, hiszen öt gyanakvó szempár meredt rám, melynek tulajdonosai közül háromnál fegyver is volt, de gondolom a másik két mutáns sem volt fegyvertelen, hiszen az engem idecipelő pókembernek már meg is csodálhattam a karmait.
Szép kis társaság volt, nem mondom és fogalmam sem volt, hogy mit akarnak tőlem és miért is happoltak el a lenti csapat orra elől. Mivel jelenleg fegyvertelen voltam és ráadásul tudják, hogy zsaru vagyok, gondolom nem sok jóra számíthatok tőlük, amit az íjat markoló férfi, akiben valószínűleg a kis csapat vezetőjét tisztelhetem, máris megerősít. Egyébként nem kell nagy észlénynek lennem ahhoz, hogy összepárosítsam a fegyverét és az első kommandós hátából kiálló fekete nyílvesszőt.
~ Vajon miért mentett meg? Ez egy százforintos kérdés! ~
- Bocs barátom, de nekem azt tanította az anyukám, hogy ne menjek sehová idegenekkel. – álltam fel, mert nagyon útálom, ha felfelé kell tekintgetni valakire. – Aztán meg elvitatkozgatnék azon a tartozáson, hiszen a fene se kérte, hogy hozzatok el onnan! Épp végeztem volna a fickóval, mikor ez a ……a társatok, - mutatok a pókicára, - egyszerűen elszelelt velem. – Persze, azért ne tartsatok hálátlannak, hogy meg sem köszönöm….köszönöm, de azért túlzásokba sem kell esni.
Igyekeztem könnyedre venni a dolgot és kicsit húzni az időt, hogy valami tervet eszeljek ki, vagy esetleg valami használható fegyver után nézzek, és a csevegéssel talán elvonhatom a figyelmüket. Nem igazán volt bizalomgerjesztő az a „elviszel minket valahová Bronxon kívül, hogy ott aztán nyugodtan beszélhessünk” szöveg. Nekem legalábbis elég baljóslatúan hangzott és azzal is tisztában voltam, hogy a legtöbb mutáns fél vagy gyűlöli a rendőröket, aminek persze van is alapja, ha Kohlerra vagy Kingre gondolok. Azt meg azért nem akartam rögtön az orrukra kötni, hogy én is közülük való vagyok. Ki tudja mire lesz az még jó, ha titokban tartom. Viszont így meg nem hiszem, hogy rendőr létemre a szívük csücske leszek.
- Szóval inkább megköszönném, hogy kihoztatok, de mennék a saját dolgomra. – néztem farkas szemet az íjas férfivel.
Aztán, ha nem áll az utamba senki, megindulok a lépcsők felé.

Amig végigmondtad a mondanivalódat mind az öt mutáns sziklaarccal nézte végig a helyzet súlyában már érezhetően szánalmassá váló kifogásodat, minden esetre senki sem állta utadat, sőt senki sem reagált semmit arra, hogy ki akartál hátrálni a helyzetből. Amikor elértél az ajtóhoz, és konstatáltad, hogy azt belülről és már jó ideje zárhatták le, hallottad újra megszólalni az ijász fickót.
- Üdvözlöm captain. Remélem nem taksálom rangján alul, bárki is legyen - szólt a rövid köszöntés. Amikor visszapillantottál láttad, hogy az ij már csak a vállán pihen, a kezeiben pedig csak a nyilvessző és a füléhez tartott mobil rádió volt.
- Commander, mutáns. Mi a céljuk a cselekedetükkel?
- Nem gondolja, hogy ezt mi jogosabban kérdezhetnénk? Mit keres egy fegyveres szervezet jelöletlenül az utcákon?
- Nincs időm sem kötelességem magának válaszolni. Akar valamit, vagy folytatjuk?
- A célpontjuk nálunk van. Már csak az a kérdés, hogy meddig mennek el érte.
- Ne fáradjon, mutáns. Nincsen abban a pozcióban, hogy alkudozzon. Mindannyiójukat le fogjuk vadászni.
- Anélkül, hogy ismernék a személyazonosságunkat? Kötve hiszem, hogy ilyen ereje van, commander.
- Nos csak a célpontunk személyazonossága a lényeges, nélküle, még ha meg is menekülnek, nem érhetnek el semmit.
A férfi nem választolt a rádiónak, és téged szuggerált. A kérdés kimondatlanul is elég hangos volt; ragaszkodsz az egyedülléthez, és visszamész-e bárhová ahol utolérhetnek, vagy megpróbálod a mutánsok útját. A férfi lassan újra a fejéhez emelte a rádiót és beleszólt.
- Sok szerencsét a vadászathoz, commander.
- Önöknek is. Az eddigiek alapján akár érdekes is lehet... Sergeant...

Az ij újra a kézbe került, miután a férfi maga elé dobta és eltaposta a rádiót.
- Dönthetsz, még mielőtt nekikezdenek, vagy mielőtt mi elmegyünk...

Már kezdem azt hinni, hogy tényleg elengednek, amikor az ajtóhoz érve látom, amit ők már minden bizonnyal tudtak, hogy az bizony zárva van, és az sem most volt, mikor valaki azt megtette. A rozsdaette zárat kulcs már ki nem nyitja. Nem mintha ez nekem nagy akadályt jelentette volna, de az előbb végig gondolt okok miatt nem akartam leleplezni magam……egyelőre.
Viszont nagyon is érdekes eszmecsere kezdett kialakulni a hátam mögött, így persze rögtön megfordultam és feszülten vártam, hogy hová is lyukad ki ez a beszélgetés, mert még azt is eltudtam volna ezekről képzelni, hogy a szabadulásukért cserébe átadnak a lenti csapatnak.
Nem tudom honnan szerezték a rádiót, lehet, hogy azt valamelyik halott kommandósról csórták, de minden esetre ugrásra készen vártam mi lesz a vége íjász barátom és a kommandós csapat vezetőjének tárgyalásából.
Az, hogy már kiderítették ki vagyok, nem töltött el felhőtlen örömmel és rögtön belém villant, hogy remélem Aya nem kezd el a lakásomon keresni mostanában, mert nem szerettem volna ha ezekbe belefut, ha valami csoda folytán ki tudnék innen jutni, mert ott keresnének először.
Gondolom a munkahelyemre sem érnék be élve, és mivel ez alatt az idő alatt míg itt ismerkedtünk már rég körbevették az épületet, vagy legalábbis a környéket sok választásom nem maradt.
Viszont azt azért megkönnyebbülve hallottam, hogy egyelőre nem adnak át nekik, megtartanak maguknak.
Míg végignéztem, hogy tönkreteszi a rádiót, ami nem volt rossz ötlet, mert ha eddig nem mérték be az sugárzását, legalább most már ne is tudják, addigra megint ott álltam a döntés előtt, amit már az előbb végigzongoráztam.
- Oké! – emeltem fel megadóan a kezem. – Oké, veletek tartok! De tudnod kell, hogy fogalmam sincs, mit akarnak tőlem, azon kívül, hogy ki akarnak nyírni. – nézek szembe ismét vele. – És hogyan képzeled a kijutást? Van valami titkos alagút vagy hasonló, mert az épületből nem hiszem hogy kijutnánk már és ha olyan a felszerelésük, mint a mienk, akkor hőkamerájuk is van, szerintem már azt is tudják hol vagyunk. – intettem körbe a szobában.

- Nem lényeg, hogy tudják, hol vagyunk-e. Ők nem képesek úgy mozogni mint mi. Tula... - Rövid szervezkedés kezdődött, és a kics csapat sürgölködni kezdett. Senki sem akart téged őrizni, sem lefogni, láthatóan biztak a saját belátásodban.
Egy perc sem kellett neki, a kis csapat elindult. A pók ment előre, hatalmas ugrásokkal, a többiek pedig ráugrottak az undormányra, aki valamiféle képességével úgy lökte el őket, mintha csak gumiról pattannának tovább amikor ráesnek.
Az eldobottakat pár háztömbbel odébb Tula kapta el, majd amikor végeztetek, már három tömbbel odébb, újra egy ilyen műveletbe kezdtetek. A társaság egyértelműen ismerte már Bronxot, te pedig rendőrként a lent látható utcák alapján tájékozódhattál.
A harmadik ilyen sorozat után állt meg a csapat, és nézett rád mindenki.
- Hova megyünk?
- Mi Bronxiak vagyunk. Innentől te vezetsz. Egy olyan hely kellene, ami biztosan elhagyott egy napig.
Amg válaszolni kaptál időt lesoroltatok a háztetőről a lépcsőházba, majd lelifteztetek a garázsba, ahol egy fekete Chevrolet pickup várt titeket, a raktere fölött egy sötét vászonnal, ami alá négyen beültetek a két elváltozott külsejű mutánssal, és az ijásszal...

Ezek után már nagyon is kíváncsi voltam, vajon mit találtak ki, hogyan fogják lerázni az üldözőket, akik elég profinak tűntek ahhoz, hogy megnehezítsék a dolgukat.
Látszólag nem foglalkoztak velem, mindenki tette a dolgát, látszott, hogy annak ellenére, hogy nem profik azért összeszokott kis csapat ez.
Aztán a távozásunk ahogy vártam egy cseppet sem volt szokványos és tényleg ember legyen a talpán, aki ezek után követni tudott bennünket, hiszen olyan ugrásokkal haladtunk, hogy egy kocsiméretű szöcske is megirigyelhette volna. Most már tudtam, hogy mire alkalmas az ötödik társuk.
Gyorsan haladtunk és így hamar eljutottunk Bronx széléig, ahol a lendület megtorpant és mindenki rám meredt, mondván, hogy innen talán már nekem kéne vezetnem őket.
~ Nagyszerű! Nem elég, hogy társulnom kellett velük, még találjak nekik egy helyet, ahol legalább egy napig nem keresi őket senki! ~
Nem sok időm volt töprengeni, hiszen nem akartam, hogy azt higyjék csapdába akarom csalni őket, ezért valami olyan hely kellett, ahol én is biztonságban érezhetem magam.
Eszembe jutott Huang apó, akinek egyszer kihúztam a fiát a bajból és ezért nagyon hálás volt, mindenáron visszaakarta adni a szívességet, de abban maradtunk, hogy majd egyszer, ha lesz rá alkalom. Neki volt egy elég nagy raktára a Kinai negyedben, ahol a hajókról behozott ruhabálákat tárolja, az talán jó lesz. Az öregtől el tudom kérni a kulcsot és kérdezősködni sem fog, de tudok nála üzenetet hagyni, hogy hol keressenek a kollégák.
Közben megérkeztünk az épület alagsorába, a garázshoz, hogy elfoglaljuk a helyünket egy letakart rakterű kocsihoz, ahová mellém jutott hely a trambulin embernek és a póknak, na meg a kis csapat vezetőjének.
Elmondtam, hogy mi a tervem, hová vinném őket, remélve, hogy mivel nem ismerősek elmondásuk szerint, így nem gördítenek akadályt a dolog elé.
- Előtte beszélnem kell az öreg kínaival, de oda nem jöhet be az egész csapat. Legjobb lenne, ha egyedül mennék be. – fordultam az íjashoz. – Aztán a raktárban már ellehettek, akár több napig is.
Ha belemennek, akkor elmondom az útvonalat.

- Ha kell akkor beszélsz. A lényeg, hogy te nem hagysz ott minket, amíg ki nem lyukadunk a következő lépésre - mondta a férfi, majd elindultatok. Pár perc telt el mire újra feléd fordult, és ezúttal nyújtotta is a jobbját. - Carlos Atezado.
Az út a kínai negyedbe a szokásos fél óra volt, viszont jóval többnek érzett. Senki sem volt beszélgetős kedvében, és a reggeli események egyértelmű nyomot hagytak a veled szemben ülők képén, kedvén és idegein...
Carlos, ha kezdeményezel beszélgetést is egyelőre halogatja a dolgot és későbbre akarja megtartani a szavakat, amikor nyugalomban van az egész társaság, ahogy ő mondja "valószínűleg túl sok minden van amit észre kell venni ahhoz, hogy hirtelen a kocsi platóján mindenre fény derüljön...

/A kínaival való megbeszélést és a helyszínt írd le légyszi! Bocs a kimaradásért!/

Meglepetésemre, egészen könnyedén belemegy a dologba, és nem kell rongyosra beszélnem a számat, hogy meggyőzzem. Azért persze gondolom, nem maradok felügyelet nélkül, hiszen a szavai alapján, azért még nem tartunk ott, hogy utána, hagynának eltűnni a szemük elől.
Igaz valamiért egyelőre magam sem akarok megpattanni, hiszen az a csapat kommandós, aki a nyomunkban van, meg a vezetőjükkel folytatott rádiós beszélgetés kezdett nagyon is érdekelni, főleg, hogy az én bőrömre ment ki a játék. Vajon miért akarnak ennyire megölni? Mibe léphettem bele? Jó lenne nem úgy feldobni a talpam, hogy azt sem tudom miért!
- Bodwin! Mike Bodwin! – nyújtom önkéntelenül is a kezem a bemutatkozására, de hát végül is nincs okom rá, hogy ezt is eltitkoljam, és talán még jól jön, hogy nem vagyok elutasító velük szemben.
Úgy látszott egyébként, hogy Carlos a bemutatkozáson kívül nem nagyon akart márt hozzáfűzni a dologhoz, én meg nem voltam túl beszédes hangulatban, ahogy a többiek sem, akiken most már egyre jobban meglátszott a feszültség és a fáradtság.
A kínai negyedbe úgy éreztem egy örökkévalóságig tartott az út, de ahogy elértük a szélét onnantól már nekem kellett navigálnom a sofőrt. Szerencsére jól emlékeztem az útvonalra, így aránylag hamar odataláltunk a tömeg ellenére. Aztán ahogy megálltunk az üzlet hátsó bejáratánál, lemásztam a platóról és bementem az öreghez. Huang apó szerencsémre bent volt.
- Jó napot Huang! – hajoltam meg kissé az öreg felé. – Hogy van Csang, a fia? Remélem nem került ismét bajba? – kezdtem a beszélgetést.
Az apó még mindig hálálkodva biztosított, hogy minden a legnagyobb rendben.
- Az nagyon jó! Most viszont nekem kéne egy kis segítség. – hajoltam közelebb hozzá. – Kéne a raktár kulcsa és pár nap nyugalom. – néztem rá jelentőségteljesen.
Az öreg egy pár pillanatig kérdőn nézett rám, de aztán szó nélkül a fiókba nyúlt és elővette a kulcsokat és elém tette.
- Ez a legkevesebb Bodwin úr! – szólalt meg végül, de ahogy sejtettem, nem kérdezett semmit.
Ha nem jött be velem senki az üzletbe, akkor még gyorsan, alig mozduló szájjal, hogy egy szájról olvasó se lásson semmit, még odasúgtam neki.
- Ha holnap estig nem jelentkezem, akkor hívja a kollégáimat. – majd biccentve a kövé vált kínainak már mentem is vissza, hogy a kocsit a raktárhoz irányítsam, ahová úgy tíz perc múlva meg is érkeztünk.

Habár a csapat tagjain nem villódzott a vidámság, mégsem tartottak vissza, hogy egyedül menj be a kínaihoz. Amint kijöttél tőle már zúgott a kocsi motorja, és még be sem ültél hátulra, amikor már nyomták a gázpedált.
A sietős tempóban megtett út felétől kezdve már biztosak voltatok benne, hogy senki nem keres titeket; az ipari telep határának elhagyatott útjain és lejáróin, de még az utcák túloldaláról rátok meredező ócska tömbök ablakain sem érdeklődött senki irántatok.
Nem volt vidám a környék, ha lehet ezt a helyet viselte meg jobban bronx közelsége és az ipari parkok ellenőrizetlensége legjobban. Itt senkinek nem volt autója, mert azokat mind ellopták volna az útról, és itt nem is volt sok olyan, aki megengedhette magának az autót. Az épületek szobáit itt gyakran használták prostik és bandák tagjai, vagy éppen a harcokból menekülők. Voltak itt stika orvosok, akik már évek óta kibuktak az egészségügyből etikátlanságuk miatt, vagy éppen mert mutánsok voltak, de élt itt néhány nagyágyú is, vagy legalábbis volt itt is szobája, hogy a kis piszkos ügyeinek legyen megfelelő minőségű helyszíne is...
A szomorú környék adott otthont a kis raktárnak is, és valószínűleg csak azért nem volt célpont a rablások számára mert minden élelmes rabló tudta már, hogy itt csak olcsó áruk vannak a kínai üzletéhez, maximum néhány bútor és esetleg egy rozoga szállítóautó. Semmi, ami igazán megérte volna a kockázatot.

A banda, a te vezetéseddel el is érte a raktárat, majd a kulcsoddal jutottatok be, az autó meg sem állt, csupán felhúztad a rolót, majd le is csaphattad, és Carlos javaslatára le is zárhattad.
Amikor lekattant a zár, akkor nyíltak ki az autó ajtajai is, és a banda kiszállt belőle, megnyújtózva és ásítozva, azt viszont te is észrevetted, hogy kettejüknél jókora táskák is vannak, amikből vizes palackok és kis csomagok kerültek elő. A tagok valahogyan készültek erre is, és amikor már te is letelepedtél velük mindenki csámcsogott a maga módján. A kövér pacák harapásonként majdhogynem a saját ujjait is lerágta a szendvicséből, a pók pedig négy kezével szétszedte azt falatokra és nyugodtan nyammogott, a gangsta páros pedig falatonként hosszú löketnyi vizet küldtek le a torkukba, mintha különösebben ki lehettek volna száradva. Carlos volt az egyedüli, aki, mire rávetődött a pillantásod, már nyom nélkül eltüntette az ételeit és az övén levő tartóba suvasztotta az palackját.
- Nem akarlak itt tartani, de nem fogunk megijedni, ha esetleg arról lenne szó, hogy erőszakosak kell legyünk, de szerintem erre nincs szükség - mondta, teljesen nyugodt, majdhogynem érzelemmentes, színek nélküli hangon. - Azt szeretném, hogy mondj el mindent, amit tudsz arról, ami történt. Mindent, ami fontos lehet, ami kapcsolódhat hozzá. - És ha meg is kérdezted, hogy miért is kell neki ez az információ készségesen válaszolt is:
- Mi is láttuk a dolgot a magunk oldaláról, és mi Bronxban éltünk, amióta a háború ott kitört - itt a csapat többi részének tekintete Carlosra villant - minde érezzük, hogy ez a pár nap nem volt természetes. Mind láttuk mi történt a társunkkal. Össze akarunk tenni, ami infót csak lehet...

Igazán rendesek voltak a fiúk, hogy hagyták, hogy legalább a lábam behúzzam, miután beszálltam a kocsiba, mert a következő percben úgy füstöltünk el a helyszínről, mintha az öreg ördög loholt volna a nyomunkban.
Elég lehangoló volt a látvány, melyet a kocsiból látni lehetett, de engem már nem lepett meg, még ha azonban mindig nyomasztó érzésekkel járok erre is.
A kollégáim is ritkán járnak erre, csak ha kimondottan nagy razziát szerveznek, mert itt aztán a bűnözés minden formája burjánzik, a legális raktárok mélyén.
Huang apó raktára, amely amúgy sem egy nagy falat az itteni tolvajoknak, most majdnem üresen áll, hiszen nem nagyon megy az üzlet mostanában és a fia is kihúzott a zsebéből egy kisebb vagyont, így nem kell háborgatástól tartanunk.
Mikor az autó begurult a rolós kapun, Carlos utasítására le is lakatoltam, hogy a lehető legkisebb feltűnést keltsük.
Aztán mindenki kikászálódott a kocsiból eléggé elgyötörten, gondolom azért mostanában nem sokat pihenhettek, így most jól esett egy kis nyugalom.
Nem tudom mennyire bízhattak meg bennem, de egyelőre nem mutatták, hogy idegeskednének miattam, vagy feltételeznék, hogy valahogy átvertem őket. De, hát ettől még én egy cseppet sem bíztam őbennük. Nem tudtam még mindig hányadán állok velük, mit akarnak, miért harcolnak, és általában nem bízom a fegyveres férfiakban, akik önbíráskodnak.
Jókora táskák is előkerültek, amiből kaja és víz került elő, és mindannyian mohón láttak neki.
Aztán, ahogy Carlos lenyelte az utolsó falatot és a szomját is oltotta rögtön elő is rukkolt a kérdéseivel, melynek az elején azért bele volt csempészve némi fenyegetés is, még ha eléggé burkoltan is.
Érdekes volt azért, hogy nem csak pusztán a harc érdekli, hanem valami oknál fogva mélyebbre szeretne látni, hogy az okot is megértse, amire valamilyen szinten tőlem is választ várt.
- Nem hiszen, hogy sokat tudok segíteni ebben, mint, ahogy már a házban is említettem. – néztem a szemébe, hogy lássa igazat mondok. – Járőrözni voltam a kocsimmal, mikor a robbanás megállított. A társatokat is akkor vágta oda a légnyomás. Aztán megjelentek a kommandósok, de azok tuti nem a mieink voltak. – emlékeztem vissza az eseményekre. – Még meg is lepődtem, hiszen a rádióban rögtön a robbanás után azt mondták, hogy valaki bejelentette a dolgot és, hogy……..hogy meghaltam.
Most, hogy ismét az eszembe idézem a jelenetet, emlékszem, hogy mennyire megdöbbentem és igazán most sem értem, hogy miként jelenthetett valaki ilyen gyorsan, hacsak……..hacsak….- A kommandós csapat jelentett a rendőrségi csatornán? – kérdeztem önkéntelenül és döbbenten. – De azok nem reguláris csapat voltak, habár nagyon jól képzettek voltak, de…de… - elakadt a szavam, mert nem is tudtam, hogyan gondoljam tovább. – Arra gondolsz, hogy az egész meg volt szervezve? De hát nem tudhatták, hogy arra megyek? – morfondíroztam tovább, aztán eszembe jutott még valami. – Mond neked az valamit, hogy ca-sus-be? – pillantottam rá az arcát és a reagálását fürkészve.

//Folytatás: Kínai negyed //

Carlos a saját eszmefuttatásodat némán hallgatta végig, a csapat pedig, amikor kibukkant belőled a gyors következtetés, néma csendre váltott, és rád vagy éppen Carlosra tekintett. A férfi emésztette egy kicsit a hallottakat is, majd ő is belekezdett a saját mondandójába.
- Nem vagyok benne biztos, hogy pont téged akartak megtámadni. Mondhatnám úgy is, hogy nem az volt a lényeg, hogy téged támadnak-e meg. Szerintem. Ezek a napok pont úgy tűntek, hogy valakik céllal jöttek Bronxba, hogy elindítsanak valamit. Ha háborút akarnak akkor viszont ok kellett... - Elgondolkodott, és láthatólag meg is ütközött hogy pont rákérdeztél a szóra, és pötyögni kezdett a telefonján.
- Casus Belli? A latin "Háborús Ok" amit a történelem során annyian használtak, hogy elindítsanak háborúkat. Még a világháborúkat is! - Carlos szemei a tiedbe vágtak, és pislogás nélkül meredtek rád. - Honnan vetted ezt a szót pont most?

// Szerelő műhely // ~Nick~

Már jócskán kiértünk a városból, Bronx külső kerületei azért sokkal lerobbantabbak voltak, mint a város jobban menő részein, de engem ez egy cseppet sem zavart, hiszen én itt nőttem fel, ehhez akklimatizálódtam a hosszú évek alatt, nekem itt volt az otthoni légkör. Ettől függetlenül mégis valamivel kintebb a nyugisabb részen, áthajtva egy kisebb erdős területen volt a műhely. Ilyenkor estére nem volt kivilágítva, csak a körvonalai és a földút jelezte, hogy van ott valamilyen épület. Befordultam a GT-vel, majd leállítottam a motort és kiszálltam. Könnyed léptekkel mentem hátra, ahol megkerestem a kapcsolókat, és beindítottam a rendszert, majd a műhelyben ezután felpislákoltak a fények. A vasajtókon lakat, és bár nem volt egy nagy erődítmény, de azért annyira biztonságos volt, amennyire egy bronxi környéken annak kellett lennie. A kulcsos megoldás helyett számkódos biztonsági rendszerem volt, amit szintén magamnak eszkábáltam össze, tudtam, hogy ezt aligha fogja bármilyen hülye tolvaj feltörni, no meg persze azért a biztonsági rendszerben néhány meglepetést is elrejtettem a hívatlan vendégek számára, amit néhányan már megtapasztaltak. A kód után a kétszárnyas ajtó már nyitható is volt, odabent viszont már minden olyan volt, mint egy rendes szerelő műhelyben, kivéve pár furcsa összetákolt spéci cuccot, amiről avatatlan szem aligha mondaná meg, hogy az mire is való. Rengeteg holmi volt szanaszét, az egyszerű alkatrészektől a tuning cuccokig itt minden volt. Oldalt egy ponyvával letakart motor is, ami bár nem látszott a ponyva alatt, de még csak félkész állapotban volt. Jobbra volt egy kisebb irodaszerű helység kialakítva, egy asztal, szék, néhány papírhalom, és a nagyobb terem hátuljában egy széles kanapé, mellette hűtő, tv, az egész olyan volt, mint egy kisebb lakrész, de ahhoz, hogy azt "lakásnak" lehessen nevezi, azért mégis erős túlzás volt. Megvártam, amíg Nick is megérkezik, már ha egyáltalán hajlandó volt utánam jönni, és útközben nem támadt hirtelen egyéb ötlete.

// Szerelő műhely // ~Moira~

Ma a mutánsok istenei nem voltak valami kegyesek hozzám. Az este első részében egy jó kis összeget vesztettem a versenyen, amit a borravalókból kuporgattam össze nagy nehezen. Bár ezért nem érzem magam annyira nagy vesztesnek, elvégre tényleg egy tehetséges versenyző győzött le engem. De az este folytatása továbbra sem volt szerencsés a számomra. Meg mentettem egy lány életét, és ahelyett, hogy azt a mocskos senkiházit akarták volna felkoncolni a boszorkány égető banda engem akart a máglyára vetni, nem pedig azt aki gyilkolni akart. Az eset folyománya képen menekülnöm kellett, mint valami patkánynak. És már már kezdtem azt hinni, hogy megfogom úszni az éjszakát ennyivel, meg a tudattal, hogy többé nem versenyezhetek amikor az istenek újra elpártoltak tőlem. A visszapillantóban láttam miként gyulladnak fel a kocsik reflektorai, és a lelki fülemmel, még a felpörgő turbófeltöltő sivítását is hallottam. Egy fél percig reménykedhetem csak, hogy szimpatizánsok eredtek a nyomomba és nem a mutáns vérre éhes csőcselék. Félperc elteltével ugyanis a mögöttem száguldó kocsiból tüzet nyitottak rám. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak sörösüvegekkel. Mivel én tudok vezetni kissé feljebb vettem a V8-as fordulat számát, és az egyik éles kanyarban elhelyeztem egy az utánam jövők számára láthatatlan kinetikus erőmezőt. Nem is kellet sokat várnom, hogy meghalljam a csattanást, amint az utánam száguldó sofőr a házfalnak csapódott kocsijával amint az erőmezőbe érve az irtózatos erővel oldalba taszította a járgányát. Több üldözőm pedig nem akadt. De azt szentül megfogadtam, hogy azt a mocskos Luthert felszeletelve küldöm el a Centrálparki gyerek állatkertbe oroszlánkajának.
Ezek után gond nélkül követhettem a lányt aki egy a város határában lévő helyhez hajt egyenesen, míg nem be nem parkol egy kivilágítatlan épület elé. Mire én kiszállok a sárga taxiból ő már bent jár az épületben ahonnan hamarosan világosság szűrődik kifelé. Mivel igen csak kíváncsi voltam a lányra, így utána mentem. Azonban az épületre lépve elállt a szavam, mert egy nagyon jól felszerelt, szerelő műhelyt találtam, mindennel ami egy műszaki embernek azonnali erekciót okoz. - Ejha.. ez ám a berendezés...

//Szerelőműhely//

Hallottam ahogy a másik kocsi megérkezik, majd Nick leállítja a motort. Megvártam amíg ő is bejön, addigra én már a kanapé mögött turkáltam, ugyanis volt ott egy külsőre kicsit lestrapáltnak tűnő, de azért igencsak jól üzemelő hűtő, ami azért nem volt nagyobb derékmagasságnál, de nem is ez volt a lényeg, hanem a tartalma. Kivettem két sört, ami már jó hideg volt, nekem ennél több élvezet nem is kellett. Persze nem voltam elragadtatva, hogy a versenynek ilyen vége lett, de tudtam, hogy Crash, az egyik olyan személy, aki versenyeket rendez fogja tudni mennyivel lóg nekem, mikor legközelebb felkeresem a megnyert pénzemért. Megkerültem a kanapét, majd elindultam az időközben belépő Nick felé. Csak jót mosolyogtam az orrom alatt a megjegyzésén.
-És még nem láttál mindent!-fűztem hozzá, majd ahogy odaértem mellé az egyik már felbontott üveges sört odanyújtottam neki. Elég nyúzottan nézett ki ahogy így végig mértem, és a szórt fényben sem tűnt jobbnak a helyzet.
-Azt hiszem ez jót fog tenni.-céloztam a sörre, miközben én viszont jócskán belehúztam az üvegbe. Mennyei érzés volt ilyenkor a hideg sör.
-Nem volt egy egyszerű menet ez a mai.-mondtam kissé elgondolkodva, tulajdonképpen ebbe beleértettem magát a versenyt is, a Lutherrel történteket, hogy kicsit belevágtam a képességembe, no meg persze a nem mindennapi záró részt. Majd ismét Nickre vándorolt a tekintetem, most már végre közelebbről volt lehetőségem végig mérni a vonásait, és így másodjára is megnézve ilyen közelről ugyancsak nem tűnt egy rosszképű pasinak. Pláne, hogy tudom, hogy ő is mutáns, akárcsak én. Ez is azért sokat dobott az esélyein. Észre sem vettem magam, hogy már hosszú percek óta bámulom, csak a hirtelen beállt csend lett feltűnő. Aztán éreztem, hogy lépnem kell, mert ez így még a végén elég kellemetlen lesz, és én sem voltam épp az a tipikus csendes nyuszi fajta, azért szerettem beszélni, pláne ha jó volt mellé a társaság.
-Ha gondolod itt szusszanhatsz egyet.-tárom szét a karjaimat, célozva a kis műhelyemre.-Ott akár le is dobhatod magad.-mutatok a kanapéra.
Majd azzal a lendülettel megindultam az iroda felé, ahol az egyik szekrényben matattam egyet, és kivettem valamit, majd ismét kijöttem. Azzal neki kezdtem öltözni, levettem a bőrkesztyűt, a fűzőt, majd csak háttal fordultam Nicknek, és úgy vettem át egy ujjatlan fehér trikót, ami azért finoman követte a vonalaimat. Tulajdonképpen nem zavart, hogy esetleg a fehérneműből ami rajtam volt lát egy vajmi keveset, nem igazán voltam soha szégyenlős. Az ilyen felsőkben szoktam szerelni is, ez most kivételesen még nem volt nyakig olaj foltos, mint általában a legtöbb.
-Tudod, azt hittem nem fogsz tudni leállni, és ott helyben kitekered Luther nyakát.-magyaráztam, miközben lehúztam a felsőt, megigazgatva ezután a hajamt is, és csak ekkor fordultam ismét Nick felé fürkésző tekintettel.

Nagyon érdekesnek találom a lány garázsát. Azt kell mondanom már már nem is egy egyszerű szerelő műhelyre hasonlít, hanem inkább egy maximálisan felszerelt motor fejlesztő műhelyre. És meg kell mondjam azok után amit a nő a verseny páján mutatott nekem azt kell mondjam valószínűleg ez az igazság. Ahogy az a Porsche kilőtt azt normális kocsi nem tudja meg tenni. Persze mindenre a koronát a felém nyújtott sör teszi fel.
- Ohh azt hittem ma már több törvényt nem fogok megszegni. Nos akkor majd hozzá adjuk az ittas vezetést is. -Mondom neki mosolyogva és hálásan veszem el tőle a sört. Ami pont kellemes mértékben üdít, és frissíti fel a tokom ahogy a finom szénsavas hideg sör lecsúszik rajta. Nem bírom ki, hogy mikor érzem le érni a gyomromba az isteni nedűt, ne koronázzam meg elégedettségemet egy diszkrét büfögéssel. - Ahhh ez de kellet már. - Sóhajtok fel. Amikor azonban azt mondja, hogy a mai éjszaka nem volt egyszerű menet csak le pillantok a sörömre, majd egy váll rándítás kíséretében újabbat kortyolok az üvegből. - Az emberekkel soha semmi nem egyszerű. - Mondom neki, bár elég enyhén fogalmazom a véleményemet. Elvégre az egy dolog, hogy kisegített, és megakart engem menteni. De nem tudhatom mennyire is mutáns barát, vagy esetleg ember gyűlölő. Majd ezek után pár percnyi néma csend következik. Engem néz, de látszik a figyelő tekintete mögött a gondolatai valahol egészen máshol kalandoznak. Na persze a dolog kölcsönös, mert én is jó alaposan szemügyre veszem a verseny előtt velem flörtölő nőt. És azt kell mondjam egészen formás kis példánya a női nemnek. Van rajta minden mi egy igazi férfinak kellhet. Csodás kerek fenék, kellemesen domborodó mellek, formás combok, és ívelt ajkak. A felkínált kanapét nem fogadtam el csak tovább figyeltem formás idomait. És főleg azért mert nem volt szégyellős és előttem öltözött át. - Nem lett volna kár érte. Nem jelentett volna többet, mint eltaposni egy csótányt. Bár nem állt szándékomban megölni, lehet feltűzöm a gombostűre ha nem lépsz közbe. - Mondtam neki, miközben a kezem fel emelem, és egy intő mozdulattal magamhoz lebegtetem törékeny alakját, majd a karjaimba zárom. Persze nem kellett volna ehhez mozdulat, de így teátrálisabb. A tenyerem a fenekére csúszott és belemarkolt. - Még meg sem köszöntem, hogy segíteni akartál. - Mondom, és oda hajolva csókolni kezdem. Néhány napja még nem tettem volna meg. De ahogy telt az idő rá döbbentem, hogy valószínű többé nem látom Kirát. Nincs értelme, hát az életem további részét szerzetesként le élni. Míg a szabad kezem, amelyik nem a nő fenekét markolja elkezd az éppen felvett felső alá csúszni. - Szexi vagy mint egy Chevrolet Corvette.