Staten Island-i utcák

Elkéstem. Mire sikerült lenyugodnom megfelelően és rávennem magam, hogy akkor rávegyem a két fickót valamire, azok már kisunnyogtak. Ah, beszari társaság, nem mernek a közelemben maradni. Mondjuk amilyen gépiesen mozogtak, komolyan elgondolkoztam azon, hogy ezek most tényleg emberek-e vagy valami mutáns robotok, amiket direkt ilyen célra raktak össze. Őszintén szólva amilyen high-tech volt ez a vonat, simán kinéztem volna. Naviszont visszajött a főszarkeverő, aki elindította a programot. A terep mondanom se kell, hogy megváltozott. Egyszerre láttam egy másik ágyat nem messze, amin egy ismerős vörös rőzse nézett vissza rám. Oké, akkor Ria is életben van még... mondjuk, amiket mondott a professzor, sejthető volt. Viszont a pántok lepattantak, szóval hamarosan lemászhattam erről a nyavalyás kínzópadról.
- Jól vagy? - kérdeztem a lányt, mondjuk szerintem hülye kérdés is volt egy ilyen nem pont kellemes beavatkozás után.
Lassan körbejárattam közben a tekintetemet a teremben. Kiszúrtam az ajtót. Elhúztam a számat. Szóval akkor labirintusosat is játszani fogunk. Szép, mondhatom. Na legalább már a zsibbadás megy kifele a fejemből.
- Úgy látom, nem sok lehetőségünk van - néztem az egyetlen opcióba jöhető ajtóra, majd vissza a lányra. - Abból, amit a professzor mondott, arra következtetek, hogy mutáns vagy. Mivel a mi DNS-ünket használtak, ezért megosztom veled: én tudatirányító vagyok. Szóval ha fájni kezd a fejed, az valszeg az ellenfél miatt van.
Nem kérdeztem meg tőle, hogy ő mit tud. Rábízom, hogy megbízik-e bennem. Mondjuk, mi volt rá a garancia, hogy az ellenfél is tudatirányító lesz? Oké, lehetséges, de ha belegondolok, hogy apám gondolatolvasó és anyám DNS-e miatt lettem én tudatirányító... sosem lehet tudni, mi lett szerencsétlenből.

Akármit reagált, én elindultam az ajtóig. Hölgyeket illendő előre engedni, de most én mentem előre, veszélyes terepen voltunk. Átjutottunk egy olyan helyre, ami amúgy elment volna filmstúdiónak is. De nem élveztem sokáig a látványt, mert előjött az ellenfél. A szemeim kikerekedtek a látványtól. Ez most komoly? Ezek képesek voltak tényleg egy fiatal lányt ellenünk küldeni. Aztán ennek köszönhetően el is bambultam... aminek meglett az eredménye, mert nem tudtam védekezni és csakhamar a földön találtam magam sajgó tarkóval. Egyből be is ugrott az öreg mesterem intése:
~Mindig legyél harcra kész, bármilyen is a körülmény!~
Szóval megembereltem magam. Így hát már hárítani tudtam a következő, arcba szánt rúgást. Viszont mielőtt még egy felütéssel visszaüthettem volna, már nem volt sehol. Rohadt gyors. Gyorsan haladó állásba álltam Ria mellett, mintegy várva, hogy mikor jön... jött, láttam a szemem sarkában, hogy támadja a mellettem levőt. Ennyi elég volt, a következő pillanatban a kezem oldalra csapott ki, ahogy a hosszú ideje fejlesztett reflexeknek köszönhetően el tudtam kapni a karját, mielőtt betöri Ria orrcsontját. Két dolog jött le nekem az eddigiekből... egy: valószínűleg Ria az elsődleges célpontja... kettő: képzett, tapasztalt harcos, ami ilyen korban azért tiszteletre méltó. De más is észrevettem. A karján tűszúrások és ahogy láttam, a nyakán is volt pár.
~Beteg állatok!~

Ez elterelte a figyelmem, így mire eljutottam odáig, hogy torkon vágjam a kiscsajt kézéllel, már kitépte a kezét a szorításból és elugrott. Innentől pedig még gyorsabban jött, mint eddig. A jelek szerint rájött, hogy az eddigi sebesség nem lesz elég. Vicsorogtam egyet, így innentől Ria védelmére koncentráltam. Ami persze csak részben sikerül, hiszen nem tudom csak úgy megkerülni egyik pillanatról a másikra és még csinálni is valamit az érdekében. Túl gyors ahhoz, hogy csak úgy lerohanjam. Védekezve kell kihúzni valahogy az időt a megfelelő pillanatig. Már ha Ria addig nem dob be valami trükköt, hogy ne legyen olyan könnyű ellenfél. Aztán érzékeltem, hogy mint ha valaki motoszkálna a fejemben. Meg is lett az eredménye, az utolsó pillanatban nyeltem le a kényszert, hogy lekeverjek egyet a vörös lánynak.
- Vigyázz, próbál manipulálni engem.
Észrevettem viszont valamit. Ahogy manipulál... cseppet sem hasonlít az enyémre. Vadul, ösztönből csinálja, vagyis nem tudja még használni... és ha nem tudja használni, akkor csak feleslegesen használja az energiáját. Hát jólvan kislány, én viszont már tudom használni és tudom, hogy ha nem rám figyelsz, akkor nem fog menni. Túl korán kaptad te meg a gént. Így ha megláttam, azonnal elkezdtem én is használni rajta a képességemet, egyfajta új hadszínteret nyitva szellemi téren, ahogy ott feszültünk egymásnak.

Szóval ez volt a stratégiám, ahogy Valoriának segítve ment a harc. Igyekeztem a lányt nem akadályozni a mozgásban. Láttam a mozdulatain, hogy ő se könyvekből ismeri az önvédelem szót, tud magára vigyázni. A vakfoltokat viszont egyikünk se látja, így ketten védtük egymást. Aztán történt valami, ami arra vett rá, hogy támadjak. Lány éppen meg akart minket támadni, amikor megremegett a vonat... a lány pedig megtántorodott ettől... én pedig egy szempillantás alatt előrelendültem, ahogy felismertem a lehetőséget. Egyetlen egy, mellkastól indított, előre tartó ütéssel céloztam meg a lány hasát, hátha eltalálom. Nem voltam annak a híve, hogy bántsam az ellenkező nemet, de most le kellett állítani valahogy. Ha nem vállik be, legalább rájövünk, mennyire is gyors ez a leányzó... és szépen lassan, de tudtam, hogy Valoriának is lesz egy terve... nem tudom honnan, de tudtam.

Egy kissé megörültem, miután a doki csicskásai elpárologtak a teremből. Legalább addig se körülöttem szorgoskodnak, mert már csupán a gondolattól is a hideg szaladgált a hátamon, ha eszembe jutott, vajon mennyi mérget meg tudatmódosítót meg még az istentudja mi a nyavalyát fecskendeztek belém. Miután az utolsó segéd is elhagyta a termet, megkönnyebbültem fellélegeztem, bár tudnám mire… Hiába próbáltam mozogni, még mindig kába voltam egy kissé, ráadásul a szíjak meg se moccantak.
-Arrrrrgh!!! –vágtam volna magam dühösen az asztalhoz, mint valami csalódott, hisztis kisgyerek, ha legalább pár centiméternyi mozgásterem lett volna.
De neeem, ilyen luxus nem volt. Ráadásul kitalálhattam volna valami mást, már a doki is visszatért. A falak mozogni kezdtek, s ahogy oldalra néztem, láthattam, hogy Andrew is hasonlóképp járt, mint én.
-Kösz! –válaszoltam a dokinak érzelemmentes hangon, azt viszont már csak magamban tettem hozzá, hogy „Neked is, mert ha egyszer kijutok innen, arra mérget vehetsz, hogy halott vagy…”
Ha kijutok… és miért ne jutnék ki? Csak a franc tudja hány szíjjal erősítettek ide, de hát na, fő a pozitív hozzáállás, voltam már szívósabb helyzetben is. Mire azonban észbe kaptam, már ki is oldódtak a szíjak, én pedig a csuklómat dörzsölgetve ültem fel a vizsgálóasztalon.
-Egy kissé még le vagyok zsibbadva, de jah, amúgy megvagyok. –válaszoltam, majd lecsúsztam az asztalról, hogy kicsit megmozgassam a többi ízületemet is.
-Gondolom nem sok újat mondok, de nekem ez tuti csapda. Ha ilyen könnyedén elengedtek minket, akkor fogadni mernék, hogy az ajtó mögött olyan valami vagy valaki vár ránk, aki komoly veszélyt jelent. –majd amikor megláttam, hogy Andrew mégiscsak belép az ajtón, még hozzátettem- Csak óvatosan. És az én képességem a láthatatlanná válás.
Mégiscsak belépett… én is jó vagyok, mégis hová menne csórikám ha az az egyetlen ajtó? Ahogy beléptünk, már kattant is a zár mögöttünk. Hurrá… Most már esélyünk sincs visszamenni, szóval… Csak előre!
Körbenéztem, viszont semmi extra nem volt a helységben, azt a pár lámpát és kamerát leszámítva a sarokban. És egy lány. Így ránézésre idősebbnek tűnt a koránál, valószínűleg a tűnyomok miatt, amik a ruha alól kilátszottak, bár még így is fiatalabbnak tippeltem magamnál. Keserűen elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az én fiatalkorom… Igaz, engem nem pumpáltak tele minden vacakkal, de attól még nem volt valami könnyű…
Mielőtt azonban nagyon belemélyedtem volna a nosztalgiázásba, a kislány már el is tűnt a szemünk elől, nekem pedig meglepetésemben felszaladt a szemöldököm. Na ne már… Hogy neki is az a képessége, mint nekem! Ez NEM ér!!!
A következő pillanatban pedig már a fájdalomtól összegörnyedve feküdtem a padlón, miután a kiscsaj talppal belemászott a gyomromba, én meg csúsztam pár métert a padlón. Yay… Elkezdtem feltápászkodni, ám a lány már újra támadásba lendült, épp az utolsó pillanatban sikerült arrébb gurulnom, így megúsztam azt, hogy könyökkel hátba vágjon. Azonban a gyomrostól még mindig remegett egy kissé a lábam, így a következő néhány ütés és rúgást hiába próbáltam kivédeni, mivel nem láttam, pontosan honnan érkezik a támadás, kissé ingatagon hátráltam az erejétől.
Andrew szavaira csak biccentettem, majd a következő pillanatban láthatatlanná váltam és a helyemen is változtattam. Ha a fiú telepata, akkor így talán kevésbé kell tartanom attól, hogy kárt okoz bennem, legalábbis az eddigi tapasztalatok alapján. Ha meg érzékeli, hogy merre mozgok, akkor meg azért nincs gond. Vettem egy pár mély lélegzetet, majd én is támadásba lendültem. A lánnyal ellentétben, aki úgy tűnik, csak rövidebb időkre tudott láthatatlanná válni, én nem váltam újra láthatóvá, hogy következtessen a helyemre, így, ahogy vagyok, láthatatlanul támadtam. Jobban örültem volna, ha valamelyik fegyverem is nálam van, de úgy tűnik ez most nem kívánságműsor, így csak próbáltam becserkészni a lányt, amikor láttam… Söprő rúgás, hasba/hátba rúgás, földre rántás, könyökkel tarkón vágás, főleg a fontosabb és érzékenyebb részekre… Vagy bármi hasonló ütés-rúgás, amivel lassíthatom, vagy amitől akár az eszméletét vesztheti, Andrew-val ellentétben nekem nem okozott különösebb gondot, hogy megtévesszenek azzal, hogy egy fiatal lányt küldenek ellenünk. Ráadásul mi ketten vagyunk, több éves tapasztalattal, a képességeinket tekintve.

Az Andrew és Valoria génjeivel felruházott lány lankadatlan kitartással küzdött ellenük, viszont sajnos a képességek birtoklása nem jelentett egyet a tapasztalat meglétével. Önálló gondolatok, akaraterő hiányában, csak tette, amit parancsoltak neki, és bár verekedés terén tényleg nem panaszkodhatott, ahhoz igazán értett, viszont nem volt mutáns, bármennyire is megpróbálták azzá tenni. Nem sikerült Andrew-t Valoria ellen fordítania, ahogy Valoriat sem sikerült a padlóra küldnie, hiszen ellenfele sokkal jobban használta immár közös képességüket, mint ő. Mondhatni, megizzaszthatta őket, de valójában semmi esélye nem volt ellenük.
Amikor a vonat megremegett, ő pedig egy kicsit megingott elvesztve az egyensúlyát, szinte azonnal csapódott a hasába Andrew ökle, ő pedig fájdalmas nyögéssel görnyedt előre, karjaival átölelve a fájó testrészét. Utána már folyamatosan záporozhattak rá Valoria ütései és rúgásai. Hamarosan a földön feküdt, és már meg sem próbált védekezni. Aztán hirtelen eltűnt szem elől, de hamarosan ismét felbukkant a szemközt lévő ajtónál. Fáradtan, meggyötörve támaszkodott a térdeire, de alig pár másodperc múlva már szűkölve rogyott össze, és úgy tűnt, azt se tudja mijét ölelje fájdalmában, pedig nem is feltétlenül a verekedésben szerzett sérüléseit kereste. Végül már a padlót karmolászta kínjában, és keservesen zokogott.
Ekkor megjelent a plafonból egy nyíláson keresztül egy vaskos fémhuzal, és a lány testére fonódva felemelte őt a magasba. Aztán egy másik, szaggatott mozgású fém kar is megjelent, a végén egy körfűrésszel, ami pillanatnyi hezitálás nélkül vágta le az immár kitisztult tekintetű, vergődő lány fejét. A polipkarszerű inda úgy dobta az élettelen testet a sarokba, mint egy hasznavehetetlen hulladékdarabot, majd a fémkarral együtt eltűnt a mennyezeti résben.
-Köszönöm a közreműködést - zendült fel az egyik hangszóróból a professzor hangja rövid időn belül. - Amit az imént láthattak, egy küzdősportokban jártas, de egyébként teljesen átlagos biológiai alany volt. Nem sok reményt fűztünk hozzá, hogy a szervezete képes befogadni az idegen géneket, de egy próbát megért. Sajnos, úgy tűnik, túl gyenge volt. Sebaj, van még elég felhasználható anyagunk. Kérem, fáradjanak át a másik terembe - kérte őket nyájasan, majd halk recsegést követően a hangszóró elnémult.
Amennyiben Valoria és Andrew megmakacsolta magát, és azért sem indultak meg, a mögöttük lévő fal lassan, de megállíthatatlanul el kezdett közelíteni az előttük lévőhöz egyértelmű jelzést adva: vagy használják az ajtót, és átmennek a másik terembe, vagy a két fal agyonnyomja őket.
Odaát a legkülönösebb teremtménnyel találhatták szembe magukat. Mellső lába oroszláné volt, míg a hátsók lóé, a teste aligátoré, farka skorpióé, szárnyai denevéré, feje pedig madárpóké. Az egész állat pedig akkora volt, mint egy jól megtermett medve. És nagyon dühösnek tűnt.
Valoria és Andrew ehhez már kaptak némi segítséget egy fejsze és két kard képében, amik az ajtó mellett, a falhoz támasztva várták őket. Mivel ellenfelük a belefecskendezett szerek hatására szintén elég agresszív volt, a harc abban a pillanatban vette kezdetét, hogy a két mutáns átlépte a küszöböt, miután az ajtó megint csak bezárult mögöttük, és jól hallhatóan bezáródott. A különös lényt nehéz volt elpusztítani, nem csupán azért, mert nagyon erős és ádáz volt, hanem azért is, mert ha levágták valamijét, az nem csupán visszanőtt neki, de a levágott darabból egy újabb lény keletkezett, az eredeti hasonmása, abban a méretben, amennyitől megfosztották. Addig nem pusztul el, amíg szíven nem szúrják. Ha azonban az eredeti kimúlik, a többi is életét veszti.

Már éppen kezdtem megnyugodni, hogy kész, ezt a kört megnyertük, amikor történt, ami történt. Már magától a történéstől felfordult a gyomrom, de az igazán döbbenetes dolog a hangosbemondóból jött. Számomra már a lány ilyen szintű kivégzése is pont elég lett volna. Hiába volt ellenség, a harcművészetek miatt megtanultam tisztelni az ellenfelet, akármik is a körülmények... szóval emiatt eléggé a szívemre vettem a halálát. De... hogy valaki így beszéljen egy olyan valakiről, akit sakkbábuként használ fel a céljaira és még el is dobja, mint egy kivert kutyát... éreztem, hogy ha nem nőttem volna fel úgy, hogy vissza kell fognom az indulataimat, akkor most helyben felkutatnám a professzort és végeznék vele. Ennyire semmibe venni az életet, mindössze egy selejtnek minősíteni valamit, amibe több élet szorult nála, mint ha csak valami lelketlen torzszülöttekről lett volna szó... argh, tényleg gyilkolni támadt kedvem pár másodperc erejéig. De aztán a mérgemen úrrá lettem. Ennek pedig két oka is volt. Egy: ha most elmegy az esem, akkor Valoria is biztosan a hatás alá kerül, őt pedig nem akarom bántani. Kettő: a professzor a jelek szerint megirigyelte a Star Warsból a szemétledobós jelenetet, mert elkezdett közeledni a fal. Így hát megragadtam Valoria karját és kellett, hát magam után vonszoltam a túlsó részhez... már ha újra láthatóvá vált... ha meg nem, akkor nincs mit megfogni.

Mikor átértünk, még hallottam, hogy mögöttünk összecsukódik a fal és ahogy a lány teste pépessé préselődik. Lehunytam a szemem, ahogyan megfogadtam magamban, hogy ezért meg fog lakolni az egész banda.
- Ezt megkeserülitek - szűrtem ki jól hallatóan a fogaim között.
Borús gondolataimból az térített vissza, amit a mester tanított nekem éveken át: ,,Csak előre tekints!" Így is történt... a lény pedig, amit megláttam...
,,Ez meg mi a fa..."
Láttam már életemben régi iratokon érdekes szörnyeteg ábrázolásokat, így a kimérákat, de ez rájuk tett egy lapáttal. Úgy nézett ki, mint ha valaki feldarabolt volna egy állatkertet és összevarrta volna a testrészeket. Nagyon beteg látvány volt. Nyeltem is egyet, főleg, amikor a grizzly nagyságú élőlény megindult felénk. A szemem sarkából láttam valami fémes csillogást. Odanézve láttam néhány fegyvert. Gondolkodás nélkül kirántottam az egyik kardot a helyéről. Nem tudtam vívni, csak a páros kések egyike volt eddig a kezemben, de szúrni csak tudok. Ám eszem ágában sem volt rárohanni a dögre. A kard csak védekezésre kellett és el is fogok mozogni előle, amíg tehetem... úgy csaptam a karddal, mint ha csak vissza akarnám őt ugrasztani magamtól... de szokatlan volt eléggé, hogy ilyen fegyver van a kezemben. Nem voltam hozzászokva, nem úgy mozgott, mint ahogy kellene. De míg védekeztem, közben folyamatosan használtam rajta a képességemet, hogy el tudjam kapni a tudatát a dögnek. Abból indultam ki, hogy ez voltaképpen egy vadállat, így talán át tudom törni a tudata körül levő mentális gátat... és közben reménykedtem benne, hogy ép bőrrel távol tudunk maradni tőle...

Lily-nek, Rozsomáknak és Sarah-nak

Miután megoldjátok az utazás problémáját, a megadott címre hajtotok. Gyaníthatóan Lilyt engedi fel Rozsomák a motorjára, de mégis nagyjából egyszerre értek ide, és út közben semmi nem akadályoz benneteket.
Gyanús lehet, hogy a ház, ami a megadott címen áll, látszólag gyermekeknek is otthont ad. Két kis kölyök játszik ugyanis az udvarban. A vén szivarnak unokái lennének? Nagyon úgy fest a helyzet, hacsak nem jártok rossz helyen.
Azonban ha valamelyikőtök becsenget, esetleg megkérdezi a gyerekeket, ki lakik ebben a házban, hamar megtudhatjátok, hogy tévedésről szó sincs, ez az a ház. Ha becsengettek, idős, pirospozsgás hölgy nyit nektek ajtót. Beinvitál mindhármótokat egy nappaliszerű helyiségbe, ahol egy öregember ül hintaszékben, nyilván maga Bill Wexler. Nincs egyedül: harmadik unokája, egy tizenöt-tizenhat éves forma, csinos tinilány mellette ül egy alacsony zsámolyon, és éppen az újságot olvasa fel neki. Fia, vagy vője, ezt nem tudjátok, a televíziót nézi, mellette pedig vele egykorú nő ül: nyilván a felesége.
Nagyon úgy fest a helyzet, hogy egy családi idill közepébe csöppentetek. Amint beléptek, minden fej felétek fordul. Talán ellenséges tekinteteket várnátok, ám nem ez a helyzet: mindenki kíváncsian, ám kedvesen néz rátok. A fiatal férfi a tévé előtti kanapéról még fel is áll, és felétek indul. Kezet nyújt előbb a két nőnek, majd Rozsomáknak is, és bemutatkozik.
- Daniel Wexler vagyok. Miben segíthetünk?
Mögöttetek a nagymamaküllemű néni is előkerül, nyilván abban a hitben, hogy újabb vendégetek érkezett, és süteménnyel kínál benneteket, bár ő sem tudhatja, kik is vagytok voltaképpen.
Családja köréből kéne elragadnotok a gyilkost. Mit tesztek?

Mivel tudtam, hogy Logan motorral jött, és esélyesen a barátnőjét fogja vele furikáztatni, így nem igazán volt más választásom, mint újból buszra szállni és a megadott címre tömegközlekedéssel eljutni. Még szerencse, hogy elég gyorsan oda értem, így a nagy forgalom miatt Rozsomák is csak kicsit előzhetett meg.
Kicsit nézelődtünk, mert gyanús volt a dolog, hiszen a keresett helyen két kiskölyök rohangált az udvaron, és tuti meg kellett róla győződni, hogy biztosan jó helyen járunk-e. De nem volt tévedés, ez volt az a cím.
- Lehet, hogy elköltözött azóta és már teljesen mások laknak itt. – vontam meg a vállam, de ezt csak egyetlen módon deríthettük ki, ha megkérdezzük.
Így hát szépen odaballagtam a kapuhoz és megnyomtam a csengőt, mire egy idősebb nő jött oda, és a kérdésre, hogy itt lakik-e Bill Wexler, csak mosolyogva intett, hogy menjünk be.
Nyugtalan tekintetet vetettem Logan-ra és Lily—re, mert ez egyre jobban nem tetszett, de mivel most már kíváncsi is voltam, a nő nyomában besétáltam a házba.
Nem okozott gondot beazonosítani a hintaszékben ücsörgő férfit, bár már alaposan eljárt felette az idő, de az arcát meg lehetett ismerni, ő volt az egyik gyilkos, semmi kétség.
Nagyon feszélyezve éreztem magam, hiszen látszott, hogy egy szerető család veszi körbe, bár sejtem, hogy semmit nem tudnak a fiatal Bill elkövetett bűntettéről, de ők nem tehetnek semmiről, főleg nem az unokái, akik most olyan szeretettel veszik körül, amit egy gyilkos nem érdemel meg. Vagy azóta megváltozott? Azóta nagyszerű férj, apa és nagyapa lett? Van jogunk hosszú évtizedek után feldúlni az életét, a családjáét? És vajon megérdemli, hogy ilyen élete legyen, mikor ő ennek a lehetőségét elvette mástól?
A férfi, aki odaérve hozzánk kezet fogott velünk, a fia volt és feltette a kérdést, amire illett megadni a választ. De ki fogja közölni a rossz hírt és romokba dönteni egy kedves és barátságos családot.
Mivel én voltam a legfiatalabb és a feladatot sem nekem osztották ki, így csak némán meredtem Logan-ra és Lily-re, és nagyon, de nagyon nem irigyeltem azt, aki végül válaszolni fog. Fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes. Még dolgozott bennem a látvány, amit Helen vetített elénk, de erre nem számítottam és talán a lány szelleme sem.

Kicsit bűntudatom volt, amiért Sarah kénytelen volt buszra szállni, amíg én Logan mögött ültem a kényelmes motoron, de most igazán nem volt idő egy ilyen jelentéktelen vita lebonyolítására. Felpattantam hát Logan mögé, és csak futólag jutott eszembe, milyen jó is lenne, ha csak úgy motorozhatnánk, nem kellene ilyen borzalmakkal foglalkoznunk, ezek a borzalmak meg sem történtek volna... akkor élhetne még egy Helen is köztünk.
Nem tartott sokáig az út. Hamar megtaláltuk a házat, amit kerestünk, és Sarah nem is húzta az időt, becsöngetett. Megjegyzem, valahogy nem erre számítottam. Igaz ezt nem tudnám egészen pontosan megfogalmazni. Hiszen tudtam, hogy a bűncselekmény már nagyon régen, évtizedekkel ezelőtt történt, de még ha tegnap is történt volna, mégis mit gondoltam mi lesz itt? Egy elhagyatott romkastély denevérekkel, csontvázakkal, ijesztő árnyakkal? Vagy egy kacsalábon forgó palota megalázott, hajbókoló szolgákkal és gőgös, zsarnoki tulajjal? Akárhogy is nem erre.
Nem takaros házra játszadozó gyerekekkel, odabent kedvesen mosolygó családi körben üldögélő jól láthatóan mindenki által szeretett nagypapával.
Hát egy ilyen helyzetben mit lehet csinálni? Valaki mondja meg, mert nekem fogalmam sem volt. Hiszen ez az ember egyáltalán nem nézett ki olyan gonosznak, elvetemült erőszaktevőnek, lelketlen bérencnek, aki legalábbis valaha biztosan volt.
-Nagyon örvendek - ráztam meg Daniel Wexler kezét, majd udvarian intéssel visszautasítottam a felkínált süteményt. - A nevem Lily Gage. Azért jöttünk, hogy Bill Wexlerrel beszéljünk - biccentettem az öregúr felé. - Ha lehet négyszemközt. Nagyon fontos lenne. Tudom, hogy váratlan a látogatásunk, és talán meg sem ismer majd minket, de kérem... kérem mondja meg neki, hogy Helen küldött minket - küldtem egy sokatmondó pillantást Mr Wexler felé, aki biztos voltam benne, hogy hallott minden egyes szót, de egyszerűen képtelen voltam hozzászólni. Nem, azok után, amiket a könyvtárban láttam.
Reméltem, hogy ennyi elég, és sikerül egyedül maradnunk valahogy vele. Bár fogalmam sem volt, hogy akkor mi lesz. Amit tett arra nincs bocsánat, viszont egy idős embert sem lehet bántani, akinek szerető családja van, akiknek nagyon fájna, ha valami baja esne. De ezt az ügyet mindenképpen tisztáznunk kellett. Így vagy úgy. De csak vele. A családját úgy véltem jobb kihagyni belőle.

-Na, akkor induljunk...a motorra viszont csak egyiktek fér fel... - Gondolkodik hangosan, majd először Sarah-ra néz, aztán pedig a még mindig őt ölelgető Lily-re. - Te rossz kislány voltál, ráadásul Adam sem örülne, ha motoroznál velem, úgyhogy buszozol, ha jönni akarsz - mutat Sarah-ra, aztán megindul a parkoló felé.
~Ráadásul, Lily sem nagyon akar elengedni a jelek szerint, szóval had maradjon mögöttem akkor, legalább szemmel tudom tartani. Igen, hátul is van szemem! Ki a pokolhoz beszélek...kezd elmenni az eszem ettől a kísértet históriától...~

A házhoz érve egy cseppet sem tettszik neki amit lát, és ahogy egyre beljebb haladnak, az érzés csak fokozódik. Bár igyekszik mosolyogva tűrni ami történik, és még az öregasszony táljáról is lekap egy sütit - ami természetesen zavarba ejtően finom, a rohadt életbe! - belül megállás nélkül dühöng, amiért nem lőtték agyon ezt a nyomorultat, amikor még nem hiányzott volna senkinek.
~Most tényleg, én 40 éve is ezer örömmel kinyírtam volna. Akkor nem lett volna semmi baj, de most...~
Némán bólint a lányok szavaira, s ahelyett, hogy ő is hozzátenne valamit, inkább elvesz még egy sütit.
~Miért van az, hogy a kedves, házias nők az ilyen bunkóknak jutnak?~

Daniel Wexler mosolya megfakul kissé, mintha rossz érzései támadtak volna. Vet egy latolgató pillantást Rozsomákra, és szemében felismerés villan. elvégre a férfi meglehetősen ismert mutáns... De ha ettől rögtön negatív fordulatra számítanátok, csalódnotok kell. Daniel nem mutat felétek semmilyen ellenséges érzelmet, sőt, így szól:
- Kérem, foglaljanak helyet! Biztos vagyok benne, hogy bármi is a gond, találunk rá megoldást.
Bill Wexler is megszólal a maga öreges, remegő hangján. Arcán barátságos mosoly ül, bár értetlenkedni látszik.
- Helen? Nem... Nem rémlik, hogy ismernék ilyen nevű hölgyet. Egészen biztos, hogy nem Helga az a Helen? Ő egy kedves volt kollégám, még a rendőrségtől...
Mindenki rátok figyel, ismét. Daniel felesége kikapcsolja a tévét. Bill mosolyogva néz, a fiatal lány mellette pedig az újságjába temetkezik, de ha szemfülesek vagytok, láthatjátok, hogy ő is rátok figyel. Az idősebb asszony eltűnt a konyhában, és egy ideig nem is kerül elő. Bill nem adja jelét, hogy szeretne felkelni és veletek tartani, de ezt nem is róhatjátok fel neki... Elvégre bármily barátságos is mindenki, mégis berontottatok ide, és úgy tűnik, még csak nem is valamilyen kellemes okkal...
Odakint a két kisgyermek hangosan kacarászik. Kertvárosi idill, és számotokra talán hihetetlen, hogy senki sem tudja, ki is valójában az oly nagy tiszteletben és szeretetben álló férfi...
Komoly próba elé lettetek állítva. Van két idős ember, akinek talán, de csak talán megnyugvást jelenthetne, ha megtudnák, mi történt a lányukkal. Van egy halott lány, aki valahogy mégis él, és veszélyes másokra: ő is azt akarja, hogy kiderüljön, mi történt. Akárhogy is, úgy tűnik, nem dönthettek jól: ha felmerülne bennetek, hogy futni hagyjátok Bill Wexlert, azzal Helen emlékét sértenétek meg, ami nagyon is eleven... Nem beszélve arról, hogy esélyetek sem volna elmulasztani szegény szülei fájdalmát. Ám ha azt teszitek, ami talán a helyes, akkor ezt a családot teszitek tönkre.
A döntés rajtatok áll.

-Egész biztos, hogy Helen - jegyzi meg komoran, és újabb sütemény tűnik el a szájában. - És nem, nem dolgozott a rendőrségen, de a vőlegénye Rick igen, lehet, hogy rá emlékszik...ha jól tudom, most ő a rendőrfőnök...,mi is volt a vezetékneve - vakargatja meg a szakállát, miközben úgy tesz, mint aki nagyon elgondolkodik a dolgon. - Ja igen, Kohler, Richard Kohler. Biztos vagyok benne, hogy őrá emlékszik, hisz állítólag nagy kópé volt az öreg, és ahogy hallottuk, maga is, meg Johny is...részvétem egyébként a barátjáért.
Nyájasan mosolyog közben, és amikor befejezte a mondandóját, újabb süteményért nyúl. Ennél szebben nem tudta volna megfogalmazni azt, hogy tudjuk mit tettél, te szemétláda, és ki fogunk belezni érte...
-Na, de nem bármilyen kellemes is itt, sajnos szorít az idő, úgyhogy, beszélhetnénk, nyolc szemközt?
...és ha húz bele, a családja előtt teszi. Persze nem biztos benne, hogy képes lenne-e rá, csak abban, hogy megérdemelné ez a rohadék.
~Persze, őket nem akarom büntetni, de ki van zárva, hogy futni hagyjak még egy elmebeteget, csak mert nemzett pár aranyos kölyköt.~

Továbbra is nagy a dilemma, hogy mi is legyen, de Lily felvetése, hogy négyszemközt beszélhessük meg az öreggel, azért nagyban megkönnyítené a helyzetünket, így kíváncsian várom, hogy vajon belemennek-e vagy most már nagyon is érdekelni fogja őket, hogy mi a fenét akarunk tőle.
Nem lehet mindennapi, hogy három vadidegen beállít és valami titokzatos dologról akar beszélni az öreg Bill-lel, amit csak ő hallhat.
Mindenesetre a mosoly nem hervad le az arcukról és hellyel és további süteményekkel kínálnak minket, amit én legalábbis elhárítok.
Bill azonban nem túl segítőkész, vagy tényleg nem emlékszik arra kis malőrre, hogy 40 éve megölt egy ilyen nevű lányt, hisz már megkophatott a memóriája, vagy szimplán annyira sem érdekelte a dolog, hogy egy napnál tovább megjegyezze. Valahogy kezdett leperegni rólam az idilli család varázsa, de még mindig bizonytalan voltam.
Most már mindenki ránk figyelt és dűlőre kellett jutni, de nagyon is két tűz közé voltunk szorítva, valamelyik irányba el kell dönteni a mérleg nyelvét.
Aztán megszólalt Logan és annyira, amennyire csak tőle tellett diplomatikusan hozta az idős gyilkos tudomására, hogy „tudjuk, mit tették 40 éve nyáron”, hogy öröm volt hallani.
Hát, ha erre sem esik le a tantusz Bill-nek és nem vonul félre velünk, akkor tényleg ünneprontó lesz morózus Rozsomák, ahogy elnézem. Nem fog sokat morfondírozni, hogy megtudja-e a család vagy sem, vagy az öreg, hogyan fogja tálalni, akkor megkapják nyersen és érzéstelenítés nélkül.
- Azt hiszem Mr. Wexler jobb lenne mindenkinek, ha lehetőséget adna erre a beszélgetésre. – fűztem hozzá halkan, igyekezve nagyon meggyőző lenni. – Mindenkinek jobb lenne így.

Az öreg Mr Wexler semmi hajlandóságot nem mutatott aziránt, hogy velünk jöjjön, és úgy tett, mintha nem is emlékezne semmire, ami egy bizonyos Helen nevű lánnyal történt. Ezt persze egy pillanatra sem hittem el, hiszen nyilvánvalóan nem tegnap ment nyugdíjba, és ha kollégájára emlékszik, akkor arra is emlékeznie kell, hogy milyen borzalmas bűntényt követett el. Az ilyen dolgokat egyszerűen nem lehet elfelejteni, pláne ha ezek szerint az emlékezőtehetségével nem volt semmi baj. Egyszerűen csak tagadott. Hazudott nekünk. És megbánásnak a nyomát sem láttam rajta.
-Mr Wexler - léptem oda hozzá, és bár higgadtan beszéltem, elég komor voltam -, azért jöttünk, hogy elmondjuk, van egy lánya, akiről még nem tud.
Ez persze nem feltétlenül igaz. Ki tudja, hogy melyiküké, de egyre kevésbé bírtam elviselni ezt a fullasztóan nyomasztó helyzetet, úgyhogy szerettem volna már a tárgyra térni.
-Negyven éve született egy lánya egy Helen nevű nőtől. A hölgyre biztosan emlékszik. A manhattani könyvtárban volt a... randevújuk. A kislány most lenne negyven éves, csak sajnos meghalt... ahogy Helen is.
Itt már egészen halkra fogtam a hangomat, és csak centiméterek választották el az arcomat az öregemberétől, hogy lehetőleg csak ő hallja.
-De maga tudja ezt, igaz? Emlékszik Helenre. Ahogy sírt, ahogy könyörgött, ahogy szenvedett... ahogy meghalt.
Felegyenesedve folytattam immár fennhangon.
-Nagyon szeretnénk megbeszélni magával a részleteket. Egyedül.

Bill Wexler arcáról most már eltűnt a barátságos mosoly. A fia arcáról szintúgy. Ő már mobiltelefonnal a kezében áll, és hangjában nyoma sincs az előbbi szívélyességnek.
- Maguk súlyos vádakat mondtak. Nem ártana ezeket bizonyítani. Ha pedig nem tudják... Akkor takarodjanak innen, különben hívom a rendőrséget!
Vele valamit nyilvánvalóan tenni kell, hisz a rendőrség a legutolsó dolog, amire most szükségetek van. Ha befut egy hívás erről a címről, Kohler nyilván azonnal sejteni fogja, mi a helyzet, és akkor minimum egy kommandós egységgel és a túszejtés vádjával kell számolnotok...
Sarah, az ifjabb Wexler hozzád áll a legközelebb, így ha meg akarjátok akadályozni, hogy értesítse a rendőrséget (az első számjegyet már be is ütötte), akkor a legokosabb, ha te cselekszel. Jól gondold meg, mit teszel: hisz valamennyire épp a mutánsgyűlölet ellen küzdötök most is. Jól venné ki magát vajon, ha mutáns képességeddel intéznéd el a dolgot?
Amint Lily hátralép, az idősebb Wexler megszólal. Hangja halk, de akkora csend van a szobában, hogy minden szót tisztán hallotok.
- Tudják, miért halt meg a társam? Nyilván őróla is hallottak, bár fel nem tudom fogni, hogy kitől. Azért halt meg, mert elvakult volt. Ugyanolyan volt, mint Rick...Előbbre tartotta a gyűlöletét a barátságnál... Ostoba volt, és amikor megtudta, hogy én is... Az vagyok... Nem tudta elfogadni. A legjobb barátom volt...
Mindenki értetlenül néz rá, ő pedig tesz egy mozdulatot a kezével. Lily és Rozsomák hátrarepülnek és a falnak szegeződnek. Mozdulni sem tudnak.
Bill Wexler feláll.
- Sajnálom... Ami történt. Helennel. De már megtörtént, és nem hagyom, hogy tönkretegye a családom életét. Martha - szól a kislányhoz - Tudod, mit kell tenned!
A tinilány felkel eddigi helyéről. Az arca üres. Szeme viszont eltűnik, nincs más a helyén, mint feketeség... Ő is mutáns. Nyilván a nagyapjától örökölte. Nem tudjátok, mi történik, ha hozzátok ér, de valószínűleg semmi kellemes... Sarah, az öreg csak most fordul feléd, nyilván, mivel eddig te nem szólaltál meg, téged vél a legveszélytelenebbnek. Kicsivel több, mint egy méternyire áll tőled, de bármit is teszel azután, hogy Rozsomák és Lily harcképtelenné váltak, van rá jó pár másodperced.

Igazából pont ezzel árultál el magukat, azzal, hogy vádakat emlegettek, mikor mi még semmi konkrétumot nem mondtunk, csak rébuszokba beszéltünk, mégis úgy látszik mindenki tudta miről beszélünk.
Mikor Daniel a telefonján kezdte a nyomkodni a számokat, hogy hívja a rendőrséget, azonnal tudtam, hogy tennem kell valamit. Nem tudhat erről Kohler, most nem! Még nem!
Mivel nem akartam semmi látványos mutáns dolgot művelni, nehogy a család még jobban megrémüljön, aztán meg az egész város arról fröcsögjön, hogy mutánsok megtámadtak egy békés családot, egész egyszerűen – a fagyponttól tanultakat használva – egy gyors mozdulattal kiütöttem a kezéből a telefont, majd még a levegőben elkaptam.
- Bocsánat, de azt hiszem ehhez a beszélgetéshez nincs szükségünk rendőri segítségre. – szóltam oda neki halkan.
Nem úgy nézett ki, hogy Daniel valami képzett bunyós lenni, így nem számítottam nagy ellenállásra tőle.
De aztán olyasmi történt, ami teljesen ledöbbentett és szó szerint köpni-nyelni nem tudtam, ahogy az öreg Wexler felfedte önmagát, azt, hogy talán nem csak Helen megölése szárad a lelkén, és hogy ő is MUTÁNS!
Azt nem tudom, hogy a családja tudte-e ezt, de, hogy az unokája igen, az biztos, hiszen ő is olyan volt, mint mi, csak hogy egy bibi volt, most nem a mi oldalunkon állt.
Ahogy Logan és Lily a falhoz vágódtak az öreg egyetlen intésére, és ahogy Martha azokkal a mélységesen sötét szemivel feléjük indult, tudtam, hogy cselekednem kell. Ráadásul, úgy nézett ki, hogy Bill engem nem tart túl veszélyesnek.
~ Ó! Milyen jó, hogy megtanultam kissé visszafogni magam! Néha még hasznát is veszem! ~
Közben kicsit rájátszva a vén gyilkos téves elképzelésére, rémült szemekkel néztem rá, majd kinyújtottam felé a kezem, mint aki könyörög hozzá.
- Kérem, ne bántsa őket!
Ha sikerül megragadna, azonnal használom a képességemet és minden további nélkül teljes sokkot alkalmazok, hogy gyorsa kiüssem, aztán a következő akit megérintek a kis szende leányzó lesz.

Őszintén meglepi az, ahogy szinte figyelmeztetés nélkül a levegőbe röpül, és a falhoz csapódik, jókora mélyedést hagyva maga mögött. Apró vakolatdarabkák hullanak a hajába, s a falból kiálló törmelékdarabkák istenesen bökik a hátát, amit ő összeszorított fogakkal tűrne, ha nem dühítené ennyire, amit a férfi mond.
-Dehogy sajnálod, te rohadt szatír!!! Ha valaki a te unokád erőszakolná meg, és rejtené el a holttestét egy betontömbben, kifiléznéd mint egy halat! - Miközben ordít, karmai szép lassan előbújnak két szélesre tárt keze rejtekéből. - Meg akarod védeni a családod?! Add fel magad, mielőtt bajuk esik! a lányod örökölte a képességed, és nagyon dühös!
~Ez Lily-t is a falhoz vágta, én letépem a fejét, és kiszögelem a fajra, a testét meg behajítom Kohler irodájába!~
-Mutasd meg a rendőrségnek a testet, és esküszöm, csak te halsz meg!
Minden szavával egyre hevesebben ordít, hogy minden figyelem rá szegeződjön, és ne az édes, ártatlan, törékeny kis Fúriára, ki idegmérget tart az ujjai közt, bőven eleget ahhoz, hogy leszámoljon az egész pszichopata családdal.

Nem volt időm Wexler szavaira reagálni, pedig bőven lett volna mit. Leginkább kérdezi akartam, de ő volt a gyorsabb. Azt ember azt hihette volna, hogy csak azért legyint, hogy jelezze, kívül tágasabb. Sajnos nem csupán ennyiről volt szó. Mintha mellbe rúgtak volna repültünk hátra Logannel, és semmi nem állíthatott meg minket, csak a fal, aminek mindketten nekicsapódtunk.
Az, hogy Wexler szintén mutáns volt, hogy a barátjának ezért kellett meghalnia (gondolom ez amolyan vagy ő, vagy én - helyzet volt), az, hogy tettét ilyen könnyedséggel fejezte ki, az, hogy még az unokája is mutáns volt... nos, eléggé növelte a félelmemet. Eddig is tudtam valahol mélyen, hogy Wexler nem fogja élve megúszni Helen megerőszakolását és halálát, de így már tényleg semmi esélye nem volt, hogy letudja börtönbüntetéssel.
Főleg, amikor meghallottam Logan hangját. Habár nem tudom, mennyire lehet azt még ,,hang"-nak minősíteni. Sokkalta inkább volt robaj. Még n is halálra rémültem tőle, pedig engem biztos nem akart bántani. Mondjuk nem is lett volna sok értelme, így is sajgott már mindenem a becsapódástól.
Ha Sarah sikerrel is járt, és sikerült lehámoznia minket, egy darabig még úgyis a fájó tagjaimat masszíroztam. Közben persze jobban szemügyre vettem, mire készül az unoka. Eddig nem szólt egy szót sem, de nem is hittem, hogy a szóvirágaival akar majd legyőzni minket. Addig viszont nem szívesen tettem volna bármit is, amíg nem tudom pontosan, mire képes.
-Inimma! - szóltam bele a levegőbe, mire a kismadár rögtön meg is jelent.
Ahogy körülnézett, már tudta, mi a helyzet, ezért azonnal megerősítette a tollazatát, hogy gond esetén ellenállóbb legyen.
-Az öreget rád bízom - súgtam neki. Aztán elhatározva magamat hozzátettem: - És Inimma... - A kismadár, aki már elrugaszkodott a vállamról, visszafordult. -... ne fogd vissza magad.
Azt, hogy ilyen parancsokat nem nagyon szokott kapni, mi sem bizonyította jobban, hogy pár másodpercig még bizonytalanul meredt rám, de aztán kilőtt Wexler felé, csőrével és karmaival egyenesen a szemét célozva.

Sarahnak sikerül megakadályoznia, hogy _Daniel felívja a rendőrséget, és a férfi, feleségével a karján hátrahúzódik egy sarokba. Amikor kitör a csetepaté, a nő ijedten néz, de Daniel láthatóan nincs meglepődve. Úgy fest, ő eddig is tudott apja és lánya képességéről...
Logan figyelemelterelő hadművelete viszont elég jól sikerül. Bill Wexler egyébként sem igazán figyel oda Sarah-ra, még az is lehet, hogy embernek véli. Vesztére, mert Sarah eléri őt, és a férfi összeesik. Öreg szervezete nem nagyon bírja a mérget, így az is lehet, hogy többé nem fog felébredni. Pillanatnyilag ez benneteket aligha zavar.
Azonban a kislány, fiatal és fürge, kitér Sarah elől.
- A te érintésed is veszélyes mondja - De az enyém halálos.
Azzal elindul Lily felé, aki, mikor az öreg elájult, Logan-nel együtt megszabadult a szörnyű, préselő érzétől, és immár szabadon mozoghatnak. Igaz, ez a szabad mozgás is eléggé behatárolt, hiszen tőlük egy lépésnyire már ott is a tinilány, a szeme fekete, és ha igazat mondott, az érintése maga a halál...
Inimma a többiek feje felett repked, új parancsot várva, hisz eredeti célpontja látszólag nem szorul további támadásokra.

-Halálos az érintésed? - Kiált rá a lányra, hogy továbbra is ő legyen minden trófeagyűjtögető örült célkeresztjében, akivel nem játszik egy csapatban. - Akkor van bennünk van valami közös!
Most, hogy a vén szivar telekinetikus buzeráló mezeje nem passzírozza őt a falhoz, végre semmi sem szab gátat annak, hogy kitöltse a dühét valakin, ezért aztán karmokkal előre veti rá magát a lányra, aki ha igazat mond, nagyon veszélyes, ezért aztán taktikai szempontból őt kell kiiktatni elsőnek, és lássuk be, az sem javított túl sokat meg ítélésén, hogy Lily felé indult meg a halált hozó praclijával. Ennek ellenére csak a vállaiba igyekszik beledöfni a szíve helyett, hisz mégiscsak egy kislányról van szó, abba pedig inkább nem gondol bele, hogy derült ki, hogy embert tud ölni az érintése.
~Azért remélem Sarah nem nyírta ki szatír papit. Legalább a lábait el akartam még törni, mielőtt meghal...és az is lehet, hogy nagyon megviselné a csajt, ha kinyírna valakit, meg tuti Adam sem díjazná.~
-Sarah! A többit is...

Az öregember úgy csuklik össze, mint egy costok, ahogy megfogom a karját, pedig még nem is lendültem bele úgy igazán, de az unokája sajnos ettől nem nagyon hatódik meg, sőt úgy néz ki, még jobban felhergelte magát, bár nem ellenem jön, hanem Lily-t nézte ki célpontjának.
Mivel már szabadon tudnak mozogni, nagyon remélem, hogy Logan időben meg tudja állítani a lányt, mert én már nem tudnám időben elérni és különben is ő a hallhatatlan, a csak meg, ha igaz amit mond, halálos érintésű.
Azért nem szeretném, ha Rozsomák megölné, de hát ő a felnőtt és tapasztalt harcos, csak tud valamit kezdeni vele, nekem még ott vannak a többiek, akiket szemmel kell tartanom, hiszen lehet, hogy még több mutáns is van közöttük.
Bill fia és annak felesége a falhoz húzódva nézik a jelenetet, és mivel nem támadnak, feltételezem, hogy emberek csupán, de Daniel nem nagyon látszik meglepődve lánya viselkedésén, nem úgy, mint az anyja.
- Tudták, hogy mire képesek? – kaptam azért rájuk a fejem, miközben azért lehajoltam, hogy ellenőrizzem Bill pulzusát. – Lehet, hogy több ember halála is szárad a lelkén. – mutatok az öregre. – Végignéznék, hogy a lányuk is gyilkos lesz? Ezt akarják? – nézek a nő szemébe. – Ha nem, akkor állítsák meg, mielőtt valakinek baja esik.
Ha mégis nekem jönnek, vagy valami gyanúsat tesznek, akkor természetesen megpróbálom őket is lesokkolni.

-Kerüld el a lányt - kiáltottam oda a kismadárnak.
Erre persze azonnal arrébb is röppent tőle egyenesen Sarah vállára, aki bár távolabb volt a gyilkos érintésű gyerektől, mégis ott volt a csata sűrűjében, így ha bármi szükség volt rá, azonnal be tudott szállni. Innentől a helyzetre való tekintetre neki is és Logannek is engedelmeskedett, bár ez utóbbinak valamiért egyébként is szokott.
Az unoka úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha ellenem fordul, aminek én nagyon nem örültem, hiszen nem tudtam hogy védekezni ellene. Nem volt sem olyan harci képességem, mint Sarah-nak és Logannek, de még csak nem is értettem annyira a harchoz, mint ők, ráadásul nem is voltam halhatatlan, mint Logan. Igaz, egyszer már sikerült valahogy túlélnem, hogy meghaltam, de azzal inkább nem kísérleteztem volna újra, hiszen ki tudja, mi történt akkor.
Fegyverem nem volt, és nem is találtam semmit a közelemben, ami beillett volna annak, úgyhogy védekezően emeltem fel a kezeimet, és megpróbáltam a józan eszére hatni.
-Martha, te nem tudod, miért vagyunk itt - mondtam neki a lehető legmeggyőzőbb hangomon. - Tudom, hogy te csak a nagypapádat akarod védeni, és jól is teszed, hiszen családtag, akit szeretni kell, de bántott valakit. Igaz, hogy régen, de akkor is. Nagyon csúnya dolgokat művelt vele és a végén meg is ölte. Nem a jó embert próbálod védeni.
Ahogy azt előre sejthettem volna, Logan nem adott sokat a békés tárgyalásnak, kieresztett karmokkal suhant a lány felé. Rajtam először hatalmas jeges hullámként söpört végig a rémület, mert azt hittem, meg akarta ölni, de végül kiderült, hogy csak a vállát célozta be. Egyenlőre nem tudhattam, hogy Martha megértette-e, hogy nagyon nem jó ötlet a nagyapját védeni, de legalább a közvetlen életveszélytől megmenekültem. Sarah már kiiktatta Bill Wexlert, aki ájultan esett össze. Nem láttam, pontosan hogyan csinálta, de az biztos, hogy ő is az érintésével dolgozott valahogy. Még jó, hogy ő a mi oldalunkon állt. Odamentem mellé, hogy én is szemügyre vegyem a földön fekvő öregembert, de valóban úgy tűnt, hogy megúszta kisebb sérülésekkel. Úgy reztem amellett, hogy a lányukkal kezdeniük kell valamit, az sem árt, ha végre megtudják az igazságot.
-Az apja - néztem Daniel Wexlerre - negyven éve megerőszakolt és megölt egy fiatal lányt. Később, mint maguk is halhatták azt is megölte, aki ebben segített neki. És ahogy ő mondja - biccentettem Sarah felé -, nem tudhatjuk, még hány emberrel végzett. Amit viszont biztosan tudunk az az, hogy Helen Pennyworth az ő keze által halt meg, és ezt bizonyítani is tudjuk, mert tudjuk, hol van a holtteste. Segítenek hát nekünk?

A tinilány kitágult, döbbent fekete szemekkel néz Rozsomákra, fájdalmas "O" - ra nyílt szájjal. A vállaiból kimeredő pengékre néz, aztán összecsuklik, és nem mozdul. Az anyja felsikolt, és egy vázát hajít Rozsomák felé, aztán nem törődve a veszéllyel odarohan, félrelöki a férfit és térdre borul a lánya előtt.
- Maga szörnyeteg! - üvölti zokogva - Hazudtak! Nem tudta volna igazán bántani magukat, csak a nagyapját védte! Takarodjanak! Takarodjanak, vagy istenemre mondom, kinyírom mindhármukat!
A nő szemnéből perzselő harag árad, olyan erős, hogy talán még hátra is hőköltök tőle.
Daniel Wexler Lilyre néz. Hallja a nő szavait, de választ nem ad, csak némán mozog az ajka. Aztán, mintha alvajáró lenne, elindul Rozsomák felé. Elsöprő erejű ütést mér rá, akkorát, hogy ha a férfi nem rendelkezne adamantium csontozattal, most alighanem ájultan, törött állkapoccsal csuklana össze, még ha csak egy pillanatig is. De nem ez történik, és hangos, hátborzongató reccsenés sem Logan álla, hanem Daniel keze felől hallatszik. Az ifjabbik Wexler fájdalmas kiáltást hallat, de megint Rozsomákra veti magát, és üti, ahol éri. Közben Bill Wexler, miután Lily felállt mellőle, szép csendben kiszenved: öreg szervezete nem bírta ki Sarah mérgét.
Sikoltva érkezik a halott felesége, kezében telefonnal.
- Kihívtam a rendőröket! Menjenek innen, tűnjenek el! Bill! Mit csináltak az én Billemmel? És Martha... Úristen!
Nagyon úgy tűnik, hogy itt már nincs több keresnivalótok. Vagy megvárjátok a rendőröket, és ahogy a Xavier szelleméhez méltó volna, vállaljátok a felelősséget a tetteitekért?

Végre, bekövetkezett, amire már annyira vártam! Ahogy a vonat megingott, azzal együtt a lány magabiztossága is, s hála az égnek Andrew meg nem valami milliomospalánta selyemfiú volt, szóval konyított is valamit az önvédelemhez… Ahogy az ökle betalált, onnantól már mondhatni nyert ügyünk volt, de hát reménykedtem is benne, hogy ha már a képességünket megkapta a kiscsaj, legalább a tapasztalatunk a miénk marad… Amikor már szemmel láthatóan feladta a küzdelmet, Andrew mellett én is láthatóvá váltam. Ám ami azután következett, az… az finoman szólva, még nekem is elég durva volt, pedig már volt „szerencsém” pár véres kimenetelű balhéban. Mondjuk annyira talán nem viselt meg a dolog, mint Andrewt, annak mindenesetre örültem, hogy nem nagyon kajáltam be reggelire. Így belegondolva, még kicsit sajnáltam is a csajt. Oké, nekem se volt valami fényes gyerekkorom, de az azért fényévekkel jobb volt mint ez. Bár… Legalább gyors halált halt, nem kínozták sokáig. Fő a pozitívum, nem?
-Ehh, de kedves… -reagáltam a hangszóróból hallottakra, ám amit azután hallottam, nem igazán tetszett- ”…van még elég felhasználható anyagunk…” Basszus, mondd, hogy ezt csak valami viccnek szánta… -néztem Andrew felé, ám mielőtt még észbe kaphattam volna, a falak megindultak felénk, a fiú pedig a karomnál fogva rángatott tovább a következő terembe, a következő ellenfelünkhöz. Hurrá!
Ahogy megláttam a dilidoki legújabb kis házikedvencét, először csak azt hittem, hogy álmodok. Mint valami elcseszett rajzfilm, mint valami régi egyiptomi vagy görög mitológiai kreálmány, ami csak a mondákban létezik… Meg ezek szerint itt is.
-Nézzük csak… oroszlánkarom, páncélozott test, skorpiófullánk, pókméreg, hmm… Akár Dr. Frankeinstein legújabb alkotása, nyami…
Persze szívesen elnézegettem volna még a dögöt egy darabig, csak így szépen, nyugisan, de mivel az egyből nekünk rontott, nem hezitáltam sokat, felkaptam az egyik kardot aztán láthatatlanná váltam, és támadááás! Hergelés nélkül is elég agresszív volt szóval kár sokáig takarékoskodni az energiával, meg finomkodni vele, minél előbb kipurcan, annál jobb nekünk. Bár ha nem tud mozogni, az se hátrány, engem például kimondottan irritált az a sok karom meg mérgező szerv… Első körben rögtön meg is szabadítottam a szerencsétlent azoktól a ronda skorpiófarkaktól, s már épp kezdtem volna a gyorsan jött sikernek, amikor rádöbbentem, hogy basszus, ez visszanő… És nem elég, hogy visszanő, de a levágott darab is a nagy formáját kezdte felvenni, mígnem megmozdult. Hát ez… valami fantasztikus.
Még szerencse, hogy csak egy kisebb darabot vágtam le belőle, így egy óvatlan pillanatban eltapostam a kis dögöt, csinos, gusztustalan kis húscafatot hagyva a padlón. Oké, lehet, hogy ez is összekapja magát, de csak eltart neki pár percig… Addig van időnk a nagytesóval foglalkozni.
-Andrew, még csak véletlenül se vágj le egy darabot se belőle! –közöltem a fiúval, még mindig láthatatlan alakban, majd fogást váltottam a kardon, és újra támadásba lendültem.
Attól, hogy levágni még nem lehet belőle, szúrni még lehet… Szóval következő körben már csak szúrtam, ahol tudtam, de főleg a létfontosságú szerveket. Fejen, mellkason, izé… törzsön, már amennyire a krokodilpáncél engedte…

Hát, úgy látom nem sikerült időben megállítani a lányt, legalábbis a szülőknek nem, csak Logan-nak, akinek a pengéi úgy szaladtak át a lány vállán, mint kés a vajon.
A fekete szemű lány egy darabig csak meredten nézte a pengéket, majd szó nélkül összezuhant, mire az anyja, mint egy felbőszült anyatigris ugrott hozzá, és hajolt fölé, fröcsögve a szavait.
- lehet, hogy maga így látta, de nem kockáztathattuk, hogy bántson valakit. – mondtam neki csendesen. – Örüljön, hogy csak megsebesült, meg is halhatott volna.
Persze valamennyire megértem, hiszen az anyja, nem nézheti tétlenül, hogy sorra hullik el a családja, ezért nem is hibáztatom a szavaiért és a heves érzelmeiért.
Úgy néz ki Lily szavai is csak falrahányt borsók, mert Daniel sem hallgat ránk, hanem Logan-nak esik, és bár valószínűleg az első ütéssel eltörte saját ujjait, továbbra is eszetlenül csépeli, nem törődve saját fájdalmával.
A szemem közben újra az öreg emberre téved, aki egy mély sóhajt hallat, majd nem lélegzik többé. Rémülten guggolok le és keresem a pulzusát, de nem érzek semmit.
~ Úristen! Megöltem egy embert! ~ meredek a moccanatlan férfira és teljesen leblokkolok.
Hiába tudom, hogy gyilkos volt, hogy mit tette Helennel és még ki tudja hány emberrel, ez engem nem nyugtatott meg.
~ Nem nekem kellett volna……..Ez Logan feladata volt……Istenem! ~ motyogtam magamban, majd még mindig gyötrődve a bűntudattól meredtem a sikoltozó öregasszonyra.
- Nem….én nem…..akartam….
Hiába tudtam, hogy mindjárt ide érnek a rendőrök, most képtelen lettem volna elmenni. Egyébként sem lett volna sok értelme, hiszen hamar kiderülne, hogy kik vagyunk.
Így csak felálltam és a többiekhez mentem, hogy legalább együtt várjuk az elkerülhetetlent.

Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem érez némi bűntudatot az asszony szavai hallatán, a történtek fényében ez sajnos még ahhoz is marha kevés, hogy ne kólintsa fejbe a nőt súlyos öklével, csak úgy reflexből, mikor az megpróbálja fellökni őt, könnyeket pedig pláne nem ejt a lány után, hisz amennyire tudja, lehet, még mindig nem kizárt, hogy igazat mondott, csak az anyukája nem tud mindenről...vagy nagymamája? Nehéz az ilyesmire koncentrálni, miközben egy kezdő bokszoló az arcán szerzi meg a sérvet, ami végérvényesen kizárja őt a profik közül.
-Tipli burnyák! - kiált rá, és visszakézből lekever egy hatalmas pofont ifjabbik szatír bácsinak, ám a karmait természetesen visszarántja még időben, nehogy kivégezze szerencsétlent. Apropó kivégzés...az már nagyon is meghatja, hogy szegény Sarah szoborrá merevedve bámulja az idős férfi testét, amint elnyúlik a földön, ahogy az egy laposféreghez illik. A baj csak az, hogy bár a fickó megérdemelte Fúria tüskéit, a lány nem szolgált rá, hogy gyilkossá váljon, és ha Rozsomákon múlik nem is lesz!
-Lily, vidd ki innen! - Kiált hátra, és mint a villám letérdel az öreg mellé. Hét kezét a férfi mellkasára helyezi, és erőteljesen pumpálni kezdi az öreg szívet. - TE MEG NEM FOGSZ ELPATKOLNI! HALLOD TE GYÁVA FÉREG, ADDIG ITT MARADSZ, AMÍG MEG NEM TALÁLJUK HELEN-T!!!
A seregben gyakran fordult elő, hogy neki kellett újraéleszteni bajtársait, és meg is próbálta mindig. Arról már jobb nem beszélni, milyen gyakran járt sikerrel, de más úgysincs a közelben, aki segíthetne ezen a rohadékon, és valljuk be, egy ilyen ember nem érdemel jobb ápolót James Howlett-nél, a sokszoros tömeggyilkosnál.

Én tényleg megpróbáltam szép szóval hatni mindenkire, de ez a család nem értett másból csak a verekedésből és vérontásból Mintha Bill Wexler ezt hagyta volna örökségül. Nem hallgatott rám sem ő, sem a fia, sem az unokája, senki. Elmondtam az igazat, igyekeztem békésen megoldani valahogy a helyzetet, de nem kértek belőle. Pedig nem csak én, Sarah és Logan sem rögtön harccal kezdtek, hanem igenis diplomatikusan akartak az ügy végére érni. Legalábbis egyenlőre, de talán később is. Ami engem illet, én csak rács mögött akartam látni ezt a szörnyeteget, aki kezet emelt Helenre.
Az anya sikolyai persze bűntudatot keltettek bennem, de hát, amit Logan tett, az jogos önvédelem volt. A lány halálosan megfenyegetett bennünket, és látszott rajta, hogy mutáns, úgyhogy nem kockáztathatott egyikünk sem. Ráadásul túl fogja élni, csak orvoshoz kell vinni. A nagydarab férfi közben a lány apjával is foglalkozott, így nekem megint csak nem maradt semmi dolgom, nem mintha jelen helyzetben sokat tudtam volna tenni, hiszen én és a harc két nagyon távoli dolog.
Hamarosan ez megváltozott. Újabb sikoly, de ezúttal már egészen másféle. Egy pillanatra jéggé dermedve bámultam a holttestet, nem tudván, mit tegyek, egyáltalán mi történt, hiszen ennek nem így kellett volna alakulnia, valamit talán még tehetünk, valahogy visszahozatjuk, de Bill Wexler üres tekintete, mozdulatlan mellkasa mást mondott. Az öregember meghalt rettentő bűnével a lelkében, anélkül, hogy legalább még egy utolsó jó tettel megpróbálhatta volna jóvá tenni, hogy fiatalon elvette egy ártatlan lány és a kisbabája életét.
Már mozdultam, hogy valahogy mégis megpróbáljam visszahozni, de Logan hangja mennydörgésszerűen dördült fel mögöttem, én pedig engedelmesen elkaptam Sarah kezét, és elkezdtem magam után húzni.
-Gyere - mondtam neki, ahogy egyre az ajtóhoz araszoltam. - Gyere, nem találhatnak itt.
Még a küszöbről visszanéztem.
-Logan... siess te is... és legyél óvatos. - Aztán suttogva: - Inima, maradj itt és vigyázz rá. Ha bármi baj van, szólj.