Staten Island-i utcák

Mikor végre a puskámat is újra a vállamon érezhetem, ami nem volt kis feladat, mert úgy kóválygok, mint a kemotoxos légy, ismét a motoromhoz igyekszem, de hirtelen megtorpanok és már a kezem a derekamnál lapuló Walterre simul, mert a közvetítő ácsorog mellette, vidáman tapsikolva.
- Maga meg mi a fenét keres itt? - nézek rá szúrós tekintettel. Magamra is mérges vagyok, hogy már előbb nem szúrtam ki, de ez a sok kemikália teljesen gallyra tette a szaglásomat. Erősen remélem, hogy csak ideiglenesen!
- Honnan tudta, hogy ma itt leszek? - akármennyire is tompa vagyok, azért ez annyira meghökkentő, hogy azért e felett már nem siklok el. - Nem, ne vigyen haza! Inkább meséljen egy kicsit magáról és arról a titokzatos megbízóról! - csattanok fel és már a homlokának szegezem az előkapott pisztolyt. Igyekszem kiseperni a fejemből a még mindig nevetésre ösztönző dolgokat, hiszen lehet, hogy az életem múlik most azon, hogy tisztán tudjak gondolkozni.
- Lehet, hogy én nem szeretném megvárni a zsarukat, de szerintem legalább annyira maga sem, ezért jobb lesz, ha gyorsan beszél!
Ha a szemembe néz, láthatja, hogy egyáltalán nem vagyok tréfás kedvemben, és az utóbbi pár nap hullagyártása után, eggyel több vagy kevesebb már nem nagyon számít, ezt már grátisz is bevállalom.

~Miért reagál minden nő így, amikor meglepem őket munka után? Lehetséges volna, hogy az összes bérgyilkosnő paranoiás?~
-Mivel tőlem kapta az aktát, amiből megtudta néhai közös barátunk címét, felteszem ez csak költői kérdés volt. A ma este pedig szimpla logika, tegnap nem jöhetett, hisz akkor a parkban fogócskázott, előtte pedig roncsderbizett Bronxban, úgyhogy kizárásos alapon csak a mai nap jöhetett szóba.
*A fegyvert látva mindössze elvigyorodik, de azt is csak halványan. Ironikus, hogy egy mutáns, aki a héten többnyire puszta kézzel végzett mindenkivel, aki lőfegyvert rántott ellene, most a vesztesek taktikáját választja egy másik mutáns ellen.*
-Meséljek magamról? Mire kíváncsi, hogy ér-e ellenem valamit azzal a csúzlival, vagy, hogy túlreagálnám-é ha mégis meghúzná a ravaszt.
*Fejét a távolból közeledő szirénázó autók felé fordítja. Látszólag elvesztette minden érdeklődését a homlokára szegezett pisztoly iránt.*
-Amennyiben ragaszkodik a sajátságos retorikai eszközeihez, azt javaslom, váltsunk helyszínt. Találkozzunk mondjuk a Brooklyn-i Exile bárban, és ott válaszolok minden kérdésére. Addig is a viszont látásra.
*Erre a végszóra kámforrá válik, ezúttal a "ha pislogsz észre sem veszed" sebességre kapcsolva. Úti célja természetesen az Exile, ahol legfeljebb néhány órát szándékozik várni egy boros kóla társaságában, aztán a ha Sheena nem bukkan fel, legfeljebb hazatér, megnézni a Community első évadát...megint.*

//Foyltatás Exile //

Egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit megrémisztene, hogy egy 9 mm-es pisztoly csövével néz farkasszemet, ami eleve gyanús, az étterembeni viselkedése tükrében.
- Hát nem….- kezdtem volna bele kétségeim felsorolásába, de a következő szempillantásban már előttem vált semmivé, így csak álltam ott döbbenten, majd gyorsan visszatettem a fegyvert a helyére és immáron tiszta fejjel, felpattantam a motoromra.
~ Hát ez marha jó! Egy kámforrá váló mutáns, aki ráadásul még a nyomomban is jár! ~ dühöngtem magamba, mert persze egy szavát sem hittem, hogy kilogikázta a helyszíneimet.
~ De most már felborzolta az idegeimet, ezért az a minimum, hogy válaszoljon egy pár kérdésemre! Aztán majd meglátjuk, hogy megéri-e nekem, hogy életben hagyjam-e. ~
Fejemre rántottam a sisakot, beindítottam a mocit és a rendőrökkel ellenkező irányban indultam haza, hogy kicsit felfrissítsem magam és ruhát váltsak, majd az általa javasolt helyre menjek.

// folytatás: Exile //

Nyugodt sétának indult a mai nap is. Aztán persze megéheztem, így kerestem egy hot dog árust. Jó volt a hot dog, másodikat is ettem belőle. Persze megvan az a hátránya, hogy összekenheted vele magad. Nálam is ez történt, de ezúttal nem a saját ügyetlenségem folytán.
Ahogy nekemütközött a srác, előbb a pofátlansága volt az, amire egyből gondoltam. Hiszen mi az, hogy nekemütközik, miatta kecsapos lesz az ingem, és még meg se áll elnézést kérni.
Aztán jött a ráadás a tárcám képében. Vagyis a tárcám hiányának a képében. Bosszankodva fordultam utána.
- Igaz, hogy nem az öklelésben, hanem a futásban voltam inkább jó annak idején fociban...de igazán jól csak a dobás ment. Vajon ezzel is menni fog?
Lenézek, majd gyorsan kibújok a cipőmből. A hot dogomat az árus pultjának a szélére teszem.
- Kérem, vigyázzon rá.
Cipő kézben, majd lendület, és pörög. Repül a lakkcipő, ki tudja, hol áll meg...Koppanás, a fickó elhasal, én pedig elkiáltom magam, ahogy azt errefelé szokás:
- Rendőr! Kiraboltak!
Majd így, szó szerint fél-cipőben futni kezdek a kissé szédelgő, lassan feltápászkodó tolvaj felé.

Most kivételesen civilben töltöttem a napom, azaz hivatalosan nem voltam szolgálatban, de nálam ilyen sajnos nem létezett. Hivatalosan vagy nem hivatalosan de ha ki szerettem volna kapcsolódni akkor is folyton folyvást nyakig voltam egy ügyben, vagy épp alakult egy hirtelen probléma, ami megoldásra várt. Talán a jó isten sem akarta, hogy akár egy szusszanásnyit is pihenjek, vagy máshol járjon a fejem...vagy inkább tudat alatt én volt képtelen kikapcsolni a nyomozói funkciót a fejemben.
Most kivételesen éppen azon jártak a gondolataim, hogy mostanában vagy kicsit túlzásba viszem a munkát, vagy csak szimplán kezdek meghülyülni, de egyre furcsább dolgok történnek velem. Különös rémálmaim vannak, néha éber állapotban olyan mintha hallucinálnék, és nem is sorolom a többit.
Elmélázásomból egy hang billentett ki, aki rendőr után kiabált. Reflexesen kaptam fel a fejem,s bár én nem egészen az ilyen piti utcai ügyeke voltam specializálva, azért nem árt ha besegítek egy kicsit a surmóknak, meg persze ilyenkor egy sincs a környéken, mikor szükség lenne rájuk.
Nem voltam túl messze, azt még épp láttam, amit a szaladó, minden bizonnyal tolvaj egyén elhasal az aszfalton.
~Mi a fene...egy cipő?!~őszintén megvallva, hirtelen meglepődtem a leterítő "fegyveren", de aztán feltűnt, hogy az tolvajunk kezd feltápászkodni újra.
Nem mondom hogy nagyon siettem, hiszen alig pár méterre lehettem, mikor a tolvaj ismét nekilendült volna, de mivel épp hátrafelé bámult, hogy az üvöltő srác aki rohant felé milyen messze lehet, így fel sem tűnt neki, ahogy könnyed mozdulattal tettem ki a lábam, amin szerencsétlen még egyszer átbukdácsolt feltörölve másodszor is az aszfaltot. Ám nem hagytam, hogy ismét összeszedje magát, hanem könnyedén léptem közelebb, megfogva a karját, azon hátratekerve egy akkorát, hogy ha nagyon fickándozna, akkor könnyedén törhessem el, de fájdalmat így is mindenképpen okoztam neki.
-Szar napod van...legközelebb olvasd el a szerencse horoszkópod mielőtt lopni indulsz.-magyaráztam neki, valljuk be elég hülye humorral. A sráv nagyokat fújtatott és olyan cifrán kezdett el szidni, hogy azt még én is megirigyeltem egy pillanatra. Úgy tűnt először még nagyon próbált kapálózni, hiszen elsőre ki nem nézné belőlem senki, hogy képes vagyok olyan technikával és erőkifejtéssel dolgozni hogy könnyedén okozzak fájdalmat a másik embernek.
-Maga szteroidon él....-végre egy épkézláb értelmes mondatot is ki tudott fejteni az irányomba. Ezen jót nevettem az orrom alatt. Ha még úgy lenne...
És nagyjából ekkor érhetett oda a minden bizonnyal megkárosított fiatal srác, az első ami szembe tűnt, hogy fél cipő volt csak a lábán, a másik a kezében, amit minden bizonnyal út közben szedett össze.
-Szép dobás volt...még sosem láttam senkit, aki ilyen profin dobna célba cipővel.-jegyeztem meg, miközben még mindig tartottam a tolvajunkat. Na persze felmerülhet a kérdés, hogy mit keresek ott miért avatkozom bele, ugyanis külsőre pont olyan voltam, mint bármelyik civil. Szűk farmer és egy egyszerű nőies fazonú rövid bőrdzseki, és persze a feltűnő kiengedett vörös haj. Senki nem mondta volna meg, hogy rendőr vagyok...bár ezt soha ki sem nézik belőlem....vajon miért nem...

Felveszem a cipőmet, majd jót derülök a lány elismerő szavaira.
- Hát, köszönöm, azt hiszem. Illetve duplán köszönettel tartozom. Ha tovább kellett volna futnom, teljesen mezítláb, biztosan felfázom - viccelődöm el a dolgot, miközben lassan felmérem tárcám újdonsült hősét.
Átlag new yorki nőhöz képest bőven széles vállak, helyes - bár inkább céltudatos, semmint barátságos - arc, egyenes tartás, sportos alkat. Persze az sem átlagos, ahogy szerencsétlen zsebtolvajt elcsípte.
- Az a fogás is szép - teszem hozzá.
Közelebb lépek, és elveszem a fickótól a tárcámat. Gyorsan kinyitom, és előkapom belőle a jogosítványomat, hogy megmutassam rajta a képet. Nem árt igazolnom, hogy az én tárcámról van szó.
- Mivel hálálhatom meg a segítséget? Illetve...mit szándékozik tenni ezzel a jómadárral itt?

A fiatal férfi is beért minket, ahhoz képest, hogy fél cipőben loholt végig majdnem egy teljes utcát nem lihegett annyira, vagyis azért jó kondiban volt mint egy átlag ember. Szakmai ártalom, de mindenre odafigyelek egy ideje.
-Nem tesz semmit.-zárom rövidre a hálálkodást, nem igazán szeretem, ha ömlengenek, bár ami azt illeti, ez nem számít annak, de valahogy az ilyesmit annyira nem tudom hova tenni, tettem amit tudtam, pedig még csak nem is kellett volna, de ha már a sors így hozta...
Azt, hogy miként tartottam a tolvajunkat, arra a megjegyzésre pedig csak elmosolyodtam. Nem vagyok az a mellverdesős típus, mint oly sokan a rendőrök között, hogyha már tolvajt vagy betörőt fog, akkor ő a város hőse. Én inkább az a csendben járó- kelő fajta vagyok. És nekem ez így pont megfelel.
-Hogy vele? Átadom annak, akinek eleve itt kellett volna, hogy legyen.-feleltem.
-Viszont ehhez kellene egy kis segítség!-szóltam oda a srácnak.- Hátul a zsebemben van a telefonom, vedd ki!-adtam ki az utasítást, és remélhetőleg sikerül kihalásznia a telefonomat, ami nem egy nagy feladat, hiszen egy pici antenna vég kilóg a farzsebemből, ha azt megfogja és kihúzza könnyedén kint is van.
-Ha megvan, akkor tárcsázd a következő számot...-egyesével diktáltam neki, remélhetőleg nem túl gyorsan és tudta pötyögni.
-Egy George Buksy nevű alak fogja felvenni, mondd neki, hogy De'Lois azt üzeni neki, hogy megint nincs a körzetében, és hogy húzza ide a s*ggét de nagyon gyorsan, mert van itt egy jómadár, akit át kell adnom neki, és ha nincs itt 5 perc múlva, akkor kezdheti kitalálni, hogy mit is mondjon a főnökének...-ezzel nagyjából el is mondtam, hogy mit mondjon a telefonba, én ebben a stílusban mondanám a dolgok, kérdés, hogy a srác mennyire lepődött meg ettől, és hogy képes lesz e beleszólni egyáltalán abba a telefonba.

**HA sikerült a telefonhívás, akkor néhány percen belül felbukkan egy járőr autó, amiből egy kissé kövérkés középkorú rendőr száll ki**

A lány válaszára csak bólintok. Nyilván a rendőrségre gondol, akik kellene, hogy jelen legyenek. De valahogy sosincsenek ott, ahol kéne.
- Rendben.
Kiveszem a telefont a hátsó zsebéből, majd tárcsázom a bediktált számot. Fülemhez emelem a nem mai kütyüt, és várom, míg kicseng. Egészen sokáig kell várnom, így szinte biztos vagyok, hogy valóban a rendőrséget hívtam.
Felveszi egy alak, és valóban George Buksy-ként mutatkozik be. Én pedig szépen kivárom, míg sorra kerülök, majd egy vállrándítás után visszamondom a korábban hallott üzenetet.
- Egy bizonyos De'Loise üzeni önnek, hogy megint nincs a körzetében, és hogy húzza ide a seggét de nagyon gyorsan, mert van itt egy jómadár, akit át kell adnia önnek, és ha nincs itt öt perc múlva, akkor kezdheti kitalálni, mit is mond a főnökének.
Hosszas szünet, míg az illető levegőért kapkod. Igen, a pofátlanság egy fokon túl bénítóan hat a közönségre. Nem az én hibám, csak a hírvivő vagyok. Meg persze az áldozat, akit ha úgy veszünk, ez a rendőr épp cserben hagyott munkája hanyagolásával.
- Hogy mondja? Ön is üzenne neki valamit? Persze, mi lenne az?
Majd az következik, hogy érthetetlen üvöltözés hallatszik ki a telefonból, melyet előre megfontolt szándékkal jó időben eltartok a fülemtől, kinyújtott kézzel. Néhány káromkodást azért el lehet csípni. Mikor csend lesz, visszaveszem a telefont a fülemhez.
- Értettem, uram. Természetesen átadom az üzenetét! Minden jót!
Leteszem, betolom a telefon antennáját, majd a lány szabad kezébe adom a telefont.
- Mr Buksy is üdvözletét küldi - mondom, derűs arccal.
Eztán figyelem, ahogy elénk kanyarodik a járőr, és kitotyog belőle egy tipikus, fánkzabáló kategóriás rendőr.

Azért megmosolyogtat több minden is. Egyrészt, hogy biztos valami lemaradott tyúknak néz a srác, amiért nem a legújabb, legmodernebb telefonom van, hanem még ilyen lemaradott kütyü. De a célnak pont megfelel. Nekem több nem is kell. A másik amin jót mosolygok, hogy volt benne annyi kurázsi, hogy szó szerint azt mondta, amit üzentem.
~Belevaló.~
-Reméltem, hogy valami kedveset fog üzenni...-jegyeztem meg egyszerűen, de ahogy ismertem csak ilyenkor volt nagy a szája, amint ideér...
És lám, nem kellett sokat várnunk, hamar megjött George, és a látvány magáért beszélt.
-Mi történt itt?-kérdezte egyből hozzáértően, mint egy tipikus rendőr aki itt az úr.
-Ez itt a tiéd.-lököm oda a rendőrnek, hogy bilincselje meg, amit eddig elmulasztott.-Azt hiszem néha a fánkzabálás helyett jó lenne ha a körzetedre is odafigyelnél. Az urat majdnem kirabolták, de hála a remek célzóképességének, a kemény cipőnek és hogy épp erre jártam, most megúsztál egy újabb pereskedést.-láttam hogy hápogni készül, de lenyelte amit épp mondani akart. Épp léptem volna távolabb, amint hallottam, hogy a nyitott kocsiajtón keresztül megszólal a rendőrségi rádió recsegő hangja.
"-215-ös és minden egység aki a közelben van a 7. utca sarkán lévő hotelben túszejtés történt, az eddigi jelentés szerint bizonytalan hogy hány elkövető van, de a túszok száma úgy 15-20 fő körül lehet, odabent egy rendőrrel, aki megsérült. Két lövés is elhangzott,a túszejtők valamilyen külföldi nyelven próbálnak meg kommunikálni, minden bizonnyal oroszok, de jelenleg a tolmácsra várnunk kell, addig is minden egységet a helyszínre.-"hangzott a diszpécser.
-A hetedik utca itt van egy saroknyira. -mondtam határozottan, tudtam, hogy oda kell mennem, főleg, hogy lövöldöznek és van odabent egy sérült rendőr is.
-Mi az hogy ilyenkor nem találnak sehol egy orosz tolmácsot...ilyenkor, mikor sürgős lenne...-tudtam, hogy rohanni kell, az idő ilyenkor vészesen pörög, és egy hirtelen ötlettől kiindulva fordultam a fiatal srác felé.
-Mondd csak...nem tudsz véletlenül oroszul?-kérdeztem sietve.-Jó lenne, mert akkor most viszonozhatnád a szívességet.-bele sem gondoltam, hogy egy civilt rángatnék bele egy ilyen helyzetbe, de most szükség lett volna rá, és csak remélni mertem, hogy esetleg konyít valamit az oroszhoz...ha nem, akkor az nagy szívás...

A következő perc eseményei két jelentős következménnyel is jártak. Az egyik, hogy támadt egy erős gyanúm, miszerint a hősnőnek akad némi kapcsolata a rendőrséggel. Valahogy úgy munkaügyben. A másik pedig, hogy meghívtak egy túszejtésre. Vagy annak rendezésére, nézőpont kérdése.
- Spanyolul és oroszul beszélek. Utóbbit talán egy kicsit jobban.
Igen, ez elég jellemző volt a fegyveriparban. Keletről szereztük a nyersanyagot, ott rakattuk össze az egyszerűbb elemeket, majd a kész fegyverek jó részét nekik adtuk el aztán. Persze annyira nem kedveltem ezt a nyelvet. Legfeljebb azt, hogy oroszul a legtöbbet nem értenek. Bár igazából a legtöbben eleve túl lusták idegen nyelveket tanulni. Ez nem is baj, nagyobb az előny itt.
- Beszélek oroszul.
Kinyitom a tárcámat, majd ellenőrzöm, hogy minden benne van-e. Becsukom, elteszem a zakóm belső zsebébe. Apropót szolgáltathat még hasonló kalandokra, mint az iménti. Vagy ami most jön...
- Vagy egy éve nem gyakoroltam, de majd összeszedem magam.
Azzal várom, hogy milyen úton és pontosan merre is kell mennünk. Hiszen innentől ő a főnök.

~Ó hát van isten...~gondoltam, pedig magam sem tudom hiszek e benne egyáltalán, hiszen azért volt már néhány necces dolog, amit túléltem, vagy neki hála, vagy nem tudom kinek köszönjem meg...De tény, hogy ez most nagyon jól jön, hogy a srácnak van némi orosz tudása.
-Remek.-többet nem bírok kinyögni, érzem, ahogy a feszültség felkúszik az agyamba, és cselekvésre készteti az egész testem.
-Akkor indulás...George, te vidd be ezt a kölyköt és aztán amilyen gyorsan csak tudsz, húzd vissza a segged.-mondtam, bár nem mintha alapesetben jogom lett volna őt utasítgatni, de ezt most magasról letojtam.
-Akkor futás.-fordultam ismét a srác felé, még a nevét se tudtam, de úgy gondoltam a formaságokra ráérünk majd egy megfelelőbb pillanatban, és az most nem ez volt. Elindultam a célirány felé, tényleg nem volt túl messze az épület, ami körül már lassan kezdet gyűlni a rendőrautók, elkordonozták, és jó pár bámészkodó és riporter is kezdett egybegyűlni a Hotel épülete köré.
-Gyere velem.-mondtam a srácnak, és áthúztam a kialakított kordon alatt.
-Hé!Oda civilek nem mehetnek!-kiállt utánunk egy rendőr.
-De'Loise nyomozó, ő pedig a tolmács.-zártam rövidre, és már bent is voltunk a dolgok sűrűjébe. Átcikáztunk pár rohanó ember és rendőrautó között, és odamentem ahhoz, aki vezette az egész kabarét. A rendőr épp ordított valakivel.
-Mi az hogy nem képesek keríteni egy orosz tolmácsot mikor vészhelyzet van!!!!Maga meg ki a franc?-látva hogy ott állok mellette fordult felém is ingerülten.
-Mondjuk, hogy talán a megmentője. De'Loise nyomozó, és véletlenül van egy orosz tolmácsom.-mutatok hátra a mögöttem álló fiatal férfire. A rendőr felvont szemöldökkel méri végig, talán más esetben kiröhögött volna minket, de elég nagy gáz lehetett odabent, így csak odaintette a mellettem álló Christ is, és elkezdte felvázolni az eseményeket.
-Egyelőre nincs pontos adat, hogy hány terrorista lehet odabent, egy biztos csa, hogy oroszul próbáltak meg kommunikálni kifelé. Odabent is csak nagyjából tudjuk, hogy 15-20 fő lehet civil, és van bent egy rendőr, aki minden bizonnyal megsérült. Eddig két lövést hallottunk.-figyelmesen hallgattam végig, majd az agyam már kattogni is kezdett.
-Mikor próbáltak meg először kommunikálni?-kérdeztem.
-Úgy fél órája, azóta eddig csend van. Hamarosan itt vannak a mesterlövészek is...-kezdte a rendőr.
-Az talán már nem lesz időben elég.-gondolkodtam.-Van a Hotelhez más bejárat is?-kérdeztem.
-Van egy hátsó bejárat, de azt is minden bizonnyal figyelik, túl felkészültek ahhoz, hogy egy ilyen útvonalat figyelmen kívül hagyjanak.-mondta a rendőr.
-De van még valami.-hallottam egy hangot, és egy öltönyös fickó lépett oda mellénk.
-Maga meg ki a franc?-kérdezte a rendőr.
-Francois Deboies. Én vagyok a Hotel tulajdonosa. És mint említettem, van itt még valami...-és akkor elkezdte sorolni, hogy a szomszédos épületből nyílik egy alagsori folyosó, ami átvezet egészen a hotel alagsorába, amiről senki nem tud, csak ő és maximum a gondnok.
-Ez lesz a megoldás.-pattantam fel, és tudtam, hogy kell bemennünk. Bentről könnyebb felmérni a terepet, és tenni valamit. És ekkor elkezdett recsegni a rendőri rádió. A rendőr felkapta a fejét.
-Ők azok.-és várakozás teljesen nézett Chrisre. És átadta neki a rádiót.
-Fordítson, mondja hogy maga a tolmács,...-mondta a rendőr és feszülten vártuk, hogy mit kérnek az oroszok odabentről....

- Rendben.
Egyszerű válaszom után el is indulok a lány mellett. Bár a cipőmet nem erre találták ki, azért valamelyest már betörtem futásra az imént. Meg aztán egy ideje már nem igazán érdekelnek a tárgyak, és hogy mennyire használom el őket.
Azért kissé megilletődök, hogy egy kordonnal elkerített házhoz érünk. Azon méginkább, hogy a lány átcibál a kordonon. Persze készségesen követem, nem szükséges húznia. Amúgy sem szeretem, ha rángatnak. Neki meg gondolom, kényelmesebb, ha nem kell rángatnia.
- Jövök.
A rendőrrel nem foglalkozom, hagyom, hogy a nyomozó intézze.
~ Hm, nyomozó! Újabb hasznos ismerettség. Főként, hogy egy vagány nőről van szó.
Túl sok hisztis picsával találkoztam mostanság, és a legtöbbjük rettenetesen magabiztos. Nagyrészt alaptalanul.
Gyorsan előre jutunk ahhoz a rendőrhöz, aki itt a fő ordibátor szerepét tölti be. Egyszerű, jól behatárolható szituáció. Kissé talán sablonos is. Neki kell kezelnie a helyzetet, mivel ő a rangidős. Nem megy neki. Így aztán ordibál másokkal, mert ő a rangidős. Miután De'Loise nyomozó rám mutat, csak bólintok. Bemutatkozásra nem pazarlom az időt, úgyse hiszem, hogy érdekelné a nevem.
- Jó napot, uram! Miben segíthetek?
Némi közjáték, újabb szereplők a színen, majd vázolják a szituációt. Ennek része, hogy a kezembe nyomnak egy telefont.
- Khm, jó napot! Én vagyok a tolmács. Kivel beszélek?
Erősen figyelnem kell, hogy értsem ezt az erős mássalhangzókkal beszélő dialektust. Arcomon némi meglepetés tükröződhet, majd még pár szót mondok, végül visszaadom a telefont.
- Csecsenek. Csecsenföld felszabadításáért mozgalom, ha jól értettem. Követelik, hogy engedjék szabadon két társukat. Ha adnak egy papírt, leírom a nevüket. Azt is mondták, hogy negyed óra múlva újra hívnak.

Mindenki feszülten figyel, ahogy Chris tárgyal a bentiekkel, viszont nekem közben már azon kattog az agyam, hogy jussak be az épületbe, mert nagyon is jól tudtam, hogy innen kintről semmire nem fogunk jutni, mire mesterlövészek meg ki tudja milyen gárda ide kikerül, addigra odabent elszabadulhat a pokol, főleg hogy a rendőröknek esze ágában sincs semmilyen követelést teljesíteni. Ezt a meggyőződésemet a következő szitkozódó hang csak még inkább megerősítette. Miután Chris visszaadta a rádiót, fordított, és neveket írt le, a rendőr kiabált nagy erőkkel.
-Mit képzelnek ezek a senkiháziak...nem...semmilyen követelést nem teljesítünk...ezek az alakok többszörösen körözött,veszélyes terroristák, és hozzuk ide őket?!Kizárt...-ordít, miközben elolvasta a neveket, amiket Chris leírt nekik.
Miközben a rendőr ordibált meg elkezdte a parancsokat osztogatni, megragadtam a hotel tulajdonost, és észrevétlenül hívtam félre.
-Kérem, mondja el részletesen, hogy nyílik az az ajtó, miként halad tovább a folyosó, és hogy lehetne őket a legkönnyebben megközelíteni.-beszéltem hozzá nagyon halkan, de elszántan.
-Magának az a terve...
-Az....úgyhogy mondja.-és a férfi a rendőrökre pillantott, majd bólintott, és elkezdte sorolni miként lehet oda bejutni.
-Egyetlen kis akadály van...hogy két ajtón lakat van, amihez jelenleg odabent egy fiókban van kulcs...-persze már csak ez hiányzott, ugyanis ha észrevétlenül akarok bejutni, akkor nem lövöldözhetem le csak úgy a lakatokat, mert akkor oda a csendes bejutás.
-Francba.-káromkodtam egyet, de tudtam hogy valamit meg kell próbálnom, tolvajkulcs vagy bármi, de itt nem várhattunk kint.
-Megoldom.-jelentetem ki, és a tulajdonos vállára téve a kezem köszöntem meg az infókat, viszont ő elég értetlenül bámult rám, hogy talán nem biztos, hogy teljesen normális vagyok, na igen, muszáj leszek spontán ötleteket kitalálni....
ÉS ekkor újra megszólalt a rádió, ami ismét Chris feladata volt...kérdés, hogy mit kérnek, viszont mielőtt elmondhattam volna, hogy nem lesz jó ötlet, ha visszautasítjuk a kérésüket, addigra a rendőr már azt magyarázta Chirsnek, hogy közvetítse, hogy nem teljesítjük a kérést...ekkor már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz...

A következő percekből levonom a magam következtetéseit a saját, csendes stílusomban. Két dolog nagyon hamar egyértelművé válik.
Az egyik, hogy a rendőrparancsnok egy született idióta. Valamiért ezen egyszerűen nem csodálkozom. Alulfizetett ahhoz a szakma, hogy az igazi, nagy elmék ezt válasszák.
A másik pedig, hogy Roxanne nem szándékozik annyiban hagyni a dolgokat. Nem tudom, pontosan mit beszélnek a szállodatulajdonossal, míg félrevonulnak, de egészen biztos, hogy a maga feje után akar menni. Ha hinni lehet a hollywoodi filmeknek, valami magánakciót tervez. És, mint tudjuk, Hollywoodnak mindig igaza van...
- Szóval most nem tudjuk teljesíteni ezeket a kéréseket, jól értem, Uram?
'- Úgy, úgy! Mondja csak meg nekik!
Felveszem a telefont, majd hosszan hallgatok. Ezután csak egyszer-egyszer szólok néhány szót. Hamarosan csevegő hangnemre váltok, ami valamelyest a beszédemet nem értők számára is feltűnhet a hanglejtésemen.
Egyszer el is mosolyodom egy pillanatra, majd ismét komoly arccal tárgyalok tovább. Itt már sűrűbb a váltás a beszélők között, mikor ki beszél épp.
Jó tíz perces beszélgetés után adom vissza a telefont a rendőrnek.
- Később telefonálnak. Elnézést, kaphatnék egy kis vizet? Elszoktam az orosztól, kissé kiszáradt a szám.
Egyenesen Roxannera nézek, majd ha már a rendőrparancsnok is - így épp nem rám -, akkor fejemmel biccentek, hogy vonuljunk félre.
Amennyiben végre arrébb kerültünk, hogy a rendőrnő szerezzen nekem vizet, és kellő távolságra vagyunk mindenkitől, kicsit részletesebben beszámolok a beszélgetés tartalmáról.
- Beszélgettem velük egy kicsit. Szeretik a vodkát, és nem szeretik, ha szaroznak velük. Most úgy tudják, hogy egy óránkba telik a megfelelő embereket felkutatni, hogy ezt elintézzük. Ezért igen, várnak. És ha nincs eredmény, később telefonálnak. De ha egy óra múlva idecsörögnek, és még semmit nem tudunk adni nekik, odabent fogyni kezdenek a túszok. Úgy érzem, te kompetensebb vagy, mint az a kifinomult úriember, aki az imént az üvöltözésével nagyszerűen bemutatta az átlag rendőr intelligenciáját, inkább rád hallgatok. Mit gondolsz?

Vettem Chris célzását, és egy alig észrevehető biccentéssel jeleztem vissza neki én is. Bár egész ügyesen leplezte az érzéseket az arcán, minden idegszálammal sejtettem, hogy gebasz van. Amint kissé arrébb sétáltunk, ő rögtön neki is kezdett. Nem voltam meglepve, sejthető volt, hogy hamarosan megszaporodnak a lövések odabent. Ráncoltam a homlokomat, ugyanis ha a vezető rendőrfőnök ennyire fafejű lesz, akkor mire ideérnek a mesterlövészek, és akiket be lehetne küldeni, addig egyetlen élő ember sem marad odabent.
-Hogy mit gondolok?Jelen esetben elég sok minden pörög most az agyamban.-felelem tömören, és próbálom valahogy összeszedni a gondolataimat, és közben Chrisre nézek. Igen, az a baj, hogy ebben már ő is nyakig benne van, és én csak még mélyebbre rángatom ebben az egészben...
-Figyelj, tulajdonképp még a nevedet sem tudom.-fura, hogy épp egy ilyen szituációban merült fel bennem ez a dolog, és éppen most...de még egy önkéntelen halvány félmosoly is megjelent az ajkamon.
-Elnézést kell kérnem tőle, hogy belerángattalak egy ilyen kaliberű dologba, és még csak meg sem kérdeztem te akarod e. Tudod, az a helyzet, hogy beszéltél velük, te magad hallottad, hogy odabent-mutatok az épület felé- nehéz fiúk vannak. Itt kint minden a feje tetején áll, és ha az eseményeket nézzük, akkor hiába sietnek a mesterlövészek és a kommandósok, így is meglehet hogy túl későn fognak ideérni. Ott bent pedig ártatlanok vannak, akik minden bizonnyal halálra vannak rémülve, valamint van bent egy sérült rendőr is. Nem ülhetünk itt tehetetlenül, és van is egy tervem...-néztem elszánt kifejezéssel Chrisre.
- Van egy átjáró a szomszédos üzlet alagsorából, ami átvisz a Hotelbe, egy a gond, hogy zárva van, és nincs kulcs...de ez a legkisebb gond.-suhanok el a téma felett, mintha legalábbis olyan könnyű lenne egy zárt ajtót kinyitni. De folytatom tovább, bár itt megálltam egy kis szünetet tartani. Jól átgondoltam a dolgokat, de nem dönthetek felelőtlenül.
-Tudod, elég nagy előny vagy, ugyanis megérted a terroristáinkat, és adott helyzetben képes vagy velük kommunikálni is.-kicsit nehezen nyögöm ki a dolgot.
-Nincs jogom belerángatni téged még jobban, ezért rád kell hogy bízzam a döntést. Én mindenképp bemegyek...oda.-tartom a bal kezem az épület felé.
-Viszont nekem lövésem sincs az oroszhoz, így mindenképpen szükségem van a segítségedre. Két lehetőség van, az egyik, hogy valahogy poloskán keresztül fogod hallani amit én, és egy másik frekvencián tudsz nekem fordítani is, vagy .....-itt elharaptam a mondat végét.
-Talán ez lenne a legokosabb....-szándékosan nem akartam felkínálni a másik lehetőséget, hiszen ez itt már nem egy parádé, ahol cipővel le lehet ütni a rossz fiúkat, és nem akartam őt is veszélybe sodorni.
Kicsit magára hagytam, vagy talán szándékosan, mert nem akartam, hogy ő hozzon meg egy ilyen súlyos döntést, inkább én fogok dönteni helyette is, ha kell...elmentem az egyik rendőrautóhoz, levettem a kabátom, és a keresztbe hátamra erősített tokokból kivettem a fegyverem, majd végig ellenőrizte, hogy minden rendben van e, majd elővettem egy másik szolgálati fegyvert, azt is kibiztosítottam, majd a tok párjába a hátamra helyeztem azt is. Elkezdtem volna előkészülni a poloskás felszereléssel is, de egy pillanatra megtámaszkodtam a rendőrautó tetején, és egyenesen a hotelre bámultam....

Egyetértésem jeléül bólintok egyet, mikor Roxanne kifejti, mennyire nehéznek érzi a szituációt. Láthatóan egyetértek a rendőrparancsnok hozzá nem értése kapcsán is.
Ekkor eszembe juttatja, hogy még nem tudja a nevemet. Mivel nem tűnik túl maradinak a leányzó, nemes egyszerűséggel kezet nyújtok.
- Cristopher William Somerset. Elég vagány lánynak tűnsz, nyugodtan szólíthatsz Crisnek.
Végighallgatom, míg taglalja, mennyire zavaros a szituáció. Mennyire leköti az agyát minden, ami jelenleg körülöttünk folyik. Milyen kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy belerángatott úgymond.
Végighallgatom, majd önkéntelenül is elmosolyodom.
- Ne kérj elnézést! Mondtam én, hogy más dolgom van? Legalább gyakorlom az oroszt. Meg aztán az önéletrajzban is jól mutat a "túsztárgyalói tapasztalat". Most viszont az idióta parancsnok tudtán kívül szereztem magunknak egy órát. Fordítani pedig itt vagyok továbbra is. Bár a dialektusukat néha nehezen értem, de megoldjuk. Okos gyerek vagyok, azt mondják.
Kihúzom magam, körülnézek, hogy nem hallgat-e véletlenül pont minket valaki. Épp senki, ahogy látom, így kissé előre döntöm a fejem, és két ujjal közelebb intem Roxanne-t.
- Ha több hasznomat látod bent, mint idekinn, akkor bemegyek. Egy feltétellel. Persze a kevlaron felül egy feltétellel.
Megvárom, míg reagál, hogy felmérhessem, mennyire alkuképes. Bár, ha ilyen szinten tudtam kezelni a parancsnokot, akkor majdhogynem bárkivel képes lehetek tárgyalni ezen a fránya sárgolyón.
- Ha élve megússzuk, randizunk. Persze ebbe már nincs jogom téged belerángatni, ezért rád kell, hogy bízzam a döntést.
Elmosolyodom. Nyilvánvalóan ez amolyan közjáték, de pont Roxanne vagány attitűdje miatt gondolom alkuképesnek a dolgot.

Össze kellett szednem a gondolataimat, és meglepett, ahogyan Chris reagált a dolgokra. Akaratlanul is, de egy mosoly jelent meg az ajkaimon.
-Roxy.-mondtam könnyedén, de sejtettem, hogy kitalálja mely névnek a becézése is ez, így ezt már nem csépeltem tovább. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés támadt bennem, ahogy Chris a ezét nyújtotta, valamiért vonakodtam tőle, ami furcsa volt, mert soha nem éreztem ilyet. Ugyanúgy kezet akartam nyújtani neki, mint bárki másnak, de mintha valami nem engedte volna. Nem egészen értettem ezt az egészet, így a kézfogás helyett mosolyogva tettem a vállára a kezem.
Továbbra is újabb és újabb meglepetést okozott azzal amit mondott és amilyen elszántan mondta.
-Tudod Chris, ez nem ilyen egyszerű...-kezdtem volna kimagyarázni, de elég volt abba a határozott tekintetbe néznem, és nem kellett tovább magyarázkodnom.
~Miért vagy ennyire...furcsa....~jobb szót nem találtam magamban, bár ez illett rá a legkevésbé, hiszen inkább volt különleges mit furcsa, hiszen cipővel leterít egy zsebtolvajt, beszéli az oroszt, és most még képes velem tartani egy ilyen rizikós helyzetbe is. Ezt már nehéz volt elhinni, hogy ilyen durva véletlenek vannak az életben...
De persze ezt is sikerül elütni amolyan vicces szituációval, mielőtt magamban még én is túlagyalhattam volna a dolgokat.
-Tudod mit, ha már ennyire elszántad magad, és be kell vallanom, bentről tényleg nagy hasznodat venném, annak ellenére, hogy nem örülök neki, de ha bemegyünk oda, és épségben ki is jövünk, tudod mit...legyen...-vágom rá neki a dolgot, nem azért mintha kételkednék abban, hogy kijövünk, mert ha én bent is maradnék, de őt minden bizonnyal kijuttatnám akkor is valahogy. Persze ez nem azt jelenti, hogy szét akarom lövetni magam odabent, mert eszem ágában sem volt, de ha Chris valamiért ennyire megbízik bennem, hogy képes egy ilyen helyre velem jönni, akkor én meg megígérem, hogy vigyázok rá...bárhogy is legyen.
-Már csak egy kérdésem maradt, mielőtt nekiindulunk.-nézek rá.-Biztos, hogy jól meggondoltad?-tulajdonképpen azt hiszem ezt felesleges volt ismét feltennem neki, de meg kellett kérdezzem, ha mégis kicsit elbizonytalanodna, akkor nem engedem, hogy velem jöjjön, de valahogy ennek egy cseppnyi jelét sem mutatta eddig...de ki tudja....

- Roxy - ízlelgetem egy kicsit a nevét - rendben. Megjegyzem.
Körülnézek, mintha várnék valamire vagy valakire. Lévén semmi nem történik, kiváncsian tekintek Roxyra, majd szavakkal is kifejtem kíváncsiságom okát.
- Redben van, megbeszéltük a dolgokat. Mi most a teendő? Már kevesebb, mint egy óránk van, mielőtt robban a puskaporos hordó.
Leveszem a szövetkabátomat, és kigombolom a zakómat. Kérdőn nézek Roxyra.
- Mond csak, hová tudom letenni a kabátomat? Illetve hol kaphatok egy kevlart az ingem alá? Az azért nem árt, ha elmérgesedne a helyzet odabent. Fegyvert nem nagyon tudok használni, tehát jobb, ha vigyázol magadra - nézek rá szogorúan, majd elmosolyodom - Én biztosan lábon lővém magam, ha rám maradna a feladat.
Végignézek az öltözékemen, de nagyon már nincs mit menteni, ami feltűnés nélkül menne. Ezért inkább megvárom, mit süt ki Roxy, az újdonsült John McClane, fiatal, női kiadásban.
~ Tetszik. Határozottan tetszik. Főleg, hogy szinte zavarban sem volt, mikor rábólintott a feltételemre.

Csodáltam a határozottságát és a magabiztosságát, hogy így be mer vállalni egy ilyen rizikós dolgot minden átmenet nélkül annak ellenére, hogy simán mondhatta volna azt, hogy, bocs, az életem többet ér annál, hogy ilyen dolgok miatt bármit is kockáztassak...de nem tette. Ezzel tulajdonképpen mondhatom hogy kivívott nálam egyfajta tiszteletet, amit nem sokaknak sikerül.
Átsuhantam pár kocsival arrébb, ahonnan kivettem pár szükséges felszerelést, lévén hogy golyóálló cuccot, csak egyet találtam, azt jobbnak láttam Chrisnek adni, én amúgy se szívesen nyomorgok ilyen szerelésben. Persze sajnos én sem vagyok sebezhetetlen, ez mindig benne van a pakliban, és sérültem már meg, nem is egyszer, de szerencsére a komolyabb dolgokat eddig mindig megúsztam, valaki minden bizonnyal nagyon kedvelhet odafent.
-Tessék.-adtam oda neki, a cuccait, meg betettem az egyik rendőrautóba. Persze igyekeztem én is gyorsan mozogni, hiszen egyrészt nem lett volna jó, ha lebukunk, mert a rendőrfőnök minden bizonnyal nem engedné ezt a kis magánakciót.
-Rendben, akkor csak ha nagyon muszáj akkor adok a kezedbe fegyvert, de reméljük, hogy nem lesz rá szükség. Most pedig észrevétlenül gyere, és ha lehet akkor szedjük a lábunkat.-mondtam Chrisnek, de halkan beszéltem, csak annyira hogy mellettem ő hallja, majd körbenéztem, de szerencsére a rendőrök a káoszban nem sok mindenre figyeltek maguk körül.Oldalt kezdtünk el menni, elég sietve szedtem a lábaim, majd bementem abba az üzlet helységbe, amely alagsorából elvileg nyílt az a folyosó, ami nekünk kellett. Szerencsére ezek most kiürítve álltak, ez az eljárás ilyenkor, majd magam mögé néztem, hogy Chris követ e. Lementünk az alagsorba, elég gyér volt a fény odalent, szemmel láthatóan erre nem sűrűn jár le senki.
Majd megérkeztünk az átjáró ajtóhoz, ami nekünk kellett, ám előtte még odafordultam Chris-hez.
-Ezt tedd a füledbe.-adok oda neki egy kis füles poloskát.
-Ez a kinti rendőri frekvenciára van állítva, így ha mégis idő előtt jelentkeznének a barátaink, akkor arról fogunk tudni, illetve ha valamit mozgolódni kezdenek odakint, akkor azt fogod hallani. Ezt a részét rád bíznám a dolgoknak, te leszel most a fülem mindkét irányba.-mondtam neki egy biztató mosoly kíséretében. Nekem most elég volt egyszerre arra az egy dologra koncentrálnom, hogy bejussunk, és hogy odabent mi fog várni ránk. Előszedtem egy tolvajkulcs készletet, és megpróbáltam kinyitni a zárat, ezzel egy kis ideig elszórakoztam, de végül a kattanás jelezte, hogy az megadta magát.
-Ó és még valami...-fordultam hirtelen meg, még mielőtt tovább mentünk volna.
-Bármi történik is, lehetőleg maradj mögöttem, vagy mindig védett helyen.-aggódtam érte, és felelős is voltam azért, hogy ha bejön velem, épségben ki is jöjjön. Volt egy olyan megérzésem, hogy ő nem az a meggondolatlan hősködő fajta, így ezt feleslegesnek is tartottam, hogy megemlítsem neki, hogy ha lehet ne nagyon ugráljon, ő ennél sokkal megfontoltabbnak tűnt.
Azzal a lendülettel neki is indultam, persze már itt is figyeltem, de ezen az összekötő folyosón még nem lehetett baj, hiszen erről nem tudtak a terroristáink, de a figyelmem ettől nem lankadt. Majd elértünk egy lépcsős részhez. Itt már elővettem az egyik fegyverem,kibiztosítottam, és készenlétbe helyeztem.
-Innen nagyon óvatosan és halkan kell tovább mennünk, én megyek előre, és jelzek mindig ha tiszta a terep. Ha bármi közbejön, húzódj vissza fedezékbe, rendben?-suttogtam felé.
-Elvileg a mosoda és a konyha felől fogunk felmenni.-mondtam, a fejemben nagyjából összeállt a térkép, amit a hotel tulajdonosa felvázolt.
Óvatosan mentem fel a lépcsőn, majd az ajtóra tapasztottam a fülem, de csend volt. Minden bizonnyal átfésülték az egész helyet, és egy központi emeleti részen gyűlhettek össze a túszokkal együtt...odáig kellett eljutnunk.
Kinyitottam résnyire az ajtót, körbenéztem, és üres volt. Óvatosan mentem ki, keresve a fedezékeket, majd miután tiszta volt minden intettem Chrisnek is, hogy jöhet.Így vágtunk át a konyhán is. A liftet és s központi lépcsőt nem használhattuk.
-A lépcsőházban kell mennünk.-mondtam, de tudtam, hogy az is rizikós, ugyanis az teljesen zárt tér, és vagy csak le vagy csak fel rohanhatunk ha valami baj lenne. Ha jól sejtettem, akkor a középső szinten gyűlhettek össze, ott volt egy nagyobb, viszonylag védett terem, amit nehezebb megközelíteni kintről, viszont a parkolóházba és a tető felé ott volt a menekülő útvonal, ha valami nekik is balul sülne el. Ezt pár szóban Chrisnek is gyorsan felvázoltam, hogy azért tudja mit miért teszek, és miért arra megyünk amerre...remélem, hogy közben nem indult meg egyéb információáramlás a rendőrségi csatornán, mert ha még ők is akciózni kezdenének az nekünk is rizikós lenne...

Roxy elveszi a cuccaimat, és ad helyette egy kevlart. Pontosan úgy, ahogy azt vártam. Bár egy kicsit nézek utána, hová teszi a kabátom, de végül nem foglalkozom az üggyel. Csak egy kabát. Emlékszem rá, bármikor lehet pontosan ugyanolyanom.
- Köszönöm.
Gyorsan ledobom a zakómat, majd az ingemet is, hogy alá tudjam venni a kevlart. Szerencse, hogy mikor nem tárgyalásra megyek, szeretek kicsit bővebb szabású inget hordani. Így befér alá a golyóálló mellény.
Az öltözködés miatt pedig nem zavartatom magam, hiszen a középiskolai focicsapat óta az egyetemen vívóedzések formájában tartottam formában a felsőtestem. Nincs okom panaszra.
- Lehet, egy pár tartalék cipővel jobban járunk esetemben. Az legutóbb bevált - mondom széles mosoly kíséretében, miközben végzek az ingem begombolásával, majd belebújok a zakómba i - Jövök, jövök.
Követem Roxyt át a rendőrök között, majd be az üzlethelyiségbe, mely teljesen üres. Ugyanúgy, ahogy az alagsora is, ahonnan egy folyosó nyílik.
Elveszem a poloskát, és a fülembe helyezem. Furcsának furcsa, de a filmekben elég magabiztosan használták. Csak nem valami bóvli kínai vagy francia elektronikát használnak a törvény őrei!
- Egyelőre csend van. Ha bármi történik, és épp nem a bandavezér bokája mögött lopakodunk át, azonnal szólok.
Lenyűgöző, amit ez a rendőrlány a zárral művel. Kicsit kattog vele, aztán egyet kattan már csak, de az a győzelmi katt. Régen nagyra értékeltem volna ezt a tudást, mikor még erő vagy valami komolyabb csel kellett az igazgató irodájába való bejutásnak. Rég volt a középiskola, annyi biztos.
- Nyugi, nem hősködök, nem hiszem Rambonak magam, és főleg nem lövetem le magamat - mondom mosolyogva, hiszen látszik rajta, hogy csak amolyan kötelező tájékoztatásként mondta az iméntieket.
Aztán, ahogy mondta, haladok mögötte. Próbálok nem túl gyors lépteket produkálni, hiszen az elegáns cipők csak James Bond lábán előnyösek lopakodásnál.
Az összekötő folyosó viszonylag rövid, viszonylag unalmas, hamar véget ér. Eseménytelenül jutunk át rajta. A lépcsőknél aztán úgy tűnik, Roxy újabb eligazításra készül.
Figyelmesen végighallgatom, majd rövid biccentéssel jelzem, hogy megértettem.
Mikor felsiet a lépcsőn, megérintem a falat magam mellett. Padlók, falak, pladonok, ajtók, ablakok, mind kirajzolódik elmémben. Mire visszaér, már el is rendszereztem a fontosabb dolgok vázlatát magamban.
Miután közölte a tervezett útvonalat, ismét bólintok, majd csendben követem. Hogy ez így is legyen, lassan követem. Úgy sem hiszem, hogy nagyon rohanni akar, hiszen fegyveresek vannak erre. Azokat pedig jobb időben észrevenni.
~ Szóval egy jó kis csőben haladunk. Nem baj, legalább kevesebb irányból érkezhet meglepetés.

Nem mondhatnám, hogy túl idegeskedtem volna a helyzetet, de be kellett vallanom, hogy azért nyugodt sem voltam. Az oroszokról az terjedt el, hogy nem félnek nyílt mészárlást és lövöldözést rendezni, még a saját életüket sem féltik, ha arról van szó....ennél szarabb meg már nem is nagyon lehetne a helyzet. Nem akartam ártatlan életeket veszélybe sodorni, és emiatt sokkal óvatosabbnak kellett lennem, mintha általában berontanék valahova. Felértünk arra a szintre, ahol nagyjából sejtettem a terroristákat. Óvatosan füleltem az ajtónál, hogy ha a közvetlen közelben hallok valamit, akkor tovább kell mennünk. De amit hallottam az csak a csend volt. Óvatosan résnyire nyitottam az ajtót, hogy körbe tudjak kémlelni, a folyosón nem volt mozgás. Lassan tártam szélesebbre az ajtót, annyira, hogy oldalazva óvatosan kiférjek,s fogtam az ajtót addig, amíg csendben be nem tudtam zárni. Egyelőre még nem hívtam Christ, amíg biztos nem voltam abban, hogy valóban száz százalékig nem tiszta a terep. Óvatosan kúsztam a falak mentén. A folyosó tisztának tűnt, majd lépéseket hallottam. Be tudtam bújni az egyik folyosó oldal kiugrásába, de a fegyveremet szorosan fogtam. Füleltem, hogy merre halkulnak a lépések. Nem tévedtem nagyot, a konferencia teremben gyűltek össze, onnan könnyen szemmel tarthatják a kinti dolgokat, és ha gáz van van menekülő útjuk is. Óvatosan mentem előre, majd átkúszva a folyosón lebuktam a kinti pult mögött. Az ajtó és a fal egy része üvegből volt, de nem a teljesen átlátszó üvegből, így csak árnyakat lehetett kivenni odabent ahogy mozgolódnak, és hangok szűrődtek ki. Megpróbáltam nagyjából összeszámolni hányan is lehetnek odabent. Vártam még egy kicsit, majd halkan de gyorsan mentem vissza Chrisért.
-Ne aggódj csak én vagyok.-mondtam halkan még mielőtt a frászt hoznám rá.
-A nagyteremben vannak a folyosó túlvégén, ahogy sejtettem. Az a baj, hogy csak saccolni tudom, hogy hányan lehetnek odabent, akik mozgolódtak úgy nagyjából 5-6 ember plusz mínusz...és fogalmam sincs, hogy a túszok hányan lehetnek. A legnagyobb gond az, hogy ha ott maradnak, akkor nem tudok kezdeni velük semmit, hacsak ész nélkül be nem rontok, ami több szempontból is hülye lépés lenne.-végig simítok a homlokomon, kattogok.
-Valahogy át kellene csalni őket a parkolóba, és ott egyenként semlegesíteni őket, mert ha így együtt maradnak, akkor esélytelen az egész.-vázoltam Chrisnek a dolgot, de egyelőre halvány lila gőzöm nem volt, hogy ezt hogyan fogom kivitelezni.
-Ötlet?-kérdeztem meg, hátha neki is akad valami használható terve, néha kimondottan jó meghallgatni valaki más véleményét, még ha adott esetben én pont az a típus vagyok, aki ezt általában figyelmen kívül hagyja...de csak azért mert többnyire csupa húgyagyúval vagyok körülvéve. Ám ez jelen esetben most igencsak kivételes helyzet, egy kivételes "társsal".

Láthatóan feszült a kollegina, legalábbis nagyon erősen összpontosít. Persze én sem a szerencsés cipőhajító akció miatt vagyok magabiztos. Van egy fegyveres csaj velem, aki valószínűleg ért is a kezében lévő játékszerhez. Bár fogalmam sincs, mit akar egymaga csinálni ezekkel.
Főleg, hogy eddig hajlandóak voltak tárgyalásra. Persze biztos nem engedik el a foglyokat, mondván veszélyes terroristák. Nem, ezek a veszélyes terroristák. Szabad lábon vannak, és fegyverük van.
Míg Roxy előre megy az egyik ajtónál felderíteni, nyugodtan kivárom a visszaértét. Nem kell sokáig várnom, de azért egy kis scotch-ot bedobok a kevlar alatt tárolt laposüvegből. Kell egy kis csavarlazító, na! Nem mindennap mászkál az ember fia fegyveres figurák által elfoglalt épületben.
Hallom, hogy érkezik vissza a hölgyemény, így elteszem az italt.
- Nem aggódtam. Az egész bagázsból egyedül a te talpraesettségedben bízok.
Figyelmesen végighallgatom a beszámolóját. Valamiért úgy érzem, ő is sokra becsüli a talpraesettségét. Ugyanis nagyjából semmi tervvel érkezett. Nem is tudom, így miért volt jelentősége a tolmács jelenlétének. Na mindegy is, már idebent vagyunk.
- Átcsalni a parkolóba őket, és ott semlegesíteni az egész csapatot. Egyenként. Vagy egyenként gondoltad átcsalni őket? Elemezzük egy kicsit ezt az elgondolást! - Előveszem a laposüveget, kinyitom, és ellentmondást nem tűrően Roxy kezébe nyomom. - Kell az intuíció. Szóval vagy rá kell őket venni, hogy csapatostol átvonuljanak a parkolóba, hátrahagyva a tűszokat, akikért tulajdonképpen az egészet csinálták. Ők az alku tárgya. Mi lehet ennél fontosabb? Az életük? A másik lehetőség, hogy egyesével csaljuk ki őket. Ez több problémát is felvet. Mi van, ha végül több, mint egy fő marad a túszokkal, a viszonylag jól védhető helyiségben?
Én csak analizálom a helyzetet, nem vagyok szakértő. Talán mégis tudok ezzel segíteni a szakértőnek, így próbálkozom.

Bevallom most kicsit tanácstalannak éreztem magam, ha most valaki vizsgálná az agyi funkcióimat elég sűrű jeleket kapna róla, ugyanis most veszettül kattogott, hogy mit is csináljunk. Meglepetten pislogtam Chrisre, amint felém nyújtott egy piás üveget. Meglepett, és hirtelen mosolyt is csalt vele az arcomra. Nem mintha alap esetben nem innék, de ebben a helyzetben most valahogy ez hiányzott a legkevésbé, így megköszöntem, de nemet intettem rá.
-Bár egy korty még nem árt meg...de tudod mit ha innen kikeveredünk, akkor a randi alatt be is rúghatunk...-feleltem mosolyogva, de aztán az arcom hamar elkomolyodott ismét. A falnak támaszkodva figyelmesen hallgattam végig amit mond. ÉS igen, teljesen igaza volt. Halkan sóhajtottam fel, elég darabosnak éreztem a levegőt a tüdőmben, szinte feszült az egész mellkasom, de tudtam hogy nagyon gyorsan kell kitalálni valami okosat, mert, ahogy az órámra pillantottam, sejtettem, hogy hamarosan a kommandósok is akciózni kezdenek kintről, és úgy elég nagy gáz, ha közben mi is idebent vagyunk...
-Az a gond, hogy a túszokat semmi esetre sem fogják egyedül hagyni, minimum 2 embert hagynak velük, még ha adott esetben a többiek meg is nézik a parkolót. Vagy, maximum 2 ember küldenek megnézni mi történik, de akkor a többiek maradnak a túszokkal, és ha nem kapnak hírt az eltűnt két társukról, esetleg utána küldik a többieket. Egyszerre semmiképp nem fogjuk tudni őket kimozdítani, ez alap, hiszen terroristák nem mozognak csapatban, mert szétszórva könnyebb mozgolódniuk. A másik probléma, hogy két fegyverem van, de neked hiába adnám oda az egyiket, lévén nem szeretnénk ha a rosszfiúk helyett magadba lőnél pár golyót...én se venném a szívemre. Viszont egyedül meg, hiába jók a reflexeim 5-6 embert nem tudnék leszedni...-a homlokom a falhoz nyomtam, ez nem volt egyszerű, vagy megyek és minden terv nélkül berontok rájuk és személyesen kezdek el alkudozni, mert lövöldözéssel biztos nem sokra mennék....ez elég rotyi egy helyzet volt.
-Mit meg nem adnék azért ha egy rövid időre láthatatlan lennék...be tudnék menni a terembe, felmérném pontosabban a terepet, és ha nem látnak, akkor ott helyben akár....áhh....-majd ellöktem magam a faltól.
-Muszáj lesz őket kis csapatokban leválasztani, remélhetőleg kettesével jönnek, és akkor esélyes a dolog.-mondom magabiztosan, ennél jobb tervem nem volt.
-És akkor most bízzunk a csodában. Átmegyünk a parkolóba, és felvesszük az oroszainkkal a kapcsolatot...-elég határozott pillantásom volt, tulajdonképpen ha valami nem úgy sülne el mégsem, ahogy terveztem, akkor sem esem kétségbe, improvizálok...nem véletlenül nem tervezek meg előre semmit, mert az általában sosem megy papírforma szerint....
-Gyere...-mondom Chrisnek, és azzal óvatosan ismét kinéztem a folyosóra, ott kellett átmennünk egy másik vasajtóhoz, mely átvezetett a parkolóházba...

Vállat vonok, majd elteszem a laposüveget. Az ajánlatra széles mosoly kíséretében bólintok.
- Rendben, akkor inni is fogunk. Most pedig találjunk ki valamit!
Végighallgatom Roxy elemzését a gerilla stílusú hadviselésről. Egészen érdekesen hangzik már maga az elv is. Mindenképpen hasznos információnak, felhasználható tudásnak érzem, amiket eddig itt szereztem a mai nap folyamán.
Azonban az is fontossá válik számomra lassan, hogy azért mutassak idebent mégvalamit, amivel villanthatok egyet Roxy-nak, mielőtt testközelben folytatnánk az ismerkedést.
- Akkor nézzük sorban! Egyrészt iszonyatosan dögös látvány, mikor feszült vagy! Másodszor pedig, ha arra van szükségünk, a konyhában és a takarító szertárban lévő dolgokból összeüthetek füstbombát, villanó gránátot, vagy akár más hasznos dolgokat. Vegyész vagyok, legalábbis gyakornok.
Az ajtón belép valaki. Még előtte hallottam, hogy valamit motyogott, alig érthetően. Mikor felpattanva a földről könyökkel állon vágom, és összecsuklik, még hallatszik a rádióban a válasz.
- Azt mondta, minden tiszta. De az AK47 sem az én fegyverem. Sose lőttem ilyennel. Viszont pont lefelé indult körülnézni. Talán tényleg a konyhába kéne mennünk. Mit szólsz?

Apró mosolyt engedek meg csak magamnak, igen vicces, ahogy egy ilyen helyzetben egy pasi udvaroljon vagy bókoljon nekem. De most nem volt időm, hogy ezeket mélyebben lepörgessem a fejemben, felfigyeltem a zajra, és bár nekem a kezem lendült a fegyverrel, de mivel Chris volt közelebb, így váratlan látogatónkat elég könnyedén és hatékonyan intézte el.
-Ez szép volt.-igen, elismerésem, egy ilyen gyors reflexért, a terroristánkat hosszabb távon kellett ilyen pihent állapotban hagyni, hogy véletlenül se okozzon problémát a későbbiekben, és innentől már tényleg az az út maradt, hogy nagyon gyorsan kell szétszélesztenünk a benti társaságot, mert egy ilyen felderítő túra azért nem tart sokáig, és bár tudtam hogy Chris beszél oroszul, de nem tudom, hogy hatásosan tudná e utánozni a leütött férfi hangját a rádióban, ugyanis még ő is említette, hogy más akcentusban beszélnek, így sietnünk kellett. Az ötlete egész jónak tűnt, és kezdett egyre jobban lehengerelni a rejtett képességeivel és személyiségével.
-Ez remekül hangzik. Viszont sietnünk kell, ha csipkerózsika túl sokáig lesz távol, az már túl feltűnő lesz. A fegyver akkor marad nálam, nem lesz hátrány-az én fegyverem mellé ez pont jól jön plusz muníciónak.
-A füstbomba jó, tulajdonképpen bármi jó lenne, amit össze tudnál eszkábálni, és segít figyelem elterelésben vagy hátráltatásban.-majd azzal a bilincsem kattant az eszméletlen férfi háta mögött a keresztbe tett kezein.
-Segíts, itt a feljáró mellett van egy tárolószekrény, nem túl tágas, de a kollégának ideiglenesen pont megfelel majd.-mondtam Chrisnek, és csak ki kellett cipelnünk az ajtó mellé, ahol remélhetőleg a tárolóba be tudtuk hajtogatni az eszméletlen fickót.
-Most pedig irány a konyha.-kicsit siettettem, közben folyton hátra nézegettem, nehogy ismét egy váratlan meglepetést kapjunk a nyakunkba.
-Remélem gyorsan jár a kezed, ugyanis kicsit fel kell pörgetnünk az eseményeket.-mutattam a rádióra, amit elhoztam az eszméletlen orosztól.
-Addig körbenézek a szinten és a parkolóházban, addig remélem összedobsz valamit.- mondtam és el is indultam, majd megfordultam még.
-Sietek vissza, de addig is vigyázz magadra, ha gond van rejtőzz el vagy....-adtam oda az egyik szolgálati fegyverem neki-....vagy ha nagyon muszáj használd ezt! Amíg nem magad fel tartod nem lesz gond!-küldtem felé egy biztató mosolyt, majd letettem a pultra a fegyvert, és azzal óvatosan neki is indultam, hogy felmérjem a terepet, miként tudjuk tőrbe csalni az oroszokat.