Staten Island-i utcák

Láthatóan nem utasítja vissza a bókokat. Ami mégjobb, hogy a hirtelen érkező látogatónk se zavarja meg ezt az idillt. Mindössze megsürget minket valamelyest.
- Kocsmai bunyók és amerikai foci a középiskolában. Meg egy jó adag szerencse is volt a dologban. Ha már lőni nem tudok, kell valami pótléknak, nem? - mondom, egy kis időre elmosolyodva.
Láthatóan ismét megindult a gépezet Roxy fejében, és komolyan latolgatja az esélyeket és lehetőségeket. Már lassan megtippelni is nehéz, mennyi ideig fog gondolataiba merülni. Szerencsére azonban kiderül, hogy egyre kevesebb ideig.
Biztos a helyzet komolysága, és a végkifejlet közeledte okozza, ez talán nem is derül már ki. Ennyiben is hagyom a dolgot.
Végighallgatom az ötletelést arról, mire is lehetne szükségünk. Lassan kezd körvonalazódni a fejemben, mivel is járunk a legjobban taktikai szempontból, de egyelőre megtartom magamnak az ötleteimet. Majd, ha a készítésnek is neki tudunk állni, akkor megbeszéljük a részleteket.
- Rendben.
Segítek elvinni a tárolóba kedves csecsen szabadságharcos barátunkat, majd pedig irány a konyha! Nem mondanám, hogy közel van, nem mondanám, hogy jól felszerelt - a mi szempontunkból -, viszont akad előtte egy takarítószertár.
- Hohó! Itt álljunk meg!
Kinyitom az ajtót, üres felmosóvödör ki, majd telepakolom tisztítószerekkel, ahogy megnéztem az összetételüket. Közben láthatóan csillog a szemem, és elégedetten bólogatok frissen szerzett kincseim számbavételekor.
- Mehetünk.
A konyhában aztán kezdem az edények előkészítésével, majd itt is összeszedem a fellelhető vegyszereket, illetve néhány fűszert. Elsősorban a sót, ecetet, cukrot.
- Nézz körül nyugodtan! Addig elleszek...öhm...
Kézbe veszem a pisztolyt, felhúzom, majd az asztalra teszem. Azért nem vagyok én annyira ügyetlen, de tényleg nincs gyakorlatom kézifegyverekkel. Legfeljebb a lőszerükkel.
- Megoldom. Köszi!
Szagelszívót bekapcsolom, ajtókat becsukom, és nekilátok főzni-kotyvasztani, amit csak lehet, és mindent, amit nem szabadna.

Kissé bizonytalanul hagytam ott Christ, de úgy gondoltam elég talpraesett, hogy meg tudja védeni magát, ha ne adj isten mégis valami váratlanul alakulna. Közben óvatosan osontam végig a folyosókon, át a parkolóházba, ahol azért szintén figyelmesen hangtalanul lépkedtem, hátha időközben több embert is kiküldtek szét nézni. Viszont úgy tűnt a terep tiszta. Volt egy nagyobb nyitott tér, és sorban autók. Ezek elég jó fedezéket adnak, ha úgy van, és akár egy egy sor közé be lehet szorítani a túszejtőinket is. Nagyjából kezdett bennem körvonalazódni a történet, már csak azt kellett kigondoljam, miként csalogatjuk ki őket egyszerre...ami most elég lehetetlen küldetésnek bizonyult. Hiszen ott voltak a túszok, vagy velük együtt jönnek ki, vagy ha csinálunk egy nagyobb bulit, akkor többen jönnek ki, és bent maradt maximum 2 vagy 3 ember a túszokkal, de jobb esetben csak kettő...és akkor valamivel bonyolultabb a dolog, de úgy fest ez lesz a járható út. Nagyjából összeraktam a dolgot, majd elindultam vissza Chrishez. Eddig jól ment, nem jött közbe semmi váratlan, remélhetőleg ha belépek nem fog lepuffantani. Így azért próbáltam jelezni hogy én jöttem vissza.
-Na hogy állsz?-kérdeztem kissé türelmetlenül, és kíváncsi voltam milyen muníciót rittyentett össze, ugyanis ennek most kulcsszerepe lesz az elkövetkező lépéseknél.
-Remélem van valami olyasmi, ami mondjuk nagy füstöt csinál, esetleg robban, vagy ég....-próbáltam érdeklődni, mert körülbelül ilyesmi kellett volna, hogy legyen, ha esetleg lenne olyan amitől ártalmatlanítani lehetne embereket, az a hab lenne a tortán, de ilyet már nem mertem feltételezni sem...bár ki tudja...
-A parkolóház tökéletes, viszont most nagyon fog kelleni a segítséged.-mondtam Chrisnek, és komolyan néztem a szemébe.
-Ha sikerül kicsalogatni a társaságot a parkolóházba, akkor jönnek a kis játékszereid. Itt van ugye a rádió, amit kölcsönöztünk orosz barátunktól, be kell jelentkezned hozzájuk, és rávenni, hogy átjöjjenek, minden bizonnyal fognak számítani valamilyen csapdára, de nem konkréten olyasmire, amivel mi előállunk. Nem fogják egyedül hagyni a túszokat, reményeim szerint ketten maradnak velük, a többiek átjönnek. Amíg az itteni felfordulást te véghezviszed, utána nekem a lehető leggyorsabban át kell mennem a tárgyalóterembe, az ott maradt két terroristához.-ezt már nem akartam Chrisnek részletezni, hogy miként fogom véghezvinni, nem akartam, hogy adott esetben aggódjon egy lehetséges randi meghiúsulása miatt, ugyanis nem volt más választásom, minthogy besétáljak a tárgyalóterembe.....
-Rendben. Akkor készen állsz?-kérdeztem Christől. Most kezdődik a neheze...

Először sokszor pillantgatok még a pisztolyra, miután Roxy távozott. Valamiért nem szoktam hozzá, hogy túszejtőkkel egy épületben sütögessek bombákat a konyhában. Bár egészen szórakoztatónak találtam.
Végül aztán összeszedek mindent, zárható műanyag ételhordóktól kezdve az alufólián át amilyen tároló vagy kis főzőedényt fellelek, mindet hadra fogom.
Végül ott sorakoznak az én kis szépségeim, illetve a maradékot éppen töltöm, mikor nyílik az ajtó. Ösztönösan nyúlok a pisztoly után, és tartom az érkező felé, majd leengedem, ahogy látom, ki az. Folytatom a munkát, ha már egyszer erre szerződtettek így hirtelenjében.
- A nemzetbiztonságiak biztosan örülnének, ha tudnák, miket össze nem tud kotyvasztani egy talpraesettebb vegyész. Ezek tetszeni fognak.
Végigmutatok az első négy kis őszibarack méretű golyóra mutatok, amik végében gyufaszálak vannak.
- Ezek nagyot szólnak. Főleg a hangjuk nagy, de egy-két méterről még falnak- vagy hanyatt vághat egy embert is. Utána viszont nincs bájcsevely, mert bedugul a füled tíz méteren belül. Hogy pontosan meddig, azt nem tudom, de legalább egy fél percre. Kettő-öt másodperc között van az az idő, amíg a pöcök kihúzása után el kell dobnod. Ettől füstölni kezd, és az érkezéskor durran. Ha túl sokat vársz, pár ujjad vagy az egész csuklód bánja.
Rámutatok a két hengeres darabra, aminek a külseje fekete szigetelőszalaggal van betekerve.
- Ezekből csak ennyi sikerült. Villan és visít. Pár másodpercig biztos hogy vak és süket, akit ér. Okozhat dobhártyarepedést vagy szakadást is a kísérletek szerint, úgyhogy csak kritikus túszejtő akciókban szokták alkalmazni. De az ennél jobb anyagokból van, a nagytestvér. A lényeg, hogy ezzel el lehet intézni egy szobányi bandát, ha egyik sem akkora barom, hogy találomra kaszáljon a fegyverével. Vagy elég gyorsan kap fejest. Néha mondjuk el is ájulnak a nyomástól, ha közel durran, úgyhogy arra is lehet játszani. Ez igaz a kis tojásokra is.
Egy kis termosz belsejét szedtem szét az utolsó művemhez. Büszke is vagyok, mikor rámutatok.
- Hívjuk könnygáznak. Igazából nem annyira emberbarát, mint a könnygáz, de csak ilyen anyagokat találtam. Reméljük, hogy senkinek nincs szívelégtelensége fent. Mondjuk annak meg elég, ha lövöldözés kezdődik, és infarktust kaphat. Ezen nem tudunk segíteni. A lényeg, hogy ha nyitod az öntőnyílást, kiakad. Levegővel érintkezve heves reakcióba kezd a keverék, és önteni kezdi magából a füstöt. Nagyjából, mint egy kémény, csak tejfehér a füstje. Minden nyílást mar az arcon, szemet, orrot, fület, szájat. Nem sebesít, de ingerel. Mintha frissen vágott hagymát tömködnének mindegyikbe. Viszont találtam két gázmaszkot, úgyhogy ezzel tudunk játszani.
Elő is veszem az egyik fiókból a két leszolgált eszközt.
- Ennyi tellett tőlem. Elég lesz?

Hallgatom Christ és szívom magamba az információt, és a szemem követi a hirtelen gyártott fegyvereinket. Be kellett vallanom, hogy most baromira meglepett ezzel a készlettel, ami sokkal jobban fog jönni mint ahogy azt gondoltam volna.
-Tudod, most legszívesebben megcsókolnálak...de majd ha itt végeztünk.-mondom, de közben még mindig a fegyvereinket nézem, s közben végig futtatom az agyamban a dolgokat.
-Remek, ezek bár régiek, de most tökéletes szolgálatot fognak tenni reméljük.-mondom a két régi maszkra, és bár tényleg nem voltam róla meggyőződve hogy jól fognak szuperálni de reménykednünk kellett.
-Akkor a terv a következő.-kezdem el gyorsan felvázolni Chrisnek a dolgokat.
-Első körben ki kell csalogatnunk őket át a parkolóházba, ott még ott vannak a vendégek autói, amik remek meglapulási lehetőséget adnak. A rádión beszélned kell majd velük, az átjárótól nem messze ott hagyjuk a rádiót szem előtt, minden bizonnyal nagyon is képben lesznek már ekkor, hogy valami nagyon nem tuti. Itt kapod te a legnagyobb szerepet a kis játékszerekkel. Ezekben sajnos én nem vagyok annyira otthon, így most a te tudásodra kell hagyatkoznunk. Minden bizonnyal szétszórva fognak érkezni, úgy nagyjából egy V-vonalban, hogy tudják egymást fedezni, és felmérjék a terepet. Itt most a gyorsaságon lesz a hangsúly, összébb kell terelned őket, és valamelyik kütyüvel ártalmatlanítani őket, ha lehet annyira, hogy véletlenül se bírjanak felkelni....-tudtam, hogy nem hangzik egyszerűen, de bíztam benne, hogy elég rátermett és ügyes, amit eddig baromi jól be is bizonyított.
-A fegyver nálad kell, hogy maradjon, tudod a B-terv, ha valami mégsem úgy sülne el, ahogy...de ilyen nem szokott lenni.-ezt inkább amolyan megnyugtatásnak szánom neki.
-Minden bizonnyal a túszokat nem fogják egy emberre hagyni, abban reménykedem, hogy ketten maradnak velük, és amíg a felfordulás tart, addig őket le kell szednem, ez lesz az én dolgom.-többet erről nem akarok Chrisnek felvázolni, mert tudom, hogy nekem nem lesz olyan könnyű a dolgom, hogy egyenesen besétáljak a tárgyalóba...
-Ezekre viszont szükségem lesz.-mutatok a kisebb golyószerű játékszerekre, melyeket ha jól időzítve használok, akkor könnyedén leszedhetem vele a bent maradt két oroszt.
-Ideje indulnunk.-mondom Chrisnek, majd addig még átmegyek vele a parkolóba, amíg az egész folyamat el nem kezdődik. Terveim szerint amint átjön az ellenőrző brigád, addig én oldalt a felvonó melletti autónál húzom meg magam, míg Chrisnek előrébb kell állnia. Egy töltetet én tolok el innen hátulról, ezzel összeterelem a társaságot, a többi pedig Chris dolga lesz, és ekkor indulok át ismét a tárgyalóba a túszokhoz. Előkészültünk, megkértem Christ, hogy oroszul vegye fel a kapcsolatot a korábban leütött emberünk rádióján keresztül, konkrét instrukciókat nem adtam neki, majd ha ez megvolt középen elhelyeztem a rádiót és vártunk a banda érkezésére.

- Egyetértek. Előbb a munka, aztán a szórakozás!
A maszkok valóban régiek, de ha vadiújakat szereztem volna, az több mint gyanús. Ezért persze csak bólintok, a füstöt azért nagyrészt kiszűrik, ez pedig bőven elég nekünk.
- Te Roxy! Mi van akkor, ha a bejelentkezésemre ők szépen elkezdik kivégezni a túszokat? Nem vagyok tehetséges hangutánzó, ami egyértelműsíti számukra, hogy egy emberüket elkapták. Akiket pedig ki akarnak szabadítani, szerintem nagyobb fejesek az itteni csapattársaiknál.
Komolyan el kezdek töprengeni a dolgon, mivel az eredeti terv nagyon nem tetszik. A túszejtők helyében nálam nem működne ilyen módon. Viszont ha nem tetszik, akkor tudni kell jobbat, különben nincs értelme lefújni az előzőt. Hiszen nincs jobb.
- Kíváncsiságból vagy az emberük mentésére nem fognak kijönni. A félelem viszont mindig működik - itt töprengek egy kis ideig, majd halkabban folytatom - van egy kísérleti anyag, amit arra a célra fejlesztenek, hogy megvédjék a fémeket a korróziótól. Az a nagyszerű tulajdonsága, hogy könnyen párolog, hamar terjed a levegőben, és erősen nedvesítő minden atomtörzses anyag szempontjából. Kedvenc Kalashnyikovjainkban viszont takarás nélkül találhatóak a töltények, egyenesen a csőre nézve. Röviden: besülnek a fegyverek, ha ezt bevetjük. Csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy össze tudom rakni, valamint ezután még egyikünknek be kell vetnie az én kis könnygázcsodámat. Menekülés közben pedig lehet nekik villantani, durrogtatni, hullani fognak legyek módjára. Még ha nem is fegyverrel szeded le őket.
Megadóan nézek Roxy szemébe, széttárva a kezeimet.
- A kotyvasztás plusz öt perc, a működési valószínűség viszont legfeljebb hetven százalék. Tekintve, hogy nem tudjuk, mekkora területen szórodtak szét, kísérleti anyagról van szó, és korlátozottak az erőforrásaink. Viszont ez még mindig nagyobb esély, mint ha arra várunk, hogy bújócskázni kezdenek velünk.
Megvárom, mit szól hozzá. Nem én vagyok ennek a kis illegális küldetésnek a vezetője, Roxyé az utolsó szó.

Chris terven nem volt hülyeség. Persze hazudnék, ha azt mondtam volna, hogy már eleve tervvel jöttem be már a legelején ide, mert nem így volt. Gondoltam, hogy rögtönzök, ami még mindig jobb ötletnek tűnt, mint odakintről várni, alkudozni, és tétlenül nézni, hogy miként indulnak meg az események teljesen zabolátlanul. Persze még mindig elég sz*rul éreztem magam, hogy ebbe egy vad idegent is bele rángattam, amiért majd később nem győzök bocsánatot kérni. Minden egyes lépésem apránként épült fel mint valami lego, viszont tény, hogy Chris nélkül nem állna most ilyen biztos lábakon ez az egész.
-Rendben van.-egyeztem bele,hiszen reálisan végig gondolva persze meg volt az esélye annak is, amit Chris feltételezett, viszont reménykedtem benne, hogy ennyire nem kezdenek eldurvulni a dolgok. Volt bennem valami különös érzés, amit nem tudtam hová tenni magamban. Igazából próbáltam nem odafigyelni rá, gondoltam bizonyára csak az adrenalin ami már így is elég fénysebesen száguldozik minden egyes porcikámon át.
-Mindenféleképpen meg kell oldanunk valahogy,hogy szétbomlasszuk a csapatot, ugyanis, ha mind ott maradnak, akkor esélytelenek vagyunk velük szemben. Viszont ha már legalább kétfelé szélednek, akkor már kicsit jobbak az esélyek, főleg ezekkel a kis csodamütyürjeiddel. Ezt a "varázsport" akkor meg tudod még csinálni?-kérdeztem kissé sürgetve, persze tudtam, hogy a jó munkához idő kell....de nekünk az most nem volt.
-Ötlet a "varázspor" bevetésére?-kérdőn húztam fel a szemöldököm Chrisre pillantva, egész jónak tűnt hogy a kettőnk terveit ötvözzük, így kissé hatékonyabbnak tűnt a történet. Az órámra pillantottam.
-Már biztos feltűnt nekik, hogy a társuk már jó ideje nem ment vissza, és úgy nagyjából 40 perce lehetünk az épületben, ami azt jelenti, hogy körülbelül már kezdik elhelyezni a mesterlövészeket a környező pontokon. Minden bizonnyal már annak a majomnak is feltűnt, hogy nem vagyunk odakint...-kicsit hangosan gondolkodtam.
-Nem vesztegethetjük tovább az időt, ugyanis ha odabent kiszúrják, hogy a követelések helyett mesterlövészeket és kommandósokat kapnak, akkor tényleg elkezdik a mészárlást, akár a saját életüket sem fogják kímélni, ha azon múlik....viszont így még mi vagyunk lépéselőnyben.-mondtam. Igazából újdonság nem volt az egészben, most már tényleg lépnünk kellett. Ha semmi nem használ, akkor egyszerűen fogom magam, és besétálok...ezt persze még nem gondoltam át, de Chrisnek sem akartam elmondani, ha ő biztonságban lesz, az már fél siker,a másik pedig ha a túszok épségben maradnak, én csak a sor végén álltam. De persze még reménykedtem, hogy a tervek összefonásával jutunk is valamire.....

//Adam, Sarah, Ratna //

Mesélő megérzései helyesek, Logan valóban cseppet nyűgös amikor a madárka leszáll a nagy almán, és annak sem látja semmi értelmét, hogy éjnek évadján törjön rá a katonacsaládra, ezért aztán az éjszakát isten tudja mivel tölti, a két lányra viszont ráparancsol, hogy aludjanak, mert holnap is korán kelnek, a változatosság kedvééért. Reggel sem árulja el, mivel töltötte az estét, és a titok megtartásában sokat segít, hogy egy jó forró zuhany eltüntette az olyan bizonyítékokat, mint a dohányfüst, vagy az alkohol átható bűze, a karmolásnyomok pedig szinte már keletkezésükkor begyógyultak, a harapásokról nem is beszélve.

~Szóval Valhalla így néz ki azoknak, akik nem fognak fegyvert? Nem rossz, bár a virágágyás egy kicsit túlzás, és a szagokból ítélve itt leégett valami mostanában. Remélem, hogy csak anyu almás pitéje, kinézem ebből a környékből...~
-Tehát - fordul a két lányhoz - mi lenne, ha én most maradnék a háttérben? Belőletek viszont nem nézni ki senki, hogy egy összeesküvés után nyomoztok. - Ez után finoman végigméri Sarah-t. - Na jó, Ratna-ból tuti nem, és ő az egyetlen, aki nem kelt akkora feltűnést a mutatványaival. Én itt megvárlak titeket.
Hátradől a kocsi ülésében, melyet erre az alkalomra vett kölcsön, s úgy várakozik. Persze hiperérzékeny fülével azért résen van, hogy ő is hallhassa, mi folyik idekint, de ha be is engedik őket véletlenül, akkor ez a képessége már édeskevés lesz, így kénytelen megbízni a lányokban.
~Ajánlom, hogy ne essen bajuk.~
Mikor meglátja, ki nyit ajtót, nyugodtan elmosolyodik, és szivarra gyújt.
~Hát, vele csak elbírnak, ha bunyóra kerül a sor.~

Nem éppen ideálisan alakulnak a visszaút körülményei, hiszen hosszú-hosszú órákat kell várnunk, hogy végre felszállhassunk egy nyavajás hóvihar miatt.
Mikor végre megérkezünk az éjszaka közepén már alig állok a lábamon, olyan fáradt vagyok és csak remélem, hogy Logannak nem az jár a fejében, hogy most azonnal rohanjuk le az ezredest, mert annak nem lenne jó vége, és valószínűleg a mi szempontunkból nem.
Így hát inkább a pihenést választjuk, főleg, hogy felügyelő tanárunk erélyesen a lelkünkre is köti, hogy ki ne dugjuk az orrunkat, míg nem aludtunk egyet, majd ő is letűnik. Amilyen ideges, nem hiszem, hogy az ágyát választotta, de reggel mikor kicsit törődötten magamhoz térek és újból találkozunk, nem látszik rajta semmi.

Most, hogy már mindenki fitt és üde (kivéve engem), elindulhatunk a kinyomozott címre, hogy feltegyük kérdéseinket Lames ezredesnek.
A ház szokványos, az állami alkalmazottaknak juttatott lakóépület, szép kis kerttel, rendben tartott gyeppel. Elég otthonos benyomást kelt így első látásra.
Logan ekkor váratlanul közli, hogy ő nem jön be velünk és inkább a kocsiban marad, míg mi kérdéseinkkel bombázzuk a férfit.
- Szerintem alapból kiröhög minket! – húzom el a szám erre, hiszen már miért is mondana el két diáklánynak olyan titkokat, amiket még saját katonatársainak sem, de hát lehet, hogy ez akkor sem lenne másként, ha Logan velünk jönne. Így hát marad az, hogy Ratnával megyek.
Mivel nem titkolunk semmit, így nyíltan közelítünk a házhoz és becsöngetünk.
Kisebb várakozás után nyílik az ajtó és egy köpcös és felettébb álmos srác nyit ajtót, nem éppen vendégfogadáshoz öltözve, majd ránk emeli kómás tekintetét.
- Igen Lames ezredest keressük. Itthon van? – nézek a fiú felett a lakásba, hátha meglátom jövetelünk tárgyát.

Mit ne mondjak, túlzottan én se örültem a hóviharnak. Amennyire paráztam a repüléstől, jobb szerettem volna minél előbb túl lenni rajta, ám így még kaptam plusz 10 órát, hogy rásresszeljek a dologra. Hurrá! Ahogy elnéztem, mire leszállt a gép New Yorkban, hozzám hasonlóan a többiek is nyűgösek és fáradtak voltak, bár nekik talán nem lesz másnapra izomlázuk, csak mert egész úton úgy kapaszkodtak az ülés karfájába, mint ha az életük múlna rajta... Az, hogy a gép leszállta után első utunk a suliba vezet és mindenki megy aludni, mint a kisangyal, nem is volt kérdés a számomra, sőt... Próbált volna meg valaki ellenkezni, az biztos, hogy lett volna hozzá 1-2 megjegyzésem, persze csak miután egy kis szimpátiával ráerőltettem az összes jelenlegi érzésemet (saját ágyikó ♥).
Miután másnap reggel mindenki a megadott helyen volt a megadott időben, fel sem merült bennem, hogy nem feltétlenül az alvás jelenti mindenki számára a pihenést és megnyugvást, szóval frissen, vidáman és lelkesen indultunk el a megadott címre. Igaz, autóval, azért se rajongok túlságosan, de leszavazott a többség, szóval nem csináltam a fesztivált és alkalmazkodtam hozzájuk. Én túléltem, az önbecsülésem szintén, szóval kár is többet problémáznom rajta.
Ahogy az autóból kilépbe körbe néztem, olyan ismerősnek tűnt a hely... Eszembe jutott, amikor először találkoztam Szellemmel, aztán "elrabolt" a suliból. Na, ahol földet értünk, az is valami hasonló környék lehetett, bár mivel sötét volt meg azt se tudtam pontosan hogy merre vagyok, azért nem voltam teljesen biztos benne.
Amikor Logan közölte, hogy ő nem szándékozik bejönni, Sarah-hoz hasonlóan én sem díjazom az ötletét, elvégre egy idős, felnőtt férfi majd pont két ilyen fiatal lánykának fog a katonaság sötét, mocskos titkairól mesedélutánt tartani. De miután hajthatatlan volt... Hát ez van, ezt kell szeretni. Mást nem akkor majd keményebben meg kell dolgoznunk érte, hogy komolyan vegyenek minket. Persze vagyok én olyan paranoiás, hogy mielőtt bemegyünk a házba, mindenkinek elkértem a telefonszámát, így ha esetleg bebocsájtást nyerünk a házba, és netalántán valami nem várt fordulat következne, legalább így tudunk jelezni a kocsiban dekkoló erősítésnek.
Amikor meglátom, hogy ki nyit ajtót, egyből jobb kedvre derülök. Pláne abban a tudatban, hogy Dennis visszaigazolta, miután facebook-on ismerősnek jelöltem, annak ellenére, hogy milyen kevés ismerőse volt...
-Szia Dennis! -köszöntöm vidáman, bár kissé lelkiismeretfurdalásom van amiatt, hogy őt rángattuk ki az ágyból...
Ezek szerint a papája még alszik? Esetleg itthon sincs? Mert akkor... pech...
-Emlékszel rám? Tudod, facebook-ról... -segítek neki, ha esetleg a reggeli kómázás közben még nem tudna hova rakni- Az a helyzet, hogy édesapáddal szeretnénk beszélni. Tudnál neki szólni esetleg? Nagyon fontos lenne... -váltok közvetlenebb hangnemre, ahogy kérlelni kezdem a fiút, ügyelve arra, hogy azért ne tűnjek túl tolakodónak.
Mindenesetre, ha magától nem mutatkozna elég segítőkésznek, vagy rájönnék, hogy hazudik (tagadja a dolgot, de meghalljuk/látjuk az öreget) akkor egyből használom a képességemet, hogy segítőkészebbé váljon a fiú.

/Roxy-nak/

Oldalra pillantok, majd se szó se beszéd, nekilátok a varázspor megalkotásához. Arról persze nem szólok, hogy a találmány nagyrészt saját, és ha kedves munkaadóim tudnának róla, már rég levédették volna. Engem pedig bezártak volna valami laborba, hogy dolgozzak csak nekik tovább. Hogy dolgozzak csak nekik, tovább.
- Villog az a piros lámpa. Szerintem kiütötték a tűzriasztót, de a tűzlépcső használatáért továbbra is bejelez a központi rendszernek. Szerintem négyen vagy öten lehettek összesen. Inkább az utóbbi - kommentálom, miközben serényen dolgozom a csodaszeren -, mivel ezek legalább ketten vannak a lépcsőházban a villogás hosszából ítélve - ezzel abba is marad a jelzés - Mennyi idő alatt intézed el azt a kettőt? Én addig felmegyek, és beszélek a többiekkel. Ha szerencsém van, le se lőnek, te pedig megérkezhetsz felmentőseregként.
Valóban sikerül öt perc alatt végeznem, bár elsőre nem bíztam benne ennyire. Talán a kis kitekintésem sürgetett meg így, mikor átnéztem a lépcsőházba. Közel jártak, nagyon közel.
Doboz, bele a por, alufólia, folpakk, egy víz, lezárás. Mindezt összekeverve beleöntöm egy előkészített vodkás üvegbe, előbb a port, majd a kimért vizet. Szinte kapkodva zárom le. Az ajtó felé pillantok, majd zsebre vágok egy villanót és egy hangbombát, majd a CB-t is.
- Itt vannak - bukok le a pult mögé, és ezzel a lendülettel rántom le magammal Roxy-t is, ha kell.
Gyorsan leügyeskedem a többi fegyvert, felnyúlva a pultra. Közben hallhatjuk, ahogy nyílik a konyha ajtaja.
- A cselédfolyosón megyek ki - suttogom -, fent találkozunk.
Ezzel guggoló pozícióban kikommandózok a pultok rejtekében, majd kezemben a CB-vel és a vodkás üveggel már ki is sietek a szerencsére nyitva lévő ajtón. Felfelé a lépcsőn már egy kicsit sikerül megnyugtatnom légzésemet, és nyugodt lépzekkel haladok az agresszív szabadságharcosok felé.
Remélem, hogy Roxy használja a rá hagyott trükkjeimet. Már nagyon beleéltem magam, hogy ezért a kis izgalomért még egy némi jutalom is jut utólag. Meg aztán kedvemre való, és életrevaló is. Nem az a sorsa, hogy a gépezet ilyen hamar bedarálja.
~ Edzheted az orosztudásodat, Cris, mert ezek megint azzal az erőteljes akcentussal fogadnak majd.
Szinte észre sem veszem, és már el is értem az ajtót. Mit tehetnék hát? Benyitok, kezemben az üresnek látszó vodkásüveggel...

-Örvendek, Dennis. Én Ratna Nayar vagyok, ő pedig a barátnőm és osztálytársam, Sarah. -mutatkozok be, Sarah-t is bemutatva, ha már egy icipici hajszálnyival közelebbi ismerősök vagyunk egymásnak...
Amikor meglátom a fiú zavarát, egy szelíd mosoly kíséretében reagálok a megjegyzésére:
-Ne haragudj, hogy ilyen korán kirángattunk az ágyból... A kompnál szoktál dolgozni, ugye? Néhány ismerősöm lakik arra a környéken, a legutóbb múlt pénteken utaztam arra... Bár, amilyen sokan szoktak lenni, nem csodálkozok, ha nem emlékszel minden arcra...
~Így belegondolva, Darrennel is így futottam össze, amikor először találkoztunk...
A kabát a fogasra, csizma a helyére, aztán pár percen belül már a nappaliban ücsörgünk, mire Dennis is visszatér.
Ha esetleg a fiú furcsállná, hogy két vele egykorú lány ugyan mégis miért akar annyira az apjával beszélni, akkor megemlítem, hogy Sarah fogadott apja annak idején Mr. Lemes kollégája/beosztottja/nemtudommije volt, annyira még nem vagyok képben ezekkel a szakkifejezésekkel... Illetve a férfi (mármint Adam) szolgálata alatt történt egyik ügy kapcsán szeretnénk kérdezni tőle pár dolgot, hátha tud segíteni.
Amennyiben nem ilyen kíváncsi a srác, csupán könnyed hangvételben elcseverészünk (legalábbis megpróbálunk) amíg Mr. Lemes és Mr. Morgan meg nem érkeznek... Hogy megy a suli, hol szeretne továbbtanulni, jár-e valami szakkörre, hobbik, szóval csak a szokásos témák...
Mivel úgy gondolom, a fiú nem nagyon van tisztában az apja sötét munkahelyi titkaival, így feleslegesnek tartom azok kapcsán faggatni.
Bááár, így jobban belegondolva, a hétköznapi témák mellett inkább mégis megpróbálom a családjáról faggatni egy kicsit, majd rövid időn belül az apjára terelni a szót... Van-e testvére, hogy van az édesanyja (meg hogyhogy nincs itthon... csak nem dolgozik?), milyen érzés egy ilyen nagy ember fiának lenni, szokott-e az édesapja a munkájáról beszélni, esetleg Dennisnek nem jutott-e eszébe, hogy ő is hasonló hivatást válasszon...
Persze mindezt igyekszem oly stílusban, hogy ne legyen nyilvánvaló, hogy előzőleg azért már kutakodtunk a család után az interneten... Szóval csak vidáman, barátságosan, mosolyogva, mint aki semmi rosszban nem sántikál... Mindezt addig, amíg haza nem érkezik a papa a beosztottjával.

Miután felsejlett benne, hogy Tanát honnan ismeri, nekem is bemutatkozott, majd betessékelt minket a házba, ahol azért Ratna is elismételte a biztonság kedvéért a nevét és én is bemutatásra kerültem.
Aztán leültetett minket és nagyon udvariasan felajánlotta, hogy hoz nekünk valami meleget, hogy átmelegedjünk, de aztán átvillant az agyán, hogy eléggé alulöltözött a vendéglátáshoz és elrohant, hogy azért előtte felöltözzön.
Ratna az udvariasság kedvéért kicsit szabadkozott, hogy ilyen korán zavargásztunk, de a srác már kezdett egész jól magához térni, gondolom azért annyira nem zavarta, hogy két csinos lány verte ki az ágyból.
Mikor visszajött a forró italokkal és némi teasüteménnyel, már nagyban diskurált az apja helyettesével, így megtudtuk, hogy egy fél óra múlva személyesen is találkozhatunk Lames ezredessel. Annak túlzottan nem örültem, hogy ez a Morgan is vele jön, jobb lett volna csak az ezredessel beszélni, de hát ez van, ezt kell szeretni.
Mivel a sráctól a mi ügyünkkel kapcsolatban nem igazán lett volna mit kérdezni, hiszen hogyan is tudhatott volna róla bármit is, így nem is kérdeztünk rá, hanem teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk. Mondjuk inkább Ratna és Denis, hiszen ők már felvették a kapcsolatot az interneten keresztül is, így inkább én ritkábban szóltam bele, de legalább gyorsan telt el a fél óra.

(Logant kihagyom a körből, hiszen kint támasztja a verda oldalát)

Mindenkit érnek meglepetések, még titeket is. Dennis kedves, bár eléggé félénk srác. A kérdésekre persze válaszol, de szűk szavúan. Valahogy kezditek úgy érezni, mintha ez egy rendőrségi kihallgatás lenne, csak éppen ti töltenétek be a szigorú vallató szerepét, ami annyira azért egyikőtöknek sem igazán tetszik. Ugyanakkor annyi hamar kiderül számotokra, hogy Lemes ezredes sok katonájával szokott itthon is találkozni, bár Dennis sem névről, sem leírásról nem emlékszik Adamre, ami érthető, hisz ti tudjátok, hogy nem volt sosem Sarah fogadott apja az ezredes beosztottja, de hát mindent a kövérkés fiúnak sem kell ugye tudnia.
Ratna lassan megérinti a srácot a képességével, hogy némi szeretetet, kedvességet sugározzon felé, de meglepetésére erre nem igazán van szükség. A nyílt szívű, kedves fiú alapvetően szeretettel fordul felétek, nyilván belejátszik, hogy csinos lányok vagytok, de amúgy is barátságos természete van. Valami miatt viszont akkor is nagyon csendes...
Egy idő után ösztönösen körbe néztek a szobában is, miután váltottatok néhány pillantást egymással. Aztán a fotókra téved a szemetek, melyek a polcokon vannak néhol. A bátyja, magas, szálas, kisportolt, jó képű férfi, tiszti egyenruhában. Mindig az apja és az anyja között áll a közös fotókon, míg Dennis kissé oldalra maradva, az egész testtartása, ahogy összehúzódik a családja körében, a hiányzó mosoly, a lefelé forduló pillantás... Lassan összerakjátok a mozaikokat. A fiúnak nagyon komoly önbizalomhiánya lehet. Az örök árnyék a bátyja mögött, az iskolai fotókon is, mintha... mintha nem lenne az osztály része. Köztük áll, de valahogy... valahogy nem része az egésznek. Kezdtek biztos lenni a kevéske facebookos ismerős, a csendes, félszeg mosoly eredetében. Szinte biztos, hogy súlyos kisebbrendűségi komplexus alakult ki benne a családban és onnan az iskolában is, jó eséllyel nem nagyon mert még próbálkozni a lányoknál, ha meg is tette valószínű, hogy csak mélyültek a sebek. Ez a fiú borzasztóan törékeny, akinek oda a bátorsága, az örök második, a csendes árny.
Innen már egyszerűbb a dolgotok, Ratna az önbizalmát erősíti meg egy kicsit és magatok is olyan viselkedésre váltotok, ami nyugalmat, bátorságot adhat neki. (Nem, nem csábítónak, vagy kacérnak kell lenni, egyszerűen csak barátságosnak, biztatónak). Ha ezt kijátsszátok, akkor érdekes dolgokat mesél, nevezetesen az ő is katonai pályára készül-e kérdésére Ratnának:
- Hát nálunk ez hagyomány tudod - mondja oldottabban a kedves mosolyok és a nyugalmat árasztó testtartások és szavak láttán-hallatán. - Bár én nagyon utálom - vallja be kissé vörösödve. - Nem vagyok az uniformis híve, inkább elvagyok a gépemmel. Tudjátok tervezek egy programot...
Na itt jön egy 10 perces kis előadás, amiből az adatbázis szón kívül maximum a névelőknek van számotokra jelentése. Viszont amit utána mond, arra ugrik egyet a gyomrotok:
- Még apa régi segédtisztje, Piercon hadnagy is látott benne fantáziát, pedig ő aztán aduász az ilyesmiben - mondja cseppnyi büszkeséggel a hangjában. Ha rákérdeztek, hogy Desmond Piercon hadnagyról van-e szó, akkor ezt megerősíti nektek.
Sajnos túl későn kerül már erre sor, nincs idő kérdezősködésre, mert ekkor hazaér Lemes ezredes, valamint a nevezett Morgan főhadnagy. Utóbbi egy átható, sötét tekintetű, sötét hajú és enyhén kreol bőrű, vaskos izomzatú de kifejezetten élénk, intelligensen csillogó szemű férfi. Lemes rádörren a fiára, hogy takarodjon a dokkokra dolgozni, majd hozzátok fordul végtelen udvariassággal:
- Rudolp G. Lemes ezredes vagyok hölgyeim, az úr pedig Anthony Morgan főhadnagy, a helyettesem. Mint hallom engem keresnek - kínál újfent hellyel titeket, majd a kifelé induló fiára szól keményen: - Dennis! Tedd hasznossá magad kivételesen! Hozz a hölgyeknek még inni és készíts szendvicseket meg kávét! Aztán irány í dokkok!
- I... igenis apa - bólint gyorsan a fiú nyakig vörösödve. Ratnát szinte marja a fiatalemberből áradó szégyenérzet, hogy előttetek kapta le a 10 körméről, az apja, de nem elég erős szembeszállni a tekintélyével, így gyorsan távozik a konyha felé.
Közben Morgan is végtelenül udvariasan fordul felétek, Sarahnak kezet csókol, Ratnát hindi nyelven köszönti egy szertartásos rövid meghajlással. Összenéztek egy pillanatra. Valahogy mindkettőtökben megfogalmazódik egy gondolat: Morgan sokkal több mint egy csicskás. Ez a férfi intelligens, művelt... és cseppet sem bizalomgerjesztő.

(Szerintem nyugodtan, ha baja van, majd bejön... ha meg nekünk van bajunk, majd jelzünk neki telefonon hogy várják a hangosbemondónál )

Bár nem vallatásnak szántam a feltett kérdéseket, csupán azért tettem fel őket, hogy ne üljünk fél órán keresztül kínos csendben, mint három rakás szerencsétlenség, úgy tűnik, mégis elég hamar ilyen hangulat uralkodott el a nappaliban. Néha-néha azért küldtem egy segélykérő pillantást Sarah felé, hogy ő is próbálkozhat javítani a helyzeten, én mindenesetre igyekeztem barátságosan viselkedni a fiúval. Azt persze már a facebook-ról megállapítható adatok alapján is sejtettem, hogy a fiú nem az apuci hírnevével, pénzével villogó partyarc lehet, aki a társasági élet állandó csillaga, sőt, még talán azt is megkockáztatom, hogy egy ilyen "nagy" ember mellett talán a család minden tagja az "árnyékban él" egy kissé... Viszont úgy tűnik, Dennis esetében sokkal rosszabb a helyzet. Mindezt persze a viselkedéséből is le lehetett szűrni, amilyen kis szerény, bátortalan... Az a néhány családi kép ami a polcokon volt, persze csak még jobban megerősítettek ebben. Igyekeztem hát úgy viselkedni vele, hogy még véletlenül se gázoljak bele a lelkivilágába, inkább érdeklődve figyeltem, kérdezgettem, pláne ha olyan téma jött szóba, ami láthatóan lelkesítette. Legalábbis eddig úgy tapasztaltam, ha az ember olyanról beszélhet, ami közel áll a szívéhez, az némi magabiztosságot is ad neki, pláne idegenek előtt, hogy ő igenis jó valamiben.
Mint kiderült, Dennisnél is volt ilyen téma, a programozás, ami viszont számomra olyan, mint ha szuahéli nyelven magyaráznának... Mindenesetre próbáltam úgy tenni, mint akit érdekesnek találja a dolgot, s miután meghallottam Piercon nevét, már nem is kellett tettetni a dolgot, egyből kíváncsian csaptam le a kérdéssel, hogy megbizonyosodjak róla, persze csak miután megdícsértem a fiút, hogy ez akkor aztán szép teljesítmény. Aztán ahogy megbizonyosodtunk róla, hogy ugyanarra a személyre gondolunk, lopva Sarah felé pillantottam, hogy valami sikere mégis volt ennek a fél órának... még ha további kérdezősködésre nem is maradt idő.
De nem baj, attól még később is felkereshetjük Dennist, nem igaz? Mondjuk a kompnál...
-Jó napot kívánok! Örvendek a szerencsének, az én nevem Ratna Nayar. -mutatkozok be az újonnan érkezett két férfinak, majd amikor Morgan főhadnagy az anyanyelvemen köszönt, kissé meglep a dolog, de azért én is hasonlóan köszöntöm egy meghajlással.
Nem tudom, Sarah hogy van vele, de nekem elég kellemetlen érzés látni, hogy Mr. Lemes milyen lekezelően bánik a fiával, pláne azok után, hogy milyen kellemesen elbeszélgettünk, amíg rá vártunk. Mivel láthatóan Dennis számára is kellemetlen volt az "apai beégetés", így csak mosolyogva intek neki búcsúzóul, mielőtt még végleg eltűnne.
Miután a köszöntést követően ismét helyet foglaltunk, egy kissé már kezdem bánni, hogy Logannek megengedtük, hogy a kocsiban maradjon, ha mást nem, legalább egy kis bátorsággal meg megnyugvással töltene el a jelenléte, de ha már ez van, ezt kell szeretni. Még egyszer Sarah-ra néztem, hogy mégis ki beszéljen kettőnk közül, azt azért mégse illene, hogy ilyen komoly emberek előtt egymás szavába vágva dadognánk...
Aztán erőt vettem magamon és hajrá, vágjunk bele!
-Mr. Lemes... először is elnézést kérek, hogy nem jeleztük előre a látogatási szándékunkat és egyből az otthonában kerestük fel, viszont egy számunkra fontos rejtélyre szeretnénk fényt deríteni, és akármilyen furcsán is hangzik, de ehhez az ön tudására és segítségére lenne szükségünk. -kezdtem bele olyan udvariasan és illemtudóan, amennyire tőlem telt- Egy régi, katonai ügyről lenne szó, amiben az egyik ismerősünk is érintett volt, mint Mr. Lemes egyik katonája. (szerk.: oké, a beosztottja nem jó... a katonája az már megfelel? Vagy ha nem, akkor Adam "kije" volt Lemesnek? Csak mert én kifogytam az ötletekből... )
Persze itt Adamre gondolok, de róla majd Sarah mesél, hisz jobban ismeri.
-Volt az a bizonyos szomáliai bevetés, Jamaméban... -kezdek bele óvatosan, előre is tartva egy kicsit attól, hogyan reagál a névre Mr. Lemes.
Mindenesetre, ha nagyon rosszul reagálna a hallottakra, vagy raklatottnak tűnne, akkor a képességemmel megpróbálom elérni, hogy visszanyerje a lelki békéjét, esetleg egy kis "csalással" még azzal is megpróbálkozok, hogy szimpátiát keltsek benne irántunk, hátha ezáltal szívesebben beszél. Persze ha szükséges, akkor mindez igaz Morgan-re is, ha szükséges, őt se kímélem. Amennyiben jól "viselkednek-reagálnak", akkor folytatom tovább a mondandómat.
(szerk.:Ez a reag már így is elég hosszúra sikeredett, így ha Sarah nem térne ki a kérdésekre, akkor azok majd a következő körben következnek, ha így megfelel.)

Nem nagyon tudok mit hozzászólni a beszélgetéshez, de Ratna olyan jól szóval tartja a fiút, hogy nincs is nagyon rá szükség. Néha belehümmögök, vagy bólintok és közben a lehető legbarátságosabb mosolyommal ajándékozom meg, hogy ne érezze feszélyezve magát két lány társaságában. Ratna ügyesen tereli a szót és mivel ő vette fel a neten is ismerősnek további témákat is találnak. Én közben a szobában nézelődök és persze nem kerüli el a figyelmemet a fényképeken uralkodó hangulat, ami szegény Dennisre nem igazán vet jó fényt. Mivel az idősebb és alkatra is sportosabb fiú apja hivatását választotta, úgy látszik a kissé kövérkés és gyámoltalanabb öcsike a családi hierarchia szélére szorult, ami nem tett jót az önbecsülésének. Az ilyen srácokat ezért nem árt, ha nem hengerli le az ember, mert akkor végképp a saját csigaházukba húzódnak. Ismét a beszélgetésre kezdek figyelni és azonnal rájövök, hogy Ratna ezt már szintén leszűrte és úgy próbálja irányítani a beszélgetést, hogy olyan témát találjon, amiben a srác is otthon van. Ez meg is történik, mikor a programozásra terelődik a szó. Aztán felkapom a fejem mikor kiejti a száján Piercon hadnagy nevét. Hoppá!
Nem is alakul olyan rosszul a dolog!
Ám, ahogy belelendülhetnénk a kérdezősködésbe megérkezik a házigazda Lames ezredes, a kíséretében Morgan főhadnaggyal. A férfi számomra első látásra is valami sötét aurát árasztott. Talán a sötét haj és a fekete szemek, amik ugyan élénket és kíváncsian, de valahogy veszélyt sugallóan is tekintettek ránk.
Miután Lames bemutatta a helyettesét, az elkapva a kezem kezet csókolt, ami annyira meglepett, hogy alig bírtam megállni, hogy el ne rántsam, de aztán erőt vettem magamon és rámosolyogtam, aztán folytatódott a meglepetés, ahogy Ratnát az anyanyelvén köszöntötte.
Aztán erőt véve magamon barátnőm után én is bemutatkoztam.
Az ezredes nem hazudtolta meg katona jellemét és pattogó parancsszavakkal uralta a házát is, amiből szerencsétlen Dennis sem maradhatott ki.
Rossz volt nézni a fiú vörösödő arcát, ahogy apja előttünk sem kímélte, és gondolom ez más alkalommal sem történt másként. Szegény! teljesen át tudtam érezni a helyzetét, de igyekeztem nem kimutatni a férfi iránt érzett ellenszenvemet.
Láttam, hogy Ratnát is kellemetlenül érinti, de aztán inkább belevágott jövetelünk céljába.
Kíváncsian vártam, hogy hogyan fog reagálni az ezredes e kérdéseinkre és mikor Ratna megemlítette Szomáliát és Jamamét, már én is közbeszóltam.
- Adam Windsor a nevelőapám és eléggé megviselték az ott történtek. Szeretnék neki segíteni, hogy ezt a soha be nem gyógyuló sebet végre bezárhassa, így a barátnőm segítségével kisebb nyomozásba kezdtünk, ami Önhöz vezetett. Egy bizonyos Piercon hadnagy sorsa érdekelne minket. – nézek a férfire várva, hogy mit reagál.

(Ratna: nem voltak egy parancsnoki lánc tagjai, lényegében Adam senkije Lemes ezredesnek, se beosztottja, se katonája, se senkije. Mondjuk hogy olyan a viszonyuk mint neked egy iskolai tanároddal, aki nem tanít téged. Egy intézményhez tartoztok, ő a magasabb beosztású, de ennyi )

Lemes ezredes érdeklődéssel hallgat titeket, míg Morgan főhadnagy kőmerev arccal a kávéjába merül. Az idősebb férfi végighallgat titeket, majd bólint:
- Valóban ismerem a Jamamei bevetés részleteit, de nem látom be, mit tudnék segíteni - feleli kissé elutasítóan. - Történt néhány hiba, mind a felderítés, mind Windsor százados részéről, de ezen túl kéne már lendülnie. Évekkel ezelőtt történt, ráadásul amit hibázott is az a férfiú, az sem olyan, ami igazi hiba. Rossz döntésekről csak utólag derül ki, hogy azok, egy tisztnek pedig bizony fel kell vállalnia az emberek feletti élet-halál urának felelősségét. Piercon hadnagy neve sajnos nem mond nekem semmit - teszi hozzá, - de alkalomadtán szívesen utánanézek... - tesz egy üres ígéretet.
Ratna a leírtak szerint megpróbálja befolyásolni egy kicsit Lemest, de megdöbbenésére mintha egy falról pattanna vissza, ahogy hatni próbál rá. Enyhe fejfájása alakul ki, de egyszerűen képtelen elérni az ezredes elméjét. Ellenben az eleddig csendesen ücsörgő Morgan főhadnagy felkapja a fejét és a lány szemeibe fúrja sötét tekintetét. Azonnal rájössz, hogy ő az, aki ezt a mentális védfalat felhúzta a felettese és valószínűleg a saját elméje köré is, ráadásul most bizonyos hogy érzékelte: hatni próbálsz rájuk... Baj van...

(Ó, köszi-köszi-köszi:D Így már világos)

Az már félsiker, hogy Lemes ezredes legalább tudja, miről beszélünk, még ha egyértelmű is, hogy esze ágában sincs beszélni róla. Sőt, még hazudik is, nem gyengén... Elvégre ha Dennis tud Piercon hadnagyról, akkor az édesapjának is igazán illene. De hát úgy is hasonló reakcióra számítottunk, így ezen különösebben nem lepődök meg, azon viszont annál inkább, amikor gyakorlatilag semmit sem használ a képességem ellene. Na ne, ez valami vicc? Nehogy már kiderüljön, hogy ő is mutáns, és az a képessége, hogy blokkolja mások erejét... vagy valami hasonló... Azért teszek még egy próbát, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak én bénáztam, hanem valóban máshol kell keresni a probléma forrását, amikor azonban már a fejfájás is rámtör a próbálkozástól, feladom. Morgan főhadnagy hirtelen mozdulatára szinte reflexből felé fordulok, ám amikor összetalálkozik a tekintetünk, s néhány másodpercig farkasszemet nézünk, rájövök: baj van... vagy inkább BAJ VAN!!!!!
Ha tudnék, most biztos összemennék szégyenemben egy icipici valamivé, hogy elbújhassak a szigorú tekintete előtt, így azonban csak zavartan belekortyolok a teámba, miközben megpróbálom kerülni a tekintetét. A francba... és még Sarah-nak sem szólhatok...
-Sajnálattal hallom, hogy nem ismerős Piercon hadnagy neve... Azt persze megköszönnénk, ha esetleg egy szabad percében utána tudna nézni, Mr. Lemes, azonban azt hiszem, felesleges tovább rabolnunk a drága idejét. Köszönjük, hogy fogadott minket. -fordulok a másik férfi felé, majd felkelek a helyemről, hogy elbúcsúzhassunk.
Közben megpróbáltam egy sokatmondó pillantást küldeni Sarah felé, hogy vegye a lapot és inkább ne kérdezzen semmit, csak kövesse a példámat, magyarázkodni majd kint ráérünk. Amennyiben az elköszönés rendben megy, kalap-kabát, aztán már itt se vagyunk... ha viszont akárhogy is megpróbálnak fizikailag megakadásolyni a távozásban, akkor mobil elő aztán már tárcsázom is a kocsiban gubbasztó kollégát, mint erősítés, vagy ha ez sem lehetséges, akkor marad a segítségért kiabálás, abban a reményben, hogy lehetőleg Logan is meghallja... Mi? Hogy egy kissé paranoiás vagyok? Az lehet... De ahogy a mondás tartja, "paranoia a hosszú élet titka".

Nem tudom milyen reakcióra számítottam, talán pont arra, amit végül meg is kaptunk. Lames ezredes ugyan válaszolt a kérdésünkre, de csak ugyanazt mondta, amit mi már az Adammal folytatott levelezéséből is tudtunk, és amiben az elkövetett hibákra hivatkozik. Szerencsétlen katonák részéről.
Mikor Adamnak is felrója a hibáját és aztán szemrebbenés nélkül letagadja, hogy ismerné Piercon hadnagy nevét, már kezdek egy kicsit pipa lenni. A szemem közben a helyettesére téved, aki olyan érzelemmentes arccal ücsörög körünkben, mintha nem is hallana a beszélgetésből semmit.
Aztán történik valami, mert Ratna kissé sápadtan és minden ok nélkül visszakozik, és nem hogy tovább ütné a vasat, ahogy nekem állt szándékomban, hanem úgy, mint aki épp távozni készül, mert megkaptuk amiért ide jöttünk.
~ Most mi van? ~ nézek értetlenül a lányra, de aztán rájövök, hogy valami nagyon nem stimmel vele, hiszem kissé sápadtabb a szokásosnál és elég riadt tekintettel nézet az előbb a hirtelen megélénkülni látszó Morganra.
~ Csak nem megpróbálkozott az ezredesre hatni, és érzett valami érdekeset? ~ merül fel bennem, de persze nem kérdezhetem meg tőle nyíltan, ezért kénytelen vagyok megbízni a megérzéseibe, és hogy helyesen cselekszik, így én is beletörődve kezdek el búcsúzkodni.
~ Ha kiérünk, akkor remélem kellő magyarázattal szolgál Ratna, hogy mi történt. ~

~Nem tetszik nekem ez a sugdolózás, nagyon nem...
Szívem szerint Sarah-ra sandítanék, hogy lássam, ő hogy reagálja le a dolgokat, de a történtek után egyszerűen nem merem elvenni a tekintetemet a két férfiról. Ahogy minden mozdulatukat figyelemmel kísérem, egyre türelmetlenebb és idegesebb leszek, hogy a szívem már úgy kalapál, hogy majd' kiugrik a helyéről... Ahogy Morgan keze a fegyvere felé indul, azzal egyszerre süllyed az én kezem is a zsebembe a kis mobilomért, ám miután úgy tűnik, a férfi nem szándékozik itt helyben lelőni minket, csak megnézem, mennyi az idő, majd én is elteszem a telefont. Amikor pedig telefonálásra hivatkozva elhagyja a helységet, csak gyanakodva nézek utána, bár meg kell mondjam, azért jócskán megkönnyebbültem, hogy már nem vagyunk egy légtérben. Bár, gondolom már Lemes is tud róla, mivel próbálkoztam nála...
A férfi szavai után már keltem is fel a helyemről, amikor az valami elérhetőséget kért tőlem...
~Ejj, ezt a nagy színpadias kamuzást... De bánom is én, ha telefonszám kell neki, hát rajtam ne múljon, csak had mehessünk már innen minél hamarabb...
Majd mielőtt még Sarah megadhatta volna a saját számát, elkezdtem egy kitalált telefonszámot lediktálni Mr. Lemesnek. Nincs az az isten, hogy én a történtek után az igazit eláruljam... Na és még ez is... Ennyire azért nem bonyolult az a szám, hogy 20-szor meg kelljen ismételni... De nem baj, ezen is túl vagyunk, győzelem! Vagy inkább vereség és visszavonulás, de legalább már mehetünk...
Az előszobába érve már épp keresni kezdtem volna a csizmámat, amikor feltűnik, hogy itt valami nem stimmel. Ki piszkálta az én csizmácskáimat?!
Gyorsan felkapom, majd a kabátot is, a köszöntéshez hasonló bájosan mosolygós búcsúzás, ééééés kint vagyunk!!! Igen, kijutottunk!
Aztán első dolgom volt bevágódni a hátsó ülésre...
-Logan, ha megkérlek, kocsikáznánk egyet a városban? Nekem aztán édes mindegy, hová megyünk, csak még ne vissza a suliba...
Majd miután elhagytuk az utcát, a csizmámmal bajlódok, hogy levegyem és kicsit jobban megvizsgáljam, közben pedig magyarázni kezdek, hisz már biztos furdalja a többiek oldalát is a kíváncsiság, mi történhetett odabent.
-Bocs srácok, hogy ilyen gyorsan le kellett lépnünk, de... Én megpróbáltam Lemest egy kis együttműködésre, de egyszerűen nem ment. Sarah, neked feltűnt, hogy Morgan hogyan nézett ránk? Nekem az a gyanúm, hogy ő lehet a felelős az egészért... Hmm... na várjatok, a Hősök-et nézte valaki? Abban volt egy Haiti nevű alak, aki mások képességét tudta blokkolni... Így elsőre ő jutott eszembe róla, csak Morgan valami pajzsot vonhatott maguk köré, vagy nem tudom... Az is lehet hogy az erőmet blokkolta, vár mivel használni tudtam, csak nem hatott, így gondolom az előbbi az esélyesebb. És egy kérdés, Logan... Lehet, hogy ez most paranoiásan fog hangozni, de hogy néz ki egy nyomkövető? Vagy egy poloska? Basszuskulcs, remélem nem hallgatnak le minket... Áh, biztos csak túlparázom a helyzetet, de... Sarah? A neked is feltűnt, hogy nem úgy voltak a csizmáink ahogy leraktuk őket? Vagy csak én vagyok ilyen hárklis arra, hogy a saját cuccaimhoz nyúlkálnak idegenek? Hm... hát, nem tudom, pontosan hogy nézne ki egy olyan kis kütyü, ha esetleg raktak rá valamit... Gyanús volt nekem az a Morgan. Logan, azért megnéznéd te is? Mást nem azért, hogy legalább én nyugodtan aludhassak este? A te tudásodban és képességeidben azért jobban bízok ilyen téren mint saját magamban. -hadartam, egy kissé talán erősebb akcentussal mint ahogy beszélni szoktam, majd ha valahol leparkolunk, akkor átadom vizsgálatra a lábbeliket neki.

Bármi történt is, Ratna láthatólag meg van rémülve és volt bennem annyi élelmesség, hogy nem most fogom faggatni róla, ezért hasonlóan búcsúzkodni kezdek.
Nem tetszik, ahogy a főhadnagy sötét szemeit ránk függesztve sugdolózni kezd az ezredessel, ami egy bunkó szokás társaságban, legalább is nekem ezt tanították, majd meg a fegyvere felé mozdul, de aztán inkább felállnak mindketten, de Morgan egy láthatatlan és hallhatatlan telefonra hívatkozva sietősen távozik.
~ Hát nem fogom a szívembe zárni, az már biztos! ~
Lames ezredes meg magára találva megenged egy bájvigyort és maga is elköszön, de még kér tőlünk egy elérhetőséget, ha esetleg eszébe jutna valami.
~ Na persze! A kis feledékeny! ~
Nem szándékoztam a telefonszámomat megadni, de Ratna már gyorsan diktálja is az övét…..de, várjunk, csak ez nem is az ő telefonszáma! Kicsit elmosolyodtam, ahogy rájöttem, hogy ő sem szándékozott nyomott hagyni maga után, így valami fals számot diktált le, a most feltűnően autistává váló ezredesnek.
Mikor kikísért bennünket, csak előkerül a mogorva Morgan is, aki most már annyira udvarias megint, ami már lassan inkább nyálasnak mondható, legalább is nálam ezt a hatást érte el.
Ratna kissé megtorpan a csizmáink előtt, de aztán gyorsan felkapja őket, ahogy én is, mert már nagyon kíváncsi vagyok, mi a fene van vele. Az autóba beülve újabb meglepetés ér, hiszen nagyon zaklatottan kéri meg Logant, hogy bárhová mehetünk, csak az iskolába ne.
. Mi bajod Ratna? Láttam, hogy valami történt veled, de bent nem akartam rákérdezni, mert nekem ez a Morgan elég érdekesnek és unszimpinek tűnt.
Aztán, ahogy a lány elmeséli, hogy mit érzett és mit gondol erről az egészről, én csak leesett állal hallgattam és kezdett összeállni a kép. Én nem vagyok olyan rendszerető, mint Ratna, így a csizmák keveredése nekem nem tűnt fel, de elhittem neki amit mondott.
Én is gyorsan lekaptam a csizmámat és nézegetni kezdtem, de ahogy a barátnőm és sem tudtam igazán, mit is keressek. Na, de itt van nekünk Logan, aki remélhetőleg sokkal jobban ért ezekhez a dolgokhoz és tudja, hogy most mit kell csinálnunk.

Mikor meglátja a két katonát a ház felé igyekezni, legszívesebben kipattanna az autóból, hogy a lányok segítségére siessen, de azzal csak lebuktatná őket, és egyébként sem hiányzik neki még egy bírság, arról nem is beszélve, hogy ezek után biztosan bent tartanák éjszakára, és ahhoz aztán végképp semmi kedve. A börtön zuhanyzójának nagyon rossz híre van, főleg olyasvalaki számára, aki egy fejjel alacsonyabb az átlag polgárnál, és ezért logikus, hogy ő hajoljon le a szappanért...
~Nincs más hátra, meg kell bíznom a lányokban, és csak akkor berontani, mint a terminátor, ha a segítségem kérik.~
Végül erre nem kerül sor, hisz diákjai kicsit zaklatottan ugyan, de megérkeznek. Nem kell neki kétszer mondani, hogy indítson, Ratna szabadkozását hallva viszont felvonja a szemöldökét.
-Gyorsan? Azt hittem elalszom!
Meglepetten, és kicsit büszkén szemléli a visszapillantó tükörben a lányok ügyködését a csizmával, hisz nem neki kellett felhívni rá a figyelmüket, hogy lehet kaptak bele valamit a mikulástól, ami még bajba sodorhatja őket, bár szavaiból nem ez derül ki.
-Rossz duma kis hölgy - förmed rá, de ezúttal csak játékosan, ami tőle elég furcsa - múltkor azért kellett új csizma, mert csúfoltak érte, aztán azért, mert a suli előírta, hogy fekete legyen, most pedig nyomkövetőt tett bele a hadsereg!?
Azért biztos ami biztos hátrafordul vezetés közben, mikor az autópályára érnek, hogy jobban szemügyre vegye a lábbeliket. Elsőre természetesen nem lát rajtuk semmit, de egy ilyen kutatás nyugodt körülmények közt is legalább fél percig tartana, szóval ez nem is csoda.
-A sírba visztek a vásárlási mániátokkal. - Folytatja színjátékát, és megint az útra figyel. - Ha ennyire szeretnétek, jövőhéten kaphattok új csizmát, ha jó jegyet kaptok erre a dolgozatra, de addig bírjátok ki ebben! Addig csak nem rabolnak el az Ufók.
Hazudna, ha azt mondaná, nem nyújt némi kárörvendő boldogságot az arc, amit a két lány minden bizonnyal vág ezek hallatán.
-Mit szólnátok, ha beülnénk egy fagyira, és elmesélnétek, mire jutottatok Lemes bácsival?
Természetesen esze ágában sincs fagyit venni nekik, azt csak a jó kislányok kapnak(tehát ha a xaviereseken múlna, éhen halna minden cukrász), helyette inkább leparkol egy félreeső utcában, közel a manhattan-be vezető hídhoz, hogy végre normálisan is átkutathassa azokat a bizonyos cipőket. Közben reményei szerint a lányok elmondanak mindent, ő pedig nagyon óvatosan matat, nehogy felhívja üldözői figyelmét arra, hogy(ha) ráakadt a műszerre.
-Tehát, hova is kell még mennünk, hogy végre befejezzétek ezt a házi dolgozatot a sivatagi viharról, vagy miről? Marha drága a benzin újabban.
Ha meg is találja a nyomkövetőt, nem távolítja el azt, főleg, ha még mikrofon is társul hozzá. Ha megsemmisíti, azzal nem ér semmit, viszont ha sugároz az a vacak, egy embert máris elvesztegetnek azzal, hogy az ő hülyeségeit hallgassa, ráadásul akár még hasznot is húzhatnak a dologból.
~Kezdem tényleg elhinni, hogy itt valami nagyon nincs rendben.~