Re: Orchard Beach

by **Gregory S. Severald** Vas. Júl. 01, 2012 10:31 am

~Akit szeretek? A whiskyt már csak nem fogom csókolgatni...
Ez a mondat komolyan gondolkodóba ejtett. Akit szeretek. Nagy hirtelen nem volt olyan aki eszembe jutna. Illetve egy arc felderengett előttem de magamnak sem akartam ilyesmit bevallani így tovább tereltem gondolataimat. Szavaiból összességében annyit sikerült kihámoznom, hogy részéről nincs meg az az ismerkedési vágy ami részemről. A témát is félvállról vette ez a hajó ezek szerint elúszott ha egyáltalán kikötött. Naiv feltételezései viszont vissza csalták arcomra a jókedv szimbólumait.
-Nem szoktam zavarba jönni.
Felnéztem majd felálltam a kanapéról. Ha ő is leszállt róla akkor az szépen visszafolyt a sziklába mintha ott sem volna. Jobb karomat felé nyújtom.
-Akkor gyere. Kiviszlek.
Ha még hajlandó karjaimba jönni akkor finoman magamhoz fogom.
-Nagy levegő.

by **Lily Gage** Vas. Júl. 01, 2012 12:45 pm

Reménykedve abban, hogy nem bántottam meg nagyon azzal, hogy inkább elfelejteném, hogy ez a csók egyáltalán megtörtént közöttünk, és azért hozzám szól még, ha az iskolában összefutunk, de legalább köszön nekem, odaléptem hozzá, és hagytam, hogy magához fogjon, elvégre nem nagyon szerettem volna, ha út közben elveszít. Felnézve a tekintetem megakadt az ajkain, aminek most már éreztem az ízét, a tapintását, az illatát, de erre a gondolatra annyira zavarba jöttem, hogy akaratlanul is összerándultam picit, és konokul a lábam felé voltam csak hajlandó fordulni, noha a szemeim úgyis szorosan csukva voltak.
-Inimma, most menj el, otthon majd előjöhetsz! - szóltam oldalra, és bár nem néztem oda (ki van zárva, hogy én most ki merjem nyitni a szemem), tudtam, hogy a kismadár engedelmeskedett.
Amikor végre felértünk, rögtön a jetski felé vettem az irányt. A vezetést ezúttal is átengedtem Gregnek, elvégre kettőnk közül csak ő tudta, hogy kell elkormányozni egy ilyen járművet. Egészen addig, amíg ki nem értünk a partra egy szót sem szóltam, hiszen könnyű volt azt mondani, hogy feledkezzünk el a csókról, de én nő vagyok, nekünk az nem megy olyan könnyen, még akkor is ha nagyon jó lenne.
-Hát még egyszer köszönöm a segítséget - biccentettem neki, mikor már ismét a homokos tengerparton álltunk. - Majd szólok Logannek, hogy a mai önvédelem órádra írjon be egy ötöst, mert remekül helytálltál. Én meg... öh... azt hiszem, most már hazamegyek. Minden jót.
Integettem még neki, aztán összeszedtem a holmimat, magamra kaptam a ruhámat, és sietős léptekkel elindultam haza, hogy úgy tegyek, mintha ma nem is történt volna semmi, csak kijöttem volna a strandra, és a bárpultnál limonádé szürcsölés közben megismerkedtem volna Greggel, egy kedves diákkal az iskolából, ahol nemsokára dolgozni fogok. Hát ez is el fog tartani egy darabig!

//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt! Smile

//

by **Tibutty Tamity** Szomb. Dec. 01, 2012 7:40 pm

//Előzmény//

- Ó, szívesen bármikor – veregettem meg a vezető férfi vállát. – Én meg igazán örülök, hogy van annyi eszed, hogy megfogadd őket… vagy legalábbis meggondold. – Hát, mit mondjak, a hányózacskó az első helyre ugrott a túlélő listámon, ha Mikey-val többször is össze akartam futni. Ez a mutáns őrült! Mikor egy elég nehéz, veszélyes és éles kanyart vett be, a karom összes izmát be kellett vetnem, hogy ne boruljak át az ő térfelére. Ujjaim elfehéredtek, ahogy kapaszkodtam. – Legalább a szirénát kapcsolnád be ember… A szi… Haver, csak a szirénát – motyogtam feszülten, miközben jobbra-balra dülöngéltem, hogy a sebváltó, hol az ablak között. Aztán végül ezt a próbálkozásomat is feladtam és hagytam, hagy csinálja úgy, ahogy akarja. Kezdett rám telepedni Bronx szelleme… Vagy inkább azt mondtam volna, hogy ómene.
- Természetesen Mikey, mert én olyan vagyok – morogtam az orrom alatt és feltéptem a kocsi ajtaját, miután kellő távolságba ért a zsaru. Komolyan mondom, olyan volt, mint egy olcsó nyomozósorozatban… Már csak a kezemet kellett volna a kormányhoz bilincselni, hogy aztán hősiesen kiszabadulva én kapjam el a lövöldözőt. Mikey után indultam, aki kitartóan haladt előre, egészen az utca végéig, ahol befordult jobbra. Gyorsítottam a lépteimen, a kabát csak úgy hullámzott a bokám körül, ahogy haladtam előre a megadott cím felé. Tudtam mire gondolhatott a férfi, így mikor eltűnt a szemem elől, kissé lejjebb eresztettem a szárnyaimat, hogy a vérkeringés ismét elinduljon bennük. Készen álltam. Ez a kényelmet és a hasznosságot is szolgálta egyszerre, hiszen gyorsabban tudtam futni ebben a tartásban, ám a hátránya az volt, hogy a szárnyvégi tollaim jelentősen kilátszottak, ami ezen a környéken egyet jelentett a célponttá válással. Körülbelül a szemfüles mutánsgyűlölőknek kiakasztottam egy táblát a nyakamba: „Ide lőjetek!” Persze nem tudom, mit gondolhattam akkor. Nem akartam hősködni, sosem voltam az a fajta, aki a saját életét föláldozza a nemesebb cél érdekében, megmenti a gyengéket és igazságot szolgáltat. Azonban segíteni akartam a kopónak és furdalta az oldalamat a kíváncsiság, nem is beszélve az adrenalintól, ami elárasztotta a testemet, mikor megláttam egy tűzlétrán lefelé igyekvő férfit. Ennél hangosabban nem is üthette volna az olcsó márkautánzatok cipőjét a fémfokoknak, szinte az egész utca visszhangzott a gyors ereszkedésétől.
- Hé! – nem volt valami kreatív, de gondoltam megteszi, hogy felfigyeljen a fickó. Be is vált… Olyan iramban kezdett el a másik irányba futni, mintha eldördült volna a maratoni futás startpisztolya. Reményveszetten és kissé nyűgösen nyögtem fel. Ez most komoly? Kezeimet sebesen lendítettem, szorosan tartottam az oldalam mellett, miközben éreztem a tüdőmbe áramló hideg levegőt, ahogy aztán a számon távozott. Minden porcikámmal az üldözésre összpontosítottam, amit a kis termetű, ám igen fürge ember cseppet sem könnyített meg. Kanyar kanyart követett, néhányszor kicsúszott a talpam alól a föld, olyannyira tartani akartam a lépést a célponttal. Nem voltam én egy elcseszett alkat, de régen volt, hogy futnom kellett. Az izzadtságcseppek a halántékomon vándoroltak le és a szembeszél hidegen rá is fagyasztotta a bőrömre. Éreztem, ahogy lüktet a vérem a fülemben. És láttam, ahogy egyre közelebb kerülök hozzá. Szélsebes volt. De én jobb voltam.
Csípőből fordult meg, mikor egy sötétebb sikátorba értünk, a pisztoly megcsillant a gyengécske fényben, amíg felém irányította és becélozta a fejemet. Azonnal fékeztem, kezemet az oldalam mellett tartva néztem vele farkasszemet. Mindketten lihegtünk, ez volt az egyetlen egy hang, amit kiadtunk. Hát persze… a sikátor le volt zárva, csapdának tekintette.
- Maradj ott ahol vagy! – kiáltotta kissé erőtlenül a futás miatt, de a keze nem remegett meg a ravaszon. Biztos kézzel tartotta. És abból a néhány méterből is tisztán láttam a vérpöttyökkel szennyezett farmerdzsekijét. Nem álltam meg, sőt, hogy rátegyek egy lapáttal, pont akkor indultam meg felé, amikor kiejtette a száján az első betűket. Ez az ember képes lett volna ölni és nem tudtam mikor érne ide Mike.
Kitártam éjfekete szárnyaimat, a ballonkabát alja felemelkedett, majd megadóan esett vissza a vállam felé, mikor már nem tudta követni a szárnyam emelkedését. A levegő felkavarodott, ahogy az aurámat használva a lábamtól kezdve szürke füst jelent meg, lassan gomolyogva körülöttem, mintha csak élvezné, hogy elszívhatja a tiszta levegőt. Az alakom nem torzult el, csak kamerák vagy fényképezőgépek felvételein volt ilyen jótékony hatása, de az enyhe füst így is megnehezítette volna az ellenségem dolgát, ha lőni akart. A hatalmas, sötét vitorlák a maradék fénysugarakat is kitakarták, sűrű, puha tollazatom, aminek tollait lassan keményítettem meg, már-már szinte fenségesen terjeszkedett az ég felé. Tisztában voltam a hatalmasságával és a könnyed eleganciájával, ahogy elhajlik a levegő hatására, ráérősen, fenyegetően lassan. Először a pehelytollak, majd a kormánytollazat „főerei” váltak fémesebb színűvé és simává, mint egy sötét pengéjű kés, egészen a tollak csúcsáig. Nem, nem volt sem ártalmatlan, sem gyönyörű – veszélyes volt és éles, mintha csak egy páncélt kúsztattam volna fel rá, az elkövetkező háború miatt. Büszkén álltam ott, kihúzott háttal, ökölbe szorított kezekkel, tekintetemet ridegen fúrtam bele a férfi szemébe, arcomba néhány hajtincsem esett. Álltam a tekintetét, ami egyre inkább erőtlenedett el, ahogy felemelte a fejét a szárnyaim felé. Csodát látott. Csodát és végzetet. Utat engedtem a félelemnek, a színtiszta viszolygásnak és rettegésnek, ami úgy repült a célpontom felé, mint egy pattanásig felajzott nyílvessző, hogy utat találjon a gyomrába, megremegtesse a zsigereit, elzsibbassza a végtagjait és azt az egy dolgot sikítsa az agyába, ami miatt azonnal magzatpózba zuhan. Így lett. Nem tartott az egész akció tíz másodpercnél tovább. A férfi ujjai közül kicsúszott a pisztoly és azonnal a földre kuporodott, mellkasához húzta a térdeit és sebesen átkarolta. Azonnal lendültem, hogy három-négy lépéssel ott teremjek és arrébb rúgjam a pisztolyt. Miközben néztem a szerencsétlen férfit, hálát adtam az égnek, hogy idejében reagáltam a mozduló ujjára… és hogy az a fajta volt, aki nem támadással válaszol a lelki terrorra. Lassan engedtem le a szárnyamat, miközben leolvadt róla a páncél, takarópuhaságú, fekete és törékenynek kinéző tollazatot hagyva maga után, mintha az előbbi meg sem történt volna. A kabátomat megigazítottam, a füst lassan elkeveredett a levegővel és azonnal megszüntettem a „félelmet”. Rosszul éreztem magamat, ahogy azt a rettegő valamit kellett figyelnem. A sikátor falának dőltem és a kezembe temettem az arcomat. Lélegeztem pár mélyet, aztán visszapillantottam a még mindig zavart férfira. Halálangyal? ... Nevetségesen bűnösnek éreztem magamat, amiért még védekezésképp is Istent játszva manipuláltam egy ember érzéseit. Ilyen erősen, ilyen elsöprően. Túl sok volt, amit tettem vele, kevesebb pánikot is használhattam volna...

by **Michael Bodwin** Vas. Dec. 02, 2012 10:18 am

Reménykedtem, hogy Tibu marad a kocsiban, ahogy kértem és nem akarja a hőst játszani, de azért volt egy halvány gyanúm, hogy ez nem fog összejönni. Miközben rohantam a lövés hangjának irányába, már halottam is a kocsi ajtajának csapódását, amit csak egy rosszalló grimasszal konstatáltam, de nem vesztegethettem rá időt, hogy leálljak a fiúval vitatkozni, hogy mennyire nem egészséges dolog ezen a környéken egy pisztolylövés felé rohanni fegyvertelenül, még ha esetleg ki is tudja használni, hogy ő a levegő ura.
Csak abban bízhattam, hogy én előbb érek a tetthelyre, mint ő, hiszen nekem nem nagyon tud ártani egy-két golyó, ha aktiválom a képességemet, amit persze már akkor megtettem, amikor kipattantam a kocsiból. Ráadásul szokás szerint az ingem alatt lapult a golyóálló mellény, hogy ha esetleg a kollégáknak meg kell magyarázni, miért is nem haltam meg, ha pár helyen lyukas a zakóm.
Gyors fordulattal vettem be az utolsó kanyart, ami meglátásom szerint a hang forrásától elválasztott, és ekkor már nem figyeltem arra, hogy a srác jön e utánam vagy sem, csak arra figyeltem, hogy mit fogok ott találni.
Nem meglepő módon egy kisebb tömeget az egyik emeletes ház ajtajában, ahol mindenki befelé tekintgetett, ami már nem volt jó jel.
- Félre emberek, rendőr vagyok! – engedtem le a pisztolyt és emeltem fel a kezemben tartott jelvényemet, amire nem túl nagy lelkesedéssel és pár aranybeköpéssel válaszoltak, de azért megnyílt előttem az út.
Belépve a kinti fény után, most alig láttam valamit a félhomályban, de jó pár ember itt is tolongott, akik mind felfelé nézegettek, ahol pár forduló után meg is láttam a földön fekvő férfit.
Gyorsan legguggoltam mellé, mire akik eddig mellette álltak félrehúzódtak, én meg a nyaki verőerét kerestem a mellkasán erősen vérző fickónak. Még élt, bár elég gyenge volt a pulzusa.
Előkaptam a telefonomat és értesítettem a mentőket és a kollégákat, majd felnéztem.
- Ismeri valaki, tudják hogy hívják? – kérdeztem és erősen bíztam benne, hogy legalább ezt megmondják.
Kis egymásra nézés és habozás után az egyik rasztahajú, fekete fiú kelletlenül, de kinyögte.
- Misha Berezovsky, it lakik egy emelettel feljebb.
- És látta valaki, hogy mi történt, hogy ki lőtte le?
Persze erre már erős fejrázás következett és kezdtek gyorsan elszállingózni az emberek, belém meg hirtelen csapott a felismerés, hogy Tibu nincs sehol. Atya ég! Mégis csak szuperment akar játszani? De egyelőre muszáj volt megvárnom a hamarosan megérkező mentőt és az első járőrt, hogy biztosítsa a helyszínt. Mikor nagyjából elmagyaráztam, hogy miért is vagyok itt és kicsoda az áldozat, akkor indulhattam csak a srác keresésére.
Igyekeztem megkerülni a háztömböt, hátha a nyomára akadok és az épület mögötti zsákutcában meg is pillantottam Tibut, aki egy földön fetrengő alak mellett állt, nem messze tőlük pedig egy pisztoly hevert a földön.
Előhúztam egy zsebkendőt és felemeltem, majd a szemöldökömet felhúzva kérdőn néztem a fiúra.
- Mi a fene történt itt? Nem megmondtam, hogy maradj a kocsiban? Le is lőhetett volna! – emeltem meg a fegyvert és kutatóan néztem Tibura, hogy nem e látok rajta sérülést. – Jól vagy? És mi van vele? – bújt ki belőlem a zsaru pillanatok alatt, hiszen elég érthetetlen volt a szituáció.
Ha kaptam valami hihető magyarázatot, akkor is rosszallóan ráztam a fejem.
- Menj vissza kocsimhoz, de ha lehet ne nagyon lássanak meg. A környék pillanatok alatt nyüzsögni fog a kollégáimtól és nem biztos, hogy találkozni akarsz velük. - mondtam - Nekem még vissza kell mennem, ugyanis a kedves kis barátodat lelőtték, bár még talán életben van. - világosítottam fel, hogy azért ő is tudja mi történt. - Ha végeztem én is utánad megyek.

by **Tibutty Tamity** Vas. Dec. 02, 2012 11:57 am

Néztem a férfit. Nem tudtam levenni a homályos szeméről a tekintetemet, miközben a fagyott csend erősen kitartott közöttünk. Eddig sosem használtam ilyen erősen a képességemet és féltem, hogy netán maradandó károsodást szenvedett. Remegett, mint egy Parkinson-kóros és én belül nem éreztem semmit a döbbeneten és a hihetetlen nagy fáradtságon kívül. Szinte az összes energiámat felemésztette. Felsőbbrendű faj? Ha ez igaz lenne, szánalmas kis senkinek kellett volna tekintenem, akinek a legnagyobb megváltás a halál lett volna. Öltem már. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam milyen szörnyűséges érzés, de sosem akartam ezt újra megtapasztalni, még ha csak részben is ölöm meg egy ember bensőjét. Ember volt. Élőlény. Érzett és a pisztoly, a feltételes gyilkossága ellenére megérdemelte az életet… Újra és újra meg kellett tapasztalnom, hogy miért is tartottak tőlünk az emberek – pontosan úgy éreztem magamban a félelmet, ahogy belőlük sugárzott.
Mike megjelenését csak később vettem észre, mikor már az eldobott fegyvert a kezében szorongatta és feltette az első kérdést. Zavartan pillantottam fel rá, majd megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon egy kicsit. Tudtam, hogy rendbe jövök. Mindig rendbe jöttem, egyre erősebbé és erősebbé váltam. Pár nap múlva ez is semmiséggé fog válni, aminek lennie kellett volna most is. Az előbbi bódulatom úgy tűnt el belőlem egyik pillanatról a másikra, mintha a zsaru közeledtét szagolta volna ki. Megköszörültem a torkomat.
- De nem lőtt le, szóval nyugalom. Le van fegyverezve, most egy ideig – amiről én sem tudtam, hogy pontosan mennyi – ártalmatlan lesz, én jól vagyok – feleltem gépiesen. – Csak egy kis kóstolót kapott egy mutánsból, ennyi, semmi komolyabb. Rendbe kell jönnie. – Ezt nem támasztotta alá a görcsösen rángatózó férfi, de szerencsére percről percre javult az állapota. Arra, hogy Misha-t lelőtték felkaptam a fejemet. – Csak ő volt a támadó? Mennyire komoly a sérülése? Te jól vagy? – kérdeztem vissza, miközben reménykedtem, hogy nem leheli ki a lelkét senki ezen a rohadt napon. Az utasítására, hogy menjek a kocsihoz csak egy aprót bólintottam és a kezembe nyomott bilincsre néztem.
- Ne… ne… ne… - jó pár perc elteltével ez volt az egyetlen egy szó, amit remegő hangon ismételgetett a lövöldöző a hátam mögül. Megmasszíroztam a halántékomat, hogy enyhítsek a jogosan lüktető fejem fájdalmán. Nem jött össze, a férfi pedig csak egyre mantrázta azt az egy szócskát, amiben annyi minden rejlett. Ki tudja hányadszorra sóhajtottam fel ismét. Kezdtem elfáradni és most nem a képességem használata miatt. Nem, nem, egyszerűen már elegem volt ebből a napból.
- Elég! – kiáltottam fel, mire hirtelen elhallgatott. Hogy aztán hangosabban és kétségbeesettebben újrakezdje. Nem bírtam eldönteni, hogy tudatosan vagy anélkül akar e büntetni a cselekedetem következménye miatt. Az egész egy rossz viccnek néha pedig egy könyörtelen nagy arcul köpésnek volt valamilyen furcsa karikatúrája. Újabb pár perc elteltével aztán végre változott valami. Mármint, valamik. Az egyik a rendőrök megjelenése volt, ami miatt igyekeztem összébb zsugorodni, nehogy engem is egy unatkozó szimatnak nézzenek az anyósülésen. A másik, pedig a férfi szókincse volt.
- El akarok menni.
- Nem lehet.
- De el akarom menni – erősködött.
- Mondom, hogy nem lehet!
- Miért? Miért? Miért? – tombolt, mint egy kisgyerek, aztán hirtelen elhallgatott és pár perc után halkabban hozzátette. – Ártatlan vagyok. Nem csináltam semmit.
- Ártatlan? – kacagtam fel ijesztően magas hangon és hátrafordultam. Tényleg kezdett elegem lenni ebből a napból. – Lelőttél egy embert! Lehet, hogy csak én vagyok túl hülye, de úgy tudom ezt büntetik. Ezt a hatalmas „ártatlanságot” majd beszéld meg a zsarukkal.
- Miért nem veled?... Azért mert te csak egy mutáns vagy – szúrta belém a szavaival a kést, meg sem várva a válaszomat. – Én pedig ártatlan. – Ekkor untam meg a rizsát. Feltéptem az ajtót, aztán kirángattam minden tiltakozása ellenére őt is és a kocsi oldalához nyomtam, miközben ujjaimmal határozottan szorítottam a véres dzsekijénél.
- Ide figyelj te kis görény – szűrtem a fogaim között a szavakat, miközben alig pár centi választott el az arcától. Hát igen, tudtam én is türelmetlen lenni. Ráadásul az előbb érzett bűntudat kezdett elszivárogni, ahogy a férfi kezdte visszakapni az ép eszét. – Nagyon rossz napom volt már így is, szóval, ha nem akarod, hogy több kilométer magasból véletlenül elejtselek, hogy aztán egy véres lufiként robbanj szét, jobban jársz, ha befejezed a hazudozást. – Nyelt egyet. Tudta, hogy nem viccelek. Rántottam egyet a felsőjén. – Ki a megbízód?
- Ne… ne…
- Maga meg mit csinál? – hallottam a hátam mögül felhangzó éles baritont, aztán a szemem sarkából megláttam a felém tartó rendőrt. És a fickó szája szólásra nyílt…

by **Michael Bodwin** Vas. Dec. 02, 2012 2:48 pm

Kicsit megnyugodtam, mikor Tibu megnyugtatott, hogy jól van, nem találta el egy golyó sem, bár azért nem úgy nézett ki, mint aki teljesen jelen van, de ahogy elkezdtünk beszélni, mintha fokozatosan tért volna vissza a színe is, meg a figyelme is.
- Rendben van, akkor tűnjetek el, muszáj visszamennem, de ő vele is lenne beszélni valónk, aztán majd leadom később, ha már megtudtam amit akarok. – indítottam útjukra őket és meg visszamentem a lezárt helyszínhez, hogy az ügyre kijelölt nyomozóval váltsak néhány szót és elmondjam neki, hogy is keveredtem ide.
Persze az egészből kihagytam Tibut, és mindent, ami rá, vagy a kis laboroslányra utalt, hiszen nem akartam bajba keverni őket, meg nem is lett volna értelme, nem volt köze ehhez a lövöldözéshez, ami valószínűleg a szálak elvarrása miatt történt.
A fegyvert azért leadtam, mondván a földön találtam és hát ez igaz is volt, majd miután nem volt több kérdése elköszöntem, mondván, hogy majd megkapja a jelentésemet.
Tempósan igyekeztem az egy sarokra lévő kocsimhoz, hogy végre eltünhesünk a környékről és nyugodt helyen kikérdezhessem a valószínű gyilkost, de amikor befordultam a sarkon úgy láttam pont végszóra érkeztem, hogy Tibu-t megóvjam a lebukástól és ezáltal magamat is.
- Őrmester várjon! – szólaltam meg a rendőr mögött, aki már láthatott a helyszínen, de azért a biztonság kedvéért megvillantottam a jelvényemet. – Nincs semmi baj! Az én emberem és egy gyanúsítottal igyekeztünk éppen az őrsre, mikor, meghallottuk a lövöldözést! De már megyünk is, és azt hiszem magát már várják ott. – intettem a hátam mögé, a lövöldözés helyszínére.
Ha sikerült lerázni a túlbuzgó kollégát, akkor egy nagyot sóhajtok, majd visszagyömöszölöm a fickót a hátsó ülésre, intek Tibunak, hogy pattanjon be és már húzok is elfele, nehogy még valami közbejöjjön.
Aztán keresek egy kihaltabb környéket és egy csendes mellékutcán leparkolok, majd először Tibura, majd a megbilincselt gyanúsítottra nézek.
- Azt hiszem már kaptál ízelítőt a „társam” képességéből, így azt mondom marha gyorsan kezd el beszélni, mielőtt én is megmutatom mit tudok. – nézek keményen a férfi szemébe és most nyoma sincs rajtam semmilyen kedvességnek.

by **Tibutty Tamity** Hétf. Dec. 03, 2012 3:37 pm

Már épp készültem egy nagy levegőt venni, hogy ledaráljak egy eléggé szürke, de azért hihető történetet, hogy mégis miért kentem fel a gyanúsítottat az autóablakra, mikor Mikey közbeavatkozott. Mit ne mondjak, igazán örültem a felbukkanásának – nem éreztem magamban sem elég türelmet sem elég energiát, hogy valamit könnyedén beadjak a közeledő veszélyforrásnak. Az idegen persze rögtön Mike felé fordult. Ezt kihasználva enyhítettem a szorításomon és komor arccal igazítottam meg a fickó felsőjének nyakrészét. A rendőr bólintott egyet, majd még egyszer felénk nézve elköszönt tőlünk. Nem volt nagy trükk, ami miatt elment, de kétségkívül szükség volt hozzá egy rendőrre (Mikey-ra, adott esetben), hogy sikerüljön. Némán figyeltem mit ügyködik a zsaru, nem volt kedvem ellenkezni és még azt is meg tudtam állni, hogy megkérdezzem, hová is megyünk, egészen addig, míg el nem halt a motor zúgása és hátra nem fordult a magában puffogó emberünkhöz. Fél szemöldökömet felemelve álltam a tekintetét, majd mikor elhangzott a fenyegetése a másik is követte az előbbi szemöldököm példáját. Komolyan beszélt? De ha még blöffölt volna, a fickót eléggé meggyőzte a dolog. Ijedt tekintetét, ami már teljesen kitisztult az előbbi dolog után rólam Mikey-ra és Mikey-ról rám kapdosta, de nem szólalt meg. Helyette összeszedte a bátorságát és egy idő után lenézőnek szánt hangon felnevetett. Mi tagadás, vagy nem volt még mindig ki a négy kereke vagy nagyon jó oka volt rá, hogy tovább húzza a drága időnket.
- Ne már, nem mondod, hogy már a rendőrségen is alkalmaznak olyanokat, mint ez? – bökött felém a fejével. – Az ilyen büdös rohadékok miatt jutottunk oda, ahol most vagyunk! Pöffeszkedő, deformált, abnormális selejtek!
- Rendben Mike – kaptam a tekintetemet a „társamra”. Vicces megszólítás volt, más esetben biztos megnevettetett volna. – Most már elég bizonyítékunk van? – kérdeztem kíváncsian és ha nem értette, jó hangosan, hogy tovább folytattam.
- Mi-mihez? – lett gyanakvó a fickó arckifejezése.
- Rendőrt vádolt meg azzal, hogy mutáns, megtaláltuk az ujjlenyomatát egy pisztolyon, egy nemrég megölt ember vére van a ruháján, aki ráadásul mutáns volt. Mr. Akárkicsoda, nem kell ahhoz lángésznek lennie, hogy rájöjjön, eléggé rosszak a kilátásai. Szerintem lehet, hogy elfogult a kapitányság a mutánssokkal, de nem fogják jó szemmel nézni az alaptalan rasszista gyilkosságokat – hazudtam folyékonyan és vártam, hogy Mikey is rárakjon néhány lapáttal. Hisz könyörgöm, mégis ő volt a zsaru!
- Misha? – szökött ki a legrosszabb válasz és kérdéskeverék a szájából.
- Szóval a nevét is tudja? – az ajkai hatalmas energiával nyomódtam össze.

by **Michael Bodwin** Hétf. Dec. 03, 2012 8:02 pm

A vékony, szikár férfi, aki most repdeső tekintettel ült a hátsó ülésen a kocsimban, megbilincselve, egy ideig komolyan elhitte, hogy itt a világ vége számára, de aztán abba az egy dologba kapaszkodott, ami köztudott ebben a városban, hogy a zsaruk nem komálják maguk között a mutánsokat, így kezdett magára találni és ez rögtön szemtelenné tette.
Tibu közben, bár láttam, hogy elsőre igen kerekedtek a szemei, vette a lapot és elkezdte játszani a „társam” szerepét, amit meg kell vallanom nagyon profin csinál, majd meg is kérdezem tőle alkalom adtán, hogy kiről mintázta magát.
- Igaz, igaz! – bólogattam sokat mondóan a fiú szavaira, amivel megint csak sikerült elbizonytalanítani a gyilkos jelöltünket. – A gyilkosság az gyilkosság és tudod barátom a sitt tele van mutánsokkal. Szerinted mennyire fognak neked örülni, ha megtudják kit nyírtál ki? – tettem alá még egy adaggal, ahogy láttam, hogyan kerekednek a szemei a fickónak. – Ráadásul akiknek Misha dolgozott mostanában, biztos nem fogják jó néven venni, hogy kinyírtad, és a kezük messzire elér.
- Emlékszel? – néztem Tibura sokatmondóan. – A múltkor arra a vörös, nyúlszájú fickóra, akit a saját ujjcsontjaival szögeltek fel a falra. Nem volt valami szép látvány, és még élt a szerencsétlen, mikor a nyakára tekerték a beleit. – bólogattam és hümmögtem rosszallóan, majd érdeklődően ránézek, mikor kinyögi a hamisító nevét.
- De tudom, hogy te kemény csávó vagy, - fordultam el a férfitől a „társam” felé, - így szerintem ne is próbálkozzunk vele, igaz? – kérdeztem komolyan Tibutól.
Szerencsétlen ekkor már eléggé sápadt volt és reszketett is kissé, aztán gyorsan előrébb csusszant és hadarni kezdett.
- Nem…én nem. – nyel egy nagyot, de aztán keservesen folytatta. – Nem én öltem meg, csak ….csak ott voltam, de nem én…. – nézett rám könyörgően, majd Tibura is. – Roberto Ramirez…..ő …ő mondta, hogy intézzük el, de azt hittem csak rá akarunk ijeszteni, de Sanchez elvesztette a fejét és mikor a képünkbe röhögött, akkor ….akkor lőtt, én meg elszaladtam.
A végén már csak nyöszörgött, én meg Tibura néztem, hogy mond-e valamit neki a név, mert nekem így fejből nem, ahhoz fel kell hívnom a nyilvántartót.
Ha tudja kiről van szó, akkor már újabb nyomon vagyunk és én még egy kis fenyegetéssel a foglyomnál elérem, hogy ne dumáljon rólunk, amit örömmel fogad meg, miután megígérem, hogy nem hozom fel a mutáns dolgot, ha sittre kerül. Aztán kiteszem az őrsön és mehetünk tovább Ramirez után.

by **Tibutty Tamity** Szer. Dec. 05, 2012 6:43 pm

Ijesztő és egyben érdekes volt, ahogy belesimultam a közös rendőrszerepbe, de egy ördögi részem még élvezte is a dolgot. Valahol mélyen, eltemetve mindenféle más alá. A másik? Hát, az simán borzongott, ha egy villogó tetejű autót látott, amilyenben most is ültem. Érdeklődve és nyugodt arccal hallgattam Mikey-t, bár az eléggé megdöbbentett, hogy ilyen horror sztorit kreált ilyen gyorsan és könnyedén. Vagy élénk volt a gyermeki fantáziája vagy túlságosan sok dolgot látott már – és az arcát tanulmányozva, inkább az utóbbira fogadtam volna. Egyetértően hümmögtem és bólogattam, követve a zsaru példáját.
- Jó, hogy emlékeztetsz rá, már kezdtem jól aludni esténként – borzongtam meg. A kérdésére hátrapillantottam a férfira. Ez eléggé nehéz feladatnak tűnt a szűk hely miatt, de azt látni, ahogy falfehérré vált az ítéletemet várva, igazán tanulságos volt. Oldalra billentettem a fejemet, leszámoltam a három másodpercet, majd válaszoltam. – Kemény legénynek tűnik, szerintem ez is bírni fogja a strapát… Na, indítsd az autót, végezzünk már vele, mindjárt éhen halok! – Persze több sem kellett a kis barátunknak. Ismét előre fordultam és csak a visszapillantó tükörből néztem, ahogy magyarázkodik, miközben önelégülten mosolyogtam magamban. Már-már majdnem azt állítottam, hogy előnyei is lehetnek ennek a zsarulétnek – aztán hevesen kiűztem ezt a szörnyű gondolatot a fejemből. Az arcom akkor komorodott el, mikor kimondta a nevet. Ismerősnek ismerős volt, de hogy kitaláljam hogyan kapcsolódhatott Mike ügyéhez, kellett egy-két perc. Bólintottam egy aprót Mike felé, hogy addig is törődhessen a maga dolgával, míg én a gondolataimba merültem. Roberto Ramirez, középkorú férfi volt, értékpapír-hamisítással foglalkozott, ezért nem tudtam elképzelni, vajon minek kellett neki a festmény és a pénz. Elég jól eléldegélt volna abból is, ráadásul az én apró tudásomhoz képest, ebben az ágban messze felülmúlt. Robin Lockmaier… Mi köze volt neki ehhez? Misha, Roberto, Robin… Misha, Roberto, Robin…
- Nem értem… - jelentettem ki, mikor már a zavaró tényező nem terpeszkedett a hátsó ülésen. Még felmerült bennem az is, hogy kicsit jobban meg kellett volna szorongatni a balekot, de túl kishalnak tűnt ehhez a dologhoz, így hát kissé elrévedő tekintettel figyeltem, ahogy Mikey eltüntette. Mikor visszajött, be nem állt a szám, hangosan gondolkoztam tovább. – Ramirez ismerős, de sosem volt dolga Misha-val, egyetlen egyszer sem bérelte fel, ráadásul ez a fenyegetés sem vall őrá. Mondjuk azt, hogy tipikus úriember, nem szokott valakit csak úgy lepuffantani. Roberto egyáltalán nem ebben az üzletben utazik, mégis mi érdeke származott belőle, hogy felbéreljen valakit, hogy ellopjon egy festményt. Nincs benne a szakmában, ha jól tudom, alig van kapcso… Óóó… Mikey, Lockmaier most vette a festményt. Roberto értékpapír hamisításból él… - Hangosan kattogtak az agytekervényeim, egyik hitelen cselszövés ötlete suhant el a másik után, épült fel, majd omlott össze az orrom előtt, kutatva a hibákat, az üresen maradt lyukakat, egészen az elképzelhetetlentől a legnyilvánvalóbbakig, mikor valami megfogott. - Kötvény, hát ez az! – ragyogott fel az arcom és néztem várakozóan Mikey-ra. Ha teltek a néma másodpercek vagy netán kissé morcosan megkérdezte volna, hogy ugyan mire jöttem rá, bosszankodva ráncoltam a szemöldökömet. – Mike, hát tényleg nem érted?! Roberto hamisított egy kötvényt Lockmaier-nek, aki ezzel gyorsan a városba tudta hozatni a festményt, aztán Ramirez kijátszotta a háta mögött és az átverésbe beültetett még egy átverést. Gondolom Lockmaier, miután ott állt a hamis kötvény súlyával, amiért biztos egy vagyont fizetett, meg egy hamis képpel, teljesen kirabolva, kicsit felmehetett nála a pumpa. Roberto kiszagolta, hogy a festménybe nem ártana befektetni egy kis energiát, ráadásul senki sem gyanakodott volna rá, ha ő fújja meg, ráadásul, ha Lockmaier nem akar lebukni… Érted végre?! Ha megvan a hamis kötvény, megvan Misha megfenyegetésének az indítéka… - magyaráztam. – Robin így akarta gyanúba keverni Ramirez-t, hogy felfigyeljen rá a rendőrség és visszakapja az eredeti festményt. Akkor bumm, csinált volna egy képvizsgálatot, mint ahogy én tettem és máris visszakerült volna hozzá. Már csak a kötvénnyel lett volna baja, meg, hogy kifizesse a festményt... - Kitalálni ezt az egészet? Nos... beletelt néhány percbe. De ügyes trükk volt, nagyon ügyes, azt meg kellett hagyni. Igazi, "mindenki mindenkit fúr" kapcsolat, csakhogy egy valaki kerüljön ki győztesen. Már csak bizonyítani kellett volna a megérzésemet. És nagyon jól tudtam, hogy a megérzéseim, szinte mindig helyesek.

by **Michael Bodwin** Csüt. Dec. 06, 2012 11:56 am

Tibu annyira jól játssza a szerepét, hogy még magam is elhiszem egy pillanatra, hogy együtt éltünk át bizonyos dolgokat, és ha engem meggyőzött, akkor ezt a kis férget a hátunk mögött aztán főleg, így persze nem kell neki sok, hogy elmondjon mindent, mint a vízfolyás.
Mikor a felemlegetett név hallatán a srácra néztem, láttam, hogy bólogat, ami azt jelentette, hogy nem ismeretlen előtte ez a Roberto, így tudtam, hogy nem sokára megint gazdagabb leszek valamilyen ismerettel, csak előbb meg kellett szabadulnom a csomagtól, amit hamarosan le is adtam az őrsön, így más szabadon beszélhettem Tibuval.
Először neki sem akart összeállni a kép, pedig sokkal előnyösebb helyzetben volt most mint én, mert nekem aztán végképp semmi ismeretem nem volt ezekben a körökben. A műkinccsel foglalkozó kollégákat meg nem akartam most felhívni, mert akkor tálcán kínálnám nekik az ügyet én meg hoppon maradnék, aztán én dolgoztam meg érte.
Aztán miután szinte magában beszélve és mérlegelve a lehetőségeket és a lehetséges eseményeket hirtelen felkapcsolták a villanyt, kíváncsian néztem rá, mert nekem még mindig nem volt teljesen világos, ami úgy látszik neki nyilvánvaló volt.
- Hát lehet, hogy neked világos, de nekem még mindig nem. – ráztam meg a fejem zavartan. – Odáig értem, hogy Ramirez hamis kötvényeivel fizettek a képért, amit aztán Ramirez ellopott a milliomostól és kicserélte a Misha által hamisítottal. Ha jól kapisgálom akkor erre rájött Lockmaier és ráküldött embereket Misha-ra, hogy a rendőrség elkezdjen nyomozni és akkor felgöngyölítik a kapcsolatát Ramirezzel, akinél megtalálják a képet, amit Lockmaier visszakap, de még mindig el kell simítania a hamis kötvény dolgot?
- De, ha így van, akkor Ramirez könnyen beköpheti a milliomost, hogy neki hamisította a kötvényt. – fűztem tovább egy kicsit, bár lehet, hogy az egészet félreértettem.
- Mindenesetre, azt hiszem a következő utunk, ezek szerint Ramirez barátunkhoz vezet és, ha nem akarja nagyon megütni a bokáját, hiszen ezt a támadást is könnyedén a nyakába varrhatjuk, akkor beszélni fog. – vigyorgok Tibura. – Akkor induljunk. Tudod a címet, vagy tudakozódnom kell?
Ha meg van a cím, akkor máris indítok, hogy még sötétedés előtt megkeressük, bár, ha ilyen nagyban játszik most ez az alak, azért nem árt felkészülni. Ráadásul a hírek ezen a környéken gyorsan szárnyalnak és ha rájön, hogy szorul a nyaka körül a hurok, akkor be fogja védeni magát és az lehet, hogy nekünk okoz némi nehézséget, ha beszélni akarunk vele.
- Azt hiszem nem árt, ha felkészülünk rá, hogy ő nem lesz ilyen könnyű eset, mint kis haverunk. – utaltam az előbbi szerencsétlenre. – Lehet, hogy kissé durvább lesz.

by **Tibutty Tamity** Szomb. Dec. 08, 2012 1:32 pm

Figyelmesen hallgattam, ahogy jó kisdiák módjára elismételte azt, amit mondtam. Hiába, mindig is tudtam, hogy Mikey okos fickót is tud alakítani, ha kell.
- Nos, mondom, van néhány hibalehetőség, de Lockmaier-t ismerve biztosan megoldaná a dolgot. Nagyban játszik és nem szokott hibát hibára halmozni. Ramirez helyében én is óvatosan lépkednék az ő területén. A kötvényt biztosan le tudja tagadni, már csak az indítékot kell kitalálnia, hogy vajon állítólag mégis miért kellett Ramireznek ellopnia a festményét és mi vette rá, hogy megölje… apropó, Misha meghalt vagy még él?
- A címet tudom – mosolyodtam el sokat sejtetően -, de jobb lenne, ha az utolsó pár utcát gyalog tennénk meg. És, ha nem lenne baj, kérnék egy fegyvert – néztem felé. – Igaz, hogy segítek neked, de nem akarom magamat megöletni az ostoba ügyed miatt. És ne nézz így, tudod, hogy nem szoktam mindenkit halálra gyilkolni! – Tettem hozzá, bár még én sem tudtam, hogy honnan kellene ezt tudnia. De azért egy próbát megért, hogy felvértezzem magamat valamennyire. Ráadásul szörnyen kíváncsi voltam, hogy mennyire bízik meg bennem. Miközben egyre közelebb értünk a célhoz, még párszor alátámasztottam a kérésemet pár érvvel, Ramirez veszélyességére és arra hivatkozva, hogy nélkülem idáig sem jutott volna el, végül a válaszától függetlenül utasítottam, hogy parkoljon le. Ahogy múlt az idő, egyre hidegebb lett és már áldottam magamat a kabátom miatt. Ahogy becsaptam magam mögött az ajtót, Mike felé fordultam.
- Van rágód? – ha volt neki, akkor kértem egyet és bekaptam, majd gyors léptekkel indultam neki. – Nos, Ramirez-ről elég annyit tudnod, hogy eléggé paranoiás, szóval, ha zsaruként akarsz bemenni hozzá, esélyed sem lesz. Szerencsére tudom, hogy pont itt lesz egy tárgyalása… mondjuk azt, hogy az egyik barátommal. Nem feltűnő az épület, de Bronx-hoz képest eléggé modern – beszéd közben légiesen lépkedtem és mikor megpillantottam a nekem kellő utcát, ahol egy zsúfolt piachoz hasonlítva az utcai árusok szinte elleptek mindent, azonnal irányt változtattam és belevetettem magamat a tömegbe. – Nem valami hatalmas az épület és csak a biztonságiakon kell átverekedni magunkat az elsőn. – Felkaptam egy a kabátom színéhez passzoló baseball sapkát és le sem lassítva haladtam tovább. – Majd meg kell győzni őket, hogy személyesen kell találkoznunk Roberto Ramirez-zel. Ha nem sikerül, az sem baj, de sok időt vesztünk vele. – Egy jól időzített pillanatban felkaptam egy üres rakodódobozt, amit épp az egyik standdal rendelkező árus dobott a kuka mellé, majd Mikey felé dobtam. – Rázd le a tetejét! Aztán már csak fel kell menni a tiltott szintre és megkeresni a fickót. – Én is felkaptam egy kisebb dobozt, majd gyorsan felmértem a terepet és egy gyertyaárushoz léptem. Nem sokan voltak körülötte, de az az embertömeg pont megtette a magáét.
- Elnézést, ön az, akiről azt mondják, hogy a környéken a legillatosabb, legtartósabb gyertyákat árulja? – kérdeztem reménykedve, mire a férfi büszkén kihúzta magát.
- Hát igen, nálam lehet a legjobbakat kapni!
- Ó, akkor biztosan maga az is, akiről azt mondják, hogy valamilyen bódító hatású keveréket is kever a termékébe, hogy jobban függjön tőle az ember! – Néhányan, az árust is beleértve döbbenten néztek felém.
- Ez… Mit mondtál te kis koszos senkiházi?! – üvöltött bele a képembe, mire kikerekedett szemekkel hátráltam egy kicsit.
- De hát ezt mondták!
- Ki?!
- Ott – mutattam készségesen a legtávolabbi árus felé. – Az a sapkaárus, Mr. Popper!
- Na, majd adok én annak a kis… - indult el, mire túlnyúltam a gyertyákkal teli asztalon és rámarkoltam a táskája melletti, székre lerakott papírkötegre, amin már be voltak húzva a kis nyilvántartásaihoz szükséges oszlopok, nevek, telefonszámok és egyéb kellékek. Egyem a precíz szívecskéjét… Vidáman vigyorogtam rá a többi vásárlóra és mielőtt valamelyikük is megszólalhatott volna, a dobozra raktam az új szerzeményemet és Mikey-val eltűntem a helyszínről.
- Nos, hogy már minden megvan, kb csináld azt amit én. Már kezdem unni a te módszered, szóval, ne szúrd ezt el – kacsintottam rá, mielőtt beléptem volna az épületbe.
- Jóóó napot! – vigyorogtam rá a két biztonsági őrre és a szigorú tekintetű recepciósra, aki a nyamvadt kis gépe előtt ült. – Hú, de hideg van kint! – Vágtam le a csomagomat a pultra és az egyik kezemet a csípőmre támasztva felsóhajtottam, ahogy megkönnyebbültem a súlytól. - Komolyan mondom, lefagyott még a…
- Miben segíthetek? – vágott a szavamba összehúzott szemöldökkel a férfi én pedig, mintha csak most eszmélten volna rá, hogy hol vagyok, kiegyenesedtem.
- Ó, igen, Mr. Ramirez-nek hoztunk csomagot – csapkodtam meg büszkén a dobozt, miközben nyitott szájjal, pofátlan vigyorral rágóztam. – Hol találjuk?

by **Michael Bodwin** Vas. Dec. 09, 2012 10:34 am

- Tehát jól értettem és bizony akadnak még buktatók ezekben a feltételezésekben, de végül is nem reménytelen a dolog, csk rá kell vennünk valahogy Ramirezt, hogy beszéljen. – bólintottam Tibu további fejtegetéseire. – Ugyanis van egy sanda gyanúm, hogy a mi kis milliomos barátunk minden nyomot el akar ezek után tüntetni, hogy senki nem cáfolhassa meg az ő állítását. Ráadásul, ha rájön, hogy mi ketten miért voltunk ott a házában, még azt sem tartom kizártnak, hogy velünk is végezni akarjon. Tudod a rendőröket is érhetik balesetek. Ez csak pénz kérdése. – fűzöm tovább a gondolat menetét és a végeredmény egyáltalán nem tetszik, főleg, hogy itt vagyunk Bronx szívében, ahol élből nem nagyon szeretik a kotnyeles zsarukat.
- És igen, Misha még életben van és remélem kellően hatékonyan vigyáznak rá, hogy úgy is maradjon, de azért megejtek egy telefont.
Most, hogy kezdtük kibogozni a szálakat, tartottam tőle, hogy Lockmaier pénze esetleg eljut a hamísítót őrzőkhöz is, így jobbnak láttam, ha megkérek pár közvetlen kollégámat, hogy ők is legyenek ott, hátha szükség lesz rájuk, így lebonyolítottam pár telefont.
Egyetértettem Tibuval, hogy nem rontsunk rendőrautóstól a házba, ha már legalább a címet tudjuk és nem kell keresgélni, viszont a fegyver kérése kellően elgondolkoztatott.
Nem kellett hangoztatnia, hiszen ez alatt a kis idő alatt is megismertem annyira, hogy nem az a vaktában lövöldözős fajta, de civilnek fegyvert adni ettől függetlenül mindig veszélye dolog. Nem a győzködése miatt egyeztem bele végül is, hanem nem vettem volna magamra, ha azért esik baja, mert nem voltam ott, hogy megvédjem. Még így is csupa bizonytalanság voltam, mikor előhalásztam a tartalék pisztolyomat és a kezébe adtam.
- Nem örülök ennek a szituációnak Tibu és még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy jól teszem ezt, de most elválik, hogy mennyire vagyok jó emberismerő. – sóhajtottam nagyot végül, aztán már a feladatra koncentráltam
Miután leparkoltunk és már majdnem bezártam az ajtót önkéntelenül bólintottam a srác kérésére és a zsebembe nyúlva felé dobtam a rágót.
- Jó idegnyugtató néha. – azzal n is bekaptam egyet, mert azt hiszem az adrenalinom kezdett szinten lenni, ahogy megtudtam Tibu ötletének részleteit.
Mentem a fiú után és azért néha-néha rácsodálkoztam, milyen természetesen viselkedik ebben a közegben, mintha nem először csinálna ilyet.
Most nem akartam átvenni az irányítást, hiszen látszott, hogy tudja mit csinál, így a háttérben maradtam és igyekeztem azt tenni amit mond, hogy a lehető legsimábban jussunk be Ramirezhez, hiszen rengeteg ártatlan ember volt a környéken, nem lett volna jó itt lövöldözésbe keveredni.
Mikor a dobozzal a kezünkben az épületben voltunk, még mindig a srác találékonyságán mosolyogtam, de most már kezdett izgalmas lenni a dolog, hiszen itt álltunk a gyanakvó recepciós és két őr vizslató szemei előtt és itt már nem biztos, hogy az álcánk kiállja a próbát.
Tibu remekül játszotta a vagány és nem törődöm futár szerepét és én igyekeztem utánozni, de hagytam, hogy „társam” vigye az előadást.
- Milyen csomagot? – fürkész minket tovább a recepciós és a két őr is közelebb húzódik. – Nem tudok róla, hogy Mr. Ramirez várt volna valamit is? – ingatja meg a fejét és belenéz az előtte lévő papírokba. – Mindig szól, ha vár valamilyen szállítmányt.
Igazán kezdett necces lenni a dolog és a viselkedésükből már tudtam, hogy nem nagy az esélye, hogy felengednek minket.
- Különleges szállítmány és csak Mr. Ramirez bonthatja fel. – szólaltam meg, de már minden idegszálam pattanásig feszült.
- Billy! – szólította oda az egyik őrt a recepciós. – Nézd meg.
A szólított egy fémdetektorral a kezében lépett a dobozokhoz és végig húzta rajtuk azokat, majd mivel az meg sem csippant, bólintott a pult mögött állónak.
A recepciós ekkor telefonálni kezdett, majd a továbbra is gyanakvó pillantása közben ránk villant, én meg készültem, hogy most tuti lövöldözés lesz, de meglepetésemre megszólalt.
- Mr. Ramirez a legfelső szinten van, már várja Önöket. – azzal a lift felé intett.
Megindultam a lift felé, mint egy alvajáró a feszültség nőttön-nőtt bennem, mert éreztem, hogy itt valami nagyon nem stimmel.
- Miért mondta, hogy vár minket? – kérdeztem halkan Tibutól a liftben. – Ez valami csapda lesz. Jobb lesz felkészülni, hogy odafenn egy csapat testőr vár minket. – mondtam feszülten Tibunak.

by **Tibutty Tamity** Vas. Dec. 09, 2012 7:09 pm

Na, itt jött volna a neccesebb része a dolognak – rágóztam tovább töretlenül magabiztos vigyorral, miközben a pillantásom a férfi papírjaira siklott. Marlon Bear, Cristopher Tiger még elolvasható volt így fejjel lefelé is, de a többit bosszantóan ügyesen takargatta, még akkor is, ha önkéntelenül emelte meg maga felé a papírt. Meggyőzni Ramirez embereit egyben könnyű és nehéz feladatnak számított, hiszen a főnök körül lévő emberek nem különböztek az általános, könnyen átverhető tömegtől, de a Mister eléggé ravasz volt, hogy megnehezítse a dolgot. Összeráncoltam a szemöldökömet, majd az elcsaklizott papírosomba néztem, sebtében átpörgettem, mialatt idegesítően nagy cuppogásokat adtam ki a rágómmal.
- Hát haver, pedig nekem ez a csóka van felírva – húztam el a számat és nemtörődöm módon vállat rántottam. – Bár, ja… Elég későn adták fel, az lehet a gond – csaptam vissza a lapokat és néztem fel a kétkedő férfira. Mikey megszólalására csak komolyan bólogattam. – Higgye el, nekünk sem valami király poén itt dekkolni, de hát a szabály, az szabály és azokat nem mi hozzuk. A góré, pedig mindent figyel… Szóval, mehetünk?
- Egy pillanat! – emelte fel a kezét a recepciós, mikor már mentem volna a dobozzal. A fémdetektort látva készségesen félreléptem, ezzel elsimítva az igazi célomat. Hát, igen, Mikey szívjóságával adott pisztolyával nem biztos, hogy a közelben kellett volna maradnom. Mikor a telefon megjelent a zsarura pillantottam, hogy kiolvassak valamit az arcáról, de ő is ugyanolyan tanácstalan és feszült volt, mint én. Nem maradt más választásunk, csak az előre lépés. És én sosem hagytam abba a szerepemet, még ha szorult is a hurok.
- Tessék – nyúlt át a pulton a férfi és liftkulcsot a markomba ejtette. – El ne veszítsék, különben tovább fognak itt vendégeskedni. Miután leadták a csomagot, adják le nálam a kulcsot. – A szerepemet magam előtt lebegtetve emeltem a mutató- és középső ujjamat a homlokomhoz, hogy egy hanyag szalutálással és egy barátságos vigyorral elsimítsam a dolgot, miközben elindultam Mikey után. A kulcs a karikán fémesen koccant, az egyetlen egy hangot hallatva a néma előcsarnokban. Az egyetlen egy hangot, ami ugyanolyan vészterhesen szakadt ránk a liftben is.
- Nem tudom Mikey – fordítottam el a kulcsot a legfelső hívógomb mellett, majd megnyomtam, mire az pirosan kezdett világítani és a lift ajtaja szépen lassan bezárult. A következő pillanatban már egy elegáns mozdulattal dobtam a sarokba az üres dobozt, előkaptam a kölcsönkapott fegyvert és felhúztam, biztos, ami biztos alapon. Magamban számoltam a másodperceket és a szememet a kijelzőre szegeztem, miközben hallgattam a társamat... Társ? Na jó, tényleg kezdek meghülyülni. Magamon sajnálkozva ráztam egy aprót a fejemen. – Vagy szerencsénk volt és tényleg egy fontos csomagot vár, vagy pedig tényleg csapda – néztem rá egy vigyor kíséretében. Meglengettem a pisztolyt. – Amúgy tényleg kösz – szóltam és a hátam mögött a nadrágomba csúsztattam, majd ráhúztam a pólómat. – Egy biztos, hogy ez után a melód után szerintem jár nekem egy kitüntetés.
Egy vidám hang jelezte az ajtó nyílását. A szemem kikerekedett, mikor rájöttem a dologra, de már késő volt. Legalább egy tucatnyi ember kúszott el a szemem előtt, ahogy előrevetettem magamat és egy kiáltásra nyílt a szám, hogy figyelmeztessem Mikey-t. Egy jól irányzott ökölcsapás a bal arccsontomra azonnal elhallgattatott. A fájdalom belerobbant az agyamba, szétterjedt a fejemben, a szemem előtt piros foltok táncoltak. Valaki megragadta a kabátom gallérját, mire ellazítottam a karjaimat, hogy könnyedén kicsúszhassak belőle. Az ütéstől úgyis oldalra kezdtem esni, de ezt továbbvittem, az utolsó pillanatban markoltam rá a kabátomra és rántottam előre a mögöttem lévő támadómat, miközben lejjebb hajoltam és a rántás után elengedve a kabátomat tompítottam az esésemet az alkarommal. Az előttem és a mögém lépő férfi egymásnak esett és megingott az egyensúlyuk. Arrébb gurultam, mielőtt utánam vethette volna valaki magát és széttártam a szárnyaimat fél térdre ereszkedve. Három test nehezedett neki a tollak alatt húzódó csontváznak és izomzatnak, aztán a földön terültek el az ütés miatt. Felegyenesedtem, miközben összecsuktam a szárnyam és a felém közeledő újabb ütést védtem ki. A másik kezemet megfeszítve indítottam útjának az oldalbordákat célzó csapást, miközben a támadóm kezét felfelé tereltem, hogy megnyíljon a védtelen felület… Nem tartott sokáig a harc. Túl sokan voltak, ráadásul nem használtak fegyvert. Nem akartak megölni, csak a szemben lévő asztal mögött álló embernek akarták kényelmesebbé tenni a helyzetet. A hátam mögé csavarták a kezemet, ami miatt csillagokat láttam, de nem mutattam ki a fájdalmat. Különben sem volt nagy. Na, azt azért nem mondanám, hogy ezt meg lehet szokni! Mikey-t kerestem a tekintetemmel, miközben éreztem, hogy egy vérerecske indult el a szám sarkából az állam irányába. Őt sem akarták megsebesíteni, egyszerűen lefegyverezték, de azért felmértem az őt satuba fogó férfiakat. Magamban büszkén düllesztettem a mellkasomat, hiszen a testőrök fel-le emelkedő és süllyedő mellkasukból ítélve, eléggé megizzasztottuk őket. Miután megbizonyosodtam róla, hogy neki sem lett semmi komolyabb baja, a fekete hajú, pajeszos, talán még sármosnak is mondható ember felé kúszott a pillantásom, miközben lejjebb eresztettem a vállamat. Nem, most nem akartam használni a képességemet. Nem volt rá okom... Még attól függetlenül sem, hogy nem éreztem magamat biztonságban.
- Remek... nem akarom elkapkodni a dolgot, de szerintem ez tényleg csapda! – vigyorodtam el szomorúan a rendőrre nézve.
- Mr. Shellblock! – mosolygott barátságosan Ramirez. Egy álnév volt a sok közül, ahogy Roberto Ramirez is csak papíron létezett. Hát persze... – Elnézést a kellemetlenségekért, ha tudtam volna, hogy találkozni akar velem, finomabb is lehettem volna. De tudja a zsaruk jelenlététől túlságosan feszült leszek… - nézett Mikey felé és felhümmögött. – És tényleg… Nem gondoltam volna, hogy igaz a pletyka… Összeállni a rendőrséggel - felciccegett.
- Nagyon kecsegtető alkalmi munka. Nem én vagyok az első, akivel üzletet tudnak kötni – viszonoztam a mosolyát és egy fejrántással ledobtam azt az idegesítő sapkát.
- Hogyne… - állta a tekintetemet, aztán ismét Mikey-ra pillantott. - Na, de kérem, álljanak fel mindketten – intett, mire enyhült a szorítás és kiegyenesedtem. Az egyik ember a tőlünk elkobzott fegyvereket az asztal szélére rakta, mire Ramirez szeretetteljesen megpaskolta őket. – Remélem nem bánják. Csak a tárgyalás végéig. – Közelebb léptem Mike-kal együtt.
- Hagy találjam ki... a kamera, igaz? - húztam le a hosszú ujjú pólóm ujját a csuklómig, vissza, az eredeti helyére.
- Nem nagyon lehet elfedni csak egy sapkával ezt az arcot – röhögött fel halkan, túlságosan barátságosan. – A kis kütyüim ki vannak hegyezve az ilyen kaliberű em… bocsánat, mutánsokra, mint maga, régi cimborám… - célzott a szárnyamra, miközben a szemem sarkából a kopóra pillantottam. Nem, róla nem tudta, hogy mutáns, ami valamilyen szinten megnyugtatott.
- Ön pedig bizonyára Mr. - lesett egy cetlire - Bodwin. Elnézést a kellemetlenségekért – utalt az előbbire. – Remélem a további tárgyalás fájdalommentes lesz... - Nos, abban nem voltam biztos, hogy Mikey alkut fog-e kötni Ramirez-zel. De egyenlőre ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velünk. Főleg, ha nem felejtkeztem el Ramirez kezéről, amelyik egy lényegtelen papírt húzott pár igen fontos iratra. Nagyon jól tudtam mi az... A rohadt életbe, hogyne tudtam volna, hiszen ez mindent megmagyarázott!

by **Michael Bodwin** Hétf. Dec. 10, 2012 5:40 pm

A sok éves rendőri tapasztalattal a hátam mögött, valahogy nehezen tudtam elhinni, hogy ekkora szerencsénk legyen, és egy ennyire jól őrzött maffiózót, ilyen ócska trükkel ki lehessen játszani, így én egyre feszültebben vártam a lift megállását és nem osztoztam Tibu felszabadultságában. A pisztollyal való hadonászásra csak rosszallóan megcsóváltam e fejem, de mielőtt még válaszolhattam volna neki a lift egy puha döccenéssel megérkezett és az ajtó csengetve kinyílt, mire az eddigi rossz sejtéseim bizonyossá váltak, ahogy megláttam a ránk várakozó férfiakat.
Igazán megcsodáltam volna a srác majdnem ember feletti reflexeit, ahogy kivetette magát az ajtón, és ezzel jó pár ember figyelmét magára vonta, de számba véve az ellenfeleinket az ellenállás nagyon esélytelennek tűnt, bár azért hülye lettem volna nem megpróbálni, ráadásul Tibut sem akartam cserbenhagyni.
Ahogy kilódultam az ajtón, a képességem már aktivizálódott is, de szinte azonnal vissza is fogtam, mert rájöttem, hogy nem biztos, hogy jó ötlet kiadni magam, ezek előtt a bűnözők előtt, legalábbis akkor, ha nem akarom valamennyit megölni. Fél szemmel láttam, hogy a srác sem védekezik teljes odaadással, ami engem is visszafogottságra intett, mert nem akartam keresztül húzni a szándékait. Azt amúgy is le lehetett szűrni, hogy egyik támadónál sem volt fegyver, így nagy valószínűséggel, egyáltalán nem akartak minket megölni, hiszen szitává is lőhettek volna, ahogy kinyílt a lift ajtó.
Persze nem akartam, hogy Tibu játéka idő előtt esetleg lelepleződjön, bármi is volt az, így azért nekiálltam kiosztani pár ökölcsapást, hiszen a képességem nélkül is jó erőben voltam, mint kommandós. Éreztem, hogy az öklöm eltalál egy pofacsontot, mely kissé megreccsent és a fickó hátratántorodott, miközben a másik kezem a nyakánál fogva rántott hátra valakit. De aztán győzött a túlerő és valaki hátulról a térdhajlatomba rúgott, amitől térdre estem, de még mielőtt legyűrtek volna, valakit sikerül ágyékon könyökölnöm.
Aztán a kezeim lefogták és a nyakamat is átkulcsolta egy kar, amitől alig kaptam levegőt és mozdulni sem tudtam. Tényleg reméltem, hogy Tibunak van egy terve, mert, ha nem akkor elég nagy bajban vagyunk.
- Gratulálok a gyors helyzet felismeréshez! – szóltam vissza lihegve és rekedten a srácnak.
Bájcsevejünket a tipikusan mexikói kinézetű férfi szakította félbe barátságos mosollyal, mintha csak vendégségbe érkeztünk volna, és az újabb álnévre csak megforgattam a szemem.
Úgy gondoltam, nem fűzök magyarázatot Ramirez megállapításaihoz, bár szívesen megkérdeztem volna, hogy honnan tudja, hogy zsaru vagyok, meg kíváncsi voltam Tibu mivel vágja ki magát, hiszen ebben eddig is zseniális volt, és hát…most sem kellett csalódnom benne.
Mikor aztán a főnök invitálására enyhült a kezek szorítása rajtam, majd el is engedtek, lassan felálltam és a szememmel követtem a pisztolyom útját az asztalig. Nem örültem neki, hogy ott látom.
- Bánni bánom, de nem hiszem, hogy ettől visszakapnám. – húztam el a számat.
Persze gondolhattunk volna a kamerákra is, bár én nem tudtam, hogy a fickó ennyire jól ismeri a „társamat”. Viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy a mutáns szót csak Tibura használta és ez előnyt jelenthetett számunkra, ha nem tudják, hogy én is az vagyok.
- Milyen jól tudja. – mosolyogtam vissza a fickóra hidegen és kissé gúnyosan. – Ezek szerint magánál van olyan tárgyalás is, ami nem ilyen? – kérdeztem rá, de azért kíváncsi voltam, hogy mire akar majd kilyukadni.
- De azt hiszem, ha már ilyen jól összefutottunk, mondhatna pár szót Mr. Lockmeir-ről? Tudja, pont egy gyilkossági helyszínről jövünk, és ez eléggé elcsúfítaná a maga eddig gyümölcsöző és hullamentes hamisítási bizniszét. Ez már kicsit keményebb kategória. Nem tudom észrevette-e, de valaki nagyon igyekszik a villamosszék felé terelgetni magát. Ha van egy csöpp esze, akkor itt az alkalom, hogy elmondjon nekem mindent. – ajánlottam fel neki, bár sejtettem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Dec. 13, 2012 8:06 pm

- Nos, ezt jól látja – felelte Mikey-nak Ramirez, elnéző, már-már bocsánatkérő mosollyal, amiért ilyen kellemetlen szituációba kevert minket, végül ismét végigsimított a fegyvereken, mintha csak a háziasított oroszlánjának simogatná a feje búbját. – A nevét, pedig ne sajnálja. Olyan, mint a nyakörv a kutyák nyakán, ha akarja és szükséges, könnyű szerrel szerezhet újat, ha úgy érzi, veszélyeztetem azzal, hogy túl jók az embereim, akiket alkalmazok. Szakmai ártalom az óvatosság, ami – pillantott a testőrökre – néha túlságosan kellemetlenné tud válni. Ám inkább ennek vagyok a híve. A paranoia hosszabbítja az olyanok szabadságát, mint mi – utalt rám, még mindig a legkellemesebb, apró mosolyával.
Mikor Mikey Lockmaier-ről kérdezett egy pillanatra felemelkedtek a szemhéjai, ezzel nagyobb rálátást adva a szemgolyójának fehér részére, hogy ezzel is érzékeltesse mennyire meglepte a semmi bevezető nélküli kérdés. Nyaka lassan mozdult és a fejét felém fordította, mintha tényleg nem hinne a fülének.
- Ezt az oldalát csak a találkozásunkra tartogatta vagy mindig ilyen? … Rögtön a közepébe csap. Nos, ez akkor azt jelenti, hogy nagyon nyomós, terhelő bizonyítékai vannak vagy pedig hihetetlenül magabiztos, miközben nincsen semmilyen bástyája maga mögött, amit… - felsóhajtott, mintha a magyarázkodásba fáradt volna bele, megmasszírozta az egyik kezével a halántékát, miközben rám pillantott. – Most mondja meg, az összes ennyire kiszámítható?
- Általában, igen – vigyorodtam el, de mikor megláttam Mikey pillantását, lehervadt a mosoly az arcomról és igyekeztem kerülni a zsaru tekintetét. – Mármint, nem mintha nekem előítéleteim lennének vagy ilyesmi…
- Ám legyen… - dőlt előre és az asztalra könyökölt a mexikói. – Mr. Lockmaier igen befolyásos ember. Pénzsóvár, a szomszéd fűje mindig zöldebb lesz neki, a „család” definícióját, pedig csak könyvekből ismeri. Erről a bizonyos gyilkosságról, pedig fogalmam sincs. Ugye hisz nekem? – mosoly. – Hát, persze hogy nem. Látja, ez a baj velük – tette hozzá nekem címezve, miután azonnal megválaszolta a kérdését. – Viszont nekem elhiheti, sosem mártanám bele a kezemet vérbe, hogy jobb legyen az üzlet. Tönkretenné azt, amit eddig felépítettem – jelentette ki komolyan.
- Hát, persze – bólintottam válaszreakcióként, mire érzelemmentes arccal figyelt pár pillanatig. – Az üzlet az első, nagyon jó. Már csak egy bibi van – sóhajtottam fel gondterhelten -, ha még mindig a jó, öreg Ramirez, aki nem piszkolja be a kezét, miért szervezett meg egy ilyen ócska rablást? Semmi elegancia, semmi finomkodás nem volt benne, ráadásul nem is az ön szakmaterülete, sosem hallottam egy pletykában a tolvajlást és a Ramirez nevet.
- Ugyan, Shell… - kuncogott fel és meglapogatta a letakart papírt. – Miért kérdezi, ha úgyis tudja?
- Milyen igaz – húztam el a számat savanyúan, majd Mikey-ra néztem. – A Haustenberg.. Mindvégig az országban volt... Mr. Ramirez-é.

by **Michael Bodwin** Szomb. Dec. 15, 2012 10:20 am

Nem igazán hatott meg a férfi szövege és ugyan csak lekezelő viselkedése, mintha ő lenne a feddhetetlenség mintaképe. A kioktató stílust meg világ életemben rühelltem és elég nehezen viselem.
- Én a maga helyében nem lennék ennyire magabiztos, és ha velem akar beszélni, akkor örülnék, ha azt is tenné és nem fordulna folyton megerősítésért Ti….Shellbock-hoz, aki legalább annyira nem tud rólam semmit, mint maga, bármennyire is ezt szeretné elhitetni. – mosolygok továbbra is hidegen a bajuszos dzsigolóra. – Bár a képrablást biztosan nem tudnám bizonyítani, de a gyilkosságot, ha nagyon akarom, - nézek felhívás szerűen a férfire, - azt ige, hiszen most is ott ül egy koronatanú, aki úgy vall maga ellen, mint a vízfolyás, mivel baromian szeretné menteni a bőrét. Ez a maga előéletével a kollégáim nem hiszem, hogy túlzottan megerőltetnék magukat, hogy mentő bizonyítékokat találjanak. Arról már nem is beszélve, hogy Lockamaier-nek milyen összeköttetései vannak.
Hogy a szavaim hatására, vagy mert eleve így tervezte, minden esetre beszélni kezdett, és amikor arról regélt, hogy nem piszkítaná be a kezét gyilkossággal, azért elnézően vigyorogtam egyet.
- Na, persze! Gondolom, hogy ez mennyire tartaná vissza, főleg ha veszélyben látná a kis kártyavárát, amit felépített.- jegyeztem meg gúnyosan.
Amikor aztán Tibu közbevetette azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a kép Ramirezé, a fogaskerekek az agyamban, vadul kezdtek pörögni és igyekeztem összerakni az elcsöpögtetett információkat. És amire rájöttem az egy nagyon pofás ki átverés volt a mexikói részéről, már csak az a kérdés, hogy miért is volt a bögyében ennyire Lockmaier, hogy egy ilyen körülményes, de hatékony tervet forraljon ki ellene. Hiszen a milliomosnak így legfeljebb alapos bosszúságot és tekintélye anyagi veszteséget okoz, de nem tűnteti el az életéből, és mivel Lockmaier sem hülye, hamar rájön, hogy ki áll a háttérben és ő sem a rendőrséghez fog rohanni, hanem bérgyilkosokat fogad és előbb-utóbb kinyíratja a most még vidáman kuncogó hamisítót.
- Mi volt a célja Ramirez? Felbosszantani a nagy halat? Vagy öngyilkos akar lenni? – kérdeztem kis hallgatás után. – Mert ugye tudja, hogy ezzel alaposan kihúzta a gyufát a nagyfiúnál? Igaz, hogy nem tudja magára húzni a vizes lepedőt a rablásért, de maga sem tudja őt bemártani, anélkül, hogy maga is börtönbe ne kerüljön! És, ahogy én azt az embert ismerem, már most felfogadott jó pár embert, hogy eltakarítsák magát az útból, már csak azért is, hogy ne vallhasson ellene. – ingattam a fejem értetlenül. – Mondja, megérte?
- Szerintem nekünk nincs itt több tennivalónk. – fordultam Tibuhoz. – Menjünk, mielőtt lecsapnak Lockmaier emberei, nem akarok véletlen áldozat lenni. – húztam el a szám. – Persze, ha most tanúvallomást tenne….. – villantottam számító tekintetemet a férfire. – Akkor talán kaphatna tanúvédelmet.

by **Tibutty Tamity** Szer. Dec. 26, 2012 7:21 pm

Mikey első mondatait nem nagyon becsülte sokra, látszott magabiztos mosolyából, hogy sokkal többet tudott, mint amennyit megosztott velünk. A kérdés után, azonban halkan elkezdett beszélni.
- Hogy megérte-e? Tökéletesen, Mr Bodwin, a lehető legjobban. Mondja, szokott sakkozni? Én imádom, főleg az életben játszani. Veszélyes egy dolog, minden egyes lépést meg kell gondolni. Főleg az életben, hiszen ott sokkal több szabály van, ráadásul nem korlátoz minket a sakktábla. Nincsenek fekete-fehér mezők és bábuk, a csalások pár lépés után legális cselekedetekké formálódnak, a játék sokkal tovább nyúlik, mint azt gondolná az ember. És visszatérve a kényes ügyére, nyomozó úr – fogott meg egy, az asztalon heverő kacatok közül kiválasztott pisztolytöltényt és előrébb lépett vele - úgy kell fogalmaznom, hogy sakkot adtam Mr. Lockmaier-nek. Felkavartam az álló vizet. – Mikey gyenge próbálkozására a tanúvallomással csak jóízűen felnevetett.
- Ugye ezt most nem gondolta komolyan? Jaj, ne nevettessen nyomozó! A maguk védelme vicc az enyémhez képest vagy akár máséhoz ebben a nyamvadt városban! Sokkal nagyobb dolgokról van szó, mint azt hiszi Mr. Bodwin. Én is csak egy bábu vagyok, de a nyertes oldalon állok. A megbízóm, pedig ezzel az üggyel, amit ennyire felfúj, csupán üzenni akart.
Csendben álltam, nem szóltam bele a beszélgetésbe, csak a végén fordultam Mikey-hoz és ha rám nézett egy aprót ráztam a fejemet. Nem tudtam mit akarhat Ramirez, nem tudtam mit akarhat Lockmaier, de ahogy hallgattam, valami oltári hatalmas dologba kezdett el beletenyerelni a kopó, amit ketten esélytelenül akartunk volna megoldani. Nem ebben a körökben mozogtam, sokkal többet nem tudtam már amúgy sem segíteni neki… És főleg nem akartam szétlövetni a seggemet idő előtt.
- Remélem kielégítettem a kíváncsiságát, mivel sajnos nincs több elpazarolható időm. Megkérném, hogy távozzanak! – intett a lift felé.
Ha tovább akarta volna puhítani az eléggé határozott és megingathatatlan hamisítót a férfi, ráfogtam a vállára, halkan a nevén szólítottam és ismét megráztam a fejemet. Mennünk kellett. Tudtam, hogy nem kapunk újabb esélyt az élve eltávozásra és ahogy Ramirez-t ismertem, az, hogy egyenlőre nem kerültek elő a rejtett zugokból a fegyverek vagy a felbérelt mutánsok csak az óriási türelmét mutatták. Elegem volt már ebből a napból. Szerettem volna élve megúszni…

by **Michael Bodwin** Csüt. Dec. 27, 2012 2:55 pm

Mikor megszólalt, már láttam, hogy a kis trükköm nem jön be, hiszen olyan magabiztosan vigyorgott rám, ami vagy azt bizonyította, hogy van valami a tarsolyában, amiről nem beszélt, vagy elég bolond azt hinni, hogy ujjat húzhat Lockmair-rel.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy az előbbi az igaz és ráadásul nem is egy buta emberrel állok szemben, nagyon is jól tudja, hogy mit és miért tett, nem csak simán bosszantani akarta az ellenfelét, vagy kicsinyes bosszút állni. Kicsit más szemmel néztem a dzsigolóra, hiszen nagyon is rafinált ember benyomását keltette most.
Ezek után természetesen alapból kinevette a próbálkozásomat a tanúvédelemmel, de aztán igen csak felcsillantak a szemeim, mikor leplezetlenül a tudomásunkra hozta, hogy dolgozik valakinek, valaki olyannak, aki elég hatalmas ahhoz, hogy még a mi kis milliomosunk se jelentsen gondot, sőt talán még a rendőrség sem, hiszen ennyire nyíltan beszélni csak ilyen háttérrel tartottam elképzelhetőnek.
Igazán tudtam volna mit kérdezni, de ekkor oldalról láttam, hogy Tibu alig észrevehetően megrázza a fejét felém, hogy fogjam be a szám.
Persze igaza volt, hiszen úgy sem válaszolt volna semmi konkrét dologra a férfi, és ha igen, akkor meg azt jelentette volna, hogy nem megyünk el innen élve. Feltehettem magamnak a kérdést ér nekem ez az ügy annyit, hogy kockáztassam érte az életemet, főleg, hogy igazából a milliomos ügye már tisztázódott is? Határozottan nem, így végül csak egy nagyot szusszantam és bólintottam Ramirez kérdésére, amire nem is nagyon várt választ.
Tibu szinte azonnal fordult az ajtó felé, kissé megragadva a kezem, hogy ezzel is jelezze, jobb a békesség, és láttam rajta, hogy nagyon mehetnékje van, addig míg lehet.
- Egy pillanat még! – álltam ellen az ösztökélésnek és fordultam vissza a hamisítóhoz. – A pisztolyom! Nem hiszem, hogy magának szüksége lenne még rá, de nekem leltári darab, így, ha megtenné…… - nyújtottam a fegyverem felé a kezem.
Nem akartam élezni a helyzetet, de hát azt sem szerettem volna, ha aztán előkerül egy hulla pár nap múlva az én pisztolyomból kilőtt golyóval a testében
Különben sem jelentettünk veszélyt Ramirezre nézve már, mi értelme lett volna elkezdeni lövöldözni és ezt gondolom ő is nagyon jól tudta.
Ha visszakaptam a pisztolyokat, akkor eltettem őket és most már szó nélkül mentem Tibuval a lifthez.
- Húzzunk innen, hányingerem van ettől az egésztől. – morogtam útközben.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Dec. 27, 2012 3:54 pm

Mikey indulására mit ne mondjak, megkönnyebbültem, ami szinte azonnal bosszúságba ment át, meglátva az időhúzását, de nem kommentáltam a dolgot. Remek, még hívjuk meg teadélutánra is, gondoltam, miközben rá vártam és, hogy elüssem az időt elkezdtem fixírozni a testőröket, egészen addig, míg az egyik vissza nem nézett rám és fel nem morgott. Ártatlanul vigyorogtam rá, majd gyorsan, érdeklődve figyeltem, ahogy Ramirez lenéz az asztalán pihenő fegyverekre. Természetesen tudtam, hogy Mike-nak igaza van, de már túlságosan bennem volt a mehetnék ahhoz, hogy ezt most preferálni tudjam.
- Igaz is – válaszolta és intett, mire egy embere felvette őket, kivette belőlük a tárat, majd Mikey kezébe nyomta az összes kelléket. – Nagylelkűségem jeléül – tette hozzá nyomatékosan, hiszen tökéletesen tisztában volt vele, hogy milyen gondolatokat forgathatott a fejében a zsaru, amiért ennyire meg akarta tartani őket. Régi trükk volt így valamibe belekeverni a kopókat.
Kínos lassúsággal nyílt a liftajtó, aztán még hallottam, ahogy Ramirez tőlem is elköszönt.
- Örültem a személyes találkozásnak Mr. Shellblock – Megfordultam és az utolsó pillanatban mosolyogva emeltem fel a mutató- és a középsőujjamat egy hanyag szalutálásra.
- Részemről a szerencse… - aztán végre elnyelt minket a fémdoboz.
Kiérve a friss levegőre, egy nagyot szippantottam belőle, megigazítottam a ballonkabátomat és zsebre raktam a kezemet. Felszabadultan emeltem fel a fejemet az égre és békés arccal néztem az életet… Egészen addig, míg Mikey is ki nem jött és el nem morogta azt a pár szót.
- Ugyan már ember, ez ahhoz képest, egészen simán ment. Jó, tudom – indultam el én is a kocsi felé -, nem tudtam olyan sokat segíteni, de csak nem kérheted, hogy oldjam meg helyetted a dolgot… Meg… különben… is… - lettem egyre lassúbb, ahogy a bosszús arcát figyeltem. Némán ültem be a kocsiba, majd mikor felberregett a motor, megköszörültem a torkomat. – Öhm… Majd kitennél valahol a Pub környékén?

by **Michael Bodwin** Csüt. Dec. 27, 2012 4:29 pm

Ramirez nem kapkodta el a dolgot, szép komótosan megszemlélte az asztalon heverő fegyvereket, majd csak ezután bólintott az egyik fogdmegjének, hogy adja vissza, természetesen, ahogy a nagykönyvben meg van írva, tárat kivéve.
- Igazán rendes magától. – húzom el kissé gúnyosan a szám, hiszen ahogy ő is, én is jól tudtam, hogy mire használta volna, ha elfelejtkezem róla.
Tibu és a férfi közjátéka már nem nagyon érdekelt, hiszen gondolom a köztük lévő kapcsolatra igazából sosem derül fény, ahogy a fiú számtalan álneveinek mindegyikére sem.

Örültem mikor végre már az utcán voltunk és a kocsim felé tartottunk, mert ez az egész ügy jóval túlmutatott azon, aminek indult, a sima és egyszerű ékszerrabláson, és több, mint valószínű, hogy a dolog itt is fog megrekedni és engem majd megkérnek, hogy írjak róla jelentést, majd felejtsem el az egészet, ahogy a jelentésem is szépen eltűnik majd a süllyesztőben. Utálom a politikát és a mocskos összefonódásokat, de hát nem vizelhetek széllel szemben, ahogy a mondás tartja.
- Tibu! – néztem rá megtorpanva a kocsi mellett. – Ki a jó fene mondta, hogy én téged hibáztatnálak bár miért is? Te megtettél mindent, amit lehetett, sőt….. – ráztam meg a fejem. – Csak ez az egész kéz kezet mos dolog, ez az, ami megfekszi a gyomrom és az, hogy ilyen alakok mint ez a Ramirez a képembe röhöghet, mert nem tehetek ellene semmit, pedig a falhoz kellett volna kennem, megbilincselni és bevarrni életfogytiglanra. – vágom be dühösen az ajtót, ahogy beszálltam.
Aztán megrázom a fejem, hogy kiűzzem belőle a dühös tehetetlenség érzését, és inkább igyekszem arra gondolni, hogy a magánéletemben milyen izgalmas és boldog események előtt állok. Ez mindig segít, ha le akarok higgadni.
- Oké, persze, hogy kiteszlek. – kapok észbe, hogy talán válaszolni is kéne.
Mikor már egy ideje a gondolataimba merülve kerülgetem az autókat és néha-néha lopva a mellett ülő srácra nézek, egyszer csak torok köszörülve megszólalok.
- Figyelj csak! Beszéltünk már a kedvesemről, meg a gyerekvállalásról, és hogy lásd milyen egy boldog kapcsolat, amiből nem menekülni, hanem épp ellenkezőleg szorosra fűzni kívánja az ember, meghívnálak……meghívnálak az esküvőmre. – nézek rá kicsit idegesen, hogy vajon érti-e, hogy mit akarok, igazán hálás vagyok neki a segítségért, hiszen, akár holtan is végezhettem volna, ha nem kellően közelítjük meg a dolgokat. – Most lesz 27-én 17 órakor a St. Luke’s Church-ben. Gyere el, legyél a vendégem.

by **Tibutty Tamity** Csüt. Dec. 27, 2012 6:35 pm

Kényelmetlenül toporogtam az autó mellett, miközben elmondta, hogy mi bántja. Jobb volt… jobb volt bele sem gondolni, hogy én is egy voltam azok közül, akiknek neki akart esni. Természetesen „környezet barátiabb”, könnyedebb kiszerelésben (nem tartoztam egy maffiához sem, nem öltem embert), de mit szépítsek rajta – tolvaj voltam. Bűnöző. Ezt figyelembe véve csak egy aprót bólintottam, mielőtt beszálltunk volna a kocsiba. Maradjunk annyiban, hogy nem akartam felhívni magamra a figyelmemet. Aztán vártam a megfelelő alkalmat, hogy érdeklődjek. Nem akartam rögtön, pofátlanul megkérdezni, hogy vajon, ugye nem felejtette el az egyezségünk rá eső részét. Persze nagy volt a kísértés, de a felpaprikázott hangulatához hozzáadva, hogy Mikey végül is egy zsaru és éppen egy rendőrautóban ültem mellette, nem lett valami hívogató az eredmény. Pedig fontos lett volna, hiszen nem akartam többször hibázni. Egyszerűen nem engedhettem meg.
- Hmm? – kaptam felé a fejemet, mikor megszólalt és kíváncsian hallgattam a mondandóját. Aztán a szemöldökömet összehúzva, bizalmatlanul méregettem a kopót. – Nem csapda?... Nem csecsen terroristák ellen kell besegítenem?... Nem a világot kell megmenteni és nem is vallatni akarsz? – Ha mindegyikre egy fejrázás vagy egy nemleges válasz volt a felelet, az arcom rögtön barátságosabb lett… Vagyis, inkább meglepett. – Váó, Mikey, már azt hittem sosem kérded meg! – tettettem túlzott elérzékenyülést, mielőtt komolyra fordítottam volna a szót. – De tényleg kösz… Meglepő, de örülök neki. És ki tudja, talán be is nézek, amilyen jó fej zsaru vagy – vigyorogtam rá, ezzel elfogadva a meghívást.
- Hé… várjunk csak… Hogy lássam, hogy milyen egy boldog kapcsolat, amiből nem menekülni kell?! Ezzel most mire célzol haver?! Láttam már boldog kapcsolatot, azért ne nézzél már ekkora madárnak!…

//Köszönöm a játékot! Very Happy

//

by **Michael Bodwin** Pént. Dec. 28, 2012 10:32 am

Bár mennyire is feszült voltam, azért szélesen elmosolyodtam Tibu reakcióját elnézve, és vadul ráztam a fejem a képtelenebbnél képtelenebb ötletelését hallgatva
Nem tudom, milyen hirtelen gondolattól vezérelve jutott eszembe, hogy meghívjam, valahogy most elkapott a nagy bajtársiasság, de végül is egészen jól éreztem magam tőle és egy cseppet sem bántam meg.
A srác többet segített nekem egy délután, mint az összes kollégám az utóbbi egy hónapban, így minimum ennyit megérdemel.
Persze nem felejtettem el, hogy fizetségképpen miben állapodtunk meg, de az most nem akartam belekeverni, az majd a jövő zenéje.
- Remélem is, hogy eljössz, és elhozod magaddal valamelyik barátnődet. – biccentettem végül, mikor jóformán beleegyezett.
Azért jó volt látni, hogy még neki is eltelt némi időbe, hogy felfogja mire céloztam az előbb és ettől végképp feloldottam és nagyot nevettem, minek következtében, majdnem sikerült meghúznom a mellettünk menő buszt, de most még ez sem zavart.
- Én csak akkor madárnak nézlek Tibu, amekkora vagy. – veregettem meg a vállát kedélyesen, majd nem sokkal később kitettem a kívánt helyen.
- Aztán lássalak ám az esküvőmön! – szóltam még utána és haza hajtottam, hogy végre megcsókolhassam leendő arámat.

//Én is köszönöm, nagyon élveztem Very Happy

//

by **Stryker** Szomb. Május 04, 2013 5:01 pm

//Colt//

Az utóbbi pár hónapban megszaporodtak azok az esetek a városban, amikor valaki rejtélyesen, minden nyom nélkül felszívódik. Bármi is az oka ennek,a legtöbbször az utcán élő hajléktalanokra sújt le, ám 20-ból egyszer megesik, hogy a szerencsésebbek közül is hasonló sorsra jut valaki. Ez utóbbi csoportba kivétel nélkül csak mutánsok tartoznak, bár erre csak rosszindulatú pletykák utalnak, hisz egyiküket leszámítva az áldozatoknak ez nem volt az arcára írva.
A mutánsoknál nehéz megállapítani, mi alapján válogatják az áldozataikat, a csövesek közül viszont a legtöbbet a szabad strand mólói körül látták utoljára, mielőtt végleg felszívódtak volna. Egy hat fős társaság ma is egy lángoló szemeteskuka körül próbál melegedni, a nyárhoz képest szokatlan hideg éjszaka ellenére. Pár száz méterre tőlük egy kopasz manus távcsővel kémleli őket, a jól befűtött kocsijából.
-Azt hiszem ennél többen ma nem lesznek. Na sebaj, ki a kicsit nem becsüli...

by **Steven Cort** Szomb. Május 04, 2013 5:53 pm

Aki a mai világban az én szakmámat akrja űzni, annak meg kell tanulnia űlvasni a sorok között. A rendőrséget aligha érdekli a pár hobó eltűnése, és mióta felmerült a gyanú, hogy az áldozatok főleg mutánsok, Kohler egyáltalán nem erőlteti meg magát.
Épp ezért döntöttem úgy, hogy a kezembe veszem a dolgot. Szakadt ruhában, szakállamat megnövesztve vegyültem el hajléktalanok között. Persze a hatlövetűm nálam volt, és éberen figyeltem. Hetek teltek el eseménytelnül. De ma... Minden idegszálam vibrált. Tudtam, hogy ez az este más lesz. Megsúgták az évszázados ösztönök...
Vártam tehát, fegyverrel a kezem ügyében, féloldalasan állva a kukához, hogy ne vakítsanak el a lobogó lángok. Megint egy ügy... De ezz sem lesz más, mint a többi. Csak a szereplők és a város változik. A történet mindig ugyanaz...

by **Stryker** Szomb. Május 04, 2013 6:07 pm

Egy kocsi ajtaja kinyílik, majd jóval hangosabban be is csukódik a távolban, ezzel egy időben pedig egy furgon is a part közelébe döcög, a csöves csapathoz viszont mindössze egyetlen ember sétál oda, egyenlőre legalábbis. Ez a férfi hajat, és arcszőrzetet egyáltalán nem visel, hosszú bőrkabátot viszont igen, ami elrejti az övére erősített, gyilkolásra tervezett fémtárgyat, illetve a fülében is van egy nagyon apró tárgy, amit csak a legszemfülesebbek vehetnek észre, vagyis az éhségtől, és az olcsó szesztől félig kába csövesek közül senki.
-Szép estét jóemberek - Köszön rájuk a férfi nyájasan - Mondják, mit szólnának hozzá, ha meghívnám magukat vacsorára? Na, nem kell luxus dologra gondolni, csak arról van szó, hogy enyém az egyik közeli étterem, és idegesít a gondolat, hogy ki kell dobnom a maradékot, miközben mások éheznek. Nos, jönnek?
A hangos ováció természetesen elmarad, de ahogy a kopasz hátat fordít a társaságnak, és megindul a kocsi felé, mind az öt csöves egy emberként követi őt.
-Készüljetek, érkeznek a vendégeink - motyogja magában út közben, és ahogy az ajtóhoz ér, az kitárul, és megjelenik...egy csomó kosár, teli kicsit megszáradt kenyérrel, zsemlékkel, és kihűlt húsokkal, illetve egy műanyag edényben némi leves is akad.
--Nos, jó étvágyat. - Jegyzi meg, aztán türelmetlenül dobolni kezd. - Hé, maga nem eszik? Esküszöm, ez a legjobb Cordon Blue a városban! Ne féljen, ingyen van.
Az utolsó mondatokat természetesen Colt-hoz idézi.

by Ajánlott tartalom