Orchard Beach

-Tényleg? - ráncoltam a homlokomat. - Pedig amikor én láttam őt harcolni, az elég... hát... hatékony volt. Ez furcsa. Én biztos nem lógnám el az óráit, sőt, ha megengedi, lehet, hogy egyikre-másikra be is kukkantok. Még sosem vettem részt kifejezetten mutánsoknak tartott órán, kíváncsi vagyok, hogy az milyen lehet. Neked van olyan, amit kifejezetten szeretsz?
Greg kifejezetten derűlátóan ítélte meg a helyzetünket, annak ellenére, hogy a viharjelző már egészen hisztérikusan villogott, én pedig éreztem, ahogy a zsigereim lassan, alattomosan görcsbe húzódnak. Én nagyon is féltem. Elvégre egy száguldó jetski nem éppen életbiztosítás a nyílt vízen vihar idején. Viszont annyira élveztem a nyaktörő rohanást, az ugratásokat, a habokat átszelő látszólag korlátlan sebességet, hogy úgy döntöttem, ha ő nem teszi, én sem aggódok. Persze ez volt az elhatározás, hogy aztán ebből mennyi sikerült... Azért valamennyi bátorságot összekapartam. Elvégre ha tényleg nem lesz semmi gond, nehogy már én rontsam el a szórakozásunkat.
Van egy kis baj... Na, ez volt az a mondta, amit most nagyon nem kellett volna meghallanom, ahogy meglátnom sem azt, amire vonatkozott. Bár, ha már lehetne kívánni, inkább maga a ,,baj" tűnt volna el!
-Istenem, istenem, istenem! - hebegtem egyre a tornádót bámulva.
Ösztönösen szorítottam rá Gregre, mintha az elég biztos védelmet tudott volna nyújtani, ha ne adj' isten utolér minket a katasztrófa.
-Gyönyörű? - nyögtem fel elhaló hangon. - Még hogy gyönyörű! Akkor esetleg, ha egy képeslapon látnám vagy egy magazinban, de ez... Nem akarok meghalni! Ezt ugye... ezt ugye már nem akarod meglovagolni?
Nem értettem, egyáltalán miért állunk még mindig. Hogy vesztegethetjük az időt, amikor most aztán tényleg minden másodperc számított. Menekülnünk kellett volna, ő meg csak ült, és gyönyörködött a tornádóban, amit nem fog érdekelni a rajongása, ha elér minket. Akkor bizony meg fogunk halni.
-Greg, kérlek - nyüszítettem. - Nagyon szépen kérlek, induljunk már el. Menjünk vissza a partra, keressünk valami atombiztos bunkert, zárkózzunk be, és keressünk ott egy ágyat, ami alá bebújhatok! Menjünk... menjünk már!

-Hát ez a tesióra most feltornázta magát a kedvencek közé.
Válaszoltam kérdésére. Más esetben valószínűleg benyögtem volna, hogy az egész iskolás mizéria csak púp a hátamon.
Szemei megy pár milliméterrel kijjebb csúsztak. Lily szorítása levegőt is préselt ki belőlem. Elengedtem a kormányt és felegyenesedtem. Finoman ráfogtam a lány kezeire. Nem levenni akartam csupán megnyugtatásból raktam oda.
-Nyugi... nem lesz semmi baj. Ez csak egy hatalmas tornádó ami HA partot ér csúnya vége lesz... Aggodalomra semmi ok.
Finoman megpaskoltam a kezeit. Aztán a távolban megláttam egy aprócska szigetet. Közelebb volt mint a szárazföld. A lány kérlelésére megadóan sóhajtottam de nem a part hanem a szigetet vettem célba.
-Ott kikötünk és biztonságba helyezem magunkat.
Gázt adtam de a növekvő hullámok megnehezítették a haladást. A vihar vészesen közeledett a sziget felé.
-Na ez érdekes lesz!
Kiabáltam hátra az erősödő szélben. A dolog eléggé ki lett centizve. Ugyanis a vihar széle már a sziget túlvégénél járt nekünk pedig még le kell pattanni a jetskiről.
-Kapaszkodj erősen! Most leszállunk és kifutunk a partra. Igen a vízen, ne aggódj!

Greg reakciója egyszerre volt megnyugtató és hihetetlenül aggodalomkeltő. Higgadt, vigasztaló szavai egyrészt legalább olyan jól estek, mint finom érintése a kezemen, viszont a szavak, amelyeket kimondott... hát mondjuk úgy, hogy nagyon nehéz lett volna őket bárhova is tennem.
-Csak... csak egy... CSAK EGY HATALMAS TORNÁDÓ?! - Alig hittem a fülemnek. - Ha ez neked csak egy hatalmas tornádó, mi az, amikor te is megrémülnél? Ebbe belehalhatunk, a tornádó nagyon veszélyes...
Folytattam volna tovább is, ó, de még milyen szívesen, hiszen épphogy csak kezdtem belelendülni a pánikolásba, de Greg végre irányba állította a jetskit, és már repültünk is (néha szó szerint) a szárazföld felé. Csak hogy nem a part felé mentünk, hanem valami ásónyomnyi kis sziget felé, ami bár nagyobb volt, mint amiről az imént eljöttünk, de azért mégiscsak eléf picurka ahhoz, hogy komoly aggodalmaim legyenek a megbízhatósága felől. Hiszen itt hova tudnánk elbújni? Greg azonban olyan határozottnak tűnt, hogy eszem ágában sem volt tovább ellenkezni.
-Oké, legyen, ahogy te jónak látod - bólogattam beleegyezően, de megint reszketve, bár most a hideg zavart a legkevésbé.
Inkább átadtam az irányítást Gregnek, ha ugyanis rajtam múlt volna, fejvesztett menekülésbe fogtam volna őt is magam után ráncigálva, amivel lehet, hogy még kevesebbet értem volna el. Bár ezt már sosem tudom meg. A lényeg, hogy igaza legyen, mert bár nem ismertem, az a fajta higgadt határozottság, ami belőle áradt bizakodásra adott okot. Talán mégiscsak tudja, mit csinál. Talán megment mindkettőnket.
-A vízen?
Azt hittem, ma már nem tud még egyszer annyira meglepni, mint az előbb, de mégis. Sikerült neki. Igaz rémlett, hogy az előbb is bemutatta már ezt a trükköt, de más dolog nézni, ahogy valaki csinálja, és megint más, amikor nekem magamnak kell utánacsinálni. Összehasonlíthatatlanul más.
-O-o-oké-é... ahogy gondolod...
Bár a kezét nem engedtem el, egek, nem is tudom, minek kellett volna történnie, hogy ezt megtegyem, hiszen úgy féltem, hogy muszáj volt valami támaszt keresnem, de azért, amikor szólt, bátortalanul belelógattam a lábamat a vízbe. Illetve inkább rá, mert nem süllyedtem el, ahogy minden győzködése ellenére számítottam, hanem megmaradtam a felszínén. Akkor már valamivel gyorsabban totyogtam előre, ha még kellet is egy kis idő, amíg végre normálisan lépkedhettem előre, hiszen azért mégiscsak: a vízen jártam!
-Na jó, akkor most már csak találjunk magunknak valami fedezéket - mondtam lihegve, amikor megérkeztünk a partra.

A vezetésre koncentráltam így nem volt időm azon agyalni, hogy mi is az amitől megrémülnék. pedig nem is olyan régen volt rá precedens, hogy minden a szemem elé került, de ezt sosem fogja senki megtudni, tőlem.
-Gyere, olyan lesz mint vízágyon sétálni. Semmi extra.
Nyugtattam közben segítő kezet is nyújtottam. A partra lépve felnéztem a lassan fölénk húzódó tölcsérre.
-Kérdezted mitől ijedek meg... például ettől... Nagy levegő...
Magam hoz szorítottam a lányt, éreztem ahogy egyre kevésbé tapadunk a talajhoz. Aztán lábunkra felkúszott a szikla egésze na térdünkig utána pedig mi süllyedtünk bele a szigetbe. A hűvös szikla lágy puhasággal ölelt minket, mintha egy nagy adag csokipudingba merültünk volna el.
~Hidrogén, oxigén, nitrogén....
Szaladt végig agyamon a levegő összetétele aminek lassan híján voltunk. Végül a lágy ölelés megszűnt, és a tömör szikla helyett egy nagy levegővel teli barlangban találtuk magunkat. A fölösleges anyag egy kis sűrű fémkockaként hevert a lábam mellett.
-Most már vehetsz levegőt. Biztonságban vagyunk.
Simogattam meg Finoman Lily hátát. Őt valahogy most nem volt kedvem elengedni de ha menni akart bármerre is a kuka sötétben akkor nem akadályoztam meg benne.
Apránként egy villanykörte nőt ki a falból, abból pedig egy kábel, le a földre egy rögtönzött akkumulátorba végül halovány, gyenge fény borította be a meglepően nagy helységet.

A vízen járás végül is egészen kellemes sétának bizonyult... volna, ha nem kellett volna közben az életünkért futni.
-Azért majd, ha... elvonult a tornádó... és nem kell így rohanni... megcsinálod még egyszer?... Egész jópofa...
Amennyire eddig Greg épelméjűségét féltettem, amiért nem képes megijedni ,,csupán egy hatalmas tornádótól", annyira dermedtem le, amikor jelezte, hogy valamitől azért ő is tud félni, és ez a valami ezek szerint egészen aktuális volt. Amennyire ésszerű és érthető jelen körülmények között, annyira hozta rám a frászt, mert ha valamitől már ő is fél, attól én el fogok ájulni. Legalábbis. Valószínűleg örök kómába zuhanok a nagy pánikolástól, ahogy magamat ismerem, de szerencsére erre nemigen akadt idő.
Engedelmesen teleszívtam a tüdőmet levegővel, hogy csak úgy duzzadtak a pofazacskóim, mint két gömbölyű léggömb, a mellkasom feszített, a hasam behorpadt, de fogalmam sem volt, hogy meddig kell nélkülöznöm az oxigént, úgyhogy annyit betáraztam, amennyit csak tudtam. Ahogy Greg magához szorított, hozzásimultam, átkaroltam a nyakát, és felkészültem a... hát nem tudtam, pontosan mire kéne felkészülnöm, de nagyon igyekeztem.
Amikor azonban elkezdtünk süllyedni, rémülten kaptam felé a tekintetemet, de hogy spóroljak a levegővel, csak egy kis nyögést hallattam kérdő hangsúllyal. Viszont a folyamat nem állt le, úgyhogy ismét csak annyit tehettem, hogy vakon megbíztam Gregben, visszabújtam az ölelésében, és imádkoztam, hogy tudja, mit csinál.
Végül úgy tűnt, tudta.
-Nahát... - álmélkodtam, ahogy körbenéztem a barlangban. - Ezt hogy csináltad? Mutáns vagy, igaz? Mire képes pontosan a képességed?
Óvatosan végigfuttattam az ujjaimat a falon, de elég valódinak tűnt ahhoz, hogy csupán valami szemfényvesztés legyen. Világítás is volt, pedig majdnem biztosra vettem, hogy nem volt nálunk megfelelő felszerelés hozzá.
-Előhívhatom Inimmát? - kérdeztem reménykedve. - Vagy annál jobban kell spórolnunk a levegővel?

Lily szemlátomást elvolt ragadtatva a rögtönzött barlangtól. Így mialatt ő falat vizsgálta én kicsit otthonosabbá tettem a környezetet. Ez kimerült egy hosszú, háromszemélyes, kinyitható bőrkanapé formájában. Szinte pillanatok alatt emelkedett ki a földből és nyerte el a kívánt formát.
-Gondolom ezek után ez csak egy költői kérdés volt.
Mosolyodtam rá és lehuppantam a kanapéra. Bal kézzel a karfára könyököltem a jobbat pedig felraktam a háttámlára. Fejemmel biccentettem, hogy üljön ide mellém
-Az én mutációm eléggé egyedi és nagy hatalmú, szóval óvatosan kell vele bánni. Lényegében mindennek az ura vagyok ami nem él és kézzel fogható. Úgynevezett részecskék alkotják. Ez képessé tesz az alkímiára, a vízen járásra és még sok másra is. Példának okáért úgy látom a világot ahogy csak nagyon kevesen. Szám szerint ketten. Mennyire vagy járatos a fizika és kémia ezen részein? Atomok, kvarkok példáéul? Ezek hogyan is néznek ki?
Érdeklődtem és kíváncsian néztem rá, mélyen a szemébe, érdekli e egyáltalán az amit mesélek.
-Persze, előjöhet. A levegővel most már nem kell spórolni.

-Az - mosolyogtam rá én is. - Csak kíváncsi voltam, hogy működik.
Mélyet szippantottam a levegőből. Vajon igazi? Vagy most jön majd a mátrixos kérdés, hogy ,,Azt hiszed, most levegőt lélegzel?" Csak nem. Ahogy visszafordultam, ő máris egy kényelmesnek tűnő kanapén ücsörgött, és esküszöm, hogy az előbb az még nem volt ott. De biztos ez is hozzátartozik a képességéhez. Invitáló mozdulatára közelebb mentem, bár a lezseren a háttámlára helyezett karja kicsit elbizonytalanított. Ismertem ezt a mozdulatot, több exemnek is kedvelt ,,rámozduló-mozdulata" volt, ahogy ők nevezték, hiszen nem kell feltűnően, tolakodóan átölelni a nőt, ha leül mellé, már lényegében öleli is. De talán nem kéne rögtön a legrosszabbra gondolnom! Greg kedves srácnak tűnt, én meg csak azért gondolok hülyeségekre, mert még épp hogy kezdett elmúlni a halál félelmem.
-A fizika és a kémia nem annyira az én asztalom - vallottam be a lehető legtávolabb kuporogva tőle a kanapé másik végén átölelve magam elé húzott térdeimet. - De azért olvastam róluk pár könyvet. Azt tudom, hogy a kvarkok azok az elemi részecskék, amelyekből a mezonok és a barionok felépülnek, és mivel feles spinű részecskék, ezért fermionok, ezekre pedig érvényes a Fermi–Dirac-statisztika, ami szerint két részecske nem lehet azonos állapotban, ez jelentős hatással van a rendszer tulajdonságaira. A leggyakrabban elektronokra alkalmazzák. Az F-D-statisztika része az általánosabb statisztikus mechanika és a kvantummechanika elméletének. Ez határozza meg adott hőmérsékleten egy energiaszint átlagos betöltöttségét. Javíts ki, ha tévedek, de azt hiszem, hogy a Pauli-elv is ide tartozik, ami szerint nem lehet két azonos fermion azonos kvantumállapotban szemben a bozonokkal. A két elv pedig szoros összefüggésben áll egymással, mivel...
Elharaptam a mondat végét, és bocsánatkérően néztem rá.
-Ne haragudj. Csak csacsogok itt. Mesélj inkább te, mit kell tudni a képességedről, nagyon izgalmasnak hangzik.
Inimma azonnal felbukkant a hívásomra, és azonnal le is telepedett a térdemre, hogy onnan szemlélje Greget. Ismertem már annyira, hogy bár udvariasan csendben marad, közben azt mérlegeli, vajon elhiheti-e, hogy a férfi nem jelent ránk veszélyt. De nem aggódtam, elvégre én már tudtam, hogy nem, így aztán Inimma is gyorsan megnyugodhat. Addig is finoman cirógattam a fejét, amíg Greg válaszára vártam.

Ütemet doboltam a háttámlán míg le nem ült. Ez a kopogás azonban abbamaradt amikor belekezdett hosszas mesélésébe mi is tud a részecskékről. Szemöldököm lassan felkúszott és érdeklődve vettem ölembe kezeimet. Előre is hajoltam és kissé oldalra billentett fejjel hallgattam a beszámolót. A mese végét egy elismerő bólintással nyugtáztam.
-Ez igen, látom felkészült vagy a témával kapcsolatban.
Bólogattam aprókat, hogy növeljem a pozitív megerősítés mértékét.
Mielőtt folytattam volna a beszámolót előkerült a kis madárka is, tekintetemmel követtem a jószágot. Méregettem, értelmes lénynek tűnt. Fajtájához képest különösen. Aztán egy fáradt mosoly ült arcomra.
-Tudod. Az előbb felsorolt dolgokat mind felül tudom írni és kényem kedvem szerint alakítani. Szublimáltathatok elpusztíthatatlannak vélt ötvözeteket, vizet borrá változtathatom, játszhatok Jézust, Mózest vagy Midasz Királyt esetleg egy csettintésre romba dönthetném fél NewYorkot de ez...
Mutattam a kis madárra előre görnyedve térdeimen támaszkodva.
-Ez nekem nem adatott meg. A teremés mindig is örömmel tölt el, de az élő nekem tabu...
Közben felmerült bennem az a kérdés, hogy ezt most miért is mondtam el? Főleg, hogy ismeri Logant...

Szégyenlős mosollyal legyintettem.
-Áh, mondom, csak olvasgattam. Sokat szoktam bújni a könyveket, elvégre könyvtáros vagyok. Te biztos sokkal többet tudsz a témáról.
Örültem, hogy nem vette zokon, amiért ilyen távol ültem tőle. Nem is volt igazából semmi bajom, vele meg aztán végképp nem, tényleg nagyon rendes srác volt. Csak hát az a kéz a háttámlán...
-Nahát - suttogtam elképedve a beszámolója végeztével. - Hát akkor te... mondhatni már, mindenható vagy. Meglehet neked mindened, még csak dolgoznod sem kell érte. Bármikor emelhetsz magadnak egy luxus villát. Vagy csinálhatsz magadnak ennivalót, pénzt, bármit. Jézusom, akkora könyvtárat tudnál csinálni, amekkorát még ember nem alkotott, és rámenne vagy.... Mennyi? Tíz perced? De biztos neked is van valami korlátod. Vagy nincs? Mondjuk, amit megalkotsz, az örökre meg is marad vagy csak átmenetileg? Esetleg van valami anyag, amivel nehezebben dolgozol? Tényleg hogy csinálod? Mármint... hogyan? Magad elé képzeled és meglesz, vagy vannak láthatatlan csápjaid, amikkel gyorsan gyurmázol egyet, hogy? Látod is az anyagot, amivel dolgozol vagy csak érzed őket?
Elgondolkodva biggyesztettem a számat.
-Akkor végül is értem, miért lógod el az önvédelmi órákat. Neked arra tényleg nincs semmi szükséged. Bármikor emelhetsz magadnak egy erős páncélzatot, vagy akár egy bunkert is. Baj esetén meg tudnál védeni bárkit. Mint... mint most engem - sütöttem le a szemem.
Inimma lassan elfogadni látszott a tényt, hogy Greg nem jelent veszélyt ránk, nem akar bántani minket, és semmi hátsó szándéka nincs. Főleg, amikor ráterelődött a szó. Vidám csipogással ugrándozott előre a kanapé párnájára kettőnk közé, úgy nézett fel Gregre.
-A kettőnk képessége nem ugyanaz - ráztam a fejem. - Te bármit meg tudsz alkotni. Én csak Inimmát tudom előhívni. Te teremtesz, és manipulálsz, nekem csak ő van. Mintha áthívnád a szomszédból a barátodat.
A kismadár felrepült, körbeszárnyalta Greg fejét, majd előtte repkedve rácsipogott, aztán hátra fordult hozzám.
-Ő Greg - mutattam a férfira. - Nem ellenség. Barát. Segített nekem, ne legyél olyan bizalmatlan!
Inimma erre még egyszer végigmérte a szóban forgó személyt, de aztán rászállt a kezére, és finoman megcsipkedte, ami akár egy kézfogásnak is beillett, végül pedig visszarepült a térdemre.
-Egyébként - folytattam ismét Gregre tekintve, de azért tovább cirógatva a kis madár fejét -, lehet, hogy nemsokára többet fogjuk egymást látni. Logan felajánlott nekem egy könyvtári munkát a Xavierben, és én elfogadtam. Elég izgatott is vagyok. Nem sok mutánssal találkoztam eddig, most pedig ott leszek abban az iskolában, ahol mindenki az. Van esetleg valami, amire fel kell készülnöm? Esetleg egy háromfejű kutya az emeleten? - nevettem fel. - Vagy egy fúriafűz az udvaron?

-Ha többet nem is de értem.
Teljesen világossá vált, honnan szerezte ezt a tárgyilagos tudást. Könyvek, azokból is lehet tanulni de a életet minidig is jobb tanárnak tartottam. Ha mást nem is ezt az egyet apámtól tanultam. Széles vigyorra húzódott a szám, kissé hátra is hőköltem.
-Mindenható? Ha tudnék életet teremteni akkor bizonyára de így... Azért köszönöm a bókot.
Biccentettem immáron egy hálás mosollyal arcomon.
-Az attól függ miből lenne a könyvtár. Mint mondtad nekem is vannak bizonyos korlátaim. Egy másodperc alatt 25 tonnának megfelelő anyagot tudok mozgósítani. Azonban egy fűszálat se tudnék megmozdítani pusztán a képességemmel. Furcsa dolog ez...
Vontam vállat beletörődően. Hatalom mániás volnék? Egy kicsit biztos. Vagy csak az alkotási vágyamnak kellene az élő teremtése? Talán.
Inimma vad csipogására felkaptam a fejem és követni kezdtem merre megy, mit csinál. Ahogy közelebb jött kitartottam mutató ujjamat, hogy arra letudjon szállni A Galád ezt ki is használta. Nem is lett volna vele gondom ha meg nem csíp. Halkan felszisszentem.
-Nála ez a hála?- Ráztam le sértett tagomat. Szavai hallatán felfigyeltem és a kellemetlen érzés oda lett.
-Igazán? Jó hogy eggyel több csinos lány gyarapítja majd köreinket.
Megengedtem egy félmosolyt aztán folytattam.
-Felkészülni... hát az új tanároknak van egy beavatás szertartásuk amin a részvétel kötelező az ideje pedig meghatározatlan. Neem, hehe Fúriafűz nincs, csak Szűz Fúria... illetve Azt hiszem már nem szűz de Fúriának még Fúria. Három fejű kutya... Azt hiszem az egyik srác képes átalakulni 3 vagy 4 fejű kutyává... Szóval őt nem érdemes bosszantani.

-Nincs mit - biccentettem mosolyogva, bár nem bóknak szántam. Aztán megvontam a vállamat. - De életet teremteni azért tudsz te is, arra minden ember képes. Nem kell hozzá mutáns képesség. Mármint... érted.
Jézusom, kellett nekem megszólalnom! Amennyire tárgyilagosnak, és egyszerű megállapításnak tűnt a fejemben, így kimondva annál zavarba ejtőbb volt. Még jó, hogy a kanapé jó puha volt, lehetett rajta lejjebb csúszni. Ezt pedig pipacspiros arccal meg is tettem, amíg már csak a fejem búbja látszódhatott ki a térdeim mögül.
-Nem szóltam... - motyogtam cincogó hangon.
A könyvtár ötlete úgy tűnt, őt is elgondolkodtatta, de hamar kiderült, hogy az imént említett korlátok miatt, amiket most ki is fejtett, nem is lett volna olyan egyszerű dolog neki felépítenie. Bár ezek szerint lehetetlen sem.
Inimma túl erőset csíphetett bele a kezébe, mert hallottam, ahogy Greg felszisszent. Azonnal rászóltam hát a kismadárra.
-Gyere ide! - Erre azonnal el is foglalta a helyét a térdemen. - Óvatosabban Inimma, erősebb vagy, mint hinnéd.
A kanári erre félig talán büszkén, de mégis kérdőn csipogott rám, majd visszaröppent Greg kezére, óvatosan végigsimított a kezén, ahol az előbb megcsipkedte, aztán megint visszatért hozzám.
-Bocsánat - szabadkoztam. - Én már hozzászoktam.
Aztán megint elhangzott valami, ezúttal Greg szájából, ami ismét süllyedésre késztetett.
-Ugyan! - sütöttem le a szemem.
Az iskoláról elég bőbeszédűen kezdett el felvilágosítani, én pedig feszülten hallgattam minden egyes szavát, szépen lassan előmerészkedve a fedezékemből.
-Be-beavatási szertartás? - ismételtem kistányérnyi szemekkel meredve rá. - Mi... mi történik azokon? De én... én nem is leszek tanár. Csak könyvtáros. Biztos, hogy... biztos, hogy nekem is muszáj? És tényleg van... Fúria és... négyfejű kutya? Talán... talán mégsem kéne elvállalnom... de már felmondtam... Bántanak ezek a... Fúria... Úristen!... Zárható a könyvtár?

-Na igen... Ez tény, de azzal még várnék egy kicsit.
Kacagtam fel s áthelyezkedtem egy kényelmesebb pozitúrába. Ismét felkönyököltem a háttámlára. Fejemet megtámasztottam a tenyerembe. Két lábamat felhúztam magam mellé és szabad kezemet ölembe helyeztem. Számon kiszélesedett a mosoly amikor próbált mélyebbre süllyedni a fotelban.
-Semmi gond, csak meglepett. ne foglalkozz vele.
Legyintettem flegmán és fejemtől térdeimre csoportosítottam jobb kezemet.
-Igen beavatás, van két diák akik szeretnek kitolni a tanárokkal amolyan légy üdvözölve módon de semmi rossz szándék nincs bennük. Nyugodj meg. Tőlük pedig nem kell félni, jámbor teremtés mind a kettő.
Próbáltam nyugtatni, ebben segítségemre lehetett a kedves mosolygás is ami végig kísérte az elmúlt perceket. Aztán felnéztem a plafonra és elkomorodtam. Vagyis csak a mosoly hervadt le az arcomról.
-Azt hiszem már vége.

Greg nyilvánvalóan nem csinált akkora ügyet belőle, mint én, aki hiába süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb, legszívesebben megkértem volna, hogy nyissa meg alattam a földet, hogy rendesen eltűnhessek. Persze erre nem kerülhetett sor, úgyhogy csak igyekeztem megemberelni magamat.
-Oké - sóhajtottam, s életem legbátrabb cselekedeteként felegyenesedtem, és egyenesen belenéztem a szemébe. - Rendben van. Bocs.
Miután ő is elhelyezkedett kényelmesen, és már ki is nevette magát a balekságomért (amiért egy percig sem tudtam hibáztatni), rátért a beavatás részletezésére, amitől egy cseppet sem lett rózsásabb a hangulatom.
-És nem lehetne... nem lehetne valahogy... mégis kihagyni ezt az egészet? - kérdeztem reménykedve. - Mármint ha ez egy tradíció, feltételezem, nem sokat lehet tenni, de én nem nagyon vagyok olyan... az a fajta, aki... szóval jobban örülnék neki, ha csak kitakaríthatnék, berendezkedhetnék, és elkezdhetnék dolgozni.
Ahogy vidám arcát elnéztem, megengedtem magamnak némely megnyugtató gondolatot, miszerint annyira talán mégsem lesz szörnyű, de teljesen azért nem tudtam elnyomni magamban a megilletődött, lámpalázas énemet, aki irtózott az ilyesmiktől.
Ahogy Greg mosolya eltűnt, úgy kezdtem jobban aggódni, ahogy megláttam, merrefelé nézett, de aztán rajtam volt a kacagás sora.
-Ennek nem örülni kellene inkább? Megmenekültünk, bármikor visszamehetünk a partra. Mi a baj?
A kezeimre támaszkodva kicsit közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban láthassam az arcát.
-Nem érzed jól magad? - kérdeztem, miközben fürkészőn figyeltem. - Nem tűnsz se kipirultnak, sem sápadtnak. Mutasd csak...
Finoman megérintettem a homlokát.
-Lázas sem vagy. Akkor mi a baj?

-Hát ezt nem velem ekll megvitatni, rám fogják mindegyiket de nem én vagyok. Én ilyet tennék annak megadnám a módját.
Kacsintottam egyet és innentől kezdve lezártnak tekintettem a témát. Megilletődve fordultam Lilyhez amikor azt kezdte kutatni, hogy van e valami bajom. Nem értettem hirtelen miből gondolta, hogy egyáltalán van. Ahogy ő is mondta nem vagyok sápadt, melegem sincs, fázni sem fázok. Egy ideig csak megilletődve pislogtam rá míg a lázamat mérte. Felbandzsítottam kezére, pislogtam kettőt aztán érte nyúltam és finoman levettem a homlokomról.
-Baj? Nincs baj. Miből gondolod, hogy lenne?
Kérdeztem és aggodalmas tekintetét kezdtem fürkészni hátha abból megtudok valamit. Kíváncsian vártam a választ. Az ember nem szokott csak úgy aggódni a másikért. Vagy igen?

-Jól van na, csak te olyan... hát elég határozott személyiségnek tűnsz - vontam meg a vállamat. - Gondoltam, ha te mondasz valamit, arra odafigyelnek. De ne haragudj, nem foglak a nyűgjeimmel háborgatni.
Ha a témát nem is feszegettük tovább, nekem azért még volt mi miatt fájjon a fejem, de elhatároztam, hogy majd megkérdezem Logant, nem lehetne-e valahogy kikerülni ezt a beavatást.
Azt ugyan hagyta, hogy megvizsgáljam, legalábbis ellenőrizzem, hogy nincs-e láza, igaz, szerintem nem igazán értette, miért csinálom, ami meg én nem értetem.
-Hát nem tudom, de attól csak nem szállt el a jókedved, hogy már fenyegeti az életünket az a halálos tornádó. Gondoltam, akkor lehet, hogy valami más bajod van.
Az, amikor elkapta a kezemet nem segített éppenséggel hozzá, hogy a szívem legalább egy kicsit normálisabban verjen, vagy legalább a pír, ami végre kezdett elmúlni az arcomból, újból el ne mélyüljön. Pedig kifejezetten gyengéd volt az érintése, és mivel a barlangban eléggé hűvös volt, én meg egyébként is csuromvíz, még jól is esett, hogy legalább a keze olyan jó meleg.
Vagy éppen ettől jöttem megint zavarba?
-Akkor most... elmegyünk? - kérdeztem anélkül, hogy tudtam volna, miért suttogtam.

~Erről lenne szó? Ha mér nem mosolygom már bajom lehet? A nők tényleg minden apróságra oda figyelnek. Az eszem megáll. Nekem úgy kell sasolnom, hogy ezeket észrevegyem.
Feltételezése röviden szólva ismét jókedvre derített. Fel is kacagtam hangosan.
-Neem, dehogy is lombozott le, csak hozzád képest a fal olyan, mintha a paradicsomból a sivatagba löknének. Olyan kopás és kietlen.
Magyarázom lágy hangnemben. Arcizmaim elernyedtek, vonásaim kisimultak. Kissé elmerültem szemei varázsában. Csupán a madárka csipogása zökkentett vissza. Ekkor ránéztem és ahogy Lily suttogni kezdett közelebb hajoltam, hogy jobban halljam. Magam sem tudom miért de szintén suttogva válaszoltam. Talán ez a néhány centi ami közöttünk húzódott nem kívánta meg a hangos beszédet.
-Ha gondolod maradhatunk is.
Egy pillanatra vállára néztem, majd végig a kezén. Libabőrös volt és talán mintha meg is remegett volna.
-Csak nem fázol?

Oké, ez a nap erről szólt! Legyen olyan piros az arcom, mint a paradicsom Greg hasonlatában. Eszméletlen, hogy jöhet ilyesmi egy férfi száján úgy, hogy még csak zavarba sem jön tőle? Vagy talán velem van a baj? Na jó, végül is tényleg elég túlérzékeny vagyok az ilyesmikre, de ő meg egyáltalán nem az?
-Köszönöm - leheltem alig hallhatón, és megkíséreltem elmosolyodni. - Te is nagyon csinos vagy - tettem hozzá illedelmesen, bár tényleg az volt, szóval nem is hazudtam.
Csak ne nézne ilyen... így. Nem is tudtam volna megmondani, pontosan hogy nézett, de a zsigereim már mindenhova csomót kötöttek magukra tőle, ahova csak tudtak. Ajánlatára éppen ezért, bár szívesen mondtam volna rögtön igent, hiszen nagyon is hangulatos volt itt lent a barlangban, meg legalább biztosak lehettünk benne, hogy nem csak a hurrikán szeme volt az, ami becsapott minket a biztonság hamis ígéretével, kicsit nehéz volt kimondani, ha nem is tudtam, hogy miért.
-De, egy kicsit fázom - ismertem be.
De nem ez volt a legnagyobb problémám.
-Greg, megtennéd, hogy... öhm... Hunyd be a szemed.
Ha megtette, kipróbálhattam, tényleg az volt-e a gond, amire gondoltam. És igen.
-Oké, csak igéző szemeid vannak - mosolyodtam el megkönnyebbülve. - Megesik. Mint Inimma. Igaz? - simogattam meg a kismadár szárnyát, aki épp leszállt mellém a háttámlára. - Ő is úgy tud nézni, hogy nem lehet neki nemet mondani, muszáj átengedni neki az utolsó sütiről a cukordrazsét.

Szemöldökeim megugrottak a hirtelen tett kijelentésétől. Még sem olyan félénk, ha bevallja, hogy nem vagyok számára annyira közömbös. De jobb lesz vigyázni. Egy rossz megmozdulás és ez a törékeny bizalom is oda lenne. Bár többször is megbízott bennem és jól jött ki belőle. Végeredményben csak egy mosollyal nyugtáztam a helyzetet.
Kérésére gyanakodva vontam fel szemöldökömet. Végül megtettem, nem tudtam mire készül. Nem tűnt annak a csapjunk a lecsóba csajnak. Időm se volt rendesen végig gondolni a helyzetet már végzett is amivel akart. Kérdőn néztem rá, de a válasz jött magától is.
-Ohh...
A hirtelen kijelentés egy pillanatra zavarba hozott. Belenéztem az övéibe bár azok éppenséggel a madarat fürkészték. Én is oda pillantottam majd vissza rá.
-A tieid is magukkal ragadók.
Még mindig sugdolóztunk. A hangos beszéd nem illik ehhez a félhomályhoz amit a kis villanykörte kölcsönzött a barlangnak.
-Most hunyd be te a szemed.
Ha megteszi átnyúlok a vállai fölött a háta mögé és egy lepedőt terítek a hátára. A puha lágy anyag finoman terül el a lány csupasz reszkető hátán. Elöl finoman igazgatom a szövetdarabot.
-Most már kinyithatod.
Két kezemmel még mindig tartom a szövetdarabot, hogy le ne hulljon róla.
-Így már jobb?
Kérdezem ráemelve kíváncsi tekintetemet az alig párcentire lévő arcára.

Hát ez a nap a bókoké volt. Az újabb, ami elhagyta Greg száját, már nem késztetett pirulásra, bár ennek az volt az egyszerű oka, hogy annál vörösebb már nehezen lehettem volna. Nem is mertem még egy ideig a szemébe nézi. Még hogy magával ragadóak! Ugyan már! És egyébként is! Valaki kezdjen már valamit a pulzusommal, mert ez már nagyon durva, amit művel!
Miután végre megnyugodhattam, hogy csak anatómiai szerencsének nevezhetjük, ami belőle sugárzik, hiszen ilyen szemekkel bárki lett volna megáldva, könnyen bírt volna a meggyőzés és az elgyengítés fortélyához, már jött a vissza-passz, s most én voltam a soros, hogy egy kicsit ne lássam, mi folyik körülöttem. De azért érzékeltem, mi minden zajlott a közelemben. Éreztem a teste melegét felerősödni, ahogy az illatát is. Hallottam a lélegzetvételét, és éreztem, ahogy a szele a vállamat csiklandozta. Aztán valami puha, melengető terült szét rajtam. Egy takaró lehetett vagy egy köpeny, amit gondos aprólékossággal igazgatott rajtam, hogy minél kényelmesebb legyen nekem. Milyen figyelmes!
-Sokkal jobb - bólintottam felragyogó arccal. - Ez nagyszerű, és milyen jó puha és meleg. Köszönöm szépen!
Az arca még egészen közel volt az enyémhez, és nem úgy tűnt, mint aki mostanában vissza akar dőlni, már csak azért is mert egyre csak szorongatta rajtam a leplet, úgyhogy én se tudtam volna elhúzódni tőle. Nem mintha akartam volna, mivel a zavarom már elmúlt, most inkább a lelkesedés vette át a helyét.
-Ez igazán nagyon profi munka volt - mosolyogtam rá, ahogy éreztem a didergés csitulását. - De te nem fázol? Tudsz magadnak is csinálni egyet? Vagy... Logannel mindig osztozkodtunk nálam filmnézés közben a pléden, mert csak egy van nálam otthon. Kéred a másik végét?

A ránk zúduló kellemes csöndet nem akartam megtörni hangommal. Így hát bólintottam egy aprót és hosszan pislogtam egyet. Amolyan váljon egészségedre üzentet küldve a leányzó felé. Vissza helyeztem tekintetemet a lány csinos orcájára. Kutakodtam elvarázsolt tekintetében. Nem éreztem, hogy távolodni akarna. Közeledni pedig nem hinném, hogy fog. Mialatt munkámat dicsérte mérlegeltem végül úgy döntöttem kockáztatok.
Ahogy kiejtette azt a kérdést, hogy fázom e finoman ajkaira tapasztottam az enyémeket és loptam tőle egy csókot. Lassan elhúztam tőle a fejem, feltéve ha nem kívánja folytatni. Nem vittem túl messzire, talán csak egy leheletnyit, mint ahonnan indultam.
-Nem...
Lágyan mosolyogtam és vártam a reakcióját.

Most meg már teljesen megnémult. Mondanám, hogy megsüketült, vagy nem figyelt arra, amit mondtam, de reagált, bólintott, úgyhogy nem csak, hogy hallhatta, de még fel is foghatta szavaim értelmét. Szóval csak beszélni nem akart valamiért. Összefogtam volna én magamnak azt a pokrócot, de elég jól tartotta , és nem akartam udvariatlannak tűnni azzal, hogy arrébb lököm a kezét, bár nem értettem, miért jó az neki, hogy még mindig fogja.
Tekintete, ahogy rám nézett, olyan volt, mintha ki akarta volna nyitni a fejemet, hogy lássa a gondolataimat, hogy elolvasson, mint egy könyvet. Csontomig hatoló pillantása szinte perzselt, nem igazán tudtam, hogy is kéne kezelnem a helyzetet, amiben még azt sem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi váltja ki belőlem ezeket a furcsa, heves reakciókat, vagy hogy egyáltalán, mik ezek a reakciók.
A kérdésemet teljesen indokoltnak találtam, hiszen tényleg elég hideg volt, mindketten vizesek voltunk, és meglehetősen lengén öltöztünk, kettőnk közül pedig csak rajtam volt takaró. Nem volt benne semmi hátsó szándék, semmi piszkos gondolat, én csak tényleg nem akartam, hogy Greg megfázzon. Nem tudom, hogy jutott el innen oda, hogy megcsókoljon.
Márpedig ezt tette. Az egyik pillanatban még nézett rám azokkal az igéző szemeivel, a következő pillanatban pedig már le is csapott a számra. Na jó, az mondjuk talán kissé erős szó, hogy lecsapott, mivel kimondottan gyengéd volt, de akkor is!
Mivel csók közben az egyik száj betapasztja a másikat, nem igazán tudtam kimondani, hogy ,,Te meg mit művelsz?!", úgyhogy csak kérdő hangsúlyú nyögdösések formájában hangozott el. Mikor végre szabad voltam ismét, megkövülten bámultam rá, anélkül, hogy akár egy szót is ki tudtam volna mondani, pedig most már rendesen beszélhettem volna. Aztán a szám elé kaptam a kezem, és felpattantam. Először feldúltan dobtam a kanapéra a pokrócot, de aztán meggondoltam magam, és mégis visszamentem érte, utána viszont olyan messze mentem Gregtől, amennyire csak tudtam.
-Na jó, valld be őszintén - kértem remegő hangon a falhoz lapulva visszaemlékezve a Logannel való első találkozásomra, ami nem volt más, mint az első csókunk időpontja. - Ez lenne a Xavieres beavatás? Ugye azért nem fog mindenki megcsókolni az iskolában?

Jó volt amíg tartott, bár kissé passzív volt a másik fél ezért nem is erőltettem a dolgot. A kockázatok és mellékhatások tekintetében nézze meg a következményeket... Mint akit puskából lőttek ki pattant fel a fotelból majd jött vissza a paplanért. Lelkiekben már készültem a viharra, hogy vajon mi mindennel fog letámadni. Térdeimre támaszkodtam és lógattam a fejem a föld felé. A döbbenet így is kiült az arcomra. Ugyanis nem azt a kérdést kaptam amire számítottam.
Felnéztem és meglepetten fordultam felé. Ez engem is legalább annyira meglepett mint őt a csók. Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Felálltam és összeszedtem magamat és gondolataimat egyaránt.
-Neeem, dehogy is. Ez nem beavatás, ez személyes indíttatású dolog volt. A beavatás nem ennyire... intim. Az egy iskola nem bordély ház... bár bordélyháznak is eltudnám viselni, talán többet is járnék be de... nem ez a fontos... Kicsit elkapott a vágy, bocsánat...
Végig felé fordulva beszéltem, kezemet magam előtt tartva tenyerem felé nézett és nyugi-nyugi-t mutogatott. Mondandóm végére a gesztikuláció is abba maradt.

Olyan levertnek tűnt, ahogy ott ült lehajtva a fejét elkomorodott arccal, és még az igéző szemei is átalakultak szomorú kiskutya szemekké, amikbe ha az ember belenéz, bármit megígér, csak ne lássa ilyen bánatosnak azt a dédelgetnivaló kis jószágot. Szóval persze hogy meglágyultam, és a felindultságom hamar elmúlt, és átadta a helyét a védelmező ösztönnek, hogy megsimogassam a kis buksiját és elmondjam neki, hogy nem lesz semmi baj.
Ebben már az is a segítségemre volt, hogy elmondása szerint ez nem a beavatás része volt, nem kellett attól tartanom, hogy majd ha beköltöztem a Xavierbe, jön még néhány huncut szájú diák és /vagy tanár. Szabadkozására már, ha még mindig egy kicsit remegve is, de azért sikeresen összehozva egy apró mosolyt, ráztam meg a fejem.
-Semmi baj. Azt hiszem... elég hálátlan dolog lenne tőlem, ha azok után, amit értem tettél, most mérges lennék rád. Csak... megleptél. Nem számítottam rá, és... azt sem értem, miért kaptam, de... semmi baj.
Előre nyúltam, és finoman lehajtottam a kezeit.
-Semmi baj - ismételtem halkan, majd szinte kérlelőn tettem hozzá: - Csak... csak ne nézz már így, na. Istenem, hogy tudsz nézni!
Azért reméltem, hogy nem számolta össze, hogy az elmúlt egy percben már háromszor mondtam, hogy semmi baj. És mint tudjuk ennyi ismételgetésnél... De hát azok a bánatos kiskutya szemek! Hát lehet valakire haragudni, aki ilyen szemekkel néz? Mit élettelen tárgyak teremtése! A tekintete sokkal hatalmasabb képességgel bír, még egy telepata sem tudna olyan hatékony lenni, mint ő egyetlen pillantásával.
Óvatosan megérintettem a számat.
-És egész jól csókolsz, csak... hát éppenséggel lényegében nem ismerjük egymást - vontam vállat látszólag lezseren, legalábbis remélem, hogy tudtam tartani a látszatot. - Szóval, ha majd a Xavierben leszünk, nem kell ám kényelmetlenül érezni emiatt magunkat, nyugodtan viselkedhetünk úgy, mintha mi sem történt volna.
Ha valaki megkérdezte volna, hogy ez utóbbit neki mondtam, vagy magamnak, éppenséggel fogalmam sem lett volna.

Zavaromban magam előtt kalimpáltam csuklómmal.
-Csak, hirtelen fellángolás.
Magyarázkodtam a csók miértjéről annak ellenére, hogy nem haragudott meg érte. Amikor csuklómon éreztem a kezeit felnéztem rá. Az addigi szomorú kutya szemek kíváncsi kutyaszemekké váltak és kérdőn fúródtak a lány tekintetébe. Aztán meglepettségemet tetézte az egész jó jelző. Na Most legalább 3-al csökkent az egóm. Aztán sokat sejtetően rámosolyodtam.
-Menne ám ez jobban is... Ha pedig ismerkedni akarsz annak sem látom akadályát.
Kissé lelombozó volt hallani, hogy miként is kívánja kezelni a történteket. Mintha mi sem történt volna. Na erre már úgy éreztem rá kell kérdeznem. Összekapirgáltam gondolataimat mielőtt belevágtam volna a nagy kérdésbe. Ellágyult arccal, finoman oldalra billentve tekintetét fürkészve végül kicsúszott.
-Mintha mi sem történt volna? Úgy értsem, hogy z neked egy rossz emlék amit inkább felednél?
Szavaimból inkább a kíváncsiság tűnt ki, mint sem a számonkérés.

-Oké, oké, értem én - bólogattam. - Hirtelen fellángolás. Elvégre az előbb majdnem meghaltunk, én is még eléggé zaklatott vagyok. Megesik az ilyen. Semmi baj.
Azt, hogy ,,egész jól csókol" valójában bóknak szántam, hogy ne érezze még annál is pocsékabbul magát, mint ahogy már úgy néztem így is érezte, hiszen csak egy kis semmiség volt, az életveszély utóhatása. Rendes körülmények között nyilván nem tett volna semmi ilyesmit.
-Hát... biztos vagyok benne - hagytam rá óvatosan, aztán nagyot kacsintottam. - De inkább tartogasd a még jobb csókjaidat annak, akit szeretsz.
Szélesen mosolyodtam el az ajánlatára. Olyan jól esett, hogy még ezek után is hajlandó lesz hozzám szólni.
-Ó, nagyon örülnék neki, ha jobban megismerhetnélek, elvégre ugyanott fogunk élni, és nem ismerek ott senkit, csak Logant. De biztos sokat fogunk találkozni, és jó barátok leszünk.
Aztán persze megint nem tudtam időben újragondolni, mit is akarok mondani, hogy hogyan, és természetesen sikerült rendesen beletenyerelnem.
-Nem... nem úgy gondoltam - ráztam a fejem kapkodva. - Csak hát... te is azt mondtad, hogy ez csak egy kis fellángolás volt, semmi más. És tényleg az volt, elvégre nem is ismerjük egymást. Nem rossz emlék... mármint a csók nem volt rossz, de... hát, ha egy idegen megcsókol, aztán meg még oda is költözök, ahol ő is lakik... talán jobb, ha a mai nap ezen részét elfelejtjük, hogy ne legyen kellemetlen, ha összefutnánk. Holnap már biztos te is nagyon zavarba fogsz jönni, ha visszaemlékszel rá - tettem hozzá lesütött szemekkel. - Én már most nagyon zavarban vagyok.
Megköszörültem a torkom, aztán én is felfelé néztem a ,,kijárat" felé.
-Azt hiszem, a tornádó tényleg elvonult. Talán elindulhatnánk kifelé, nem?