The Willard Hotel

Aztán végre megpillantottam a lányt, de fogalmam sem volt, hogy hogyan hívjam fel magamra a figyelmet. Egy darabig csak ácsorogtam ott, amíg Réka a számítógépet molyolta, aztán hirtelen elhatározással többször ide-oda sétáltam előtte, hátha felfigyel a fénytörésre, hiszen elég profinak tűnik, hogy a kis változásokra is felfigyeljen.
~ Remélem a többi izomagyúnak nem tűnök fel. ~ reménykedtem.
Láttam, ahogy a lány feszülten ellöki a széket, miután többször felém pillantott, ezért kicsit közelebb lépek hozzá és a fülébe suttogok.
- Gyere! – majd ügyelve, hogy a körvonalaimat halványan láthassa, behúzódok a tűzlépcsőhöz vezető folyosóra, ahol most éppen nincs senki és várom, hogy utánam jöjjön.
Ha ez megtörténik, akkor teljesen visszaalakulok és beszámolok a fenti eseményekről.
- Ezek itt gondolom most azért vannak felbolydulva, mert a két fickó a szobámban értesítette őket. – mondom izgatottan, miközben a lift felé nézek, ahol most száll ki belőle a fenti egyik támadóm. – Nem maradhattam ott, de a tetőre sem akartam nélküled menni, hiszen azt sem tudom mit terveztél, hogy jutunk le onnan. – mondom neki kicsit bűnbánóan, hogy nem sikerült úgy, ahogy eltervezte. – De azt hiszem arra már nem biztos, hogy kijutunk, mert úgy látszik minden kijáratot és menekülő utat lezárnak, most, hogy tudják nem vagyok fogoly.
Talán fel kéne adnom magam, akkor te még elmenekülhetnél. – támad fel bennem a hősiesség. – Ezzel én is megmenthetnélek téged és, ha alkalmam lesz rá, akkor megint használnám a képességemet és meglógok előlük. Na, mit szólsz? – nézek rá izgatottan. – Vagy még az is megoldás, már ha élve kellek nekik, és úgy néz ki, hogy igen, akkor tarts magadnál, mint túszt és sétáljunk ki úgy az ajtón, talán kint egérutat nyerhetünk.
A sok akciófilm, amin felnőttem, azért adott némely ötletet és ezt most szegény Réka nyakába zúdítottam, hiszen olyan pofon egyszerűnek tűntek. Lelkesen vártam, hogy melyiket választja.

- Ki van zárva, hogy feladd magad - mondja Réka csípőből, ám heves tagadása mögött újabb elismerés húzódik.
~Azt meg kell hagyni, van kurázsija a fiúnak. És ráadásul jóképű.~
Réka a tűzlépcsőhöz vezető folyosóról kipillant a hallba. Egy nagydarab, kopasz, fekete ruhás épp lerohan a főlépcsőn és a többiek felé tart. A feszült férfiak azonnal ugranak, már meg sem próbálják a látszatot tartani. Igazi buta, kőfejű parasztok valaki sakktábláján.
A hallban az öreg hölgyek megrökönyödve, két arab úriember érdeklődve, a fiatal recepciós tanácstalanul, egy londíner tehetetlenül, egy csapat fiatal japán diák pedig laptopjaikból felpillantva, egyenesen vigyorogva figyeli az eseményeket.
- Na jó. Tartjuk magunkat az eredeti tervhez. Irány a tető. Itt egy szervizfolyosó, arról nyílik egy személyzeti lépcső.
Réka magával húzza a fiút és ha az nem áll ellen, a hatalmas dísznövények takarásában elosonnak a recepció mellett nyíló lengőajtóig, majd bemennek rajta.
Réka menet közben meglazítja az uniformist a nyakán és az ingen is kiold két gombot, hogy kevésbé zavarja a mozgásban. A mellkasa felett kioldott két gomb rést nyit az ingen és halk csörgéssel előcsúszik a Réka nyakában lógó dögcédula.
Már csak öt-hat méterre lehetnek a személyzeti lépcsőhöz vezető elágazástól, amikor egy nagydarab, fekete öltönybe bújtatott, rövidre nyírt hajú fickó toppan ki eléjük a folyosóra.
Az úriember napszemüveget visel, a zakója legalább három számmal kisebb, mint kellene legyen. Szájából cigaretta lóg ki, arcán buta kifejezéssel néz először jobbra, majd balra.
Ez az a hiba, ami a vesztébe vezeti.
Ha először balra néz, megláthatja Rékáékat, akik épp a lépcső felé közelednek. És még idejében nyúlhatna a zakójából csak kicsit feltűnően kikandikáló pisztoly felé.
Ám mire balra fordul, Réka már előre lendült. Hat méterre van tőle.
A fickó megfordul. Négy méter.
A pisztoly felé nyúl. Két méter.
Kezében emelkedik a fegyver.
Bumm!
Réka elüti a felé forduló kezet. A pisztoly eldörren és a kiröppenő golyó az álmennyezet egy darabját robbantja ki. Szakadt kábelek hullanak alá a lyukból és szikrákat vetve lengenek, miközben gipszkarton és üveggyapot darabok hullanak az álmennyezetből.
A férfi arcon üti Rékát. A nő a falnak esik, ám a következő ütést blokkolja és a bordákat célozza meg.
Reccs.
Ütésváltás következik. A lány alkarja roppan egyet, ahogy egy teljes erejű bal egyenest blokkol, ám a következő ütése a hónaljat éri.
A férfi megrándul.
Állcsúcs, gyomorszáj és térd az ágyékba. Az összegörnyedő férfit arcon térdeli, úgy, ahogy a Sebastien-t elcsábító csinibabával is tette. A férfi orra reccsenve törik el.
Réka még egy ütést mér a tarkóra. A verőember eszméletlenül esik a földre.
Egy himbálózó kábelből kipattanó szikra eléri az álmennyezeten ütött lyukból lelógó szigetelés egy rojtját.
Az anyag lobbanva gyullad be. Összepöndörödik a tűzben, ahogy tovaterjednek rajta a lángok.
Pár másodpercen belül lángra kap az álmennyezet és ekkor riasztó szólal meg, majd bekapcsolnak a tűzoltó szórófejek.
A nő Sebastienre néz. A folyosót pillanatokon belül eső lepi el, ám hiába, a tűz az álmennyezet felett, a szórófejek hatótávján kívül terjed.
- Gyorsan!
Réka gyorsan kifésüli az ujjaival arcából a vizesen letapadó, kiszabadult tincseit és megragadva Sebastien kezét, a lépcső felé húzza a fiút.

Természetesen és persze gondolom inkább a z érzelmekre, mint a logikára építve, Réka elutasítja az ajánlatomat, ami pillanatnyilag olyan nagyszerűnek tűnt a részemről, hogy nem is értettem az elutasítást, de később biztos megbántam volna, ha jól bele gondolok.
Így hát hagytam magam meggyőzni, hogy a tető továbbra is jó ötlet és ellenkezés nélkül hagytam, hogy a lány az általa említett lépcső felé vezessen, miután a hallban a kedélyek felborzolódni látszottak.
Úgy látszott tényleg minden rendben lesz, és én csillogó szemmel néztem, ahogy a lány lazán kigombol az ingén pár gombot, persze gondolom, nem az én kedvemért tette, de jól esett legeltetni rajta a szemem, hiszen nagyon csinos volt, viszont csak annyira nyílt szét a felső, hogy megpillanthassam a nyakában a dögcédulát, amin meglepődtem.
~ Hmm! Ezek szerint katona, vagy az volt! Mondjuk a fellépése és az itteni teljesítménye alapján nem is csodálkozom rajta! Valahol csak meg kellett tanulnia! ~
Mikor aztán pár méterrel a lépcső előtt megjelent a nagydarab fickó, akiről csak a vak nem látta, hogy miféle rémülten torpantam meg, hiszen még nem vett észre minket, de Réka másként gondolta, és már száguldott is a férfi felé, aki lassan fordította felénk a fejét.
Mint egy lassított felvételen láttam, ahogy a fegyveréért nyúl és meg voltam győződve, hogy a lány nem fog időben odaérni. De odaért! Igaz, hogy az utolsó pillanatban, és a golyó a fejem fölött csapódott a mennyezetbe, heves szikrázást és sistergést vonva maga után, de odaért!
Aztán csak bámultam földbegyökerezett lábbal megint, ahogy azt a nagydarab gorillát péppé veri pár másodperc alatt. Mire végre én is eljutottam odáig, hogy segítsek, már vége is volt az egésznek. Csodálattal adóztam a képességének.
Mielőtt megkérdezhetném, hogy nem-e esett nagyobb baja, hiszen annak a férfinek az ütése elég megrázó lehetett, már a nyakamba is kapom a vízpermetet a fenti tűzoltó szórófejekből.
De talán ez elég nagy felfordulást okoz, hogy esélyünk támadjon a menekülésre.
- Oké! – nézek elismerően a víztől csatakos szép arcba, és habozás nélkül követem, akárhova tart, megfogadva magamban, hogy legközelebb én is kiveszem a részem a küzdelemből.

Réka megragadja a fiú kezét és elindul felfelé vele a lépcsőn. Rohanvást, kettesével szedik a lépcsőfokokat, miközben az egész épületben riadó támad. Lába dobognak és ajtók nyílnak ki, egyenruhás személyzet jelenik meg a lépcsőházban. Réka és Sebastien kerülgetni kényszerül a kavargó embereket.
- Ott! Lent! - kiált valaki fentről és Réka felpillant. Férfiak hajolnak ki a korláton, hogy a lépcsőaknán végignézve rájuk nézzenek. Előre szegezik a kezükben tartott pisztolyokat és tüzet nyitnak.
Réka a fal felé rántja a fiút. A lövések visszhangozva dörögnek a lépcsőaknában, sikoltozást keltve, még tovább fokozva a kavarodást. A káosz tetőfokára hág.
- Ne várjuk meg, amíg leérnek! - mondja Réka és tovább rángatja Sebastien-t, hogy a következő ajtón kiérjenek a vendégtérbe. A vörös szőnyeg csatakosra ázott a tűzoltó spriccfecsnik alatt az ajtók sorban nyíltak, ahogy értetlenkedő vendégek jöttek elő a szobáikból.
Harmadik emelet. Még jó pár vár rájuk.
Réka megragadja a fiú kezét és teljes erőből futni kezd a főlépcső felé. Más választásuk nincs. Tovább rángatja a fiút, míg két emelettel feljebb egy dupla mahagóni ajtó nyílik a lépcsőházból
Klub terem
- Ennek nincs kívülről erkélye? Mintha rémlene valami ilyesmi...
- Arra! - harsan a kiáltás egy fél emelettel lejjebbről és a páros lábdobogást hall. Réka hátra sem nézve löki be Sebastient a terembe és utána ugorva becsapja maguk mögött az ajtót, amit be is zár.
- Gyorsan, tolj ide valamit! - kiáltja a fiúnak.

A tűzjelző visítása és a hideg zuhany mindenkit felriasztott és természetesen ez a sok ember a folyosón próbált információhoz jutni, így viszont nem győztük kerülgetni az izgatottan futkosókat. Nem is jutottunk messzire mikor valamelyik fentebb lévő emeletről fel is fedeztek bennünket és már dörögtek is a fegyverek. Sietve húztam be a nyakamat, mintha az megvédett volna valamitől is, de Réka gondolkozott helyettem is és a fal mellé rántott, ahol nem értek el minket a lövedékek. Persze azonnal sokszorózódik a pánik, de legalább valamelyest kiürül előttünk a folyosó.
A lány nem is habozik máris rángat tovább az egyik ajtó felé, ami már a vendégek számára fenntartott folyosó és ahol értetlen emberek kukucskálnak ki a szobáikból és szerintem a viharvert látványunk sem nyugtatja meg őket.
Engem tovább ragad magával Réka és én csak rohanok utána, hogy ne akadályozzam és ne tartsam legalább fel, ha már túl sokat segíteni nem tudok, hisz fogalmam sincs, hogy fogunk ebből az egész slamasztikából kikeveredni épp bőrrel. Mintha az egész szálloda ellenünk esküdött volna, minden sarkon valami rosszfiúba botlunk, mint ahogy most is, ahogy a széles lépcsőkön futunk felfelé újabb kiáltás harsan, de most lentről és nem is olyan messziről.
Egy ajtó előtt torpanunk meg, de még jóformán fel sem fogom mi is az, már Réka be is taszít rajta, hogy alig bírok megállni a lábamon, aztán maga is beugrik és bezárja az ajtót, nekem meg utasítást kiált.
Gyors terepszemle, hogy mi is elég nehéz, ami valameddig is visszatartaná a bérenceket.
~ Talán a biliárdasztal elég lesz egy darabig! ~ feszülök neki a nehéz fa asztalnak, hogy az ajtó felé taszigáljam.
Ha sikerül, akkor lihegve támaszkodok meg rajta és kérdőn nézek a lányra.
- És innen merre? Ha jól látom nincs több kijárat, és előbb-utóbb bejönnek, csak idő kérdése. Az ötödikről meg nincs kedvem kiugrani. – intek az ablakok felé.

Sebastien erőlködve tolja oda a billiárdasztalt az ajtóhoz.
Látva Sebastien erőlködését, Réka már majdnem azon van, hogy odalép segíteni, ám a nehéz asztal csak-csak megmozdul. Csikorogva karcolja fel a padlót, ebből következtet Réka a súlyára. Nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyúlánk fiú megfeszülő, szálkás izmait.
~Lehet, hogy nem edzi túl magát, de atletikus alkatú. És még jóképű is.~
Réka gyorsan kiűzi a fejéből a helyzeten nem sokat segítő gondolatokat. Mag egy széket fog meg, amit oldalra fektetve beékel a biliárdasztal és a kilincs közé.
- Az ajtó falemezes. Nem fog sokáig tartani.
- És innen merre? Ha jól látom nincs több kijárat, és előbb-utóbb bejönnek, csak idő kérdése. Az ötödikről meg nincs kedvem kiugrani.
~Ennél egy kicsit jobb észlelésre számítottam.~
- Erkély, apám! Gyerünk, valahol itt kell legyen a kijárat!
Réka elengedi az ajtót, még gyorsan végigtörölve a tárgyak széleit, amikhez hozzáértek.
Csak remélni tudja, hogy nem maradnak hátra részletes ujjlenyomatok, elég sebtében és kétségbeesve végzi, a nyomeltüntetést.
Ahogy ellép az ajtótól, még hallja odakint a hangokat.
- Főnök, bent van a kis nyomorék, meg egy vadállat ribi is van vele!
- X-Men?
- Nem tudom, nem tűnt mutánsnak...
~X-Men?~
- Mi az az X-Men? - kérdi Sebastientől, miközben sietve végigmegy a klubtermen. - Valami rivális banda? Te tudsz erről valamit?
A klub másik végében feltűnik egy, a bútoroktól eddig eltakart L alakú beszögellés, a terem folytatása. Ahogy bekanyarodnak rajta, feltűnik a hátsó falnál egy dupla, francia üvegajtó, ami az erkélyre vezet. Réka nem is vár, meg sem állva siet oda és zsebkendőbe bugyolálva a kezét, kitárja az ajtót.
Kiérnek az erkélyre. A friss, hideg levegőben végigpillanthatnak a napsütésben fürdő, koloniális stílusú washingtoni belvároson.
- Gyerünk, keressünk valamit, amin felkapaszkadhatunk a tetőre, csak egy emelet! - mondja Réka Sebastiennek.

Mikor Réka felhívja a figyelmem az erkélyre, még mindig azon dünnyögök, hogy akkor is az ötödiken vagyunk. Megint elnézem, ahogy előre gondolkozik és letörli az ujjlenyomatokat, ami persze nekem eszembe sem jutott volna, de hát mentségemre legyen mondva nem nagyon nézek „Helyszínelőket” vagy más egyéb krimit a tévében, mert maga az életem lesz lassan egy merő krimi.
Aztán meghallom a társalgást odakinn, majd a lány kérdését és nagyot nézek.
- Hát te hol éltél eddig, hogy nem hallottál az X-Menekről? Banda? – nyihogok fel a felvetésén. – Öööö….valami olyasmi, csak ők a jó oldalon állnak. Ők a mutáns jófiúk! Egyébként a Xavier Intézetben találhatod meg őket, ha szükséged lenne rájuk. – fejezem be a rögtönzött kiselőadásomat, miközben Réka megtalálja az erkélyre vezető ajtót.
Kilépve megcsap a majdnem fagyos levegő, amitől fázósan össze is húzom magam, hiszen egy szál ingben nem a legoptimálisabb idekinn. Önkéntelenül is lenéztem, de nem lettem okosabb, hogy Réka hogy gondolja a menekülést, egészen addig, míg fel nem homályosított, hogy ő inkább felfelé tervezte.
Én is felnézek, a felettünk tornyosuló homlokzatra, aztán a lányra, aztán körbe, hogy ez most komoly-e. Kutató szemeit követve meg kell állapítanom, hogy tényleg komolyan mászni akar.
Nem mondom a tornateremben és is könnyedén felmásztam a kötélen, de az egészen más szitu volt, mint öt emelet mélység felett lóbálózni. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom. Vagy van?
~ De, hát, ha egy ilyen szuperhölggyel menekülsz, akkor ne sopánkodj, hanem igyekezz bevágódni nála Sebastien. ~ biztatom magam.
- Talán, ha a függönyök zsinórjait összekötnénk? – vetem fel az ötletet, ahogy a földig érő súlyos drapériákra nézek, miközben heves dörömbölés és baljós recsegés hallatszik az ajtó felől.

- Nem egy rossz ötlet - ismeri el Réka - ám nincs rá idő. És nem tudunk kampót rögtönözni.
~Dehogynem rossz ötlet, Réka. Miért csinálod ezt? Na jó, a fiúban erősíteni kell az önbizalmat.~
A nő maga is vacog, összeázott Willard-uniformisa, úgy érzi, ráfagy a metsző hidegben.
- Na várj - mondja és kinyitja a szalon ajtaját. Nem teketóriázik, hanem megragadja az első függönyt és néhány határozott mozdulattal letépi.
Valahol a városban tűzoltó szirénák hangoznak.
- Sietnünk kell! - kiáltja és kilép az ajtón, majd megkapaszkodik a balkon szélén a tetőről lefutó villámhárítóban és kilép a korlátra. Most örül, hogy lábra feszülő, motoros csizmáját nem cserélte le valami tűsarkúra, ahogy a kőkorláton egyensúlyozva megkeresi a kapaszkodókat.
Majd a villámhárítóhoz fogódzkodva felmászik a tetőre és ledobja a függöny végét a balkonra.
- Kapaszkodj meg, felhúzlak! Siess!
A klubból kihallatszik, ahogy betörik az ajtót.
Ha Sebastien megfogja a bordó függöny végét, Réka a magas kémények között egyensúlyozva, a macskajárdára lépve húzza fel magát a meredeken emelkedő, zölden oxidálódó tetőn, miközben szorosan tartja a függönyt, Sebastient is húzva felfelé.
Ha a fiú felér a tetőig, az egyik kémény melletti járdán állva nyúl Sebastien karjai alá, és ha az engedi, felsegíti a pallóra.
Eközben megérzi a fiú arcszeszének az illatát.
Egy vagány és merész, átható, de visszafogott illatú arcszesz, ami tökéletesen illik az elegáns szögletű, nordikus archoz és a fekete hajhoz, és szinte hihetetlen, hogy egy ilyen zöldfülű, tapasztalatlanságát folyamatosan palástolni próbáló személyiség tartozik hozzá.
Réka a fiú szemébe néz és nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el halványan.
Észre sem veszi, hogy kezeit Sebastien két felkarján felejtette.
Ám ekkor egy időben szirénázás harsan, ahogy egy sor tűzoltó a sugárútra fordul, és lövés dörren.
Tőlük pár tíz méterre, a tetőn, egy nyitott csapóajtóból kiemelkedve, az a nő áll pisztollyal a kezében, aki Sebastien-t csábította el. Orrából tekintélyes mennyiségű vér dőlt ki az arcára, morbid körszakállat rajzolva a szép arcra, szeme alatt kék duzzanat látható, ám mindezek ellenére mozog és mérges. Előrenyújtott kezében pisztolyt tart.
Durr!
A pisztoly újra elsül. Ha nem egy hétvégi gyilkos lenne, akkor most Réka és Sebastien holtan hullanának le a tetőről, ám a nő kezében lévő apró fegyver nem a pontosságáról híres, hanem arról, hogy arra használják a civilizált amerikai emberek, hogy pár méterről arcon lőjék vele egymást. A golyók a tetőn pattannak. Szinte elnyomja a dörgést a szirénahad.
A nő elindul feléjük.
~Ez egyáltalán nem vicces~ gondolja Réka és még mindig Sebastien karját fogva koncentrál. Nem tudja hirtelen, mi volt a legutolsó képessége, és hogy az még él-e, de egy kétségbeesett pillanatban előhívja, amije van.
Ekkor a macskajárdán álló páros mindkét tagja láthatatlanná válik, környezetébe olvadva, mint a kaméleon.

Erre a kis elismerésre is felragyogott a szemem, de aztán le is lombozódtam egyből, mikor kisebb hiányosságok miatt mégis elvetette.
Mikor letépte a sötétítő függönyt, fogalmam sem volt mit akar vele, de aztán elképedve néztem, milyen könnyed mozdulatokkal lendíti fel magát a korlátra, majd onnan pár gyors fogással a tetőre. Aztán fentről elém hullott a nehéz anyag és meghallottam az utasítást is. Nem kellett túlzottan bíztatni, hiszen éppen, hogy megragadtam a feljutásom zálogát, abban a pillanatban hallottam, hogy a terem ajtaja nagy reccsenéssel megadja magát az erőszaknak, így nem sokat teketóriáztam. Jó magasra felugorva kapaszkodtam a függönybe, ami velem együtt megindult felfelé, de a gyorsabb feljutás érdekében én is mászni kezdtem, így pillanatok alatt a tetőn találtam magam, ahol Réka segítő keze a körbe futó járdára húzott.
Egy pár másodpercig összekapcsolódott tekintetünk és én elmerültem azokban a gyönyörű, tengerkék szemekben, aztán a lány finoman mosolyra húzta piros ajkait és én nem tudtam megállni, hogy ne viszonozzam, pedig szívem szerint megcsókoltam volna, ha merem.
Ábrándozásomat az utca felől érkező szirénák hangja és egy mellettünk elpattogó golyó szakította durván félbe. Ahogy Réka is én is a felbukkanó alak felé kaptuk a fejünket és legnagyobb megrökönyödésemre Monica-t, a lányt, aki bepalizott pillantottam meg, ahogy céllövészetet tart, amiben mi vagyunk a vadgalamb. Fintorogva néztem vérben úszó arcát, amit, most a bosszú haragja még jobban elcsúfított.
Viszont a kezében tartott pisztoly eléggé nyomatékot adott ezen érzelmeknek és nem hiszem, hogy csak ijesztgetni akart volna vele, holott legjobb tudomásom szerint, élve akartak megkaparintani. Talán változott a terv?
Réka szorosan rámarkolt a karomra, azt hittem el akar rángatni valamerre, de aztán bekapcsolt a képességem és meglepődve láttam, hogy velem együtt a lány is eltűnik.
~ Mi a szösz! Talán már új fokra jutottam és akit fogok az is átalakul? ~
De, ezt azt hiszem ráérek később megvitatni magammal, most mielőbb el kell tűnni innen, nehogy még véletlenül eltrafáljon Monica, már ha egyáltalán így hívják.

- Szóval mutáns vagy - sziszegi a szót a fogai között Réka.
- Hova a büdös lóf.ba tűntetek? - kel ki magából a nő és újra tüzelni kezd. Réka lerántja Sebastient a földre és testével tartja a fiút a macskajárdán.
~Ha már testőrködünk,vegyük komolyan.~
Ahogy a fiú hátára borul védelmezően, karjai átkarolják Sebastien nyakát, arcát pedig végigsimítja a fekete haj. A samponon keresztül is érezhető a fiú testének természetes illata, a széles vállakon húzódó izmok. Réka hirtelen a veszély ellenére is belegondol, hogy hosszú idő után most újra egy hús-vér férfiéhez dörgölőzik a teste, mellei a fiú hátához simulnak, haja pedig a lófarokból végleg kiszabadulva, vizesen omlik Sebastien arca köré.
A mérges nő meglátja, ahogy a két alak lebukik, a kontúrok változását, mintha a világ csak egy program lenne és a textúrák illesztése gyanúsan lassan töltene be.. egy ponton.
- Váááá! - üvölti magából kikelve és a .28-a teljes tárát a levegőbe ereszti, oda, ahol a két mutánst látta.
- Mindjárt kifogy a r.banc - súgja alig hallhatóan, az ajkai közt lehelve Réka egyenesen Sebastien fülébe.
Ha a fiú egy ujjnyit is moccanna, (amit a kényszerhelyzetben tartott izmok kikényszeríthetnek hamar) Réka nem tudja megállni, és intim közelségű ajkai egy apró puszit lehelnek Sebastien fülére.
- Csss, mindjárt mi lépünk.
Jobb keze végtelenül lassan közelít jobb farzsebe felé, amiben a kés lapul...
- Hova tűntetek? Gyertek vissza? - üvölti hisztériásan a nő.
~Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy betörtem az orrát?~
A nő forgótáras pisztolya kifogy.
Réka gyorsan a zsebébe nyúl a késért.
A véres arcú nő elővesz sebtében felkapott, Rékáéhoz hasonlóan zsákmányolhatott uniformisa felső zsebéből egy másik tárat és a pisztolyba illeszti.
- Na neee.. - suttogja Réka és felkel.
A nő újra körbepillant és újra hisztériás rohamban kitörve, körbe forogva lő minden irányba a láthatatlan ellenségekre.
Durr, durr, durr, durr, durr, durr, durr...
Réka kipattintja a kést és felemelkedik.
Durr.
A nyolcadik golyó véletlenül jó irányba száll. A lány bal kulcscsontja körül vér fröccsen. Réka egy meglepett kis hang kíséretében hátrafelé hanyatlik, ahogy kilöki egyensúlyából a golyó.
- Ahá! - kiáltja diadalittasan a nő és a semmiből előfröccsenő vér irányába fordulva futásba lendül.
Réka pedig elhajítja a kést.
A hirtelen megjelenő, forgó, katonai zsebkés a levegőben ívelve száll a nő felé, akitől zsákmányolták. Már csak egy ijedt nyikkanásra marad ideje, majd a mellkasába áll a penge.
A támadó hisztérika, mint egy lassított felvételen, hanyatlik el. Teste hangos koppanással csapódik a meredek francia tetőre, majd rövid gurulás után a mélybe zuhan.
- A tetőn! - hallatszik több férfikiáltás a teraszról.
- Sebastien - mondja Réka és akaratával kikapcsolva a képességet, láthatóvá válik egy kicsit lejjebb, az egyik kéménynek dőlve. Kulcscsontja felett, a bordó egyenruhán egy vörös folt üt át. - Sebastien... Fuss, menekülj, én feltartom őket... Arrafelé, előre, ha tovább futsz a tetőn és a következő kereszteződés felett elkanyarodsz balra, a tömbház másik sarka felett lejuthatsz egy parkolóházba...
Réka kipillant a kémény mögül és látja a teraszon az üldözőket, amint épp tanakodva módot keresnek a tetőre mászással.
- Siess...

Ahogy a csaj számára láthatatlanná válunk, az egyre idegesebb és dühösebb lesz. Artikulátlanul üvöltözve lövöldöz össze-vissza, hiszen fogalma sincs hová tűntünk.
Eközben én Réka alatt hasalok a kis járdán, mivel az első lövések hallatán védelmezőn rám vetette magát, hogy saját testével védelmezzen. És micsoda testtel! Biztos hülye vagyok, de most a közvetlen életveszély közvetlen közelében nekem csak az járt az eszemben, hogy milyen jó lenne végigsimítani azokat a domborodó idomokat és eszeveszettül csókolni azokat a cseresznye piros ajkakat. Szuszogása közvetlenül a fülem mellett hallatszott, és meleg lehelete még jobban felkorbácsolták a vágyaimat.
~ Milyen jó, hogy most hason fekszem! ~ jöttem zavarba egy pillanatra, főleg mikor egy helyezkedő mozdulatomra, még egy futó csókot is kaptam a fülemre, és beszívhattam sátorként rám boruló hajának friss illatát.
Éreztem ahogy a vér az arcomba szalad, de aztán erőszakkal kényszerítettem magam, hogy a jelenre koncentráljak, hiszen, ha jól gondolom esélyem sincs ennél a védelmező őrangyalnál, aki elkényeztetett kölyöknek tart engem.
Miközben Monica veszettül lövöldözött és Réka megnyugtató szavakat lehelt a fülembe, éreztem ahogy valamire készül, ahogy megfeszült a teste.
Amikor egy pillanatra csend lett a lány felugrott, de abban a pillanatban újból felhangzottak a lövések és Monica eszement üvöltözése. Épp megfordultam, mikor megláttam a kifröccsenő vért, ami csak Réka testéből jöhetett, majd a repülő bicskát, ami egyenesen az őrült tyúk mellkasába tartott és eltalálva őt, egy kisebb gurulás után a mélybe lökte.
Az aggodalom és a félelem azonnal kikapcsolta a képességemet, főleg miután megpillantottam a szintén láthatóvá váló Rékát az egyik kémény tövében, ahogy a vállánál egyre terebélyesedő várfoltot is. Azonnal oda rohantam, nem törődve a lentről hallatszó kiabálással.
A sebesült lányhoz rohantam és térdre esve előtte néztem a sebből erőteljesen folydogáló vért.
- Csak nem képzeled, hogy itt hagylak magadra! – ráztam meg a fejem határozottan a sápadt arcába nézve. – És ezzel ne vitázz, mert csak feleslegesen pazarolnád az energiádat. Nélküled nem megyek sehová. Igaz, hogy negyed óráig most nem tudok ismét átváltozni, de ha addig kihúzzuk, újra eltudnánk tűnni. – magyarázom a lánynak, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy én segítettem neki átváltozni. – De mit segítsek? Valamivel el kéne állítani a vérzést! – nézek kétségbeesetten körbe, nem törődve most senkivel és semmivel, csak azzal, hogy most nekem kell megmentenem Rékát.
Aztán eszembe jut valami, amit már sokszor láttam a filmeken is, és igaz, hogy már most is majd meg fagyok, de ez most mind nem számít. Letépem az ingem két ujját és az egyiket szorosan összegyűrve a sebre szorítom, a másikkal pedig átkötöm, hogy ott is maradjon, ezzel legalább azt megakadályozva, hogy elvérezzen.
- Tudsz járni? Mert akkor megpróbálhatnánk az utat, amit javasoltál. – nézek rá halványan mosolyogva és most én adok egy bátorító puszit az arcára, talán valahol kihasználva az alkalmat, hogy nem vág nyakon érte. Azzal a másik hóna alá nyúlok és felsegítem.

Réka előtt enyhén megfordul a világ, nyilván a vérveszteség hatására. Csak most veszi észre, hogy az ég milyen valószínútlenül kék, és hogy ő mennyire, de mennyire esetlenül ernyed el a kéménynek dőlve. A gyönyörű, kék égen magasan száll egy repülő. Olyan magasan, hogy a kondenzcsík szinte azonnal tűnik el utána. A repülőn megcsillan a fény, teste ilyen messzeségből is jól láthatóan aranyba borul a nap fényében, ahogy csak száll nyugat felé.
Réka hirtelen iszonyatosan szeretne ott lenni, a repülő helyében, megszabadulni a kötöttségektől. Egyszerűen úgy érzi, lenyomja a távolság ami az itteni világtól és a magas, fagyos hideg szabadságtól elválasztja.
Hiszen egész életében csak futott, mikor repülni szeretett volna. Mindent akkor vesztett el, amikor igazán fontos lett neki. Nem lenne egyszerűbb repülni, repülni, elhagyni mindent? Hátrahagyni a dolgokat... Kiejteni a kezéből a fegyvereket, még távolról hallani, ahogy csörömpölve hull minden tárgyi, anyagi alá, szabad utat engedve neki...
Hátravetett fejjel mosolyog, ám ekkor megváltozik a kép. Egy fekete hajú, jóképű fiú hajol oda hozzá, kedves arca aggodalmas kifejezést ölt... Enyhén homályos már neki az az arc, de...
Nem, az nem lehet...
- Ahmed? - kérdi Réka elhaló hangon. - Ahmed, habibi... Te vagy az...?
Azonban, ahogy a fiú közelebb kerül, rájön, hogy az nem Ahmed.
~Hogy is gondolhattam?~ megy végig az első értelmes gondolat az agyán.
A fiú különböző dolgokat mond, amire Réka nem figyel, ám a vállára kötés kerül és lassan magához tér.
- Tudsz járni? Mert akkor megpróbálhatnánk az utat, amit javasoltál.
- Sebastien. - mondja Réka, szemét lecsukva, inkább magának, ahogy rájön, hogy a fiú ki és mit keres ő itt vele.
- Persze... Persze, jó ötlet.
Ekkor egy félénk, illatos puszit kap a nő az arcára és egy pillanatra megint megfordul a világ - ezúttal azonban nem a rosszulléttel párosulva, hanem valami teljesen más érzéssel... Valami bódító, szívét hirtelen hatalmas dobbanásra késztető, pulzusát az egekbe tornászó érzéssel...
Réka odakapja a fejét és közvetlen közelről pillant Sebastien mély, sötét szemeibe. A pillantása olyan félénk, mégis, olyan férfias...
Réka végigsimítja az enyhén, férfiasan borostás, mégis fiúsan jóképű arcot... Nem állja meg, hogy ajkai finom mosolyra ne nyíljanak...

Először még furcsán elrévedve néz rám a lány, amitől még jobban a frász jön rám, mert ezek alapján feltételezem a sérülése súlyosabb, mint ahogy gondoltam. Arca sápadtan és verejtékben fürödve néz felfelé, valahová, amit én most nem látok, de próbálok lelket verni belé, mert ha itt maradunk, akkor biztos végünk van. Még ha engem csak el is fognak, őt biztos nem hagyják életben.
Amikor valami Ahmed-et kezd emlegetni rám nézve, akkor már kétségbeesetten szólongatom, hogy térjen vissza a valóságba, hiszen nem bírom egyedül elcipelni, legalább egy kis segítségre szükségem van a részéről.
Erre végül reagál is és már látom a szemén, hogy felismert és talán már a helyzetünket is átlátja.
- Én vagyok igen, Sebastien! – jelenik meg egy megkönnyebbült mosoly az arcomon, és mikor a félénk puszi után megcirógatja az arcomat és halványan elmosolyodik, madarat lehetne velem fogatni.
Ha már kellően rákészült, felsegítem a földről, hogy a vállamra támaszkodva tudjon járni és elindulok a menekülő útvonalon, úgy, ahogy elmondta.
Nem tudom mennyi időnk lehet, míg az üldözőink felérnek a tetőre, mert előbb-utóbb felérnek, abban biztos vagyok, de most csak az érdekel, hogy a lányt kimenekítsem innen.
Nem ölhetik meg! Egy ilyen gyönyörű lány nem hagyhatok prédának nekik, főleg, hogy miattam van itt. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha vele történne valami én meg túlélném. Mikor oda érünk, ahol Monicát elérte a kés, óvatosan, hogy nem okozzak fájdalmat, lehajolok és felveszem az elejtett pisztolyát és a nadrágomba tűzöm hátul.
Most először érzem úgy, hogy sok múlik azon, hogy most férfiként tudok-e viselkedni és megtudom-e menteni azt aki a segítségemre szorul. És ráadásul még nagyon vonzódom is hozzá.
- Meg tudjuk csinálni Réka! Ki foglak juttatni innen minden áron! – suttogom neki, és ezt kamasz szívem minden érzelmével komolyan is gondolom. Tudom, hogy ha arra kerülne a sor, egy percig sem haboznék magamat feladni, hogyha őt megmenthetem ezzel.

Elsőként érkeztem a helyszínre , hogy legyen időm körülnézni. Nem mintha ne tudtam volna betéve már az egész épület alaprajzát, berendezését, személyzeti, vezetőségei összetételét, szóval mindent, de azért nem ártott személyesen is tájékozódni. Ahogy körülnéztem, már tudtam, hogy hosszú este lesz, hiszen az illető, bizonyos Jeffrey Johnson még beszédet is tartott valami jótékonysági gyűjtésről, amiért tartották ezt az egész estélyt Amerika legelvadultabban sznobabb előkelőségeinek a számára. Ezért aztán meg kellett várnom, amíg azzal végez, hogy minél később kezdjék el keresni.
Ami azt jelentette, hogy addig végig kellett szenvednem egy estélyt a sok irritáló barom között, akik azt hitték, hogy segítenek azzal bárkinek is, ha kidobnak vagy fél milliót az ablakon, hogy az est végére összeszedjenek talán ötvenezret. Próbáltam lélekben felkészülni, hogy agyilag is kibírjam az üres, öntömjénező, fölényes fecsegésüket, meg az idétlen ruhámat is valahogy elviseljem, aminek az egyetlen előnye, azon kívül, hogy a többi páváskodó dáma is hasonlóban illegette magát, hogy remekül takarta a lábamhoz erősített fegyvereimet. Alig vártam, hogy vége legyen ennek az estének, és végre visszabújhassak a normális gönceimbe, de az még messze volt. Először meg kellett szolgálnom a pénzt, amit a maffia ígért Johnson haláláért. Azt már az ő emberük intézte, hogy a nevem (Mayumi Asaka) felkerüljön a vendéglistára.
Lassan szállingózni kezdtek az emberek, és alig fél órával az érkezésem után, már szinte mindenki ott volt, akit meghívtak. A célpontot is hamar kiszúrtam, de természetesen csak tisztes távolból figyeltem, ahogy három másik csokornyakkendős pacákkal beszélget. Johnson azok közé tartozott, akiket nagyon nem sajnáltam megölni. Bár nem kenyerem a válogatás, de az ilyen helyzetekben valahol még örömmel is tettem, amit tettem. Johnsont már számtalanszor megvádolták kiskorú molesztálásával s drogkereskedelemmel (ez utóbbi miatt akarta a maffia holtan látni, mivel túl hatékony volt, és kezdte őket kiszorítani a piacról), de ő mindig megvásárolta a védelmét, így sosem sikerült lecsukni. Minimális kétségem sem volt hát afelől, hogy helyesen teszem-e, amire készülök.
Pezsgővel a kezemben sétáltam ide-oda, mintha csak a termet csodálnám, de valójában azt néztem, milyen akadályokba ütközhetek. Biztonságiak az ajtó előtt. Ugyan! Ne röhögtessenek! Kamerák három helyen elhelyezve. Az ég szerelmére, hát több a vakfolt, mint, amit vesznek is. Meg persze a tömérdek ember, de az sem feltétlenül probléma, ki lehet őket is játszani.
Felkészültem. Semmi sem állhatott az utamba. Már csak azt kellett megvárni, hogy elteljen az a kb. egy óra, amíg végre elhangzik az a beszéd. Akkor aztán munkához láthattam én is.

Már az őrületbe kergettem saját magamat akkor mikor fel kellett öltöznöm. Biztos voltam benne, hogy King százados csak azért ajánlott engem erre a jótékonysági esten való részvételre, hogy bosszút álljon a hiányzásaimért. Különben miért vigyorgott volna annyira, mikor behívatott az irodájába és átadta a meghívót, mondván vegyem megtiszteltetésnek, hogy képviselhetem a testületet ezen a nemes összejövetelen. Már akkor gyanús volt a dolog, de mikor elolvastam, hogy miről is van szó, kik vesznek részt rajta és, hogy mit kell viselni, hát akkor már tudtam, hogy most ott hon Derek biztos halálra röhögi magát rajtam.
Természetesen nem volt a ruhatáramban szmoking, így bérelnem kellett egyet és már az öltözködés, főleg a nyakkendő megkötése is komoly kihívás elé állított, végül az internetről töltöttem le, hogyan kell megkötni, de végül úgy, ahogy sikerült.
Mikor már úgy éreztem minden a helyén van, akkor belegyömöszöltem a lábam a vadonatúj alkalmi cipőbe, ami már most kényelmetlen volt és tudtam, hogy nem kell sok idő és í kínok kínját fogom kiállni benne. A hónaljtok sehogy sem fért el a szmoking alatt, hogy ne dudorodjon ki látványosan, így kénytelen voltam a bokámra csatolni egy pisztolyt, de már ettől is ki voltam, hiszen mire onnan előhalászom, ha baj van, addigra régen lelőttek. Persze az is más kérdés, hogy mi a fene lehetne egy ilyen bulin, amin a város krémje jelenik meg. De hát a megszokás nagyúr és én már meztelennek éreztem volna magam fegyver nélkül.
Mikor megérkeztem a taxival, már javában állt a bál. Átadtam a biztonságiaknak a meghívót, akik kicsit bizalmatlanul méregettek, de aztán szó nélkül tovább engedtek. Látszott, hogy van jó pár őr, nagyon ügyeltek a biztonságra. Belépve az ajtón, eszembe jutott, hogy el kellett volna hoznom Aya-t, de aztán rájöttem, hogy egy ilyen puccos buliba őt hat lóval sem lehetett volna berángatni, így aztán nagy sóhajjal elkaptam az első arra járó kétlábú bárpultot és addig nem engedtem el, míg le nem hajtottam gyorsan két pohár pezsgőt, egyet meg magamhoz vettem kísérőül, hogy ne érezzem magam egyedül, míg körbejárom a terepet és végig szenvedem a beszédeket, amik szép számmal lesznek az este. Ennél még a fogda is jbb lett volna, de legközelebb ezt a századosnak is megmondom….már persze, ha nem néz rám azokkal a vesékbe látó tekintetekkel.
Míg magamban morfondírozok, megakad a szemem egy gyönyörűséges hölgyeményen, aki nekem háttal áll, de az alakja és a földig érő gyönyörű ruhája egyből odavonzotta az ember tekintetét. Azok a szépen gömbölyödő vállak és más testrészek. Hmm! Olyanok, mint az én drágámé, talán nem ártana közelebbről megismerni ezt a tüneményt. Közelebb érve kedvem lett volna rápaskolni a formás hátsójára, de aztán rájöttem, hogy ez elég érdekesen vette volna itt ki magát, így csak megköszörültem a torkom.
- Bocsásson meg kisasszony, de Ön elbűvölő jelenség ebben a sivárságban.

Már teljesen képben voltam mindennel, amit eddig rajzokon, képeket láttam, azt most már testközelből is megvizsgálhattam. Több lehetséges menekülési útvonalat is megterveztem fejben, osztottam-szoroztam, hogy a legrosszabb esetben is hány másik embert kell majd feláldoznom, melyek azok a fegyverek, amelyekre szinte biztos, hogy szükségem lesz, és vajon eléggé kézre esnek-e, és így tovább. Szóval eléggé elmerültem a gondolataimban.
Töprengésemet egy férfi zavarta meg, aki a hátam mögé lépve Shakespeare - i szonettbe illő mondattal próbált az idegeimre menni. Rendes körülmények között egyszerűen csak hátralöktem volna a könyökömet, hogy minél szűkszavúbban, tehát időtakarékosabban zárjam le a kínlódást, de a hang meglepően ismerősen csengett. Felvont szemöldökkel fordultam hát meg, és mikor szembe találtam magam Mike-kal, egészen leesett az állam.
-Te meg mit keresel itt? - Végigmértem tetőtől talpig. - És mi ez a hacuka? És álljon meg a menet! - Itt csípőre vágtam a kezem, ahogy vádló tekintetemet a szemébe fúrtam. - Te más nőket szólítasz le, ha nem vagyok melletted? Ezt mégis hogy...
Ekkor Johnson elindult a terem másik vége felé, hogy más éppen érkező vendégeket is köszöntsön. Sietős mozdulattal toltam hát félre Mike-ot.
-Menj arrébb egy kicsit. Akkora vagy, mint egy ház, nem látom tőled... nem látok tőled semmit! A fenébe!
Johnson egyenesen felénk tartott, és addig meg sem állt, amíg be nem ért minket. Ott aztán széles mosollyal üdvözölte Mike-ot...
-Michael Bodwin, igaz? - szólt, és kézrázásra emelte felé a jobbját. - Igazán örülök, hogy megismerhetem, a főnöke ódákat zengett magáról. Ha jól emlékszem az adminisztráció terén való fáradhatatlansága és a humán erőforrás szemináriumokon tartott pontosság és túlóra fanatizmus témájú előadásait emelte ki. Igazán szívből gratulálok az elért eredményeihez. Remélem jól érzi majd magát az este.
Aztán hozzám fordult. Mosolya elmélyült, és bár a kézfogásunk egy kissé furán alakult, mivel később jöttem csak rá, hogy ő inkább kezet csókolt volna nekem, én viszont úgy megszorítottam a kezét, hogy utána egy kicsit meg kellett masszíroznia, de ez nem szegte senki kedvét.
-Kisasszony, öröm Önt itt látni. A legutóbbi filmje, úgy tudom, csupa pozitív kritikát kapott.
-Ha maga mondja - vontam meg a vállamat egykedvűen, és egy hajtásra kiittam a pezsgőmet.
Johnson arca erre egy kicsit megrándult, de nem engedett úriember hozzáállásából.
-Nahát, egy igazi ínyenc - nevetgélt Mike felé kacsintva. - Mondja, hölgyem, tetszik az estély? Beteg gyermekek számára gyűjtjük a pénzt, de azért remélem, az adakozáson kívül a szórakozásra is jut idő.
-Arra mérget vehet - legyintetem. - Bár szerintem azok a kiskölykök több hasznát vennék, ha a ma estére fordított pénzt egyenesen rájuk szánták volna, és ha valakinek még támogatni akadt volna kedve, megtehette volna anélkül is, hogy kárpótlásul elverjék a gyerekek pénzét egy ízléstelenül giccses bulira. Így leginkább csak a látszatot akarják fent tartani, hogy nem azért járnak bálokra, mert rohadt gazdagok, akik nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, hanem mert rohadt gazdagok, de ugyanakkor áldott jó lelkek.
Elgondolkodva néztem körbe, és egy arra járó pincér tálcájára helyeztem a kiürült poharamat, helyette pedig levettem magamnak egy másikat, ami csordultig volt jól behűtött Martinival, amihez még olívabogyót is adtak.
-De ahhoz képest, hogy milyen képmutató itt mindenki, egész jó a pia.
Johnson eddigre már vakondtúrásnyi szemmel bámult rám, arcán pedig még az eddig erőltetett mosoly is eltűnt. Végül felsóhajtott, és barátian karon veregette Mike-ot.
-További jó szórakozást! - biccentett felé, és eltűnt a sokaságban.
-Szeva, Jeffy! - integettem neki, majd bekaptam egyszerre mindkét olívabogyót. - Még egy ilyen seggfej kis mocskot! - morogtam.
Visszafordultam Mike-hoz. Nem mondhatnám, hogy nem örültem annak, hogy láthatom, de az sem lett volna igaz, hogy a legjobbkor futottunk össze.
-Nézd - kezdtem fojtott hangon, óvatosan pásztázva a körülöttünk állókat, hogy senki ne hallgatózzon -, nem éppen a kellemes időtöltés gyanánt jöttem ide. Én itt most dolgozni próbálok. Szóval vagy menj el, vagy csukd be a szemed, de nekem ezt ma muszáj lesz elintéznem. Tudom, hogy zsaru vagy, és meg kéne akadályoznod, de édesem - simogattam meg az arcát -, ez még neked se fog menni.
Újat kortyoltam a Martiniből.
-Itt ma vér fog folyni.

Mikor a hölgy megfordult én már vártam, hogy megpillantsam az arcát, és…..és akkor megláttam ….AYA-t!
- Hogy én mit keresek itt? Te mit keresel itt? Nem hiszem, hogy bérgyi….szóval téged is meghívnak egy ilyen eseményre! – próbálom a döbbenetemet és a meglepődésemet szavakba önteni. – És….és…nem is szólítok le nőket! Csak….csak olyan ismerősek voltak az idomaid, hogy muszáj volt megtudnom ki az! – nyögöm ki kétségbeesetten a vádakra, míg szabályosan félre nem söpör az útjából. – Mimimi? Mi az? – követem a tekintetét és ekkor látom meg a felén közeledő házigazdát, aki fülig érő szájjal, barátságosan üdvözül.
Mit nem mondjak nagyon gőzöm nem volt, hogy ő kicsoda és miért is van úgy oda értem, de ezt pár perc múlva már legalább megtudom, miközben mindvégig rázza a kezem, alig bírok megszabadulni tőle.
~ Ezt a pofátlanságot Derek! Még a végén a nyakamba sóznak valami irodai melót, mert kiválóan tudok körmölni! ~
- Hogyne Mr. Johnson! Remekül érzem magam, csodálatos az estélye! – vigyorgok, mint a vadalma, miközben fel tudnék robbanni.
Mikor aztán a boldogság hormonjaitól megrészegülve, már Aya-t vette célba, kezdtem megkönnyebbülni, egészen addig, míg szívem szerelme meg nem szólalt, akkor viszont majdnem kiköptem a pezsgőt, amiből éppen lenyelni készültem egy kortyot, és aminek következtében heveny köhögő roham kapott el.
Kétségbeesetten próbáltam először a szememmel jelezni a lánynak, hogy a pikírt megjegyzései most nem épp helyén valók, aztán már kézzel-lábbal igyekeztem magamra vonni a figyelmet, de mikor a férfi is felém fordult, ismét boldog mosolyt honolt az arcomon, holott egy tizedmásodperccel előtte még élve nyúzást ígérő tekintettel meredtem az én egyetlenemre.
Végül a házigazda sem bírta tovább fenntartani a látszatot és mielőtt teljesen romokban hevert volna a magára erőltetett úriember álcája, elbúcsúzott tőlünk.
- Hát ezt meg miért kellett csinálnod? – kérdeztem mikor hallótávolságon kívül ért. – Ki akarsz rúgatni vagy azt akarod, hogy valahol az Északi sarkon irányítsam holnaptól a forgalmat? Mert akkor nagyon jól haladsz, hogy elérd.
De még be sme fejeztem a mondanivalómat, mikor felfogtam, hogy Aya miről beszél.
- Hogy te itt dolgozni? Na ne! Ezt ugye nem mondod komolyan? – nézek rá kikerekedett szemekkel.
De sajnos nem látom, hogy kacagásban törne ki, így kénytelen vagyok feltételezni, hogy igenis komolyan beszél, ezért gyorsan leemelek még két pohár pezsgőt a mellettem elsuhanó tálcáról és egy hajtással kiiszom egymás után őket.
- Aya, édesem, egyetlen aranyvirágom! Most karon foglak és haza megyünk! Aztán az ágyban átbeszéljük, hogy ki is az akinek nem fog menni! Na, mit szólsz? És hagyjuk, hogy a vér helyett inkább csoki folyjon abból az aranyos kis szökőkútból, ott a szoba közepén. – karolok bele és igyekszem átkarolni a derekát, és közben rájönni, hogy ez alatt a szépen rásimuló felső alatt, vajon hol rejteget valami fegyvert.

-Most hülyéskedsz? Nélkülem nem is rendeznek előkelő estélyeket! Én vagyok minden társaság szíve-lelke! - jelentettem ki a legkomolyabb hangomon Mike értetlenkedő megjegyzésére.
Miután Johnson elment, persze kiakadt, hogy miért is voltam... olyan, mint mindig, de nem nagyon zavart. Hadd puffogjon, egyébként is olyan aranyos, amikor mérgelődik.
-Emiatt nem kell aggódnod - biztosítottam. - Nem fog beárulni, ígérem. Ne félj, amíg engem látsz, addig nem eshet bajod.
Tovább pampog, hogy én ugyan nem, ő meg ugyan de, és majd én meglátom, hogy, és egyébként is! Nem nagyon figyeltem rá, Johnsont kellett szemmel tartanom, de persze a szelektív hallásom azért működött.
-Drágám, ha végre ágyba kerülünk, nem hiszem, hogy sok lehetőségünk lenne beszélgetésre - vigyorogtam le nem véve a szememet a célszemélyről.
Az andalgós zenére többen táncba kezdtek, és sajnos ez alól én sem maradhattam kivétel.
-Nekem adná ezt a táncot, ifjú hölgy? - lépett oda hozzám egy fiatal férfi magabiztos mosollyal.
-Hogyne - bólintottam rá se nézve. - A magáé az egész.
Miután csalódottan eloldalgott, nekem sem lett rózsásabb a hangulatom, mert Johnson is a lassúzók tömegébe vetette magát egy rózsaszín, habos-babos ruhás hölgyikével. Nem veszthettem szem elől, és az előzőhöz hasonló incidensből sem akartam többet, úgyhogy kézen fogtam Mike-ot és a táncolók közé vonszoltam.
-Remélem, tudsz táncolni, mert én nagyon nem - vallottam be neki.
Gyors mozdulattal a derekamra húztam a kezét, én pedig a vállába és a kinyújtott kezébe kapaszkodtam. Próbáltam a többi nőtől ellesni a lépéseket, de a hatalmas szoknyáktól nem láthattam a lábukat, viszont a kezüket igen, úgyhogy még egy darabig egy helyben kellett toporognunk, mire végre sikerült lemásolnom a helyes tartást, és a megfelelő módon ráhajtogatni az ujjaimat Mike kézfejére és vállára.
-És most? - néztem rá tanácstalanul. - Hogy kell ezt csinálni?
Én csak a szakmámbeli mozgások koreográfiáját ismertem, itt azt se tudtam, merre tegyem meg az első lépést.
-Utoljára akkor zavart, hogy ilyen magas vagy, amikor még egymás ellen harcoltunk - dünnyögtem, mert ilyen közelségben még szembetűnőbb volt az a két fej különbség, ami köztünk volt. - Vagy ez táncnál nem számít?... Ja, és egyébként ne nagyon lépj a lábamra - jutott hirtelen eszembe. - Nem lenne túl biztonságos - magyaráztam jelentőségteljes pillantással.

Hát mit ne mondjak, nem nyugtattak meg Aya szavai, mivel már ismertem őt annyira, hogy ha dolgozni jött ide és még azzal vígasztal, hogy egy prominens személyiség, aki az est házigazdája, nem árul be, akkor ott nagy baj van. Főleg ha ezt Aya intézi!
Ahhoz meg egyenesen vaknak kellett volna lennem, hogy ne szúrjam ki, hogy a szeme sasként követi Johnson minden mozdulatát. Hajaj! Ebből oltári nagy botrány lesz, ha mi most itt ketten elkezdünk macska-egér harcot vívni.
Persze azért a szavai sem kerülik el a figyelmemet, főleg, ha róla és az ágyról van szó.
- Na erre célzok én is! Mi lenne, ha meggyorsítanánk azt az ágybakerülést? Mi lenne, ha felmennénk azon a lépcsőn, - intek a szememmel az emeletre kanyargó feljár felé, - és megnéznénk van-e valami kényelmes is ebben a házban, mondjuk egy széles ágy. – nézek rá vágyakozó tekintettel és az egészet komolyan is gondolom, és még talán a gyilkolászásról is lekésne közben.
Mikor megszólal a zene és a fél társaság táncra perdül, máris le akarják csapni szerelmemet a kezemről, amin persze nem csodálkozom, hiszen olyan dögösen néz ki, hogy ez másnak is szemet szúr, de azért örülök, mikor a fickó kosarat kapva elkullog és Aya engem rángat fel a táncparkettre.
Hát kicsit berozsdásodtam már tánc terén, de azért még talán elboldogulok, ha az a lány van a karjaimban, akiért még egy Kardfoggal is szembe szállok.
Mikor Aya kellőképpen felkészült a feladatra, úgy gondoltam itt az idő, hogy azok a gyönyörű szemek, ne a házigazdát fürkésszék, hanem az én szemembe tekintsenek tüzesen és aztán elalélóan. Szorosan magamhoz húztam a derekát, hogy érezze minden rezdülésemet és finoman irányítani kezdtem a testét. Mivel a bő szoknya most már nem volt akadály köztünk, így máris érezhettem, hogy milyen érdekes dolgokat rejteget azokon a formás combokon.
- Úgy érzem, hogy lassan majd mégis eloldaloghatnánk azok felé a lépcsők felé. A zsaru ösztöneim azt mondatják velem, hogy rossz kislány vagy és muszáj lesz a szoknyád alá nyúlnom, azt meg nem szeretném ennyi ember előtt, mert még megszólnának. – harapok bele a fülébe, hogy végre rám figyeljen.

-A zsaru ösztöneid? - visszahangoztam vigyorogva. - Szóval miután elmondtam neked, hogy gyilkolni készülök, a zsaru ösztöneid megsúgták, hogy rossz kislány vagyok? Szép, nyomozó úr, nagyon szép!
Azért persze tánc közben is időnként kénytelen voltam Johnson felé tekinteni, de egyenlőre, úgy tűnt, nem készül elpárologni, inkább csak tovább vonaglott azzal a rózsaszín habcsókkal, akin annyi arcfesték és ékszer volt, hogy azok eltávolítása után akár egy császárpingvint is találhattunk volna az agyonfodrozott, - csipkézett ruhában.
-Na most akkor tisztázzuk - dünnyögtem, ahogy igyekeztem arra mozogni, amerre Mike vezetett. - Szóval ez az egész csak arra megy ki, hogy az emberek egy helyben forogjanak, mint egy béna ringlispíl? Ennek meg mi értelmeeee... - Itt került a fülem a szájába, én pedig kellemes borzongással hunytam le a szemem, és halkan felsóhajtottam. - Azt hiszem, már értem. Nem is olyan rossz táncolni!
Valóban nagyon élveztem az események alakulását, hiszen nem is tudtam, hogy ez az elfoglaltság ennyire élvezetes lehet. Na, de szerencsére itt volt nekem Mike, aki megtanított még erre is.
-Elnézést, elrabolhatnám a hölgyet?
Mérgesen fordultam az ismeretlen férfi felé.
-Álmodozzon csak róla, perverz állat! - sziszegtem neki megvetően. - Az én fülemet, csak ő harapdálhatja! Keressen magának másik táncpartnert!
-Bocsánat, de én... - hebegte a hoppon maradt iszonyú töménységű döbbenettel a hangjában.
-Tűnés! - pirítottam rá újból.
Amint elsietett mellőlünk hirtelen olyan képpel, mintha elmebajosra talált volna, felháborodva fordultam Mike-hoz.
-Te elhiszed ezt? - füstölögtem. - Milyen emberek vannak! Mintha Kardfog tartaná nekik a viselkedéstant. Na, de már nem is kell a fülem? - kérdeztem kicsit elszontyolodva, de aztán reménykedve faggatóztam tovább: - Vagy ilyenkor már mást kell csinálni? Ne kímélj, jó tanuló vagyok!

- Már bocsánat, csak annyit mondtál dolgozol, na meg, hogy vér fog folyni! Gyilkolásról szó sem volt! – suttogtam továbbra is a fülébe, úgy mintha csak azt beszélnénk meg, mit főzünk vacsorára.
A fülrágcsálás közben méh a dohogást is abbahagyta, így nem tudtam meg, hogy mi értelmes dolgot is keresett volna a táncban azon kívül, hogy büntetlenül lehet olyan szorosan összetapadni, amit egyéb helyzetekben megbotránkoztató pillantások kísérnének.
Mondjuk a kezeim nekem is néha kicsit az illendőségi határ alá tévedtek a derekáról, de hát az vesse rám az első követ, aki egy ilyen nőnek ellent tud állni!
Aztán mielőtt még nagyon belemelegedtünk volna a „piszkos táncba” máris újabb kéretlen hódoló állt meg mellettünk. Nem is tudom hová tette a szemét, hogy volt képe megzavarni minket! Már éppen készültem a tudomására hozni, hogy hol is rabolhat magának hölgyet, mikor Aya megelőzött.
Elismerően néztem az én tűzről pattant amazonomra, aki ilyen jól helyre tette ezt a szánalmas férfit, aki más partnerével akar páváskodni.
- De gyorsan tűnés, mielőtt begorombulunk! – tettem még hozzá olyan hideg mosollyal, ami reméltem elveszi a további kedvét a legyeskedéstől.
Miután a fickó elporzott, mintha az ördögök jártak volna a sarkában, és Aya diszkréten, hogy a közelünkben állók is felkapták a fejüket, felajánlotta a további tánchoz a fülét, ás más egyéb testrészét, már nem törődtem az ilyen kis nyálgombócokkal.
- Azt hiszem édesem kicsit félreértetted a tánc lényegét, de nekem így tetszel, ahogy vagy. – vigyorogtam rá és kacsintottam a mellettünk botladozó idősebb házaspárra, akik leesett állal bámultak ránk, majd sürgősen a terem másik felébe távoztak.
- Azt hiszem nekünk többet kéne táncolnunk, csak nem biztos, hogy ilyen népes vendégsereg előtt. – leheltem csókot most a nyakára, miközben enyhén hátradöntöttem és a lába közé lépve egy fél fordulatot tettem vele, hogy a lépcső felé tereljem. – És örülök, ha jó tanuló vagy, sok mindent szeretnék még mutatni, csak győzd követni!

-Félreértettem? - pislogtam rá értetlenül. - Mit értettem rajta félre? Mindent úgy csináltam, ahogy... De nem ám! - mordultam egy barackszínű ruhás lánykára, aki már jó ideje figyelte kacér pillantásaival Mike-ot, most pedig mellénk lépve nyitotta szólásra a száját. Vicsoromra azonban ijedten hőkölt hátra, de hiába nézett támogatást várva Mike-ra, gyorsan leegyszerűsítettem neki. - Ha nem szállsz le róla, még bajod találna esni, úgyhogy tipli!
Bár szófogadónak tűnt, még sokáig nem eresztettem el a tekintetemmel.
-Már az előbb is feltűnt, hogy figyel téged, úgyhogy nem zárhatjuk ki az esélyét, hogy merénylő lenne. Talán valaki felbérelte ellened, de az is lehet, hogy személyes. Ne aggódj, rajta tartom a szemem.
Mike következő mozdulata kissé bonyolult, ellentmondásos érzelmi vihart szabadított fel bennem. Egyrészt nagyon is jól esett a nyakamra lehelt csókja, lába az én lábaim között, erős karjának érintése, amivel megtámasztott, még egy halk nyögés is elhagyta résnyire nyitott számat. Ugyanakkor nem adhattam át magam a felhőtlen élvezetnek, mivel az izmos lábszár veszélyes közelségbe került a magammal hozott fegyverekhez.
Egy-két másodperces kéjelgés után kitéptem magam a karjaiból, hátraugrottam, és hevesen megráztam a fejem.
-Nem, nem szabad! - jelentettem ki, bár felhevülésemet nem annyira a felháborodás szította, inkább a kényelmetlenség, amiért nem engedhetem meg neki, hogy folytassa, amiben akkora nagy művész. - Szomjas vagyok.
A táncolók tömegén átvágva faképnél hagyva Mike-ot siettem a bárpulthoz, hogy kicsit lehűtsem magam valamivel.
-Sör? - ráncolta a homlokát a pultos. - Sajnálom, hölgyem, de egy ilyen estélyen nem szoktunk sört felszolgálni.
Szó nélkül doboltam a márvány felületen, és olyan szikrákat szórtam felé a szememből, ami az acélt is megolvasztotta volna. Ha én sört akarok, akkor azt meg is kapom!
-De... de megnézhetem a konyhán... hátha van...
Miközben az italomra vártam, észrevettem Johnsont, akinek épp a rózsaszín ruhás hölgyike nyomta a szájába a csokiszökőkútban meghengergetett, pálcára szúrt eper darabot. Összeszűkült szemmel figyeltem őket, és hamar meg is láttam, ami kiérdemelte az ,,érdekes" kinevezést a fejemben. A nagy vihorászás közben a nő diszkréten Johnson zsebébe csúsztatott egy kártyát, ami nem volt más, mint a szálloda egyik szobájának mágneses kulcsa.
229! Bingó!
-Hölgyem, az itala!
Hátra sem nézve nyúltam felé, majd pár korty után elindultam kifelé a bálteremből, hogy szemügyre vegyem a szobát. Ha esetleg az a csaj is másra pályázik, mint egy forr éjszakára Johnsonnal, találnom kell majd erre utaló nyomokat a szobájában. Fegyvereket, kamerákat, esetleg pár jól megtermett gorillát. Márpedig senki nem fog beleköpni a levesembe.
Óvatosan fogtam össze a szoknyámat, hogy bár lépni tudjak tőle, azért ne húzzam túlságosan fel, mert a végén még valaki megpillanthatná az alatta rejlő fegyverarzenált.
Aztán irány a második emelet!

Úgy döntöttem, jobb, ha egész este lefoglalom magamnak Aya-t, így akadályozva meg a tervében, de ha már így alakul, akkor kössük össze a kellemest a hasznossal és amennyire lehet érezzük jól magunkat. Miután egyértelművé tette mindenki számára, hogy én vele vagyok, és az eddig rám vadászó szingli lányok ijedten húzták meg magukat villámló tekintete elől, jöhetett volna a második felvonás, a lefegyverzés, ha egyszerűen nem hagy faképnél.
- Et nem teheted velem! – szóltam utána mikor kicsúszott a kezeim közül. – Itt hagysz prédának a köröző nősténykeselyűknek?
De már láttam, hogy nem állíthatom meg, legalábbis egyelőre, mert szánt szándékkal megacélozta az akaratát, ezért más taktikát kellett választanom, de arról nem mondhattam le, hogy a sarkában legyek.
Követtem tehát az italos pulthoz, ahol már megint a házigazdán időzött a tekintete, ami most már egyértelművé tette, hogy ő a célpont. Persze az a szerencsétlen nem vett észre semmit, hiszen úgy bele volt gabalyodva a csinos táncpartnerébe, hogy Aya akár most levadászhatta volna, talán a fején átsuhanó golyót sem vette volna észre.
Mivel figyeltem Aya minden rezdülését, nem kerülte el a figyelmemet a sokat mondó mosoly, mely felragyogott egy pillanatra az arcán és ami nem jelentett túl jót a férfinek.
Közben megérkezett a pincér a nagy nehezen beszerzett sörrel, és ki is töltötte, én meg hirtelen ötlettől vezérelve, gyorsan elvettem tőle és bele öntöttem egy látszatra is erősnek tűnő rövid italt, remélve, hogy ez kicsit majd fejbevágja és lelassítja. Szerencsémre nem nézett hátra mikor a kezébe nyomtam a poharat, így még csak nem is gyanakodhatott rám, mielőtt beleivott. Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy nem köpte ki, talán nem is érezte az ízét.
Viszont megindult a lépcsők felé, ami megint bizakodással töltött el, hiszen ott nem leszünk szem előtt, és talán mégis le tudom szerelni elszánt amazonomat, mielőtt véghez vinné a feladatát. Vagy esetleg ki találhatnánk valami kompromisszumos megoldást, ami mindkettőnknek megfelel, de hogy mi is lehetne az, ahhoz ismernem kéne Aya tervét. Talán fenn a szobáknál egy kis kedveskedéssel, egy kis ártatlan kisfiús mosoly bevetésével még sikerülhet is.
Így aztán követtem a lányt és a lépcső közepén elkaptam a derekát, szorosan tartva, nehogy ismét faképnél hagyjon.
- Nem menekülsz előlem! – vigyorogtam rá. – De látom, hogy meggondoltad magad a szobák meglátogatását illetően, de nekem mikor akartál szólni? Vagy meglepi lett volna? – nézek rá kérdőn.

Már a lépcső közepénél jártam, amikor Mike utolért. Vagy talán eddig is ott volt mellettem, csak én nem vettem észre? Lehetséges, hiszen Johnsonra kellett figyelnem. Ott azonban már nem tudtam nem rá figyelni, hiszen olyan erősen szorított magához, hogy még annál is kevésbé kaptam levegőt, mint amit a rémes fűző engedélyezett.
-Édesem, sajnálom, de muszáj a munkámra koncentrálnom, úgyhogy légy jó fiú, menj vissza a buliba, engem pedig hagyj nyugodtan...
De hát hogy is lehetne ellentmondani azoknak a pajkosan csillogó szemeknek, meg annak az imádnivaló mosolyának, amiből süt, hogy rosszaságon töri a fejét, és még élvezi is. A mondatomat nem úgy fejeztem hát be, ahogy eredetileg terveztem, és ahogy vérprofihoz méltóan kellett volna, hanem úgy, amit bár nagyon szégyelltem, legalább annyira élveztem, mint Mike a rosszalkodást. Egy forró csókkal. Na jó, valójában volt az több is.
-Furcsán áll rajtad a rúzs - vigyorogtam rá, majd egy gyors puszi után, már neki is vágtam ismét a lépcsőknek.
Ezúttal szedtem a lábamat, nehogy Mike ismét megállítson, és futottam, ahogy bírtam, hiszen attól is félhettem, hogy az ő tempója és lelkesedése mellett, még az én szerelemből fakadó gyengeségem is ellenem fordul, és megint a karjaiban kötök ki, ahelyett hogy melóznék. Azokban a szexi, izmos karjaiban...
Na nem, nem, fókuszáljunk arra, amiért idejöttünk!
Végül azért csak megérkeztem(/-ünk) a keresett szobához. Ott körülnéztem, hogy nincs-e senki kéretlen személy a folyosón, aztán mikor meggyőződtem róla, hogy nincs mitől tartanom, nekiláttam a bejutásnak. A hajamból kihúztam két vékony tűszerű pálcikát, amelyek végére egy-egy apró, virágmintás brosst ragasztottam, hogy dísznek tűnjenek, amiket csupán a kontyom szépségének fokozásáért tűztek fürtjeim közé. A kártyaleolvasót figyelmen kívül hagyva a szokványos zárhoz hajoltam, és a kulcslyukba illesztve a tűket nem sok mozdulattal kinyitottam az ajtót. A tűk visszakerültek a hajamba.
Ezek után felhúztam a szoknyámat, így láthatóvá vált mindkét lábszáram, amelyekre két-két pisztoly, három-három kés és dobócsillag, valamint egy-egy tőr volt erősítve szíjakkal, tokokkal. Az egyik pisztolyt vettem elő, mert nem tudtam, várnak-e rám odabent. Egyik kezemmel elfordítottam az ajtógombot, belöktem az ajtót, majd mindkét kezembe fogva a lőfegyvert rontottam be.
A pisztolyt előreszegezve jártam be óvatosan, körültekintően a luxus lakosztályt, minden ficakba benéztem, és végig fel voltam készülve, hogy bármikor társaságom akadhat. De nem akadt. Nem várt ott senki. A fegyvert az ágyra dobtam, gyorsan becsuktam az ajtót, és nekiálltam átkutatni a szobát. Piperecuccok ládaszámra, ruhák teherautószámra, a cipős dobozokban cipők, a púderes szelencében púder, sehol kamera, sehol fegyver, még csak egy nyavalyás bomba, gyanús programokkal, fájlokkal, videókkal teli laptop, vagy legalább valami kompromittáló irathalmaz sem. Egyre kevésbé volt érdekes számomra a rózsaszín ruhás nő.
-Remek, ezek szerint miatta sem kell aggódnom - vigyorogtam elégedetten.
Sőt még jó is, ha befűzi Johnsont, legalább ő lesz az elsőszámú gyanúsított. Elég feltűnően járják a párzási táncot, hogy mindenki láthassa, mi lesz a programjuk a bál után. Egyre jobb hangulatom valahogy különös volt, elvégre ha ilyen jól is alakultak a dolgok, nem szoktam ennyire vidám lenni miatta, elvégre nehezebb helyzetet is képes volnék megoldani. Talán Mike váratlan, de kellemes társasága teszi. Végül is mindegy, a lényeg, hogy minden klassz, még a szoba is olyan kellemesen ring, szóval rossz szavam nem lehetett.
-Nem lesz itt gond! - jelentettem ki magabiztosan.

Nem bántam, hogy össze-vissza ken a vérpiros rúzsával, és még elbírtam volna viselni egy darabig forró csókjait, ha nem kezdenek már összesúgni mellettünk, meg lent a teremben, hiszen a lépcső közepén állva eléggé a figyelem középpontjába kerültünk.
- Nekem is koncentrálnom kell. – dörmögtem a fülébe, hogy a leheletem megcsiklandozza ezen érzékeny testtájékát is. – Csak egészen másra, és nekem nincs buli nélküled.
Mivel visszatartani nem bírtam, mikor kisiklott a kezeim közül, mert úgy futott, mint egy kisnyúl…….Álljunk csak meg nyúl….tojás….Húsvéti szokások! Valahol olvastam egy könyvben, vagy……vagy meg van! Egy Magyarország nevű országról származó kolléga mesélte, hogy van náluk ilyen ünnepi szokás, hogy……..Áááá! Ez nagyszerű lesz, hiszen akkor kénytelen lesz magával foglalkozni és letenni a szándékáról, amit ugye nekem mindenképp meg kell akadályozni, és mi lenne ennél frappánsabb. Még nem is lepleződöm le, hogy ez volt a szándékom…..talán….nagyon. Na mindegy egy próbát megér!
Mivel Aya most már sietette, így nem volt gond követni, hogy hová is tart. Megvártam míg bejut a szobába, aztán hozzá láttam a tervem megvalósításához.
Igaz minden részletre nem emlékeztem a kolléga beszámolójából, de azt igen, hogy hideg és folyékony halmazállapotú anyag kell hozzá, így hát visszavágtáztam a földszintre és a pultról magamhoz vettem egy üveg, jégbehűtött pezsgőt.
Csak azon izgultam, hogy ne végezzen hamarabb, hiszen sejtettem, hogy azt a szobát szemelte ki, amibe az igen csak felaljzott Johnson és bájos partnere szándékozott eltölteni az éjszakát, és csak remélni tudtam, hogy Aya most csak egy ellenőrzést tart, de nem akarja ott bevárni őket, hiszen csak a férfi a célpont, ha meg ott lepi meg őket, akkor a nőt is el kell hallgattatnia. Ez nem az én profi drágámra vallana.
Mikor a szobaajtóhoz értem, már mosolyogtam, hiszen időben voltam, mikor láttam lenyomódni a kilincset, hevesen megráztam a pezsgősüveget és a kilépő lányra spricceltem a vulkánként kitörő nemes italt.
- Kellemes Húsvéti Ünnepeket édesem! – pattantam utána elé, hogy mielőtt még bármit is tehetne, egy hatalmas csókkal is nyomatékosabbá tegyem örömmel átnyújtott meglepetésemet.
Mikor aztán végre elszakadtam édes és kicsit ragacsos szájától, hiszen még a hajából is csöpögött a pezsgő, vigyorogva kérdeztem.
- Na, mit szólsz, milyen klassz szokásai vannak egyes népeknek. Ugye aranyos?