Gyengélkedő, laboratórium

Út közben nem történt szerencsére semmi komolyabb, viszont Afifa láza megint felfelé szökőben volt. A rázkódó járművön nem adhattam neki injekciót, és egyébként is közel voltunk már az iskolához, ezért inkább jéggé fagyva próbálkoztam. Egyik kezemet a homlokára tettem, másikkal a csuklójánál fogtam össze a két kezét. Persze mindkettő alá bújtattam egy kis gézlapot, hogy ne fagyjak hozzá a bőréhez. Sarah intézte út közben a gyengélkedő előkészítését, és nagyon örültem neki, hogy ilyen hatékonyan és gyorsan sikerült neki, mert ezek szerint nem okoztunk problémát a hirtelen megjelenésünkkel, a betegek pedig hamar ellátásban részesülhetnek.
Megérkezve egy furcsán öltözött férfi várt minket. Még mielőtt bemutatkozott, láttam, hogy képességünk nem is különbözhet olyan sokban, bár hamarabb ugrottam le a platóról, mint hogy felém fordult volna, hiszen jégként nem éreztem fájdalmat.
-Örvendek, Lynn Harlow - biccentettem, és a kezemet nyújtottam felé. - Bocsánat - szabadkoztam, és gyorsan visszaalakultam emberré, majd miután elérte, hogy Sarah végre úgy viselkedjen, ahogy egy súlyosan sérülttől elvárja az ember, elismerően hümmögtem. - Erre majd tanítson meg!
A következő érkező egy kislány volt, aki Ellenszeréhez hasonló adottsággal rendelkezett, csak éppen ő nem szenvedett tőle, így aztán hálás mosollyal fogadtam el a gyógyító érintést. Hajlottam rá, hogy neki van igaza, a többi sebesültet sem ártana egy kicsit megsimogatnia, de amikor meghallottam, hogy ennek mi lenne az ára, inkább meg se szólaltam. Haladtam előre a gyengélkedő felé, hogy némiképp evilágibb, de biztos nem más életébe kerülő kezelést alkalmazzak.
Odalent Fagypont ment, Adam jött. Örültem volna, ha van ott rajtam kívül egy másik orvos is, hiszen ilyen súlyos sérülések mellé nem elég a szanitéc képzés, de hát az ember azzal dolgozik, amije van. Miután betolták mindhármukat, azonnal munkához láttam, és igyekeztem olyan feladatokat bízni Adamre, amelyeket azért ő is el tudott látni.
-Szükségem lesz fiz sóra, vérre, infúzióra, mintavételi fecskendőkre, katéterre, ultrahangra, EKG és EEG készülékekre - értelemszerűen háromra, fejenként egy. Sarah, légy jó, válassz ki magadnak is egy ágyat, feküdj le, és próbálj pihenni. Ha meg is gyógyított az a kislány, attól még a szervezetednek át kellett esnie néhány kellemetlen élményen, ezen kívül a túl gyors gyógyulás is megviselhet. Csak a biztonság kedvéért, jó?
Ha megvolt minden, mind a négyen (még Sarah is, ha kell leszíjaztam hozzá) kapott fiz sót, vitaminokat. Sarah-t innentől kezdve békén hagytam. Afifa széles spektrumú antibiotikumot és lázcsillapítót is kapott, de előtte még vért vettem tőle. A katétereket mindhármuknak felhelyeztem. Később vizeletmintára is szükségem volt. A többieknél a vércsoport megállapítása után még az elvesztett vért is pótolni kellett (ha tudtak nekem olyan szerezni). Ha nem volt vér, megkérdeztem Adamat, neki véletlenül nem 0-e a vércsoportja, mert akkor adhatna vért.
-Persze nem sokat, Afifának - a kislánynak - nem is kell vér. Viszont Mágusnak és Artie-nak nem ártana. Sajnos egyikük A+, a másikuk B+, én meg AB- vagyok, úgyhogy csak AB-nek adhatok. Kérem, Adam, mondja, hogy 0 a vércsoportja!
Mikor meghallottam, hogy 0+ majd kiugrottam a bőrömből örömömben, de persze ehhez az is kellett, hogy Adam hajlandó legyen adni egy kis vért. Persze minderre nem volt szükség, ha akadt nekik félretéve.
Mágus sebét újra kellett varrni és tisztítani, Artie-é olyan gyorsan gyógyult, hogy ilyesmire nem volt szükség, de azért ultrahanggal ellenőriztem, hogy nincs-e belsővérzése vagy nem lépett-e fel egyéb komplikáció. Egyenlőre azonban úgy tűnt, hogy még ő volt a legjobb állapotban. Mikor a főbb teendőkkel megvoltam, és úgy tűnt, a betegek egyenlőre stabil állapotban pihenhetnek, ismét Adamhez fordultam.
-Laborra lenne szükségem, ahol megvizsgálhatom elsősorban Afifa vérét - mondtam. - Úgy tűnik, valami mérgezésről lesz itt szó, de muszáj rájönnöm, pontosan milyennel. Vannak itt ehhez megfelelő felszerelések?

Útközben hála az égnek el tudtam érni Adam-ot, akinek pár mondatban gyorsan elmondtam, hogy a sulifelé tartunk és hogy sebesültek vannak velünk, még azt is nagyjából, hogy mire számíthat, majd megígértem neki, hogy mindent elmesélünk, ha már ott leszünk.
Így tudtam Adam-ot ismerve, hogy már felkészülten fogadnak majd bennünket.
Kicsit meglepődtem, mikor Fagypontot pillantottam meg a kinyíló ajtó mögött, aki udvarias és lényegretörő volt, mint mindig, és szigorú, ahogy már megszoktam, így tettem amit mond, szó nélkül.
Aztán már jön is Felcser és a kislány azonnal megragadja a kis kezével az enyémet, amitől már el is illan a fájdalom, majd felhúzva a pólómat, a bordáimat is pár perc alatt forrasztja össze, miközben mosoly bujkál a száján. Én is rámosolygok és megborzolom a feje búbján a haját, majd hagyom, hogy Lynn-hez menjen, hiszen neki is jól jön most egy kis regenerálódás, mert lesz dolga még elég.
Reméltem, hogy most Lynn nem utasítja el a segítséget, hiszen Margarethnek ez nem olyan fájdalmas, mint Ellenszernek. De megkönnyebbülve láttam, hogy nem húzza el magát és pár pillanat múlva, már rajta sem volt egy karcolás sem.
Persze a mindig segítőkész Felcser már gyógyítaná a súlyosabb sérülteket is, de Fagypont még időben állítja le és küldi el pihenni, amit végül a kislány meg is tesz, de előtte még elcsattintja a szokásos pusziját a kezemre, ami sosem tudok megakadályozni. De ezért még számolok vele.
A többieket Haspók és Fagypont hordágyon leszállítják a már felkészített Gyengélkedőre, ahol már meg is pillantom a várakozó Adam-ot, aki üdvözli Lynn-t. Én meg boldogan ölelem magamhoz, majd már lépek is a többiek után, hogy segítsek, ha szükséges.
Fagypont ezután távozik, Lynn meg Adam asszisztálásával nekiáll, hogy rendbetegye a sebesülteket és Afifát pedig ellássa, amivel csak szükséges, hogy stabilizálja.
Persze én sem maradok ki a szórásból, bár erősen tiltakozom, de végül nem szállok szembe Lynn-nel, mert nem akarom feltartani, csak csendben pihengetek és nézem mit csinálnak.

Elégedett lehettem a helyzettel, hiszen az iskolai gyengélkedő jobban fel volt szerelve, mint az én rendelőm, és Adam is nagyon értette a dolgát, még némi vért is adott, hogy a készleten lévőt kiegészítve pótolni tudjam a súlyos vérveszteségtől legyengült betegeket. Az állapotuk hamarosan stabilizálódott, és tudtam, hogy hacsak nem lép fel komplikáció (legjobban attól féltem, hogy túl későn szedtem ki belőlük a golyókat, mert belső szervet és fontosabb eret szerencsére nem találtak), de alapjában véve bizakodóan láttam az elkövetkező napokat. Pláne, ha ahogy Adam mondta, még Felcser is tud rajtuk gyógyítani.
-Ha a kis Margareth kitart az elhatározása mentén, szóljon nyugodtan, majd megpróbálok segíteni neki - mosolyogtam, hiszen mindig jó volt hallani, ha valaki orvosi pályára áhítozott, ezekben az időkben nagy szükség volt a jó orvosokra. Felcser képessége pedig csak még inkább hozzásegíthette, hogy minél többet tehessen a betegeiért.
Laborra azonban szükségem volt, ha Margareth nem tudta Afifát meggyógyítani, akkor aztán végképp.
-Nem baj, már az is nagy segítség, ha Mágus és Artie sebeit összeforrasztja. De addig nem tudom kiválasztani a megfelelő ellenszert, amíg rá nem jövök, pontosan mi is mérgezi Afifát.
A kislány magához tért. Még beszélni is próbált. Nehezen forgó nyelvvel próbálkozott szavakat formázni, és én először azt hittem, csak halandzsázik, talán valami eddig észre nem vett szájüregi sérülés vagy afázia miatt, de aztán jobban odafigyelve ki tudtam venni, hogy bizony németül beszél. Így továbbra sem volt esélyem megérteni, mit szeretne a tudomásunkra hozni, de legalább megnyugodhattam, hogy ez nem egy újabb tünet. Adam viszont hála az égnek beszélt németül, és rögtön a segítségemre is sietett, hogy szót értsen a lánnyal.
Hagytam őket kommunikálni, egy szóval sem zavartam meg őket, de azért eléggé aggasztott a kislány időnkénti érzés megnyilvánulásai, mivel ahelyett, hogy megnyugodott volna, amiért már úgy-ahogy ellátták és orvos vigyázott rá, láthatóan nem csupán még mindig meg volt ijedve, de mintha még tőlem is megrémült volna, legalábbis nem tudtam másra vélni azt a tekintetet, amivel rám nézett, miután az érthetetlen szövegből kivettem a saját nevemet, vagyis Adam nyilván bemutatott neki.
Nem is mertem közelebb menni, nehogy még jobban megijesszem Afifát, inkább hagytam, hogy Sarah fogja a kezét, annak egyébként is jól láthatóan örült. Kérdőn néztem az eddigre eléggé elképedtnek tűnő Adamre. Amikor pedig lefordította nekem, mit is mondott Afifa, én is falfehérré váltam, a kezemet a szám elég kapva pedig elhűlve nyögtem fel:
-Úristen!
Döbbent, szánakozó pillantásom Afifára irányult, majd óvatosan tettem felé pár lépést, de azért ügyeltem tisztes távolban maradni tőle, nehogy azt higgye ártani akarok neki.
-Adam, kérem, megtenné, hogy fordít?
Végig a kislányt nézve beszéltem, ha Adam vállalta a tolmács szerepét.
-Itt már teljes biztonságban vagy, és senki nem fog bántani. Tudom, hogy találkoztál olyan orvossal, aki bántott, de sem ő, sem hozzá hasonlók itt nem fognak megtalálni. Én pedig nem vagyok olyan orvos, én meg foglak gyógyítani. Kérlek, mondj el mindent, amit tudsz arról, hogy mit tettek veled. Tudnom kell, hogy meggyógyíthassalak. Később vennék tőled vér- és vizeletmintát is, és egy ultrahang is szükséges lesz, de az már nem fog fájni. Hamarosan meggyógyulsz, már nem kell félned. El tudod nekem mondani, hogy mire emlékszel?

Egészen jó csapatot alkotnak ketten, Lynn és Adam, ügyesen dolgoznak egymás keze alá, és nevelő apám még vért is ad, hogy kellő mennyiség álljon a rendelkezésre, így hamarosan Magus és Artie is túl van a nehezén és már a gyógyszerek hatása alatt nyugodtan alszanak.
Mivel lassan Felcser is kipiheni magát, így még jobban lesznek, ha őket is kezelésbe veszi, de Afifa esetében ő nem tud segíteni.
A kislány újból beszélni kezd, amit eddig sem értett senki, de úgy látom Adam-nak ismerős a nyelv, mert a kis beteghez lép és kis töprengés után rájövök, hogy németül kezd hozzá beszélni hozzá, bár egy szót sem értek belőle és azt sem tudtam eddig, hogy Adam ismeri ezt a nyelvet.
Türelmetlenül várom, hogy megtudjam miről folyik a társalgás, bár a „doctor” szó többször is elhangzik és a kislány rémült tekintete, amit Lynn felé vet, sok mindent elárul, főleg azt, hogy nem jók a tapasztalatai ezen a téren.
Mikor Adam magához int és megkér, hogy fogjam Afifa kezét, természetesen azonnal megteszem és barátságosan rámosolygok a még mindig zaklatott kislányra, miközben párszor megcirógatom a kezét.
- Ne félj! Itt már biztonságban vagy. Varangy kért meg, hogy segítsünk neked és ha igyekszel meggyógyulni, akkor hamarosan találkozhatsz is vele megint. – suttogom oda neki, miközben Adam Lynn-nek elkezdi lefordítani, mit hallott a kölyöktől.
Én is hegyezem a fülem persze, mert nagyon is érdekel, és az nem lep meg, hogy rémült és, hogy az orvos szóra is így reagált, az már az előbb is láttam, de mielőtt még sokkal többet tudnánk meg a beszélgetésből a kislány újból szól pár mondatot, amire Adam úgy reagál, hogy még mielőtt bármit mondana már magam is rémülten nézek rá.
Aztán, ahogy lefordítja, nem csak Lynn sápad bele, hanem én is.
- Rabszolga? Kivágni? MI???? Mit csinálhattak ezzel a szegény gyerekkel? – öntött el a düh egy pillanat alatt, de még időben fogtam vissza magam, hiszen, egyrészt nem akartam megrémíteni még jobban Afifát, másrészt lesokkolni se lett volna szerencsés. – És ki tette ezt vele? – csukott el a hangom, ahogy a láztól csatakos kis arcocskára néztem.

Sarah nagyon komolyan vette a rábízott feladatot és jól láthatóan kiválóan végezte, hiszen Afifa az karjaiban mintha nyugodtabb lett volna. Vonzalma a lány iránt annyiban is indokot volt, hogy Adam nem csupán katona, de valamilyen szinten most orvosi szerepe volt, én maga voltam az orvos, ez a kettő Afifának pedig kimondottan félelmet gerjesztő hivatás volt, hiszen mindkettő képviselői eddig bántották, megalázták. Sarah viszont civil volt, vagyis ő nem jelenthetett közvetlen veszélyt rá. Aztán meg még kedves is volt hozzá, két kezével óvta, így a meggyötört páciens egyre közelebb húzódott hozzá (és feltételezem nem csak fizikailag), egy idő után pedig még a hajával is játszadozni kezdett, amit finom mosollyal figyeltem. Nagyon örültem neki, hogy amíg meg nem érti, hogy mi sem akarjuk bántani, van valaki, akibe mer kapaszkodni. Igaz, talán Adamtől sem tartott annyira, amit a közös nyelv, meg a türelmes kedvesség is nagyban elősegíthetett, meg az hogy róla nem sütött, hogy az iskola igazgatásán kívül még milyen szakmákban érintett. Itt most én voltam a főmumus, ami merőben szokatlan volt nekem, de nem okoltam Afifát, hiszen azok után, amiken keresztülment, csoda, hogy még nem rohant el sikítozva. Továbbra sem mentem hozzá túl közel, amíg csak lehetett, hogy ne érezze veszélyeztetve magát, és a kezeimet is magam előtt tartottam, összefont ujjakkal lógatva, hogy lássa, nincs nálam semmi hentes szerszám, amivel bántani akarnám.
Adam aztán elmondott mindent, amit tudott az Afifa helyzetében lévő gyerekkatonákról, meg azt is, amit Afifáról megtudott. Egyre jobban elgyengültem a hallottaktól, pedig néha nagyon durva történeteket kellett végighallgatnom arról, hogy hogy sérültek meg a betegeim. Ehhez hasonlót azonban még soha... eddig még egyszer sem... és persze tudtam, hogy vannak helyek, ahol ilyesfajta brutalitás volt a normális, de ilyen részleteket... és ezt az előttem fekvő ártatlan kislányt is...
-Elnézést... - motyogtam, miután a Mágus ágyának rácsán való kapaszkodás már nem nagyon ment.
Sarkon fordulva elsiettem, egyenesen a mosdóba, ahol rázuhantam a vécékagylóra, és valami hihetetlen mennyiséget hánytam ki. Én, a doktor, aki néha könyékig vájkált mások beleiben, akinek szétroncsolódott szemgolyók is voltak már a kezeiben, aki foltozott már össze kisbabát, akinek a holtrészeg apja úgy vélte kijár némi verés, aki látta már Ayat és Mike-ot, miután Kardfog kezelésbe vette őket, és így tovább. Szóval igazán kibírhattam volna, viselhettem volna jobban is! De ez!... Talán azért, mert amiket én láttam, az mindig csak egy-egy emberrel történt meg egyszerre, ez meg több százzal, több ezerrel, ráadásul ott ez volt a normális.
Mikor kellőképpen összeszedtem magam, letöröltem a könnyeimet, még mélyebbre fojtottam a sírást, aztán arcot mostam, kiöblítettem a számat, és egy mentolos cukorkát szopogatva tértem vissza.
-Bo...bocsánat - szabadkoztam, és még mindig egy kicsit remegve ültem le egy székre. Egy mély sóhaj után már képes voltam rájuk is nézni. - Adam, megkérdezné tőle, hogy... hogy mikor, mennyi ideig és hogyan használt gris-grist?
6-7 éven át, naponta, de 4 hónapja tiszta, és rágta, nem szívta. Bólintottam. Ez ugyan nagyon sok volt, de legalább már leszokott. Intettem Adamnek, hogy jöjjön közelebb. Tudtam, hogy Afifa úgysem érti, de nem akartam zavarni a közelségemmel, hadd élvezze ki (ha néha elég sajátosan is) azt, hogy Sarah vigyáz rá, és megvédi... akár még tőlem is.
-Adam, nagyon súlyos a helyzet - mondtam neki fojtott hangon, miután erőt vettem magamon, és felálltam. - Annyi ártalom érte, hogy nehéz lesz kideríteni, melyik tünetét mi okozza, addig pedig a kezelés is kérdéses. A legalapvetőbb, hogy mi pszichikai és mi testi tünet. Nyilvánvalóan pánikbeteg. A poszttraumás stressz szindróma egyenesen üvölt róla. Ez ugyan teljesen normális, de nagyban súlyosbítja a helyzetet. A depressziót sem zárhatjuk ki. Ha ismer egy jó pszichiátert, feltétlenül javasolnám, hogy vizsgálja majd meg.
Két kézzel dörzsöltem meg az arcomat, aztán megint felsóhajtottam, és csípőre vágva a kezemet Afifára tekintettem.
-Mintavételre lesz szükségem. Vér-és vizeletre feltétlenül, de talán biopsziára is. De először ultrahangra, röntgenre és Ct-re. Mondja, hogy van PET vagy egy MRI gépük! Tudnom kell, mit műveltek az agyával. Az az abortusz meg... ha nem elég szakszerűen végezték, nagyon komoly veszélyei lehetnek. Majd kérdezze meg, kérem, hogy mikor történt. Elképzelhető, hogy műtétre is szükség lesz.
Hála a jó égnek volt itt minden! Afifát rendesen el tudtam látni, már csak hozzá kellett látnom. Tanácstalanul figyeltem egy kicsit a kislányt, aztán Adamre néztem.
-Nem akarok ráijeszteni - mondtam neki kicsit bizonytalanul -, de joga van tudni, hogy mi fog történni vele. Fordítana?
Most már közelebb sétáltam a lányhoz, de az ágya végénél azért megálltam. Ha megijedt tőlem vállig emeltem a két kezemet, mintha megadnám magam, és ráztam a fejemet, hogy nem fogom bántani.
-Meg kell, hogy vizsgáljalak, hogy pontosan tudhassam, mi történt veled, így meg tudlak majd gyógyítani. A vizsgálatok nagy része fájdalommentes lesz, soknál hozzád sem fogok érni. Ha viszont olyasmire lesz szükségem, ami fájdalmat okozna neked, kapsz érzéstelenítőt, de olyan is lesz, amikor el is altathatlak, hogy átaludd az egészet, és észre se vedd az egész eljárást.
Sarah-ra pillantottam kérdőn, majd Afifa felé biccentettem, hogy beleegyezik-e, aztán, ha nem volt ellenvetése, visszafordultam a kislányhoz.
-Ha szeretnéd, Sarah végig veled marad. És ha szeretnél még valamit, esetleg éhes vagy, vagy szomjas, vagy bármi más, hogy jobban érezd magad, csak szólj.
A válaszát még megvártam, de aztán elkezdtem elővenni a felszereléseket.
-Most vért fogok venni tőled - mondtam, remélve, hogy Adam fordítja neki. - Ez csak egy nagyon picit fog fájni, megígérem, hogy óvatos leszek, és gyorsan túl leszel rajta.
A vizeletgyűjtő tasak félig már megtelt, vagyis azzal a mintával már nem kell bajlódni, csak magamhoz venni.
-Ha bárhol fáj, vagy valami furcsa, szokatlan dolgot észlelsz, kérlek mond el nekem - néztem rá, miközben leültem mellé.
Egy tálcára készítettem mindent, és az egészet megmutattam neki, hogy tudja, mire számítson, még akkor is, ha valószínűtlen volt, hogy ne lett volna része már vérvételben, aztán nekiláttam a vérvételnek. Mikor végeztem, felálltam, átvittem a laborba az ampullákat, kicseréltem a vizeletgyűjtő tasakot, hogy megvizsgálhassam Afifa vizeletét is.
-Kapjon vizet és csokit - mondtam Adamnek.
A vért és a vizeletet előkészítettem, de még nem vizsgáltam meg. Először a fejét szerettem volna szemügyre venni, mert az tűnt fontosabbnak. A fején meg is találtam a sebhelyet. Könnyen kivehető volt, és szépen begyógyult, de mivel nem tudhattam, mennyire figyeltek a higiéniára, nem zárhattam ki a fertőzéseket sem, főleg, ha nyílt sebbel kivitték a szabadba és le is vizelték. Adam segítségével elvégeztem a szükséges vizsgálatokat, amelyek tényleg nem voltak fájdalmasak. Kérdéseket tettem fel neki (Hogy hívják? Meg tudná-e nevezni nekem az összes ujját? stb.), rajzolnia kellett nekem mosolygós fejecskét, ilyesmik. Hamarosan pedig meg is volt az eredmény.
-Úgy látom, tetszik neked Sarah kardigánja - mosolyogtam rá, aztán Sarah-ra néztem. - Kölcsönadnád neki egy kicsit?
Közben finoman oldalba böktem Adam-et, hogy figyeljen. Afifa bár megpróbálta felvenni a pulcsit, nem sikerült neki. A bal karját nem dugta bele. Ahogy a gombokhoz nyúlt, hogy begombolkozzon, kicsit tanácstalannak tűnt, de aztán csak a jobb felét behúzta a hasa elé középre, és elégedetten nézett végig magán.
-Adam, megkérdezné tőle, hogy mindkét oldalon kényelmes-e?
A válasz igen volt, mire én a beteg felé csak mosolyogva bólintottam, hogy örülök, és nagyon jól is áll neki, de Adamre jelentőségteljesen néztem. A szekrényből elővettem egy vékonyabb pokrócot, és mondván, hogy szerintem ez nagyon illene a kardigán színéhez, csípőig betakartam vele. Afifa lenyúlt, és feljebb húzta, de csak félig, csak a jobb oldalát takarta be.
Így mentek tovább a vizsgálatok, végül felálltam, és ismét Adamhez fordultam.
-A sebhely elhelyezkedése nagyjából középvonalon volt, de sem szenzoros afázia, sem Gerstmann tünetegyüttes, de a szindrómának egyes tüneteit sem észleltem, ezért szerintem a jobb oldal károsodott. Nem látok arra utaló jeleket, hogy valami agyi betegsége lett volna, persze ehhez még néhány vizsgálatra szükség lesz. Kivágni, biztos nem vágtak ki az agyából, annak sokkal szembetűnőbb tünetei lennének. Ha pedig az agyát akarták volna vizsgálni, nagyobb lett volna a bemetszés. Megkockáztatom, hogy inkább beültettek valamit, ami károsította az agyát, és talán még mindig irritálja. Meg-Ct-ném a fejét. Szól neki? Nem tudom, milyen anyagból van, úgyhogy nem kockáztatnám az MRI-t. Mondja meg neki, hogy csak feküdnie kell mozdulatlanul, semmit nem fog érezni, csak egy nagy géppel lefényképezem a fejét.
A vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy igazam volt. A képet megmutattam Adamnek, de Sarah is megnézhette, majd ha beleegyeztek Afifának is megmutattam. Hátha tudja, mi lehet az. Ha nem is mondták meg neki, mit csinálnak vele, talán hallott pletykákat furcsa beültetésekről. A karjait megröntgeneztem, ott is beültetést találtam, de sokkal nagyobbat.
-Mi az istent műveltek vele? - hebegtem elképedve meredve a felvételekre. - Muszáj lesz megműteni. Nem maradhatnak benne.

Aztán Adam elkezdi beszéltetni a kislányt, miközben igyekszik nekünk fordítani. Érdeklődve hallgatom, hiszen talán megtudjuk végre mi ez az egész rémálom és miért üldözik még mindig ezt a kölyköt, aki ráadásul nagyon beteg is. Miközben Adam beszél Afifa játszani kezd a hajammal, mi először meglep, de mielőtt elhúzódnék, hogy ne zavarjam vele, már meg is kapom rá a magyarázatot.
Aztán Adam további szavai már annyira megdöbbentenek, amennyire csak lehet, habár már egyszer hallottam tőle ennek egy részét, mikor elvitt magával még ismeretségünk elején Tokióba és ott egy gyenge pillanatában elmesélte életének ezt a szomorú szakaszát, ami végig kíséri az egész életét.
Most újból és még részletesebben hallani nem kevésbé volt sokkoló, mint akkor, ráadásul itt feküdt előttünk, mind eme szörnyűségnek az élő bizonyítéka: Afifa.
Igyekeztem nem átadni az érzelmeimet az ölemben heverő kislánynak, habár még így is sokszor megborzongtam és a szememből a könny kicsordult, de most ebből a csöppnyi testből merítettem erőt, hogy végig tudjam úgy hallgatni ezt a tengernyi szörnyűséget, amit csak az emberi agy ki tud találni, hogy nem ordítsak és tomboljak tehetetlen dühömben.
Borzadva néztem a kislány fejsebét és egyáltalán nem lepett meg Lynn reakciója ezek után. Ő így szabadult meg a hallottak után felgyülemlő érzéseitől, én max úgy tudtam volna, ha a kezembe kerülne valaki azok közül, akik ezt tették és kitekerhetném a nyakát. Most csak a keserű epét nyeltem vissza, amit a számba gyülekezett, miután még végighallgattam, hogyan vágták és csonkították tovább szerencsétlen gyereket.
Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy Lynn is pszichológust tanácsolt, hiszen Afifa, minden hangosabb szóra és heves mozdulatra összerándult, vagy kicsire összehúzta magát, ami mutatta, hogy mennyire fél mindentől.
Aztán ami a legjobban kiverte nálam a biztosítékot, mikor elkezdte nyalogatni az ujjaimat! Első hever reakcióm az volt, hogy elrántottam előle, de ettől meg úgy megijedt, hogy egészen az ágy sarkába mászott, alig bírtam megnyugtatni és visszaédesgetni magamhoz. Ezután már hagytam neki, de egyfolytában rázott a hideg, annyi ellenérzéssel. Adam láthatta a szememen, hogy mennyire kell fegyelmeznem magam emiatt.
- Most nagyon szeretném, ha a kezem közé kaphatnám azt az állatot, ezt a dr. Hans-Gerthard Schenck-et, aki még ki is használta ezt a szegény kislányt ezek után. Biztos maradandó emléket tudnék hagyni benne én is. – sziszegtem dühösen.
Aztán segítettem, amennyire csak tudtam, hogy Lynn megvizsgálhassa a kislányt, kezdve azzal, hogy oda adtam a kardigánomat, a vizsgálatok miatti nyugtalansága eloszlatásában. Fogtam a kezét, simogattam a hátát és a haját és közben nyugtatóan beszéltem hozzá, és mosolyogtam, holott ehhez volt a legkevésbé hangulatom. De Afifa megérdemelt ennyit legalább.

-Nem, a pszichiáter természetesen majd később fog kelleni - ráztam a fejemet egyetértően. - De, amint javulni kezd az állapota... minél hamarabb.
A vizsgálatok rendben lezajlottak, Adam sokat segített és Sarah is úgy védelmezte Afifát, mint egy anyatigris, még akkor is, ha néha nyilvánvalóan nehezére esett. Nagyon büszke voltam a lányra, hiszen mindig is tudtam, hogy erős, de ez azért egy egészen másféle erő volt. Afifa a lehető legjobb kezekben volt nála.
Adam kiáltására riadtan rázkódtam össze, mert a csendben ostorcsapásként hangzott. Aztán Afifa egészen furcsán reagált, és amikor a kérésre én is a combomra csaptam, a lány ugyanúgy az én lábaim elé vetette magát, mint Adam lábai elé. Elképedve figyeltem, de azonnal lehajoltam, és a fejét, az arcát simogatva próbáltam rávenni, hogy álljon fel, és feküdjön vissza, miközben halkan suttogva biztattam, hogy nem lesz semmi baj, bár nyilván továbbra sem értett egy szót sem abból, amit mondtam.
-Ezt még egyszer senki ne csinálja - néztem körbe, és biztos voltam benne, hogy egyébként se jutott senkinek eszébe megismételni.
Ahogy többet megtudtam a várakozó rakétákról, amikből kettő rögtön itt várakozott Afifa karjaiban, ökölbe szorult kézzel meredtem magam elé, és közben arra gondoltam, nincs az a lassú halálnem, ami megfelelő lenne azoknak büntetésül, akik ezt tették vele, és nincs az az orvosi eskü, ami elég lenne nekem ahhoz, hogy akár a kisujjamat megmozdítsam értük. Undorító állatok! A beültetésről ráadásul Afifa nem tudott semmit, de ezen nem nagyon csodálkoztam. Miért törte volna bárki is ott magát, hogy legalább felvilágosítsák a lányt, hogy mi fog történni vele?
Aztán jött a következő megdöbbentő mozzanat. A lány a lábaim elé vetette magát, és eléggé zavarbaejtő módon kezdett viselkedni, miközben valamit nagyon szeretett volna. Fogalmam sem volt, hogy mit, de a hangsúlyát, könyörgő pillantásait, zaklatott kiabálását nehéz lett volna félreérteni.
-Hé, hé, hé - térdeltem le elé, és magamhoz húzva átöleltem. - Nem lesz semmi baj. Hallod? Megígérem, hogy nem lesz semmi baj.
Egyik kezemmel a hátánál öleltem magamhoz, a másikkal a fejét támasztottam, és finoman ringattam, miközben néhány puszit adtam az arcára. Ki volna képes bántani ezt a törékeny, pici lánykát, aki ennyire halálra van rémülve, és nem ártott senkinek, csak élni akart? Mikor végre megint az ágyban volt, beadtam neki egy kis nyugtatót, aztán elővettem a táskámból egy kis játékszert, ami igazából Alistair-é volt, de gondoltam, hátha Afifának is tetszene. Egy felhúzhatós zenedoboz volt zöld alapon piros eperszemek és barna, mosolygós macik képeivel. A teteje lapos volt, és kör alakban nagyjából egy centire be volt süllyesztve, mint egy színpad, amin három a rajzokhoz hasonló maci állt, amiknek a lába félgömb alakba hajlott, és ahogy ment a halk zene, saját tengelyük és a színpad körül is forogva táncoltak, kezükben egy-egy eperrel töltött kosárkát tartva.
Amikor megtudtam, mit mondott, mit kért tőlem Afifa, úgy éreztem, valaki egy hatalmas jeges marokkal belémnyúlt, és kitépett belőlem mindent, amíg csak egy üres, hasznavehetetlen porhüvely maradt a helyemen. Hogy is ne értettem volna, mit szeretne tőlem, hiszen én is anya voltam. Anya, akitől nem vették el a gyerekét, hanem vele lehetett, nevelhette, szerethette, a kezében tarthatta. Ő pedig erőszak áldozata lett, a magzat nem a szerelemből, hanem fájdalomból és megaláztatásból fogant. Mégis az övé volt, aki biztos szeretett, de elszakították tőle. Pedig valójában még ő is gyermek volt. És mindezt én csináljam vissza? Azt szeretné, hogy védjem meg a többi áldozatot, és szerezzem vissza neki a babáját, aki valószínűleg már halott, vagy az ég tudja, hogy hol, milyen állapotban van? Hát ilyen hamar kell cserbenhagynom egy agyonkínzott kislányt, aki segítségért fordult hozzám?
-Én... én... mondja meg neki, hogy... hogy segítek, ha tudok... Most viszont elő kell készülnöm a műtéthez...
Egyenesen egy kisebb raktár felé mentem, ami tele volt a szükséges felszerelésekkel. Mégsem nyúltam egyikért sem, miután becsuktam magam mögött az ajtót, hanem hátamat az egyik szekrénynek vetve csúsztam le a földre, ahol átkarolva a térdeimet, heves zokogásba kezdtem, amit képtelen voltam tovább visszatartani.

Borzasztó volt hallani, hogy valakit ennyire megfosztottak az emberhez méltó élettől, még nekem is százszor vagy ezerszer jobb sorsom volt, míg az utcán éltem, mint ennek a gyereknek itt a karjaimban. Bólintottam Adam-nak csak, hogy rendben és igyekeztem fogcsikorgatva tűrni, hogy Afifa nyalogasson, mert nem akartam még jobban megijeszteni.
Ahogy kiejtettem az orvos nevét, amelyet Caliban-tól hallottam, Adam nagyon döbbentnek látszott és úgy nézett ki nem ismeretlen előtte a férfi neve, de most inkább a leletekre koncentrál, amik közben elkészültek és a felismerését egy csattanos csapással fejezi ki, a combjára.
A kislány úgy pattan ki az ölemből, mintha rúgóra járt volna és mikor kiderül, hogy ezt tulajdonképpen belenevelték, majd feltudnék robbanni a dühtől.
Nagy nehezen visszakerül a lány az ágyba egy szelet csoki társaságában, mely most egy darabig talán leköti, addig Adam elmagyarázza mit fedezett fel, mit tettek a kislánnyal. Mint, ha egy időzített bombává alakították volna! Undorító és kegyetlen! Még felfogni is nehéz, hogy ezeket a dolgokat emberi agy találja ki!
Most már van idő, hogy Adam elmesélje, honnan is ismerős neki dr. Sdhenck neve, és amit megtudunk, attól nem leszek vidámabb, sőt teljesen elhűlve hallgatom, milyen rémtettek tapadnak a nevéhez. Az meg főleg letaglóz, habár nem lep meg tulajdonképpen, hiszen hallottam már ilyenről, hogy ráadásul ki sem végezték mindezen rémségért, hanem mindent megbocsátottak neki, mert beállt a Kormányunk táborát segíteni. De, az tényleg meglepő lenne, ha még mindig élne és kísérletezne. Több, mint meglepő!
Aztán újabb beszélgetés kezdődik, közte és a kislány között, de megint nem tudom megakadályozni, amim következik, hogy Afifa levesse magát a földre és Lynn bokájához láncolva magát a karjaival, olyan heves könyörgésbe kezd, hogy a szívem szakad meg és bár nem tudom, hogy mit szeretne, vagy miért könyörög, de nekem is potyogni kezdenek a könnyeim a zokogó gyereket látva, és ahogy pillantásom a gyereket felsegíteni próbáló Adam-ra esik, látom azon a kőkemény emberen, aki eddig katonásan tartotta magát, hogy neki is elszakadt a cérna.
Megemberelem magam és gyorsan a kislány mellé térdelek, hogy most már hárman, közös erővel nyugtassuk le a végletekig zaklatott kislányt, majd visszafektetve az ágyra, Lynn még a nyugtató injekció mellett, valahonnan egy kis zenedobozkát is elővarázsol, hogy azzal segítse Afifa megnyugvását.
Ekkor Adam, lassan, hogy maga is összeszedje magát, elmondja, mit szeretett volna Lynn-től ez a szegény gyerek. A megszületett és elrabolt gyermekét! És a többi megkínzott szerencsétlen életét!
Miközben folyamatosan simogattam a kislány karját, láttam, hogy Lynn is csak nagy-nagy önuralommal képes uralkodni magán, majd arra való hivatkozással elsietett, hogy elő kell készíteni a műtétet, de egyikünk sem kételkedett benne, hogy mit csinált, miután magára csukta az ajtót maga után. Legszívesebben csatlakoztam volna hozzá, de a sírás mellet a mérhetetlen gyűlölet is feszegette a torkomat, ezek iránt az emberek?....Nem! Inkább alantas férgek iránt.

Eltartott egy darabig, amíg észrevettem Adamet. Nem mintha olyan hangosan sírtam volna, inkább annyira megfeledkeztem arról, hogy létezik más is gyermekek bántalmazásán kívül. Miután azonban talpra állított és magához ölelt talán még erősebben szakadt fel bennem a sírás, mint gátját áttört árvíz. Egyenlőre semmi mást nem tudtam tenni, mint a fejemet a férfi vállára hajtottam, a karjaiba kapaszkodtam, és elárasztottam a könnyeimmel, miközben rázott a zokogás.
De persze azért hallottam a szavait is, főleg, miután sikerült úgy-ahogy lecsillapodnom. Elfogadtam a zsebkendőt, és telefújtam egyet, majd egy másikkal az arcomat szárítottam fel.
-Igaza van - mondtam rekedten, lesütött szemekkel. - Nagyon sajnálom, igaza van. Nem kellett volna így összetörnöm, csak hát... akik ezt tették vele, talán még most is... annyi más gyereket... és talán Afifa babáját is... ha még él egyáltalán... szegény lány... De igen, össze kell szednem magam. Dehogy megy kórházba, még csak az kéne!
Még megkapaszkodtam egy kicsit a karjában, amíg vettem néhány nagyon mély levegőt, hogy végleg lecsillapodjak, aztán halvány mosolyt erőltetve az arcomra kimentem.
-Adam, kérem mosakodjon be, és készüljön elő a műtétre, én addig Afifát készítem elő. Előtte viszont megmondaná neki, hogy most meg fogjuk műteni, hogy jobban legyen, de elaltatjuk, úgyhogy nem fog érezni semmit?
A műtét valóban jól, komplikációk nélkül lezajlott. A karjában lévő fémet nem vehettem ki, hiszen nem lett volna mivel pótolni. Amit tehettem az az volt, hogy lényegében tönkretettem. Ami nem volt szükséges egy kar normális használatához, azt kiszereltem belőle. Ezzel se fog már senki ártatlanokat bántani. Ehhez persze szükségem volt Adam segítségére, hiszen nem tudtam, hogy tevődik össze egy ilyen fegyver. Utána viszont csupán protézisként funkcionált, semmi többként. Ártalmasnak már semmiképpen nem volt mondható.
Aztán jött az agya. Ettől a résztől jobban féltem, de nem hagyhattam ki. Azért hagytam ezt utoljára, mert egyrészt ez volt az időigényesebb és a veszélyesebb, másrészt, mert nem tudtam, hogy mi indítja be a pengék kilökését, vagy mit, és ha az az ok itt mégis felbukkanna, hát így járt, Afifa karjából már semmiféle penge nem tud kirepülni. A beültetett fém szerkezetet könnyen megtaláltam, nem ékelték be túlzottan az agyba, bár a nyomás ami így is gyakorolt rá magyarázhatta a neurológiai tüneteket. Az viszont biztos volt, hogy szegény lánynak borzasztó fejfájása lehetett, még azután is, hogy a sebhelye begyógyult. Egyenlőre nagyon úgy tűnt, hogy megússza agykárosodás nélkül. Nyugodt szívvel zárhattam össze.
Afifa mindkét karja be volt kötözve, a fején pedig hatalmas gézturbán volt, bár a haját csak a sebhely körüli folton kellett levágni, de biztosra akartam menni.
A hordágyat Mágus mellé toltuk, hogy egyszerre figyelhessük Afifát és Mágust is, akivel a műtét előtt még nem akartam foglalkozni, bármit is mondott Adam, mert akkor nem foglalkozhattam mással. Most azonban, miután végeztem Afifával, és megkértem Sarah-t hogy üljön át az ő ágyára, fáradt mosollyal legyintettem.
-Ne aggódj, ha szépen kérjük, nem fog bajt keverni - kacsintottam, miután Sarah-ra vigyorogtam, aki nyilván még emlékezett, hogy Mágust saját visszapattanó átka kötötte hozzám, és ha az ő rabszolgaságára gondoltam, azonnal elégtétellel teli vigyorra húzódott a szám, nem úgy, mint Afifa esetében. - Egyébként ezek után le sem vakarhattok magatokról, megyek én is. Amennyit tudok, betartok abból, amit Afifának ígértem. Bár ígéret nélkül is megtenném.
Aztán baráti mosolyra váltva finoman megcirógattam Mágus arcát, és fölé hajolva suttogtam neki:
-Jó reggelt, te rosszcsont - mondtam neki halkan. - A sebeidet elláttuk, most már nem lesz semmi bajod. De ha már úgyis azt teszed, amit én mondok, szeretném, ha itt maradnál ebben az ágyban, és nem mozdulnál meg. Megtennéd ezt nekem?
Biztos voltam a sikeremben, hiszen eddig is engedelmeskedett, és bár fogalmam sem volt, hogy ez az állapot meddig áll fent, de olyan sok idő még nem telt el azóta, úgyhogy még csak tart a varázs.

Míg én Afifát figyeltem, ahogy lassan elfészkelődik és lehunyja a szemét, addig Adam Lynn után ment és jó pár perc elmúltával kerültek csak elő. Lynn-nek ki volt sírva a szeme, de egyébként már újból tettre kész volt és rövidesen már be is vitték a kislányt a műtőbe, hogy eltávolítsák belőle a fegyverként működő tárgyakat és segítsenek neki, ahogy tudnak.
Én viszont nem mehettem be, hiszen Adam megbízott, hogy tartsam szemmel Mágust, aki úgy látszik megint csak sántikált valamiben, ezért nem kellett nagyon győzködnie nevelő apámnak, hogy az ő ágyán várjam meg, míg elkészülnek odabenn a műtéttel.
- Bízd csak rám Adam! – mosolyogtam hidegen. – Nem megy a jómadár sehová addig, míg nem tudjuk meg tőle, hogy mi a szerepe ebben a játszmában. – biztosítottam a férfit.
Persze azért, hogy a szemem a Máguson tartottam, aki néha-néha elárulta magát kissé, de közben halálra izgultam magam, hogy a műtőben minden jól sikerüljön és megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor végre megjelentek.
Lynn intésére gyorsan átültem a sápadt, de szabályosan lélegző kislány ágyához, hogy megfogjam a kezét, ha esetleg felébredne érezze, hogy mellette vagyok.
Aztán hallgattam Adam magyarázatát, aki átvette a helyemet Mágus ágya mellett, hogy kiknek is lehet ebben benne a keze ebben a titkos kísérletezésben és habár meglepett, amit utána mondott, hiszen mindig is úgy ismertem meg, hogy a végsőkig tisztelte a szabályokat és az előírásokat, de most nem habozik azonnal intézkedni és mindenféle előzetes tárgyalás nélkül bevetni az X csapatot.
Mikor megkérdezte, hogy én is a tagja akarok-e lenni, majd kiugrott a szívem a helyéből. Nem! Nem a félelemtől! Hanem a megtiszteltetéstől és a lehetőségtől, hogy ott lehetek, amikor ezeket az ocsmány férgeket lesöpörjük a föld színéről!
- Igen! – csapok le azonnal a szavaira, talán kicsit hevesebben is a kelleténél, mert a kislány megmozdul, de aztán visszaalszik, én meg most már óvatosabban, de még mindig lelkesen ismétlem:
- Igen! Igen! Nagyon is!
Közben elolvasom, amit a lapra írt Adam, de ezt meghagyom Lynn-nek, aki eddig is nagyon jól elirányította a fickót, de azért kicsit aggódtam, hogy vajon még az eltelt idő és trauma hatására, vajon még mindig a bűbáj hatása alatt van-e.

Mágus válasza egyfelől megnyugtatott, hiszen ezek szerint még mindig a parancsolójának tekintett, de azért volt valami furcsa abban a vigyorban, ahogy rám nézett és hozzám szólt. Ez az a fajta vigyor volt, amivel azelőtt próbált bájgúnárkodni, hogy visszacsattant rá a képessége.
-Mond, szerinted én tényleg istennő vagyok? - kérdeztem tőle homlokráncolva.
A válasza mondhatni elfogadható volt, de azért még ki akartam próbálni, hogy tényleg áll-e még a hatalmam.
-Rendben van - bólintottam, majd felegyenesedtem, és hátrébb léptem. - Takarózz ki.
Megtette.
-Ülj fel.
Megtette.
-Sétálj a terem közepére... de óvatosan, lehet, hogy még szédülni fogsz.
Mindent megtett, amit kértem, úgyhogy végül is megnyugodhattam. Hallgatott rám, vagyis nem volt semmi félnivalónk tőle. Egyenlőre.
Adam közben telefonált. Az is hamar kiderült, hogy kinek. Nem csodálkoztam, hogy az illető fél perc alatt felbosszantotta az igazgatót, de azért elég félelmetes volt ezt a nagydarab háborúviselt férfit dühöngeni látni. Kellőképpen megszeppentem egy kicsit, és örültem neki, hogy Afifa még aludt, mert ettől biztos megrémült volna.
-Semmi baj, Adam - ráztam a fejem, majd Mágus felé böktem. - Úgy nézem, ő azért még engedelmeskedik nekem, úgyhogy nem fog semmi bajt okozni, viszont kicsit furcsa, hogy olyan...
Ekkor belépett Logan.
-Egy pillanat, és kiderül, hogy igazam van-e - vontam fel a fél szemöldököm, majd Mágusra pillantottam. - Mágus, megtennéd, hogy odamész Loganhez, aki épp most érkezett, és adsz neki egy csattanós puszit?

Kényelmesen dől hátra karosszékében, és nagyot kortyol a banánturmixból, amit Ratna volt olyan kedves, és elkészített neki a ma esti mozizáshoz. Bizony, ma este mozizni fog! Az éjszakai ügyeletet lepasszolta annak a hogyishívják új fiúnak, a pattogatott kukorica már kész, a "Játszd újra Sam" is a lejátszóban pihen, s már tényleg csak a kedvenc szexi új könyvtárosa az, aki hiányzik ebből a képből, amikor megcsörren a telefonja. Bajsza alatt halkan káromkodva nyomja le véletlenül a zöld gombot a piros helyett, majd ha már így fölvette,a füléhez emeli kagylót, hogy megtudja, mit akar tőle Adam. A kérésre, hogy pont most...MOST robogjon le a gyengélkedőre, a válasza borítékolható:
-Rendes tőled, hogy így aggódsz az egészségemért, de jól vagyok, már a fejem sem fáj.
Rajzfilmbe illő az azt követő jelenet, amikor az üvöltő kis készülék majdnem kiugrik a férfi kezéből, hisz egy pillanatra valóban félre kell húznia a fülétől, annyira bántja a fülét a hirtelen hangossá, és recsegőssé vált vonal. Egy könnyed, ingerült mozdulattal kinyomja a készüléket, aztán feltápászkodik, hogy meginduljon lefelé, elmondani az igazgató úrnak, hova fogja dugni azokat a görbe karmokat, ha nem vigyáz magára...
-Á, szia! - Kiált fel, amikor megjelenik vele szemben a szép szőke nő a folyosón, kezében egy nagy tálca kínai kajával. - Most hívtak, hogy le kell mennem...nem hiszem, hogy sokáig tartana, tudod, ez csak ilyen dirr-durr csitt-csatt beszélgetés lesz. Sietek vissza.
Az önfeledt mosoly, amit ez a rövid beszélgetés ért el nála gyorsan lehervad arcáról az a pár perces út alatt, amíg magában mérgelődve leszalad Adam-hez. Természetesen azonnal meglátja Lynn-t, és Sarah-t, a többiekről már nem is beszélve, példéul arról az alakról, ki ha engedelmeskedik a csinibabának, most csücsörítve közeledik felé, és a jelek szerint nagyon szeretné, hogy agyrázkódást kapjon, és hát ki Logan, hogy csalódást okozzon ennek a szegény embernek?
DURRRRRRRRRR!!!!
Picit hiányérzete van, hogy most nem Lynn-t lökte fel, de fiatal még az este. Adam viszont valószínű már türelmetlen, úgyhogy figyelmét rá fordítja, ügyelve arra, hogy fél szemével azért figyelhessen az itt összeszedett gazemberekre, főleg arra a dokira. Mikor főnöke a kezébe nyom egy papírost, és felszólítja rá, hogy először ezt nézze meg, és aztán dühöngjön. Átveszi, megnézi, és utána dühöng!
~MI A...~
Szerencsére csak halkan, ám azt mindenki jól láthatja, hogy tekintete villámokat szór, izmai megfeszülnek, kezében a papír pedig olyan apró gombóccá gyűrődik, hogy lassan mikroszkóp alatt lesz csak látható. Még mindig meg akar ütni valakit, nem is kicsit, s a görbe karmokat is szívesen közelebbi ismeretségbe hozná egy szemtelen alakkal, de úgy dönt, ma este ez nem Adam lesz. Már-már meglepő, milyen csendesen hallgatja végig a beszámolót, azt követően pedig vet egy néma pillantást a kislányra, aztán visszafordul Windsor-hoz.
-Hallgatlak.

Még mindig zakatoló szívvel, de már kissé nyugodtabban nézem, ahogy Lynn elkezdi „ébresztgetni” Mágust, mint akiről nem is sejtjük, hogy már réges régen hegyezi a fülét.
A férfinek felpattan a szeme és kis szünet után, úgy válaszol, ahogy ezt az előző viselkedése után el is várnánk tőle, istennőnek hívja Lynn-t és minden kérését azonnal teljesíti.
Én azonban nem vagyok meggyőzve, bár eddig nem láttam semmi gyanúsat, azért megfeszült izmokkal ülök az ágyon, míg a doktornő teszteli a férfit.
Közben hallom, hogy Adam valakinek telefonál, de nem kell sokáig találgatnom, hogy kinek, hiszen elhangzik a neve, de ami utána jön, attól majdnem leesek az ágyról, még pedig szó szerint!
Adam olyan ordításba csap át, hogy ha én lennék a vonal másik végén, biztosan hanyatt-homlok rohantam volna megnézni, mi akasztotta ki ennyire, mert habár ismerem már egy jó ideje, de én még így kiakadni soha a büdös életben nem láttam. Olyan félelmetes hatást váltott ki, hogy kimeredt szemekkel és dobogó szívvel bámultam rá és bár pillanatok alatt sikerült lehiggadnia, de én még mindig nem tudtam levenni róla a szemem. Még szerencse, hogy az első kiáltására elengedtem Afifa kezét, mert csak most vettem észre, hogy önkéntelenül is kieresztettem a tüskéimet. Mikor kissé magamhoz tértem, elvörösödve húztam vissza őket, remélve, hogy senki nem vette észre.
De az eredményét is azonnal tapasztalhattuk Adam kirohanásának, hiszen Logan pár percen belül megérkezett, de innentől nem igazán figyeltem már rájuk, mert Lynn rátért Mágus gyakorlatibb irányítgatásához, hogy megbizonyosodjon, tényleg nem csak tetteti magát, hiszen ezt elég nehéz lenne egyébként bizonyítani, azonban a doktornő megtalálja a módját, és én kíváncsian nézem, hogy ennek mi lesz a vége, habár lenne rá tippem, ahogy a feldúlt Rozsomák arcát elnézem.
Már előre vigyorgok, hogy Mágus fejében mi zajlódhat le most, és vajon mit vállal be a lebukás elkerülése végett, ha tényleg csak megjátssza a dolgot.

Mágus-nak szerencsére van annyi esze, hogy a seggén maradjon, ha már a száját képtelen befogni, Logan azonban rá sem hederít, inkább Adam-et hallgatja tovább. Mikor azt mondja, a Buldózertől védte meg a kislányt az a vérszomjas, angyalarcú, de amúgy ördögi fúria, és persze Sarah is, akkor valami olyan hang hagyja el a testét, ami gyanúsan emlékeztet egy elismerő horkantásra, de mivel tőle ritkán hallani ilyesmit, ebben senki sem lehet biztos.
-A buldózer mi? Azt a manust úgy tűnik tényleg nem állíthatja meg semmi..már persze a tinilányokat leszámítva.
~Először Kitty, most meg Sarah, ki lesz a következő, aki elintézi, Ratna?~
Ahogy Adam tovább halad a beszámolóban, kezdi egyre furcsábban érezni magát, ugyanis nem szokott hozzá ahhoz, hogy a jajveszékelő fehérnép, és az asztalt csapkodó ingerült férfi mellett pont ő legyen az egyetlen a szobában, ki látszólag nem veszítette el a fejét. A látszat természetesen csal, hisz a percek alatt ezerféle módját képzeli el annak, hogyan faraghatná bele az aláírását ennek a német fazonnak a csontjaiba, anélkül, hogy megölné őt, kiről mondani sem kellett volna, hogy náci, hisz a nevéből eleve vagy erre tippelt volna, vagy a vámpír grófra a Nosferatu-ból.
-Megteszem - jelenti ki tömören, még mindig Adam szemébe nézve. - Amint ez a zsugás elmondja, hol találjuk őket, már indulunk is...mert ugye el fogsz nekem mondani mindent? - Kérdi, fenyegető hangon, miközben lassan mágus felé fordul, olyan rideg arckifejezéssel, amitől egy szobor is megijedne. - Nem igaz, öreg barátom?
Tesz pár lassú, kimért lépést a férfi felé, majd finoman arrébb taszítja az útjában álló Lynn-t, karmait azonban nem húzza elő kivételesen, hogy azzal félemlítse meg őt. Emlékszik még erre a manusra, nagyon is jól, és tudja, mekkorát szólna, ha csak egy ujjal is hozzáérne a karmaihoz. Helyette öklével a tenyerébe bokszol, és mikor már csak néhány méter választja el Mágustól, halkan szól hozzá.
-Tudom én, hogy nem vagy te annyira alávaló alak, hogy ilyesmiben részt vegyél, sőt, azt is megkockáztatom, jobb vagy ennél. Mondj el nekem mindent amit tudsz, és akkor a régi idők emlékére eleresztelek. Mit szólsz?
~És nagyon ajánlom, hogy tényleg ne legyen közöd ehhez, különben ígéret ide vagy oda, neked annyi.~

Mágus már állt a hatalmam alatt. Ezt némi csalódással vettem tudomásul, hiszen így sokkal nehezebb dolgunk lesz, de ugyanakkor valahol meg is könnyebbültem, mivel azért nem volt kellemes ez a tolakodó és abnormális áhítat, ahogy engem kezelt. Nagyon is zavarbaejtő és kellemetlen volt.
-Nem vagyok tinilány - morogtam Logan megjegyzésére. - Bár abban igazad van, hogy nem kell annak lennie az embernek ahhoz, hogy úgy viselkedjen.
Reméltem, érti az utalást arra, amikor ahelyett, hogy elmondta volna Lily-nek hogy érez, inkább önsajnálatba burkolózott Aya konyhájában. Valószínűnek éreztem, hogy igen, bár meglehet, hogy mindösszesen azért lökött félre már megint, mert kartávolságon belül voltam, de most legalább esés közben el tudtam kapni valami fogódzkodót, így nem estem el, mint az ezt megelőző oly sok alkalommal. A valami Adam karja volt, amibe nem is olyn régen egészen más okokból kapaszkodtam, de most is jó hasznát vettem. Sűrű bocsánatkérések közepette tápászkodtam fel megint, majd csak azért is közelebb mentem Loganhez és Mágushoz.
-Ha még egyszer fellöksz... - sziszegtem neki oda dühösen, és a fantáziájára bíztam, hogy milyen iszonyú megtorlásokra számíthat, aztán inkább Mágusra néztem, és a karmos férfinál jóval higgadtabban szólítottam meg. - Bármi is történt a csatornában, még helyrehozhatod. Te nem vagy gonosz, csak önző és meggondolatlan. De megmentetted Artie-t, pedig megkönnyítette volna a dolgod, ha ő meghal. Tudom, hogy te sosem bántanál ártatlan gyerekeket. Ehhez sincs semmi közöd, és nem is fogunk úgy bánni veled, mintha lenne. De ha tudsz valamit, segítened kell. Te is tudod, hogy nincs más választásod, de örülnék neki, ha azért tennéd, mert tudod, hogy így helyes, és nem azért, mert túlságosan fáj az, amit Logan tesz veled, ha ellenkezel.
Azért ez vaskos hazugság volt, hiszen nem hagytam volna, hogy megkínozzanak valakit, hiszen azzal mi sem lettünk volna jobbak, mint azok, akiktől azokat a szerencsétlen kisgyerekeket akartuk megmenteni. Amennyiben azonban kiderült volna, hogy tévedek, ha Mágus valahogy mégis benne lett volna abban, ami Afifával történt... nem tudom, mennyi időre fordultam volna el, amíg kezelésbe veszik, de egy ideig biztos nem számíthatott volna rám. Ebben viszont nem nagyon hittem, ami azt illeti, majdnem 100%-ig biztos voltam benne, hogy Mágus tényleg csak pénzért csinálta vagy ilyesmi, és közben nem is tudta, mit tesz valójában. Reméltem, hogy tényleg így van.
-Nem hiszem, hogy sokat fogok aludni ma éjjel - néztem Adamre. - Még meg akarom vizsgálni Afifa mintáit, meg azt a valamit, amit kiszedtünk belőle. Még mindig nem tudom, pontosan mi mérgezi.

Aztán nem álltam meg, hogy ne mosolyodjam el magam, amikor Mágus barátunk, a csók hallatán villámgyorsan gondolta meg magát és visszakozott, elismerve, hogy bizony nagyon is át akart minket verni, ahogy az eddigi jelleme alapján sejthettük.
A másik dolog azonban meglepett, hogy ugyanis ismeri Logant!
Azonban most ezen kívül, hogy lelepleztük a kis trükkjét, volt halaszthatatlanabb dolgunk is, amiiről most Adam röviden Rozsomákot is felvilágosítja, főleg a kislány helyzetét ecsetelve a még mindig rosszkedvű férfinak, aki ettől nagyon nem lett vidámabb.
Adam-ra eddig is alig lehetett rá ismerni, mióta megtudta mit műveltek Afifával, és a mostani beszélgetése Logan-nal sem emlékeztetett a régi megszokott önmagára, de valahogy ezt most nem tudtam csodálni, hisz mindannyiunkra nagy hatással voltak az elmúlt órák eseményei.
Mikor megemlítette, hogy Mágus valószínűleg tudhatja, hogy hol rejtőznek ennek a kísérletnek a részvevői, minden szem az egyre sápadtabbá váló Mágus felé fordult, aki élénk tiltakozásba fogott, de a szavahihetőségét már rég eljátszotta előttünk, így ezt senki nem vette be, Adam-mal az élen.
Reméltem, hogy Logan-t is meggyőzik az elmondottak, hogy mellénk álljon és segítsen kiszabadítani azokat a szegény, szerencsétlen gyerekeket, de, ha nem sikerülne, amit azért nagyon kétlek, hiszen a zord külső érző szívet takar, mint tudjuk, akkor én akár egyedül is útra kelek, hogy kisöpörjem ezt a bandát a helyéről és örökre lezárjuk ezt a mocskos ügyet.
Mikor befejezte, megint csak Mágus került a figyelem középpontjába, aki felé most egy igen zaklatott Rozsomák közeledett, egyelőre még finoman kérdézősködve, amihez aztán társult a közben melléjük sétáló Lynn is, nem kevésbé meggyőző érveket felsorakoztatva, hogy miért is érné meg Mágusnak, ha elmondaná amit tud.
- Tudom, hogy nem igazán melegedtünk össze mi ketten. – szólalok meg én is csatlakozva a trióhoz. – De az kétségtelen, hogy ott, a csatornában is védted a gyerekeket és a szavaidból is az derült ki, hogy nincs tudomásod róla, mit tettek és tesznek velük. Most, hogy már tudod, eldöntheted, hogy ki mellé állsz, azok mellé, akik állatként vagy tárgyként bánnak velük és ilyen ocsmányságra képesek, vagy mellénk, akik ki szeretnénk szabadítani őket, hogy emberhez méltóan élhessenek? – néztem a sápadt arcba.

Úgy látszik Mágusra hatnak a szavaink, mert egyre kétségbeesettebben néz ránk, majd mikor utolsónak én is lehallgattam gyors tiltakozásba és mentegetőzésbe kezd.
Viszont továbbra is azt állítja nem tudja, hol van a titkos labor, ahol a kísérletek folyhatnak, de azért azt elárulja, tálán abban tud segíteni, hogy kit keressünk meg, aki ezt elmondhatja.
Végül is hihető, hogy neki nem kötötték az orrára, hogy mire kellenek a gyerekek, hiszen már a csatornában nekem is hasonló magyarázatot adott elő és a kicsikkel való viselkedése sem azt mutatta, hogy ennyire lelketlen lenni, sőt még az életét is kockára tette, hogy megmentse Artie-t.
Mikor elhangzott a név: Ernesto Ramírez, láttam, hogy Logannak megvillan a szeme, ezek szerint valószínűleg neki ismerős volt.. Nekem nem, pedig én is az utcán éltem pár évig, de hát nem is voltam érdekelt az illegális bunyóban, az is biztos.
És az elmondottak szerint ezekben a körökben kell kutakodnunk, hiszen a következő név, akiről Mágus beszél, az egyik ketrecharcosé, aki, ahogy halljuk, eléggé nagy arc, ha legyőzhetetlennek hiszi magát. Hát az ilyenek szokták aztán nagyon-nagyon megjárni, ha valaki olyan tyúkszemére taposnak, mint Adam vagy Rozsomák.
Mágus egyre jobban összezuhan, ahogy felfogja mibe is rángatták, vagy rángatta bele saját magát, és még jobban gyötri az agyát, hogy miben tudna még segíteni, amit most legalább értékelek nála.
Látszik, hogy komolyan megviseli a dolog és komolyan szeretne segíteni, így hamarosan megtudjuk, hogy hol is tudnánk utolérni ezeket az embereket mielőbb.
Megint gazdagabbak leszünk egy névvel és a Hústorony pont elég képletes lehet, ha bunyóról van szó. Remélem, hogy nem kell legyűrnünk az egész társaságot, ha hozzá akarunk jutni a minket érdeklő információkhoz, mert akkor elég húzós napunk lesz.
Mikor Mágus felajánlja a segítségét, valahogy nem lep meg, bár az előzmények ismeretében igen érdekes a felajánlása, hiszen már egyszer pont a harc kitörésekor cserbenhagyott bennünket és semmi biztosítékunk nincs rá, hogy ez nem fog megismétlődni, csak a kétes ígéretei.
- Hát ez igen nagylelkű ajánlat Mágus, de te is tudod, hogy már játszottad előttünk a becsületedet. – vonom meg a vállam és bár komolynak tűnik most amit mond, nagyon is bizonytalan vagyok benne. Nálam már ezt egyszer eljátszotta, és talán sosem fogok megbízni benne igazán. Ha magunkkal visszük, állandóan a hátunk mögé is kell majd nézni.
- Ti, mit mondtok? – nézek a többiekre, mert viszont a képessége igen csak jól jönne.

Ernesto Ramírez. Remek, most már egy nevünk is volt. Talán valaki ismeri. Mentegetőzése pedig... hát én hittem neki. Mármint azt elhittem neki, hogy nem tudta, mibe keveredett, és hogy őt is becsapták, de azt nehezen tudtam elhinni, hogy megbízhatunk benne. Szívesen adtam volna neki még egy esélyt, hiszen egyrészt ennyit meg kellett adnunk neki is, másrészt a képességének még nagy hasznát tudnánk venni. Nagy dilemma volt, és mindkét oldal mellett ugyanannyi érv szólt.
Mielőtt azonban még alaposan meg tudtam volna emészteni a problémát, Mágus beszélt tovább. Ketrecharc! Zseniális!
-Őt még én is lenyomom - vontam meg a vállamat. - Tudom, hogy nem vagyok éppen izomagy, és a verekedéshez sem értek, de víz alakban nem tud bántani, ő viszont kifárad egy idő után, akkor meg már csak le tudom csapni. Tudom, hogy Logan az ász benne - emeltem fel a kezeimet -, de ha regenerálódik is, ő is fárad és érez fájdalmat. Én meg állok egy helyben, malmozok, és nem érzek semmit. Számomra nem lenne túl megerőltető.
Az ötletet akár elfogadták, akár nem, figyelmemet ismét Mágusra irányítottam.
-Ami azt illeti, tetszik a javaslat, hogy fordítsuk megint ellene a képességét - jegyeztem meg, majd ahogy megint éreztem felcsapni bennem a sértettséget, amiért olyan rútul elcsábított, még sötéten hozzátettem: - Meg is érdemelné. Ki akar magának egy szerelmes lovagot?
A terv további részének kitalálását rájuk bíztam, nekem most már tényleg muszáj volt visszavonulnom a laborba. Az Afifa karjába ültetett fémek orvosi fémek voltak, de azért a kioperált részeket meg akartam vizsgálni, hogy milyen állapotban voltak, mennyire voltak szennyezettek, ha még annak egyáltalán voltak rajta nyomai, stb., és ugyanezt az agyából kiszedett eszközzel. A megfelelő antitoxin kiválasztásáért ismernem kellett végre, milyen méreggel álltam szemben.
-Kérek pár órát, de szóljatok, hogy mikor indulunk - mondtam a többieknek, és visszavonultam a laborba.