Re: Gyengélkedő, laboratórium

by **Sean Darrow** Pént. Márc. 15, 2013 7:54 pm

-Próbáltam, nem működik... - Jegyzi meg a rádiós dologra - csak az működik, ha leszedálsz vagy....miért adok én neked ötleteket?? Pláne ilyeneket???
Amúgy a kérdés jogos, kicsit tényleg félreérthetően fogalmazott az előbb...arról viszont szó sem lehet, hogy ne olvasson mások gondolataiban...kissé nehéz lenne összehozni.
-Nem úgy gondoltam, hogy most rögtön, de azt mondták hozzá kell szoknom, hogy most egy jó ideig mindenhol lesz ülőhelyem...ahova be tudok jutni ezzel a vacakkal. Amúgy, annyira azért nem vészes a helyzet...emlékszel amikor elment arra a kalandtúrára Lily-vel, és rám paterolta az összes melót? Hát...azt hiszem beleírhatom az önéletrajzomba, hogy 3 billentyűzeten tudok gépelni egyszerre...minden esetre most nincs sok meló...csak gondolom Amelia-t kell hivatalosan felvenni, és ennyi...
Amúgy a golyóálló öltözet nem is hülyeség. A normál civil ruhákkal mondjuk nem tud mit kezdeni, de az X-men egyenruha...
~Mi a...!!!~
Kicsit meglepődik azon, ahogy egyszerre turbó fokozatra kapcsol a kerekes széke.
-NEEEEEM EEEERREEEEE GONDOOOOOLTAAAAAMMM!!! - Kiáltja, nagyjából olyan izgatottan, mintha egy hullámvasúton ülne, miközben a folyosó elsuhan mellettük. Szerencse, hogy nem látja őket most egyik gyerek sem. Szép is lenne... a nagy komoly felnőttek akikről példát kell venni. - De azért ne hagyd abba! - Teszi hozzá gyorsan nevetve.

//Folyosók: Folyosók//

by **Sarah Wilchok** Szomb. Márc. 16, 2013 11:09 am

Miközben azt ecsetelte, hogy milyen módszer is lenne csak jó, hogy ne használja a képességét, én csak megértő mosollyal figyeltem, ami a végére inkább tűnhetett ördöginek.
- Csak mondjad, nagyon örülök, hogy ezt is tudom már, így aztán nagyon ajánlom, hogy próbáld meg fékezni magad, ha jót akarsz! – emeltem fel az orra elé a tüskékkel borított tenyeremet.
Persze eszem ágában sem volt bántani, de nagyon igyekeztem, hogy ez ne látszódjon rajtam, na nem mintha azért nehéz lett volna kikövetkeztetnie.
- Jójó! – bólintottam. – Ha kicsit pihentél és már úgy látom, hogy nem akarsz elájulni, ha kicsit meg kell mozdulnod magadtól, akkor lehet róla szó. – mondtam engedékenyen.
Mikor azonban nekilódultam a kerekes székkel, kaján vigyorral hallgattam a meglepődését. Még jó, hogy a Xavier folyosói egy reptéri felszállópályának is elmennek, így volt hová gyorsulni és néhány centivel a fal előtt megállni is.
- Na, vége a gyerek napnak. – nevettem fel kicsit lihegve, mert bár nem vallottam volna be neki, elég nagy volt a lendület ahhoz, hogy alig bírjam megállítani. – Akkor hová furikázzalak? Menjünk a szobádba, vagy még járőrözzünk egy sort?

by **Adam Windsor** Csüt. Feb. 06, 2014 6:35 pm

//Tibunak és Bellenek//

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem rémített meg Belle hívása. Ember vagyok én is, olyasvalakitől érkezett a segélykérés, akihez nagyon erős érzelmi szálak fűztek. Erősebbek mint eddigi életemben bárkihez. Ennek ellenére igyekeztem higgadt maradni. A harcterek poklában és a tiszti akadémia padjaiban jól belém verték mindezt annak idején. Lesiettem a gyengélkedőbe és valahogy ellenálltam a késztetésnek, hogy rögtön hívjam Felcsert. Margareth minden képessége ellenére is még kisgyermek. Első körben olyan állapotba kell hoznom Belle sebét, ami nem rémíti meg a kislányt, elvégre, tetszik ez most éppen nekem avagy sem, de ő is az én gondjaimra, mi több a felelősségemre bízott személy.
Mikor Tibutty beérkezett a lényegében félájult lánnyal hozzájuk siettem, majd megráztam a fejemet és őszintén kimondtam, amit gondoltam:
- Hát ez bizony rosszul néz ki - nyögtem. - De a pengét bent hagytátok legalább, ez okos ötlet volt, jó eséllyel zárva tartja a hasi ereket. Tedd az asztalra kérlek.
Jómagam megtöltöttem egy fecskendőt az előírt mennyiségű fájdalomcsillapítóval, majd kényszeres mosollyal fordultam a lányhoz. Láttam a kínt a szemeiben, de igyekeztem kizárni ezt a tudatomból:
- Ebből jelenleg semmit sem fogsz érezni, de eltompítja a fájdalmad és nyugodt alváshoz segít. Bízz bennem, nem lesz semmi baj - simogattam meg gyorsan a kézfejét, majd a vénájába szúrtam a tűt. Jó eséllyel a sebesülési sokk miatt tényleg nem fog érezni belőle semmit, a szer pedig sebesen kezdte meg munkáját. Belle mély álomba zuhant. Tibura néztem:
- Morfium - közöltem tényszerűen. - A szúráson kívül van még valami, amiről tudnom kell?
Mivel pár horzsoláson kívül más baja nem volt, így a pengére tudtam koncentrálni. Megvizsgáltam, amennyire a körülmények engedték, majd elhúztam a számat:
- Mélyre ment és valamit biztosan elért odabent. Szanitéc vagyok, nem radiológus, nem tudom megröntgenezni, de azért igyekszem. Ez most feltehetően ronda látvány lesz, amint eltávolítom a pengét, cefetül fog ömleni a vér. Ha nem bírod, akkor kint várakozz.
Azzal óvatos, de határozott mozdulattal kihúztam a kést a kis szépségem hasából, majd beadtam a seb környéki épnek tűnő vénák egyikébe a véralvasztó szert, addig is nyomókötést rögtönöztem, hogy lassítsam a vérveszteséget. Amint az minimálisra enyhült letörölgettem a bőrt és felhívtam Margareth szobáját, majd megkértem, hogy jöjjön le. Mikor a megszeppent, duci kislány megérkezett biztatóan tettem a vállára a kezem:
- Felcser, tartok tőle, hogy Belle elég csúnyán megsérült. Tudom, hogy ügyes vagy, csináltál már ilyet, szeretném ha az erőddel beforrasztanád a sebét - simítottam végig a haján. - Rendben?
- Én megpróbálom... - hebegte kicsit ijedten.
- Semmi baj. Menni fog. Tudod ez most... ez most nagyon fontos.
Nem is képzeled mennyire kicsi lányka...
Az X-ek gyógyítója óvatosan helyezte két tenyerét Belle sebe köré, majd némi aranyszín fénysugár kíséretében tévedhetetlenül forrasztotta össze az átvágott zsírszöveteket, inakat, bőrt. Elismerően biccentettem végül:
- Nagyon ügyes voltál - dicsértem meg. - Holnap reggel jövök neked egy fagyival, rendben? - nyomtam kedélyes barackot a fejére, amit vigyorogva fogadott és integetve elinalt. Jómagam a telefonhoz léptem és tárcsáztam Lynn számát:
- Üdvözlöm dr Harlow, kérem bocsásson meg a kései zavarásért, itt Adam Windsor. Egy szívességre kérném meg, ha lesz ideje. Egyik volt diákunk és... öhmm... közösségünk jelenleg is fontos tagja... - na jah, számomra fontos, de nem biztos, hogy ebbe most akarok belemenni magyarázkodás szintjén - súlyos sérülést szerzett. Katonai tapasztalataim alapján életveszélyes késszúrásról van szó. A kritikus helyzetet elhárítottuk Felcser segítségével, de ő még nagyon tapasztalatlan. Úgy hiszem valamely belső szervét érhette a lánynak a penge, de ezt nem tudtam biztosan megállapítani. Jómagam nem rendelkezem radiológiai ismeretekkel, még ha felszerelésünk van is hozzá. Ha megkérem átjönne majd valamikor ellenőrizni, hogy minden belső sérülés is bezárult-e?
Aztán a feltehetőleg helyeslő válasz után fáradtan lerogytam egy székbe és érdeklődve néztem Tibuttyra:
- Egy-két órát aludni fog még - vetettem fel. - Ha gondolod, addig elmesélhetnél ezt-azt... - néztem a szemébe jelentőségteljesen, mert ez bizony nem az ő magánügyük innentől.
Ha Lynn nem elérhető vagy nem ér rá, akkor erre nem kerül sor, lévén az alvó lányt berámolom a kocsimba és irány a kórház, ahol a doktornőhöz hasonló szakértő kontrollban részesülhet.

by **Annabelle Shirley** Pént. Feb. 07, 2014 1:26 pm

-Rántotta... pizza... cola... rántotta... pizza... cola... rántotta...
Egyre csak ismételgettem ezt a remekbe szabott kis listát, bár egy idő után már nem csupán egyre nehézkesebben forgó nyelvvel tudtam csak kinyökögni valahogy, de egyre kevésbé is tudtam, miért olyan fontos, hogy egyre csak soroljam, soroljam és soroljam. Iszonyú erőfeszítések árán tudtam csak magamnál maradni, viszont kapaszkodni egyáltalán nem voltam képes, úgyhogy ernyedten lógtam Tibu karjaiban, akinek így semmiféle segítséget nem nyújthattam, hogy könnyebben szállíthasson. Már a sebemre sem tudtam szorítani a kezem, bár az ujjaim azért ott maradtak a vértől tacsakos rés környékén, amiben úgy állt az a kés, mint egy szobor a főtér közepén.
-Rán... rá... rántotta...pi...zza... co... Porter!
Adam látványa elegendő volt ahhoz, hogy egy kevéske erő még szerte áramoljon a testemben, én pedig ficánkolni kezdjek Tibu kezében. Ha vészesen gyengén is, de azért félreérthetetlenül nyújtóztam Adam felé, ha sikerült elkapnom, egyre csak fészkelődtem hozzá közelebb, húztam-vontam őt magamhoz, ami az állapotomat tekintve inkább jelzésértékkel bírt, mint igazi erővel, hiszen már a kezemet is alig bírtam felemelni, ráadásul a penge is újra meg újra belém hasított, szaggató fájdalommal taszítva még tovább a kínok bódulatába, noha alig mozdulhatott meg bennem. De már alig érzékeltem a fájdalmat, és addig biztos nem nyugodtam, amíg át nem pakoltak az ő karjaiba, még akkor is, ha utána már landoltam is a hűvös vizsgálóasztalon.
De még előtte, mielőtt el kellett távolodnom tőle annyira közel nyújtóztam felé az arcommal, amennyire csak képes voltam, számmal enyhén csücsörítve. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy halálosnak tűnő sérülés sikerrel járjon, ha már nem csupán Tibu, de Adam is itt van, hogy legyőzzék, mégis... biztosra akartam menni. Csak még egy csók... csak még egyetlenegy... aztán jöjjön, aminek jönnie kell...
Egy apró szúrás, és éreztem, hogy képtelen volnék tovább küzdeni a sötétség ellen. Bágyadt mosollyal kerestem Adam tekintetét, miközben egyre ernyedtebb ujjaimmal próbáltam megszorítani a kezét.
-Itt maradsz... amíg... elalszom?...
Aztán eltűntek az éjfekete tollak, a meleg, védelmező ujjak szorítása, még a fájdalom is. Egyedül maradtam...

by **Lynn Harlow** Pént. Feb. 07, 2014 2:00 pm

Miután leraktam a telefont nagyjából tíz percre volt szükségem, hogy megjelenjek a gyengélkedőn. Szellem nem volt otthon, de a szüleim szerencsére épp nálunk vendégeskedtek, úgyhogy volt ki vigyázzon Alistairre. A gyorsabb haladás érdekében nem taxival mentem, hanem átalakulva fejest ugrottam a konyhai csap lefolyójába, és a vízvezetékcsöveken át hasítottam a habokat. Az áramlat is gyakran segített, de én sem bíztam semmit a véletlenre.
-Üdvözletem - biccentettem a két férfi felé, miután kiszivárogtam a fali csapból, majd gyorsan lófarokba kötöttem a hajam, hogy ne legyen útban.
Többet nem is foglalkoztam velük, elhaladva mellettük egyenesen a zöld hajú lány felé vettem az irányt, hogy közelebbről megszemléljem. Én ugyan sosem láttam még, de Szellemtől már hallottam róla. Elképzelésem sem volt, hogy kerülhetett bele egy kés, hiszen nem tűnt annak a veszélyesebb bajkeverő típusnak, de hát rég elmúltak már azok az idők, hogy az ilyen eseteken megütközzem. Már nem is számoltam, hány hasonló vagy még durvább sebesült került hozzám, és mint akkor sem, most se kérdeztem semmit. A részletek nem tartoztak rám. Ugyanolyan beteg volt, mint akárki más.
Mivel nem először jártam erre, már egészen kiismertem magam, úgyhogy nem zavartam sem Adamet, sem Tibut, de egyikőjük sem jöhetett a közelünkbe, hogy nyugodtan megvizsgálhassam a lányt. Felcser, ez a jólelkű, gyógyító manócska igazán szép munkát végzett, nekem igazából már nem is volt semmi különösebb dolgom. Valójában csak ellenőriztem, amit ő kimondottan remekül helyrehozott. De nem akartam személyeskedni. A biztonság kedvéért azért alapos vizsgálatot folytattam, hogy tényleg jól húzta-e össze a sebet, nem vétett-e (persze akaratlanul) valamiféle hibát (például nem forrasztotta a máját a veséjéhez), és a páciens sem kapott vérmérgezést, vagy bármi egyéb komplikáció, de nem egész egy óra múlva bizakodó mosollyal léphettem ki a paraván mögül, ami mögött a lány feküdt, hogy a többiek ne nyomasszák magukat a látványával, ahogy ott fekszik magatehetetlenül, ki tudja, milyen kilátásokkal.
-Rendbe fog jönni - paskoltam meg Tibu vállát, akit könnyen be tudtam azonosítani, mint ,,a zöld hajú csaj tollashátú bátyját". Úgy éreztem, neki biztos nagyobb szüksége van a támogatásra, hiszen Adamnek csupán egy volt tanítvány. - Minden elismerésem Felcsernek, majd adják át neki. A seb szépen, komplikációmentesen begyógyult, de azért jelezném, hogy az ilyen gyors gyógyulás ugyanolyan megterhelő lehet a szervezetnek, mint egy váratlan sérülés, hiszen nem erre volt felkészülve. Pár napig ezért még pihennie kell, akkor is, ha teljesen jól érzi magát. Maradjon ágyban, legfeljebb a fürdőszobáig mehet el, vagy rövidebb sétákra, de nagyon figyeljenek rá, hogy ne erőltesse meg magát. A hasát még fájlalhatja, de az majd elmúlik. Ez is a fantomfájdalom egy formája, de ez, ugye, speciális eset. Sok vért veszített, de vérátömlesztésre nem lesz szükség. Az infúziót holnap kivehetik. Egyen rendesen és bőségesen, hogy minél előbb visszanyerje az erejét, és igyon sokat. Nagyon kérem, ne zaklassák fel semmivel, most pihenés és nyugalom kell neki.
A hátam mögött mocorgást hallottam, mire megint elmosolyodtam.
-Úgy hallom, ébredezik. Odamehetnek hozzá, de ne fárasszák ki. Én még maradok egy kicsit, ha már itt vagyok, benézek Seanhoz, úgyhogy ha kell valami, megtalálnak, de nem hiszem, hogy bármi baj lehetne még.
Miután elköszöntem, nyomban el is hagytam a gyengélkedőt, és bár tudtam, hogy Seant megkérhetném, hogy nézzen a fejükbe, és mondja el nekem, mi történt itt, tudtam, hogy nem volna helyes, úgyhogy igyekeztem nem is foglalkozni vele, csupán annyira, hogy a telefonom biztos be legyen kapcsolva, ha mégis kellenék még.

by **Tibutty Tamity** Vas. Feb. 09, 2014 1:29 am

Ha Bogyó gépiesen ismételte az ételeket, akkor én még ahhoz sem értem fel, ahogy remegő hangon próbáltam önteni belé a lelket. Mikor fájdalmasan felszisszent nyugtatgattam, ha elakadt a nyelve és a gyengeség egyre jobban szétáradt hűlő testében, kétségbeesetten biztatgattam. Az agyam egy részére homály borult, nem akartam felfogni az előbb történteket, míg a többi része cselekvésre késztetett. Puhán landoltam az iskola kertjében, a labor felé sietve, majd figyelve a felénk szaladó férfit. Adam Windsor. Már találkoztam vele. Ám Bogyó viselkedése végre tudtomra adta azt, amitől az első pillanatban lesokkolódtam, majd feldühödtem, végül hihetetlenül nagy féltékenységi rohamom lett… Akkor. Most szinte nem is törődtem a kapálózásával, a férfi szavait hallgattam és az utasításának megfelelően viselkedtem. Óvatosan, amilyen óvatosan csak tellett tőlem az asztalra helyeztem, majd a kezét szorítva figyeltem a szemem sarkából Adam-et, ahogy a tűvel a lányhoz lépett.
- Ne aggódj Bogyó… minden a legnagyobb rendben lesz már – mosolyodtam el én is, ha netán felém fordult volna és kedvesen, szeretetteljesen hátrasimítottam a haját a hideg arcából. – Nem olyan rossz a helyzet… Megoldjuk… - míg hatott a szer pár testvéri csókot leheltem a homlokára. Csakis a morfium említésénél egyenesedtem ki ismét és foglalkoztam a férfivel. Kérdésére megráztam a fejemet. – Nincs, talán csak egy-két horzsolás, de szinte lényegtelen… - Lényegtelen a hasából kiálló tőrhöz képest, ami a halálát fogja okozni, ha gyorsan nem teszünk valamit. Érzelemmentes arccal hallgattam a további mondandóját, egyik kezemmel az asztal szélét, míg a másikkal Bogyó kezét szorongattam, ám mikor azt ajánlotta fel, hogy menjek ki, csak komoran belenéztem a szemébe, majd alig mozgó szájjal mondtam: - Csináld…
Az arcomon csak pár izom rezdült meg, miközben tehetetlenül figyeltem a férfi ügyködését. Kínkeserves volt ott állni és csak várni. Segíteni akartam, de csak útban lettem volna… Egy ember fért csak kényelmesen hozzá, ráadásul csak az időt vesztegettük volna, azzal, ha el kell valamit nekem magyaráznia. Ha pedig mégis kellettem volna, biztosan szólt volna. De így… Kellemetlen volt, hasznavehetetlennek és szemétnek éreztem magamat, miközben Bogyó kisimult arcát figyeltem.
- Minden rendben lesz… - suttogtam csak úgy magamnak, majd én is hozzáláttam, hogy megtisztogassam a seb körül a bőrét. Szó nélkül, gépiesen, csak a kezem enyhe remegése árulkodott a lelkiállapotomról, az arcom nem. Mikor megérkezett a kislány, kissé hátrébb álltam a sarokba. A bal, Bogyó vérétől vöröslő kezem bénán lógott le, míg a másik tenyeremmel a bal könyökömet markoltam meg. Így, félig keresztbe tett kézzel figyeltem, ahogy a helyzethez képest számomra elképzelhetetlenül nyugodt igazgató a kislánnyal beszélt. Az aranyozott ragyogással keretezett gyógyítást is üveges szemekkel figyeltem, sőt, még a telefonhívás is hidegen hagyott. Egyre inkább Bogyót néztem, miközben megfeszült állkapoccsal rimánkodtam magamban valami csodáért… Valamiért…
Adamre emeltem a tekintetemet. Nem tudtam eldönteni mit érezzek iránta. Túl fáradt voltam hozzá. Így inkább csak ismét előrébb lépve, Bogyó mellé, halk hangon elkezdtem mesélni.
- Épp ünnepelni mentünk, mikor megjelent a Carlos nevezetű, lányokat futtató kis féreg. Gondolom már mesélt róla. Természetesen nagyon megijedt a találkozástól. Mint mindig, most is megfélemlítették, megfélemlítette az a mocsok. Ott voltam mellette. Ahogy szoktam. Tudom mennyire zavarja az, hogy nem tud kiállni a saját igazáért, így hát ott a háttérben maradva segítettem neki, erősítettem, egészen addig, míg már kezdett komolyabb fenyegetőzésbe fajulni a dolog. Elmentünk, Carlos is, mi is a kávézóból… aztán… aztán valahogy eltűnt a tömegben Ann. Megijedtem, elkezdtem keresni. Végül egy sikátorban találtam meg, ahol épp – halvány, erőtlen és fanyar mosolyt engedtem meg magamnak – ahol épp bizonyított. Megpróbált a sarkára állni, ahogy mindig is látta a „nagyoktól”. Megfenyegette Carlost és mondta neki, hogy hagyja őt békén. Gondoltam hagyom neki. Csendben figyeltem a háttérből és reméltem, hogy végre nem fog meghátrálni, legyőzi a félelmét és ezt elengedve, sokkal nyugodtabb, teljesebb lányka válik belőle, akinek nem kell az állandó rettegésben élnie… Vártam. De a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Kezdtek. Nem vártam meg, léptem és egy-két fenyítő ütés után, mikor láttam, hogy Bogyónak ez egy napra túl sok volt, éltem a lehetőséggel és elindultunk haza. Olyan szépen indult a nap. Nem akartam elrontani még jobban, így hát magunk mögött akartuk hagyni Carlost. De a féreg másként gondolta… Én… - lerogytam én is egy székre. – Én többször eltoltam, ellöktem magamtól Annt. Annyira figyeltem, hogy távol legyen a férfitől. Rákiáltottam, hogy menjen. Minél távolabb. Csak hagy tudjam biztonságban… Csak… Menjen. – Szünetet tartottam. – Nem láttam a kést az ütésénél. Bogyó igen. Nehéz volt mindenre figyelni, leginkább Bogyót akartam távol tartani, de nem felejthettem el Carlost… Túl későn vettem észre mire készült a húgom… Feláldozta volna magát, csakhogy… - A két vállam közé ejtettem a fejemet. Nem szóltam többet. A kezem görcsösen ökölbe szorult. Éreztem, hogy a körmöm nemsokára utat talál a tenyerem húsába. Igazam lett. Míg ott ültem mozdulatlanul, hagytam, hogy kibuggyanjon a vérem, mert ez az apró fájdalom is jobb volt, mint a lelkemet mardosó bűntudat. Én voltam a hibás. Ha előbb elvarrtam volna a szálakat a képességemmel és nem makacsul közelharcban akarom elintézni a dolgot. Ha nem lettem volna ennyire önző…
A doktornő megérkezését felállással, majd egy fáradt üdvözlettel vettem tudomásul, miközben a vért egy észrevétlen mozdulattal elvett kendőbe töröltem. Ha közben Adamnek lett volna bármilyen kérdése, arra most válaszoltam, míg a doktornő megvizsgálta az egyetlen testvéremet.
- Szóval… most… akkor ti… te… ő… ti… - valahogy nem találtam a szavakat és amik kijöttek, azok is akaratlanul rosszindulatúan hangzottak. De nem tehettem, az előbb még el nem döntött érzelmeimen felülkerekedett a féltés. És ez csak annyit jelentett, hogy amíg közelebbről meg nem ismerem a férfit, addig bizony bizalmatlan és távolságtartó leszek vele… Még mindig nem tudtam elfogadni a tényt. Bogyónak igyekeztem egyben a testvére és az apja lenni… És ha már ennyi mindent elcsesztem, legalább ezt nem akartam félvállról venni. Nem, hogy nem akartam, nem tudtam.
Mikor végül is megjelent a nő és közölte a megnyugtató hírt, a bent tartott levegő hangosan szakadt fel belőlem. Egy hálás mosollyal öleltem magamhoz a törékeny nőt, félredobva az összes illemet, nem törődve még az ő reakciójával sem.
- Köszönöm! – Tudtam, hogy nem csak Dr. Harlow-é az érdem, hanem sokkal inkább annak a kis mutánslánynak kellene köszönetet mondanom, de ez a végszó. Erre volt a leginkább szükségem. Egy határozott megerősítésre, amit jelen helyzetben csak a nő adhatott meg. Nem tartott sokáig az ölelésem, mert ahogy meghallottam a jó hírt, azonnal a paraván mögé repültem és a lány bal oldalára állva figyeltem az ébredezését. Finoman cirógatva a kézfejét vártam, hogy kinyissa a szemét. Mikor ez megtörtént, egy sebzett, mégis örömmel teli mosoly jelent meg az arcomon. Édes drága hugicám…
- Jó reggelt CsipkeBogyóka... - suttogtam kedvesen, félve attól, hogy hogy fog reagálni az ittlétemre. Mivel a boldogságom ellenére, én magamat még mindig a Pokol legmélyebb és legforróbb bugyraiban láttam volna viszont.

by **Adam Windsor** Hétf. Feb. 10, 2014 6:55 am

Bár Tibuttytól nem vettem a lányt (lévén nekem már a kezemben volt akkor néhány eszköz), de amikor az ágyon fekve felcsücsörített rám, nos tökéletesen még én sem uralom az érzelmeim, bár nagyon igyekszem. Ez alkalommal sem ment persze. Fölé hajoltam és gyorsan bár, de gyengéden megcsókoltam. Tudtam, hogy időpazarlás, meg a sebével kéne foglalkozni ezek előtt és persze... rothadjon meg az időpazarlás!
Az én gyorsbeavatkozásom, illetve Felcser segítsége után Tibutty előadta az események részleteit. Érdekes. Tehát van egy Carlos nevű hullajelölt ebben a szép városban. Mindegy, ennek részleteit majd megérdeklődöm Belletől, a fiú túlságosan forrófejűnek tűnik az eddigi beszámolója alapján, a lány legalább tuti nem akar visszamenni ahhoz a huligánhoz. Ellenben ismerek egy pár srácot, akik nagyon szívesen elbeszélgetnek vele az élet nagy kérdéseiről... Felálltam Lynn érkezésekor és visszabiccentettem:
- Köszönöm, hogy eljött - feleltem, majd az egyik kis fali szekrényhez sétáltam. Félre toltam belőle a különféle sebhintőporokat és a mögöttük lévő kis flaskát halásztam elő. A sráchoz fordultam:
- Időnként Rozsomák is ellátta már az aktuális sebfércelő szerepét, a seregben bele verték, ha tényleg nincs senki más, akkor alkalmazza is a tudományát, ennek megfelelően a gyengélkedőn is rejteget némi szeszt - beleszagoltam az üvegbe és elfintorodtam. - Brandy. A szaga alapján egy hadihajóról is lemarná a festéket...
Töltöttem két pohárnak az aljába egy keveset, az egyiket a kölyöknek nyújtva:
- Idd meg, jót fog tenni - ajánlottam. - Kicsit oldja a görcsöket, meg a felesleges önvádat. Egy közelharci helyzetben nem fogsz tudni soha mindenre odafigyelni Tibutty. Ilyenkor bármi megtörténhet. A legfontosabb, hogy nem lett akkora baj belőle, mint lehetett volna legrosszabb esetben. Na meg, ha úgy érzed, hogy hibáztál, akkor tudj belőle tanulni. Bellenek még mindig szüksége van rád, de jelenleg ehhez neked kell az erősebbik énedet mutatni, még ha meg is gyógyítottuk, egy ideig gyenge marad azért. Még valami - nyújtottam parolára a kezemet felé: - Köszönöm a helytállásodat.
Hebegve feltett kérdésére elmosolyodtam:
- Tudom, hogy ez a Xavier Intézet, de én magam nem vagyok mentalista, nem tudok a gondolatokban olvasni - válaszoltam barátságosan. - Tedd fel nyugodtan a kérdésed, persze, csak ha úgy érzed, még nem kaptad meg rá a válaszokat.
Ekkor tért vissza dr Harlow, aki ismertette velünk a diagnózist, megnyugtatva mindkettőnket. Kezet fogtam vele:
- Még egyszer köszönöm, hogy ide fáradt doktornő - biccentettem, majd a srácra néztem: - Nem kapott olyan borzalmas mennyiségű morfiumot, hamarosan ébredni fog. Szerintem legyünk ott - intettem a fejemmel a paraván felé.
Így hát mindketten az ágya mellett álltunk, amikor kinyíltak a szemei. Tibutty a kezét szorongatta, én csak a falnak vetettem a hátamat. Ő volt aki látta is kis híján odaveszni a fogadott testvérét, megértettem, hogy neki szüksége van az érintésre, a bizonyosságra, hogy nincs nagyobb baj. Azért amikor kinyíltak azok a szép szemek odahajoltam és adtam egy csókot a homlokára én is, nem is tudtam volna magam visszafogni:
- Nem is rossz ötlet - vigyorodtam el a fiú szavaira. - Ha még egyszer így ránk ijesztesz, elkezdünk felfalazni egy vártornyot, amibe becsukhatunk Csipkerózsika - mosolyogtam a lány szemeibe.

by **Annabelle Shirley** Hétf. Feb. 10, 2014 9:39 am

-Aaaaucsi - nyögtem fel, mielőtt még kinyitottam volna a szemem.
Fájdalmas fintorral érintettem meg a hasamat, ahol eddig az a borzalmas seb tátongott, de furcsamód nem éreztem ott semmit. Sem a kést, sem a lyukat (csak a köldökömet), sem semmit. Pedig fájt. Ha nem is annyira, mint amennyire az emlékeimben élt, de azért éreztem. Itt valami nem stimmel. Nem igazán tudtam összerakni a történteket, mivel még elég kába voltam, mintha valaki borzalmas erővel fejbe vágott volna, de ez akkor is furcsa volt. Két alak közeledett felém. Vajon emberek, vagy csak mozgó árnyak a falon? Na, mindegy, egyszerre csak egy problémát!
Úgy buktam le az orvosi köpeny alá, mintha csak a takaró alá bújtam volna be, még a karjaimat is visszahúztam, szóval most leginkább egy kisméretű sátor falán tapicskoltam.
-Hol van? - motyogtam tanácstalanul szemlélve a csupasz pocakomat, ami teljesen épnek tűnt.
Ötletem sem volt mi történt, úgyhogy ide-oda forgolódtam, hogy legalább a többi kisebb sérülésből megtaláljak egyet-kettőt, de azok sem voltak sehol. Így viszont kívülről úgy nézhettem ki, mint egy saját farkát kergető kutya. Ahogy pedig a külső hangokból meg tudtam ítélni, nem árnyakról volt szó, hanem tényleg hús-vér emberek jöttek oda hozzám. Először bátortalanul kandikáltam ki a köpeny-sátram biztonságából. Előbb csak a homlokomat dugtam ki, majd a szemeim következtek, de amikor megláttam Tibut, boldog visítással löktem ki teljesen a fejem, hogy a nyakába ugorjak. Ez annyiban nem sikerült, hogy a kezeimet nem sikerült visszaillesztenem a köpeny ujjaiba, úgyhogy most lényegében zsákba varrva nem igen tudtam ölelgetni senkit. Ezért csak hozzá tudtam kucorodni, és a puha anyagon keresztül kapaszkodni a felsőjébe.
-Ne tudd meg, milyen hülye álmom volt - csóváltam bele a fejem a nyakába. - Ott voltál te is és Carlos is, és egy sikátorban... egy sikátorban... egy sikátorban...
Egyre halkult a hangom, ahogy szépen fokozatosan eluralkodott rajtam a pánikszerű felismerés. Nem álmodtam. Kezdjük ott, hogy különben mit keresnék a gyengélkedőn, de egyébként is egyre biztosabban tudtam felidézni az eseményeket. Ez tényleg megtörtént. Carlos leszúrt. Tibu idehozott a Xavierbe. És ezek szerint...
-Adam...
Kibontakozva Tibu öleléséből azonnal nekiindultam, hogy megkeressem, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem lezúgtam az ágyról, mivel így tényleg leginkább gilisztakúszásra lettem volna képes, de végül maradtam a nyusziugrásnál, amiből elég volt egyetlenegy is, hogy máris Adam nyakába boruljak, aki vagy elkapott, vagy máris robogtam a kemény padló felé.
-Hát eljöttél? - mormoltam, homlokommal az arcához dörgölőzve.
Végül csak sikerült rendesen visszahúznom a köpenyt, úgyhogy olyan jó istenesen meg is tudtam ölelgetni, és csak nagy nehezen voltam képes elengedni. Nem is olyan régen még nem lehettem benne biztos, hogy ezt még egyszer valaha az életben megtehetem. Most sokkal édesebb volt ez az ölelés, mint pedig bármelyik, és...
-Csókolózni akarok - jelentettem ki, követelőzve hajolva Adam szájára, pár pillanatra megfeledkezve arról, hogy Tibu is ott van.
Végül egy jól eső szusszanással dőltem megint hátra, és mivel fáztam egy kicsit, és ölelkezés közben az is teljes valójában tudatosult bennem, hogy rajtam most tényleg nincs semmi egy vékony orvosi köpenyen kívül, a vállamig visszatakaróztam, miután megint a helyemen ültem, felhúzott térdekkel, hátamat a párnámnak vetve.
-Jól van na - morogtam lesütve a szemem. - Akkor nem vagyok olyan erős, mint ti. És már megint elrontottam. De én tényleg megpróbáltam, én nagyon... annyira akartam, hogy... Tibu, nem tehettem mást! - fakadtam ki az említettre nézve, könyörgő tekintetemet az övébe fúrva. - Lehetsz rám mérges, de nem hagyhattam. Nem mondom, hogy olyan sok időm lett volna ott végiggondolni, mit csinálok, de nem bírtam volna elviselni, hogy... és pláne miattam...
Most már tényleg nagyon zavarban voltam. A nyakamat már nem is tudtam volna jobban behúzni. Egyik az egyik oldalon, másik a másik oldalon! Két oldalról éreztem magamon a szigorú, rosszalló pillantásokat. Bátortalanul szorítottam meg Adam kezét, és feszengve néztem a szemébe.
-Azért még megtartasz?

by Ajánlott tartalom