Gyengélkedő, laboratórium

//Roxi//

Ahogy belöktem a dupla szárnyas bejárati ajtót és beléptünk válaszoltam a már korábban elhangzott kérdésére.
-Üdvözöllek a Xavier tehetség gondozóban...
Fordítottam felfelé tenyeremet. Ami a ajtó belökését követően valamivel a fejem fölé nyúlt.
-Itt hozzánk hasonló tehetségek leledzenek. De az idegen vezetést meghagyom későbbre. Most sietünk...
Több sem kellett, a magam módján levarázsoltam magunkat egy bő emelettel lejjebb ami ugye nem nyerte el a tetszését. Hozzáfűzni valóját mosolyogva reagáltam le egy vállrándítás kíséretében.
-Sosem mondtam, hogy normális vagyok, mások szerint még csak ember sem vagyok, szóval... erről ennyit.
Most hogy ezt letisztáztuk hagytam a dokit, hogy tegye a dolgát amit nagyban megnehezített Roxi hozzáállása. A határozott heves fellépései mondhatni kissé megijesztették a doktor nőt aki eleinte csak szeppenten állt a lánnyal szemben kezében a fecskendők meg minden, mint egy rakás szerencsétlenség... Aztán mint aki kattant egyet, leengedte az eszközöket és majdhogynem bosszús tekintettel szólalt fel.
-Na idefigyeljen kisasszony! Nem azért keltettek fel, éjnek idején, hogy kislányok sebeire tegyek ragtapaszt majd gyógypuszikkal bombázzam! Úgyhogy viselkedjen felnőtt módjára különben elporolom a hátsóját aztán majd belátja hogy szüksége van segítségre...
A kis kirohanás után fáradtan sóhajt egyet. Lerakja az eszközöket a kis gurulós kocsira és neki támaszkodik majd így fojtatja orrnyergét masszírozva a föld felé nézve.
-Nézze... elhiszem, hogy ez a hely önnek teljesen idegen. Biztos meg van ijedve. Látom magán, hogy fáradt és nem éppen egy fergetegesen sikerült randevúról jöttek... Csak vetek egy gyors pillantást a sebére ami szemmel láthatóan felszakadt.
Magyarázkodás közben kezei enyhén szét vannak tárva tenyerei nyitva feléd néznek. Próbál bizalmat és nyugodtságot sugározni az irányodba.
-Ha olyan állapotban van felőlem aztán itt is éjszakázhatnak, de nem javaslom, hogy túlzásba vigyék a dolgot...

Igen, nagyon is ellenemre volt, hogy vadidegen emberek szurkáljanak tűkkel, meg egyebek, de kénytelen kelletlen hallgatnom kellett erre a fehérköpenyesre, mert a varratom felszakadt, és nem igazán szerettem volna még elpatkolni. Fogaimat összeszorítva nyeltem le minden ellentétes érzésemet, és végül csak egy néma biccentéssel jelezve beadtam a derekamat. Meredten bámultam a fényes lámpát magam felett, és közben elképzeltem azt az idilli képet, ahogy fájdalmasan megkínozhatom Greget mindezért, és még élvezném is. Aztán elűztem a képet a fejemből, és a hallottakon kezdtem el morfondírozni, hogy ezen a helyen is olyanok vannak, akik, hm...mutánsok különleges képességekkel. Furcsa érzés volt ebbe belegondolni, hogy eddig azt hittem, nincs olyan sok mutáns a földön, erre kiderül, hogy egy egész intézményt is tele lehet tömni velük. Elég hátborzongató volt a felismerés, sok mindent át kellett ezután értékelnem magamban. Végül az ápoló végzett, egész jól helyretette a sebem, kaptam rá egy fehér tapaszt is, ami megvédi a varratomat az újabb felszakadástól. Végső soron hálás lehettem neki ezért, így elnézést is kértem a viselkedésemért, és elmormoltam egy köszönömöt is. Majd végig hallgattam az utasításokat is, hogy ne erőltessem meg magam és blabla...de ez a rész már teljesen hidegen hagyott, hiszen dolgom volt.
-Ó elnézést, még egy pillanatra.-szóltam még a távozni készülőnek.
-Esetleg kaphatnék egy másik ruhát? Egy egyszerű műtős nadrág és póló is megtenné....bármi jobb ennél a holminál.-és reméltem, hogy kapok valami használhatóbbat és egyszerűbbet mint amit Greg volt szíves rám aggatni.
Egy egyszerű fehér nadrág és póló, több nem is kellett, még ezekben is jobban éreztem magam, olyannyira hogy az már fel sem tűnt, hogy mezitláb indultam neki a folyosónak, miután az ápoló elment.

Így hogy mindenki megbékélt a helyzettel, a dokinő secc-pecc alatt elvégezte a szükséges javításokat már éppen ment volna ki amikor Roxi előállt egy furcsa kéréssel. Az egyik szekrényhez ment. Kulcscsomóján keresgélt egy ideig majd a megfelelő rézdarabbal végül sikeresen kinyitotta azt és kivett belőle egy fehér felsőt és egy buggyos, gumiderekú nadrágot.
-Tessék, használja egészséggel, és ne feledje. Sok pihenés.
Tudta, hogy nem fogod betartani de a protokol előírja, hogy a beteget minden szükséges információval el kell látni. Lerakta a sztetoszkópot a kis kellékes asztalra majd elhagyta a helységet.Viszont nekem elfelejtett szólni, vagy nem látta szükségesnek szólni, hogy bent öltöznek. Így nyugodt szívvel indultam meg befelé ahol mondhatni a lényeg tárult a szemem elé. Nem mintha valami újat tartogatott volna a dolog de eddigi tapasztalataim alapján a nők 99%-a szégyenlős.
-Ohh... Öhm, jól áll a tapasz...
Kezeimet zsebre dugom és fejemet sunyi mosolygás közben kissé oldalra billentem és még vagy 2 szer végignézek Roxin.

~Persze, sok pihenés, mintha tudnék.~gondoltam, és már közel voltam ahhoz, hogy pofákat is vágjak, de szerencsére azért ezt sikerült visszafognom. Tudom jól, hogy a sérüléseknek is idő kell, amíg helyre jönnek, és addig nem túl tanácsos, ha nagyon ugrálok velük, hiszen én sem vagyok supermen, de sajnos az a valami sosem engedte, hogy nyugton maradjak a sejhajomon.
Könnyedén kaptam magamra a ruhát, ami nem volt se elegáns, se semmilyen tulajdonképpen, kábé mint tehénen a gatya, de őszintén szólva még mindig kényelmesebben éreztem magam ebben, mint abban a passzos kivágott koktélruhában. Ahogy Greg megszólalt, semmitmondóan néztem rá, nem zavart, hogy mit látott és mit nem, de ahogy öltözés után láttam az arcát, épp eleget, hogy jól érezze magát.
-Remélem jól megnéztél, mert ez volt az első és utolsó alkalom....úgyhogy memorizálj.-mondtam neki félvállról odavetve.
-És most már ha összefoltoztak még egyszer igazán elvihetnél ahhoz, akiről már beszéltünk. Vagy egy pincében akarsz dugdosni?-vontam fel kérdőn és kissé türelmetlenül az egyik szemöldököm. Greg is sejthette, hogy nem vagyok túl jó kedvemben, hiszem összevarrtak, többször is, egy orvosi szobában tengődöm egy vadidegen helyen egy ócska kétszer nagyobb fehér buggyos szerelésben, és nem mellékesen eléggé nyomasztanak az elmúlt pár óra eseményei is. Úgyhogy reméltem, hogy nem húzza sokáig a dolgot, mert ha morcos vagyok, abból túl sok jó nem sül ki általában.
-Figyelmeztetlek, hogy nem vagyok túlzottan egy türelmes típus.-azért nyomatékosítom benne is a dolgokat, ha esetleg ő nem gondolná végig, hogy kábé milyen állapotban is lehetek. És közben nekiindultam a folyosónak, ha követ és mutatja az utat rendben, ha nem, akkor keresgélek magamtól, ez sosem esett nehezemre.Egyedül az frusztrált, hogy jelenleg nem volt fegyverem, hogy megvédhessem magam, ha ne adj isten szükség lenne rá.

Erős kételyek fogtak el az ügyben, hogy ez volt az utolsó alkalom. Egy sanda vigyor ült ki az arcomra, bár fejemet nem csóváltam meg. Az már túlon túl árulkodó lenne. A memorizálást pedig említeni sem kellett volna, megtörtént az magától is a legapróbb részecskétől a leghosszabb hajszálon át a telt idomokig minden ott lapult a memóriatáramban.
Lassan szám elé raktam kezem és elfedtem vele nagyra nyíló számat. A hosszas ásítás nevetésbe csapott át.
-Dugdosni?
~Jól megdugdosni legfeljebb.
-Fölösleges. Itt van aki 3 hete tudja, hogy jövünk...
Lassan visszanyerem eddig megszokott stílusomat. Kihúztam magam és az ajtóban álldogálva néztem le rá és hallgattam. Sikerült olyan szépen beállnom középre, hogy elálljam az utat kifelé. Kicsit közelebb hajoltam az arcához egy magabiztos mosollyal. Egy sokáig bent tartott levegőt lassan fújok ki rá. Némi cinket csempésztem bele amit remélhetőleg felszív. Ugyan is az osztriga vágyfokozó ereje a benne található cinknek köszönheti. Még sem adhatok neki nyíltan osztrigát, túl feltűnő. E a kis csel talán bejön.
-Pedig fölösleges sietni. Az illetékes már alszik és pisztoly van a párnája alatt.. Olyan 3-4 darab. Sőt, azt hiszem rajtunk kívül mindenki alszik... Van itt annyi minden amivel ellehet ütni az időd. Kellemesebbnél kellemesebb elfoglaltságok...
Tekintetemet az övébe fúrtam és kutattam a felkelő érdeklődés jeleit. Amennyiben vissza kérdez ajkaimat az övéire tapasztom válsz gyanánt. Adnék én kielégítőbb választ is de előbb meg kell róla győződnöm, hogy érdekli e egyáltalán.

Egyre jobban bosszantott ennek a ficsúrnak a fennhéjázó stílusa, és úgy véltem, hogy ő meg kifejezetten élvezi, hogy bosszanthat, és próbálgatja, hogy meddig mehet el nálam. És, ahogy már neki is emlegettem, aligha vagyok egy nagyon türelmes típus, és ő azt hiszi hogy ezzel csak viccelek.
~Fáradt vagyok, fájnak a sérüléseim, és meg kellett tudnom, hogy egy rohadt mutáns vagyok, és erre meg még ez a hülye gyerek is itt szórakozik velem. Én vagyok a marha, hogy bedőltem annak, hogy ismer valakit, aki tudna segíteni. Kétlem...~igen, tényleg fogyott a türelmem, és erre ekkor még elém is áll, és ki sem enged ebből a kórházszagú alagsorból. Most már tényleg dühödt, szinte szikrázó zöld szemekkel néztem rá, ahogy elállta előttem az utat.
-Mi az, hogy 3 hete?-most már gyanakodtam is, és sajnos a növekvő dühömtől nem igazán voltam képes összerakni a történetet, hogy akkor most mi is van. Csak megráztam a fejem.
-Mi a büdös francról beszélsz itt nekem?!-és nem csupán a hangsúlyomból érezhette, hogy valóban fogy a türelmem, de emellé még erőteljesen meg is bökdöstem a mellkasát. Fel sem tűnt a láthatatlan csel, amit bevetett ellenem.A láthatatlan anyag észrevétlenül kúszott be a szervezetembe minden egyes dühös fújtatás során, és egész gyorsan szét is terjedt a szervezetemben. Különös volt, hogy egyszerre növekedett bennem egyenes arányban a düh és valami furcsa vágyakozás.
-Mi az, hogy alszik!-most már majdnem üvölteni kezdtem vele, és ha lett volna nálam pisztoly, akkor annak a fémes csöve, most minden bizonnyal Greg homlokának feszülne. De ezt benéztem, ugyanis fegyvertelen voltam.
-Akkor tudod mit!Odamegyek, felrázom, és mondjuk kiveszek a kis gyűjteményéből két pisztolyt, az egyikkel felébresztem őt, a másikkal meg te is kaphatsz még egy lyukat a s*ggedbe, ha nagyon akarsz!-az érzelmi kitörés nagy úr, és a növekvő vágy is, ami sokkal jobban kezdett feszíteni, talán Greg kissé túlmérte az adagot, de a két érzelem fokozott kombinációja most nem épp a kellő hatást kezdte elérni a testemben.
A zöld íriszeim már nem a megszokott zöld színükben pompáztak, hanem sárgás színben szórták a villámokat, mikor az újabb szitkozódást követően szavak helyett egy csók lett a folytatás. Az első és utolsó végzetes csók. Több sem kellett, mintha minden összejátszott volna, és az időzített bombára az élesítést ez a csók tette meg. Ideje sem volt túl sok mindenre reagálni, hiszen a vad érzelmek hatására újból változásnak indult a testem, és egy dühödt hörgés és kiáltás keveréke közepette hatalmasat löktem Gregen, hogy borítva az eszközöket tartó állványokat elég nagy erővel csapódjon a falba. Nem akartam ezt a változást, de már késő volt, szinte éreztem, ahogy a sötét homály ereszkedni kezd az agyamra, és még utolsó erőmből kivágódtam a folyosóra, és szaladni kezdtem. Fogalmam sem volt hova, vagy merre megyek, de ahogy jobbról balról nekicsapódtam teljes erőből a falaknak mozgás közben, a változás végül teljesen végbement. Az éjszaka közepén az épületet hatalmas földöntúli üvöltés rázta fel, amire még egy alvó ember is felkelne. És a felfokozott érzelmek hajtani kezdték, rohant a démoni szörnyeteg nagy sebességgel valamerre, hogy céllal vagy anélkül, ki tudja. Az alagsorból egy ajtót áttörve végül feljutott a felsőbb emeletre, nem volt nehéz észrevenni a most tomboló szörnyet, hiszen amerre járt tört zúzott, vagy akarattal, vagy akaratlanul a nagy testnek köszönhetően leverve vázákat, díszeket, ami éppen az útjába akadt most már ténylegesen az épületben.

Sejthettem volna, hogy ez a szempár nem jelent túl jót és nem kéne feszegetnem a dolgot. De hát nem az én házam, és egy próbát bőven megér. Feltéve ha repülni akar az ember. A harmadik negyedik másodpercnél döbbentem rá, hogy ez így nagyon nem lesz jó... De nagyon nem... A szívem elszorult és a fellegekben éreztem magam. Még sosem kerített hatalmába ilyen felemelő érzés. A gyomromban pillangók repkedtek, a fejemben cikáztak a gondolatok. Pont mint ahogy a szerelmet leírták. Még a csók és az érzelmi ráhatás is meg van. A gond csupán az, hogy ezt a ráhatást egy erős ütéssel vetítette ki rám Roxi. Félig meddig besüppedtem a helység oldalfalába, szinte csak a végtagjaim lógtak ki belőle. Azoknak is a vége. A hátam a szomszéd helységbe belógott egy icipicit. Mintha egy kényelmes fotelban ücsörögnék másnaposan. Vagy is betegen.
-Jajj... fhúú...
~Ilyen lehet a másnap...
A földöntúli üvöltözés volt ez egyetlen ok amiért kimásztam a falból. A kis asztalon és a műszereken meglátszott a lábam nyoma ahogy áthaladt rajta mint forrókés a vajon. Úgy döntöttem ezzel majd később foglalkozom. Most van egy CsiniMini Hulk amit sikeresen a sulira szabadítottam... Mellkasomat dörgölve amibe alig jutott némi levegő kezdtem el felfelé sántikálni Roxi után. Kezemet a falon húztam végig, no nem támasz gyanánt hanem az épületet egy egésznek tekintve kezdtem el detektálni a benne lévő emberekkel együtt. A célszemély hamar meg lett így rögvest a nyomába eredtem.

-Ho...hol vagyok? - Nyöszörgi olyan halkan, hogy talán még Rozsomák sem fedezte volna fel, hogy valaki megszólalt, valaki másnak viszont feltűnhetett amit mondott, mert nyomban valami lágy nesz indul rövid útjára felé, ő pedig megteszi az első bátor lépést az ébrenlét felé, kinyitja két szemét. A terem ahová került ismerős...ijesztően ismerős! Hacsak nem akadályozzák meg benne nyomban felül, és menekülni próbál innen, akár egy ijedt gyermek, de aztán a nagy kapkodásban valaki mást is meglát maga mellett. Ez a valaki különleges képességekkel bír, méghozzá nem is akármilyenekkel. Azon kívül, hogy gyönyörködtet minden férfi szemet, teste képes elbírni a leghatalmasabb agyat, és szívet, amit e bolygó valaha látott, és látni fog, ám még ez is eltörpül amellett, hogy abban a pillanatban, amikor a bérgyilkosok legaljasabbika meglátja őt, egy pillanat alatt lecsillapodik, és már nem is annyira sürgős megszöknie innen, pedig rögtön felismerte ezt a helyet!
-Hogy kerültünk Rozsomák pincéjébe? - Kérdi, s maga is meglepődik rajta, hogy hangja inkább kíváncsi, mint zaklatott. Aztán egyszerre világos lesz minden!

Pár órával korábban:

Ahogy a fekete repülő iskolabusz a tökéletesen hétköznapi, szétnyíló kosárlabdapálya alatt landol, aki csak teheti kimenekül a cseppet zsúfolt gépből. Ingrid - a csapat háziorvosa - természetesen felajánlja szolgálatait minden frissen szabadult mutánsnak, ám Aya ezt még arra sem méltatja, hogy elutasítsa, sőt! Mika együtt úgy eltűnnek a színről, hogy egyesek arra gyanakszanak, hogy már menet közben kiugrottak a gépből. Sheena is inkább megkockáztatja a belső vérzést, minthogy akár csak egyetlen percet is Josh nélkül kelljen töltenie, elvégre a fiú nagyon derekasan kibírta, hogy ne rohamozza meg egymaga a börtönt, és ami jár az jár! Sean is több sebből vérzik, ám egyik sem tűnik igazán súlyosnak, hisz úgy mászkál, mint akinek fel sem tűnik, milyen leharcolt képe van pillanatnyilag. Az egyetlen, aki nincs olyan helyzetben, hogy visszautasítsa a segítséget az Szellem, ki már a szigeten sem volt a helyzet magaslatán, a repülés pedig csak rontott a helyzeten. Ájultan ül a székbe szíjazva, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy meg szeretne mozdulni.
-Jajj ne... - szalad ki Sean száján, amikor eljutnak hozzá Lynn vészterhes gondolatai. - Vigyük gyorsan a gyengélkedőbe!
-Segítsek? - Dörmögi Logan, a szokott lelkesedéssel, az ájult férfi széke mellett.
-Igen! Tartsd a karmaid az alkarodban, és maradja felső szinten! - Szól rá parancsolón Sean, aztán segít mostoha anyjának felemelni eszméletlen apját. - Te jó ég - nyőgi - mivel eteted őt?

Jelen:

-Annyira próbáltam nem kidőlni...Manhattan fölött még azt hittem, egész jól megy - összegzi Szellem, szemlesütve. Ahogy tekintete a földre mered, megpillant egy hátizsákot, tele könyvekkel. Pár másodpercig figyeli, aztán beugrik neki egy újabb mondat foszlány: " ...lényeg, hogy felkészültem, hagytam itt pár könyvet vész esetére, meg pár csokit, de azt általában megdézsmálják a kicsik...". Ezen elvigyorodik, aztán fölemeli fejét, hogy végre kedvenc szempárjába nézhessen, s gyengéden megsimogatja Dr.Lynn Harlow aggódó arcát.
-Sajnálom...nem akartam így kidőlni...várjunk csak! Mi a fenét kerestél te a szigeten?
~Én kitekerem a kölyök nyakát! Csak két dolgot kértem tőle: szabadíts ki az ország legszigorúbban őrzött börtönéből, és ne hozd magaddal a feleségem! Mi olyan nehéz ebben?~
-Minden rendben, nem sérültél meg? - Kérdi, és el is felejtve, hogy miért ő visel korházi köntöst, és nem fordítva rejtett sérülések után kezd kutatni Lynn testén.

Sean segítségével elhelyeztem Szellemet a gyengélkedőn.
-Nem tehetek róla - nyögtem vissza Sean kérdésére. - Még mindig szereti a zsíros kajákat. Te meg!... - villant a szemem Logan felé.
Fel tudtam volna koncolni, reméltem, hogy a tekintetem tüze elevenen elégeti őt. Olyan boldogan kevertem volna le neki legalább néhány pofont!
-Köszönöm - dörmögtem morcosan másfelé nézve, aztán füstölögve elvonultam mellette az imádott súllyal a nyakamban.
Mikor Szellem végre a vizsgálóasztalon feküdt, nekiláthattam az ápolásának. Szervi baja tulajdonképpen nem nagyon volt eltekintve néhány apróbb horzsolástól, zúzódástól. Viszont a képessége túlzott használata, a kialvatlanság, és egy kis kiszáradás hozzásegítette az eszméletlenséghez, ami kifejezetten aggasztott, de idővel az életjelei javulni kezdtek, és én is elkezdhettem számítani rá, hogy nemsokára talán ki is nyitja a szemeit.
Így is történt. És máris szabadkozik, máris mentegetőzik! Az én egyetlen drágám!
-Semmi baj, szivem - mosolyogtam rá, és finoman megfogtam a kezét, amivel az arcomat simogatta. - A lényeg, hogy most már jobban vagy, és holnaptól sokkal több salátát fogsz enni.
A kérdésére hitetlenkedve nevettem fel.
-Hogy mit kerestem a szigeten? - visszhangoztam vigyorogva. - A kulcsomat, természetesen, sehol sem találom, gondoltam hátha ott esett ki a zsebemből... Mégis mit gondolsz?! Téged, majmóca, hát nem képzeled, hogy otthagylak a veszélyben. Te mikor tettél velem ilyet!
Hagytam, hadd pásztázzon, hátha valahol nyílt törésem van, csak jól titkolom, de azért megsimogattam a homlokát, hogy kicsit megnyugtassam.
-Nincs semmi bajom. Teljesen jól vagyok. Te viszont - lengettem meg felé a mutatóujjamat - ha még egyszer börtönbe merészelsz, bünti lesz, értve vagyok?
Előbbi szigorúságomat félretéve közelebb hajoltam hozzá, egyenesen az ajkaira, hogy megcsókolhassam. Aztán megint rámosolyogtam, és egy kicsit felborzoltam a haját.
-Siess felépülni, tegnap sütöttem csokis sütit, hogy kiengeszteljelek a börtön kosztért. Meg némi pizzát, egy grill csirkét sült krumplival meg... hmmm... lehet, hogy a fiadnak igaza van - vakargattam meg a fejemet egy kicsit bűnbánóan. - Na jó, tudod mit? - cuppantottam egy újabb csókot az ajkaira. - Nekem az is elég, ha többé nem sérülsz meg annyira, hogy cipelnem kelljen téged, rendben?

Szíve, mely úgy dobog, mint egy megvadult versenyló patái némileg visszavesz a tempóból a nő csitítgatásának hallatán. Nem újdonság számára, hogy Lynn hangja ilyen hatással van rá, elvégre részben ez az angyali muzsika volt az, ami fogva tartotta őt heteken át, miután hivatalosan is találkoztak, és nagyon úgy néz ki, hogy az évek során semmit sem vesztett az erejéből. Viszont legalább úgy néz ki nem rontott tovább a helyzeten, és szerelme nem aggódta betegre magát - legalábbis az elmúlt pár órában már nem - és mindössze csak sal...
-Mimimi? - Kérdi, mikor teljesen, és hibátlanul eljut az agyáig, hogy a saláta az az a zöld színű növény, melyet eddig legfeljebb hamburgerrel együtt evett, és valahogy az a balsejtelme támad, hogy nem abba a szendvicsbe akar több levelet tenni az egyetlen diplomás szakács akit ismer. -Egyébként meg persze, hogy soha nem hagytalak volna magadra, de az más mert mpfff!
A mpfff jelentése valami olyasmi lehet, hogy bérgyilkosból csak azon a szigeten volt három is, de őrült nőszemélyből, aki ennyire szeretné őt csak egy van, szóval rá nagyon kell vigyázni. A pontos fordításra hiába várnánk, Szellem ugyanis másodperceken belül lehunyja mindkét szemét, ujjaival Lynn hajába túr, másik kezével a derekát karolja át, aztán egy sunyi mozdulattal az ölébe rántja őt, gondosan ügyelve arra, hogy ajkaik egy pillanatra se váljanak el.
-Rendben van -suttogja a nő fülébe, miközben kezei mintha külön életet élnének, útnak indulnak testén, bebarangolva azokat a fájdalmasan rég látott tájakat, melyeket egy hétig nélkülözni kellett. - Nincs több börtön - Esküszik meg kezét Lynn szívére téve, vagy legalábbis annak 10cm-es körzetébe. Minden egyes porcikája hiányzott neki, és a finomságok említése sem veszi el épp az étvágyát sőt! Nyelvével megízleli édes nyakát, és a fogai sincsenek már messze, de közben azért valamelyest odafigyel Lynn mondandójára is.
-Ó igen, okos gyerek ő, biztos ig...várjunk csak! - Felkapja a fejét, hogy egyenesen felesége két szép szemébe nézzen, és közben azon töpreng, vajon ez mégis mit jelenthet, de aztán eszébe jut a zöld szörnyetegek cézára, a saláta!!!
~Én kitekerem a nyakát ennek a kölyöknek, az fix!~
-Ne aggódj, ez volt az utolsó alaklom, hogy hősködni láttál, mostantól a gyerek kedvéért leszek szup...várjunk! - kapcsol hirtelen, és némi aggodalommal a tekintetében néz körbe a kórteremben. Mellesleg amióta felébredt most néz körül először rendesen, így eddig fogalma sem volt róla, hogy egyedül vannak-e.
-Itt van ő is? Ugye Rozsomák nem tud róla? Várjunk....rólam tud....mit tettetek vele, hogy nem koncolt fel???
~Biztos, hogy ébren vagyok?~

Hangosan felkacagtam, ahogy megláttam Szellem rémült tekintetét, ahogy megszeppenve dadogott a ,,saláta" szóra.
-Ne aggódj, nem kell salátát enned - emeltem fel mindkét kezem. - Sosem tennék veled olyat. De legalább a reggeli szendvicsedet hadd ne pizzából csináljam.
Kérdésére megráztam a fejemet.
-Miatta nem kell aggódnod. Ami azt illeti még egészen segítőkésznek is mondhatnám. De ami biztos, hogy nem akar felkoncolni... mármint... mármint akarhat, de nem fog. Szóval te csak arra koncentrálja, hogy felépülj, mert akkor mehetnénk haza. Valójában már egészségesnek is nyilváníthatnálak, már csak egy kis pihenésre van szükséged, és...
-Geööö!
Lenéztem, és Alistert pillantottam meg, ahogy egyik kezével a nadrágom szárát rángatja, másikkal pedig egy hosszúkás, barna rudacskát szorongatott, és vigyorgott mint a tejbetök.
-Gögö? - kérdezte, majd kuncogva visszafordította a tekintetét a különös játékszerre.
Nézte egy darabig, aztán megint kitört belőle a nevetés, úgy nyújtotta felém a szerzeményét.
-Oké - bólintottam, és óvatosan elvettem tőle Logan szivarját. - Lehet, hogy mégis aggódhatunk egy picikét. Édesem, ezt hol szerezted.
Lehajoltam Alistairért, és miutánt az ölembe kaptam, megmutattam Szellemnek is, mivel játszott eddig a fia.
-Nem hiszem, hogy Logan nagyon örülne neki, ha megtudná, hogy egy három hónapos baba kirabolta. Na mindegy, tessék itt van a gyereked, játssz inkább vele.
Alistair, amint elég magasra érkezett, hogy meglássa az apját, lelkesen nyújtogatni kezdte felé kicsi kezecskéit, miközben túláradó örömmel és lelkesedéssel ismételgette, hogy ,,Mömmömmö! Mömmömmö!", arról nem is beszélve, hogy úgy ficánkolt felé, hogy nagyon gyorsan kellett Szellem karjaiba nyomnom, hogy egész biztosan ne ugorjon le a földre.
-Akkor sem normális, hogy ez a gyerek ilyen gyorsan fejlődik - csóváltam a fejem. - Legalábbis fizikailag. Azt hiszem, nem ártana elvégeznem rajta néhány vizsgálatot. Ha jobban érzed magad, majd sort kerítek rá. Juj, de jó lesz, igaz? - hajoltam közelebb Alisterhez, hogy adjak neki egy eszkimó puszit, amit ő kacagva fogadott. - Anya jól megnéz majd kívül, belül csupa csillogó-villogó dologgal. De jól fogunk szórakozni. Apának addig meg veszünk egy naaaagy hatalmas adag fagyit, hogy ne unatkozzon, és még sokkal-sokkal nehezebb legyen, és anya sérvet kapjon. Bizony ám. Bizony ám.
-Eö - vigyorgott Alistair Szellemre, rám mutatva.
-Hé, én is itt vagyok - mosolyogtam rá, majd miután nagy puszit nyomtam a kobakjára, Szellemre néztem. - Mit mondasz? Induljunk haza?

-Na jóóóó... - adja meg magát, feltartott kézzel - de csak a te kedvedért. Imádom a pizzát, még reggelire is...
A hideg fut végén a hátán, ahogy Lynn Logan-t emlegeti, egy mondatban olyan szavakkal, mint segítőkész, vagy felkoncol...illetve, ez utóbbi csak azért furcsa, mert elé került az, hogy "nem akar" , hisz mikor fordult elő utoljára, hogy az a vadállat nem akart valakit felkoncolni?
-Nocsak, ki bujkál odalent? - gügyögi, amint meghallja Alistair imádnivaló hangját odalentről. Azon nyomban az ágy széléhez húzódik, hogy könnyebben átvehesse a kis lurkót a saját ölébe, és nyom egy hatalmas cuppanós puszit buksi kobakjára.
-Szia te! Ugye jó fiú voltál, és vigyáztál a mamára, amíg a papa a...vidámparkban olajozta be a hullámvasutat, hogy gyorsabban tudjon száguldani! Jól van, tudtam én, hogy ügyes gyerek vagy te!
Csak fél szemmel sandít rá a szivarra, miközben repülni tanítja kisfiukat, de különösebben nem aggódik a dolog miatt. Tudja persze mennyire zabos az a fickó, ha ellopják a szivarját - tapasztalatból - ám biztos benne, hogy ez nem tőle származik....illetve, nem az ő zsebéből vette most ki ez az aranyos kis zsebibaba!
-Nyugalom, semmi baj, nem Logantől vette el, nézd csak.... - Egy kerjával tarja meg a kicsit, miközben a fogasra akasztott fekete kabátja felé hajol, hogy kivegyen valamit annak belső zsebéből. Innen persze nem éri el, úgyhogy végül feláll, kicsi Alistairnak közben pedig olyan hangokat ad ki a szájával, mintha egy repülő emelkedne a magasba.
~Egyébként hogy került ide a kabátom? Azt hittem minden cuccom a sitten maradt...biztos valamelyik jótétlélek meglovasította, és felteszem a gyűrű is így került vissza az ujjamra...egy pillanatra megijedtem, hogy csak álmodom, amikor megláttam...~
-Szóval...még nagyon régen fogadtunk Sheena-val, hogy melyikünk a jobb zsebtolvaj, és a cél az volt, hogy... - Alistair re sandít. - Hogy szépen kérjünk Logan-től 4 szivart. Kettőt az árvaháznak ajándékoztunk, kettő pedig még mindig...itt van....a zsebemben... - Fejezi be elképedve, amikor tényleg mindkét szivar előkerül, ezzel háromra gyarapítva a szivarban lévő barna bűzrudak számát.
-Tudod mit? jobb lesz, ha tényleg lelépünk innen.
Visszaadja a kis gézengúzt édesanyjának, amíg gyorsan magára kap mindent, aztán átöleli kis családját, és eltűnnek erről a helyről, de mint a villám.
~Mit szólnál, ha a Methal-ba mennénk? Ott akad csilivili gépezet...és bölcsi is, ami jól jön majd, ha a kis prücsök megunt minket, és felnőtteset szeretnénk játszani.~

//Folytatás Methal Inc székház//

//Előzmény: Meditációs kert //

Miután vendégei végre elhúzzák a belüket, azonnal visszasiet az ablakhoz, ahonnan egy jó hideg sör társaságában olyan szép látvány tárult elé, ám mire odaér, már csak az akció végét láthatja.
-Minden oké? - Kérdi Sarah-tól mikor odaér, aztán segít a lánynak elcipelni a két férfi az alagsorba, Ingrid munkahelyére, hogy ott szépen összefoltozzák őket. Mikor Fagypont végre magához tér rozsomák arca nem mutat semmiféle érzelmet, csupán halkan megtapsolja őt.
-Brávó! Ezt nevezem! Végre egy tanár, aki tudja, hogy kell bánni ezekkel a büdös kölykökkel, és nem törődik holmi szabályozásokkal! - Lehuppan Fagypont ágya mellé, és megveregeti a lábadozó férfi vállát. - Nem semmi! Amúgy, a kölyök túlélte? - Kérdi Sarah-t, és közben áttekint a másik ágyra, ahol Sean fekszik. A kérdés persze fölösleges volt, hisz az előbb már megszólalt...

Ha nem is teljesen úgy sikerült a támadásom, ahogy elterveztem a végeredmény ugyan az lett, és miután Fagypontnak Sean leütésével sikerült még egy lapáttal rátennie a az addig csak fortyogó dühömre, azt most dühödt vulkánként kitörve engedtem szabadjára jobb karját markolva.
Nem érdekelt semmi más, csak, hogy az ájulásba kergessem, nem érdekelt, hogy éreztem jéghideg kezének szorítását, és ahogy fokozatosan vonta be testemet az által alkotott jégbörtön, semmi nem érdekelt! csak keményen meredtem borzongatóan fehér íriszű szemeibe egy percig sem gondolva arra, hogy már pedig ő az erősebb, ő a mester, csak véget akartam vetni ennek a küzdelemnek.
Aztán egyszer csak láttam a fényt megtörni abban a fehérségben és ez újult erővel töltött el. Utolsó erőfeszítésemet beleadva vontam el a figyelmemet a testemben terjedő jeges fájdalomról......és sikerült! Fagypont erőtlenül zuhant a térdeire, majd ájultan a földre!
Egy erőteljes mozdulattal hátravetve magam én is sikeresen kiszabadítottam magam a jégpáncélból, ami szerencsére nem vont be annyira, hogy ott ragadjak, majd egy gyors nyaki ütőér kitapintással meggyőződtem róla, hogy Fagypont tényleg csak elvesztette az eszméletét, de aztán már aggódóan rohantam szerelmem mozdulatlan testéhez, ahol egy kisebb vizsgálódás után azért megnyugodtam, mert úgy nézett ki nem történt nagyobb baja, csak ő is elájult.
Ekkor jelent meg Logan, aki úgy látszik megláthatott minket és segített becipelni a fiúkat a Gyengélkedőre.

Sean ágya mellett ülve cseréltem a vizesborogatást a fején, mert mintha lázálmai lettek volna! nyugtalan volt és félrebeszélt, aztán végül megszólalt értelmesen is, amire Logan dörmögött rá, de még nem nyitotta ki a szemét.
Míg én Sean őriztem, addig Rozsi Fagypontot boldogította a sajátos fegyelmezési módszerek gyakorlatba való átültetési technikájávál, de nem hiszem, hogy a 400 éves ninja, nagyon értette volna, miért is örül ennek iskolánk jeles igazgató-helyettese.
Végre aztán Sean is magához tért és azonnal kapott tőlem egy cuppanós csókot.
- Ilyet ne sűrűn csinálj velem, mert még a végén infarktust kapok! - fenyegettem meg gyengéden.

Az ájulás ritkán tart esetemben túl soká, feltehetően most is legfeljebb néhány perc lehetett, de mindenesetre egy tapintásra fém anyagú ágyon feküdtem, mikor magamhoz tértem. Még itt-ott voltak kisebb görcsök a testemben, de ez viszonylag természetes, ha az ember a fájdalom kamijának választottjával áll ki harcolni. Immáron nyögés nélkül ültem fel, majd érdeklődve fordultam a nekem gratuláló férfi felé. Furcsa volt a szakállviselete, de ennél cifrábbakat is láttam már ebben a világban, a szeme... azt a tekintetet viszont a magamféle mindig felismeri. A harcos pillantása. Az igazi ragadozók ismérve. Biccentettem a szavaira:
- Köszönöm - feleltem, mert összességében dicséretnek hangzott. - Nem ismerem behatóan a vonatkozó szabályozást, mint említi, én csupán a mestereimtől tanult módszerekkel oktatok. Igaz neki sohasem kellett ilyen messzire elmenni velem kapcsolatban. Ha jól gondolom, akkor Ön Rozsomák san. Örvendek a találkozásnak.
Felálltam, majd bólintottam Sarahnak:
- Ne aggódj Fúria, biztos, hogy nincs semmilyen komoly maradandó károsodása. Ismerem az emberi anatómiát - jelentettem ki nyugodtan.
Végül amint a telepata is magához tért szertartásosan ökölbe szorítottam a jobbomat, amire rákulcsoltam bal kézfejem ujjait s meghajtottam magam feléjük:
- Szavamnak állok - jelentettem ki. - Azt mondtam, ha le tudtok győzni engem, akkor igazatok van a tiszteletlenségetekkel és fegyelmezetlenségetek sem szeleburdiság, nem kaotikus lélek, hanem a bölcsesség szava. Megtettétek, így nem marad más hátra, mint hogy gratuláljak nektek. Valóban nincs mit tanulnotok tőlem. Elnézést, hogy eddig az időtöket raboltam.
Kiegyenesedtem, majd rövid, gazdaságos mozdulatokkal elkezdtem a szemem környékét átmasszírozni, ami még mindig könnyben úszott a lány tüskéi után, visszaülve az ágy szélére.

-Unalmas egy olvasmány, szóval nem vesztettél sokat. No, nekem viszont randim van egy karton sörrel, és a Cassablanca DVD-vel. - Rozsomák felpattan a székérél, és az ajtón át távozni készül, ám a küszöb felett még visszafordul. - Ó, egyébként örülnék, ha a seggeteken maradnátok, mert innen már csak egy másik helyre jut az ember, ha nem a saját lábán megy.
A súlyos fémajtó a helyére csúszik a férfi háta mögött, pont mire Sean fel tud ülni.

-Nyugi, nem szándékozom - válaszol, s közben kinyújtja a kezét, s úgy tapogatja meg Sarah arcát, mint aki nem biztos benne, hogy a fölé hajoló lány tényleg itt van vele, és nem csupán álmodja ezt az egészet, csak mint minden áldott reggel. - Aztán nem tudom, mennyire tudom majd betartani...ha sűrűn kapok agyrázkódást, legfeljebb felcuccolunk, és nyitunk egy cukrászdát Dubai-ban, mit szólsz?
Miután sikerül felülnie, mutatóujját a fülébe dugja, majd kihúzza és ezt megismétli egy párszor, de hiába, a sípolás még mindig, rendíthetetlenül ott tanyázik, és nagyon úgy néz ki, ez ellen nem tehet semmit, azon kívül, hogy megvárja, amíg magától elmúlik a dolog. Ennek - és persze annak, hogy kicsit kába még - köszönhető, hogy Fagypont mondandóját csak a legvégén fogja fel igazán.
-Na álljunk csak meg! - Kiált fel hevesen, és azonnal két lábra szökken, de egy pillanattal később már megint az ágyon ülve találja magát. Hogy ez miként történt, arról nincsenek megbízható emlékei, de van rá elmélete. Majdnem biztos, hogy a szoba tehet róla, hisz össze vissza mozog még most is...vagy Sarah volt a ludas? Nagyon erős kis keze van, és most is fogja őt. Nem számít, ülve is el tudja mondani amit akar...
~De mi is az? Nagyapám most mondana egy beszédet arról, hogy milyen csodálatos ez az ország, a szabadság, és a családhoz való feltétlen hűség, és aztán valahogy azt is elmagyarázná, mi köze ennek mindehhez, de ő persze nincs itt...bár, ha jobban belegondolok...igen, tudom, mit mondana, ha itt lenne: ÚRISTEN, EGY NINJA!!! AZ A LÁNY MEG TÜSKÉKET NÖVESZT!!! MENEKÜLJ, MAJD ÉN FELTARTOM ŐKET!!! Hmm...~
Körbetekint, és feltűnik neki, hogy milyen csend borult a szobára. Mintha mindenki arra várna, hogy végre megszólaljon. Nem tudja hibáztatni őket, végül is tényleg arra készült, hogy mondjon valamit, aztán meg már percek óta csak a fejében szövi a monológokat, amik nem vezetnek sehová....mint példáéul ez is. Megköszörüli a torkát, és újra belekezd, ezúttal ülve.
-Nézd Fagypont...megértem, hogy így gondolod, de a helyzet az, hogy tévedsz. Mármint, abban igazad van, hogy együttes erővel le tudunk nyomni téged, sőt, bárki mást is, ha nagyon akarjuk, azt viszont ne hidd, hogy nincs mit tanulnunk tőled.
Mély levegőt vesz, és megpróbálja a fülében zúgó idegesít gyerekjátékok koncertjét mélyre űzni, oda, ahol ezernyi processzorhűtő kellemes zúgása fojtja el őket, olyannyira, hogy már nem is hall mást, csak a csendet, és a HDD író-olvasó fejeinek ciripelését.
-Az óráidnak hála, végre el tudom viselni a többi emberi lényt is, anélkül, hogy véletlenül földig rombolnám a környezetem. - Folytatja, s közben két-két ujját a halántékára helyezi, ám még mindig a férfi szemébe néz, miközben lüktető fejét masszírozza. - Mielőtt még nagyon belezavarodnék a saját szavaimba: amiben tévedsz, az az, hogy mi a célja ennek az iskolának, és ebből következően abban is, hogy mi a célja az óráidnak. Nem az a feladatod, hogy még veszélyesebbé tegyél minket, hisz láthatod, Sarah-tól még egy mutáns harcművész sincs biztonságban, ha elveszti a fejét, én pedig...jobb ha elkerülöm a törékeny tárgyakat, és embereket. Szóval, sajnálom, ha csalódást okozom ezzel, de nem az a célom, hogy megállíthatatlan gyilkológép legyek, az már megy, ha akarom, ha nem...épp ellenkezőleg, nem szeretnék az lenni, és eddig te érted el a legnagyobb sikert, szóval, ha nem bánod, én továbbra is bejárnék az órákra, annak ellenére, hogy a mestereid által népszerűvé tett 20%-os túlélési ráta két diák esetében nem túl biztató...Persze, megértem, ha nem akarod folytatni velünk, de jobb ha tudod: Amerika minden fiatalja közül, mi vagyunk a két legfegyelmezettebb, szóval ha velünk sem bírsz, ér majd még meglepetés.
~Mellesleg, aligha volt ez Fair küzdelem, hisz kesztyűs kézzel bántál velünk...magadhoz képest, de ne aggódj, nem mondom el senkinek, hogy kedvelsz minket. Becsszó!~
-Szóval, mi legyen, mester?

Miután Rozsomák kedves és megszívlelendő szavait követően távozott és már Sean is úgy nézett ki, hogy megmarad, mosolyogva néztem Fagypontra, aki ezt a maga kissé fagyos modorában meg is erősítette, de aztán egyből letörlődött az arcomról a vigyor, ahogy meghallottam, hogy miket mond.
De úgy látszik nem csak én lepődtem meg ezen, hanem a lábadozó Sean is, aki feledve, hogy épp az előbb volt randevúja egy jégheggyel, úgy pattant ki az ágyból, mintha meggyújtották volna alatta, csak hát annyira azért még nem volt jól. Így aztán az ágy és én, közös erővel értük el nála, hogy a sokkal biztonságosabb ülést válassza, az ugrálás helyett.
A nagy lendülettel elkezdett hegyibeszéd megtorpant az első szavaknál és már éppen meg akartam lökdösni kissé, hogy felrázzam a gondolataiból, de végül megszólalt magától is, és én csak bólogatni tudtam a kissé ugyan összeszedetlen, de nagyon is igaz mondanivalójára. Miután befejezte kapott is tőlem egy nagy gyógyító puszit a fájó homlokára.
- Igen Fagypont, Seannak teljesen igaza van! - tettem hozzá én is. - Nem csak harcolnunk kell megtanulni, hanem hogy megtanuljuk uralni is magunkat és az erőnket is! Látod most is, nem az eszem, hanem az érzelmeim vezéreltek, ami már régi hibám sajnos, és könnyen veszíthettem is volna miatta. De ez csak az egyik a sok közül, amit még megtaníthatsz nekünk. Egyébként is csak szerencsénk volt! Sokat jelent, hogy mi szavak nélkül is tudunk egymással kommunikálni, de ez nem biztos, hogy mindig segít. Ezért én is kérlek, hogy gondold meg a döntésedet és továbbra is taníts minket. Ígérem, soha többet nem szegem meg, amit mondasz nekem. És te sem, ugye édes? - néztem Sean-ra, majd vissza a némán hallgató férfire.

Komolyan végighallgattam a fiatalokat, miután meghajoltam a távozó Rozsomák felé, még ha a szavait egészében nem is fogtam fel, de a maga módján barátságosnak tűnt. Hallgattam és erősen gondolkodtam, hogy egyáltalán van-e értelme tanítanom az iskolában, ha részben ennyire lehetetlen ezek szerint a mai tanítványokat az ősi módszerek oktatni, részben pedig ha ennyire nem értették meg, mire is tanítom őket. Csendesen térdre ereszkedtem velük szemben, majd visszaültem a sarkaimra. Biccentettem röviden Seannek, jelezve, hogy felfogtam a gondolati mondatait is, aztán belekezdtem.
- Azt hiszem, Sean, hogy nem értetted vagy nem értettétek meg az eddigieket - sóhajtottam. - Én nem arra képezlek, hogy veszélyesebb légy. Arra sem, hogy kevésbé legyél veszélyes. Ezt ugyanis semmilyen tanítás sem érheti el, vagy ha igen, az már önmagában, természetétől fogva rothadó, üszkössé nyomorodott lelkületű tanítóra vallana. Nézzetek ide!
Kinyújtottam a kezemet, amelyben formáztam egy jégkardot, amelyet már oly sokszor láthattak, most egyenként megmutogattam nekik a felépítését egy ilyen vágófegyvernek:
- Ez itt az él. Ez az, ami pusztít, húst, bőrt, izmot s inakat vághat, életet olt ki. Ez itt a keresztvas. A legtöbb esetben ezzel hárítod el más fegyverforgatók csapásait. Ez a markolat. Ennél fogva vezeted a kardodat, ezzel irányítod. Ez pedig a markolatgomb. Ez az, ami egyensúlyt ad a harci eszköznek. De ez egyúttal jelképezhet titeket magatokat is. A penge a legtöbb esetben a test. Számotokra részben a test, részben pedig a kamik ereje, ami bennetek van. A ti korotokban az X-gén nevű kamik adják, ha jól tudom. Mindegy. A lényege ugyanaz. Ez az, amivel pusztíthattok. A keresztvas az akaraterő. A bátorság, ami lehetővé teszi, hogy kiálljatok magatokért, a szeretteitekért, az elveitekért. Ez az, ami védelmet garantál, nem a test, nem a sebezhetetlen bőr - néztem egy pillanatra Sarah felé. - Akaraterő nélkül egy másodperc alatt összeestem volna a kezeidben, de kitartottam, amíg kitudtam. Mert van keresztvas, ami védelmezzen. A markolat a józan ész. Ennek kell irányítani a fegyvert. Ennek kell irányítani az embert is. A markolatgomb pedig a hideg fej. Ami ellensúlyozza az érzelmeket, de az észt is, ha kell. Mert enélkül az egész kibillen az egyensúlyából s a vége mindig, mindenkor halál lesz. Vagy a tiétek, vagy másoké. Elkerülhető halál.
Sarah lábai elé lőttem egy adag jeget, majd kardot formáltam belőle. Hatalmas, nagyon erős pengével, normális keresztvassal, de vékony markolattal és gomb nélkül. A lányra pillantottam:
- Ilyen vagy te Sarah - mondtam neki komolyan. - Borzalmas erejű a képességed és van akaratod, van hited. De gyorsan elveszted a fejedet és nem vagy képes uralni az érzelmeidet.
Most Sean elé lőttem egy adag jeget s azt is megformáztam. Hosszú, vaskos markolatú, vékony pengéjű fegyver lett, a keresztvas elhagyásával.
- Ez pedig téged jelképez. Nagyon okos vagy, remekül méred fel a helyzetet, gyorsan és jól döntesz. De megijedsz a saját erődtől s emiatt nincs kellő akaratod sem, amikor szükséges lenne.
A két torz kardra mutattam:
- A kettő együtt kiegészíti egymást, ezért épp úgy legyőztétek a pengém, mintha normális fegyverek lennének. De ha - intésemre kiegészült mindegyik egy normális közelharci fegyverré - magatokban is egészek lennétek, most Sean nem feküdne ott, azon az ágyon. Te, Sarah, megóvhattad volna az egésztől, ha az eszed használod, az érzelmeid helyett. Neked az volt az első, hogy odafuss a társadhoz, ellenőrizni, jól van-e, szem elől tévesztve engem s időt hagyva a támadásra. Pedig, ha az eszedet használod, megtehetted volna már a harc kezdetén, hogy elülteted a bőre alá készségedet, hisz tudom, hogy képes vagy másokat is a védelmed alá vonni. Te pedig, Sean, szintén elkerülted volna, ha van bátorságod a túlerő és a távolság tudatában letámadni, védekezésbe kényszeríteni engem, amíg a társad elvégzi a többit, ha lekötöd a figyelmem, de nem bíztál magadban, aggódtál Sarahért, aggódtál értem, aggódtál magadért s mindezek miatt megrémültél a saját erődtől.
Eltüntettem a jégfegyvereket s csendesen széttártam a karjaim:
- Amit láttam belőle, az alapján ez a világ már az érzelmek kora. Ti mindennél többre becsülitek, mármint az ebben a korban élő emberek, a szeretetet, szerelmet, segítőkészséget... De én nem tudlak titeket erre oktatni. Én nem tudlak titeket arra képezni, hogy kevésbé veszélyesek legyetek Sean. Erre csak ti magatok vagytok képesek, más nem. A pengéteket tudom csiszolni, példákkal és gyakorlatokkal megedzeni azon oldalatokat, amely gyengébb a többinél. Keresni az egyensúlyt. De nem a penge a lényeg. Hanem aki azt forgatja. Nem tudom, nem akarom és nem is fogom formálni a lelketeket. Amitek van, ami bennetek van, amit tanultok azt csak ti dönthetitek el, hogy hogyan s miként alkalmazzátok. Ez hit, becsület, tisztesség és lélek kérdése, nem pedig erőé vagy tehetségé. Minden, amitek van, amit kaptatok, azok csak lehetőségek. De nem várhatjátok másoktól, hogy megmondja mit tegyetek s nem háríthatjátok el a felelősséget sem. Egyensúly... A természet, a világ, a hagyományok és az értékek mind valamilyen egyensúlyon alapszanak. A természet nem ostoba s nem felelőtlen. Nem azért van erőtök, mert ez egy gonosz tréfa, vagy mert így hozta a véletlen. A természetben mindennek helye van. Nektek is. De ezt a helyet nektek kell megtalálni.
Elgondolkodva néztem egy ideig magam elé, majd halkan folytattam:
- Meglehet, nekem már nincs hely ebben a világban - ismertem el. - A módszereim itt cserben hagynak, miket tanítóimtól örököltem, de másként nem mutathatok utat, csak úgy, ahogy magam is kaptam azt. Sajnálom. Nem tudlak titeket a szeretet, a szerelem vagy bármilyen érzelem vezérelte ösvényre terelni. Én csak a fegyelem útját ismerem. A harcban hideg fejjel cselekszem, de ami a fő azon kívül is. Egy valamit esetleg mondhatok, mi talán még megállja a helyét manapság is... "Az ostoba meghal, ha csatába száll. A katona győz, ha csatába száll. A szamuráj győz, mielőtt csatába száll. A mester pedig úgy győz, hogy csatába sem száll". Bölcs embernek tartom, akitől hallottam s ez az egy válaszom van a szavaidra ifjú Sean. A tanításom nem jó, s nem gonosz. Az csak a tested s szellemed jelképező kardot edzi meg s hozza egyensúlyba. De a lelked a tiéd. Neked kell a kardot forgatni. Tudnod kell mikor húzod elő hüvelyéből, miért és kikért. S azt is tudnod kell, mikor kell a hüvelyében hagyni a fegyvert - vándorolt a pillantásom Sarahra. - Hogy nem minden cselekedet követel meg viszonzást, nem minden sértés ér el a lélekig. De ezt nem lehet tanítani. Ez a döntés. A döntés pedig ti magatok vagytok. Értitek?

Figyelmesen hallgatja a mester magyarázatát, igaz közel sem hasonlít annyira a higgadtság, és a fegyelem szobrára, mint ahogyan azt szeretné, inkább egy kótyagos, szédelgő fiatalra emlékeztet, aki még ülni is csak azért tud, mert van kibe kapaszkodnia, így aztán kisebb csoda, hogy egyáltalán meg mert szólalni, hisz lássuk be: Fagypont baromira ijesztő! Ehhez még társul a hosszú monológja is, amit a sápadt Sean csak nagy vonalakban tud felfogni, ám azt megérti, hogy mesterük nem kér belőlük többet, és hiába ostorozta agyát azért a jó indulattal közepesnek mondható beszédért, minden hiába volt. Jobban járt volna, ha csak lehunyja a szemét, miután az angyal felébresztette, és alszik még néhány napig...az igazat megvallva, még mindig nem késő így tenni, lehet ég ülve sem gond visszatérni Mab királynő birodalmába, Sarah kényelmesen ölelő karjai közt. Elméje kész bedobni a törülközőt, szemhéjai összeérnek, homloka pedig a legédesebb Fúria vállán pihen, szája azonban ellenáll meggyötört testének, és széles mosolyra húzódik.
-Az érzelmek kora - motyogja halkan, ám a föld alatti kórteremben még egy a lágy suttogás is visszhangzik a némaságban - Egy olyan világ, ahol az emberek mindennél többre becsülik a szeretetet, szerelmet, segítőkészséget... - ismétli meg nagyjából fagypont szavait, és ragyogó szemeit újra kinyitja, miközben rögtönzött kispárnájáról lassan felhúzza fejét.
-Ez volt a legszívmelengetőbb kritika, amit valaha hallottam a korunkról - szól őszintén, és ezúttal hangjába visszatért az élet. Szegény jégninja valószínűleg nem is sejti, milyen lavinát indított el ezzel a meggondolatlan mondatával. Persze lehet csak arról van szó, hogy Sean annyira végtelenül optimista(hisz messze földön erről híres), hogy mindenben csak a jót látja meg, de tény, hogy miután egész életében azt kellett hallgatni, hogy ez a generáció a velejéig romlott, lusta, és erőszakos, illetve közeleg a világvége, és jobb is, mert nem érdemeljük meg, hogy éljünk...szóval ezek után az, hogy hogy valaki őszintén úgy látja, hogy 300 év alatt kicsit jobbra fordult a világ, üdítő változatosság.
~És tudjátok mit? Ez a manus tudja mi az az erőszak! Szóval, ha szerinte túl érzelmesek, és békések vagyunk összességében, én hiszek neki! persze, szerinte ez nem feltétlenül jó, de ez van.~
Végre egyenesen ül, és még közelebb is hajol, hogy úgy figyelje az előadást, még mindig vészjóslóan boldog mosollyal az arcán, s egész lénye olyan vidámságot áraszt magából, mintha egy 8 éves kisgyerek lenne a bábszínházban...vagy ha egy nyolc éves kisgyerek Fagypont bácsi "varázslatait" nézhetné...ugyanaz lenne a hatás.
~Nem is kell minket szeretetre, és megértésre oktatni...sőt, azt majd te tanulod meg tőlünk.~
-Nem úgy volt, hogy a természet okos, és egyensúly...meg minden? - Kérdi, s rádöbben, hogy bármennyire is érzi magát frissnek, azért nem ártana aludni, de most már befejezi ezt a beszédet, ha beledöglik is! - Amit mondani akarok ezzel az az, hogy vagy a természet felett állsz, vagy pedig neked is megvan a helyed még ebben a világban...És ha tényleg úgy érzed, minden életnek célja van, talán jobban is fogod érezni magad, mint egy olyan korban, ahol néha egy embernek meg kellett halnia azért, hogy egy másik lássa, milyen éles a katanája. Sajnos nem állíthatom, hogy ez a kor sokkal civilizáltabb lenne, mint a régi, de próbálkozunk, és kezdetnek ez is valami.
Ez után pihenésképp az ágya alá nyúl, és kihúz onnan egy hátizsákoz. Miután kinyitja azt, a mélyére nyúl, és a váltás ruhái, illetve a könyvei közt kotorászva egyszerre rádöbben, hogy azért nem találja amit keres, mert nem ide dugta a múltkor. Nagy nehezen feltápászkodik, és a hűtőszekrényhez sétál, ahol a minták mögé rejtve megtalálja azt az öt tábla mogyorós csokit, amit a múltkori látogatása során hagyott itt, vagyis a múlt héten. Az egyiket ki is veszi onnan, és visszaül az ágyra.
-Kértek? Nagyon finom - magyarázza, főleg Fagypontnak, abban ugyanis egészen biztos, hogy Sarah evett már ilyet, nem is egyszer...de azóta jobb helyre dugja őket.Nem mintha sajnálná tőle, csak 150 táblából szeretne ő is hozzájutni pár tucathoz, amire hazaér. - Tessék, itt a fele - passzolja át a ninjának, ha az nem ellenkezik elég határozottan. Azzal inkább nem száll vitába, hogy könnyebben is legyőzhették volna őt, biztos így van...sőt, ha magával hozza kedvenc pisztolyát, marha rövid párbaj lett volna, de a propelleres trükk is biztosan bejött volna, csak ugye nem szeretné őt darabokban látni, azonban ezt nem hajlandó gyengeségként felfogni...
-Tudod, a mi korunkban a legélesebb pengéket műtétekhez használják. Ölni lehet remegő kézzel, és tompa késsel is, ahhoz viszont, hogy gyógyítsunk, biztos kéz kell, és borotvaéles szike...azt hiszem ez az én célom...megtanulni, hogyan lehetek halálos, hogy végül ne legyek az, és ezzel megvédjek másokat, magamtól...van ennek értelme? Bocsi, de tényleg zúg a fejem...vagy ezt eddig még nem mondtam? Asszem mindjárt hányok...
Ezzel magukra hagyja őket, és a fürdőszobába vonul vissza, bezárva maga mögött a hangszigetelt ajtót. Pár perc múlva a tükörhöz lép, a és a mögötte lévő szekrényből kiveszi a fogkeféjét, majd néhány percnyi sikálás után visszatér, még mindig kicsit sápadt arccal.
-Bocs...

Azért akárki akármit is mond, Sean nincs egészen jól. Én látom és érzem, ahogy próbál hadakozni a rosszullét ellen, mert nem akarja hagyni, hogy ez a 400 éves fagyos ninja rossz következtetéseket vonjon le, csak azért mert őt másként tanították annak idején.
Erősen szorítom a kezét, nehogy leboruljon a nagy igyekezetében, hogy minél figyelmesebben hallgassa a férfi szavait, hogy ne mulasszon el egy szót sem belőle, ahogy én sem, mert érdekes hasonlatokat hallunk a mestertől, és habár nagyjából egyetértek vele és fel is ismerem a saját gyengeségemet a hasonlatában, de nem mindenben van igaza.
Igaza van, hogy az érzelmeim vezérelnek és igaza van, hogy ha együtt dolgoztunk volna, akkor hamarább győzzük le, de nincs igaza abban, hogy nem kell pallérozni a lelkünket és az eszünket, hogy azokat a döntéseket, amiket majd meg kell hoznunk, jól hozzuk mag.
Meg kell tanulnunk a higgadt gondolkozást, hogy mikor kell harcolni és mikor nem, hogy ne ugorjunk minden provokációra, és ha már harcolni kell, akkor hogyan használjuk ki a képességeinket.
Örülök, hogy Sean végül összeszedi magát annyira, hogy kellően komoly választ adjon Fagypontnak, aki türelmesen vár a sarkain ülve, mert én valószínűleg nem tudom ilyen jól megfogalmazni azt, amit olyan jól elgondoltam, de hát végül is, ezt hozza fel az én kedvesem is, csak más szavakkal.
Mikor előhalássza a csokiját a dugihelyről, amit még nem fedeztem fel, elmosolyodom, és ez kissé oldja a feszült hangulatomat. És az is, ahogy megkínálja a ninja-t. Az viszont, hogy utána sürgősen meg kell látogatnia a fürdőszobát aggodalomra ad okot. Lehet, hogy agyrázkódása van? Remélem nem!
- Nagyon képletes magyarázattal szolgáltál pont arról, amit még meg kéne tanítanod nekünk. - mondom miközben várom, hogy Sean előkerüljön. - Azt, hogy egészek legyünk, hogy meg legyen az egyensúly, ami még nincs. Látod, és hallhatos, hogy szeretnénk tovább folytatni a tanulást, mert tudjuk, hogy sokat kaphatunk még tőled, ami a hasznunkra válhat.
Igaz kicsit sápadtan, de előkerül Sean is és én folytatom. - Nagyon tanulságos volt ez a mai nap és úgy gondolom okultunk belőle, Szeretnénk folytatni, - nézek szerelmemre, és fogom meg a kezét, - mindketten.

Hát az már most látszik, hogy Sean szinte bizonyosan harctéri fejfájással küzd, de néhány nap alatt majd túl lesz rajta, biztos voltam benne, hogy nem kell aggódni komolyabban. Helyette a szavaira figyeltem, melyek bár néhol egészen idegenül hangzottak, mégis... érdekes felvetéseket, magvas gondolatokat is tartalmazott. Vagy legalábbis magvas gondolatok csíráit, de ezt az ifjú állapotának tudtam be elsősorban. Átvettem a felém nyújtott ételt, ami barnás színű volt és magokat tartalmazott belül. Biccentettem:
- Harc után jól esik az étel a testnek - állapítottam meg, majd magam is csatlakoztam s néhány gyors harapással eltüntettem az élelmiszert. - Édes és nem különösebben tápláló, de kis helyen is elfér és gyorsan elrágható - összegeztem a véleményemet.
Amíg Sean meglátogatta az árnyékszéket figyelmesen végighallgattam Saraht is. A szavai azt sejtették, hogy mégsem sikerült tökéletesen kifejeznem magam, de mégis... voltak a két fiatal megjegyzéseiben olyasmik, amik elgondolkodásra késztettek s arra, hogy átgondoljam korábbi álláspontomat. Végül bólintottam:
- Az ifjúnak most pihennie kell - jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. - A következő egy-két napban azt hiszem leginkább csak érezni fogja az elmecsapást nem megtestesíteni, de kiheveri. Utána...
Merengve néztem a falat, majd visszafordultam:
- Utána találkozunk a meditációs kertemben és beszélgetni fogunk. Megismerjük egymást. Ha elfogadjátok a fegyelmet, mely nélkül nem tudok oktatni, akkor folytathatjátok velem az edzéseket és a tanulást itt is - emeltem az ujjaimat a homlokomhoz, majd meghajoltam s kifelé indultam.
Az ajtóban azonban még visszafordultam s habozva feltettem egy kérdést:
- Sok féle étel létezik - intettem az előbbi élelmiszer maradványai felé. - Ezek egy része tápláló, más része egészséges vagy kifejezetten elnehezíti a testet. De, hogy finom... Furcsa ez a korszak. Miért tulajdonítotok jelentőséget az étel ízének? A feladata a test táplálása, ha ezt ellátja, nem mindegy, hogy sós, édes, keserű vagy savanyú? - vontam fel a szemöldököm. Sok mindent nem értettem a mai világból, de ezzel például lépten-nyomon találkozok.

Szívesen megnyugtatná Saarah-t azzal, hogy több tucatnyi másnak lehet a tünete az ájulás, és a hányinger, az agyrázkódáson kívül, ezért felesleges aggódnia, ám ahogy jobban belegondol, mindezek közül még az agyrázkódás a legkönnyebben túlélhető, ami hirtelen az eszébe jut, úgyhogy inkább marad a legegyszerűbbnél, sokkal többet úgysem tudna most mondani telepatikusan:
~Ne aggódj kicsim, jól vagyok.~
Nem kell neki kétszer mondani, hogy pihenjen, sőt, valójában egyszer sem kellett volna, mert ahogy leül az ágyra, már dől is hátra, ezúttal a párnája felé - egy nagy kék párna felé, ami elüt a többi fehértől, ami itt fekszik az ágyakon - de egyenlőre még nem nyomja el az álom, elhatározza, hogy addig még kitart, amíg elhangzik az ítélet, annak ellenére, hogy már most tudja, reggel meg kell majd kérdeznie Sarah-t, hogy amit hall, tényleg megtörtént-e, vagy csupán aludni készülő elméjének álomképét látta. A csokit majszoló Fagypont látványa nem kifejezetten erősíti meg őt abban a hitében, hogy még ébren van...
-Ahogy akarod - morogja, az önkívülethez közelítő állapotban, félig párnába süppedő arccal. Annyira hívogató az eszméletlenség, és már ugrana is a karjaiba, de a férfi utolsó kérdése ismét felrázza egy kicsit. Először értetlenül pislog a kérdést hallva, de aztán újra az a rosszat sejttető mosoly húzódik az arcára.
~Sokan, sokféle körmönfont módszerrel próbálták elkérni már egy-egy tábla csokimat, de ez a duma viszi a pálmát mind közül!~
-Van még a hűtőben, vegyél el egyet nyugodtan - motyogja, alig érthetően, és csukott szemmel - örülök, hogy ízlett.
Hogy a kultúrájuknak miért van arra szüksége, hogy az étel finom legyen? Hát, ezt majd elmagyarázza Sarah, a pasija ugyanis ebben a pillanatban úgy alszik el, mint akit fejbe vertek.

//Köszönöm a játékot! //

Mikor visszajött Sean, nagyon sápadt volt és én eléggé aggódtam, még akkor is, ha ő igyekezett ezt elmismásolni, de aztán valamiért Fagypont szavai bár félelmetesnek, de egyben megnyugtatónak hatottak, így csak hagytam, hogy kedvesem eldőljön az ágyon, bízva benne, hogy hamarosan jobban lesz.
Aztán már izgatottan hallgattam a ninja szavait, hogy vajon meg tudtuk-e győzni, hogy érdemes és kell is velünk még foglalkoznia.
Mikor befejezte és már biztos lehettem benne, hogy folytathatjuk, mosolyogva néztem a mellettem pihengető Sean-ra, hogy mit szól hozzá, bár biztos voltam benne, hogy legalább nagyjából felfogta Fagypont szavainak értelmét, de már nem igen fog válaszolni rá.
- Igen ott leszünk, ahogy Sean is jobban lesz, és ugyan az ő nevében nem ígérek semmit, de biztos vagyok benne, hogy még egyszer nem okozunk csalódást neked. – bólintottam felé most már sokkal vidámabban.
Aztán már távozni készült és én elfészkeltem magam Sean mellett, hogy virrasszak mellette, mikor feltette a váratlan kérdését, amire az én drágám még motyogott is valamit a hűtőről.
- Azért mert megtehetjük! – vontam meg a vállam. – Hiszen ha van bőségesen mindenféle étel, akkor miért ne azt válasszuk a testünk táplálásához, ami még ízlik és finom is. Miért választanánk mást? Miért kínoznánk magunkat valami ízetlen, szörnyű étellel, ha nem muszáj? Csak ennyi a magyarázat, azt hiszem.
Miután Fagypont távozott, átöleltem Sean-t és hallgattam békés szuszogását.
Érdekes egy nap volt és érdekes lesz a folytatás is abban biztos voltam.


//Köszönöm a játékot – nagyon jó volt //

Érdeklődéssel hallgattam végig a válaszukat, ami Sean esetében kimerült annyiban, hogy megkínált még egy étkezésre elegendő adaggal ebből az édes élelmiszerből, míg Sarah pontosabb magyarázattal is szolgált. A lány szemébe néztem és komolyan bólintottam:
- Értem a gondolatmenetet - feleltem. - De látod ez a legnagyobb különbség. Ti megváltoztattátok egy szükséges tevékenység célját. Az evés arra való, hogy a testet energiával töltsük fel. Ti azonban egy másodlagos, vagy mostanra akár már elsődleges célt is adtatok neki. Élvezetet is kéne jelentsen. Mint mondottam, jóval érzelmesebbek vagytok az általam megszokottnál - vontam vállat. - Pihenjetek. Rátok fér - tettem hozzá, majd kifelé indultam. Csak egy pillanatra álltam meg, míg vettem egy táblával a hűtőből még ebből az ételből. Ha ebben a korszakban kell élnem, ideje megismerkednem a szokásaival. És ennél azért lehetne sokkal rosszabb is a helyzet, ami azt illeti...

//Én is köszönöm, szintén élveztem Amint gondoljátok megy a folytatás a kertbe //