Gyengélkedő, laboratórium

-Én jobban örülnék ez előbbi verziónak - feleli reménykedve - de persze rajtad áll.
*A javaslat, hogy üljön vissza nem hangzik hülyeségnek, tekintve, hogy kicsit még mindig szédült az idegméregtől. Sarah-t ugyanakkor nem engedi el csak azért sem, bár keze lejjebb csúszik, hogy ismét a lány kezét foghassa, feltéve, hogy közben nem válik kaktusszá. *
~Jesszus, az én faterom sem lehetett semmi az alapján, amit sikerült kideríteni róla, de ez azért túlzás.~
*Szörnyülködve hallgatja végig a beszámolót. Hallott ugyan ilyen történeteket már korábban is, de még a legrosszabb esetben is csak ebbe az iskolába száműzték azt, akikkel a szüleik nem tudtak együtt élni.*
~Arról nem is beszélve, hogy apám is 14 volt, amikor eltűnt....ebbe jobb bele sem gondolni.~
-Azt hiszem - feleli a lehető legőszintébben - ha a sulimban megtudnák, hogy egy mutánssal járok, tuti meglincselnének...
~Viszont kíváncsi lennék az arcukra amikor kiderül....hahó Sean, koncentrálj!!~
*Bár mindig elég erőtlen, csak azért is feláll az ágyról, hogy arca újból közel kerülhessen a lányéhoz.*
-Viszont, be kell valljam, az a csók, még így is megérte...

Na hát mindenre számítottam, csak arra nem, ami ez után a vallomás után következett. Míg hallgatta a történetemet Sean arcán őszinte döbbenet és sajnálat tükröződött és ez mondhatni nagyon meglepett. Már megszoktam, hogy az emberektől csak bántást kaptam és szépen el is könyveltem, hogy ez mindenkire igaz, ez adott okot a velük kapcsolatos gyűlöletemre, viselkedésemre. És akkor jön Sean és felborítja a jól felépítgetett kis teoriámat. Kedves, együttérző és még a sokkolást sem vette a szívére.
A sulija említése kicsit kizökkent az önmarcangolásból és rá pillantok.
- Miért? Hova jársz suliba? - kérdezem önkéntelen, de addigra a fiú már szorosan előtte áll és a csókról beszél....
- Igen? - vörösödöm el. - Tudod...az nekem is ...jól esett.
~ Kezd eluralkodni rajtam a pánik, hogy megismétlődhet a parkbéli esemény, de még nem hátrálok meg, pedig lélegzete szinte perzseli a bőröm. Próbálok uralkodni magamon.

-Ó, a Fordham egyetem...inkább hagyjuk...
*Mélyen sóhajt, mint akinek akinek fájdalmasabb arra a földi pokolra gondolni, mint Sarah tüskéi.*
-Igen. - Feleli határozottan, és valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ő valahogy nem jön zavarba ettől. - Ennek örülök.
*Itt igazándiból komoly dilemma elé kerül. Legszívesebben most átölelné a lányt, ahogy a parkban is tervezte, ám nem szeretné megint kitenni szegényt annak, ami ott történt, arról nem beszélve, hogy neki sem volt épp kéjutazás, de ez mellékes.*
-Szóval...látsz rá esélyt, hogy túlélem, ha megpróbálom még egyszer?
~Fenébe....ahogy ebbe a gyönyörű szempárba nézek, szinte már az sem érdekelne, ha nem volna a válasz...~

~ Szóval Sarah! Akkor most már nem vagy embergyűlölő? ~ fut át a fejemen az abszurd, helyzethez nem illő gondolat, ahogy Sean mélyen a szemembe néz. ~ De hát képtelen vagyok gyűlölni ezt a fiút! ~
El kéne gondolkoznom a dolgokon, időt kéne kérnem, de hát nem egy kosár meccsen vagyunk, hogy ezt megtehessem, ezért úgy döntöttem egyelőre sodródom az eseményekkel.
Viszonoztam a pillantását.
- Én szeretnék adni egy esélyt! - suttogom halkan, mert magam sem hiszem, hogy ezt mondom. - Tényleg szeretnék! De Sean, túl sok a régi fájó emlék, amit az ösztöneim maguktól reagálnak le. - hajtom le szégyenlősen a fejem végül. - Szeretném, de nem tudom neked garantálni, hogy nem ismétlődik meg a dolog. Csak egyet ígérhetek, én mindent megpróbálok tenni ellene! - emelem fel a fejem és nézek bele csillogó szemébe.

~Szegény lány. Ha bele gondolok, hogy én és járhatnék a cipőjében, csak a másik oldalon, ha annak idején több figyelmet szentelek nagyapám badarságainak. Persze imádom az öreget, de mindenben neki sem lehet igaza...~
-Nyugalom - próbál csitítgatni a lányt - kezdetnek ez is jó.
*Közelebb hajol, ám Sarah ezúttal csak egy apró puszit kap a homlokára. Miután eltávolodik a lánytól, először rá mosolyog, majd lesandít még mindid összefonódott kezeikre, de persze csak amennyiben a puszitól Sarah nem változott kaktusszá. *
-De szerintem jól haladunk. Már egy ideje fogom a kezed, és nem történt semmi.
*Ekkor tűnik fel neki, hogy már alig kell erőlködnie azért, hogy talpon tudjon maradni. Válla fölött az ajtó felé sandít, melyről sajnos egy éves itt tartózkodása alatt nagyon is jól megtanulta merre van.*
-Mit szólnál, ha itt hagynánk ezt a helyet? A rendelő valahogy nem illik az első randihoz...

De úgy látszik Seant semmi sem rettenti el és egyre közelebb hajol a figyelmeztetés ellenére. Becsukom a szemem és próbálok koncentrálni, hogy érezzem, ha ösztöneim működébe lépnek és meg tudjam akadályozni, ahogy Adammal gyakoroltuk, de a fiú közelsége és a vágy, hogy ismét érezzem ajkai puha érintését, sajnos ezt nagy mértékben akadályozták. Ennek ellenére, mikor a homlokomon csattan a puszi, nem történik semmi, ezért mosolyogva és megkönnyebbülten nyitom ki a szemem. Igaz, hogy nem erre számítottam, de ez nálam már így is komoly előrelépés. Csak most tudatosul bennem, hogy közben görcsösen szorongattam Sean kezét. ~ Hajaj! Még jó, hogy nem bújtak elő a tüskék egy kicsit sem! ~
Távozási javaslatára csak egyetérteni tudtam, hiszen eddig is meglepő volt, hogy nem esett a nyakunkba Ingrid.
- Hát, ha már tényleg semmi bajod, akkor nem rossz ötlet! De csak, ha már komolyan jól vagy. - bólintok.

*Sarah kezét természetesen csak azért sem engedi el. Már egészen megszokta a puha kéz érintését, illetve esetleges szorítását, ráadásul ennyi kockázat még belefér.*
-Ne aggódj, nem most vagyok itt először - jegyzi meg, immár újra felszabadultan nevetve - esküszöm nem akarnék lelépni, ha bajom lenne, itt még a párnák is kényelmesebbek, mint a szobámban.
*Kivezeti a lányt a szobából, mintha ő lenne itthon, és csak az ajtó másik oldalán döbben rá, hogy valószínű társa jobban ismeri ezt a helyet, és kisebb eséllyel tévedne el idelent, már csak azért is, mert a "kenyérmorzsának" keresztelt programját már letörölte a mobilról, mely idelent útbaigazította.*
-A lift a folyosó végén ugye?
*Úgy tűnik mégsem felejtette el teljesen a dolgot. Miután sikerült a Liftbe jutniuk, újra a lányhoz fordul.*
-Haza kísérhetlek?

//Folytatás: tantermek //

Biccentve pakolom el az időközben ismételten láthatatlanná váló fickó emailcímét. Majd somolyogva figyelem, ahogy Ingrid megérkezik. Igazán ingerlő a látvány, bár kivételesen újdonsült ismerősöm érdekesebbnek tűnik - talán az újdonság varázsa miatt - mint a ruhakölteménybe öltözött doktornő. Miután Ingrid meggyógyított, felöltözöm és hagyom, hogy Origamifiút vegye most kezelésbe kicsit. A kölyöknek ez amolyan jutalomféle is lehetne, hiszen derekasan helyt állt. Nem sokan merészkednének be a tűzfészekbe még az itteni buzgó diákok sem. Ő meg nem hogy túlélte, még megcsillogtatni is volt ideje és lehetősége a képességét. Ráadásul valóban tud valamit a kölyök, bámulatos dolgokra képes a papírral.

Hallottam, ahogy mentegetni próbálja a helyzetét és akaratlanul is az jutott eszembe, hogy valamit eltitkol. Biztos csak a paranoiám teszi, hogy ennyire rossz dolgokra asszociálok minden félreérthető apró jelből, de a szimatom általában nem szokott tévedni. Vagy csak nagy ritkán. S most lehet, hogy valóban nincs baja és én reagálom túl; viszont ha poloskás a kölyök, elbeszélgetek vele négyszemközt az tuti.
- Ezt had döntsem el én, rendben? - Kérdezte Ingrid a sráctól, majd nekiállt leszedni a felsőt a kölyökről. Vigyorogva figyeltem a jelenetet, majd elindultam az ajtó felé. - Sajnálom, de ahhoz nem értek. - Mondta a doktornő kedvesen, majd nekilátott, hogy megvizsgálja a fiút.

- Ha gondoljátok, khm... magatokra is hagyhatlak benneteket a vizsgálat ideje alatt. - Próbáltam köhögésnek álcázni a visszafojtott nevetést. Egyértelműen nekem produkálta magát a nő, és máskor imádnám is ért, de most inkább csak poénosnak találtam a helyzetet.
- Akkor tégy úgy. - Jött a gyors, nem várt válasz. A vigyorom pedig leolvadt arcomról egyből. ~Ajjaj, nem kicsit haragszik ezek szerint.~ Gondoltam, majd megfordulva elindultam és visszahuppantam a priccsre, ahol az előbb még ültem. A nő látszólag nem rám figyelt, inkább a vizsgálóasztalra fektette Papírfiút, majd a szkennert végigfuttatta rajta. Végül a szokásos vizsgálatokat végezte el, szív és tüdőhang és hasonló marhaságok.


- Végeztünk, tényleg semmi bajod. - Mondta mosolyogva, majd végre hozzám fordult. - Most viszont szeretném tudni, hogy miféle lövöldözésbe keveredtetek bele? - Kérdezte. Én segítségkérően újdonsült barátomra néztem. Azt reméltem, ha ő tálalja a történteket nem akad ki a nő annyira, mint ha én.
- Szerintem Papírfiú ég a vágytól, hogy a hőstetteit elregélhesse neked. - Mondtam, majd vigyorogva a vizsgálóasztalon lévő fiúra néztem. Ingrid szem forgatva nézett az említettre, de arcán a vonások egyből megenyhültek, ahogy a fiúra nézett. Már amennyire féloldalasan ezt látni lehetett.

//Sorry, hogy csak most, de filóztam rajta sokat, hogy mi legyen a folytatás. Passzolok és átadtam a lehetőséget, hogy merre vidd tovább a szálat. //

Kicsit elkeveredem az események sodrával, hiszen itt olyan dolgok vannak nagyon is érezhetően, amikhez nekem nem sok közöm van, például a doktornő, akinek… hm… hirtelen nem is jut eszembe a neve, és Electro közti viszony, ami persze, elmegy, de basszus, ezt még addig se tudják félretenni, amíg beteg van az asztalon?
Epésnek érzem magam, mármint értsd: ez némi savanyú ízt hagy a számban, és amikor az embernek savanyú a szőlő, azt ő is észreveszi: lehet, hogy túl kritikus vagyok már velük szemben? Mindenesetre legalább addig is telik az idő, ők lerendezik a maguk kis „small talk”-jukat, én kapok egy képességet illető kosarat, hogy a nő nem tud csak úgy lecsekkolni.

OK – vonom meg a vállam, és vetkőzöm. Bár nem mondom, női doktor előtt még nem kellett ruhákat ledobnom… kicsit belegondolva eddig főleg politológus hallgatókkal volt dolgom, de ez nem is prosztatavizsgálat, így azt hiszem, túl fogom élni. Ez a véleményem kicsit meginog, amikor jönnek a tüdővizsgálatok, próbálnék segítségként Electro után nézni, de hát nem éppen ilyenkor tartja meg a tisztes távolságot ő is? Azt hiszem, a megszeppenés az arcomra ült.
– Igazság szerint… – Nem vagyok az a beszédes típus, jelentőségteljeseket pillantgatok Electro felé, hogy basszus, ne már, inkább segítsen. – Csak iszogattuk. Nem volt semmi különös, nem is ismertük egymást, nem is egy asztalnál ültünk, ők nem is asztalnál ültek, a fene se tudja, hogyan dördült el az első fegyver, meg hogyan lettünk hárman, és miként jutottunk ki… élve. – Kiegészítésért Electrora nézek, attól tartok, hogy elég sok részlet felett szemet hunytam.

– Öhm… – csillogtatom meg önkifejezésem mélységeit. – Nincs véletlenül sörötök? Úgy átrághatnánk magunkat az estén. – Hármukra nézek, ami kicsit muris, ahogy szlalomozik köztük a tekintetem, de egészében véve szerintem szépen teljesítem a teljesítendőt.

//persze, semmi probléma //

Nos, újdonsült ismerősöm kissé ugyan szűkszavúan, de ismertette a korábbi eseményeket. Mondjuk néhány lényeges dolgot kifejetett... mint például, hogy az egyik ismert mutánsgyűlölők által látogatott törzshelyen jelentünk meg. Az már mellékes, hogy azok a barmok mindenkibe belekötnek, aki egy kicsit is gyanús nekik. S hát Papírfiú barátom mindenképpen kilógott az ottani tömegből valljuk be. Nem akartam tovább húzni az amúgy is kínos beszélgetést, nyilván kívülállónak érzi magát Ingrid miatt. ~Atyám! Hogy juthatott eszébe, hogy ilyen kis semmiségben jöjjön ide?!~ Viszont a történtek miatti vigyor most már levakarhatatlanul arcomra égett. Mondhatni vigyorogtam, mint a tejbe tök.

Amikor a sört említette, vidáman feleltem.
- De, a lakrészemben lévő frigóban van belőle muníció. Ha gondolod ott folytassuk, aztán a korábbi kérdésedre is felelek egy körséta során. - Kacsintok rá, majd Ingridhez fordulok. - És te, Szépségem? Velünk tartasz? Sajna sörön kívül mással nem hiszem, hogy szolgálhatok... de azért szívesen látlak. - Mosolygok rá. Ám úgy tűnik, a doktornő tényleg megorrolt rám. Vagy csak nem akar zavarni.
- Nos, én... én azt hiszem lefekszem inkább. Ellentétben veled Electro, nekem holnap is dolgoznom kell. Lehetőleg ne csináljatok nagy rumlit, oké? Igazán örültem, Papírfiú. - Mondja az említettre mosolyogva, majd távozik a gyengélkedőből.

Amint egyedül maradtunk, a kölyökre sandítok.
- Na, mit szólsz? Milyen az egészségügyi ellátás mifelénk? - Kérdezem kaján vigyorral képemen. - Gyere, mutatom az utat. - Mondom, majd a szobámig vezetem. Az ajtó előtt megállok és megvárom, míg íriszeimet Cerebro átvilágítja és a szokásos géphangján köszönt.
- Üdvözlöm, Electro. - Mondja és beléphetek végre a kis birodalmamba. Valahogy sosem tudom megszokni ezt a nőies géphangját, de gyanítom, hogy megsértődne, ha volna lelke és ezt közölném vele. Egyenest a hálóból nyíló kis konyhába megyek, majd a frigót feltépve két sört kerítek magamnak és a vendégemnek. - Dobd csak le magad a kanapéra. - Mondom neki, miközben a sört átnyújtom.

Itt nem teljesen az történik, amire számítok: nézem Electrot és a gyógyítómat, meg körülöttem ezt az egész komplexumot, és azt kell mondanom, hogy nem érzem magam otthon benne. Ez egy futurisztikus épületálom, de én sosem szerettem annyira a sci-fiket, hogy élvezni tudjam, amikor körülöttem valósul meg egy. Ráadásul ennyire hm, sterilen? Talán ez a legjobb kifejezés rá. De elhatározom: nem nagyon töröm többet ilyesmin a fejemen. Semmi értelme a negatív felhangoknak, hiszen éppen segítenek, és kit érdekel, ha vacak a komfortérzetem, miközben örülnöm kéne, hogy élek.

– Szia… öhm! – És béna vagyok, mert egy szia is bőven elég lett volna, de nem, én nevet akarok mondani, méghozzá pont akkor, amikor fogalmam sincs róla. Elhatározom, hogy rá kell majd kérdeznem Electronál. Egy mutáns név bőven megteszi, amit magának választott.

– Ahamm – bólintok a kérdésére, bár tudom, hogy ez nem válasz. Ekkor már a saját szobája felé megyünk és bőven lenne látnivaló, de valahogy nem igazán tud lázba hozni. Nem mondom, hogy a levertség uralkodik rajtam, de nemrég rám lőttek, menekültem az életemért, és nincs különösebb bajom, de azért ahol odavágtam magam, az mégiscsak fáj. – Nagyon profi, ja, király ez az ellátás – egészítem ki az eddigi habogásom, nem sok lelkesedéssel.
– Figyelj csak… – kezdek bele, ahogy az ajtaja elé érünk, de Cerebro félbeszakít, én meg, hiába vannak egyébként egészséges idegeim, csak megtorpanok, amikor beszélni kezd. Persze egyáltalán nem zavaró, nem csattan fel semmilyen hang, de én azért kicsit nehezen találok vissza a hangomhoz.

– Figyelj, Electro… Mi lenne, ha később időzítenénk ezt a beszélgetést? A sör is jólesne, de leginkább paplan és párna után vágyódom. És érted, a kettő nálam kicsit kizárja magát – állok meg a küszöbön. – Ne haragudj, hogy ennyi gondot okozok, és köszönöm a vizsgálatot, tudom, hogy majd úgyis átadod annak a lánynak.

Látom, hogy a kölyök le van nyűgözve vagy csak talán túl sok inger érte a mai napon. Minden esetre ez somolygásra késztet. Amikor a szobám ajtaja elnyílik és Papírfiú megszólal megtorpanok.
– No para kölyök, itt el is alhatsz. Majd a kanapén elalszom. Mondom neki. - Kész mázli, hogy összetakarítottam a reggeli rumlit. ~Komolyan, éreztem, hogy vendégem lesz este.~ Gondoltam. S bár való igaz, hogy Ingridre gondolok elsősorban, mégsem panaszkodom. Nyilván fáradt a kölyök, ha aludni akar inkább. Arra, miszerint úgyis átadom az üzenetét kacsintok egyet. Naná, hogy felkeresem Ingridet. Muszáj lesz valahogy kiengesztelni, kissé berágott rám. ~Bár nem értem miért, én egy szóval sem utaltam semmivel véleményem szerint arra, hogy vele akarom kettesben tölteni az estét és azért kérem lőtt sebes ürüggyel a gyengélkedőbe.~ Az ágyat gyorsan rendbe rakom, majd a szekrényből elővéve egy pokrócot a kanapén helyezkedem el.
- Jó éjt Origamifiú! - Mondom, majd elfekszem. A villanyt majd leoltja, ha akarja. Engem az sem zavar, ha egész éjszaka égeti.

/Seannak/

Mikor kicsit akadozva, de elmondja, hogy mi zajlik a fejében, azonnal megtorpanok és leesett állal nézek rá.
- Mi…micsoda? Hogy te…..hogy te is…..Hát ez óriási! – kerekedik el a szemem és boldog vigyor kúszik az arcomra, de még mindig alig bírom elhinni. – De, hát hogy történhetett ez meg? Nem kellett volna már a képességednek már korábban jelentkeznie? – értetlenkedek egy kicsit azért. A liftben már annyira jól érzi magát Sean, hogy még egy csókot is lop tőlem, ami már határozott javulás.
Azért nem fogja megúszni ilyen könnyen, így bekísérem a gyengélkedőbe, ahol Ingrid gondjaira bízom, én meg leülök egy sarokba, hogy ne zavarjam a vizsgálatot.

Sarah kérdése jogos sajnos, hisz bár mindig is későn érő típus volt, de ez azért mégiscsak túlzás lenne még tőle is. Rövid gondolkodás után azonban sikerül megfogalmaznia egy őszinte, tömör, és érthető választ.
-Lövésem sincs.
Az, hogy barátnőjét ennyire feldobja a dolog, kicsit megnyugtatja őt is. Az igazat megvallva, eddig csak az ijesztő oldaláról szemlélte az eseményeket, de most, hogy jobban belegondol - és nem mellesleg ideje is van jobban átgondolni, mert percek óta nem tört életére saját teste, vagy mások - belátja, hogy ez a váratlan fordulat számos előnnyel járhat a számukra.
-Szerinted túlkoros lennék diáknak? - Kérdi vidáman.

Az orvosi vizsgálat nem tart sokáig, és igazán sok újdonság nem is derül ki számukra. Sean úgy néz ki megmarad, és bár kismillió külsérelmi nyom borítja a testét, elég valószínűtlen, hogy ezek okozzák a fiú fejfájását, a telepátiájáról nem is beszélve. A rendelés legizgalmasabb mozzanata, mikor a vérvételhez készülve felemeli a kezét, mire az egyik asztalról lesodródik minden egyes berendezési tárgy, hatalmas rumlit keverve.
-Bocsi...asszem ez én voltam...
Néhány óra röntgen, szurkálás, és kézrátételes sebeltüntetés után Sean végre sérülésmentes, és kicsit jobb színben is van, ezért Ingrid magukra hagyja őket, azzal a kikötéssel, hogy a srácnak estére itt kell maradnia megfigyelésre.
-Szuper - sóhajt fel, miután Ingrid távozott - Tudod, most jól jönne, ha ismerném az apám...lehet örökletes, hogy 10 éves késik a mutációnk...

Az a jó hír, hogy nem találnak Seannál semmi különöset, mármint a képességének hirtelen kialakulásán kívül, a rossz viszont az, hogy ezért órákon át tart a mindenféle vizsgálat, amitől már feláll a szőr a hátamon. Aztán mikor egy mozdulattal lever egy asztalnyi tárgyat, ami tőle távolabb van, az legalább valami színt hoz a várakozásba.
De egyszer ennek is vége szakad egyszer, és a doktornő magunkra hagy minket, mivel Seannak itt kell maradnia megfigyelésre, így én is maradok.
- Egyáltalán nem vagy túlkoros. – adok egy gyógyító puszit az orra hegyére. – Nálad jóval idősebb diákok is koptatják itt az iskolapadot.
Mikor az apját kezdi emlegetni, azért összevonom a szemöldököm.
- Egyáltalán nem tudsz róla semmit? Nem meséltek róla a nagyszüleid?

Ismét lelket önt belé, hogy bár ijesztő dolgokat művelnek a kezei, legalább Sarah élvezi, ezért kicsit kevésbé van bűntudata, amiért ekkora felfordulást csinált. Aztán rátérnek a túlkoros témára.
-Tényleg? - Kérdi meglepetten, de aztán eszébe jut, hogy amikor először járt ide, akkor még Logan is diáknak számított valamilyen szinten, ő pedig simán megvan 35 is, szóval ja, lehet annyira nem lesz csodabogár itt. - Iskolapadhoz mondjuk nincs kedvem, abban már volt részem elégszer...
Szomorúan húzza el a száját. Na igen, ha van valami, amiről nem szívesen beszélnek otthon, az ez, pedig próbálkozott, nem is egyszer.
-Csak azt tudom, hogy 14 volt amikor eltűnt, rám pedig akkor találtak, amikor őt keresték. Azt mondják valószínűleg nem él már - keserűen sóhajt fel - mostanra lehet, igazuk is van.
Ha már elég közel jött, hogy puszit adjon neki, ahhoz is elég közel kell lennie, hogy a fiú megfoghassa a kezét, amit nem is mulaszt el. Mélyen a lány szemébe néz, másik kezével pedig megcirógatja az arcát.
-Te vagy a legjobb, ugye tudod? - Kérdi mosolyogva. - Tudod, szívesen meglógnék innen, hogy csak reggel settenkedjek vissza, de kivételesen lehet jobb, ha a doktornénire hallgatunk...

- De, ha nem ülsz be az iskolapadba, akkor mit szeretnél csinálni? – nézek rá kíváncsian. – Meg aztán, olyan jó lenne, ha együtt lehetnénk, egy iskolában, nem?
Mivel nem sokat tudok a családjáról, ezért most érdeklődve hallgatom, de mikor kitér rá, hogy talán nem is él az apja, csak megingatom a fejem.
- Már miért ne élhetne? Hiszen nem lenne olyan idős. Miért nem nézel utána? Állítólag te vagy a számítógépes zseni! – nevetek rá kicsit cukkolva is őt.
Boldogan, hagyom, hogy kicsit kényeztesse az arcomat a kezével, és a meglógás gondolatára helyeslően dobban meg a szívem, de aztán győz a józan ész, és én is bólintok, erősen reménykedve benne, hogy még nem olyan jó a képessége használatában, hogy hallja, amit most gondolok.
~ Tényleg, ez eszembe sem jutott! Így egy kósza gondolatot sem tudok majd eltitkolni előle? Ez annyira nem biztos, hogy annyira tetszeni fog. ~
- Túl sok volt ez a mai napra, hiszen nem elég, hogy megtámadták a sulit, el akartak rabolni, még a képességed is most tört rád hirtelen, ez azért biztos nem lesz rád hatástalan.
Aztán ahogy visszagondolok a dologra, megint eszembe jut valami.
- De azt sem ártana megtudni, hogy miért is akartak téged elrabolni? Valahogy erről teljesen megfeledkeztünk. – nézek rá kérdőn.

-Nem is tudom, a szimulációkra meg ilyesmire szívesen bejárnék - gondolkodik el a dolgon - de a matekórákból egy életre elegem van.
Mondjuk, van abban valami amit mond, ilyen osztálytárssal biztosan érdekesebb lenne a dolog, de mit csináljon, ha egyszer már elvégezte ezt a sulit, a számtek órákat meg akár taníthatná is, ha nem robbanna szét a feje amikor kettőnél több ember van egy szobában. A következő kérdésre összeráncolja a homlokát, és játékosan megcsiklandozza a lány oldalát.
-Képzeld, próbáltam - feleli gyengén megjátszott mérgelődő hangon - megnéztem mindenhol, ahol eszembe jutott, ezért is kerültem ide először.
~Így belegondolva persze, egész jól végződött...a suli miatt hitte Sarah, hogy mutáns vagyok, és nem csak egy sima fegyveres őrült. Ha kapásból tudja, hogy nem vagyok mutáns....várjunk csak...de igen, az vagyok...vagy most mi van? Na jó, mára ez már magas nekem...~
Hallva a lány gondolatait, elmosolyodik, s újra megsimogatja azt az angyali arcot, mely még így is gyönyörű a számára, hogy kiütköznek rajta az enyhe aggodalom jelei.
-Neked aztán nincs miért aggódnod, ami a szíveden, az a szádon. De komolyan, amióta hallok, te vagy az egyetlen, aki nem volt unszimpatikus... ne akard tudni, a taxisnak mi járt a fejében.
~De az is megér egy misét, amikről Ingrid ábrándozott valami villámló tanárral kapcsolatban...jó lenne kitalálni, hogy van ezen a képességen a kikapcs gomb...~
-Nyugi, alszom egy nagyot, és holnapra le sem lehet majd csapni! Úgy értem persze, rázós nap volt ez a mai, de nem vagyok az a fajta, akinek ilyen könnyű belegázolni a lelki világába.
Aztán jön a meglepetés. Tényleg, őt el akarták rabolni, amellett, hogy meg akarták sütni nyárson, és bár szerencsésen alakult így a dolog, azért ez tényleg eléggé furcsa.
-El sem tudom képzelni...Illetve...
Felmerül benne, hogy köze lehet a dolognak Jacob-hoz, vagy esetleg váltságdíjra fájt volna a foga ezeknek? Inkább az utóbbi.
-Nem akarok szerénytelennek tűnni, de lehet csak a családom pénzéről szólt a dolog...

Meglepődve nézek rá a mások gondolataira való utalás után, és én is gyors számadást készítek, hogy mik is jártak a fejemben, de hála Istennek az aggodalom valószínűleg mindent felül írt, talán csak a gyilkolási vágyat nem, azokkal szemben, akik Seant bántani akarták.
Azt is nagyon remélem, hogy igaza lesz és, ha alszik rá egyet akkor már sokkal jobban lesz és, ha itt az iskolában kap egy kis segítséget már kontrollálni is képes lesz az új szerzeményét a fejében, mert, ha nem akkor komoly bajban lesz, mert kinek az agya képes állandóan feldolgozni a körülötte lévő emberek minden gondolatát. Abba bele lehet őrülni. Erre a gondolatra ismét komolyan aggódni kezdek, de most igyekszem kordában tartani, nehogy még jobban leterheljem vele kedvesemet.
- De, hát akkor miért nem próbálkoztak már eddig is, hiszen nem volt titok, hogy abba a suliba jársz? – adok hangot kételyeimnek. – Én nem hiszem, hogy erről lenne szó és különben is, akkor csak simán elraboltak volna az utcán, vagy ilyesmi és nem rombolnak le miattad egy egész iskolát. – ingatom meg a fejem. – Ez ennél sokkal komolyabb akciónak tűnt, nagyobb volt a felhajtás. De, hát ezt már ma biztos nem tudjuk meg. – intek lemondóan, aztán a karikás szemekkel üldögélő Seanhoz bújok egy percre. - De azt hiszem neked tényleg aludnod kéne egyet, aztán holnap az okosok – intek felfelé, - majd biztos tudnak neked tanácsokat adni, hogy uralkodj a képességed felett. – mondom biztatóan. – De most lassan pihenned kell.

~Gyilkolási vágy? Á, biztos csak átvitt értelemben gondolja, no meg, odabent az ember nem gondolja meg kétszer, mielőtt...gondol valamit...kezdem irigyelni azokat, akiknek valami egyszerű képessége van, mondjuk láthatatlanná válnak, vagy ilyesmi.~
-Hát, ha belegondolsz, mostanában elég gázos ügy lett volna elkapni az utcán, hisz szinte mindig velem voltál. - Feleli mosolyogva, el kell ismernie, hogy azért van abban valami, amit Sarah mond. - És ki ne akarná lerombolni azt a sulit?
Ahogy a lány hozzábújik, karjával körbefonja őt, mint kígyó az áldozatát, és nagyjából annyi hajlandóságot is mutat rá, hogy ezek után elengedje őt. Még azt is megpróbálja, hogy felhúzza őt az ágyra maga mellé, de ez persze külső segítség nélkül aligha sikerülhet neki most. Az a dolog az alvással talán nem is lenne hülyeség, de olyan jó lenne itt feküdni, és ölelgetni őt, csak még egy kicsit.
-A képességem - jegyzi meg elgondolkodva - nem furcsa, hogy a múltkor amikor itt ültünk, pont az volt a baj, hogy ember vagyok, most meg a képességemről beszélünk?
~Mondjuk, a migréneket, és az instant kuplerájt leszámítva nekem tettszik a dolog.~

- Tudod Sean, pár évvel ezelőtt sose gondoltam volna, hogy ezt mondom, de nekem mindegy, hogy ember vagy-e vagy mutáns, aki olvasni tud a gondolataimban, én akkor is …szeretlek. És ezen semmi nem változtat. – nézek csillogó szemekkel a szemébe, aztán felugrom mellé a keskeny ágyra, megsejtve szándékát. – És megígérem neked, hogy mindig ott leszek melletted, hogyha kell, akkor kihúzzam a sejhajod a pácból. – kócolom össze játékosan csapzott haját. – De most szépen lefekszel és alszol egyet, mert ha nem akkor csípős kedvemben leszek és magam teszek róla, hogy kipihend magad. – emelem fel a kezem az orra elé. De itt maradok melletted és nem megyek sehová, csak majd reggel együtt. – döntöm hanyatt az ágyon és egy puszit nyomva az arcára, megfogom a kezét, hogy felébredéséig el se engedjem.

/Játék vége – köszönöm, nagyon élvezetes volt/

Úgy látszik meggyőzték a szavaim, hogy nem fogok senkit megenni, így a srácot is az útjára bocsátotta, aki ijedten iszkirizett kifelé az ajtón.
Aztán ő maga is levette a sisakját és végre megpillantottam ellenfelem arcát is. Egy 30-as, markáns arcvonásokkal rendelkező, kék szemű férfivel néztem farkas szemet, aki egy szó nélkül sétált oda hozzám majd minden erőlködés nélkül felkapva a földről elindult velem az ajtó felé.
- Rendben nagyfiú! – szisszenek fel egy kissé, de aztán inkább a nyelvembe harapok, és nem szólok egy szót sem, mert a fájdalom könnyeket csal a szemembe, és nem akarom, hogy gyengének látszódjam.

Biztosan tartottam a karjaimban a nő törődött testét majd a mikrofonon keresztül nyittattam ki a gyengélkedő ajtaját a központi géppel. Párduc meglepetten pislogott körbe, azt hiszem még az eddigiek alapján sem erre az iskolai rendelőre számított eddig. Gyengéden letettem az egyik vizsgáló ágyra és gyorsan megszabadítottam a maszkja maradványaitól, a felsőjétől, a kesztyűktől és a csizmáktól, meg a zoknitól. Beüzemeltem a diagnosztikai gépet és aztán nekiláttam először is finoman kimosni a fejsebét, lehetőleg nem okozva fájdalmat neki. Miután ezzel végeztem fertőtlenítettem és orvosi kapcsokkal rögzítettem is a sérült bőrfelületet, majd keresztbe átkötöttem a bordáit is, amik a rendszer szerint nem törtek el, de feltehetően sérültek. A nyakára vizes borogatás került, ahogy a homlokára is. Zúzott csuklója után a bokáját vettem szemügyre, kisebb sérülések mellett valószínűleg komolyabb zúzódás is keletkezett rajta a markomban, mert némileg megdagadt. Óvatosan itt is kimostam és fertőtlenítettem a sebeket, közben beszélni kezdtem:
.- Nem olyan vészes, mint aminek látszik, szerencsére - biccentettem. - Mindenesetre legközelebbre azért a nyílt napot javaslom, vagy az előzetes bejelentkezést - húzódott enyhe mosolyra az ajkam széle.
Kötszert keresve nekiálltam átkötözni a lábát nagyon vigyázva forgattam csak meg amennyire szükséges volt, Párduc immár felkönyökölve, mosolyogva nézte, ahogy gondoskodóan ápolom a bokáját, láthatólag sikerült elkerülnöm, hogy fájdalmat okozzak. Miközben ezzel foglalatoskodtam megjegyeztem:
- Nos mint az iskola igazgatóhelyettese is, talán ki tudom elégíteni a maradék kíváncsiságát, szóval érdeklődéssel hallgatom Miss Párduc. Mellesleg ha akar szólíthat Előőrs helyett Adamnek is.
Míg kérdéseit hallgattam befejeztem a rögzítő kötést is talán.

Mikor bevitt az orvosi szobába, kicsit leesett az állam, már így első látásra is, pedig most nem álltam a helyzet magaslatán.
Aztán, ahogy a pár perce még ellenségként elkönyvelt férfi gyengéden sürgölődött-forgolódott körülöttem, nem bírtam visszafojtani egy vidám mosolyt.
~ Milyen furcsa fintora ez a sorsnak! Az előbb még majd megöltük egymást és most aggodalmasan kötözgeti az életére törő kezeket, lábakat. ~
Mikor már teljesen bepólyálva, beborogatva és összekapcsolva feküdtem az ágyon és éppen az utolsónak ellátandó bokám bekötözésén fáradozott, megnyugtatott, hogy valószínűleg túlélem és megmaradok.
- Tényleg nem olyan vészes! – nézek végig magamon. – Volt ennél már rosszabb is, de gyorsan gyógyulok. – vonom meg a vállam.
Igazgató-helyettes? Mi a szösz! A legjobb emberbe futottam bele, úgy látszik!
- Nagyon meg vagyom lepve, de örvendek El….Adam! – javítom ki vigyorogva magam. – Hát, ha már így összefújt minket a véletlen, akkor én sem ragaszkodnék a Párduchoz, a nevem Shenna. – nyújtom a kezem békésen. – Szóval biztos nagy hülyeség volt, de úgy gondoltam ez a legjobb módja, hogy az színtiszta igazságot tudjam meg az iskoláról. – ritka pillanatként elönt a pír, ezért gyorsan folytatom. – Van egy pártfogoltam, akinek elég erős …….mentális képessége van, és eléggé fél is tőle, de arra gondoltam, hogy itt segíthetnének neki. A sors elég kegyetlen volt hozzá, ezért nem szerettem volna semmilyen rossz dolognak kitenni, így a magam módján akartam utána járni, itt jó lesz-e neki.

Egy pillanatra abbahagytam a lába dédelgetését és elfogadtam a parolát:
- Sheena? Mint a dzsungel királynője? - mosolyogtam, majd bemutatkoztam: - Dr Adam Windsor, tartalékos százados, mélységi felderítők, az iskola igazgatóhelyettese és történelem, filozófia valamint testnevelés tanára.
Befejeztem a lába bepólyálását, majd megszabadultam én is az uniformis zubbony részétől és nekiálltam lemosni magamon nyilván jóval sutább mozdulatokkal a karmolásokat, közben feleltem:
- Erre nehéz válaszolni látatlanban kedves Sheena - válaszoltam. - Megpróbálunk minden diákunknak megfelelő körülményeket biztosítani miután egyénileg felmérjük egymást, de azért mindig vannak nehézségek. A szavaiból úgy veszem ki kedves Sheena, hogy a fiatal mentálisan jelenleg törékeny és a múltja olyan részleteket rejt, amíg komolyan megsebezték. Itt elkerülhetetlen, hogy ez idővel kiderüljön. Hiszen gondolatolvasók is vannak itt, némelyikük még egyszerűen nem is tudja visszafojtani az erejét. Az ilyesmi... nehéz perceket okozhat, a gyerekek, bármilyenek fajúak is, kegyetlenek tudnak lenni. Természetesen függvényében annak mi is történt vele, ettől meg tudjuk óvni esetleg egy ideig, míg már elviselheti ezeket, de tények és információk nélkül nem szeretnék erről becslésekbe bocsátkozni...