Fordham Egyetem

Szellem végre kirántja magából a tűt, és társának hála, még golyót sem kap, ellenfelük viszont szert tesz pár jókora adagra a képébe, mitől egy tisztességes ember már szépen lefeküdt volna, hogy nyugtot hagyjon kollégáinak, ellenségük azonban csak haragosan néz, ébenfekete szemgolyóival, miközben bosszúsan sziszeg vámpírfogai közül.
~Mi a...~
A fickó bőre hófehérről átváltott olyan sötétre, hogy még az éjszaka kellős közepén is kitűnne vele. Ruhája háta felszakad, hogy előbújhassanak hatalmas denevérszárnyai. Ezután sarkon fordul, és a másik irányba kezd futni, azzal a céllal, hogy kivesse magát a zárt ablakon, szilánkokra törve az üveget. Ha sikerül meglógnia, és a srác sem menekül meg, oda minden nyom, legalábbis minden forró nyom.
~Hát persze, hogy mutáns, miért is ne lenne az?~
-Kapd el - nyöszörgi szellem, hátát a falnak döntve. Nincs jó színben, de egyenlőre jobban néz ki, mint az ágyon fekvő félkarú rabló, és ilyenkor az apró dolgoknak is örülni kell.

~ Kapjam el! Kapjam el! De hogyan, ha ennek sem sok minden árt? ~ morgok magamban, mikor az ember nagyságú denevérré változott bérgyilkos az ablak felé sprintel. ~ Most jól jönne Szellem teleportálása, de ha nincs, akkor meg kell oldani.. ~
Egy pillanatnyi habozás nélkül változom át és pár hatalmas ugrással a szárnyas menekülő után vetem magam, hogy a hátára ugorva kicsit megtépdessem a szárnyait, ellehetetlenítve, hogy az ablakon keresztül távozzon.
Nagyon remélem, hogy közben Szellem is összekapja magát és legalább az ajtót betámasztja belülről, mert ezek a nem mindennapi zajok, már csak felkeltik a zsaruk figyelmét, hogy vajon mit csinál a szobában a három orvos a páciensükkel...... újraélesztik?
Ha nem sikerült levadásznom Batmant, akkor viszont a sráccal kell kezdeni marha gyorsan valamit, mert a halott informátor nyelvét már elég nehéz lesz megoldani.

Sheena természetesen utoléri Batman-t, de már későn. Egyszerre zuhannak ki az ablakon, és siklanak a messzeségbe a férfi megtépázott szárnyain. Sajnos a plusz súlyt nem bírja valami jól, így épp csak a közeli háztetőig jutnak, ahol a nap legrosszabb landolását sikerül produkálniuk. A férfi persze azonnal talpra ugrik, miután sikeresen felnyalta a padlót, képességének hála pedig leginkább csak a ruháin látszik, hogy mekkora réteg bőr horzsolódott le róla az imént. Újra mérgesen sziszeg, két kezében pedig apró tűzgolyók formálódnak.
-Gyűlölöm, ha át kell változnom!
Elhajítja a két megidézett lánggombócot. Az első kettejük közt csapódik be, mérsékelt robbanást előidézve, ami pont arra elég, hogy elvegye Sheena kedvét attól, hogy ebben az irányban közelítse meg őt. A másik célpontja természetesen a párduc maga. A robbanások ereje, és hője még egy kézigránátéval sem vetekszik, de ez nem jelenti azt, hogy életben maradna az, akit telibe talál.
-Gyrost csinálok belőled!
Úgy tűnik, ez is a humorista rosszfiúk táborát erősíti, bár persze ez elég relatív. Mialatt még több tűzgolyót hajigál össze vissza, mert a lángoktól már nem látja ellenfelét, szétroncsolt szárnyai bénán lógnak az oldalán. Ezekkel már nem fog repülni ma.

Utálok repülni! Ennek az ízének a hátán meg főleg, mivel nem áll a helyzet magaslatán, egy kifejlett fekete párduccal a hátán, így hamarosan landolunk is az egyik háztetőn, ha ezt annak lehet nevezni. Szárnyas barátom csúszik egy pár méter az orrán mire sikerül lefékeződnie, én viszont még időben leugrottam a hátáról, így csak az alkalmat vártam, hogy ismét ráugorhassak. Egyelőre nem akartam megölni, mert jó lett volna megtudni ki küldte és miért, de ezt felülírta a felém hajigált tűzbombáival, így már csak a likvidálása mozgatott.
Mivel macskaként ösztönösen irtózom a tűztől, ezért azonnal visszaváltoztam, és egy közeli kéménykürtő mögött kerestem fedezéket, mialatt ő elvakítva a saját tűzgolyóitól még az előző tartózkodási helyem felé lövöldözött. Repülni azt már nem fog, azt láttam a megtépázott szárnyán, így max. gyalog menekülhet, amire velem szemben most már vajmi kevés esélye van. Fedezékről fedezékre suhanva a hátába igyekeztem kerülni és ha sikerül, egy rohammal, felugorva a levegőbe vágódok a hátába, majd ha elesett, karmaimat a tarkójába merítem.
~ Remélem a fiú túléli, mert különben Szellem nem fogja megköszönni, ha kinyírom a fickót. ~ suhan még át rajtam, de a bosszú erősebb, mint a józan ész.

Bár a férfi vaktában lövöldöz, Sheena fedezékét eltalálja egyszer véletlenül, mibe az beleremeg, de kitartóan védelmezi a nőt, így az ijedtségnél nagyobb baja nem lehet, egyenlőre. Szerencse, hogy éghető anyag alig található az épület tetején, így pár kisebb lángot leszámítva a démon által keltett tüzet gyorsan elhalnak, az hiányozna még, hogy leégjen alattuk a ház!
-Na, megsültél már???
A felé rohanó nőt még szinte időben veszi észre, s mikor felé ugrik, ő kilő gy tűzgolyót a levegőbe, ám ilyen rövid idő alatt nem volt képes rendesen célozni, ezért ha kicsivel is, de elvéti célpontját. A lángok Sheena oldala mellett húznak el, enyhén megpörkölve a Párduc ruháit. Ez után súlyt le a démonra, ki ekkor már szembe fordult vele, s a csapást az arcába kapja. Mély vágások keletkeznek az arcán, melyekből apró csermelyekként bugyog ki vörös vére, elhomályosítva látását. Üt egyet maga elé, inkább csak azért, hogy teremtsen némi távolságot kettejük közt, míg kitalálja, mit is tegyen most. Másik kezében azért már ott virít egy új tűzgolyó, bizonyítva, hogy eléggé egysíkú a gondolkodása szegénynek. A következő pillanatban maga elé hajítja azt, ha van még rá lehetősége újabb robbanást előidézve, mely őt minimum fellöki, ruhái pedig lángra kapnak de abban reménykedik, hogy a nő sem ússza meg könnyedén. Az égő ruhadarabok egyébként látszólag nem okoznak neki semmilyen fájdalmat.

Az ugrás sikerült, viszont a bőregér megfordult és hátrébb lépett, így nem a hátában landoltam, hanem a előtte, de azért a karmaim mélyen felszántották a képét, ezért csak vaktában csapott egyet a levegőben, ami nem talált el, Viszont már ott virított az újabb tűgolyó a kezében, amit nem habozott kettőnk között felrobbantani. A robbanás ereje mindkettőnket hátra repített és égő fájdalom hasított a kezembe és a mellkasomba, ahol a ruháim is lángra kaptak. Gyorsan ide-oda gurultam a tetőn, hogy eloltsam, mielőtt nagyobb bajom is támadna tőle, de szerencsére így csak kisebb égési sérüléseket szenvedtem.
Ellenfelem ruhája is égett, de ez rá semmilyen hatással nem volt, viszont még nem volt ideje feltápászkodni. Én voltam a gyorsabb és ismét felé lendültem, most már nem habozva, hogy elnyiszáljam a torkát, ahogy lehetőségem lesz rá.

Sheena újból neki támad, ő pedig karjával próbálja hárítania nő csapásait. Mikor éles fájdalom hasít a húsába, és csuklójából is csak úgy ömlik a vér, már rádöbben, hogy ez nem volt annyira jó ötlet, a következő marást pedig már tenyerével próbálja félreütni, nagyjából sikeresen, bár neki még ez is jobban fájt, mint támadójának. A harmadik csapás azonban megint arról az oldalról jön, ahonnan az első, és onnan már nincs mi védje. Az éles karmok helyrehozhatatlan károkat okoznak nyaki ütőerében, a csapás ereje pedig annyira megszédíti, hogy elesik végre. A földön fekve változik vissza normál emberi formájába, s immár az ő húsát sem kíméli a tűz, mely még mindig mohón falja ruháit.

Szellem a Kórházban várja partnerét. Túl van némi süteményen, jó adag üdítőn, én némi gyors kezelésen, de ennyi már csak jár egy kedves orvos kollégának nem igaz? Gyakrabban kéne hordania ezt a köpenyt, még a rendőrök sem gondolták meg kétszer, elhiggyék-e a beteg sztoriját a démonról, aki elragadta a szőke doktornőt, miután ezt tette a fiúval. Felállni sajnos egyenlőre nem tud, de percek kérdése, és talán arra is rá tudja majd venni magát, hogy kirepüljön innen, egyenlőre azonban nincs oka sietni, Sheena csak érte jön....

Már nincs elég ereje ennek a repülő bérgyilkosnak, hogy elhárítsa a támadásomat, addig kaszabolom, míg végül már nem bírja tovább és karmom kiszakítja a nyaki ütőerét, akkor a már az alakját sem tudja tovább fenntartani és emberi alakban aztán a tűzzel szemben sincs esélye. Nagyot fújtatva egyenesedek fel a még mindig lángoló emberi roncs mellől és visszahúzom a körmeimet, majd eszembe jut, hogy ott hagytam Szellemet és vajon mi történhetett utána, ezért gyorsan összekapom magam, habár a fehér köpeny nincs a legjobb állapotban, itt-ott szakadt és koszos, na meg kellően megpörkölődött. Nem tudom mire számíthatok, ha visszatérek, ezért óvatosan közelítem meg a kórházat, aztán a kíváncsi és megdöbbent tekintetektől kísérve, óvakodok fel a páciensünk folyosójára, ahol kisebb orvosok által képzett gyűrűben és rendőrök hadán keresztül vágva magam, meglátom a mosolygó Társamat, aki rám vigyorog, mint a jól lakott óvodás.
~ Te jó Isten! Mi a fene történt itt! Megfordult a világ és Szellem a jótevő! ~ ámuldozok magamban a történteken, de ezek után fogalmam sincs, hogy jutunk a fiúhoz és hogy lépünk le észrevételen.

Ahogy meglátja a kócos hajú, kormos arcú nőszemélyt, mosolya még szélesebbre húzódik. Egy percig sem fordult meg a fejében, hogy valami pokolbéli pancser el tudná intézni őt, de azért megnyugtató látni is, hogy igaza volt.
-Sikerült - suttogja, még mindig ragyogó arccal Sheena-nak, és amennyiben a nő érdeklődik, ez alatt pontosan mit kell érteni, vagyis, hogy sikerült-e megmenteni a fiút, bólint egyet. - Kómába esett, nem tudom mikor ébred fel, de előtte sikerült magammal vinnem egy...vidám helyre. Nem Scaletta az emberünk...
Hátradönti a fejét, s mosolyogva fogad egy újabb vállveregetést, köpenyes kollégájától. Szerencsére(?) elég nagy a nyüzsi, így Sheena-t mindenki legfeljebb csak megnézi, de ennél több figyelmet nem szentelnek szokatlan külsejének.
-És nem is ez a srác nyúlta le a csomagot. Nem tudom, ki tette, de azt elmondta, hol adták át neki a cuccot. Amint már csak egyet látok belőled, indulhatunk is....hacsak nem szeretnél letusolni előtte, vagy ilyesmi....

Mikor látom, hogy a kutya sem figyel fel rám, legfeljebb egy kicsit furcsán néznek rám, kissé megnyugodok, főleg Szellem enyhén drogosnak tűnő vigyora után. Mikor elmondja, hogy még a srácot is sikerült elvinnie, akkor nagyot nézek.
- Remélem tudod is, hogy hova szállítottad, vagy soha többé senki nem találja meg? - kételkedés csendül a hangomban, hogy olyan állapotban, mint amiben hagytam ezt tudatosan kivitelezte. - De azért jó, hogy legalább előtte beszéltél vele, legalább el tudunk indulni valami nyomon.
Megvártam míg bezsebel egy újabb gratulációt, és körbe nézek, hogy a zsaruk elég távol vannak-e, hogy folytassuk a csevegést, meg aztán remélhetőleg a távozás mezejére lépjünk.
- De, ha nem Scaletta, akkor ki a fene, erre most már nagyon kíváncsi vagyok. - csóválom a fejem. - És szerintem, ha lehet ne itt tűnjünk el a szemek elől, még ha most úgy is érzed, hogy tömeget látsz magad előtt. - vigyorgok rá, elhúzva a kezem a szeme előtt. - Egyébként is a mosdók, vagy az öltözők felé megyünk, majd ott rendbe szedem magam és onnan észrevétlen leléphetünk. Addigra kiheverem szárnyas fejvadászunk tüzes bemutatóját.

Szemforgatással egybekötött fejcsóválás a válasz, s még rosszallóan is csettint nyelvével, a teljes hatás kedvéért.
-Ugyan már, amint elmondta ami kellett, visszatettem a helyére - széttárja két karját, hogy azokkal a "kollégáira mutasson" - gondolod így ünnepelnének, ha eltüntettem volna? Beadtam neki valami szúrit, és úgy tűnik ráhibáztam, mi kell neki, mert nem patkolt el.
Még nem enyhén befájdalomcsillapítózott állapotában is látja, Sheena mennyire el szeretne tűnni innen, és a tudata mélyén tudja, hogy ha józan gondolkodásra van szükség, pár óráig kénytelen lesz partnerére hagyatkozni. Röviden: ha szerinte menniük kell, akkor uccu neki! Fel is pattan a székéből, majd átkarolja a nőt, épp időben ahhoz, hogy ne essen pofára.
-Na jó, én így nem vezetek az tuti...a többiek szerint pár óra, és rendbe jövök, de addig neked kell támogatnod...
Remélhetőleg Sheena-t nem zavarja, ha belekarol, ugyanis utálná megmagyarázni Lynn-ek, honnan vannak azok a karmolásnyomok az arcán, egyéb helyekről nem is beszélve.
-Nem tudom, de nem lennék a helyében - feleli, még mindig bódult állapotban - a rohadék majdnem megölette a fiam. A zuhany jó ötlet...ha betámogatsz egy kabinba, lehet megejtek egyet én is....
~3-4 óra forró fürdő csodákat tud tenni az ember közérzetével.~

- Aha! – konstatálom némi megnyugvással, hogy akkor ezért ekkora a békesség és nem rohangálnak őrjöngve a rendőrök, és ezért ekkora a lazaság, hogy még az én nem kissé leharcolt külsőm sem kelt nagyobb feltűnést, mert a beteg békésen aluszikál az ágyában.
Mikor Szellem meglepő lendülettel majdnem a karjaimba omlik, alig bírok elfojtani egy hangos nevetést, hiszen most látom először, hogy valamivel őt is meg lehet fogni, és egészen elesett emberré lehet tenni. Ezt jó lesz elraktározni, hiszen sosem lehet tudni, mit hoz a jövő.
- Azt látom, hogy most nem nagyon bízhatjuk magunkat a képességedre. – támogatom meg, majd hagyom, hogy némi egyensúly koordinálás után a karomba fűzze az övét és nagyon remélem, hogy Lynn doktornő nem jár errefelé, valami hivatalos ügyet intézni, mert akkor lesz, mit megmagyarázni, legalább is Szellemnek. – Viszont így, hogy te tudod hová is kell mennünk, meg gondolom a te utazási módod mindenképpen a leggyorsabb, jobb, ha tényleg a fürdőbe megyünk egy kis felfrissülésért. – indulok az öltözők felé, ahová kisebb útbaigazítás után oda is találunk. Mivel a fürdő nem koedukált, ezért betessékelem a férfi részlegbe Szellemet én meg a női szakaszba indulok, hogy végre nagyjából legalább rendbe szedjem magam, amihez nem átallok egy-két dolgot kölcsön venni az itt dolgozóktól.
~ Remélem Szellemen tényleg segít, ha nem is egy meleg, de legalább egy jéghideg zuhany, mert nem szeretek ennyii rendőrrel összezárva lenni! ~

-Persze, hogy az enyém a leggyorsabb - feleli úgy, mintha kétségbe vonták volna képességeit - csak még nem a legpontosabb...de ha mindegy hová megyünk, így sincs párom.
Miután eljutott a férfi öltözőkhöz, a falnak támaszkodva lépdel tovább, a zuhanyzók felé. Neki sem okoz gondot kölcsönvenni más cuccait, és ha már a köpenyére Dr. Simon Brenner van írva, hát az ő szekrényéből emel el egy törülközőt, és egy tusfürdőt. Egy órával később, még mindig gőzölgő testtel lát neki, hogy felöltözzön. Még mindig szédül, de már csak nagyon enyhén, és végre az ide-oda ugráló falak támogatása nélkül is meg tud állni a lábán, és ha már itt tartunk, az imént említett épületi elemek is úgy viselkednek végre, ahogy az ember egy betonnal összetapasztott téglarakástól várná.
-Na jó, ez kellett - jegyzi meg a folyosón, még mindig sűrűbben pislogva a kelleténél, ám ez leszámítva úgy tűnik rendben van. - Amúgy, csak én sejtem úgy, hogy többről van itt szó, mint néhány marha drága kavicsról? - Cinkos mosolyra húzódik a szája, mint aki többet tud annál, amit elmond, pedig valójában neki is csak sejtései vannak. Nagyon megalapozott gyanúra épülő sejtései, de akkor is. - Veled mi a helyzet? Mehetünk?

Miután kellően felfrissülve és rendbe szedve magam kisétáltam a fürdőből, kellemesen meglepődve láttam, hogy Szellem is összekapta magát már, és vigyorogva álldogál a mosdók előtti folyosón, még átöltözni is volt kapacitása. Gondolom nem ugrott haza váltás ruháért, így valamelyik orvos szekrényét csapolhatta meg, így nem árt majd hamar lelépni, mielőtt a veszteségekre fény derül itt is, ott is.
Én még mindig érzem az égett szagot, de feltételezem, majd csak lekopik rólam. Ilyenkor nem mindig jön jól, hogy jobb a szaglásom az átlagnál, de hát valami, valamiért.
- Biztos, hogy jól vagy már? – nézek a pislogó szemekbe, ami már első látásra tisztának tűnik, de hát a fene tudja, mi annak a löttynek a hatása. – Nem szeretnék megrekedni a te világodban, vagy valahol Kamcsatkán kikötni. – ingatom a fejem. – De, ha úgy érzed, hogy menni fog, akkor mehetünk! Tudod, én szeretem a kihívásokat. – vigyorodom el.

Meg kellett találnom Sebastient. Egyre több gyanús alak kereste őt, akiket nem érdekelt, hány embert kell félresöpörniük, hogy sikerrel járjanak, ezt elég nyilvánvalóvá tették. Még mindig látszódtak rajtam itt-ott a csata nyomai, amit a rendelőmben vívtam a maffiával Bodwin nyomozóval az oldalamon. A szemem alatti seb, féltem már sosem fog teljesen eltűnni, sebhelyes maradok, de nem ez volt most a legfontosabb probléma. Legfeljebb, ha találkozom Lexxel, megkérem, hogy segítsen ki.
A rossz fiúk második turnusa után nem vártam sokat, rögtön másnap útnak indultam Bronxba. Gondoltam, ennyi idő alatt még csak nem tudódott ki veszélyesebb körökben, mi történt, így attól sem kell félnem, hogy esetleg követnének. Azért óvatosan közelítettem meg a Fordham Egyetemet. Kerülőúton mentem, gyakran felesleges kanyarokat vettem, hogy biztos lehessek benne, senki nincs a nyomomban. A fejemre baseball sapkát húztam, amit jókora lencséjű napszemüveggel egészítettem ki, hogy minden esélyt elvegyek az illetéktelen szemektől, hogy esetleg felismerjenek. Ezzel egyébként az arcomon esett sebeket is sikerült egész jól elrejtenem, így a bámészkodó emberektől sem kellett tartanom, hogy esetleg rámvonják a figyelmet... vagy egyszerűen csak idegesítenek.
Az egyetem folyosóján alig akadt néhány lézengő diák vagy tanár. Nekem meg fogalmam sem volt, hol keressem Sebastiant, úgyhogy elég elveszetten kóvályogtam. Időnként kérdezősködtem is annál, akivel épp összeütköztem, de a legtöbben csak tanácstalanul rázták a fejüket.
Aztán végre valahára...
-Longley? Aha, láttam. Épp most fordult be erre a folyosóra itt jobbra.
Sietősen a mutatott irányba indultam, hogy végre megtaláljam Sebit. Szerencsére tényleg ott volt, ahol mondták, már a sarkon megláttam, de csak a folyosó közepén értem be.
-Sebastien, szia - köszöntem rá demonstratíve nagyon halkan, és levettem a napszemüveget, hogy megismerhessen. - Lynn Harlow vagyok. Ne haragudj, hogy csak úgy rád török itt, de fontos lenne, hogy tudjunk beszélni. Négyszemközt. Ami azt illeti életbevágóan fontos. Tudsz itt valami üres termet vagy valamit, ahol nyugodtan lehetünk?

Az egyik órámról ballagtam épp a másikra, miközben igyekeztem nem feltűnni, legalábbis senki olyannak, akik mostanában egyre gyanúsabb szemekkel méregettek, főleg Sean iskolát félig leromboló távozása után. Mondjuk persze nem ő tette, de a mutánsgyűlölő csoport igyekezett ezt is a nyakába varrni, legalábbis a diáktársaikat ebbe az irányba terelgetni, ha még nem gyűlöltek volna még eléggé minket. Mivel engem láttak a srác társaságában, ezért nem voltam népszerű mostanában, mint ahogy mondjuk túlságosan előtte sem, hiszen, ha lehetőségem nyílt rá, inkább csak a szobámban tartózkodtam.
Az egyik ablakmélyedésnél viszont muszáj volt megállnom, mert csörgött a telefonom, amin igen csak elcsodálkoztam, míg az előhalászásával voltam elfoglalva, mert ez egy aránylag új készülék volt és még elvileg senki nem tudta a számát. Ennek megfelelően a kijelzőn a „szám ismeretlen” felirat villogott, aztán mikor felvettem, csak az üres sercegés fogadott.
~Áhh! biztosan téves hívás! ~ konstatáltam morózusan, és már léptem is volna tovább, mikor hátulról rám köszönt egy női hang és én meglepetten fordultam meg, hogy egy ismeretlen lánnyal nézzek farkas szemet.
- Ööö….szia! – válaszoltam reflexből meglepetten, hogy engem itt ismer egy lány is, de aztán meglepődve ismertem fel a doktornőt, mikor levette a szemüvegét. – Persze, persze…sosem felejtenélek el, hiszen te mentetted meg az életemet. – pirulok el egy kissé, hiszen nem vagyok büszke az ekkori teljesítményemre, na meg, hogy veszélybe sodortam egy segítőkész embert.
- Miért? Történt valami? – ütközök meg a szavain és látom, hogy felettébb izgatott, na meg a szerelése sem vall éppen rá, és ez rögtön felkelti a veszélyérzetemet. – Hát, hogyne. Talán menjünk a szobámba. – ajánlom fel a lehetőséget, és ha beleegyezik, el is indulok felé, miközben azért nem állom meg, hogy ne kérdezzek rá.
- Csak nem kerültél bajba miattam? – sápadtam el még a gondolatra is.

Nagyon örültem, hogy épségben láttam viszont, sőt nem is tudott semmiről. Ez azt jelentette, hogy tényleg fogalmuk sem volt, hol keressék. Vagyis rajtam kívül nem volt más kiindulópontjuk, vagy ha volt is, nem vezetett el hozzá.
-Nem, semmi gond - ráztam a fejem mosolyogva, és a hajamat jobban az arcomba fésültem az ujjaimmal, hogy ne ijesszek rá a sebeimmel. - De van pár dolog, amiről azt hiszem, jobb ha tudsz.
Hagytam, hogy vezessen, én mellette bandukoltam.
-Tudod, lehet, hogy vaklárma, nem tudom, hogy nem kell már tartanod semmitől, csak hát első a biztonság, nem akartam megkockáztatni, hogy... kellemetlen meglepetések érjenek.
Időnként, ha valaki szembe jött velünk, kénytelen voltam nagyon lehalkítani a hangomat, és nem is mertem konkrétabb információkkal előállni, bár Sebinek mindenképpen hallania kellett a híreket. Amíg meg nem érkeztünk, másfelől közelítettem hát.
-Na és veled mi újság? Történt veled mostanában valami... érdekes?
Nem fenyegette közvetlen veszély... egyenlőre. Az a kis idő, amíg végre a szobájához értünk igazán nem számított. Ráadásul, ha a rendőrség már el is fogott közülük néhányat, talán inkább hagyják az egészet, inkább, mint hogy az egész banda lelepleződjön.Mégis szerettem volna már túlesni rajta, szegény kölyökkel elég rossz híreket kellett közölnöm, pedig mennyivel szívesebben érdeklődtem volna tényleg csupán csak aziránt, hogy hát mi újság vele mostanság!
Az ajtaja előtt aztán körülnéztem még egyszer, hogy valóban nincs a közelben senki, majd fojtott hangon odadünnyögtem neki:
-Kerestek, Sebastien. Nagyon meg akartak találni, és nem ígérhetem, hogy letettek róla. Bent elmondok mindent, amit tudok, és ha teheted, kérlek mondj el te is mindent, amiről tudsz.

Ahogy a szobám felé haladunk egyre idegesebb és zaklatottabb leszek Lynn burkolt célzásaitól, amiből éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, hiszen egyébként nem lett volna semmi oka, hogy felkeressen itt, ha nincs valami oltári nagy baj.
- Velem csak „érdekes” dolgok történnek mostanában. – válaszolok egy grimasszal a kérdésére. – És ez egyre csak rosszabbnak tűnik, már itt, a suliban is ferde szemmel néznek rám, és a városban sem merek nagyon mászkálni.
Mikor a számhoz érünk gyorsan körbenézek, majd, ahogy meggyőződök róla, hogy senki nem látja, hogy vendéget fogadok, betessékelem a doktornőt.
Aztán csak döbbenten hallgatom, hogy ismét engem kerestek, mondjuk nem maga a tény lepett meg, hanem hogy nála. Ettől még rosszabbul éreztem magam, hiszen nagyon nem szerettem volna, ha miattam baja esik.
- Nálad? – néztem rá kétségbeesetten. – Remélem nem történt bajod? – de ekkor leesik a fekete napszemüveg által takart arc látványa, a vágás, a karcolások. – Óóó! Basszus! Mond, hogy nem volt megint verekedés? – roskadok le az ágyam végére. – Nem tudom, mit kéne tennem, hogy békén hagyjanak, hiszen a rendőrséggel sem járok jobban, ha feladom magam.
Látom, hogy kíváncsian várja a választ arra, hogy mi a fenét akarhatnak tőlem, és tudom, hogy meg is érdemelné, hogy elmondjam neki az igazat, hiszen talán már kétszer is megmentette az életemet. De mennyivel lenne jobb, ha tudná az igazságot, lehet, hogy még nagyobb veszélynek tenném ki. Most igazán kölyöknek érzem magam, akire óriási súllyal nehezedik ez a teher, jó lenne, ha valaki megmondaná mit is lenne jó csinálni és nem nekem kéne életbevágó kérdésekben döntenem.
- Nem mondhatok el mindent, mert csak még nagyobb veszélybe sodornálak. – rázom meg a fejem. – Talán csak annyit, hogy az apám „befolyásos” ember és a konkurencia kezében sokat nyomnák a latban, ezért igyekeznek minden eszközzel elkapni. Gondolom elég sokat ér most a fejem a piacon. Talán csak az a szerencsém, hogy élve kellek nekik, holtan nem vennék hasznomat, legalábbis míg meg nem kapják amit akarnak. – legyintek lemondóan. - Sajnálom, hogy belekevertelek.

-Hogy érted azt, hogy ,,csak érdekes dolgok"? - ráncoltam a homlokomat.
Ha Bronxban ilyet mond egy mutáns, az komoly aggályokra adhat okot. Pláne, ha az illető még a Fordham Egyetemre is jár! Egyre inkább úgy éreztem, hogy Sebastien egy kobrákkal teli kígyóbarlangba zárta magát.
Odabent elmondtam neki, amit kellett, és szegény fiú már az arcom látványától is kikészült, és amilyen lelkiismeretes volt, előbb aggódott amiatt, hogy engem bajba sodort, mint hogy ezek szerint ő is veszélyben van. Szegény kölyök!
-Hé! - szólítottam meg halkan, ahogy mellé ültem az ágyára, és bátorítóan megveregettem a vállát. - Na, ugyan, nem lesz semmi baj, majd kitalálunk valamit. Ezek miatt meg ne aggódj - legyintettem hanyagul a sebek felé -, el fognak múlni. Te nem tehetsz semmiről, nem te akartad, hogy így legyen. Ne emészd magad! És ha elkerülhető, ne is add fel magad a rendőrségen, amíg nem tisztázódik a helyzet, elvégre csak nem csináltál... hmmm... pontosan mit is csináltál, ami miatt fel kéne adnod magad a rendőrségen?
Igyekeztem nem teljesen elhagyni a vigasztaló stílust, nehogy teljesen magába roskadjon, de azért némiképp komolyabb hangsúllyal folytattam.
-Ha mindez az apád konkurenciája miatt történik, talán ideje lenne, hogy értesítsd őt erről. Az üzleti élete miatt a fia élete forog kockán, ezt biztos ő sem akarja. Szóval én azt mondom, keressük fel az apádat. Igaz, hogy te vagy a fia, de szeretnék veled tartani. Egyrészt úgy biztonságosabb, másrészt ez már rám is tartozik.

- Hát volt egy kis balhé itt a suliban is, meg aztán párszor már az utcán is megkergettek, valószínűleg a konkurencia emberei, és néha csak a szerencsének köszönhettem, hogy megúsztam. Szóval eléggé zajlik az életem mostanában, de ez, amit te mesélsz, ez most nagyon durvának tűnik. – nézek az aggódó szemekbe. – A rendőrfőnök meg már, ha lehetne elásna valami világvégi börtönbe, hogy a drága kis városában ne legyen baj.
Megdöbbenve hallgattam, hogy milyen javaslattal áll elő. Az még csak hagyján, hogy értesítsem, amit persze már többször megtettem, de valahogy nem érem el. Egyedül onnan tudom, hogy mégis gondol rám, hogy segíteni küldte Rombolót, bár, ha belegondolok, azt sem ő küldte, hanem Daraboló. De, hogy látogassuk meg! Jó, persze Lynn nem tudhatja, hogy ki az én apám és én ezt egyelőre nem is szándékoztam megmondani, de nem tudom, hogy jól teszem-e, mikor miattam már majdnem kétszer megölték.
- Hát, azt hiszem, ez nem lenne túl jó ötlet. – rázom meg a fejem, miközben azon töröm, hogy mivel is indokoljam ezt. – Most nincs a városban, valahol épp úton van és intézi az ügyeit, meg aztán pont azért küldött magától távol, hogy ezzel is csökkentsük a veszélyt, mivel otthon is el akartak rabolni. – hadarom el a nagyjából igazságra épülő történetet, ami remélem eltántorítja a dokinénit, hogy apám után érdeklődjön. – Viszont azt hiszem átköltözöm a Xavierbe, mert ez a suli már nem túl biztonságos nekem, és már többen is ajánlották, és igazából már beszéltem az ottani igazgató-helyettessel és fel is vesznek. – terelek egy kicsit a témán.

Elképedve,valamint felháborodottan szűkült össze a szemem, amikor az apjáról beszélt. Elküldte magától messze, hogy csökkentsék a veszélyt? A Fordhamen? Nem tudtam másra gondolni, mint hogy ez inkább apuci védelmét szolgálja, mint a fiáét, akiért pedig bármit oda kéne adnia, hogy biztonságban tudhassa. Micsoda alak!
~Az apja. Ne mond ki hangosan, mégiscsak az apja!~
-Értem - mondtam inkább visszafojtva a szitkokat, amiket idősebb Mr Longley-re tudtam volna zúdítani. - Ahogy gondolod. Akkor nem keverjük bele az apádat - az utolsó szót azért sikerült megnyomnom, jelezve, hogy pedig elsősorban őt kéne belekeverni. A továbbiakban viszont sikerült tűrtőztetnem magam.
A Xavier Intézet nevének említésére felragyogott az arcom. Hát mégiscsak van fény az alagút végén. Az ötlet kézenfekvőnek tűnt, ha felveszik, még kivitelezhetőnek is, és ott lesz a legnagyobb biztonságban.
-Nagyon remek - csaptam össze a kezeimet. - Akkor pakolj össze mindent, amire szükséged van innen, vegyél könnyes búcsút a helytől, és már indulhatunk is!
Felálltam, egyrészt, hogy kimutassam tettrekészségemet, másrészt, hogy kinézhessek az ablakon, nem látok-e gyanús alakokat mászkálni a közelben. Szerencsére a leggyanúsabb mozgásért egy kutya volt felelős egy tűzcsap mellett, úgyhogy egyenlőre megnyugodhattam.
-Veled megyek, rendben? Talán jobb, ha most nem mászkálsz egyedül.
Ha nincs ellenvetése, rövidesen már az utcán lépkedünk a legközelebbi busz felé. Bár igyekszem elvegyülni a tömegben, mintha ott sem volnék, Sebastien meg aztán végképp nem, de azért tekintetemmel folyamatosan a környezetünket pásztáztam, hiszen ezen a környéken aztán végképp el kéne kerülnünk a mutáns összecsapásokat.
~Vajon mennyi esélyünk lehet arra, hogy békésen elérjük az intézetet?~

Valahogy éreztem, hogy Lynn nem örül, hogy apámat, nem akarom belekeverni, de hát, ha eddig nem tettem, ezután sem fogom, hiszen most jelenleg épp nyugi van. De, hogy meddig, azt a fene se tudja! Viszont gondolom van neki és épp elég gondja, ezt majd megoldom, hisz már majdnem felnőtt férfi vagyok, ideje a saját lábamon megállni.
Mivel ezt olyan szépen elgondoltam, jól ki is húzom magam ültömben, hogy ne egy magába roskadt tizenévest lásson a lány, hanem egy tettre kész fiatalembert.
- Hát tulajdonképpen én is így döntöttem. Már jártam ott és csak azért jöttem vissza, hogy összepakoljam a cuccaimat, aztán a papírmunkát meg a két iskolára hagyom. – mosolygok a doktornőre.
Aztán a már félig meddig bepakolt táskákra és bőröndre mutatok. Mivel látom, hogy már nagyon indulna, én sem habozhatok tovább, hanem a még maradék cuccomat egy negyed óra alatt összeszedem és utoljára körülnézve a szobámba, búcsút veszek a helytől.
- Örülök, hogyha velem tartanál, de nem szeretném, ha bajod esne miattam, habár igyekszem majd minél előbb felszívódni. Így is eleget tettél már értem, és….elég sebet is kaptál miattam. – nézek szomorúan a szemébe.
Mivel nem tágít a dologtól, így elindulunk felmálházva a buszmegálló felé, hogy megkezdjem utazásomat a remélhetőleg biztonságos Xavier felé.
Hogy miért nem taxival mentünk? Nem tudom! Valahogy annyira természetesnek tűnt a tömegközlekedés, elvegyülni az emberek arc nélküli masszájában. Talán így biztonságban éreztem magam. És egyelőre úgy is nézett ki, hogy nem lesz semmi baj, de láttam, hogy Lynn eléggé gondterheltnek tűnt.
- Nyugi! – simítottam meg a kezét. – Nem hiszem, hogy megkockáztatnak bármilyen támadást egy zsúfolt buszon. Nem lesz semmi baj. – próbáltam nyugtatni nem csak őt, hanem saját magam is.
A busz megérkezett és mi felszálltunk a többi emberrel. A hátsó ajtónál pakoltam le a bőröndöt, hogy ne akadályozzak senkit és így a mögöttünk lévő forgalmat is szemmel tarthattuk. A jármű elindult, egyelőre tiszta a terep.

A buszon Sebi rögtön becélozta a leghátsó szekciót, ami kiváló döntésnek bizonyult lévén a csomagjainak volt egy bizonyos mérete, amivel máshol nem nagyon arattunk volna sikert, ráadásul azt is láttuk, hogy követnek-e.
Nem követtek... kocsival.
Alig helyezkedtünk el, máris megakadt a szemem három férfin, akik elég furcsán viselkedtek. A fekete bőrdzsekis súgott valamit a sofőrnek, aki erre ijedt bólogatásba kezdett, és úgy markolta a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai. A barna bőrdzsekis feltartott tenyérrel jelezte a többi felszállni kívánónak, hogy ide ugyan nem jöhet már senki, majd az egy-két hőbörgőnek kiporciózott válaszként felemelt középsőujjal azt, hogy milyen természetű szívességet is tehetnek meg neki.
A harmadik, aki lázadó módon bőr helyett azért is farmer dzsekit hordott, gyors léptekkel elindult felénk. Félúton tartott, mikor a sofőr bezárta az ajtót, és elindította a buszt.
Fegyverek villantak. A fekete kabátos pisztolyt fogott a sofőrre, a barna kabátos pedig félútról fedezte a sajátjával a farmer kabátost, aki idő közben beért minket egyenesen felénk irányítva villámló csúzliját.
~ILYEN AZ EGÉSZ VILÁGON NINCS!!~
Előző nap vertek szanaszét, és máris újabb fizikai attrociátsnak nézhettem elébe. A helyzet annyi szempontból tűnt nekem felháborítóan igazságtalannak, hogy legszívesebben kiabáltam volna.
-Nincs több játék - közölte velünk hűvös higgadtsággal a farmer dzsekis, és a fegyverét Sebastien homlokához nyomta. - Ez a busz oda megy, ahova mi akarjuk, és onnan nem is megy el senki, amíg mi meg nem engedjük. Nagyon remélem, hogy értjük egymást!
Eszembe jutott, hogy esetleg kiüthetném a kezéből a pisztolyt. Ha elég gyors vagyok, sikerülhet. Másrészről, ha meg nem, akkor Sebi meghalhat. Gyors oldalpillantás. A barna kabátos rámszegeződő fegyvere némiképp leegyszerűsítette a kérdést. Előbb halnék meg, mint hogy akár csak felemelném a kezemet.
~Gyerünk már, Lynn! Az orvosok állítólag okosok, te meg jelenleg olyan hülye vagy, mint hat másik, nehogy már ne jusson eszedbe semmi!~
Talán csak az a szerencsém, hogy élve kellek nekik, holtan nem vennék hasznomat, legalábbis míg meg nem kapják amit akarnak.
~Na, csak nem?...~
Egy aprócska mosolyt engedélyeztem magamnak, majd teljes lelkinyugalmat mutatva kényelmesen vízzé váltam. Ha minden igaz, Sebit nem ölhetik meg, engem meg most így nem tudnak. Persze vízként viszonylag kevéssé voltam hasznavehető, de pillanatnyilag csak védekeznem kellett. Bár terveim szerint, ez nem sokáig marad így.
Végignéztem rajtuk. Az elsőnek szüksége van a fegyverére, nehogy a sofőr segítséget hívjon, vagy másmerre hajtson, mint amit ő diktált neki. Az előttem lévőnek azért, hogy Sebit fenyegesse vele. Kizárásos alapon maradt a középső, az már egyébként is engem figyelt, hogy szükség esetén azonnal rámlőhessen.
Megindultam hát a busz közepe felé.
-Hé! - csattant egy hang mögöttem. - Mit képzelsz te?! Rohadt gyorsan gyere vissza vagy szétloccsantom a kis barátod fejét!
A barna kabátos már nem követte ennyire a diplomácia szabályait. Két lövést adott le rám, mindkettő a mellkasomat érte. A két golyó át is haladt rajtam, majd vizesen átszakította a leghátsó ablaküveget.
A támadó láthatóan elszontyolodott, amiért lelkes erőfeszítése hiábavaló volt, amit dühös grimasszal hozott a világ tudomására.
-A büdös francba!
-Azt mondtam, visszajössz!!! - üvöltött fel ismét a farmer dzsekis mögöttem.
Eddigre azonban odaértem a kiszemelt fickóhoz. A pisztolyára tettem a kezem, majd jéggé dermedve magamhoz kapcsoltam. Utána kitéptem a kezéből, és lendületesen orrbavágtam saját jégbehűtött fegyverével. Miközben ő az ütéstől hátratántorodott, én kidobtam a pisztolyt az egyik nyitott ablakon, majd ismét vízzé váltam.

Vidáman tekintgettem ki az ablakon, hiszen nem volt követő kocsi, nem voltak öltönyös gorillák a sarkában, mikor megéreztem, hogy Lynn feszült figyelemmel nézz valamit a hátam mögött. Megfordultam és fölbegyökerezett a lábam! Ez ….nem….lehet….igaz!
- Honnan? Honnan tudták? – nyögtem ki halkan a lánynak és kétségbeesve láttam, ahogy szépen füstbe megy a reményem, hogy egyszer a Xavierben fogok tanulni.
A három aránylag fiatal férfi látszólag teljesen összehangoltan tették a dolgukat, egy a sofőrt tartotta sakkban, hogy az általa megadott irányba vezessen, a másik középen fedezte őt és a társát, aki nem vállalva semmi kockázatot, hozzám sétálva a fejemnek nyomta a fegyverét.
Nem változhattam át! Ezzel teljes tehetetlenségre kárhoztatott, hiszen, ha át is változom, attól még ott vagyok és neki semmiből nem áll meghúzni a ravaszt.
Igaz ugyan, hogy Lynnek azt mondtam valószínűleg élve kellek nekik, de hát ki tudja nem változtak-e meg azóta a játékszabályok? Egyelőre meg sem mertem moccanni, nehogy okot adjak a fickónak, hogy megremegjen az ujja a ravaszon. Lassan a jeges kék szemébe néztem és megborzongtam, hogy mennyire érzelemmentesen bámult vissza.
Ekkor a doktornő akcióba lépett és a középen álló bérenc hiába kezdett lövöldözni a vízzé alakult lányra, a golyók akadálytalanul süvítettek keresztül rajta, viszont majdnem sikerült engem eltalálnia. A következő pillanatban már le is csapott a barna dzsekis figurára, akinek nem sok esélye volt a jégkirálynő ellen.
A látvány és a fickó üvöltözése mosolygásra késztetett, amit a következő pillanatban már meg is bántam, mert a Lynnt hiába visszaparancsolni akaró férfi, aki eddig az agyonlövésemmel fenyegetőzött, belátta, hogy ez nem működik, mert valamiért ezt senki nem hiszi el neki, ezért először a szabad kezével gyomron vágott, majd a biztonság kedvéért képen törölt a pisztollyal és miután fájdalmasan nyögve térdre estem a hasamat fogva, megint a homlokomnak szegezte a pisztolyát.
- Azt mondtam visszajössz te bü...s ku..a! Különben péppé verem a srácot! – üvöltötte, hogy még a süketek is meghallják.
Felrepedt szemöldökömből végigfolyt a vár az arcomon, és én könyörögve néztem a doktornőre hangtalanul formálva a szavakat. – Menekülj! – reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat és a halála nem szárad majd a lelkiismeretemen.

Indulatosan indultam el a kijelölt hely felé, de nem engedelmességből, hanem hogy megtoroljam a Seabastienra mért ütéseket. Út közben azonban kényszerítettem magam rá, hogy lecsillapodjak, ugyanis a férfi keze ismét a magasba emelkedett, hogy lesújtson a fiúra. Viszaváltoztam hát emberré.
A busz közepén elhelyezett kerek, domború tükörben a vezetőfülke felé sandítottam. Az ott álló bűnöző néha felénk pillantott, de úgy láttam nem meri őrizetlenül hagyni a sofőrt. Átmenetileg legalábbis egyet kipipálhattam. Akivel az imént összeakaszkodtam mögém lépett, és véres orrával szürcsögve, durván hátrafeszítette a kezemet, hogy ne támadhassak újra, és előrefele kezdett lökdösni. Elfojtott indulattal tűrtem. Mi mást tehettem volna?
-Rendben van - biccentett felém a farmer dzsekis mogorván. - Még egy ilyen húzás a részéről, hölgyem, és sutba vághatja minden látványos mutáns képességét, mert nyeszlett mócsingdarab sem marad önből. Világos?
Lesütött szemmel bólintottam. Neki valószínűleg úgy tűnt, hogy nem bírom állni a tekintetét, de valójában csak azért, hogy egy kacsintás után visszatátogjam válaszomat Sebinek:
-Bújj el!
A következő pillanatban bilincsként feszültek jég kezeim a fogvatartóm kezeire, és már lendítettem is a társa felé, aki a meglepetéstől felkiáltott, és védekezőn emelte fel a kezeit, így tárt karokkal fogadta az ölébe szédülő férfit. Együtt zuhantak egy kettes ülésre, ezzel nyertünk néhány másodpercet, és reméltem, hogy Sebastien ki is használja.
Ami engem illet, én a hasamat szorongatva fordultam el, mint a szélvész, mert egyikőjük, még fektében is felém rúgott, bennem meg volt még valaki, akire vigyáznom kellett. Előző este is áthárítottam néhány elkerülhetetlen ütést és rúgást a hátamra vagy a karjaimra, hogy a gyerekfészket megóvjam. Ezúttal már gyakorlott mozdulattal fogadtam vesetájékkal a kemény cipőtalpat. Szerencsére a támadás annyira célt vesztett, hogy inkább súrolt, mint ütött, szóval egészen szerencsésen megúsztam ezt a mozdulatot.
A következő pillanatban hatalmas dördülés, majd a közvetlen közelemben éles, fémes, pattanó hang hallatszott kisebb szikra társaságában, mivel a sofőrre vigyázó alak egyenesen rámlőtt, de az egyik kapaszkodó vascsövet találta el. Közben a másik kettő is feltápászkodott, és nem is tétlenkedtek. Egyikük máris behúzott nekem egy hatalmasat, úgyhogy a tegnap este felszakadt szemem alatti seb ismét vérezni kezdett, én pedig immár biztos lehettem benne, hogy sebhelyes maradok.
Ugyanannak a vascsőnek estem, amit az előbb helyettem lőttek le. Elrugaszkodva tőle a támadóm felé lendültem, hogy viszonozzam a jobb egyenest. A kezem veszettül fájt tőle, ő meg csak röhögött rajtam gúnyosan. Úgy tűnt ez nem okozott túl sok kárt benne. Megpróbáltam hát máshogy megközelíteni a problémát.
Miután visszahúztam az arcából a jégöklömet, már nem volt kedve nevetni, inkább a most másik irányba ferdülő orrát dédelgette.
-Kinyírlak, te rib@nc! - üvöltötte felém, pedg alig látott ki az arcát borító vértől.
-Tartalékold az energiád, kiscsibém! - tanácsoltam neki, mert úgy éreztem végre én is gúnyolódhatok, elvégre az ütésem ezúttal csak neki fájt.
Felbőszülten vetette rám magát, és mivel elugrani nem volt se helyem, sem időm, inkább vízzé változtam, úgyhogy a kárba veszett, túlzott lendület nekicsapta őt az ablaknak, amit be is tört a fejével. Arcát és nyakát végigvagdosta az üveg cakkosra repedt széle, valamint a szilánkok. Ezek a sebek még mélyebbek lettek, amikor visszahúzta magát a kinti suhanó utcáról. Nekem már csak tovább kellett rántanom úgy, hogy pont lefejelje az egyik kapaszkodó rudat.
Már csak kettő maradt.