Fordham Egyetem

Reméltem, hogy elmegy és nem kockáztatja tovább az életét miattam, de hát általában semmi nem úgy alakul, ahogy én eltervezem, mint ahogy most sem. Ahelyett, hogy elmenekült volna, engedve az engem fenyegető férfinak visszaváltozott és most sebezhetően állt szembe ezekkel a verőemberekkel. Ennek ellenére, mintha nem láttam volna elkeseredést a szemében, sőt, mikor ránéztem akkor lehelt el, hogy….Bújj el!
~ Bújjak el? De akkor bántani fogják? ~
A következő pillanatban ismét a már ismerős férfiüvöltés hangzott fel, majd alig bírtam arrébb mászni a repülő test elől, akit az engem fenyegető farmerkabátos férfi kapott telibe, így zuhantak a mellettünk lévő ülésre.
Olyan gyorsan történtek az események, hogy hirtelen elfelejtettem, mit is kívánt tőlem a doktornő, de aztán csak összekaptam magam és beleolvadtam a környezetembe.
De mivel, nem szerettem volna, ha megint csak külső szemlélőként nézem, ahogy egy törékeny nő megvédi az életemet, ezért készenlétben álltam, hogy segítsek, ha odaférek. A hely azonban olyan szűk volt, hogy addig, míg előttem állt Lynn nem fértem a férfiakhoz.
Viszont a sofőrre pisztolyt fogó bandita is beszállt a küzdelembe, mert rálőtt a lányra. Most ott dilemmáztam, hogy mit is tegyek, de addigra a doktornő már újabb orrba verésben részesítette a barna bőrkabátost, aki erre kiszédült az ablakon, csúnya sebeket szerezve vele, majd visszafelé jövet még kapott egy kis lendületet a lánytól, minek következtében találkozott a feje az egyik fémkapaszkodóval, és ezzel elhagyta az eszmélete.
Most, hogy szabaddá vált egy pillanatra az út, eljött a cselekvésem ideje, mert miközben Lynn a másik férfival viaskodott a farmerkabátos is magához tért és ördögi vigyorral a képén emelte fegyverét a nőre. Annyi időm maradt csak, hogy rávessem magam és megpróbáljam kicsavarni a kezéből a pisztolyt. Felkiáltott meglepődésében, hiszen csak, ha nagyon figyelt valaki, akkor láthatta meg mozgás közben a körvonalaimat, így eléggé érdekes lehetett kívülről nézni, ahogy a jómadár egy láthatatlan emberrel viaskodik.
Nem adta könnyen magát, még a meglepődés hatására sem, így kemény küzdelem alakult ki, melynek végén eldördült egy lövés és én fájdalmasan hördültem fel. A golyó szerencsére csak átszaladta felkaromon, de nem ért csontot, de minden esetre kizökkentett a képességem fenntartásából és újra láthatóvá váltam. De ezzel egyidejűleg most már a dühtől vezérelve, keményen lefejeltem a megjelenésemre meglepődött fickót, úgy hogy elájul, viszont én is azt hittem szétrobban a fejem. Kicsit szédelegve néztem Lynnre, hogy egyben van-e még.

Sebastien hősiesen küzdött ellenfelével. Nem mertem közbelépni, mert nem láthattam őt én sem, de feltételeztem, hogy a farmer dzsekis nem pszichiátriai beutalóban reménykedve harcol a nem létező ellenséggel. Féltem, hogy közbelépésemmel többet ártanék, mint segítenék, főleg mivel csatájukban egy pisztoly is szerepelt.
Csakúgy, mint a fekete dzsekisnél, aki megint rám lőtt, ezúttal három ülést lyukasztva ki egyetlen golyóval. El nem tudtam képzelni, hogy célozhat ilyen vacakul. Azt hittem, profibb bűnözőket küldenek ellenük, elvégre ez már a harmadik akció volt, amit ránk kellett szánniuk az eddigi kudarcok miatt.
Aztán, amikor felnéztem görnyedt testtartásomból, észrevettem, ahogy a vezető a fegyveressel hadakozik, méghozzá fél kézzel, mivel neki közben vezetnie is kellett. Hálás, megkönnyebbült mosolyom azonban, alig kezdett látható méreteket ölteni, már el is tűnt, ugyanis hamar kiderült, hogy a sofőri és a testőri munkákat egyszerre nem lehet ellátni. A busz őrült módjára kacskaringózott ide-oda dobálva a benne utazókat. Postaládákat, padokat, kukákat sodort félre az útjából, mikor feltévedt a járdára. Az emberek sikoltva menekültek előle.
Hogy megvédjem magam a rázós buszút okozta ütésektől, valamint az esetleg felém röppenő golyóktól, vízzé váltam, és úgy araszoltam előre. Nehézkesen, lassan, de kitartóan. Mögöttem lövést hallottam, és Sebi jajkiáltását. Körülményesen bár, de azért sikerült hátranéznem. Megsebesült a karján. El kell majd látni. De nem most, egyenlőre az életveszélyen legyünk túl.
Már majdnem odaértem a vezetőfülkéhez, hogy kihúzzam szegény sofőrt szorult helyzetéből, amiben több fejre mért csapást is el kellett viselnie, amikor végleg elvesztette uralmát a kormány fölött, és a busz egyenesen egy jókora társasház oldalának ütközött. Szerencsére nem mentünk valami gyorsan, de azért sikeresen a szélvédőnek repültem. Jelen állapotomban nem ért különösebb testi ártalom, a támadó viszont vérző homlokkal próbált feltápászkodni a lépcsőkről, ahova zuhant.
-Gyorsan! - sürgettem a vezetőt, és megnyomtam az ajtó nyitót, ami feltárta előtte a szabadulás útját. - Menjen innen.
Nem kellett neki kétszer mondani.
Lehajoltam a kába rosszfiúhoz, és az övemmel az egyik fémkapaszkodóhoz kötöztem a kezét. Még mindig őt nézve odakiáltottam Sebinek:
-Vele mi legyen? - Gonosz mosolyra húzódott a szám. - Elfelezzük?
Rémült arcától még szélesebben vigyorogva fordultam a sérült Sebastienhoz.
-Gyere, megnézem a sebed.

Mivel még mindig kettőt láttam mindenből, és megfogadtam, hogy soha többet nem ártalmatlanítok fejjel egy ellenfelet sem, eléggé rosszul esett, hogy még a busz is imbolyogni kezdett, ide-oda csapkolódott, így alig bírtam megállni a lábamon. Végül beestem az egyik ülésre és a karomat szorítva lesem előre, hogy mi az ördög folyik ott és hová lett Lynn.
Aztán megláttam a sofőrrel hadakozó rosszfiút, aki jó párszor fejen csapta harc közben szegény autóbuszvezetőt, aki végül kissé megszédülve egyenest egy háznak kormányozta a buszt, ami nagy csattanással és döccenéssel torpant meg, és mindenki aki nem kapaszkodott eszeveszetten előrerepült. Engem megállított az előttem lévő ülés, így csak pár kék folttal és horzsolással lettem gazdagabb, de mit számít ez egy lőtt sebhez képest? Ezeket már fel sem vettem!
Újból felézve mér csak a fekete kabátos felett diadalmas tornyosuló dokinénit láttam, aki közben a kapaszkodóhoz kötözte ellenségünket.-
- Azt hiszem inkább neked adom, te fogtad! – intek fáradtam a fickó felé, remélve, hogy kellően összetojja magát a superladytől.
A most már nyugodtan füstölgő busz belsejében szép lassan előrecsoszogtam Lynnhez, hogy megnézhesse a sérülésemet.
- Nem olyan vészes! – nyilatkozom hősiesen, majd hangosan felszisszenek, ahogy közelebbről megszemléli. – De most mi lesz? – intek az ablakon túlra, ahol éppen három rendőrjárőr veszi közre a buszt és fegyvert rántva az ajtó felé indultak. - Most pont kapóra jönne, ha eltudnék tűnni, de ez még vagy jó 10 percig nem fog menni. - húzom el a szám. - Ha meg beszólnak rádión, hogy ki vagyok, ha esetleg már nem tudják, akkor engem bevarrnak, ezt a rendőrfőnök személyesen ígérte meg.
Alig fejezem be a magyarázatot, mikor az első rendőr már az ajtóhoz is ér.

Én is észrevettem a közeledő rendőröket, és emlékezve arra, amit Sebastien mondott, tudtam, hogy hosszútávon semmiképpen nem jelentene könnyebbséget a közbelépésük. Bár, mivel már végeztünk a gonosz Csipet Csapattal, már rövid távon sem.
Kapkodva kötöztem hát be a karját az egyik eszméletlen fickó nyakáról csaklizott kendővel, aztán máris talpra ugrottam, hogy menekülési útvonal után nézzek. Hamar meg is találtam.
-Maradj itt, és takard el a fejed - mondtam Sebinek, és a barna dzsekis feje által már ígyis jókorára tágított lyukat az ablakon jég alakban tovább tágítottam a könyökömmel. Utána jöhetett a lépcsőház ablaka, aminek a busz nekiütközött. Sajnos az ajtó kifelé nyílt, így azt nem vehettük igénybe.
-Gyere!
Átmásztam a lyukakon egyenesen a ház belsejébe. Innen már csak rohanni kellett lóhalálában, hogy lerázzuk a rendőröket.
-Már közel vagyunk! - kiáltottam hátra Sebinek. - Majd fogunk egy taxit a másik oldalon.
Rohantam, ahogy bírtam a végtelennek tetsző folyosón, csak jussunk el a másik kijáratig, fogok egy taxit, bevágódunk, elhajtunk a Xavierig, és megmenekültünk. Valahol már annyira benne voltam a nehéz nap hangulatában, hogy fel voltam készülve rá, hogy ez az ajtó biztos zárva lesz, vagy el lesz torlaszolva, esetlen marcona fegyveresek őrzik. De szerencsére egyik sem következett be.
-Hogy bírod? - kérdeztem Seastient, mikor már egy közeledő taxinak kalimpáltam, hogy vegyen fel minket. A karján lévő kötésen apró vörös pöttyök jelentek meg, amik egyértelműen mutatták, hogy nagyon sürgős lenne végre normálisan is ellátni a megfelelő eszközökkel. Egyenlőre azonban nem volt erre lehetőség, úgyhogy csak reméltem, hogy némi borravalóért cserébe a taxis olyan gyorsan repít el minket az intézetig, amennyire csak lehetséges.
Amint a kocsi végre megállt mellettünk, feltéptem az ajtót, és a vezetőt riadt rándulásra késztetve ráordítottam:
-Xavier Intézet! De padlógázzal ám, és megduplázom a díját!

Lynn számomra a mai naphőse, hiszen azonnal feltalálja magát, és még én azon agyalok, hogy hogyan fogom valami elfeledett lyukból értesíteni apámat vagy az ügyvédjét, ahova majd eltűntet Kohler, a lány már készített is egy menekülő útvonalat.
Persze, hogy kaptam az alkalmon és követtem a doktornőt a házba, ahol lélekszakadva rohantunk végig a folyosókon, keresve a másik kijáratot, ami reményeink szerint a menekülésünket is jelentette. Egyelőre nem hallottam futó lábak dobogását mögöttünk, ami jelenthetett jót is rosszat is, hiszen lehet, hogy nem is jönnek utánunk, de az is lehet, hogy már lezárták a környéket és úgy sem jutunk messzire, és sajnos ezt tartottam a nagyobb valószínűségűnek.
Lynn kirobbanva a ház másik oldalán már azonnal le is int egy taxit, aki kényelmesen gurulva közelít, majd lefékezve előttünk a sofőr mosolyogva kérdezné, hogy hová tartunk, de erre esélye sincs, hisz a lány majd letépve az ajtót a zsanérjáról egyenest a képébe kiáltja az uticélt, amit szerintem még vagy húsz arra járó is.
Beülve a hátsó ülésre válaszolok csak a feltett kérdésre, mikor már elindulunk és ráadásul még eszembe is jut valami, ami nem tölt el nagy boldogsággal.
- Még bírom, ne aggódj miattam. – nézek a karomra, de mikor meglátom, hogy átvérzett a kötés inkább a lányra nézek nagyot nyelve. – De azt hiszem baj van! Minden cuccom a buszon maradt és abból nem lesz nehéz kitalálni, hogy ott voltam. – sápadok bele egy kicsit a dologba.. – Talán mégis jobb lenne önként bemenni a zsarukhoz, mint hogy egy csomó embert, köztük a Xaviereseket is belerángassam, rólad nem is beszélve. – pillantottam hálásan a lányra, aki már másodszor mentette meg az életemet.

A taxi rakétaként süvített az utcákon. Nem tudtam, hogy az ijedtség vagy a jó pénz hajtotta a sofőrt, de különösebben nem is érdekelt. A lényeg csupán az volt, hogy végre kikerültünk a slamasztikából, és Sebi is nemsokára biztonságban lesz.
Mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapodjak, meg hogy a lihegésem is alábbhagyjon. Mikor a kitűzött célt elértem, nekiláttam, hogy ellenőrizzem a sebet Sebastien karján. Már csupán egy-két pernyire lehettünk az iskolától, és többet nem is tűrtem volna el, hiszen minél hamarabb össze kellett varrni a sérülést.
-Nem mész te sehova! - jelentettem ki motyogva egyre a karját tanulmányozva. - A csomagjaidból csupán az biztos, hogy a buszon voltál, az már nem, hogy te vagy a felelős azért, ami ott történt. Nem tudnák rád bizonyítani. Az egyedüliek, akik bizonyítani tudnák, bűnözők, akiket le fognak csukni, úgyhogy senkit sem érdekel, mit állítanak vagy kit akarnak bemártani. Ha mégis felkeresnek, megköszönöd, hogy visszakapod a csomagjaidat, de amikor te a buszon voltál, nem történt semmi incidens, csak figyelmetlen voltál, és a cuccaidat ott felejtetted.
A kötés lelógó részeit még hozzácsavartam és rácsomóztam a már meglévőhöz, hogy vastagítsam, egyebet nem tehettem.
A taxi megérkezett, én adtam a sofőrnek hatvankét dollárt és negyvennyolc centet (amennyi volt nálam), amitől rögtön kivirult az arca és kérésemre megígérte, hogy megvár, és visszavisz a városba, aztán kiszálltam. Az intézet ott magasodott előttünk teljes valójában, egyértelmű jeleként annak, hogy tényleg célba értünk, ráadásul még élünk is.
-Egyenesen az orvosi szobába menj, oké? - néztem Sebire. - És ha összevarrták, ne erőltesd még egy darabig, bár ezeket úgyis el fogják mondani. Szeretnéd, hogy bekís...
Ekkor jókora füstpamacsokat pillantottam meg a kőfal közelében, majd nemsokára a hozzátartozó pöfögő Rozsomák is megjelent. Találkozott a tekintetünk, de mivel minden tagom fájt és rémesen kimerült voltam, úgy döntöttem, jobb nem adni alá a lovat.
-Minden jót és nagyon vigyázz magadra! - hadartam, és gyorsan visszaszálltam a taxiba. Kapkodva megadtam a rendelőm címét a sofőrnek, és Rozsomák sietős lépteire fittyet hányva integettem Sebinek, amíg be nem fordultunk, és az intézet el nem tűnt szem elől.

//Köszönöm a játékot! //

A taxit hála istennek nem állította meg egy hatósági közeg sem, így gond nélkül száguldott végi a városon, ahogy Lynn kérte tőle.
Közben a doktornő még egyszer ellenőrizte a kötést, de hát túl sokat nem tudott tenni, mint, hogy gyorsabb sebességre noszogassa a sofőrt.
A felajánlásomra nem igazán öntötte el a mámor és persze rögtön adott néhány tanácsot is, hogy mit mondjak a zsaruknak, ha felkeresnek.
~ A cuccaim még csak hagyján, de a sérülésem csak felkeltené az érdeklődésüket! ~
De, hát ettől még távol voltunk, az is lehet, hogy meg sem nézik és így el sem jutnak hozzám, kár előre izgulni rajta.
Aztán megérkeztünk! Az épület még mindig olyan impozáns volt, mint mikor először megláttam és végre úgy éreztem, hogy talán itt biztonságban leszek ezek után a viharos menekülések után.
Lynn még egyszer a lelkemre kötötte, hogy azonnal menjek az orvosi szobába, és én már meg is akartam kérdezni, hogy nem jönne-e be velem, mikor megakadt a szóáradata és mereven nézett egy közeledő, szivarozó férfit.
Aztán gyorsan búcsúzkodni kezdett és elrobogott a nélkül, hogy én meg megköszönhettem volna neki a segítséget, az életmentést.


//Lynn nagyon köszönöm a játékot //

A megadott címre érkezve először is az órámra néztem. Még teljesen időben voltam. Innen fél óra alatt megjárom az utat visszafelé, és még volt majdnem egy órám hajnali egyig, amíg meg kellett érkeznem az ,,áruval".
Természetesen nem saját kocsival jöttem, egyrészt nem lett volna biztonságos, másrészt egy járművet egy-két napnál tovább nem szoktam használni. Amikor, ahol, amelyikre éppen gusztusom és/vagy szükségem akad, azt használom.
A mostani egy sötétített ablakú, éjfekete szépség volt, valami puccos étterem parkolójából emeltem el. Nem szerettem volna a csomagtartót igénybe venni, mivel jobb szerettem szemmel tartani a szállítmányt, ezzel a kiegészítővel pedig a lebukást is minimalizálni tudtam.
Felidéztem az épület alaprajzát, amit már sikerült elég részletes pontossággal memorizálnom. Meg is találtam a keresett ablakot. Bingó! A villany nem volt felkapcsolva, nyilván már aludt. Így legalább nem lesz vele baj. A kapu zárját álkulccsal kinyílásra ösztönöztem, majd hangtalanul nekivágtam a folyosóknak. Hamar megérkeztem az ajtó elé, ami a keresett fiút rejtette.
Csendben beléptem a szobába. Előhúztam a pisztolyomat, majd az alvó srác halántékához szegeztem.
-Felkelni - ütögettem meg a fejét a fegyvercsővel. - És nem ajánlom, hogy kiabálni próbálj. Nem hiszem, hogy bárki segítene itt egy olyan szörnyszülött mutánsnak, mint te!
Nem tudtam, ki az a Sebastien Longley. Nem tudtam, a megrendelők mit akartak tőle. Nem is érdekelt. Ötvenezer dollárt ígértek, ha élve elviszem nekik. A többi hidegen hagyott.

Nem szándékoztam sokáig maradni, hiszen már a múltkori táskás kivonulásom is elég feltűnő lehetett, de azért volt pár dolog, amit még el akartam vinni magammal és igazán nem láttam még semmi túlontúl veszélyes dolgot, ami miatt az iskolába nem térhettem volna vissza ezekez összepakolni.
Aztán a válogatás és a számítógépemről az adatok törlése közben, elég szépen rám sötétedett, így már nem volt kedvem átbumlizni a fél városon a Xavierig, mag aztán ott sem biztos, hogy örültek volna, ha ilyenkor állítok be, így eldöntöttem, hogy ezt az éjszakát még itt töltöm, aztán másnap reggel ágyő Fordham.
Lezuhanyoztam és szokás szerint egy alsónadrágban aludni tértem. Ahogy a villanyt lekapcsoltam már durmoltam is, hiszen az alvókámra sosem volt panasz, habár mostanában előfordult, hogy a feszültségtől rosszul aludtam, de ez most nem így történt.
Egy rideg hangra és egy hűvös érintésre riadtam fel a sötét szobában, amit csak az udvari lámpák fénye szórt meg némi világossággal.
- Mi tört…..Ki a fene vagy? – mozdultam önkéntelen is, hogy felugorjak és lámpát kapcsoljak kicsit kábán még a hirtelen ébredéstől.

Azért nem kárhoztattam, hogy megijedt. Valóban nem lehetett kellemes az ébredése. Viszont az engedékenységem idáig terjedt. Megijedni lehet, tenni ellene mx. légzőgyakorlatokkal. Ide tartozott a lámpagyújtás is.
Mielőtt még ujjai elérték volna a kislámpa gombját, egy villámgyors mozdulattal szétlőttem a burán keresztül a körtét, aztán visszaszegeztem rá a fegyvert. A hangtompító miatt nem kellett attól tartanom, hogy bárki meghallotta a lövést, és reméltem, hogy ő is megérti ebből, hogy azt se hallanák, ha rá céloztam volna.
-Nana - feddtem meg halkan. - Maradjon csak a sötétség, jobban örülnék neki, ha semmiféle feltűnést nem vonnánk magunkra. Ugye megérted?
Egy lépést tettem hátra, és intettem neki a pisztollyal.
-Állj fel. Elmegyünk egy kicsit kocsikázni. Van pár haverod, akik nagyon örülnének neki, ha meglátogatnád őket. Az én feladatom, hogy elkísérjelek. Van kérdés?
Végig néztem rajta, és megcsóváltam a fejem.
-Akár fel is öltözhetnél, csak húzz bele. És végig lássam a kezed! Semmi gyanús mozdulat vagy hang, mert szitává lőlek, vili?
Futó pillantást vetettem az ablakon át az utcára. Csendes volt, nyugodt, egy embert se láttam járkálni, bár úgyis csak a kocsiig kellett feltűnés nélkül eljutnunk. Azért örültem, hogy eddig ilyen simán ment minden. Bár azt nem egészen értettem, hol ér meg ez a látszólag hétköznapi senki 50 lepedőt! Nem hangzott ismerősen a neve, úgyhogy biztos nem az alvilág helyi császára, vagy valami hasonló egyéb. Teljesen átlagos egyetemista, akinek úgy tűnik, még pizsamára se futja. Időnként elég furcsa dolgokkal bíznak meg. De végül is készpénzben perkálnak, innentől kezdve kit érdekel? Csináljanak vele, amit akarnak!

Mikor meghallottam a pukkanást és a villanykörte ezer darabra robbant szét, már teljesen felébredtem és hálál sápadt lettem, amit hála Istennek ez a hangja alapján nőszemély sem látott, és aki most éppen az elrablásomra készül, ha jól veszem ki a szavaiból.
~ Óóó! A bánatba! Ezt az egy éjszakát már igazán kibekkelhettem volna, aztán már nem jutottak volna ilyen könnyen a közelembe, de hát most már kár ezen keseregni! ~
Persze tudtam én, hogy kik fizették meg, hogy odavigyen hozzájuk és ehhez nekem egyáltalán nem fűlött a fogam, hiszen az valószínűleg a halálomat is jelentette volna, így sok veszteni valóm nem volt, és mivel a lány engedékenyen hagyta, hogy a ruháimhoz sétáljak, ez azt is jelentette, hogy nem ismeri a képességemet, amit ezért illene kihasználnom, hátha sikerül megtévesztenem. Nem tudom, hogy mennyire volt fontos neki, hogy élve szállítson le, gondolom azért csak a lelkére kötötték, hiszen holtan nem sokat kezdhetnek velem, max előbbre hoznak egy kis vérfürdőt a városban, azért meg ezt a keménykedő csajt sem dicsérnék meg érte, legfeljebb egy golyóval honorálnák ezt neki is, ahogy én a maffia ügyeit ismerem.
Így hát a kérésének megfelelően szép lassan kezdtem felvenni a nadrágomat, a pólómat, beleugrottam a cipőmbe, s míg az öltözködésemet szemlélte, egyet léptem hátrafelé és már bele is olvadtam a hátam mögötti színekbe.
~ Csak sikerüljön! Remélem elhiszi, hogy eltűntem! ~ reménykedtem, miközben a hideg veríték csorgott a hátamon.

Szó nélkül engedelmeskedett. Nem is csapott nagy zajt, és egészen tempósan öltözködött. Pikk-pakk bele is bújt egyszerű ruháiba, úgyhogy akár indulhattunk is volna.
~Nagyon jó. Ha kilépünk, még előbb is leszünk ott, nagyon jó!~
Ekkor azonban el kezdett halványodni. Nem is halványodni, inkább sötétedni. Mindegy, a lényeg, hogy egyre kevésbé látszódott, egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni a tapéta idétlen mintáitól. Dühösen morrantam fel. Azt hittem kellőképpen ráhoztam a frászt, hogy ne próbálkozzon semmivel. Ezek a mai iskolások!
Azok a nagyon seggfejek is csak annyit mondtak, hogy mutáns, azt már nehezükre esett volna kinyökögni, hogy mire képes pontosan. Jobban felkészülhettem volna! Az istenit!
-Nem ajánlom, hogy játszadozz velem, öcsi - suttogtam fenyegetően, és az ajtóhoz léptem, hogy még véletlenül se tudjon kiszökni.
Persze azt nem tudtam, hogy mit is csinált. Ha például szellemmé, füstté, levegővé vagy hasonlóvá tud változni, akkor teljesen mindegy, mennyire elszántan állom el az útját. Viszont, ha csak láthatatlan, de a teste megmarad, szóval érinthető, akkor kisebb a baj.
Felkaptam az ajtó melletti állólámpát, és nekiálltam a levegőt kaszálni vele, lehetőleg egy centimétert sem kihagyva. A szoba nem volt valami hatalmas, úgyhogy ez nem esett nehezemre. Előbb utóbb, pedig csak neki ütközik.
-Adok neked még egy lehetőséget. Mindenképpen velem jössz, és valószínűleg a megbízóim nem azért akarnak látni, hogy elvigyenek fagyizni egy közeli cukrászdába. De szerintem jobb meggondolnod, hogy nem érné-e meg, ha legalább addig nem esne bántódásod, amíg odaérünk.
Fojtattam a keresést, kicsit előre araszolva, hogy a szoba távolabbi részeit is elérjem. Nem térhet ki az örökkévalóságig!

Hát a mutatványom sikerülni sikerült, de itt aztán meg is állt a tudomány, főleg akkor, mikor az állólámpával elkezdte végigpásztázni a szoba légterét. Az ablakon még akkor sem ugrottam volna ki a harmadikról, ha éppen nem tűnt volna fel, ha kinyitom, az ajtó felé meg elzárta az utat, ami azt mutatta, hogy eléggé dörzsölt ahhoz, hogy ne ugorjon be elsőre az eltűnésemnek. Így viszont meg voltam lőve, hiszen előbb utóbb csak sikerül bemérnie a helyemet és az sem tetszett, ahogy a lehetőségeimet ecsetelte.
Nem hiszem, hogy lett volna választásom, így maradt a bujkálás, amíg lehet, remélve, hogy mégis csak lesz egy kis rés, amin átjuthatok.
Mivel elég kiszámíthatatlanul csapkodott, inkább lehasaltam a földre és így igyekeztem kikerülni őt, hogyha eljutok az ajtóig, akkor egy gyors mozdulattal felrántva azt, rohanjak ki a folyosóra, remélve, hogy nem talál el, ha mégis belém akarna ereszteni pár golyót. Kockázatos volt, de, ha nem csíp nyakon idő előtt, akkor kivitelezhető.
Sokkal nagyobb bajom, úgy sem eshet, mint amit a megbízói szánnak nekem. Tehát továbbra is a lehető legkisebb zajt ütve, hangtalanul araszoltam a szobaajtó felé, igyekezve kerülni minden bútort, és nem összegyűrni a szőnyeget, ami árulóm lehetett volna. Ha meg észrevesz, már kinéztem egy levélnehezéket az asztalon, legfeljebb megpróbálom neki dobni, hátha eltalálom, az is egy kis időt adni.

Egyre csak keresgéltem ide-oda lóbálva a lámpát, de csak nem találtam. A karjaim már eléggé elfáradtak, hiszen ennek is volt egy súlya, de ezt most kénytelen voltam figyelmen kívül hagyni. Sehol sem találtam. Már épp elkezdtem azon aggódni, hogy ezek szerint mégiscsak testetlenné tud válni, azon kívül, hogy láthatatlanná is, tehát szinte lehetetlen megtalálnom, amikor megbotlottam valamiben. Valami nagyban.
-Aztarohadtúristenedet!
Teljesen azért nem estem el, a kezemben tartott állólámpával sikerült megtámasztanom magam. Azért rendesen meginogtam, és félútig össze is hoztam a zuhanást, de aztán sikeresen magam elé vágtam a lámpát és belekapaszkodtam.
Ha minden igaz, ez ő volt. Bár ennek felettébb örültem, sajnos boldogságom nem tarthatott sokáig, ugyanis ekkor egy kemény tárgy repült felém, és igen fájdalmas körülmények között a vállamba ütközött.
-Na most aztán elég volt! - pördültem meg dühösen. - Fogytán a türelmem! Úgyhogy elszámolok háromig. Ha háromra, nem mutatod meg magad, és nem működsz együtt, elkezdek vaktában lövöldözni. Előbb utóbb el fog találni egy golyó. Ha pedig beledöglesz, így jártál, az előleget már úgyis megkaptam érted, az sem volt kismiska, és ha nem akarom, úgysem találnak rám. Szóval gondold meg jól, mivel járnál jobban. Egy... kettő... három...
Ha nem kerül elő, ígéretemhez híven, leadok egyenlőre csak egy lövést, hogy lássa, nem viccelek. Ha már én is láthatom, rászegezem a fegyvert, hogy ne mozduljon.

Már majdnem sikerült a háta mögé kerülnöm, amikor hirtelen irányt változtatott és pont belém botlott a lába. Halkan elkáromkodtam magam és már ugrottam is, hogy mielőtt visszanyeri az egyensúlyát, hozzávágjam a kiszemelt nehezéket. A legnagyobb sajnálatomra nem esett el, de viszont a nehéz tárgy eltalálta, csak nem a fejét, ahová céloztam, hanem a vállát.
~ A fene! Ezt még gyakorolni kell! ~ fordultam az ajtó felé, de félúton megtorpantam a fenyegető szavaira, amiben volt némi igazság, ezt én is felmértem.
Nem tudom ki ő, és azt sem tudom, hogy egészen pontosan mivel bízták meg, de a szavaiból áradó düh és hidegség elbizonytalanított, hogy tényleg megteszi, amit mond, és nem érdeklik a következmények. Egy ilyen bérencnél, aki bizonyára alapból valami pszichológiai eset, hogy ilyen munkát végez, semmire nincs biztosíték. Én meg nem vagyok hős és egyelőre nem terveztem, hogy ma meg fogok halni, és ha lehet holnap sem.
Ezért álltam meg, de még mindig nem tudtam eldönteni mi is lenne a jó, ezért tettem egy lépést még az ajtó felé, mikor elsütötte a fegyvert és a golyó nem sokkal mellettem fúródott a falba. Na ez már sok volt a jóból, így lassan visszaalakultam, egy kis bocsánat kérő mosollyal az arcomon, hátha ezzel megúszhatom a dolgot, amiben villámló szemeibe nézve már kezdtem kételkedni.

A fenyegetőzés bevált, ismét megláthattam a Longley fiút. Csak azt nem értettem, mit néz itt rám ezekkel a bűnbánó szemeivel! Mást talán meghatna a kiscica-cukisága, de engem csak idegesített. Hogy emiatt és a kis magán mentőakciója miatt helyre tegyem, közelebb léptem hozzá és egy irgalmatlanul nagyot beküldtem a szabad öklömmel a szájába.
-Töröld le azt az idétlen vigyort a pofádról! - utasítottam morcosan, majd arccal előre az ajtóhoz löktem, és a zsebemből előhalászott bilinccsel rögzítettem a kezeit.
Aztán egy durva mozdulattal visszafordítottam magam felé.
-Mostantól pedig szót fogadsz, vagy esküszöm elvégzem én a többiek munkáját, még pénzt sem kérek érte!
Elkaptam a grabancánál fogva, elrántottam az ajtótól, kinyitottam, majd kilöktem Sebastient a folyosóra, és a pisztolyt a lapockái közé illesztve elindultam, őt is mozgásra ösztökélve.
-Ne feledd - figyelmeztettem suttogva -, nem ajánlom, hogy meggondolatlanságot művelj. Neked itt senki nem fog segíteni, viszont úgy a te lelkeden fog száradni mindazok vére, akiket lelövök, ha az utunkba áll.
Egyre csak bökdöstem a hátát, hogy haladjon előre, és ha nem csinál hülyeséget, ki is értünk végre a szabadba.
-Előre - morogtam.
A kocsi hátsó ülésére ültettem, a bilincs láncát pedig egy másik fém lánccal az ülés fejtámlájának rövidke rúdjaihoz erősítettem, hogy biztos ne ficánkolhasson.
-Nagyjából fél óra alatt ott vagyunk. Nyugodt utat akarok és kusst itt hátul! - mondtam neki még mielőtt rácsaptam volna az ajtót, majd helyet foglalva a kormány mögött gázt adtam.

A mosoly nem segített túlságosan sokat a lány mérgének leszerelésében, mert a következő pillanatban hozzám lépett és akkorát behúzott az államra, hogy egy férfi is simán megirigyelhette volna. Szerencsére nem törte el semmimet, de a szám felrepedt és az államon éreztem, ahogy lecsurog a vér. Nem sajnálhattam viszont sokáig magam, mert máris az ajtó felé taszított, amit sikeresen majdnem lefejeltem a lendülettől, majd durva mozdulatokkal hátracsavarta a kezem és bilincset kattintott rá. Aztán már perdített is meg, hogy a képembe sziszegje az újabb fenyegetéseket.
Még kicsit szédelegtem az ütéstől, és nem is értettem, hogy miért kell ennyire bizonyítania, hogy ő diktálja a feltételeket, de tapasztalva, hogy milyen könnyen eljár a keze, inkább nem tettem ezt szóvá, mert lehet, hogy nagyobbat kaptam volna. Ezért inkább csak engedelmesen bólintottam.
Lendületesen kilökött az ajtón, amitől majdnem megint a falnak vágódtam, hiszen összebilincselt kézzel nem könnyű egyensúlyt tartani, de aztán a durva ösztökélésre, amit a pisztolyával bökdösve a hátamat művelt, csak megindultunk az utca felé.
Mikor beültetet az autóba és még az üléshez is hozzáérősített, kezdtem elveszíteni a reményt, hogy megszabadulok ebből a szorult helyzetből.
Nagyon nem akartam belegondolni, hogy mit fognak művelni velem, még sosem voltam ilyen közel ahhoz, hogy ez most bekövetkezzen. Ezek a gondolatok erőt adtak hozzá, hogy megszegjem a parancsát és még se maradjak csendben.
- De, hát hova akarsz engem elcipelni? Ha azokhoz, akikre tippelek, akkor nyugodtan lőj le itt helyben, legalább megkímélsz pár fájdalmas élménytől. – mondtam neki hangosan, hiszen már kár lett volna suttogni. – Tudod, egyáltalán ki vagyok, és miért kellek én nekik? Vagy ennyire csak csicska vagy, hogy ezt már nem kötötték az orrodra? - próbálom provokálni, hátha tényleg lelő.

Végre hallgatott. Egészen a kocsiig csendben volt, nem ellenkezett, mehettünk előre nyugodtan, nem kellett bajlódnom többet vele. De aztán persze rákezdett. Hiába volt már hosszú percek óta jó fiú, most muszáj volt rákezdenie!
Azért persze megértettem a kétségbeesését. Nem mondom együtt is éreztem vele, azt sem, hogy éreztem iránta bármi szánalmat vagy irgalmat. De attól még a viselkedése teljesen érthető volt. Nem is láttam értelmét hazudni neki. Egyrészt kinek mondaná el, másrészt kit érdekelne? Meg aztán, ha kap néhány választ, talán végre befogja!
-Az, hogy hova megyünk, nem tartozik rád - világosítottam fel. - Ami meg a lelövésedet illeti... - lesajnáló pillantást vetettem rá a visszapillantó tükörben -... huszonöt rugót kaptam érted eddig. Ha oda is viszlek, kapok még huszonötöt. Ehhez persze életben kell maradnod. Érted ezt a felettébb bonyolult matematikai egyenletet? Életben egyenlő ötven, halott egyenlő huszonöt. És a több pénz jobb. Nem tudom, mennyire tudsz követni, szólj, ha túl gyors volnék.
És csak kérdezősködött tovább! Még a nyelvét is hogy felvágták! Oldalra nyújtottam kattintottam egyet, aztán jókora lendülettel hátralöktem magam, hogy a lába jókora ütést kaphatott az ülésem kemény, műanyag hátulsó lapjától.
-Vigyázz a szádra, kölyök! - intettem higgadt, de fagyos hangon. - Ennyi pénzért én akárkit kinyírok. Ez sem különbözik akármelyik másik melótól, nehogy azt hidd, hogy te különleges vagy. Te is csak egy csomag vagy, akit el kell vinnem valahova, ha jön egy telefon, hogy ezen kívül még lőjelek is főbe, az sem okoz problémát.
Megvontam a vállamat.
-Nem tudom, ki vagy. Azt sem, hogy mit akarnak tőled. Őszintén szólva nem is érdekel. Elég valószínűnek tartom, hogy meg fognak ölni. Talán meg is kínoznak, nem tudom. Nem úgy beszéltek, mint akik azért akarnak téged élve, mert annyira féltenének. De ez már a ti dolgotok. Engem csak az ötven ruppó érdekel, amit érted kapok.

Persze, hogy sikerült felhúznom a vörös hajú bérencet. Tudom, hogy az ilyenek kényesek a nagy-nagy lelkiismeretlenségükre.
- Naná, hogy tudok számolni! Talán még kicsit jobban is, mint te! És örülök, hogy életben akarsz leszállítani, milyen rendes tőled, hogy aztán ott nyírja…..Ááááuuuu!
Az ülése a lábamnak csapódott és jókora ütést mért a sípcsontomra, amit még megdörzsölni sem tudtam az összebilincselt kezemmel, hogy legalább valamennyire enyhítsem a fájdalmat. – Gebedj meg! – csúszott ki a számon. – Így könnyű nagylánynak lenni, ha a másik meg van kötözve, meg fegyver van nálad, mi? – sziszegtem még egy kicsit.
~ Persze, „jön egy telefon és akkor le is lőlek, nem probléma”! Pfüü! Ezek jó kilátások! ~
Látszott rajta, hogy tényleg nem érdekli, hogy mi lesz velem, mondjuk ezt eddigre simán leszűrhettem, így a jóindulatára, vagy arra, hogy megsajnál nagyon nem számíthattam.
- Hát akkor elmondom, hogy hátha mégis érdekelne, hogy kik fognak ezek után a sarkadban lihegni. Én Sebastien Boowen vagyok, igen, a nagy Boowen fia, és, ha engem most az ellenségei kezére adsz, akkor garantálom neked, hogy nem sokáig űzöd az ipart bébi. - igyekszem nagyon fenyegető lenni, hátha ettől megijed és visszakozik. Talán nem mondták el neki, hogy kiért is kell mennie.

Már közeledtünk a megbeszélt helyhez. Nem volt szükség negyed órára sem, hogy megérkezzünk. Sebastiennek nem volt sok hátra az életéből.
-Igen, így nagyon könnyű nagylánynak lenni - hagytam helyben egy bólintás kíséretében. - Ez volt a célom a bilinccsel és a fegyverekkel, örülök, hogy ilyen jól érted a funkciójukat.
Nem volt nagy forgalom, rendőröket sem láttam, mégis óvatosan vezettem, kivételesen minden szabályt betartottam még a kis utcákban is, nehogy épp most kössön belém valamiért egy fakabát vagy kapjanak lencsevégre az autópályán. Akció közben óvatosnak kell lenni, ilyenkor még a piroson sem megyek át, még ha közel s távol egyetlen gyalogos vagy autó sincs.
Aztán megérkeztünk a patakhoz, amin fahíd ívelt. Annak a túloldalán volt az épület, ahova igyekeztünk. A híd elejénél két mogorva fegyveres állt, de csak egy pillantást vetettek rám, és tovább engedtek. Öt perc se volt a végállomásig.
-Boowen? - kerekedett el a szemem. - AZ a Boowen? A nagy Boowen. És te a fia vagy A Boowennek?
Unott tekintet a visszapillantó tükörbe.
-Öcsi, fogalmam sincs, hogy kiről beszélsz. De még, ha létezik is ez a fazon, és tényleg akkora befolyása van, a te neved Longley, nem Boowen, úgyhogy hadd ne csináljam össze magam!
Átsuhant valami az agyamon. Minden hazugságnak van valamennyi igazságtartalma. És tényleg, miért akarja valami maffia banda pont ezt a srácot kézre keríteni. Több oka is lehet persze, de az egyik az volt, hogy nagyobb tétekről van itt szó, mint koszos ötvenezer.
Még egyszer rápillantottam a visszapillantóban. Ezúttal azonban halál komolyan.
-Na jó. Én ezt pénzért csinálom, világos? Szóval, ha azt mondod, veled többet kaszálok... hát velem lehet beszélni...

Tudhattam volna, hogy nem fogja magára venni a fejéhez vágott dolgokat, hiszen mit is csinálhatnék én itt a hátsó ülésen, amivel komolyan felidegesíthetném. Semmit!
Láthatólag nagyon szabályszerűen közlekedtünk s még egy nyamvadt rendőrjárőr sem cirkált az utcán, habár sokra nem mentem volna vele, ha nincs miért megállítani a kocsit.
Aztán, ahogy megláttam a két őrt a híd két szélén, már erősen belesápadok a dologba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan a célhoz érünk. Az agyam rekord sebességre kapcsolt, hogy mivel is kéne eltéríteni a lányt a szándékától.
Azért az erősen meglepett, hogy apám neve látszólag semmit nem mondott neki, hiszen azért az ő köreiben minimum hallania kellett róla, vagy csak jó színész, de ez a módszerem sem jött be. Aztán végül, talán a kínlódásomat látva, ahogy feszengeni kezdtem az ülésen, saját maga adta a kezembe a megoldást.
- Persze! Hogyne! Én többet ajánlok, mint 50.000 dollár, ha életben hagysz! Sőt, ha kinyírod az itten bandát, akik az én halálomban, vagy megkínzásomra jöttek élvezkedni, akkor megduplázom az összeget. Na jó, nem én, de el tudom intézni, hogy megkapd a pénzt. – hadartam gyorsan, hiszen láttam hogy közeledik a ház és már indul is felénk pár szekrény méretű gorilla. A víz levert! Ha most nem sikerült kellő ajánlatot tennem, akkor végem van.
Nem tudom, hogy képzeli el a dolgot a menekülésről, vagy a támadásról, de elég sokan vannak a ház körül és gondolom bent is. De, ha belemegy az alkuba, akkor talán ha először a bentiekkel végez, akkor lenne idő a nyílt terepen lévőkre is. Fordítva nem igazán működne, hiszen ha a bent lévők meghallják a lövöldözést az életben nem jut be a csaj. Viszont, ha csaliként használ, ha bevisz, mintha még a foglya lennék és megvárja, hogy mindenki odagyűljön….. akkor lehetne esély, hogy végre megszabaduljak az egyik üldöző bandától.
Ezért még néhány pofont is bevállalnék addig, amíg nem lesz a legmegfelelőbb a pillanat a lány számára.
Mielőtt a fiúk a kocsihoz érnének gyorsan még elhadarom a vörös bérencnek, mit ötöltem ki, hátha megsegítem vele, hogy elfogadja az én ajánlatomat.

Kicsit lassítottam a tempón, hogy legyen ideje elmondani, mit eszelt ki. Mikor a végére ért, vettem egy mély levegőt és megcsóváltam a fejem.
-Idefigyelj, öcsi, kicsit sokat kérsz. Ha csak annyi lenne, hogy ne vigyelek be, már fordulnék is meg, beletaposnék a gázba, aztán próbáljanak utolérni! De így...
Szúrós pillantást vetettem rá.
-Te arra kérsz, hogy intézzek el tök egyedül egy kisebb fajta magánhadsereget, akik állig fel vannak fegyverkezve, nem éppen olyan kis mitugrászok, mint te, fel vannak készülve arra, hogy esetleg átverjük őket, csak mint bűnözők bűnözők közt, ha csak egy valaki életben marad, riadóztathat másokat, akik az egy dolog, hogy levadásznak téged, de engem is. Vagyis vagy így, vagy úgy, a legkisebb hiba esetén ezt, drága barátom, úgy hívják, hogy öngyilkosság.
Biccentettem.
-Kétszáz. És velem maradsz, amíg meg nem kapom. Nem szeretem, ha hülyére vesznek. Áll az alku?
Ha beleegyezik, kezdődhet a móka.
-Csak bírd szusszal!
A kocsit leállítottam nem sokkal a híd után, aztán a srácot is magammal cibálva megindultam előre. Út közben láttam még néhány fegyveres alakot, de tíznél nem többet. Nyilván ők álltak őrségben.
Az épület, ahova épp megérkeztünk, egy üveggyár volt. Még megvoltak a hűtőkemencék, kazánok, kis kocsik, fogók, meg minden egyéb, de úgy néztem, már jó ideje nem használták őket. Középen egy jókora üres tér volt, a feliratok szerint eredetileg a címkézés folyt ott, de mostanra inkább arénának nézett ki.
A címkéző asztalokat félrehúzták. Valamelyiken fegyver-, valamelyiken piahalmokat gyűjtöttek össze és volt, amit széknek használtak. Az eldobált használt óvszerekből ítélve pedig időnként ágynak is. Az itt tartózkodók számát nehéz lett volna megbecsülni, már csak azért is, mert időnként érkezésünk neszére innen-onnan elődugta még az orrát néhány példány, de úgy véltem, hetvennél nem lehetnek többen.
~Na ez is szép lesz! A fenébe, ha ezt előre tudom, jobban felkészültem volna! Na most már mindegy!~
Azonnal kiszúrtam a vezérbikát. A piás asztal fölé görnyedve szipogott fel némi hófehér port egy kicsiny, aranyló fényű (talán tényleg aranya) csövecskén keresztül, amit jókora gyűrűkkel bőven ellátott ujjaival tartott az orrához. Más nem vetemedett erre. Ketten álltak mellette szorosan, és nézték, ahogy közeledünk. Az egyik súgott valamit a főnökének, mire az egy utolsó mély szippantás után felegyenesedett, majd felénk fordult.
-Nahát, megérkeztek a vendégeink - vigyorodott el szélesen és komótos léptekkel megindult felé, két testőrével szorosan a nyomában.
A többi is megmozdult. Mint valami sűrű massza, közelítettek, de egy ponton megálltak, nyilván nem volt szabad túlságosan megközelíteniük a főnök prédáját. Úgy néztek ránk, mint az oroszlánok a védtelen gazellákra.
~Elbizakodott kis p...#%&$...csök!~
-Nem volt vele nagy gond? - érdeklődött a vezér egyre csak Sebastient méregetve.
Felvontam a szemöldökömet. Úgy beszélt, mintha csak az édes kis fiacskájára kellett volna baby-sittelnem!
-Nem bájcsevegni jöttem - jelentettem ki. - Elhoztam, itt van egyben. Jön még nekem huszonöt lepedővel.
Az emberek, főleg a két testőr vigyora kicsit lelohadt, és fenyegetően siklott néhányuk keze a fegyverére, amiért ilyen hangot engedtem meg magamnak a főnökükkel szemben. Ő viszont csak kuncogott.
-Milyen igaz - Majd csettintett egyet, mire a mellette álló melák a belső zsebéből előhúzott egy vastagon megtömött borítékot. - Pontosan annyi, jól megszámoltuk.
-Persze, az adóhivatalban én is ezt mondanám - morogtam, de közben egy pillanatra sem álltam le a pénzem átszámolásával.
Mikor megvoltam (és a huszonötezrem is), bólintottam.
-Na akkor szép estét!
Azzal sarkon fordultam, és Sebastienre egy pillantást sem vetve kisétáltam az épületből.

Először a fejcsóválásától megijedtem, azt hittem élből elküld a fenébe, de aztán csak az aggályait és a kissé magasabb árat vetette fel, amit persze heves bólogatással fogadtam el.
~ 200000 dolcsinak a többszörösét is kifizetné apám, ha a fiacskája életéről van szó, abban nem kételkedem egy percig sem! ~
Az, hogy addig vele kell maradnom már nem annyira nyeri el a tetszésemet, de hát az ő szemszögéből teljesen logikus. Mondjuk ismerve apám mentalitását, azért az sem tartom kizártnak, hogy a csajt ugyan kifizeti, de a következő sarkon lelöveti. Nem igazán komálja, ha megzsarolják.
- Nem lesz gond, ha te bevállalod én is megteszem az én részem! – biztosítom határozott hangon, legalább is remélem, hogy annak hangzott, mert azért tartottam a dologtól, nem is kicsit.
Ahogy a kocsit leparkolta durván ki is rángatott a kocsiból, gondolom a műsor a kint őrt álló emberkéknek szólt, aztán belökdösött az épületbe, ami valami gyár lehetett valamikor, de most a banda rendezkedet be benne, látszólag már egy ideje.
Egyre rémültebben láttam, hogy mennyien vannak és még a zajos jöttünkre egyre többen bukkantak elő.
~ A jó Istenit! A végén a csaj meggondolja magát és megelégszik az 50 lepedővel, én meg itt maradok a szarban! ~
Aztán megláttam Johny-t, a Nagymenőt, aki valamikor apámnak dolgozott, de évekkel ezelőtt volt valami afférjuk egymással és mivel ő húzta a rövidebbet, aminek folyamán kis híja volt, hogy egy betonalapban kötött ki, átállt a new york-i bandába.
Most már igazán rosszul éreztem magam, amikor abbahagyva élvezetes tevékenységét felém közeledett és úgy méregetett, mint a halat a halpiacon. Már apám idejében is a kegyetlenségéről volt híres, és gondolom ez mit sem változott, főleg, ha régi ellensége fián gyakorolhatja.
A következő eszmecsere közte és az elrablóm között rövid és velős volt, de mikor a lány megkapva az értem járó fejpénzt elsétált, minden reményem elszállt.
Mivel már keresztet vetettem az életemre, úgy döntöttem nem adom meg neki az élvezetet, hogy félni lásson, így kihúztam magam és úgy néztem vigyorgó képébe.
- Apád igen engedékeny lesz, ha meg tudja, hogy a kezünkben vagy. – szólalt meg és a szemei már csillogni kezdtek a kábítószer hatására.
- Apám nem olyan engedékeny, ezt te tudod a legjobban Johny! – válaszoltam halkan.
- Ááá! Dehogynem! Ha kap rólad egy videót és egy két ujjadat mellé, hidd el engedékeny lesz és szívesen fog tárgyalóasztalhoz ülni! – kuncogott baljósan.
- Mindig is egy ocsmány, köcsög voltál Johny, és az is maradtál! – köptem a földre megvetően. – Tudtátok, hogy a főnökötök egy aljas kis áruló, aki ha több pénzt szimatol titeket is feldob, akár a zsaruknak is! – néztem szét a teremben, de folytatni már nem tudtam, mert az egyik testőr ökle a gyomromba szaladt, kipréselve a levegőt belőle, a másik ökle meg az államon csattant.
Összeestem, mint egy rongyzsák, és még javában kapkodtam a levegőt és igyekeztem kiköpni a vért a számból, mikor Johny cipője csattant a mellkasomon, egy másik láb a vesémet találta meg. Igyekeztem amennyire lehet összekucorogni, de a fájdalmat nem kerülhettem el.
- Fiúk! Jöhet a felvétel! – hallottam meg a Nagymenő vidám hangját.

Amint kiértem, mintha csak udvariasságból, vagy előzékenységből, hogy ne szűrődjön ki a fiú hangja, ha kezelésbe veszik, behúztam magam mögött a jókora ajtószárnyakat.
Örültem volna, ha nem verték volna le a lakatot, mert akkor simán rájuk zárhattam volna az egész kócerájt, de egy ilyen marhacsordától mit is várhat az ember! Már hallottam, ahogy a járőröző fazon közeledik, már majdnem befordult az épület oldalánál, és úgy pont észrevette volna, miben mesterkedek, úgyhogy gyorsan előkaptam egy másik bilincset, amit eredetileg azért raktam el, hogy ha Sebastien nagyon harcias lenne, a lábait is lebilincseljem. Lakat helyett kiválónak bizonyult. Ha nem is zárt olyan szorosan, de legalább olyan biztosan!
-Hát te meg?
Felé penderültem. A kezében gépfegyver csillogott, a karjain meg borzalmas átmérőjű izomkötegek. Na nincs az az isten, hogy elálljak vele pofozkodni. Majd, ha tisztes távolba kerültem tőle lelövöm, és kész, de itt egyébként is túl feltűnő lenne, és egyenlőre kerülnöm kellett a feltűnést.
-Hello, nagyfiú - mosolyodtam el, miközben majdnem nekiálltam öklendezni. - Jó, hogy jössz. Most, hogy a főnököd gazdaggá tett, gondoltam, ünnepelnék egy kicsit.
Közelebb jött hozzám, közben pedig gyanakodva méricskélt.
-Akkor miért nem maradtál odabent? Jó kis buli lesz péppé verni azt a kis gennyládát.
-Hááát... - susogtam sejtelmesen, miközben elé léptem, majd mutatóujjammal finoman megcirógattam az alkarját -... az igazat megvallva jobban örültem volna egy kicsit... privátabb ünneplésnek. Nem volna kedved csatlakozni?
Pillarebegtetés, halk beszéd, nagy boci szemek, sokat ígérő mosoly, cirógatás, egy kis mellkidüllesztés, szóval a szokásos koktél, amitől a gyengébbik nem mindig még gyengébb lesz, mert azt hiszi, hogy a másik gyengült így el tőle. Férfiak! Sosem jelentenek igazi kihívást!
-Ami azt illeti, tényleg tarthatnék már egy kis szünetet - vigyorodott el kéjesen és valami eszméletlenül ostobán. - Gyere, bébi, keressünk magunknak valami félreesőbb helyet!
Idétlenül vihorásztam, ahogy a szerepem megkívánta, elvégre ez is kellett hozzá, hogy egy férfi erősebbnek, intelligensebbnek érezze magát, és azt higgye, az ő kezében van a gyeplő. Két kezemmel a karjába kapaszkodtam, amivel egyrészt elértem, hogy még ha akarná se tudná rendesen használni a fegyverét, másrészt észrevétlenül tudtam én kormányozni, anélkül, hogy ezt észrevette volna.
Félig megkerültük az épületet, így átjutottunk a túloldalára, ahol egy kisebbfajta erdő volt. Előttünk egy hosszú lépcsősor vezetett fel majdnem egészen a tetőig, nagyjából tizenöt méter magasra, ahol jókora ablakok, és egy ajtó volt, nyilván, hogy az árut arra is lehessen mozgatni némiképp biztonságosabban, vagy a felügyelők, adminisztrátorok anélkül nézhessenek körül, hogy bepiszkolnák magukat.
Tökéletes!
A nagydarab férfi nem sokat teketóriázott. Amint elmúlt a veszély, hogy valaki észrevenne minket, a derekamnál fogva a falhoz taszított, és már neki is látott, hogy vadul szétgyömöszöljön. Hogy elaltassam gyanakvását, párszor hallattam némi érzéki nyögést és sóhajt, közben pedig a kabátujjamba varrt rekeszből észrevétlenül előhalásztam egy rövid pengéjű kést. Egy gyors mozdulattal elvágtam fültől fülig a torkát, majd amint hangtalanul, vérben ázva esett össze, félrerúgtam, eltettem a kést, megigazítottam a felsőmet, és nekivágtam a lépcsősornak.
Odafent bekukucskáltam a lent zajló eseményekre. Mintha filmeztek volna. Ezek szerint nem simán megölni akarják a srácot vagy megkínozni, hanem még egyéb célokra is használhatónak tartják. Mondjuk a zsarolásra.
Előkaptam a telefonomat. Lehetett vele az internetre is csatlakozni, és hála a jó égnek, ez itt is sikerült. Ha a srác apja tényleg olyan nagy kutya...
Hűha, tényleg! Nem is kicsi. Jól menő üzletember. Nem hazudott a kecskegida!
-Mr Boower! A fia nagy veszélyben van, de én tudok segíteni...
Némi győzködés után végre elhitte, hogy megbízhat bennem, elvégre mást nem tehet, főleg miután elküldtem neki pár képet a kezelésbe vett fiáról.
-Küldjön kétszázezer dollárt egy bankszámlaszámra! - Lediktáltam a számat, amit nem lehetett lenyomozni, direkt így készült néhány ügyes ismerősöm által. - Ezt az összeget természetesen vissza fogja kapni, de ha ezt megkapják, elengedik a fiát. Utána én visszaviszem önnek Sebastient, és a pénzéről is gondoskodom. Csak látniuk kell, hogy megkapták, amit kérnek. A fia megbízik bennem, Mr Boower, ön is megbízhat bennem. Nem hagyom, hogy baja essen, erre a szavamat adom.
Aggódó szülők! Nagyjából, mint egy férfi elcsábítása! Hamar megvoltam vele. Miközben a pénzem érkezésére vártam, továbbra is befelé tekintgettem. Nem annyira Sebastient néztem, mint inkább néhány nagyobb tartályt a falak mentén. A mobilom fényképezőjével ráközelítettem. ,,Gyúlékony!" Résnyire kinyitottam az ajtót, és elővettem a hangtompítóval ellátott pisztolyt.
Lent úgyis nagy volt a hangzavar, semmit nem hallhattak meg. Pár lövés, és máris szivárogni kezdett a veszélyes folyadék körbe. Előkészítésnek jó volt, de addig nem akartam tovább menni, amíg nem láttam a belőle származó hasznot. Ha nem kapok semmit, akkor inkább az ötvenezret választom, apuci meg majd fabrikál magának egy másik trónörököst. Felesleges kockázatot nem vállalok!
Rezgett a mobilom. Visszább húzódtam, majd elolvastam, mi olyan sürgős. A pénzt átutalták. Na ez gyorsan ment. Akkor lássunk hozzá!

A szemetek! Még a bilincset sem vették le a kezemről – persze miért is tették volna, - így nem tudtam védeni sem a gyomrom, sem a mellkasom.
Egymás után csattantak a rúgások és én tehetetlenül vonaglottam csak, de halk nyögésnél több nem hagyta el az ajkamat, habár már véresre haraptam azt.
Megpróbáltam az utolsó mentsváramat, hogy hátha el tudok tűnni, de az újból és újból belém robbanó fájdalom nem hagyott koncentrálni, így csak félig-meddig sikerült elhalványodnom, ez viszont csak még jobban felzaklatta a kedélyeket, hiszen Johny nem tudta, hogy mutáns vagyok.
- Na nézd csak, a kis patkányt! Még ráadásul mutáns is a kis k@csög! – rántott fel a földről a pólómnál fogva, majd az egyik testőre kezei közé lökött. – És mond csak Sebastien, apuci tudja, hogy milyen kis korcs lett a pici fiacskája? He? Mond már? – és közben minden egyes szava után kaptam tőle egy pofont is, hogy megkönnyítse a válaszadást.
Mivel nem válaszoltam elég gyorsan a másik nagyfiú a főnöke intésér megint a gyomromba ütött, de nem hagyott kétrét görnyedni, hanem a hajamnál fogva hátrarántotta a fejem, hogy Johny az arcomba tudjon nézni. A férfi közelebb jött és undorodva törölte bele a pólómba, az arcomtól véressé vált kezét.
- Na, beszélj te szörnyszülött!
- Nem tudja! – tagadtam le ösztönösen, nem tudva, hogy ezzel most jót vagy rosszat teszek apámnak, de ez jutott először eszembe.
Fájt minden tagom, talán pár bordám is eltörött vagy megrepedt,, a bilincs mélyen belevágott a csukómban, ahogy néha megfeszítettem azt, és már nagyon szerettem volna véget vetni ennek az egésznek, de Johnyt ismerve, valószínűleg ez csak a kezdet volt.
- És mit tudsz? Milyen képességgel szabadultál a mit sem sejtő világra te korcs!
Jött az újabb kérdés és az undortól fröcsögő nyálát az arcomon is éreztem. A testőr hajamba markoló keze megrándult, hogy a beszédre ösztönözzön, és amitől azt hittem tövestől tépi ki a hajam.
- Fogjátok jó erősen, nehogy meg tudjon lépni! – szólt oda az embereinek, akik kétoldalt még a akarom is megragadták erre. – És most gyerünk produkáld magad! – vigyorgott a képembe eszelősen. – Hagy lássa apuci is, hogy milyen pokolfajzatot segített a világra! MUTASD! – üvöltött már a képembe.
Veszteni valóm nem volt, viszont, ha meglepődnek, talán még az előnyömre is válik a dolog, ezért igyekeztem ellazítani, magam, amennyire csak tudtam és koncentrálni. Már nem számíthattam semmire és senkire csak saját magamra. Lassan beleolvadtam a környezetembe, de az engem tartó markok keményen szorítottak, ha meg is lepődtek, ez nem segített rajtam.
- Na, nézzétek! A kis mocsok, miket tud! – röhögött Nagymenő. – El ne engedjétek!