Fordham Egyetem

Nem kellett sokáig várakoznom, hogy meghalljam magam mellett az ismerős hangot. Felnéztem rá és láttam rajta, hogy, ahogy bebizonyosodott, eddig sem viccelt, most sem teszi, és örülhetek, hogyha csak simán lead a rendőrségen és nem tolja meg még egy két golyóval is a szórakozásomat.
Nagyot nyelve nézek szembe a még mindig lőporszagot árasztó pisztolycsővel, amit szavai nyomatékosítása céljából lenget az orrom előtt, mert félek, hogy végül elveszíti a fejét és úgy dönt nem hagy szemtanút maga után még a 200000 dollárért sem.
De, úgy látszik a pénz erősen motiválja, ezért kapok még egy esélyt, mikor kiparancsol az autóból.
Kínlódva mászok ki az ülésről, ami köszönhető összebilincsel kezemnek és össze-visszavert porcikáimnak, de azért csak kikászálódok és megindulok a másik autó felé Aya vigyázó szemei előtt. Talán eltűnhetnék, de félő, hogy úgy járnék, mint a gyárban és akkor az isten sem ment meg, hogy a lány beváltsa a fenyegetését., így végül arra az elhatározásra jutok, hogy nem éri meg tovább gyötrődni azért a nyamvadt pénzért, legyen vele boldog, amíg lehetősége van rá, hiszen előbb-utóbb vagy a new yorky banda, vagy apám emberei levadásszák, csak idő kérdése.
- Oké! Oké! Beszélek apámmal és megkapod a pénzedet! – állok meg a másik kocsi ajtajánál és fordulok Aya felé nagyot sóhajtva.

Sebastien végre megmozdult. Már éppen azon a ponton voltam, hogy ha nem látom jelét akár csak a minimális együttműködésnek, ízekre tépem. Még akkor is, ha kétségtelenül éreztem valami kis elismerést az irányába a tökös hidegvére miatt, elvégre elég kilátástalan helyzetben volt, mégsem állt le nyáladzva könyörögni. Mit könyörögni! Vissza is utasította a szabadulást, csak, hogy minél jobban járjon (hosszú távon).
De sajnos ez a tökösség mind az én rovásomra ment az este túl nagy részében, így aztán magasról tettem rá, milyen jól megállta a helyét. Már csak egy ponton kellett bizonyítania, és utána már látni látni sem akartam.
Bilincsbe zárt kezeivel kissé esetlenül mozgott, de eszemben sem volt kiszabadítani. Ez a kölyök így jó, ahogy van, hátrafeszült karokkal, ütésektől elgyengülve, és attól rettegve, mi várja még, ha nem teszi azt, amit mondok neki. Persze még jobb lett volna, ha végre tenné, amit mondtam neki, de ne együnk túl mohók. És akkor...
-Bölcs döntés - bólintottam, mikor végre ráállt, hogy beszél apucival.
Háttal a kocsiajtónak löktem őt, a pisztolyt végig ráirányítottam, másik kezemmel pedig tárcsáztam, majd a füléhez tartottam a telefont.
-Örömmel látom, hogy kezd visszatérni az emlékezeted - jegyeztem meg gúnyosan.
Aztán hagytam, hogy kibeszélgessék magukat a pénzemről. Ha Sebastien nem csinált vagy mondott semmi gyanúsat, szépen türelmesen kivártam, amíg végzett. Ha mégis próbálkozni támadt kedve, máris lendült a kezem.
Mikor végeztek, eltettem a telefont, aztán bevágtam a srácot a hátsó ülésre. Én a vezetői ülést foglaltam el.
-Most pedig kocsikázunk egy kicsit - értesítettem. - Lásd, kivel van dolgod, visszaviszlek az egyetemedhez. Ha megkapom addig a pénzemet, mehetsz, amerre látsz. Ha nem... nos, akkor, öcsi, nem fogsz te már onnan menni sehova, legalábbis nem hinném, hogy nagyon tudnál rohangálni annyi golyóval a fejedben.
Elindultunk. Kerülve az eddigi utcákat, amelyeken idejöttünk a Fordham felé irányítottam a kocsit. Közben persze folyamatosan pattogtak a rádióba a helyzetről, hiszen még mindig nem érkeztünk meg az őrsre, senki nem jelentkezik stb. Elég irritáló volt, úgyhogy egy laza mozdulattal szétlőttem. Ó, ez az áldott csend.
Ekkor megrezzent a mobilom. Azonnal előkaptam, és végre olyasmit láthattam, ami kedvemre való volt.
-Nagy mázlid van, öcsi - néztem rá a visszapillantóban. - Apád nagyon jól tud időzíteni.
Ahogy befejeztem a mondatot, már le is parkoltam az iskola előtt. Kiszálltam az autóból, és előzékenyen kinyitottam neki az ajtót.
-Végállomás. Kifelé!
Ha engedelmeskedett, függetlenül attól, mit mond, ha egyáltalán mond valamit, egy gyors lövéssel szabaddá tettem a kezeit.
-Vedd ezt plusz referenciának. Most már tudod a tarifámat, ha meló lenne, keress meg. Mint látod, elvégzem, amit rám bíznak! Egyébként pedig azt ajánlom, még egyszer ne kerülj a szemem elé!
Visszaültem a kormány mögé, még egyszer intettem neki, aztán elhajtottam, hogy végre rátehessem a kezem a jól megérdemelt pénz kötegeimre.

//Játék vége. Köszönöm, nagyon szuper volt! //

Nem nagyon hiszem, hogy becipelt volna rendőrségre egyébként, ha csak ki nem dobott volna előtte, de már nagyon elegem volt, hogy én játszottam mindenki bokszzsákjának szerepét, így már nem ellenkeztem, amikor a beleegyezésemen felbuzdulva nekilökött az autónak.
Gondoltam. hogy végre megszabadít a bilincstől, de nem! Ááá, dehogy! Szerintem, most már direkt hagyja, hogy továbbra is bizonytalan legyek, hogy vajon, ha telefonálok, akkor elenged-e, vagy mégis kidob a zsaruknak, vagy legrosszabb esetben belém ereszt egy golyót. Igazság szerint mindegyik benne volt a pakliban, hiszen azért alaposan megszívattam, amiért ha belegondolunk én is pipa lennék.
Így inkább a telefont tartja a fülemhez és nagylelkűen megengedi, hogy beszéljek az apámmal.
- Apa! Igen, én vagyok! Nem, semmi bajom. Persze, igen, ő segített, hogy megszabaduljak tőlük! Jonny is halott! Kicsit heves és nem mindig a helyes döntést hoztaa…..Auu! Nem nincs semmi baj! Mi volt ez a csattanás? Csak leesett valami! Szóval engedd át neki a pénzt! Tudom apa, őőőőő…ezt majd inkább később, én is, szia!
nem szerettem volna, ha Aya meghallja, hogy apám mit akart még közölni velem a lánnyal kapcsolatban, hiszen, akár meg is hallhatta, így gyorsan búcsúztam, de még mindig égett a képem az előbbi taslitól.
- Most már igazán levehetnéd a karperecet. – mutatom felé a kezem, de ehelyett szó nélkül belök a hátsó ülésre és miközben a kormány mögé ül és elkezdi mondani, hogy megyünk kocsikázni, hát az én krimikhez szokott képzeletem, máris riadót fúj és egészen elsápadok. Még szerencse, hogy a folytatás egészen jól hangzik, így a zakatoló szívem kezd megnyugodni. Reményeim szerint apám most már nem tartja vissza a pénzét és ezzel elkerülöm a golyókat.
Az iskola felé tartó aránylag nyugodt utunkat, csak Aya rádióellimitáló lövése szakítja meg, egyébként eseménytelenül telik.
Pont mielőtt megérkeztünk volna megkapta az értesítést a telefonjára, hogy a pénze a számláján a rendelkezésére áll.
Kimászta a kocsiból mikor kinyitotta az ajtót, de akkor sem a jól megszokott bilincskulccsal szedte le rólam a karperecet, hanem persze, hogy egy lövéssel.
~ Marha jó! A csuklómon itt fityeg a bilincs, mi a fenét kezdek vele! ~
- Hé! Aya! Nem néznéd meg, hogy van e a kocsiban egy kul….-
De mire elmondta a mondanivalóját, már meg sem hallgatott, hanem bevágta magát a kocsiba és elporzott.
- Hogy az a…! Előbb-utóbb úgyis összefutunk még, abban biztos vagyok! – morogtam összeszorított foggal dühösen.

//Szál vége – Nagyon köszönöm, irtó klassz volt //

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy először rám köszöntött a sötétség, de többször éreztem, hogy az ébrenlét és az ájulás határán lebegek, de csak percekre térhettem magamhoz. Így aztán fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, teljesen elvesztettem az időérzékemet és ezen az sem segített, hogy az egyik sötét és nyomasztó helyről a másikra kerültem, hiszen semmi támpontot nem kaptam tőle, csak azt, hogy míg ebben az állapotban voltam, másik helyre hurcoltak és most épp nem vagyok megkötözve sem.
Furán ismerős volt a hely, ahogy a természetellenes csöndből a tál csörömpölése térít magamhoz és miután bambán végig néztem a kopasz távozását, kicsit összekaptam magam és körül néztem.
Válaszolni sem lett volna értelme, vagy kérdezősködni, hiszen az eddigi durvaságuk nem hiszem, hogy megváltozott volna velem szemben, így meg sem kíséreltem egyelőre.
A szobában, amit egy halovány fény világított csak be, rajtam és egy széken kívül semmi nem volt, ráadásul az ajtón kívül más kijutási lehetőség sem, annak üvegén keresztül viszont most is látom megcsillanni, az egyik őr gázmaszkjának üvegszemét. Most az is eszembe jutott, hogy vajon mi a fenéért viselnek ezek gázálarcot? De még nem volt olyan állapotban az agyam, hogy ez tartósan le tudjon kötni,
Először is most éreztem, mennyire szomjas és éhes is vagyok, ahogy a földön fekvő szendvicsre és vízre néztem, de nem akartam megkönnyíteni a dolgukat, azzal, hogy valami szert juttassanak így belém, dolgozzanak meg érte, ezért aztán igyekeztem nem folyton az ételt nézni és leküzdeni a vágyamat, hogy mégis magamba tömjem és bevedeljem a vizet.
Továbbra is olyan mély csend ülte meg a helyet, hogy néha megnyomogattam a fülem, hogy hallok-e egyáltalán, de azzal nem volt semmi baj.
Az ajtóhoz lopakodtam, mikor nem láttam az őr árnyékát és megpróbáltam kinyitni és kilesni rajta, hátha okosabb leszek tőle. Legalább azt jó lenne tudni, hogy hol a fenében vagyok, de a szökés gondolata is gőzerővel tört felszínre, hiszen most legalább bilincs nem volt rajtam.
Talán, ha becsalnám az őrt a székkel leüthetném, vagy valami.

Ha azt képzeltem, hogy szép halkan kilopózom az ajtón, de legalábbis kinyitva azt, kileshetek, hogy mi van a túloldalán, hát akkor nagyot tévedtem. Először is, majdnem hozzá ragadtam a kilincshez, olyan mocskos volt, mikor leküzdve az undoromat mégis lenyomtam, akkor meg olyan jajveszékelésbe kezdett szerencsétlen nyílászáró, hogy majdnem infarktust kaptam, ezért azonnal megdermedtem és rémülten vártam a következményeket, de pár dübörgőnek ható szívdobbanás után sem történt semmi, így megint toltam az ajtón egy kicsit…….persze hasonló eredménnyel. Ezt eljátszottam párszor, míg olyan széles nem lett a rés, hogy már kifért a fejem rajta és meg nem pillantottam az őrt, aki töretlenül rótta az útját és éppen fordulni kezdett.
Tudtam, hogy nem tudom olyan gyorsan becsukni az ajtót, hogy ne vegye észre, ezért az egy szem székhez rohantam és kézbe ragadva az ajtó mellett vártam elbújva, hogy bejöjjön a szobába. Legalábbis ebben reménykedtem, hogy ha nem lát, akkor belép és én akkor alaposan fejbe vágom.
- Nesze te mocsok! - sziszegtem közbe, mert jól esett a hosszú tehetetlenség után kiadni valakin a mérgem.
Ha sikerült egy kis időre hatástalanítanom, vagy ellöknöm, azonnal kirohantam a folyosóra és megindultam az egyik irányba, nem gondolkozva semmin, csak rohanva, hogy hátha találok valami kijáratot. A szívem a torkomban dobogott és minden erőmmel futottam.

A tervem beválni látszik, bár éppen csak, hiszen az utolsó pillanatban vágtam kupán a székkel, mielőtt még a képembe nyomhatta volna a géppisztolyát és valószínűleg meg is húzta volna a ravaszt. Nem mondom, le is izzadtam rendesen, ahogy ez egy pillanat alatt végigszáguldott az agyamon, de aztán már pattantam is, hogy felhúzva a nyúlcipőt minél messzebb igyekezzek innen.
Nem pazaroltam az időt, hogy megnézzem, tényleg elájult-e vagy nem, hanem futottam a folyosón végig, remélve, hogy jó felé indultam és nem valami zsákutcába jutok.
Viszont alig jutottam előrébb mikor golyók kezdtek fütyülni mellettem és én ijedten húztam össze a nyakamat, mintha ez meg is védene, de eszemben sem volt megállni, hiszen ha megadom magam sem vár rám valószínűleg jobb sors, ezért inkább igyekeztem eltűnni az előttem kibontakozó sarok mögött.
Viszont mindenképpen rossz hír volt, hogy elhangzottak ezek a lövések, mert így aztán már biztos, hogy mindenki tudomást szerzett a szökésemről, de azért sem adom fel, hiszen nincs veszteni valóm. Persze ez szépen hangzott, olyan hősiesen, miközben a szívem a torkomban dobogott és rémültebb már nem is lehettem volna, igaz azért szerencsére a pánik még elkerült.
Hallottam a mögöttem trappoló lépteket, de előttem sem volt sokkal jobb a helyzet, mert ugyan megláttam egy fölfelé vezető lépcsősort, de onnan is dobogás hallatszott, így esélytelen volt a feljutás.
Kapkodó tekintetem előtt még két út bontakozott ki, egy, ami tovább vezetett a folyosó sötétjébe, és egy mellettem lévő ajtó, ami bár nem tudhattam hová vezet, de legalább eltűnhettem az engem keresők szeme elől, akik már a sarkamban voltak.
Amennyire csak uralkodni tudtam magamon, halkan nyitottam be, már, ha az ajtó is így gondolta, majd besurranva, ugyan ilyen halkan igyekeztem becsukni is, valamint ha volt benne kulcs ráfordítani és gyorsan körbe nézve felmérni vajon hová rejtőzhetek el.
Talán ha elmennem az ajtó előtt és tiszta lesz a folyosó megkockáztathatom a feljutást, már legalábbis ez volt a nagy tervem, amit hirtelenjében kigondoltam.

~ Hát a halk ajtónyitásról ennyit! ~ szaladt végig a hideg a hátamon, ahogy az ajtó panaszosan felsírt és én pillanatok alatt leizzadtam, de most már nem volt idő arra, hogy meggondoljam magam, így aztán gyorsan beléptem és be is csuktam, majd az ott talált pár egymásra hányt láda mögé vágtam be magam, még a lélegzetem is visszatartva, hogy talán ezzel elkerülöm a lebukást.
Mondjuk abban már kezdtem kételkedni, hogy ezek az alakok, akiknek még az arcár soha nem láttam, mert abban a fura gázmaszkban rohangáltak, egyáltalán hallanak-e, mert most sem törték rám az ajtót, pedig a nyikorgását csak egy süket nem hallotta.
Nem mintha bántam volna, de minden esetre fura volt.
A lépések, dobogások most megálltak az ajtóm előtt, én meg szinte eggyé váltam a dobozokkal a képességemmel, hogy ha be is jönnek, ne fedezzenek fel, de nem jöttek be.
Hallottam, hogy lépések indulnak el, de mintha nem mindenki távozott volna, így aztán óvatosan lopakodtam az ajtó felé, egy kis várakozás után, de alig jutottam félútig, mikor meghallottam azt a furcsa sziszegő hangot, ami a mennyezet felől jött.
Ijedten kaptam fel a fejem és még idegesebb lettem, ahogy megláttam a lefelé terjengő fehér füstöt, ami semmi jót nem jelenthetett, számomra legalábbis, hiszen az engem üldözőkön volt gázálarc. Nem tudtam, hogy a folyosón is terjeng-e a gáz, mert lehet, hogy csak engem akarnak kifüstölni, de nem sok választásom maradt, hiszen nagyon gyorsan terjengett és mikor belélegeztem fuldokolni kezdtem, így aztán gyorsan feltéptem az ajtót és kimásztam négykézláb a folyosóra, mert ott még nem ért el a füst. Ekkor láttam meg a két pár lábat és, hogy ott is van a gázból és ez igazán elkeserítő volt.

Már már azt gondolnám, hogy még el is kúszhatok a közelükből, annyira el vannak bambulva, vagy mint az előbb megállapítottam tényleg süketek, de egyrészt még mindig félig fuldoklom a gáztól, másrészt mire ezt kiötlöm, hogy talán nem is látnak jól, addigra mégis csak észre vesznek és az egyiknek csattan is a bakancsa az államon.
Hát ha valakit rúgtak már állon, az tudja, hogy nem egy kellemes dolog, az első percben számot vetek azzal, hogy pár fogam biztos ki fogom köpni, de mindenesetre e nélkül is elönti a vér a számat, mivel alaposan elharaptam a nyelvem. Azonban nem siránkozhatok ezen sokáig, mert még kapok párat az oldalamba és a bordámra is, így lihegve zuhanok a földre és önkéntelenül össze gömbölyödöm, hogy kisebb felületet nyújtsak.
Mikor megszólal a hangszóró és felnézek, meg vagyok győződve róla, hogy képesség ide, vagy oda, ezek az alakok látnak engem, azokon a szemüvegeken keresztül, amit hamarosan be is bizonyítanak, mert a golyó hajszálnyira véti csak el a fejemet, így is szilánkokkal megszórva. Azt hiszem be kell látnom, hogy vesztettem.
Számítva arra, hogy nem lesznek túl kedvesek a szökésem miatt, kissé remegve változom vissza feltérdelve és felemelve a kezem, hogy lássák, megadom magam.
- Oké, rendben. Visszaváltoztam, látja? – szólalok meg rekedten.

A röhögésre csak grimaszoltam egyet és megborzongtam, hiszen egy cseppet sem volt bizalomgerjesztő a hang, és egy cseppet sem lett jobb attól sem, hogy olyan megnyerően érdeklődött az egészségem felől.
- Áááá! Csak pár fogam lazult ki, meg talán megrepedt egy bordám, de úgy semmi különös, tök jól vagyok. – morogtam kissé gúnyosan, hiszen a kérdés is röhejes volt.
Nem is kellett sokáig várnom, hogy kiderüljön, tényleg csak költői volt a kérdés, hiszen máris megvillant az egyik álarcos kezében a már túlontúl jól ismert sokkoló és én máris görcsökben fetrengtem, mag a jótékony ájulás el nem jött.
A tompa fejfájásból, éles, hasító fejfájás lett mire rászántam magam, hogy kinyissam a szemem. Aztán majdnem elfeledkeztem erről, mikor megláttam, hogy nem vagyok egyedül már abban a helyiségben, ahová hoztak, ami nem is különbözött sokkal az előzőektől, kivéve a társaságot és a számítógépet, amin dolgozott. Nem éreztem a felrepedt számat és a bordám sem fájt, és lenézve meg kellett állapítanom, hogy még másik ruha is van rajtam, ami érthetetlen volt, arról nem is beszélve, hogy megkötözve sem voltam.
- Sean? – kérdeztem bizonytalanul a fiúra nézve, hiszen bár nagyon hasonlított rá, de a nagyon is ismerős öltözék amit viselt, óvatossá tett, hiszen ott volt nekem intő példának Ratna!
Mivel rákérdezett a nevemre ez kezdett bizonyítást nyerni, és én egyre jobban elkeseredtem és kezdtem elveszteni a hitemet, hogy valaki majd kiszabadít.
- Sean, én vagyok Sebastien! Már te is kezded? Mi folyik itt? Vagy megbolondultam, vagy mindenki más bolondult meg! – törtem ki hevesen felpattanva. – Mi az, hogy idejönnöm? Engem elkaptak, megvertek és idehurcoltak! – léptem az asztalhoz és nagyot csattanó tenyérrel támaszkodtam rá, hogy közel hajoljak a fiúhoz. – Érted! Vagy te is valami hasonmás vagy, hogy ebben a mindig is rühelt szerelésben maskarázól?

Talán kicsit túlzásba estem, mikor a méregtől és a tanácstalanságtól, és talán valamelyest a kialakuló pániktól elvesztve a fejem Sean asztalára csaptam, aminek persze azonnal meg is lett a következménye, hiszen a következő pillanatban egészen a falig tántorodtam a kemény lökéstől. Még csak meg sem erőltette magát és ez azonnal kijózanított valamelyest.
Tehát Sean is közéjük tartozik! Mi történik itt? Valami rémálomba csöppentem, amiben a Xavieresek helyet cseréltek a rossz fiúkkal?
Nem tudtam, hogy mi lenne a helyes, ha mindent simán ráhagynék, vagy ha őt is megpróbálnám meggyőzni, mint ahogy Ratnát, bár valószínűleg vele sem lennék sikeresebb.
De, hogy lehet ezt az egészet szó nélkül hagyni?
- Lehet, hogy bekattantam. – néztem rá, egyelőre maradva ahol voltam. – Amit egy cseppet sem csodálnék a történtek után, de abban olyan biztos vagyok, mint ahogy itt állok veled szemben, hogy az a Sean, akit én ismerek soha nem parádézna ebben a ruhában, hiszen legalább annyira megvetette a mögötte megbújó elveket, mint ahogy én. – fejeztem be halkan, felkészülve, hogy megint repülök.
- Nem tudom mit műveltek velem, amíg eszméletlen voltam, de hidd el nem így néztem ki előtte. – mutatok végig magamon, bár nem gondolom, hogy ezzel meg is győzöm, főleg miután megmutatja, hogy éppen minek a tanulmányozásával volt elfoglalva mielőtt magamhoz tértem.
- Nem vagyok torzszülött! – fortyanok fel a szavaira, bár nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem éppen azt ecsetelte, hogy élve távozok innen, így hát már teljesen mindegy volt, nem? – És maffiózó sem! Az, hogy apám mivel foglalkozik, még nem minősít engem. – vetem oda neki. – De mielőtt végeznétek velem, legalább annyit árulj el, hogy hol vagyok, mi folyik itt és mit akartatok tőlem? – lépek közelebb, nem törődve már azzal, hogy mennyire néz fenyegetően. – Ha te Sean vagy, az, akit a Xavierben talán a barátomnak mondhattam, akkor legalább ennyit megérdemlek. – győzködöm. – És imásott kedvesed, Sarah hol van? Őt is agymosták? Ő is itt van? – szúrtam még oda a kérdést, mert egyrészt érdekelt, másrészt talán ez megmozdít benne valami emléket. Az nem lehet, hogy egy olyan erős telepatát, mint Sean, teljesen átalakították volna!

A gúnyolódását már fel sem veszem, hiszen volt benne részem az utóbbi időben bőven, olyanoktól, akiktől sosem vártam volna, de mentségükre legyen mondva, szerintem egyik sem önmaga, vagy felborult az egész világegyetem és én valami hasonmások bolygójára kerültem.
A szavai azonban megdöbbentenek, még ha kétségeim is vannak azok igazságtartalmáról. Viszont értelmét sem látom, hogy miért hazudna, hiszen kényükre-kedvükre ki vagyok szolgáltatva.
- Te süket vagy? – ingatom meg a fejem kételkedve, de azért mégis magyarázatot próbálva fűzni hozzá, de a további beszélgetése a láthatatlan valakivel kicsit megakaszt benne.
Így azonban, nagyon nehéz elhinni, hogy tényleg nincs fogalmuk, hogy kerültem ide, mert ez is olyan kihallgatásfélének tűnik, mint amikor Ratna csinálta, csak egyelőre kevésbé durván.
Nem nagyon értem milyen értelme van annak, hogy ezt akarják elhitetni velem? Vagy csak össze akarnak zavarni? Mert az sikerült!
- Ne mond, hogy nem is pendít meg benned semmit Sarah neve. – ütöttem a vasat, mert ha ő nem is reagált rá, a headset másik végén lévő valaki igen csak ráharapott, és legfeljebb összeugrasztom őket.
- És én csak az igazat mondom, nem hordok össze semmit. – vonom meg a vállam, tekintetem az adóvevőre függesztve és csak a fegyver kibiztosításának hangjára kaptam fel a fejem és néztem az ismerős arcba.
- Az előbb már próbáltam elmagyarázni, csak félbeszakítottál, hogy fogalmam sincs! Elcsaltak egy találkozóra, ahol Ratná-ba futottam, aki a gonoszabbnál is gonoszabb lett és elhurcolt egy helyre, ahol vallattak és megvertek, aztán elkábítottak és itt tértem magamhoz, ahol te is eljátszod a szuper gonoszt. Mit akarsz még hallani tőlem! – fakadtam ki dühösen, miközben azon imádkoztam, hogy ne lőjön le, nem akartam meghalni. – Te is elgondolkozhatnál rajta, hogy mi a fenét keresnék itt épp ésszel, nem? – próbáltam a logikájára hatni, az eszét csak nem vették el. – És mi lesz, ha azt hiszed hazudok? Meglősz? Megversz? Vagy pénz követelsz anyámtól, mint Ratna?

Hát az alakítása, amivel közölte, hogy még csak nem is nagyon mozgatott meg benne – már a piszkos fantáziáján kívül – semmit Sarah neve, kiváló volt, mert minden szavát elhittem.
A megdöbbenése nagyon is hihető volt, vagy Oscar díjat érdemlő az alakítása, de végül is az én szempontomból mindegy volt. Nem mentem Sarah nevének említésével vele semmire.
Vagy mégis?
A hasonló ruhába öltözött nő, olyan elánnal vágódott be az ajtó, mint egy harcos amazon, már csak a dárda hiányzott a kezéből.
Feléledt bennem a remény, hogy most aztán kitör valami oltári családi perpatvar, ami talán lehetőséget ad a szökésre, bár már nem tudtam, hogy egyáltalán van-e értelme, hiszen folyamatosan úgy éreztem, hogy valami alternatív világba csöppentem, ahol minden általam ismert barátom és ismerősöm, átállt a sötét oldalra.
Aztán gyorsan csalódnom kellett, mert amilyen hirtelen felcsapott a veszekedés, olyan gyorsan hamvába is halt, Sean egyetlen megemelt hangjára, amitől még én is hátra hökköltem.
A rám szegezett pisztoly sem mozdult egy centit sem a homlokomról, ami továbbra sem töltött el megnyugvással.
- NEM! – ingattam a fejem, de aztán lemondóan lesütöttem a pillantásom, és bár tudtam, hogy az én általam ismert srác gondolatolvasó, még sem tudtam megállni, hogy nem szaladjon végig rajtam egy kép, ahogy anyám aggódó és kétségbeesett arccal leszámolja értem a pénzt. – Ratnának is megmondtam, hogy nem megyek bele! Hagyjátok ki ebből anyámat, neki semmi köze a ti mutánsgyűlöletetekhez. – néztem fel aztán ismét a szemébe, és már lassan kezdtem megszokni, hogy állandóan halállal és egyéb nyalánkságokkal fenyegetnek, így ez már nem nagyon hatott meg. Ebbe is bele lehet fásulni ezek szerint.
- Tartsd meg a villádat és a patkányaidat is te áruló! – közöltem vele nyugodtan.

Nem tudom mi rosszat mondtam, ami sikeresen összeboronálta az előbb még egymásra acsarkodó lét embert, de úgy látszik megtettem, mert most már egyöntetűen csodálkoztak rám, úgy, mint akinek elmentek otthonról.
Viszont nem is volt több alkalmam, hogy tovább magyarázzak, hiszen Sean minden további kérdés, vagy szó nélkül meghúzta a ravaszt és mielőtt még egyáltalán felfogtam volna, hogy akkor most itt vége az életemnek, egy éles villanás után rám borult a sötétség.

A szemeim éberen pattantak ki, de azért eltartott egy darabig, míg felfogtam, hogy nem a másvilágon, hanem még mindig a rémálomban vagyok, amiben azért sokat nyomott a latban, a szobába zuhanó, csuromvér tisztigató őrszem, na meg a heves fegyverropogás.
Gyorsan felpattantam a földről és körbenézve megállapítottam, hogy már megint elcipeltek egy másik helyiségbe, de hála az égnek nem voltam megbilincselve, így szabadon mozoghattam.
~ Mi az istenért cipelgetnek össze-vissza? ~ ráztam meg a fejem értetlenül, de mivel a folyosón csak egy gázmaszkos halottat láttam az őrömön kívül, és a golyózápor hangjai is elhaltak, így megkockáztattam, hogy elóvakodjak az ajtóig, hogy megnézzem mi a helyzet odakinn és ha lehet elpárologjak a zűrzavarban.

Aztán, ahogy kilestem az ajtón, egyből földbe is gyökerezett a lábam, hiszen négy alakot pillantottam meg, így aztán először vissza is rántottam a fejem, nehogy meglássanak, de közben rájöttem, hogy azok egymással voltak elfoglalva, nem velem, így ismét kijjebb merészkedtem,.
A páncélosban valamiért egyből felismertem Sean-t, akit most a gázmaszkosok kötöttek le, ezért mivel épp senki nem figyelt rám, igyekeztem szép lassan a fal mellett kisurranni. Mielőtt azonban túl messzire mehettem volna, felhangzott egy fülsüketítő fegyverropogás és a három maszkos több darabban hullott a földre, amitől nekem heveny hányingerem támadt és a frász tört ki, hogy Sean most errefelé néz és észrevesz. Nem szerettem volna megvárni, hogy vajon nekem milyen sorsot szán ezek után, így felocsúdva a merevségemből megint óvakodni kezdtem, minél messzebb az őrült volt barátomtól. Szemem közben a két halott fegyvereire tévedt, de egyáltalán nem vágytam arra, hogy bármelyiket is kézbe vegyem, igaz a tisztogatóéval túl sok mindent nem is tudtam volna kezdeni, hiszen azt sem tudtam volna kitalálni, melyik az eleje és melyik a vége.
Inkább minél hamarabb távozni akartam és lehetőleg úgy, hogy Sean ne vegyen észre, ezért ellenkező irányba indultam, remélve, hogy a sötétség amennyire engem hátráltat, ő előle is elrejt. Mikor ismét felhangzottak a lövések gyors futásnak eredtem, remélve, hogy nem úgy járok, mint nem olyan rég. Egyszer nekem is lehet szerencsém.