Terasz

Miközben Mr. Windsor felvázolja a helyzetet Chrisnek én egyetértően bólogatok, majd mikor befejezte, azért még hozzáfűzöm.
- Azt nem tudtam, hogy Kohler rendőrfőnök úr nem szereti a mutánsokat, akkor még csak a vérfürdő elkerülése miatt aggódott, amikor engem bevitetett az embereivel, volt is gondom utána az iskolában míg kimagyaráztam, mit akart tőlem a rendőrség. – vakartam meg a fejem. – De minden esetre nagyon köszönöm igazgató-helyettes úr, hogy megértette a problémámat és ennek ellenére az iskola diákjának fogad. Azt hiszem, - hezitáltam egy darabig, - hogy amíg nem tudom felvenni a kapcsolatot apámmal és amíg nem ég a lábam alatt a talaj, a Fodrhamban maradok, de igénybe venném a felajánlott segítségeket a mutációm tovább fejlesztésével kapcsolatban. Aztán, ha rendeződnek a dolgaim igazán szívesen lennék a Xavier Intézet diákja. – mosolyodom el, majd felemelkedve a székemről, először Mr. Windsornak, majd Chrisnek is kezet nyújtok. – Még egyszer köszönöm a segítséget és a diszkréciójukat is, én már csak a saját érdekemben sem mondom el senkinek, erre mérget vehetnek. Azt hiszem, ha nincs több kérdés, akkor nem is rabolnám tovább az idejüket és távozom, nekem is jó lesz már visszatérnem még kapuzárás előtt.
Ha nincs több kérdés és nem állítanak meg, akkor jól sikerül megbeszéléstől vidáman távozom.

/Részemről szál lezárva - Köszönöm a játékot /

Igen hasznosnak ítélem meg Mr Windsor elemzését saját nézőpontjáról a bandaháborúk kapcsán. Újabb leckét kaptam az imént hatalomról, szövetségről, háborúról, rendről, annak megbomlásáról, egyszóval: az életről.
Elégedetten konstatálom, hogy könnyedén beilleszthető eddigi világképembe, s igen fontos, eddig zavaró réseket tömhetek be vele.
- Azt hiszem, így már értem.
Bólintok, majd hallgatom tovább amit mond, de egyre kevésbé tud lekötni. Persze azért annyira van tehetségem a diplomáciához, hogy ennek ellenére érdeklődést mímeljek.
~ Valamiért nemigen tetszik, hogy még Adam Windsor is ilyen mértékben képes elmerülni a semmitmondó filozofálásban, hogy kimentse magát egy döntéshelyzet alól. Bár mit is beszélek? Hiszen erről szól a külpolitikánk. Nyilvánvaló, hogy a katonáinkba is ezt nevelik bele! Akik aztán fiatalokat tanítanak tovább...Reméljük, kinőtte az Úriember az agymosás minél nagyobb részét!
Elfogadom Sebastien felém nyújtott kezét, majd bólintok.
- Vigyázz magadra, Sebastien! És ha mégsem sikerülne, vagy elérkezettnek látod az időt egy edzésre, hívj fel vagy írj e-mailt! Ha jól emlékszem, már adtam egy névjegyet.
Ha még nem adtam volna neki, akkor most átnyújtok egyet. Ezekután megmutatom, merre találja a buszt, végül Adam-hoz fordulok.

/Köszönöm a játékot, Sebastien/

Ahogy Sebastien távozott, megszólalok.
- Mr Windsor, köszönöm a segítségét! Tudja, a ma történtekről szeretnék személyesen beszámolni, amennyiben van rá lehetőség. Viszont egy szeparáltabb helyszínt preferálnék inkább ezen dolgok megvitatására.

Bólintottam Sebastiennek és újfent kezet ráztam vele:
- Ha döntésre jut ezzel kapcsolatban, akkor hívjon fel engem is egészen nyugodtan, az Intézet központja kapcsolni fog - mosolyodtam rá. - Addig is úgy gondolom, hogy Mr Somerset remek felkészítést fog adni Önnek ebben a kérdésben. Örvendtem a találkozásnak.
Ahogy a fiatalember távozott meghallgattam Chris mondandóját, majd bólintottam:
- Igen, van időm természetesen Mr Somerset. A szobámban vagy az igazgatói irodában beszélhetünk szabadon, úgy gondolom. Amelyik Önnek megfelel - emelkedtem fel összeszedve az irataimat és vártam, hová indul el Chris.

Némi hálás derűvel arcomon bólintok a Tanár Úr felé, mikor néhány szóval még mondhatni dícsér kicsit Sebastiennek. Jól esik a támogatása, hiszen alapvetően távolságtartó, régimódi úriemberről van szó. Bár ez azért is lehet, mert katona volt.
- Rendben, köszönöm. Akkor azt javaslom, hogy az igazgatói irodában beszéljünk! Ott most talán kisebb eséllyel zavar meg minket bárki.
Ha nincs ellenvetése Mr Windsornak, utamat a főépület felé veszem, azon belül pedig az igazgatói iroda irányába. Közben hirtelen ötlettől vezérelve felteszek egy mostanság igen fontossá vált kérdést.
- Mr Windsor? Nem tudja véletlenül, Ms Munroe mikor érkezik vissza az intézménybe?

/Főépület - Igazgatói iroda/

//Előzmény: kosárlabda pálya //

Adam felé nyújtja kezét, ő pedig elfogadja azt. A javaslatra vidáman bólint, és követi a férfit, bár ő is pontosan tudja, hol van az a bizonyos terasz, de mivel hangosan nem mondta ki mentora, hogy oda mennek, inkább rá hagyja a dolgot. Érdeklődve tekint oldalra, mikor a kényes témák jönnek szóba, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva arra számít, hogy a párkapcsolata kerül most görcső alá. Levegőt sem vesz, amíg a mondat a végéhez nem ér.
-Vallás? - Kérdi csodálkozva, és ugyanakkor megkönnyebbülten, de csak amíg eszébe nem jut, kivel is áll szemben. - Hobbi ami nem igényel tudatos gondolkodást...lássuk csak, nem rég játszottam végig a Call of Duty 8. részét egy unalmas délután alatt, az számít?
~Á, inkább nem kerülgetem a forró kását, ő is őszinte volt velem szinte mindig, had tudja, milyen elfuserált alak a tanítványa.~
-Ami a vallást illeti, az üknagyapám jóformán kereszteshadjáratot indított ellene. Befolyásos ember volt, így senki sem merte felhívni a figyelmét a helyzetben megbújó iróniára, magától pedig nem vette észre...aztán ahogy lefelé haladunk a családfán, egyre jobb a helyzet, de nem, nem mondhatnám, hogy hiszek bármiben amit nem láttam.
Mély levegőt vesz, majd mikor rádöbben, hogy nem szeretné ezzel lezárni monológját, még gyorsan hozzáteszi:
-Na persze, az utóbbi pár hónapban láttam pár elég beteg dolgot, szóval a fene tudja.

Nyugodtan bólintottam Sean felvetésére és őszintén válaszoltam:
- Nos én hívő vagyok, de nem ezért kérdeztem - mormoltam. - A vallásos emberek mindegyike végez olyan tevékenységet, ami monotonitása okán nem tudatos tevékenység, hanem hagyják, hogy az elméjük ne fókuszáljon semmilyen konkrét dologra. Ilyen például a katolikusok rózsafüzér imája, a buddhista meditációs gyakorlatok, az iszlám közös imái, stb. Márpedig a kezdéshez pontosan ezt szeretnénk a te esetedben is elérni - jegyeztem meg.
Ahogy felértünk a teraszra körbe néztem a kissé hűvös, de enyhe időben és sápadt napfényben egészen barátságos helyszínen, majd az egyik székre mutattam:
- Ülj le kérlek. Csak nyugodtan, ami a fő, hogy ne kelljen a tartásod megőrzéséhez fizikailag semmit sem tenned, lazán, kényelmesen ülj, vagy félfekvő helyzetet is felvehetsz, ez mindegy.
Nyugodtan megvártam míg elhelyezkedik, majd folytattam:
- A fizikai ingereket megpróbáljuk kiküszöbölni eleinte teljesen. Kérlek gondold végig részletesen, hogy van-e benned akár minimális szintű éhség, szomjúság, kell-e a mellékhelyiségbe menned. Ha étel vagy ital kell, akkor fel se kelj, mond meg mi kell és hozok neked.
Miután ezeken túlestünk és a fiú újra kényelmesen elhelyezkedett a fotelben leültem vele szemben és elmosolyodtam:
- Jól van Sean - biccentettem. - Most megpróbáljuk elérni, hogy a készséged önkéntelenül előtörjön. Ne próbáld meg befolyásolni, csupán hagyd majd megtörténni. Hunyd le a szemed és kezdj el magadban folytonosan mondani valamit, amit ismersz. Vers, dalszöveg, egy vicc, egy regényrészlet, bármi. A lényeg, hogy ne legyen túl hosszú, se túl rövid. 8-10 sor. Ne változtass, csak ezt ismételgesd montonan. Hunyd le a szemed és kezd el. Elvileg észre sem fogod venni, de valamilyen hatást, nagy eséllyel telekinézist létre fogsz hozni. Kezd el Sean. Én itt leszek és ha majd létrejön a hatás, akkor szólok, de addig csak tedd, amit mondtam - biztattam.

~Ez megnyugtató.~
A nyelvén van, de inkább nem szúr közbe semmilyen idióta gamer poént Adam monológjába, pedig tudna egy párat, sőt, több mint egy párat, de ellen tud állni a kísértésnek, részben a mestere iránt érzett tiszteletből, és részben azért, mert megőrjíti a kíváncsiság, hogy mi köze lehet a vallásnak a képességéhez. Amint erre választ kap, maga sem tudná megfogalmazni, mit érez. Egy próbát megér a dolog, kora reggel úgy sincs jobb elfoglaltsága. Helyet foglal, és minden kérdésre nemmel válaszol.
-Köszi, de a testem annyira meglepte, hogy már ilyenkor ébren vagyok, hogy nincs ideje ilyesmikre. Talán majd később.
Kényelmesen hátradől a fotelben, sőt nem is dől, fekszik, lehunyja mindkét szemét, és ismételgetni kezdi magában az egyetlen mantra-t, amit fejből tudna idézni: a Jedi kódexet! Számtalanszor elszavalja magában az ötsoros mondókát, de nem érez változást, igaz csukva van a szeme, így ha mondjuk minden tárgy megtanulna lebegni körülötte, azt sem biztos, hogy észre venné, vagy azt éreznie kéne? A fene tudja, ez a telekinézis olyan, mintha hirtelen nőtt volna még egy keze, ami folyton zsibbad.
~...És nincs halál, csak maga az erő.~
Sokadszorra is belekezd, de most mintha valami más lenne. Az a zsibbadó végtag mintha érezne. Szívesen megnézni, mi történik, de nem meri. Adam majd úgyis szól, ha valami nagy hülyeséget csinált...remélhetőleg.

Néztem, ahogy a fiú koncentrál, majd ismételgetni kezd magában valamit. Pár percig nem történt semmi lényegében, de aztán az asztalon fekvő újság lassan megremegett, majd lomhán a levegőbe emelkedett közöttünk. Nagyon nyugodtan, halk hangon szólaltam meg:
- Jól van, Sean, jól van. Sikerült elérned valamit már, most lassan nyisd ki a szemedet és ne ijedj meg a saját sikeredtől...
Ha amikor kinyitja a szemét meglepetésében elengedi az újságot, akkor végigcsináltatom vele a gyakorlatot újra és ha kell újra, míg végül kinyitva a szemét a levegőben marad a sportnapilap. Bólintottam, majd halkan, hangsúlytalanul folytattam érzelemmentes hangot erőltetve magamra:
- Most képzeld el, hogy bal oldalra fordulsz, de ne fordítsd el a fejedet és az újságra nézz. Csak arra nézz... Balra van tőled az a nagy tölgyfa, aminek már nincsenek levelei a villás ágain. Képzeld el, ahogy arrafelé fordulsz, de ne mozogj. Csak képzeld el... képzeld el... - zsolozsmáztam.

Félve nyitja ki a szemét, számolva vele, hogy Adam ezt utolsó erejével mondta, a fejéből kiálló széklábnak köszönhetően, ám a várakozásokkal ellentétben csak egy napilag unta meg, hogy a gravitáció béklyójának engedelmeskedjen, és kiutálta az asztalon heverő többi tárgyat. Most fél méter magasban lebegve tekint le rájuk, Sean pedig alig akarja elhinni a dolgot.
-Ez én...?
Hát, Adam minden esetre hisz benne, hogy ő volt, szóval akár igaz is lehet. Az instrukciókat hallva elmosolyodik kissé, majd mikor tényleg sikerül megmozdítani a tárgyat, már madarat lehetne fogatni vele, és sajnos a napilappal is, az ugyanis hirtelen hullámos mozgásba kezd, mintha megveszett volna, és talán meg is szökne előlük, ha nem csapná le azonnal, mint egy közönséges szúnyogot.
-Hehe... - foglalja össze a történteket kissé zavartan. - Bocsi. Gondolom, próbáljam meg újra, igaz?
Fölösleges kérdés, pontosan tudja, hogy Adam is erre gondol, de azért illem is van még a földön.
-Nem mozgott semmi más, csak amit szerettem volna, hihe...vagyis, az újságot sem szerettem volna, ha mozog...de más nem mozgott, ez jó ugye?

Bólintottam a kérdésére:
- Igen, ez jó. Most valóban próbáld újra, de kicsit másként - kezdtem halkan, monotonan, minden hangszín nélkül és az újságra mutattam: - Most próbálj csak és kizárólag a felső lapra koncentrálni. Ürítsd ki az elméd az előbbi módon és koncentrálj a felső lapra, mintha kíváncsi lennél a harmadik oldalon a Chicago Bulls - Los Angeles Lakers kosármeccs összefoglalójára és ezt félre akarnád hajtani az útból. Képzeld magad elé a felső lapot, jól nézd meg, vésd az elmédbe és képzeld magad elé. Lásd a színeit, a képeit, a betűket, a főcímet, mindent. Majd képzeld el megint, hogy elfordul a táj... Gyerünk Sean, koncentrálj. menni fog ez. Talán nem elsőre...
Ebben a pillanatban szakadt le mindenestől az első lap és lebegett a levegőben. Elmosolyodtam:
- Csak nyugalom. Az első próbálkozásoknál van ilyen, szerencsére ez az újság van vagy húsz oldal a végére menni fog. Na akkor most a baseball összefoglalóra vagy kíváncsi az 5. oldalról. Lásd magad előtt a felső lapot és képzeld el, ahogy elfordul a táj, lásd magad előtt a felső lapot Sean...

//bocsánat a késésért//

~Ürítsem ki az elmém...könnyű azt mondani! Na mondjuk, neki egész jól megy, már megint nem hallok egy szót sem. Rendben...próbáljuk meg.~
Újra az újságra koncentrál, s most szinte látja maga előtt, ahogy láthatatlan keze előre nyúl onnan, ahol az igazi helyezkedik el, s szépen lassan megragadja a papírlapot. Meg is mozdul, de alig akar emelkedni, mire átfut az agyán, hogy lehet meg kellett volna nyálaznia az ujjait előtte. Ezután persze a lap vissza zuhan a helyére, ő pedig kezdheti elölről az egészet. Percek telnek el, mire munkája gyümölcseként egy hangot hall, bár az nem éppen a siker hangja...
-Úh...bocsi... - mentegetőzne, de Adam még időben leállítja őt. Mosolyogva csóválja meg a fejét, és újra nekikeseredik a dolognak. - Bár, végül is azt mondtad, nagyon érdekel az eredmény nem?
~A végére menni fog mi? Na szép...~
Szem behuny, s újra hozzálát a dologhoz, annak ellenére, hogy a baseball-nál csak a Szex éj New York érdekli kevésbé. Újra látja mag előtt a láthatatlan valamit, ami kiszabadul a kezéből, azt viszont nem veszi észre, hogy az igazi keze önkéntelenül is előre mozdul. kinyitja a szemét, és életében először boldogan tekint a sportösszefoglalóra.
-Sikerült megcs...óóó.... - Itt fedezi fel, hogy az első négy lapot a kezében fogja éppen. Tárgyak manuális mozgatása, elég béna szuper erő. - Már próbálom is újra....
Idővel, sok koncentrálással, és még két lap feláldozásával aztán csak sikerül kinyitnia az újságot azon az oldalon, ahol Adam szeretné, s bár az asztal kezd egy papírmasé szakkör különórájára emlékeztetni, Sean azért egy picit mégis büszke magára.
-Oké...ezt most tényleg én csináltam? Semmi trükk?

Biccentettem mosolyogva:
- Igen, Sean, ezt te csináltad egyedül - feleltem. - Nincs trükk. Csak az elme ereje van. Tulajdonképpen ugyanaz a módszer lesz majd továbbra is, mint most, csak hozok még pár újságot...
Hamarosan egy stóc régebbi lappal tértem vissza. Leraktam, aztán a fiú szemébe néztem:
- A lapozgatás csak a kezdet, de a lényegét már érted - mosolyodtam el. - Ez a gyakorlat arra való, hogy finoman tudj megmozdítani tárgyakat, később rá fogsz térni majd a súlyos tárgyak mozgatására is, végül a kettő kombinálására, hogy a lehető legnagyobb súlyokat a szükséges erővel és lendülettel tudd mozgatni. De az elején inkább a finomabb részére kell koncentrálni, előbb tanuld meg hogy ne okozz kárt valamiben, mint ennek ellenkezőjét, az ráér, ha már biztosan uralod az elméd. Viszont...
Na jó, remélem nem fog összetörni a bizalma, de akkor is fel kell vetnem...
- Sean, a gondolatolvasás egy teljesen más kérdés. Ez... meglehetősen nehéz készség és nekem nem nagyon van benne gyakorlatom - sóhajtottam. - Kérlek ne érts félre, nem kötelező amit most felajánlok és nem is azért mondom, mert nem szeretnélek tanítani. Nézz az elmémbe, láthatod, hogy megtisztel a bizalmad és a lehetőség is. Szívesen edzelek a telekinetikában, de az elme fegyelme nehéz dolog. Azt hiszem erre a részére van alkalmasabb tanító nálam és talán előnyt jelentene, hogy ott együtt edzenél Sarahval. Még nem hiszem, hogy hallottál róla, a neve Fagypont. Érdekes férfiú... de nála képzettebb mentor a fókuszálás oktatására elképzelhetetlen... - na igen, ki más lenne jobb erre egy ninjamesternél? - ezért arra kérlek, ezt gondold át.

-Nincs trükk. Csak az elme ereje van... - ismétli Adam után, maga elé meredve, majd felnéz, és a férfira mosolyog. - Ez tettszik, nagyon Jedisen hangzik!
Hátradől a székében, s tekintetét az égre emeli, amíg Adam távol van. Nem szokta az eget bámulni, eddig mindig talált jobb műsort az interneten, de most valahogy úgy érzi, órákig el tudná nézni a végtelen kékséget, ami fölé magasodik. Kissé el is bambul, és mivel hintázni is elkezdett a széken, mentora visszatérte zajos sikert arat, ahogy előre zuhan, és úgy rátör az általános sikítófrász, mikor hozzászól, igaz legalább sikítás nélkül.
-Huhh? Oké, lássunk hozzá, ha meg nem jutok túl ezen, legfeljebb munkát vállalok iratmegsemmisítőként.
A következő felvetés meglepi őt, bár be kell vallania, rosszabbra számított, azok után, amit Adam gondolt.
-Elvont? - Kérdi bátortalanul, s közben oldalra pillant, ahol egy 13 éves kisfiú a fémtestű kolosszust cipeli a nyakában, kinek a nyakában ül egy 18 éves forma kölyök, kinek a nyakában ott lovagol egy kislány, integetve mindenkinek, s közben teli torkából azt üvölti: "én vagyok a világ ura!". - Rendben, teszek egy próbát, ha másért nem, azért, mert megöl a kíváncsiság, hogy mi számít ebben az iskolában elvontnak...Vagy...gondoljam át hosszabban, mielőtt igent mondok?
~Fagypont? Vajon kék ninja szerkóban tartja majd az órát? Jobb kérdés, ha nem, vajon rá tudom venni? Majd meglátjuk...~

Megráztam a fejemet:
- Nem, elvontnak nem mondanám - mormoltam. - Bár tény, hogy van benne hajlam a filozófia iránt, de ez talán a neveltetéséből adódik. Nézd, mesélek egy kicsit róla és majd eldöntöd, hogy akarod-e, rendben?
Kivárom a bólintást, majd belekezdtem:
- Különleges történet az övé. Az a férfi több mint négyszáz éves. A középkori Japán szülötte, akinek mutáns ereje a jég teremtéséhez és formálásához kötődik. Egy párbaj során sikeresen hibernálta saját magát és ellenfelét is. 1610-ben. Alig néhány hete repedt meg a börtöne és tért vissza az életbe. Sok szempontból furcsa férfiú, de ha így tekinted, akkor már inkább megérted majd mindezeket. Képzett harcművész és igazi harcos is. Tanárként alkalmazzuk itt az iskolában. Pusztakezes harcot, kardvívást, keleti filozófiákat, teológiát oktat, illetve fakultatívan masszázstechnikákat és persze japán nyelvet. De ami a fő, az ő képzése egykoron különleges volt. Az orvgyilkosok megtanulták az elméjüket egyensúlyban tartani és ezen keresztül befolyásolni a testüket is. És ez az a fegyelem, amire szükséged lesz Sean. Megpróbálhatom megtanítani neked, de azt hiszem, ha Kolosszussal befejezik a kérésére kialakítandó meditációs kertet, akkor majd inkább ott keresd fel őt. Sarah is szeretne tőle tanulni. Márpedig azt hiszem szívesen töltenétek a lehető legtöbb időt egymással. Készülj fel rá, hogy merev férfiú és feltehetően kemény kezű tanár lesz... De neked kell tudni megér-e neked ez ennyit...

Kezd rossz előérzete lenni a sok magyarázkodás végett, de azért bólint, még ha elég bátortalanul is teszi azt.
-Mesélj, de előre szólok, ha kiderül, hogy valami fehér szakállas vénség, aki kását zabáltat velem minden nap, és velem festeti le a kerítését, kiszállok.
Nos, nem derül ki. Bár a történet elején, főleg annál a résznél, hogy 400 éves a fickó, gyanúja beigazolódni látszik, a végére inkább tűnik Amerika Kapitánynak a csávó, mint MR.Miyagi-nak. A végső figyelmeztetés aztán mosolyt csal az arcára, hiszen Adam sem éppen arról híres, hogy laza és elnéző lenne, ám jókedve gyorsan elszáll, mikor belegondol, hogy akkor ezek szerint olyan tanárról van szó, aki még szerinte is mered, és keménykezű!
~Csak nyugalom, mit nekem múlt? Ha meg tudtam birkózni egy C64-el, akkor egy ninja a feudális japánból nem lehet olyan vészes...ugye? Egyáltalán a feudális japánból jött? Annak az országnak a történelme nem teljesen tiszta...~
-Sarah biztos nem bánná, ha órákat vennék masszázsból, az osztály összetétele is tettszik, szóval miért is ne...de ugye angolul tud a csávó? Szégyellem, de én csak Koreaiul tudok két szót, és itt megáll a tudományom Ázsiáról...
Adam arckifejezéséből ítélve ez nem elég határozott válasz neki, ezért kihúzza magát, s ezúttal komoly hangvitelben jelenti ki:
-Jól van, vágjunk bele!

Ahogy végre határozottan is kimondta Sean, hogy rááll a dologra elmosolyodtam:
- Rendben van, akkor ezt megbeszéltük, értesítem róla Fagypontot - bólintottam. - Ha mégsem kerülsz egy hullámhosszra a tanároddal, akkor meg bármikor visszajöhetsz hozzám tanulni teljes mértékben. Azt hiszem a parkban kialakított meditációs kertjében szokott tanítani. Majd szedd össze Saraht és ő elkalauzol téged is. Ja igen... általában egyenruhát visel, de nem tudom mennyire elvárás ez tőle, ha nem abban mész, akkor valami olyanban, amiben szabadon tudsz mozogni.
Aztán határozottan az újságokra mutattam:
- De nincs mese, most már vissza a gyakorláshoz - mosolyodtam el és letéptem egy lapot, szépen elé raktam. - Ugye tudsz repülőt hajtogatni?

//Játék vége - köszönöm szépen, igen érdekes volt //

~Egyenruha?~
Sajnos számára ez a szó nem a karateruhát jelenti, inkább az X-men által rendszeresített feszülős ruhát, abból a fura anyagból. Nehezére esik elképzelnie magát, ahogy abban feszít, de a fene tudja, lehet nem kötelező viselni. Majd megkérdezi Sarah-t, elvégre ő már ismeri a fickót, és újabban tanársegéd is, vagy mi, szóval csak tudja...
-Papírrepülőt? - Kérdi, s már nyúl is a megcsonkított újság leválasztott tagjáért, de aztán félúton megáll a keze. - Na várjunk, úgy érted, kézzel, vagy telekinetikusan? - Kérdi némi gyanakvással a hangjában, pedig szíve mélyén már sejti a választ. Hamarosan a Darrow Aerospace Inc. beindítja gyártósorát, s bár eleinte a selejt kvóta a 100%-ot súrolja, jó fél óra gyakorlással később már sikerül az első hajtást összehoznia, az alapanyag elpusztítása nélkül. Az utána következő eseményre inkább nem gondol...

//Én is köszönöm mester! //

Napok óta a négy fal közé voltam zárva, így úgy döntöttem viszek egy kis színt a napjaimba. Megfogtam a tanulni valót és kitotyogtam a teraszra. Leültem egy asztalhoz. A tancuccok szinte az egészet ellepték. A hűvös, enyhén ködös őszi idő ellenére úgy éreztem jó idő van. A fülledt szobához képest az is volt. A nagy lendület amivel a tanulásba vetettem magam gyorsan elfogyott. A falon lassan sárguló növényzet, a ködbevesző liget és az egész tájkép elterelte a figyelmem a sok unalmas magolni valóról. A terasz pereméhez sétáltam és felkönyököltem rá onnan néztem a tájat. Néhány diáktársam elvonult a fal előtt, ki szaladva ki fáradtan tancuccaival.
~De rossz lehet ha be kell járni minden nap... De ideje megírni ezt a szutykot.
Ahogy az asztalon álló tankupacra néztem elment tőle a kedvem és inkább pihiztem még, nézelődtem, lestem az arra érdemes, fal alatt elhaladó dekoltázsokat, némelyikhez egész csinos lány tartozott.

Az utazás kicsit hosszú volt, és fárasztó. Ami azt illeti egész idő alatt kifelé bámultam a vonat ablakán, még mindig alig tudtam elhinni, hogy mindez velem történik. New York sokkal nagyobb volt mint gondoltam, ami még inkább fokozta bennem a már így is elhatalmasodott elveszett vagyok érzést. Amint tudtam taxit fogtam, hiszen ha már idáig eljöttem, akkor nem hátrálhatok meg. Ataxi kitett a pontos címen, Xavier intézetnél. Bevallom egy ideig csak csodálkozva bámultam az épület monstrumot, amiből a taxis hangja riasztott fel. Zavartan kértem elnézést és fizettem ki a fuvart, majd csak még inkább kezdtem azt érezi, hogy nem tudom mit is keresek itt valòjàban. Hatalmasat sóhajtottamm.
- Gyerünk Lizzie, eddig eljöttél, most már nem hátrálhatsz meg!- nyugtattam magam, és megszorítottam a kezemben lévő papírfecnit. Nem volt sok holmim, a gitár a hátamon és egs kisebb hátizsák. Remélhetőleg nem hiszik majd azt rólam hogy valmi kéregetőnincstelen vagyok. Bizonytalan voltam, nagyon is, de tudni akartam ki vagyok, hiszen az egész eddigi életem merő hazugság volt. Még egy nagy sòhaj, majd elindultam befelé. Bevallom fel sem tűnt miféle hely ez, de reméltem nem rúgnak ki páros lábbal, és válaszokat is kapok.
Eléggé elvesztem, ott álltam egy hatalmas udvaron, és mégcsak senki tudomást sem vett rólam.
~ Merre menjek, hova tovább?!~kezdtem pánikolni.

A halk motor zúgásra a kapu felé néztem. A taxi még nem volt különös látvány azonban az hogy valaki egy papír cetlivel szállt ki belőle már jobban felkeltette a kíváncsiságom.
~Nocsak, egy újonc?
Továbbra is a párkányon könyökölve követtem a lányt aki kissé tétován kóricált az udvaron. Nem úgy tűnt mint aki sűrűn járt volna erre. Valaki majd csak útba igazítja. Vontam vállat és szétnéztem megint. A többiek lassan vissza szállingóztak az épületbe, biztos Mr Steelel van órájuk. Mindenki megroppanva járkált fel s alá majd rohant vissza el ne késsen. De jó nekem, hogy ezeken már túl vagyok. Úgy tűnt az udvar teljesen kiürült, mikor fordultam volna el hogy tényleg visszaülök tanulni ismét szemet szúrt a fiatal leányzó. Egy pillantást vettem a könyvekre, elszámoltam a lelki ismeretemmel. Nem hagyhatom, hogy szegény lány ennyire elveszett legyen. Visszakönyököltem a párkányra és kissé előrébb hajoltam és onnan szólítottam meg.
-Segítsek?

Kicsit bambán festhettem, ahogy kicsit bénáztam, hogy miként szólítsak meg valakit, de végül mindenki elviharzott mellettem, mintha ott sem lennék. Na jò, részben érem én hogy nem vagyok egy feltűnő jelesèg, de azért mègis...
Tök egyszerű làny vagyok, térdig érő szoknyában egy lapostalpú virágos cipőben és egy ugyabcsak semmilyen egyszerű felsőben. Lerí rólam hogy nem éppen egy nagyvárosi vagány lány vagyok.
Kissé zavartan és elvörösödve fordultam a hang irányàba, és pillanntottam meg a srácot aki érdeklődve nézett le rám.
- öö...nos, azt hiszem az nem jönne rosszul.- kezdek bele, és nem éppen a magabiztosság sugárzott rólam.- Tulajdonképpen keresek valakit, valakit, akit Charles Xaviernek hívnak.- és hatalmas bociszemeket meresztettem Gregre.
- Ha minden igaz itt kellene őt megtalálnom.- szorìtottam meg a kezemben lévő màr így is gyűrött fecnit.

Aprókat bólogattam ahogy hallgattam. Feltoltam magam és nyújtott kézzel támaszkodtam. Összeszedtem a gondolataimat. Először furcsa volt, hogy a professzort keresi. Elhúztam a számat majd biccentettem oldalra amerre a teraszról levezető lépcső alja volt és elindultam. Szorosan a párkány mellett lépdeltem hogy végig szemmel tudjon tartani és én is őt.
-Gyere elviszlek hozzá.
~Vagyis ami megmaradt belőle... Tudom, hogy a posta újabban nem a legjobb de ez azért túlzás. Na mindegy. Bezzeg a számlákat időben ki küldik, bár azt is mi szívnánk meg ha nem.
Ahogy leértem a lépcsőn és kellő távolságba kerültünk kezet nyújtottam felé és bemutatkoztam.
-Gregory.
Ahogy túlesünk a formaságokon elindulok oldalamon Lizzievel és meg sem állok a Professzor, Jean és Scott emlékművéig. Tudom jól hogy nem éppen ezért jött de ezzel is megy az idő amit tanulással kéne tölteni.
-Akire gondolsz ő itt van. Ő volt Charles Xavier. Sajnos már nincs köztünk....

Türelmesen vártam, amíg Greg lejött a lépcsőn, közben azért figyeltem, noha még mindig kissé lányos zavaromban. Sajnos ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni, egyszerűen ilyen volt a természetem. Sokszor nevettek is ki emiatt, remélhetőleg egy ilyen nagyvárosban nem lesz ebből késöbb problémám.
- Nagyon hálás vagyok a segítségért.- mondtam a közeledőnek, és akkor még igazàból fel sem fogtam szavai tényleges jelentését.
-Lizzie, Lizzie Maddox.- mutatkozom be én is és félve, kissébizonytalanul de kezet rázok vele. Megszoktam, hogy a középső nevemet csak ritkán említem, így most sem árultam el a bemutatkozás során.
Csendben lépdeltem Greg mellett, és csak nem bírtam megállni szó nélkül a hirtelen jött társaságot.
- Mondd csak, ha nem vagyok túl tolakodó, milyen intézmény ez az intèzet? Betegeket kezelnek itt, vagy kollégium?- tényleg több tippem is volt hirtelen.
Mikor odaértünk a szobrokhoz megdöbbenve álltam, és meg se bírtam szólalni.
-Azt akarod mondani, hogy ő volt ez a bizonyos Charles Xavier, de már halott?- kérdeztem csendesen, és éreztem hogy lassan kövér könnycseppek gyűlnek a szemembe. Kész, akkor itt vége mindennek, el sem akartam hinni, hogy ezért jöttem el idáig.
Meg kellett törölnöm a szemeimet, ilyenkor milyen jó hogy nem sminkelek. Ekkor néztem meg jobban a másik két szobrot.
- Jean?- kérdeztem meglepve.- Ez az én középső nevem is!- már végképp nem értettem semmit. Totál zűrzavar volt a fejemben.
- Miért, miért kellett ide jönnöm, ha ez az alak meghalt?!- fordultam Greg felé, mintha legalàbb is ő választ adhatna a szàmtalan bennem sorakozò kérdésekre.

-Nos kedves Lizzie, ez egy érdekes kérdés... Van aki szerint betegeket kezelnek. Részben pedig kollégium is. Azoknak akik a világ más tájairól jöttek, lehetőségük van itt tartózkodni, lakni. Gondolom nem véletlenül jöttél ide. Itt csak olyanok vannak mint Te vagy én. Itt is vagyunk. Igen ő az. Ő volt az.
Mutattam a szoborra. Megpillantva a hízó könnycseppeket meglepődtem, nem igazán tudtam ,hogy mi a fenét is kéne mondanom, vagy érdemes e hozzá szólni. Még nem sok embert láttam csak úgy véletlenszerűen, látszólag mindenféle ok nélkül sírni.
~Húha ez remek...
Zavartan megvakartam a fejem. Sokra nem mentem vele hogy a középső neve is Jean csak annyit sikerült elérni hogy így szólítottam meg. Majd óvatosan megfogtam a két vállát.
-Jean, öhm... vagyis Lizzie. Nyugodj meg, üljünk le és elmondom.
Mivel nem volt a közelben pad. Így gondoskodtam hogy legyen mögöttünk egy. Finoman megnyomtam a vállát nyomatékosítva hogy le kéne ülni. Én is helyet foglaltam és belekezdtem a mesedélutánba.
-Ő Jean Gray, a professzor első számú tanítványa. Ő is olyan volt mint mi, de az ereje elhatalmasodott rajta és szörnyű vége lett. De ő is azért járt ide, hogy ez ne történjen meg, sajnos a dolgok nem úgy alakultak ahogy kellett volna. Több dolog is közre játszott de ebbe most nem mennék bele.
Nagy levegőt vettem és folytattam.
-Gondolom azért hívtak ide, hogy megtanuld kezelni az adottságodat. De ne ijedj meg, attól, hogy a Professzor meghalt, az iskola, mint látod nagyon is üzemel. Egy Adam Windsor nevű egyén most az igazgató. De azt hiszem most elutazott. Akire a sulit bízta pedig egy kocsmában ücsörög. Szóval most magunk vagyunk diákok az egész suliban...

Nem tudtam megállni sírás nélkül, egyszerűen elhatalmasodott rajtam a végső elkeseredettség. Nem szerettem mások előtt sírni, hiszen mindenki úgy tartja, hohy ez a gyengeség jele, de mégis kibuggyant belőlem. Ilyen messzire jutottam, és szembesülnöm kell vele, hogy hiàba. Megtöröltem a szemwim és még szipogtam párat, össze kellett szednem magam.
- mi...miféle..olyan mint te vagy én?! Ne haragudj, de nincs nekem semmi bajom, én nem ezért ezért vagyok itt! - magyaràzkodtam Gregnek.
- Mégis mit akarsz ezzel mondani?!- annyira nem értettem miért ragaszkodik annyira ahhoz, hohy itt mindenki különleges, és én is oolyan vagyok, mimt ők. Figyelmesen hallgattam a történetét, de még mindig tiszta homày volt az egész. Az arcomra akaratlanul is kiült ez a totàlis értetlenség.
- Mit akarsz azzal mondani, hogy nem bírt a képességével, meg tanítvàny...én...én ezt nem értem.- pattantam fel Greg mellől.
- Èn csak...azért jöttem ide, hátha itt megtudhatom ki is vagyok valójàban. 18 évig azt hittem tudom, erre kiderül, hogy az egész egy hazugsàg, és csupán ez az egyetlen nyom volt, amin elindulhatok...és itt meg kiderül, hogy aki segíthetett volna az halott!-bukik ki belőlem minden.- Úgy tűnik ennyi volt, hiába jöttem ide.-sóhajtottam, és reménytelenül huppantam vissza Greg mellé a padra.
- Totál csőd ez az egész.- elkenődtem pillanatok alatt, és a cipőm orràval túrtam a földet.