Tibutty Tamity lakása

Ann válasza megmosolyogtatott és egy kissé jobb kedvre derített. Tényleg bírtam a kislányt és, ahogy hallgattam, egyre inkább örültem annak, hogy elmondtam neki a dolgot. Ugyan… nehogy már egy kicsi, vékony lánytól tartsak a legjobban?!
- Nem kell irigyelned, hacsak nem szereted, hogy mindig mindenkinek szemet szúr és a kisgyerekek megveszve próbálnak rád mászni, ha véletlenül valahol lelepleződsz… És ne mondj ilyet magadról, én például szeretem a hüllőket. Hmm… Egy bizonyos, zöld gyíkocska, pedig kifejezetten aranyos – vágtam elgondolkozó arcot, miközben még véletlenül sem néztem rá. Ha felháborodott volna a jelző hallatán csak egy gonosz fél vigyorra húzódott a szám, de nem reagáltam mást.
A léptekre csak megpörgettem a mutató- és hüvelykujjam között a telefont, miközben rutinosan elkaptam pár gombot rajta, hogy ismét sötét legyen a képernyő, majd ugyanazzal a lelki nyugalommal és folyamatos mozdulattal csúsztattam a zsebembe a készüléket, mielőtt megfordultam volna. Semmi különös, semmi felháborodott, durva esetleg furcsa gesztikulációt nem láttam és így ismét töretlen mosollyal száműztem a paranoia maradványait.
- Ajjaj… - lett rémült az arcom, mikor kiderült mekkora bajban is voltam. – Ez azt jelenti, hogy büntetésben vagyok? – kérdeztem, miközben engedtem a lány kezének nyomására és leültem. Szárnyaimat automatikusan átvetettem a háttámlán, hogy valamennyire hátra tudjak ülni. A csendet kihasználva, amit Tess vizsgálódással töltött el, csillogó szemekkel néztem az elgondolkozó, aggódó arcát. – Ha igen, akkor ez a világon a legjobb börtön… - jelentettem ki, mielőtt felnézett volna rám és én lenéztem volna a sebre. – Ugyan Tess, mondtam már, semmi bajom, kibírom, sőt ha tudni akarod, nem is fáj… - a hangom elhalt, mikor a lány megcsókolta a kezemet. Csendben maradtam. Még a veszettül csípő érzéstől sem nyílt el a szám, hogy elkezdjek jajongani, egyedül csak nyeltem egyet és élveztem a szőke porcelánbaba közelségét.
- Ne, nem kell, gyere vissza – hisztiztem bosszúsan, mikor felállt, hogy ragtapaszt keressen. Remek… A csöngetés után még mindig sértett fejjel néztem egy ideig Bogyó ügyködését, majd az arcvonásaim egyre inkább kisimultak, ahogy most az ő ügyködő arcmimikáját figyeltem. Tényleg nem értettem miért kellett ebből ekkora ügyet csinálni, jó, vérzett, na és akkor mi van? De ahelyett, hogy sebesen elkaptam volna a kezemet, megelégelve a két nő ápolgatását, inkább hagytam. Nem, nem csak azért, mert férfi voltam és egyenesen imádtam, hogy itt sürögnek-forognak körülöttem, hanem leginkább Ann arca minden másodpercet megért. Mikor végzett jóízűen felnevettem, de mielőtt megköszönhettem volna, egy veszélyes szerszámot húzott ki a női fegyvertartó zsákból. Érdeklődve figyeltem mit csinál és az apró fájdalom ellenére, amit a szemceruza nyomása miatt éreztem, elmosolyodtam, majd kihasználva, hogy még mindig a közelemben volt, gyorsan összeborzoltam a haját egy fejsimogatással. Már a tüdőmben volt a levegő, hogy kifújva, köszönetet mondjak, de a kinti férfihang és Tess kétségbeesett utasítása…
Azonnal felpattantam, a szemem sarkából még láttam, ahogy Ann gyíkká változott, de nem törődtem vele többet, miközben előrelendültem, hogy kiviharozzak a folyosóra. Tess, Tess, Tess… Úgyis az volt a legjobb, ha gyík alakban meghúzta magát valahol, legalább rá nem kellett figyelnem – futott át a fejemben a gondolat, miközben megmarkoltam a fal sarkát és befordultam a folyosóra. A férfit látva, majd az alatta eltörülő lányt, a mellkasomból indulva valami nehéz, súlyos valamit öntött el, méregszerű pusztítással. Ijedtség? Ugyan… Féltés? Na, ne nevettess! Színtiszta, elemi düh, járta végig a testemet, miközben közeledtem a férfihoz. A kezem ökölbe szorult, szinte fájt, ahogy a körmeimet a tenyerembe mélyesztettem, miközben a beragasztott seb fájdalmasan sikítozott valami kellemesebb tartás után. A tekintetem szikrákat szórt, a könyörület vagy a békesség utolsó cseppje sem volt meg bennem. Felemelte a fejét és mikor beazonosított, elengedte a játék kedvéért megcsörgetett nadrágját és a pisztolyán erősebb lett a szorítása.
- Á, szóval kegyeskedik megjelenni! – röhögött fel, majd a másodperc törtrésze alatt hagyta abba, csak a torz vigyora maradt utána, miközben becélozta a fejemet. – Rendben, legalább megkönnyíted a dolgomat. – Hüvelykujja lenyomta a kakast, miközben a szárnyam tollai, egyenként, fentről lefelé elkezdtek megkeményedni. Mintha csak fémből olvasztották volna ki, szoborszerű faragás volt csak, páncélozott hatást kapott, miközben egyre gyorsabban indultam meg a férfi felé. Egy dolgot tudtam: most megölöm. Szépen lassan, de megölöm.
Persze tisztában voltam vele, hogy ha túl lassú vagyok és nem tudom kellő gyorsasággal magam elé húzni az egyik szárnyamat, lelő, de ez abban a pillanatban nem érdekelt. A furcsaság akkor lett egyre szembetűnőbb, mikor a döbbent arca után nem szorult tovább az ujja a ravaszra, helyette valami furcsa táncot kezdett el lejteni. Elemző tekintettel néztem végig rajta, majd az eszméletlen Tess-re esett a pillantásom. Gyorsan megfogtam, a karjaimba kaptam… a szemem kikerekedett… a tehetetlen kezében lévő pisztoly egymás után ugatott fel, fülsértő csengést hagyva maga után… a szárnyamat pajzsként kaptam magam és Tess felé. Éreztem, ahogy a hatalmas, masszív felületről, visszapattan pár eltévedt golyó. Összeszorított foggal hátráltam a nappaliba, majd sietve biztonságba helyeztem Tess-t az ágyon, miután megbizonyosodtam róla, hogy lélegzik. Bármennyire is fájt, több időt nem fecsérelhettem rá, mert a további dulakodás miatt ráeszméltem, hogy Bogyó nem elbújt valahova… Ó basszus! Azonnal futottam vissza minden késlekedés nélkül és még épp láttam, ahogy a lány visszaváltozik, felette pedig a férfi ütésre emeli a kezét. Megfogtam a lányt a felkarjánál. Most nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neki. El kellett tűnnie! Ezalatt, rámarkoltam a férfi csuklójára, megállítottam az ütést, majd a háta mögé csavarva a kezét, egy nagyot löktem rajta, hogy elterüljön a földön.
- Bogyó, jól vagy? – kérdeztem meg gyorsan. – Menj vissza a nappaliba Tess-hez és maradj ott! – parancsoltam rá, majd visszafordultam a magában káromkodó férfihoz, aki csak megtántorodott, de nem esett el. – Bármit hallasz, ne gyertek ki! – sziszegtem. – Értetted? Bármit! – ha bólintott, biztonságban tudva őket, indultam el az ellenségem felé. – Rossz választás volt idejönni… - Köptem a szavakat, majd rávetettem magamat. Pár percig csak a nyers erő hadakozott a nyers erővel, majd bevetettem a képességemet, hogy az utolsó porcikájáig is átjárja a félelem, miközben kigáncsoltam és ráléptem a tenyérrel lefelé lévő kezére. Felkiáltott, mire fokoztam a nyomást, egészen addig, amíg el nem engedte a pisztolyt. Még mindig a kezén állva leguggoltam, belemarkoltam a hazába, hátrahúztam a fejét, majd teljes erőből a padlóhoz vágtam. Egyszer… kétszer… háromszor… négyszer… ötször…
Felnyögött. Abbahagytam, majd felálltam, a hátára fordítottam, megfogtam a pisztolyt, kivettem belőle a tárat, majd a fejére céloztam. A beállt csendben csak a lihegésünk hallatszott.
- Játsszunk – javasoltam vészjósló hangon. – Szerinted mennyi golyó maradt benne? – Felköhögött, de nem válaszolt, túlságosan el volt foglalva az eltört orrával és a sajgó fejével. Leadtam egy figyelmeztető lövést pont a bal füle mellé, mire fájdalmasan felkiáltott és a füléhez kapott. A szeme figyelmesebb lett. – Még egyszer megkérdezem… Szerinted hány golyó maradt?
- Úgy négy – felelte és a tekintetében a képességem által generált rettegést kapott helyet.
- Remek… Előre szólok, rémes lövő vagyok. Egyszer véletlenül lelőttem a társamat, mert túlságosan remegett a kezem az idegeskedéstől – hazudtam, de a válaszom megtette a hatását. Becéloztam a fejét, mire erősen behunyta a szemét, majd leadtam azt a négy lövést, egyenesen a másik füle mellé, a feje fölé és a nyaka két oldalára, csakhogy érezze a fegyver pusztító erejét… Aztán felfüggesztettem az összes képességemet. A természetellenes félelem leszállt róla, teret adva az igazinak, ami bár sokkal kisebb volt, azért ott kellett, hogy legyen, majd a tollaim is ismét puhák és könnyedek lettek. Felrángattam, majd az utolsó, amit látott az ájulás előtt, egy integető, mosolygó fejecske volt.
…
Pár perc után már egy, a konyhából hozott székhez volt kötözve a nappali közepén. A feje lehanyatlott, más életjelet nem mutatott a fel-le mozduló mellkasán kívül. Az ágy szélén ültem, pont úgy, hogy tökéletes rálátásom nyíljon a fickóra, míg az ágyon lévő, mindkét lányt vizsgáltam. Miután felajánlottam a segítségemet Bogyónak, óvatosan távolítottam el a testéből a szilánkokat, amiket nem ért el, miközben néha-néha az eszméletlen Tess felé kaptam a fejemet és megigazítottam a fejére rakott borogatást. Az én arcomat, kezemet is színezte néhány piros horzsolás a dulakodás közben, de nem érdekelt.
- Nagyon köszönöm szépen a segítséget Annabelle. Ha te nem lettél volna… Ne haragudj… - szólaltam meg halkan, Bogyóra nézve, miközben a véres szilánkokat a lehető legfinomabban próbáltam kiszedegetni belőle. A darabokat egy tányérba gyűjtöttem, amit az ágy végére raktam. – Néha elfelejtem, hogy milyen is az igazi életem. Túlságosan figyelmetlen voltam és téged kevertelek bajba… - suttogtam tovább halkan, majd mikor Tess elkezdett mocorogni, azonnal fölé hajoltam és kisimítottam az arcából a haját.
- Tess… édesem, jól vagy? – kérdeztem halkan és a megnyugtató választ kaptam, felsóhajtva csókoltam meg finoman az ajkait. – Kérlek, ne haragudj… Mindent elmagyarázok, ígérem! Soha, soha többé nem engedem, hogy bántsanak, esküszöm… - A szék felől, hirtelen egy nyöszörgés hallatszott, mire elkomorult a tekintetem. – Elnézést… - Lecsúsztam az ágyról, megkerültem és út közben felvettem a tányér mellé helyezett pisztolyt, majd a férfi felé tartva feldobtam a levegőbe. Ahogy számítottam rá, a tekintete a mozgó tárgyat követte. Fegyver csöve a kezembe csusszant és teljes erőből megütöttem a markolatával az arccsontját, mire döbbenetében felkiáltott. Lelassultam. Az előbbi düh az ütéssel együtt elpárolgott belőlem és felsőbbrendű eleganciával ültem le vele szembe a kanapéra. Keresztbe tettem a lábamat, a pisztolyt az ölembe helyeztem, a támlára könyököltem, miközben az öklömre támasztottam a fejemet.
- Beszélgessünk… - kezdeményeztem higgadt, jeges hangszínen, miközben a szemébe fúrtam a tekintetemet.

Mikor Ann elkezdett zokogni azonnal magamhoz vontam, lehetőleg úgy, hogy a kapott sebeit ne sértsem fel még jobban a bőrömmel. Megfogtam hátul a fejét és finoman a vállamhoz vontam, majd amíg nem hagyott alább a motyogása, valami ostoba vázáról, csendben, enyhén hintáztattam előre-hátra, hogy lenyugodjon. Ugye nem kell mondanom, hogy ösztönös cselekedet volt.
- Sss, semmi baj… Hát persze, hogy féltelek, ne butáskodj. Azóta, amióta itt vagy, egyre jobban megkedveltelek, te kis piszok. Sosem bocsájtanám meg, ha miattam esne bajod – egy pillanatra Tess felé kaptam a tekintetemet és nyeltem egyet. – Különben is, ez az én életmódomnak köszönhető. Ebben nőttem fel... Máshol, jobb helyen nem történne ilyesmi, hidd el! A normális családokban soha, de soha nem történik, szóval ne gondold azt, hogy sehol sem lehetsz biztonságban. Rendben? Csak… Csak meg kell találnod a megfelelő helyet. Annyi lehetőséged van még az életben, hiszen okos vagy és szerethető – felemeltem az arcát és a könnyein át, a szemébe néztem. – Ezt ne felejtsd el Bogyó! Sokkal többet érsz, mint hinnéd. – Persze, ki tudja, lehet, hogy a bűntudatos lelkemet akartam orvosolni ilyen gyorsan és hirtelen ezzel a szent beszéddel… miközben a lényem apró része tudta, hogy komolyan is gondoltam ezeket. – Most már vége van – suttogtam még, mielőtt Tess felkelt volna és a lánnyal együtt kimenekült volna. Nem bírtam rájuk nézni, ahogy kiiszkoltak… El innen, nem igaz? Hát persze. Sokkal könnyebb volt így lezárni a dolgot.
A férfi kiköpött, de a nyál nem érte el a lábamat. Elhúztam a számat.
- Nem ez a legjobb módja a csevegésnek Matthew…
- Pedig csak ennyit érdemelsz, sz*rcsimbók! Lenyúltad a munkámat, aztán ott hagytál a sz*rban, mint valami csalit!
- Megegyeztünk, tudtad a feltételeimet. Tisztában voltál a dolog kockázatosságával, főleg azzal, hogy a főnököd orra alá fogok pörkölni.
- Majdnem kinyírtak a megbízó emberei, miután nem szereztem meg!
- Fordított esetben szerinted mit csináltak volna? – kiabáltam vissza ingerülten. – Szerinted az a módja annak, hogy ne legyenek a seggedben, hogy bosszúból felkeresel és megölsz? Te tudod egyáltalán mit csinálsz?
- Persze, hogy tudom!... – elnézett, majd felsóhajtott. – Azt mondták az-az egyetlen esélyem, hogy ha visszaszerzem tőled.
- Visszaszerezni?! Visszaszerezni???!!! –felpattantam, az üres pisztoly megint valahogy a kezembe csúszott a dühtől és azzal gesztikuláltam. – Majdnem meggyilkoltál két nőt! Ártatlanokat! Fel tudod ezt fogni?!
- A mutánsról és a szőkeségről beszélsz? – kérdezte gyilkos pillantással. Hallgattam csak merőn néztem rá. – Hát, pedig hidd el ez az, ami a legkevésbé érdekel, ha adsz egy kis időt, akkor igazán elszórakoztam volna azzal a kis... - ismét egy éles csattanás és a markolat még élesebb lett. Megmozgatta a zsibbadó állát, majd bár ugyanolyan dühösen, de higgadtabban szólalt meg. - Nem tudtam, hogy lesznek többen is. Csak lopni akartam, de… ismersz.
- Nem, nem ismerlek… Aki lopni akar, az megtalálja a módját, hogy hogyan verje át a másikat, ehelyett te mindent el akartál tiporni. Undorodom tőled. Remélem nem kell magyaráznom, hogy miért.
- … És most? Mit fogsz csinálni? Megölsz?
- Nem – ráztam meg a fejemet. – Nem fog a halálod a lelkemen száradni.
- Elengedsz? – jött az újabb kérdés a félelem halvány szikrája jelent meg a szemében. Ismét csak hallgattam. – Dimitri, azok a fickók elevenen fognak megnyúzni!!!
- Tudom… Elintézem, hogy kapj egy hónap egérutat. Remélem, nem kell mondanom, hogy ha itt keresel, nem fogsz megtalálni. Se a két lányt. Nem fogsz róluk többet hallani, ha őket elkapod, nem tudsz majd sarokba szorítani, mert én sem fogom tudni hol lesznek. Ne próbáld őket bántani. Semmi értelme.
- Vá-várj, minek segítesz nekem? Egy hónap alatt ezerszer eltűnök.
- Kell idő, hogy kipihend a sérüléseidet – feleltem és elővettem a telefonomat.
- Milyen sérüléseimet?
- Halló, mentő? Egy balesetet szeretnék bejelenteni… Igen, még él, de több csontja eltört, lehet, hogy egy borda át is szúrta a tüdejét… - Szeme kikerekedett, ahogy hallgatott engem. Fapofával néztem vissza rá. - Hogy mi történt? Kiesett az ablakon…
Pár perc múlva már csak egy köteg pénz (ezer dollár) és egy-egy levél volt a nappaliban. Az egyik ablak nyitva volt, a szél csípős ízével kitartóan lengette a függönyöket. Az egyik levélben ismét bocsánatot kértem Annabelle-től, majd elmagyaráztam benne, hogy a pénz az övé és ha egy közeli motelban vagy egy hotelben kivesz egy szobát, szívesen fizetem az ott tartózkodását. Tudni fogom hogyan találjam meg. A másikban, ridegen, tárgyilagosan mondtam el Tess-nek a teljes igazságot, a családom idekerülésétől kezdődően, az átváltozásomon, a bátyám meggyilkolásán és a rablói pályára lépésemen át, egészen Annabelle-ig. Mindkettőben megfogalmaztam, hogy azonnal eltűnhetnek, ha akarnak, nem kell rám várni, csak szerettem volna, ha tudják a teljes igazságot. És Tess-nek még azt, hogy szeretem. Hogy még mindig szeretem, de ha az ő jólétét akartam előbbre helyezni, ez volt a legjobb megoldás. Fájt a dolog… Túlságosan üresnek éreztem magamat, ahogy írtam a leveleket. Mosolyogtam. És minél nagyobb lett a mosolyom, annál kihaltabb lettem belül. Nem az enyém volt az a viasz szerű, kényszeredett mosoly. Egyszerűen gyakoroltam, hogy egy újabb álarc legyen tökéletesítve, hogy minden érzelmet eltemessek valahová mélyre.
Számomra, mikor már elkezdtem zuhanni az ablakból, már vége volt a dolognak. Már azóta vége volt, mióta Tess és Annabelle rémült tekintettel elhagyták a nappalit, hogy eltűnjenek. Ehhez értettem a legjobban. Lily-nek nem volt igaza. Senkiben sem szabad megbízni. Főleg nem közel engedni magamhoz őket. Csak baj és fájdalom származott belőle… Persze tudhattam volna előre, de túl ostoba voltam… Mint mindig…
Sokáig vártam, mielőtt ismét hazafelé vettem volna az utat. Már beesteledett, tíz is elmúlhatott, így hát reméltem, hogy mindketten eltűntek. Nem bírtam a szemükbe nézni. Rühelltem magamat ezért, de… nem voltam elég erős hozzá. Féltem, hogy túl önző leszek ismét, ahogy meglátom Tess-t. A testemet, most még több seb díszítette, mielőtt elmentem volna. Az oldalamon egy rövid, de mély seb volt vöröslött, de a kötés eltakarta, ahogy a többit a ruha.. Talán az volt a legrosszabb, de még miután meglátogattam Frederick atyát, aki összefoltozott, nem lett enyhébb a fájdalom. És én beteges, keserű módon még örültem is neki, hogy csak ezt éreztem.

Mikor visszaértem sokkal nyugodtabb voltam. Vagy inkább nevezhetném ridegségnek és komorságnak, ami kacagva járta táncát bennem. Tudtam, hogy jól döntöttem, nem volt a dolgon mit meggondolni. Ez a támadás megmutatta, miért is kellett azonnal beszüntetnem azt, amit teszek. Pofonnal ébresztett fel az álmodozásból. Játszadoztam, hülyéskedtem – nevettem. Ez nem volt nekem való. Ostoba módon elfelejtkeztem minden másról. Az árnyoldalról. Magamon jót nevetve csóváltam volna meg legszívesebben a fejemet, lekezelően és utálkozva, amiért ennyire szűk látókörű voltam. Újabb hiba… A bátyám halála óta megfogadtam, hogy soha többé nem lesz ilyen, erre meg… A lakásban még égett a villany, de ezt nem tekintettem semmilyen előjelnek. Elmentek. Ez volt a lényeg, az számított, hogy éreztem az ürességet, amit minden árasztott magából. Tudtam, hogy majd megszokom. Egy kis lökés kellett hozzá, meg jó sok elfoglaltság. Nos… legalábbis reméltem, hogy ismét megszokom.
Aztán valami megváltozott, ahogy meghallottam azt a lágy hangot… Az első gondolat, ami eszembe jutott, az „A francba!” volt. Ezt követte a „Basszus”, majd „A rohadt életbe!”, aztán még pár egyéb dühös káromkodás. Megdöbbentett, hogy itt volt, olyan érzés volt... hát, leginkább, mintha gyomorszájon vágtak volna. Némaságom ellenére azonnal végignéztem rajta, hogy jól van-e és mikor az ütésen kívül nem találtam rajta semmit, egyenlőre megkönnyebbültem. Nem értettem miért maradt, ennek… tényleg nem volt semmi értelme. Nem nagyon fogtam fel mi történt, hogy hogyan repült a karjaimba, hogy miért öleltem magamhoz és miért törölgettem le már szinte reflexből a könnyeit az arcáról. De jó érzés volt. Önző módon húztam magamhoz még közelebb, miközben megnyugtatott a szájából elhangzó szó. Megnyugtatott? Nem. Annál sokkal többet jelentett.
- Én is szeretlek – feleltem halkan, mielőtt magamon erőszakot téve toltam el kissé, mikor meghallottam a másik lány kifakadását. Úgy éreztem magamat, mintha minden egyes szónál, amit kiejtett összébb mennék, de közben örültem is, hogy ismét láthatom. Pedig csak egy pöttöm lányról volt szó, az Istenit! – Nem, én… Szerintem… Azt azért… de… Nem, nem ennyit… Én csak… Azt gondoltam… - próbáltam a szavába vágni, nem sok sikerrel, azonban a vége felé, már ne is akartam, csak hallgattam és néztem. Egy valamiben rémesen igaza volt… Ó, én hülye, hogy elfelejtettem erről! Beszéde közben lopva őt is végigmértem, hogy nem esett-e ennél is nagyobb baja. Savanykás örömmel konstatáltam, hogy nem volt több sebe és ami volt, az is egyenlőre rendben volt. Mikor megakadt a jól megérdemelt és jogos kitörése, összébb húztam a szemöldökömet, majd a rákövetkező pillanatban már tudtam mi lehetett a gond. Egészen elfelejtkeztem magamról, de ahogy emlékeztetett rá, a sajgó fájdalom ismét visszatért belém. Remek…
- Jól vagyok – feleltem szárazon, miközben megpróbált az ágyhoz vonszolni. Egy ideig ellenkeztem és próbáltam mindenféle aggódó kezet eltolni magamtól, egyrészt, mert nem érdekeltem meg és dühített az aggódás, másrészt, mert tényleg jól voltam. Még éltem, nem? De aztán a lábam felmondta a szolgálatot és erőtlenül engedtem a tuszkolásnak. Összeszorított foggal ültem le az ágyra, de nem voltam hajlandó lefeküdni. – Tényleg jól vagyok, nem kell bepánikolni egy kis horzsolástól. – Aztán fájdalmasan felnyögtem, mikor Ann ledöntött az ágyra. Vörös és fehér foltok táncoltak a szemem előtt. Az orvosra, azonban összegyűjtöttem minden erőmet és mindkettőjükre bosszúsan rámorrantam. – Nem kell orvos! Minden a legnagyobb rendben van velem, túl fogom élni, nem fogok elvérezni és minden rosszabb seb már össze van varra. Csak pár nap és rendbe jövök. – Majd hirtelen változtattam a technikámon, ha nem győztem meg őket és a zsebembe nyúltam, mielőtt bármelyikük is cselekedhetett volna. – Rendben, majd én hívok. – De mielőtt ténylegesen megcsináltam volna, sóhajtva leengedtem a kezemet. – Ann, én örülök… - Tess-re néztem. – Nem is tudod mennyire. És neked is örülök… de ez így nem biztonságos. Az a betörő, eléggé tanulságos volt, ráébresztett néhány dologra. Oda kellett volna figyelnem… Jobb lett volna, ha már elmentek, mire visszajövök, így – becsuktam a szememet – sokkal nehezebb. – Lassan, nagyon lassan felnyomtam magamat és bár eltorzult az arcom, nem adtam ki hangot. – Hívok egy taxit. Néhány eléggé befolyásos ember is tudhatja, hogy hol lakom most már. Nem akarom, hogy itt találjon bárki is titeket. – Magyaráztam szemlesütve. Hihetetlen nagy lelkiismeret furdalásom volt a történtek miatt, így, nem tudtam a szemükbe nézni, egyszerűen csak felemeltem a telefont, hogy bepötyögjem a számot.

A lány dohogására csak szomorúan lekonyult a szárnyam és a szám is, de mikor kiéreztem belőle az aggodalmat és a megkönnyebbülést, kicsit megnyugodtam. Bár iszonyúan fájt, mikor rám ugrott, de nem adtam ennek jelét, mert nem akartam, hogy elmenjen… Na, tessék, ezért nem jó, hogy itt voltak! Az egész olyan önzően zavaros lett, egyszerűen megnehezítették a dolgomat!
- Tudom, hogy az vagyok, ne haragudj – motyogtam vissza. A puszi meglepett, nem is kicsit, de csak halványan elmosolyodtam. Egyszerűen imádnivaló volt ez a lány! Tess reakcióját látva a sebek miatt, azonnal eltakartam őket. Nem akartam, hogy még rosszabbul legyen a látványtól, hiszen nem volt olyan vészes, mint ahogy kinézett az egész.
- Hidd, el tényleg jól vagyok, semmi bajom - hazudtam, majd a következő kérdésére nyeltem egyet. – Csak el kellett intéznem néhány tárgyalást, hogy az a férfi, aki megtámadott titeket, még egy kicsit életben maradjon. Megadtam neki az esélyt a menekülésre, de… akikkel kikezdett, meg fogják találni. Nem akarod tudni mikre képesek. A lényeg, hogy megkapja a méltó büntetését, amiért egy ujjal is hozzátok nyúlt. És… még tettem néhány óvintézkedést, hogy engem ne tudjanak megtalálni olyan gyorsan. - Nem szólaltam meg többször, hanem fáradtan lehanyatlottam az ágyra és pihentem pár percet, amíg Tess elküldte Bogyót. Csak némán figyeltem mire kéri Ann-t. A lány utolsó szitkára, már össze sem rezzentem, inkább csak bocsánatkérő szemekkel néztem, ahogy eltrappol a szobából. Tess segítségét csak el halk köszönöm elsuttogásával köszöntem meg. A kérdései bár halk hangon hangzottak el, ez még rosszabb volt, mintha kiabált volna, hiszen csak a keserűség és nem a szemrehányás érződött ki belőle. Felsóhajtottam, majd vettem egy mély levegőt… aztán még egyet… Mondj már valamit az istenit!
- Én… el akartam mondani, de… tartottam tőle, hogy mit fogsz reagálni. Egyszerűen gyáva voltam, ez az igazság, nincs mit szépíteni rajta. Te nem ilyen életet érdemelsz Tess, ez hozzád képest túlságosan piszkos… Ne haragudj… El kellett terelnem a gondolataimat, le kellett kötnöm magamat. Nem akartam a szemedbe nézni ezek után. Nem bírok… - ültem az ágy szélén, könyökömmel a térdemen támaszkodva, miközben lehajtottam a fejemet. Szinte észre sem vettem, mikor érkezett vissza Bogyó (a WC-be tunkolt törülközőkről igyekeztem tudomást sem venni), de azt, ahogy Tess kezei megfagytak, nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Mikor ellépett tőlem, azonnal felpattantam, nem törődtem a fájdalommal, csak a dühvel, ami elöntött.
- Hát nem érted Tess? Tényleg nem érted, hogy sosem fogom megbocsájtani magamnak ezt? Csak azért nem megyek többször fejjel a falnak, mert a lábam miatt nem tudok! Borzasztóan érzem magamat, egyszerűen undorom attól, aminek ki tettelek titeket! Undorodom magamtól! Attól, hogy fájdalmat okoztam, hogy fájdalmat okozok minden döntésemmel! Legszívesebben eltűnnék a Föld színéről! Tudom, hogy csak akkor leszek teljesen nyugodt, ha biztonságban tudlak! Teljesen biztonságban, amit nem egy piti tolvaj mellett fogsz megtalálni! Ezért, akarom, hogy… - felsóhajtva fújtam ki az össze levegőmet és erőtlenül ültem le az ágyra. – Nem érdekes, hagyjuk… - Temettem a kezembe az arcomat és vártam, hogy elhaljanak a léptei, de helyette egy szék csikorgását hallottam, ahogy valaki maga után húzza, aztán megszólalt Bogyó. Még véletlenül sem akartam felnézni, nem is tudtam volna, mert már mindenem sajgott. Azt akartam, hogy megértse, hogy tudja, miért akarom, hogy elmenjen. Nem azért mert nem szeretem! Pont azért! Ó, komolyan mondom, ez rosszabb volt, mint a filmekben… Még akkor sem néztem fel, mikor éreztem, hogy valaki leült mellém, csak akkor szántam rá magamat, hogy felé fordítsam a fejemet, mikor éreztem a bőrömön az apró, kecses ujjait. De nem néztem a szemébe. Nem tudtam. A csókot összeszorított szájjal fogadtam és a lehető legkisebb odaadással viszonoztam. Bár nagyon vágytam az érintésére, mégsem bírtam megbocsájtani magamnak eléggé, hogy teljesen élvezni tudjam a közelségét. Bogyó sokat mondó felszólalására elkaptam a fejemet és a lányra néztem. Bólintottam egy aprót, majd Tess-hez fordultam ismét, mielőtt felálltam volna, hogy kibicegjek a konyhába. Ismét letöröltem az arcáról a könnyeket, direkt a kézfejemmel, mert ott még nem úszott a könnyeiben a bőröm. Szörnyű látvány volt, hogy sírt...
- Kérlek, ne sírj... Majd megbeszéljük – feleltem száraz hangon, majd megpróbálkoztam egy bátorító mosollyal és hüvelyujjammal párszor végigsimítottam az arcán, miközben a tenyerembe vontam. Pár másodperc után felálltam és elindultam a konyha felé. – Átengedsz? – kérdeztem Annabelle-től érzelemmentesen, de nem rosszindulatúan, majd ha megtette, kinyitottam a hűtőt és a mellette lévő pultra támaszkodva egy lábon állva kutattam át, hátha találok valamit. – Szendvics jó lesz? – kérdeztem és ha mindkettejüknek megfelelt, kivettem a sajtot, a paradicsomot, a paprikát, a tojást és a felvágottat, majd elkezdtem felszeletelni őket, mielőtt a megvajazott zsemlébe raktam az összeset, igény szerint. Nem engedtem, hogy átvegyék tőlem, aki megpróbálta, arra sokat mondó pillantást vetettem, szikrázó szemekkel. Muszáj volt lefoglalnom magamat, ráadásul nem is panaszkodhattak, hogy koszos vagy véres lesz az étel, mivel előtte kezet mostam és felhajtottam a szakadt pólóm ujját. Lassú, monoton, kiégett mozdulatokkal dolgoztam, akár egy alvajáró...
- Jó étvágyat! – mondtam, miután az asztalra raktam a kilenc darab szendvicset, ismerve Zöldike étvágyát, de mielőtt nekieshetett volna, még valami eszembe jutott. – Ha kéred, csinálhatok belőle meleg szendvicset is – ajánlottam fel és ha kapva kapott az alkalmon, elindultam ismét vissza a pulthoz. Minden egyes ránehezedésnél éreztem a nyilalló fájdalmat a lábamban és a zsibbadt, kellemetlen nyomást a testem többi részén, de nem érdekelt. Nos… önsanyargató életmódot folytattam, mint mindig. De megérdemeltem.

- Nem, nem jobb, csak vártam a megfelelő alkalmat… Ami ugye sosem létezik – morogtam, ám Tess további kiborulására nem tudtam mit mondani. Egyedül némán, fapofával tűrtem, hogy a fejemhez vágja az igazságokat. Nem szóltam, nem akartam félbeszakítani és tovább vitázni ezen. Ám, ahogy hallgattam, akaratlanul megfogalmazódtak bennem a válaszok, hiszen… Vállalni a következményeket? Pont ezzel akarom vállalni, hogy a kisebbik rosszat választom! Vagy azt hitte, hogy nekem olyan jó szórakozás elküldeni? A koporsós megjegyzésére csak halkan felnyögtem és megmasszíroztam az orrnyergemet, miközben igyekeztem kiűzni a képet a fejemből. Ijedten néztem rá, mikor levegő után kapkodott és pár másodperc után odamentem hozzá ám… Mielőtt bármit is felelni tudtam volna a következő mondataira, amik maróan égették el a még érző pontokat bennem, hátrébb lépett és az ablakhoz ment.
A konyhában még mindig a magam iránt érzett gyűlölet, a lelkiismeret furdalás és az idegtépő tétlenség érzése fojtogatott, amit akárhányszor próbáltam leküzdeni magamról, mindig ismét megjelentek. Tess szavaira nem válaszoltam. Mit válaszolhattam volna? Pillantásomból sem tükröződött semmi, ahogyan az arcomon is a természetellenes nyugodtság vert tanyát. Akárhányszor szólásra nyitottam a számat, a következő pillanatban éreztem, hogy nincs levegőm megszólalni. Bogyó kérdésére csak lapos pillantással néztem át a vállam felett rá, mikor összeszedtem a tányérokat. Visszafordultam, megkapaszkodtam a pultban, miközben a fejem a két vállam közé hanyatlott előre. Felsóhajtottam, aztán…
- A rohadt életbe! – kiáltottam el magamat, miközben teljes erőmből, ököllel belecsaptam az egyik szekrényajtóba. Ha fából lett volna, simán átütöttem volna, de a fém csak sajgó zsibbadást hagyott maga után. Ellöktem magamat, majd minden lépésnél ránduló arccal mentem ki a konyhából. Bogyó mosogatását már csak később vettem észre, de a lefekvésénél sem köszöntem meg.
- Megoldom! – csattant a válaszom a kérdésére a lányra sem nézve, majd becsaptam magam után a vendégszoba ajtaját. Nem a lányra voltam mérges és más esetben soha nem emeltem volna fel a hangomat, ám a mai nap engem is kikészített. Egyedül a szobában égett a villany, a pizsamám egy egyszerű, hosszú szárú tréninggatya volt, abban róttam a köröket. A kislámpa világított, így nem szórt nagy fényt, pont annyit, amennyinél le tudtam mosni a megszáradt vért a testemről. Szépen lassan haladtam fentről lefelé, néha-néha kinyomogattam a lepedőmaradványt, amit egy durva mozdulattal szakítottam le az egyik nappaliban maradtról, miután behoztam magamhoz. Az edényben lévő víz az idő múlásával egyre sötétedett, átvéve a vér színét, de nem mentem ki, hogy kicseréljem tisztára, mert féltem, hogy Ann felébredne a sétálásomra. Helyette csak újra és újra átmostam a helyeket. A kulcscsontomon több horzsolás volt, ám leginkább a vállamon lett még több a számuk, meg az egyik oldalamon. Az egyik vállamon egy hosszú vágás vezetett egészen a hátamig, ahol beleszaladt a jobb szárnyam és a hátam közötti érzékeny területre, ahol a mutáció megkezdődött, hogy onnan továbbhasítva vágjon bele a tollak tövébe. Az ajkam alsó része felszakadt, ahogy a szemöldököm is, de nem volt vészes. A lábaim közül csak a bal volt jobban megterhelve a térdemre és a combomra kapott ütések és vágások miatt, de ez nem azt jelentette, hogy a másik sem fog egy idő után szépen belilulni. De ez mind elhanyagolható volt az oldalamnál kapott mély szúráshoz képest. Megfeszült állkapoccsal szedtem le a kötést, hogy megnézzem a varrást, amit az atya csinált. Mint most is, tökéletes munkát végzett, de aggasztott, hogy a vérzés nem akart elállni, még most sem. Lassan, de szivárgott ki belőle a vörös folyadék. A lepedőből egy újabb maradékot leszakítva tekertem körbe az anyagot a derekam körül, jó szorosan, hátha a nyomás elállítja.
Aztán felsóhajtottam és körülnéztem. Igazándiból pihennem kellett volna, le kellett volna feküdnöm, hátha csak a stressz miatt kezdtem el vérezni, de erre a képtelen ötletre felnevettem magamban. Még, hogy aludni, jó vicc! Az ágy szélén ülve könyököltem a térdemen, miközben az államat az öklömre raktam és úgy meredtem a szoba egyik távoli pontjára, a gondolataimba merülve. Egyre jobban kattogott az agyam, de mindig ugyanott lyukadtam ki: Nem akartam elveszíteni Tess-t. A betegségére vonatkozó beszéde mély ütés volt, még a sebemnél is mélyebb és azt akárhogy akartam volna, nem tudtam bekötni, hogy elálljon a vérzése, egyszerűen… Ujjaimmal megmasszíroztam a homlokomat, majd fáradt szemekkel a komódon lötykölődő véres vízre néztem, végül az órára. Talán most már nem ébresztem fel a lányt – gondoltam és a kezembe véve, elindultam és kinyitottam az ajtót…
Ahol majdnem a fejére ejtettem a kotyvalékot, de még szerencsére időben megálltam. Döbbenten néztem végig a kis várkastélyon, amit maga köré épített, majd a törékeny, összekuporodott, görcsös testtartására esett a pillantásom. Ismét pofon vágott az élet, miközben nem tudtam levenni a kislányról a szememet. Csak egy kislány volt, semmi több. Akit túlságosan korán lökött ki a kényszer a nagybetűs Életbe. Szükség miatt volt ilyen. Túlélő volt, aki jól rejtegette a sebezhető pontjait, de ebben a rettegő pozícióban olyan csupasz lett előttem a lelke… beleláttam és, ami fogadott élve kezdett felemészteni. Nem bírtam tovább. A látvány, az elmúlt nap eseményei és a tudat, hogy én ezt a kislányt akartam kihasználni egy rühes munka miatt, megadta az utolsó lökést. A szemem előtt elhomályosult minden, miközben vonallá préselt szájjal szívtam be mélyen a levegőt. A következő pillanatban nyeltem egy nagyot, visszamentem a szobába, leraktam az edényt, majd lehajoltam a lányhoz. Ha sikerült eléggé halkan és óvatosan megfognom, a karjaimba kaptam, majd az ágyhoz mentem, leraktam és betakartam. Ha felébredt, sietve kezdtem el nyugtatgatni, a megtépázott idegeit.
- Sss, semmi baj, csak én vagyok – suttogtam neki kedvesen. – Gyere be, mert megfázol – azzal elkezdtem felhúzni a karjánál, hogy az ágyhoz vezessem és betakarjam. Lekapcsoltam az ő oldalán világító lámpát, hogy ne süssön a szemébe. Nem érdekelt, hogy félmeztelen voltam és gondolom neki sem ez volt a jelenlegi legnagyobb problémája, így minden ruhafelkapkodás nélkül mentem oda hozzá, hogy szeretetteljesen végigsimítsak a feje búbján, majd adjak rá egy puszit. –Ne haragudj az előbbiért. Aludj... itt vagyok. – Majd ismét elfoglaltam az előbbi helyemet – az ágy végét, térdemen könyökölve, miközben vigyáztam, hogy a szárnyammal se érjek hozzá az ágyban fekvő lányhoz. Kint még sötét volt, de tudtam, hogy már csak pár óra lehetett a napfelkeltéig. Folytattam, amit elkezdtem. Mereven néztem a szoba egyik távoli pontjára.

A hihetetlenül fontos bambulásomból a lány mocorgása ébresztett fel. Fáradt, lapos pillantással néztem, ahogy a kis pukli átfolyik hozzám, majd nekem dől, mint valami védtelen kis koala. Érdeklődve figyeltem, amikor az egyik kezével elkezdett a levegőben tapogatózni, majd kíváncsiságom miatt, laza karral hagytam, hogy tegye, amit tenni akart. Elmosolyodtam a cselekedetén és még akkor is ott maradt az arcomon az a halvány vigyor, miután letette a kis teste mellé a karomat. Halványan, de mosolyogtam. A melegség és a szeretet, pedig óvatos formában bontakozott ki bennem, először azóta, hogy Tess elment. Alig hallottam mit mondott, így jobban elkezdtem figyelni és mikor értelmet nyertek a szavai, még szélesebb lett a mosolyom egy pillanatra és az előbb birtokba vett kezemmel elkezdtem magamtól simogatni a fejét, úgy, ahogy az előbb ő tette. Lassan, ütemesen, nyugtatóan. Leginkább egy békés kiscicára emlékeztetett. Egy eddig kóbor, de most már felkarolt kölyökmacskára. Száz százalékig biztos voltam egy valamiben - a történtek után nem tudtam elereszteni. Fontos lett számomra. A sok szemét között egy kincs... Ki gondolta volna, hogy egy ilyen mutánst találok az utcán!
- Tudom – feleltem halkan suttogva, de már nem voltam benne biztos, hogy hallja, amit mondok. – Tudom Bogyó...
…
Nem aludtam túl sokat… Nagyjából semmit. Miután Bogyó mély álomba merült, körülnéztem, hogy mit lehetne elpakolni vagy helyére tenni, de a két lány szinte minden gondolatelterelő munkát elvégzett, így hát visszamentem és az ágy szélén az oldalamra feküdve vártam, hogy végre eljöjjön a reggel. A vérzés elállt, pedig a kötésemre is gyakran odakaptam a tekintetemet. Már épp elmosódtak volna a hangok, a való és a hamis kezdte elveszteni az elválasztó falat egymás között, mikor Bogyó megmozdult mögöttem és ismét kipattantak a szemeim. Biztos voltam benne, hogy hatalmas karikák vannak alatta és tiszta véreres, de ahelyett, hogy hagytam volna a fenébe az egészet és aludtam volna, felkeltem és kimentem a szobából. Miközben Bogyó a fürdőben volt, azonnal felhívtam a takarítónőt, hogy előbbre hozassam a havi idelátogatását. Beszélgetés közben a folyosón jártam fel és alá, még mindig pizsamában, igyekezve figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Bogyónak csak intettem egyet, mikor elhaladt mellettem a párnáival, majd miután letettem a telefont, a konyhába mentem és bekaptam egyszerre két fájdalomcsillapítót egy pohár vízzel. Ahogy teltek a percek, egyre inkább éreztem a hatását és egyre inkább enyhült a fájdalom.
- Ma pihenünk – jelentettem ki, miután bólintottam egy aprót a köszönetére. - Leellenőrzöm a sebeidet, ha akarsz közben tévét is nézhetünk. Te választhatod ki, hogy mit – ajánlottam fel. Tisztában voltam vele, hogy a tegnapi dolog eléggé megviselte, így hát, képes voltam bármit bevetni, hogy lenyugodjon. - Aztán meg fog jönni Lily a ruhákkal… Ha még tényleg meg akarod csinálni, akkor az utána következő órákban átnézed a vendéglistát, a fontosabb embereket és a hely térképét – néztem rá jelentőségteljesen a ha szócskánál, aztán ha kért töltöttem neki és magamnak is egy-egy pohár narancslevet. – Reggelit? Csak salátával tudok szolgálni, sajnálom – mondtam és ha kért, lassan elkezdtem készíteni egy adagot, majd ha kész volt, a kezébe nyomtam. Miután megreggelizett a válaszától függően vagy a nappaliba vagy a tv szobába vettem az irányt, hogy a kanapén törökülésben elhelyezkedve kezdjem el átvizsgálni a sebeit. - Melyik fáj a legjobban? - kérdeztem és azokat, egy előbb megszerzett, nyugtató hatású kenőccsel, szépen lassan lekezeltem, majd beragasztottam őket ragtapasszal. Közben a kezébe adtam a távirányítót, hogy tegyen, amit jónak lát.

Nem emlékeztem, hogy mondtam volna valamit vagy csak egy bólintással tudtam volna le azt, hogy még mindig benne volt a dologban. Pedig nagyra értékeltem, de míg nekem leginkább a gondolataim lekötéséhez kellett, neki a pénz miatt lett volna rá szüksége. Nem gondoltam volna, hogy az ő fejében olyan sok dolgot zavart volna össze a kis jelenetem Tess-szel. A munkáért jött, el fogja végezni -pont. Csak még jobban megijedt és már úgy érezte itt sincs biztonságban, gondoltam, miközben a salátát raktam össze…
Majd a sebeit ápolva, még mindig a gondolataimba voltam merülve. És emiatt jelen helyzetben hihetetlenül értékeltem azt, hogy Bogyó sem kérdezősködött. Bár nyomott volt a hangulat, miközben óvatosan kentem be a bőrét a lapockájának fölső részénél, mégis volt benne valami furcsán családias, nyugodt és álmos. Lassan és óvatosan kezeltem a lányt, minden egyes ragtapaszolás egy-egy bocsánatkérés volt tőlem. Sosem érdekelt, hogy mások mit mondanak. Sosem kellettek a mély, lelki kapcsolatok, ami miatt csak kihasználják az embert, de Bogyó kedvességétől és a megtört lelkivilágom Tess miatt, olyan szánalmasan vágyott arra, hogy valaki legyen a közelében, hogy az egyszerűen sajnálni való volt. Azonnal visszahúztam a kezemet, mikor hátra fordult a lány. Kíváncsian néztem rá az első pillanatban, aztán a képernyőre esett a pillantásom. Halványan, de kedvesen mosolyodtam el, miközben a pillantásom ott ragadt Superman-en. Máskor oly sok mindent tudtam volna mondani Superman-ről és a mutánsok megjelenésének kapcsolatáról, de most… Bólintottam egy aprót és a kezem az ölembe hull, csakúgy, ahogy az említett szárnyaim is lazábban hullottak a támlára és kiterítve a tollakat folytak szét, lefelé az ülő részre.
- Ha ennyire tetszik, talán egyszer téged is elviszlek egy levegőtúrára – feleltem végül színtelen hangon, mielőtt megbökdösött volna és felkaptam volna a fejemet. A kérdése megdöbbentett, valamennyire visszazökkentett a való életbe, hiszen pont ezen gondolkoztam egész este, de csak bocsánatkérően elmosolyodtam.
- Ennyire látszik rajtam? – kérdeztem vissza. Az újabb kérdésére olyan furcsa érzés hajtott az uralma alá és miután az együtt röpülő szerelmesekre néztem, nem bírtam tovább. Magamhoz húztam és megöleltem. Olyan jó volt az egész lány, olyan ártatlanul jószívű és kedves… - Sosem találkoztam még olyannal, aki ennyire önmaga tudott maradni, miután olyan sorsra jutott, mint te. Bogyó, köszönöm… Nem is kellene törődnöd velünk, mégis azt teszed és ez annyira tiszta. Sokat jelent nekem. – Most jól esett a közelsége és nagyon reméltem, hogy nem húzza el magát. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy nem engedtem volna el azonnal, de egyszerűen szükségem volt a mozdulatra, hogy feltöltődjek energiával. Tényleg úgy viselkedett, mint egy apró húg. Miután elengedtem, hátradőltem, majd az egyik kezemet invitálóan felemeltem és ránéztem, hogy ha akar, bújjon ide. Most jó pár óráig nem akartam még elmenni, hiszen meg kellett várni a takarítónőt és Lily-t is. Ráadásul a sebeimnek is jót tett, ha nem mozgok olyan sokat. A választásától függetlenül ültem ott tovább, miközben a tekintetemet a villogó képernyőre szegeztem.
- Most már jobban vagy az estéhez képest? – kérdeztem meg, majd miután válaszolt, pár perc némaság után jött egy következő kérdés. – Eddig hogyan élted túl kint? Mármint olyan fiatalon, mikor kitettek, nem lehetett egyszerű. És mi a helyzet az árvaházzal, miért nem mentél azonnal oda? - Tényleg érdekelt a felelete, hiszen elképzelésem sem volt, hogy... nos, hogy egy lány, hogyan úszhatta meg ilyen kevés sérüléssel és hát... ártatlanul. Voltak nekem is tapasztalataim arról az életről, hiszen jó sokáig én is ott tettem, amit tennem kellett, de egy lány szemszögéből talán még kegyetlenebb lehetett az egész.

A repüléshez kapcsolódó aggályait egy-két mondattal reméltem, azonnal eloszlatom, hiszen könnyedén elbírtam még valakit, a szárnyaim erősek voltak és sokat segített a felszálló levegő, amit már egyre többször és többször találtam meg a gyakorlás miatt, szóval amiatt, hogy nem bírom el (főleg őt és a csont sovány testét), nem kellett aggódnia.
- Lehet, hogy így látod, de az én szemszögemből, pedig szinte semmit nem jelentett. Tényleg nem jelent sokat. Olyan érveket hoztál fel, amik igazak voltak. Meg kellett tanulnod valamennyire úrinőhöz viselkedni és kellett egy hely, ahol fel tudlak készíteni erre…. – feleltem a szabadkozására. Mikor kikapcsolódott a tévé és láttam a rideg tekintetét, már akkor tudtam, hogy valami baj van. Némán hallgattam, az erősödő hangszínéhez igazodva, pedig egyenes arányosságban feszült meg a szárnyam és kapaszkodtam bele a térdem melletti kanapérészbe. Összezsugorodtam és közben a feszültség mellett éreztem, hogy nem most kellett volna megemlítenem a dolgot. Mindegy mit hittem a lány kirohanásán már nem változtatott, mintha egy beforrt vagy leragasztott, mélyre eltűnt sebet hoztam volna a felszínre és téptem volna fel azzal a pár szóval. A nagyját megértettem. De ha én adtam volna elő, a fájdalom nagy része eltűnt volna. A hevessége hidegségbe csapott volna át, a düh, pedig száraz megvetéssé. Távoli emlék volt már nekem csak – neki új. Túlságosan új és ahogy hallgattam, tudtam, hogy túlságosan gyors is. Az egész lány, az elinduló könnyeivel ismét sebezhetővé vált. Mintha egy felnőtt ember, a kiskorában elszenvedett sérüléseit, dühét, gúnyát adta volna ki, csakhogy az, aki a képzeletemben felnőtt ember volt, az a való életben egy ijedt kislány. Egy gyerek, aki erőszakot téve magán küzdötte fel magát a felnőttek rideg világába. A kanapén tompán puffant a távirányító, miközben ordítozott, majd onnan leesett a földre. A tárgyról ismét a lányra kaptam a tekintetemet, de nem szólaltam addig, amíg el nem kezdett sírni. Nem akartam hozzá érni. Egyenlőre nem. Hátrahajtottam a fejemet és becsuktam pár percre a szememet, hogy nekikészüljek a feladathoz. Iszonyatosan fáradt voltam, ráadásul a végtagjaim is sajogtam. Sok vért vesztettem és nem tudtam, hogy az újabb harchelyzettől, ami itt kialakult, nem fogok-e még többet veszteni. Nem aludtam semmit, a fejem lüktetett, ráadásul állandóan Tess-en járt a fejem, hogy mennyire elrontottam… Beletörődötten sóhajtottam fel, majd megembereltem magamat, felemeltem a fejemet és óvatosan megsimogattam a lány fejét, ha hagyta.
- De hiszen már itt vagyok veled – szólaltam meg nagy nehezen. – Lehet, hogy egy senkinek hiszed magad, de azt akarom, hogy tudd az én szempontomból is, hogyan látlak téged. Annabelle én szinte senkiben sem bízok. Nem tudok, ezt tanultam meg, ezt verte belém az élet, ahogy beléd is. Lélekben üres vagyok, ahogy a szívem is csak muszájból dobog. Lehet, akármennyi pénzem, lehetek akármennyire agyafúrt, hogy átvágjam az embereket és hasznot húzzak belőlük, de ez csak a máz. Robotként működök. Érzelemmentes valakiként. Nem voltam senki. Ellenben te, kicsi lány, tele vagy szívvel. Fájdalommal is, de szívvel még inkább. Erősebb vagy mint én. Jobb. Megértem a fájdalmadat, de te ahelyett, hogy kiégtél volna, még makacsabbul küzdöttél… És ez megfogott. Azt a pár napot, amióta itt vagy nem csak a várt haszon miatt éltem meg örömmel és szinte játszva, hanem miattad is. Tudod, mi az egyetlen egy nagy bajod? Hogy túl jó vagy oda ki az utcára… Lehet, hogy semmiségnek éled meg azt, amit tőled kaptam, de amit adtál az sokkal több, mint amit én adhatok. De nem fizikailag helyeztél biztonságba Ann, hanem lelkileg. Persze Tess-szel együtt. Nagyon csábító volt az ő és a te közvetlen jóindulatod is, olyan régen kaptam már belőle, hogy el is felejtettem milyen… Lehet, hogy csak egy-két napja ismerlek, de mégis volt ahhoz elég tehetséged, hogy újra értelmes legyen ez az egész.
- És, ha azt hiszed, hogy ezek után csak úgy ismét visszadoblak az utcára, egy köteg pénzzel a markodban, hogy tessék, csinálj, amit akarsz, boldogulj, rosszul hiszed. Pár órája még talán ezt tettem volna. El akartam lökni azt, amit tőled kaptam és Tess-től, de… gondolkoztam és rájöttem, hogy hibáztam. Tess-szel is és veled is. Én akartalak kihasználni. Most gondoltam bele, mekkora kegyetlenség is volt elhúzni előtted a tökéletes, biztonságos élet illúzióját, hogy aztán széttörjem.
- De mondok én neked valamit. Nem fogom széttörni. Te csak egy kislány vagy Ann, egyre fontosabb kislány az életemben. Soha, a büdös életben nem hittem, hogy egyszer ennyire őszinte leszek valakihez, de te és Tess képesek voltatok kihozni ezt belőlem. Nem fogom széttörni – ismételtem, halkan, rekedtesen beszélve. – Ha akarsz, itt maradhatsz velem. Nem vagy kolonc a nyakamon Bogyó… Nem kell félned – simogattam ismét meg. – Nem akarom, nem engedem, hogy többé féljed kelljen valamitől is. Csak engedd, hogy segítsek.

Végre valamennyire összeszedte magát, mikor felült, amit megkönnyebbülve fogadtam. A kezem esetlenül hullt le, ahogy elengedte, de nem az erőtlenségtől, hanem attól a hatalmas nagy érdektelenségtől, amit magam felé tanúsítottam. Ritkán pislogtam. Lassan. Hallgattam. A szememből nem lehetett kiolvasni semmit, ahogy arcmimikámból sem. Hiszen nem volt rajta semmi… Nekem Bogyó mindig kislányként jutott eszembe a tagadása ellenére is. Pedig tényleg nő volt már, abból sem a legrondább fajta, ha levakartuk az arcáról a sok mocskot. Megráztam a fejemet és sóhajtottam egyet.
- Ez nem a baj vagy nem baj kérdése Bogyó. Nem okoztál bajt… Én csak megkérdeztem. Nem kell törvényesnek lennie, hiszen – gúnyosan felhorkantam – nem akarok a gyámapád lenni vagy ilyesmi, ilyen eszembe sem jutott. Sokkal jobban tetszik a nagytestvér titulus, ha azt akarod. De megnyugtatna, ha a közelemben maradnál. Hagyjuk, a ki kinek tartozik maszlagot, mostantól nem érdekel. Bocsánatot kértem és százszor is képes vagyok megtenni érted, pedig általában nem jellemző rám. Ám… ha tudnám, hogy ha baj van, azonnal segíthetek… Nos… a lényeg az, hogy bárhogy döntesz, nem fogsz visszamenni az utcára. A te döntésed mit csinálsz ezek után, azonban bármikor visszajöhetsz ide… - A fejem hátrahanyatlott és jólesően csuktam be a szemeimet pár másodperce. Aztán kinyitottam és a szemem sarkából megláttam azt a tekintetet. A szemem összeszűkült.
- Ne nézz így rám! – sziszegtem halkan és visszafogott, figyelmeztető dühvel. Rühelltem az ilyen pillantást, ebben benne volt minden, amit egész életemben kerültem. Ha csak egy elém tartott maszkomra szegezte volna ezeket a tekinteteket nevetve tűrtem volna… ám rám… Többet nem reagáltam a pillantásra, csak a plafonra szegeztem a sajátomat. Az állkapcsom megfeszült, miközben beszélt, de nem mozdultam meg. Arra vágytam, hogy befejezze… Csak fejezze be…
- Nem attól válsz feltétlenül erőssé, amiről azt hiszed, hogy az lettem – jelentettem ki szárazan az ítéletemet magamról, mint végszó. De aztán rájöttem, hogy nem mondtam ki, csak gondoltam a szavakat magamban. A némaság volt a legjobb… Nem akartam ezzel, a magamról szóló témával foglalkozni. Feldühített és egyben még erősebbé tette a hányingert. Nem kellett a szánakozás. Nem kellett a szánakozása nekem. Nem kellett a szánakozás senkitől sem.
- A Xavier? – kérdeztem vissza, bár a szavaimból érezhető volt, hogy költői kérdésről volt szó, miközben még mindig a plafont bámultam. Ahol neveletlen mutánskölyköket szednek össze, hogy ideggyenge, vérszomjas tanárok tanítsák őket? Ahol furcsa hacukában képzik ki a magánhadseregüket és játszanak önkéntes világmegmentősdit? Szarkasztikus gondolataimat megtartottam magamnak. Nem az ő hibája volt, hogy sosem tartottam sokra az ilyeneket, nem kellett róla tudnia. Ráadásul a nemrég történtek is hozzáadtak a hangulatomhoz egy adagnyi gyűlöletérzést mindennel szemben. De valamit mondanom kellett volna, nem? A lány várakozó arcára néztem, majd ismét felsóhajtottam. – Nézd… - de mielőtt befejezhettem volna, csengettek. Az ajtó felé kaptam a fejemet, aztán fáradtan ránéztem a lányra. – Ez biztosan a takarítónő lesz… - Ha jól emlékeztem, valami Rita volt a neve… Na, mindegy, mindjárt ki kellett derülnie. Összeszorított szájjal felálltam, majd miközben elmentem a lány mellett nyugtatólag rátettem a vállára a kezemet pár pillanatig.
Tényleg a takarítónő volt az – állapítottam meg, miután egy lepedőbe csavartam magamat, hogy eltüntessem a mutánsságom jegyeit. És igen, tényleg Rita volt… vagyis hát, ezen megszólításra nem javított ki és nem kezdett felháborodott ócsárolásba. Miután tett egy kört a lakásban, egyetlen perce sem volt tovább ezen rágódni, hiszen azonnal nekikezdett a lakás széppé tételéhez. A legnagyobb dolga leginkább a fürdőben volt, így miközben ő ott foglalatoskodott egy pillanatra visszamentem a vendégszobába, majd csatlakoztam Bogyóhoz.
- Nézd, mivel nem tudom mennyi időnk lesz az indulás előtt, így most szeretnék már nekikezdeni valaminek. Szeretném, ha nem csak menekülni tanulnál meg, hanem védekezni is. – A kezemben tartott kés egyszerű volt, a nyele sötét fából készült és tökéletesen kézbe illett a lesimított szélekkel, míg a nyélhez képest kissé hosszabb acélötvözete, pedig vékony és éles penge volt az egyik oldalon. Nem tartalmazott semmi recét vagy egyéb pluszt, sima konyhakésnek is elment volna, de sokkal élesebb és kézbe illőbb volt. Mármint női kézbe illőbb. Nem volt hatalmas a súlya és gyorsan lehetett forgatni. Egy aprányit feldobtam a tenyeremben, hogy hirtelen a veszélyesebb végére fogjak rá és a nyele a lány felé nézzek. Úgy tartottam neki, hogy vegye el, miközben tovább beszéltem. – A partin nem biztos, hogy állandóan melletted tudok maradni, lehet, hogy balul sül el néhány dolog. Erre kicsi az esély, de szeretném, ha nem lennél fegyvertelen. Tudod nagyjából hogyan kell használni?

A lány reakciója nem lepett meg és csak egy fáradt sóhaj hagyta el a számat (ismét), miközben hagytam, hogy rájöjjön arra, hogy nem akarok neki rosszat. Pedig olyan szépen és lassan húztam elő, ahogy azt egy ilyen helyzetben tehette volna mindenki. Ahogy a fegyverhez állt, egyáltalán nem tetszett. Vagyis legelőször megdöbbentett, mégis miért ilyen idegen neki egy fegyver kézbe vétele, aztán feldühített a felkészületlensége a kinti élettel szemben. Bár mentségére legyen mondva, sokkal tovább élt, így mint én. Tudhatott valamit kés nélkül is. Viszont a mostani helyzet egészen más volt.
- Sznobot mondtam volna? Ó, igen – léptem közelebb hozzá, hogy eligazítsam az ujjait a késen. – A világ legegoistább bandája, akik tisztában vannak vele, hogy milyen értékeket rejtegetnek. Akiknek semmibe sem kerül bevetni minden fegyvert az értékeik megvédésére, főleg, ha ijedtedben kiderül, hogy mutáns vagy. Nem fognak kockáztatni. Ezek cápák és a veszélyesebb fajtából, mert ha megtámadod, hiába éreznek félelmet a mutánsságod miatt, védekezésként támadni fog. Komoly kapcsolataik vannak, az őrség talán még arra is engedélyt kapott, hogy bármi áron akadályozzon meg egy lopást. Ők nem fogják bepiszkolni a kisujjukat, de a vérebeik igen. – Megmutattam neki egy másik fogást, amit leginkább védekezéshez tudott használni. A kés hegye a könyöke felé nézett. – Szóval igen… Bárki neked ugrana. És ahogy ők, én sem akarok kockáztatni – paskoltam meg a kést fogó ujjait. Ha túl szorosan fogta volna esetleg túlságosan lazán, azonnal kijavítottam, majd mögé álltam, a válla felett átnyúltam, a tenyerembe fogtam a kezét és megkértem, hogy engedje el magát, egészen annyira, hogy tudjam irányítani a kés útját, de azért érezze az izmaiban a mozdulatot. Nem sok vágást és szúrást mutattam, de azoknak épp elegendőnek kellett lenniük egy esetleges támadáskor. Majd pár ütést is bemutattam neki a kés nyelével, hogy ha nincs életveszélyben, használja a fejen, hogy az ellenség elkábuljon. Alap mozdulatok voltak, a de a megfelelő gyorsasággal és adrenalinnal a vérben, biztosra vettem, hogy ezek is ha teljesen védelmet nem, de legalább biztonságérzetet adnak a lánynak. Nem éreztem túl soknak azt a háromnegyed órát, amit azzal töltöttem, hogy a mozdulatain, a testtartásán és a lépésein javítgattam, de éppen elég volt ahhoz, hogy Rita befejezze a fürdő takarítását és ismét megszólaljon a csengő. Lily most is teljes energia bevetéssel rohamozta meg a szobát, majd mikor meglátta a lány és az én sebeimet, borzadt pár sort, végül egy „Nem is akarom tudni”-val lezárta a dolgot. Hálást voltam érte... Ám... Az idegeim a pattanásig feszültek egészen idáig. Nem bírtam tovább…
- Elmegyek pár órára. Tess-hez – néztem Bogyó szemébe jelentőségteljesen, majd egy csibészes félmosolyt erőltettem magamra. Felborzoltam a haját, figyelmen kívül hagyva Lee felháborodását azzal kapcsolatban, hogy épp most rontottam el az alapanyagot. – Sietek vissza – mondtam még búcsúzóul. – Ha bármi baj van, azonnal szólj, nálam lesz a telefon, a vonalasról tudod hívni, felírtam mellé a számom. De tudom, hogy nem lesz. Lee vigyázni fog rád – pillantottam a hiperaktív lányra, aki idegesen hessegetett el, hogy minél hamarabb visszajöhessek és engem is kezelésbe vehessen. Ha Bogyónak nem volt semmi baja, még vetettem rá egy biztató pillantást, majd a nappali sarkába léptem, szélesre tártam az ablakot és kitárva a szárnyaimat kiugrottam…
Lily fejcsóválva nézegette hol erről, hol arról a lányt, majd felsóhajtott és megmasszírozta a halántékát.
- Rendben… zúzódások és hegek… alapozó, ráadásul jó sok… Nem fogja irritálni a bőrt, vagy ha mégis, leragasztjuk valami láthatatlannal és azt alapozzuk be. Mit szólsz? Amit a ruha nem takar… Igen, igen – mormolt magában, miközben elővette a varázsládikóját, amiben szinte minden megtalálható volt, még annak ellenére is, hogy mikor Tibu hívta, még egyáltalán nem volt szó sebek eltüntetéséről. – A hajaddal majd utána kezdünk valamit, aztán valami visszafogott smink… Nem, ez nem jó… - emelt fel pár színt a lány arcához, a csuklójára húzott pár csíkot, majd összevetette a ruha színével. Végül jó sok fejcsóválás, hümmögés után csak kész lett a végeredmény… Persze, ha Bogyó hagyta magát.
Pont addigra, mikor halálsápadtan a vérveszteségtől, de egy hatalmas, ostoba vigyorral az arcomon megkapaszkodtam az ablakkeretben és egy rántással beljebb tessékeltem magamat. Az idétlen vigyor, mikor megláttam a nekem háttal álló karcsú, törékeny teremtést, azonnal lelohadt az arcomról, a helyén csak egy megdöbbent ábrázatot hagyva. Tetőtől talpig végigmértem és tettem egy bizonytalan lépést feléjük.
- Váó… - csúszott ki önkéntelenül a számon, mire Lily kikukkantott Bogyó mögül, sunyin elmosolyodott, miközben a fölső szemhéja az elégedettségtől ereszkedett lejjebb, mialatt továbbélvezte a döbbenetemet. Ha kellett, akkor a vállánál fordított egy gyorsat Bogyón, hogy velem szemben legyen. Ha nem és a lány magától fordult meg… Hát, ugyanaz lett a végeredmény. Még inkább megnyúlt az arcom, az állam leesett és a tekintetemben a csodálat, a büszkeség és a megrökönyödöttség vegyítése kavargott. – Ki vagy és mit csináltál azzal a kis koszmóval, aki a Bogyó névre hallgat? – persze máskor sokkal elegánsabb megoldást választottam volna, de a Tess-szel töltött (3-4 óra) idő teljesen elvette az eszemet… Khm… enyhén fogalmazva.