Brooklyni Botanikus Kert

Nem értem miért lennék meghúzatva. Egész egyszerű dolgot kértem.
- Áh! Szóval kicsit szégyenlős vagy. - vonom le viselkedéséből a következtetést.
- De igen, van terem is meg iskola is. De nem az enyém. Csak oktató vagyok ott. - pontosítok.
Ha Kara fel is áll, akkor is fel kell néznie rám. Hiszen két méteres vagyok, ő meg csak egy átlagosan magas lány. Szegény nyaka!
- Nem hangokra gondoltam butus! Hanem arra, hogy az ember teljesítő képességét gyakran nem fizikai tűrőképessége győzi le, hanem a saját elméje. Hogy túl korán feladja. - magyarázom meg, hogy mire is gondoltam.
- És igazad van. Nem itt kellene gyakorolni. - kezembe kapom hátizsákomat és elkezdek kotorászni benne.
- Tessék! - nyújtok át egy kártyán, melyen rajta van annak a karate iskolának a címe, ahol oktatok.
- Itt megtalálsz.

Körbeforgattam szemeim és fáradtan dörzsöltem meg halántékom, majd felnéztem Alfra. Idegesítő tud lenni, ha valakire még így is kénytelen vagy felnézni, de ezen segít, ha pár lépést hátrálsz, mint ahogy én jelenleg tettem, miután elvettem tőle a névjegyet és végigfuttattam szemem a sorokon, majd zsebre vágtam azt. Remélem nem fogom benne felejteni a következő mosás alkalmával...
- Nem vagyok szégyenlős... Csak nem szeretem produkálni magam, főleg nem közönség előtt. - vontam meg a vállam dacosan - különben sem öltöztem annak megfelelően, hogy nekilássak testnevelésórásdit játszani. De örülök, hogy te is így látod. - mosolyodtam el megkönnyebbülten, nem mintha beadtam volna a derekam, de azt sem szeretem, ha nyaggatnak.

Kezdtem magam kényelmetlenül érezni itt egy fa alatt állva tétlenül, zsebre dugott kézzel és nem tudtam mi újat mondhatnék az előttem állónak.
- Ööö... Akkor merre tovább? Gondolom már nem akarsz visszaülni. Esetleg, ha már így összefutottunk és itt vagyunk körbejárhatnánk a kertet. Az is felér egy erőnléti edzéssel. - Legalább is nálam az utóbbi időben ez volt a maximum, amit mozgás terén megtettem, no meg néha alkalomadtán a futás a busz után...

Hát igen. A lányok mind apró termetűek. Nem is igazán tudom komolyan venni őket. Csak Chloenak köszönhetem, hogy még sem vagyok bunkó. De az álmom még mindig egy olyan lány, aki felér hozzám...
De most nem az álmodozásnak van itt az ideje! Figyelnem kell Karára, hogy mit mond.
- Egyenlőre nem is gond ha nem produkálod maga közönség előtt. De az edzőteremben a többi tanulóval együtt kell majd. És az övvizsgákon is. Már ha eljutsz odáig. - forgatom körbe szemeimet, kifejezve kétségeimet.
- Igen. Sétálhatunk egyet... - bólintok rá az ötletre. Felkapom a pokrócot, jól kirázom, majd összehajtom. Felkötöm hátizsákom, amit felkapok hátamra.
- Akkor induljunk. Arra láttam egy tulipán kertet. Azokban nincs tüske. - mosolygok le Karára, vissza utal találkozásunk mementóját adó tüskés növényzetre.

Beszélgetésünk során egyre inkább úgy éreztem, hogy egyik tüskebokorból a másikba keveredtem, bár utóbbit egyre kellemetlenebbnek éreztem, de megjegyzését hallva úgy döntöttem már csak azért sem adom fel. Arcmimikáját utánozva néztem rá egy kicsit eltúlozva a szemforgatást, miközben mellette haladtam.
- Látom nem sokat nézel ki belőlem. Vagy esetleg hasonló játékokkal próbálsz ösztökélni arra. hogy mégse adjam fel? - torpantam meg egy pillanatra és jobban belegondoltam. Lehet, hogy tényleg szándékosan teszi ezt? Összeszűkült tekintettel néztem Alf után, majd megvontam a vállam és megszaporáztam lépteim, hogy képes legyek lépést tartani vele.
- Miért pont tulipánok? Azok olyan... egyszerűek. Nem mintha bármi bajom lenne velük, de ha már ennyi egzotikus növény van itt, nem lenn érdekesebb azokat megnézni? Arra van egy tavacska és ha jól emlékszem a parton padok is vannak. - mutattam az ellenkező irányba, mint amerre elindulunk.

Mintha kiakarna gúnyolni. Jól van, engem nem zavar. Ha jól esik neki. Legalább addig sem faggat.
- Az oktatónak ösztökélnie kell a tanítványát. Hogy miképpen teszi, az már rá tartozik. És bármit is nézek most ki belőled nem jelenti azt, hogy nem fog változni. - halványan somolygok úgy, hogy a lemaradt Kara ne lássa arcomat.
- Biztos azért, mert ezek voltak legközelebb. Mellesleg a fekete tulipán az igenis nem egyszerű! De ha te annyira szereted a tavat, hát menjünk arra! Talán még a vizen is sétálsz egyet egzotikus tavirózsák után kajtatva. - hangosan felnevetek. Igen, talán bántóak szavaim, de ez a lány valahogy csak így tud beszélgetni. És Chloenak hála mára már van bennem annyi bátorság, hogy vissza merjek szólni.

Csendben lépkedtem a mozaikként kirakott köveken és azokat bámultam. Nem volt már kedvem újabb megjegyzést tenni Alf beszólására, így inkább figyelmen kívül hagytam. Azt szokták mondani, hogy okos enged...
- Szóval mióta is foglalatoskodsz oktatóként? - kérdeztem elterelve figyelmem a kikívánkozó szavakról, miközben lépteim gyors ütemben váltották egymást, hogy Alf hosszú lépései mellett ne maradjak le. Néha nem igazán jött össze, amikor egy-egy szebb fát vagy virágot megpillantottam, lelassítottam, megcsodálni azt. Talán hozhattam volna magammal fényképezőgépet, hogy megörökíthessem ezt a csodát, így viszont be kellett érnem futó pillantásokkal.
- Remélem azért nem fogod a szuszt is kiverni belőlem a mai nap után, ha netán mégis felkeresnélek majd az iskolában. - mosolyodtam el szélesen Alfra tekintve, ahogy közeledtünk a tavacska felé. Gonosz gondolataim támadtak, melyek a körül forogtak, hogy az imént beszólása után mennyire jól esne, ha őt küldeném a tavacskába egzotikus növényeket kutatni... Szinte megelevenedett előttem a kép, melynek hatására szórakozott mosoly játszott ajkamon.

Fura most a csend, hogy Kara nem beszél. Lehet csak az izgalom váltotta ki belőle az előbb is. Mindegy, addig örülök, amíg csend van. Nem tartott sokáig.
- Úgy nagyjából egy éve szereztem meg az oktatói képessítést. Ez feltétele is volt, hogy új arany sráffal gazdagodjék fekete övem. De csak mióta New Yorkba költöztem azóta van önálló csoportom. Épp kezdők. - válaszoltam Kara kérdésére.
- És te mit is mondtál, mivel is foglalkozol? - kérdezek vissza hiszen nem emlékszem, hogy mit mondott. Lehet nem is mondott semmit.
Nem vagyok olyan gonosz, hogy hátra hagyjam, mikor ő megáll megnézni egy-egy szebb növényt. Megállok én is, egykedvűen tekintek rá, várva, mikor indul tovább.
- Azt sosem. Ahhoz az én szintemre kell feledzened magadat. Csak a saját szinteden lévőkkel küzdhetsz meg. Ez a szabály. - okosítom fel Karát, hogy ez nem holmi box, ahol bárki bárkinek nekimehet. Nem is beszélve az erkölcsi kódexről.
A tavacska lassan feltűnik. Megállok a partján. Előre hajolok, épp csak annyira, hogy lássam magamat a víz tükrében. És Karát, ezt a csípős nyelvű csinos lányt.

Ahogy a tavacska fölé hajol Alf közelebb lépve szemlélem meg én is tükörképem, majd egy hirtelen mozdulattal pöccintem meg hátulról, mindek hatására a férfi óriási kapálódzások közepette zuhan a kis tavacskába, zavarossá téve az iménti tükörképet. Prüszkölve és dühtől eltorzult arccal néz ki rám a partra, miközben én gúnyos mosollyal az arcomon nézek le rá…

Persze mindez megmaradt kusza elmém játékának, hiszen volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ha képes lennék véghezvinni eme gaz tettet, amiről szintén voltak kétségeim, abban az esetben én magam sem úsznám meg szárazon. Szó szerint. Azért már maga a gondolat is igen szórakoztatott, melyekből Alf szavai vontak ki.
- Nem mondtam mivel foglalkozom. – válaszoltam és evvel le is zártam ezt a témát ennyivel, elvégre nem kell sokat tudnia rólam. Inkább a másik témában aktivizáltam magam válaszadással.
- Már csak ezért is megéri majd a jövőben felküzdenem magam a te szintedre. – ültem le jókedvűen mosolyogva egy közeli padra, melyről tökéletes kilátás volt a tavacska kis világára és a háttérben lemenő napra. Színtiszta romantika... Szállt el iménti jókedvem és húztam el a számat.

Hát igen. Az alkalom adott egy kis lubickolásra. Még ha nem a strandon, a medence sarkán is vagyunk.
- Akkor elmondod mivel foglalkozol? - kérdezek rá. Kíváncsi vagyok, hogy egy dolgozó nővel beszélgetek, vagy csak egy naplopóval.
- Helyes. Ha az embert valami motiválja, akkor még jobban fog küzdeni, hogy elérje a kívánt cél. De előre szólok, hogy én is edzeni fogok és tovább fejlődni. Nem várok egy helyben. - széles vigyor rajzolódik ki számra.
Jobb híján ledobom magamat a padra Kara mellé. Egykedvűen nézek előre, de nem a tájra. Engem semmiféle romantikus érzés nem fog el.
- Jó itt ücsörögni. - szólalok meg, hátha valami beszélgetés kerekedik ki belőle.

- Aha... - válaszoltam egykedvűen, majd a hirtelen jött csendtől kissé feszengve éreztem magam, így végül nagy nehezen, hogy legalább valamit mondjak is, válaszoltam bár nem szeretem, ha bárki túlságosan sokat tud rólam. Na jó talán az, hogy elmondom mivel foglalkozom az még nem tartozik a rejtett titkaim közé, így szólásra nyitottam számat, bár nagyon nehézkesen jöttek ki a szavak.
- Ha nagyon tudni szeretnéd... Látom nem adod fel egykönnyen még, ha az illetőnek nem is nagyon akaródzik kitárulkozni. Szóval újságíró vagyok... - fejeztem be ennyivel és reméltem, hogy nem fog tovább faggatózni, mert irtóra tud frusztrálni, ha megkérdezik, hogy és Melyik újságnál? Mit írsz épp? Hasonlók. Főleg utóbbi kérdésre nem nagyon akaródzik válaszolni, így gyorsan gondolatban végigpörgettem magamban, mégis mivel tudnám lerázni ezt az akadékoskodó embert vagy esetleg másik témára terelni a szót. Persze felmerülhet a kérdés, hogy egy újságíró biztos milliónyi kérdéssel van felszerelkezve, azonban ez nem egy interjú, így még inkább meg voltam lőve.

Ücsörgök ott Kara mellett. Talán más külső szemlélődő ezt furcsállná. Egy pár és ennyire elhidegült... Csak, hogy nagyot téved, mert ők nem egy pár. Csak két ember, akik alig egy órája ismerik egymást.
- Újságíró... Akkor már értem, hogy miért faggatsz úgy mint egy kínvallató. Remélem nem oknyomozó riporternek készülsz. - húzom mosolyra számat, jelezve, hogy tréfának szántam a megjegyzést, semmi komoly célozgatásnak.
- Azért rólam nem kell írni. Nem vagyok olyan érdekes. Tökre átlagos, hétköznapi ember vagyok. - próbálom megfűzni a fejét, hogy a korábbi szócsatározásunkat nehogy egy újságban lássam viszont valamilyen ravaszul megszerkesztett formában. Épp a publicitásra van a legkevésbé szükségem.
- Akarsz még itt ücsörögni vagy inkább mennél haza? - kérdem végül mert úgy látom, hogy unja társaságomat.

Csilingelő hangon nevettem fel Alf igen szórakoztató feltételezésén és jókedvűen néztem rá.
- Kínvallató? Hát ezt még nem mondták rám, de igyekszem észben tartani a továbbiakban. És nem kell aggódnod, amíg nem teszel valami világrengetőt vagy szokatlant, nem fogok írni rólad. - kacsintottam egyet. - Viszont nagyon szívesen írok majd az iskoláról, ha megfelelő tanárnak... mesternek bizonyulsz. - javítottam ki magam, majd végül elérkezettnek láttam az időt, hogy szedjem a sátorfámat és hazakotródjak kis egyszobás bérlakásomba.
- Köszönöm a tüskéktől való megszabadítást és majd a napokban felkeresem az iskolát. - álltam fel, indulásra készen, de még vártam egy pillanatig, majd elköszöntem és a lenyugvó nappal én is távoztam a botanikuskert színes világából.

//Köszönöm a játékot//

*Már jó fél órája ücsörög a csendes kis tó partján egy fa tövében. Kedvenc teaháza egy időre bezárt, és most jobb helyet kellett keresgélnie. A vízen különleges növények, kis táblácskák jelölik kódokkal a pontos fajtájukat, de nem a virágok, hanem a fizika köti le éppen. Nagy halom újság a lába előtt, kezében toll, és elgondolkodva jegyzetel noteszébe egy-egy szót, ami távoli asszociációnként eszébe jut.* ~Ezzel nem jutok túl messzire, de itt legalább ki tudom szellőztetni a fejem, hátha eszembe jut valami, ami eddig elkerülte a figyelmem, ha új környezetben kezdem a töprengést... ~ *Állítólag egy nagyon ritka amazóniai faféle érkezett a botanikus kertbe, de akkora volt a bámészkodók tömege, hogy inkább elkerülte az új "jövevényt". Talán majd zárás előtt benéz, de sötétedésig van még pár óra, és kellemes az idő. Tökéletes, egy kis munkához.*

Még be sem léptem a kertbe, már lehúztam a térdet verdeső tejfehér kabátomat. Imádtam ezeket az éjjeli órák előtti csöndes pillanatokat. Elégszer fordulok meg errefelé, hogy értesüljek időben az olyan kedves pillanatok egyikéről, mikor újabb 'kliens' érkezik a többi szépség közé. A bámészkodó sapienseket figyelemre sem méltattam. Csak felbiccentettem a fejem, és peckes léptekkel elkopogtam mellettük a magassarkú latex platformomban. Egyiküket tán meg is billentettem a könyökömmel. A szokásos virágaimat jöttem csodálni és párból néhány fontosabb adalékot a kotyvaszaimhoz elcsippenteni belőlük.
A fát a bámészkodók mögül meg-meg pillantottam, és dicsérő pillantást is küldtem felé.
A tavacskához irányoztam aztán, hogy pár hínárt begyűjthessek. Az előtt azonban egy kisebb gubbaszt találtam. A papírjai fölé görnyedt, és úgy tűnt, erőst körmöl.
Undorító...
Várakozón megálltam előtte, és csípőre vágtam a kezeim türelmetlenül. Hangosan dobolni kezdtem az egyik lábammal, tekintetemmel pedig szuggeráltam. Biztos voltam benne, hogy odébb hajítom.

Azt ugyan nehezen tudom elhinni, hogy ne ismerné Kara a saját képességeit, többek között vallatási hajlamait. Azt pedig csak remélem, hogy valóban nem fogok semmi olyat tenni, ami miatt címlapra kerülnék.
- Rendben. -válaszolok egykedvűen. - Az iskoláról írhatsz. Ingyen reklám mindig jól jön. - jegyzem meg és már örülök is, hogy a klubelnöknek valami kecsegtetővel szolgálhatok.
- Szívesen! Más tüskéidtől is megszabadítalak. És várlak órára! - köszönök el én is tőle. Egy kis időt még a padon töltök, majd az este leszálltával magam is haza indulok. Mozgalmas volt ez a délután.

//Én is köszönöm a játékot//

*Éppen egy másik újságot nyit ki, mikor Anne árnyéka vetül rá. Talán pár másodpercig fel sem tűnne neki a dolog, ha nem hallaná a lábdobogást. Kíváncsian felnéz, végigméri az előtte várakozót.*
~ Ki ez? A tekintetéből ítélve talán ismernem kéne, de nem emlékszem rá. -
*Felvonja az egyik szemöldökét, és nyugodt hangon megszólal.* - Segíthetek? - *Igazán kíváncsi a válaszra, bár sok jóra nem számíthat a türelmetlenül várakozó nő arckifejezéséből kiindulva.*

Seszínű kis vakarék, meghatározhatatlan nemmel és üresen csillogó szemekkel tekintett föl rám. Megvetőn húztam el a szám nyájasan. Ha nem szólalt volna meg, azt hihettem volna már csak az ideg rángja, és már napok óta hulla formában oszlik. Vékony arca, és pókláb szerű ujjai gyengeséget tükröztek. Lebecsmérlőn húztam fel az állam, holott már így is kellően fölé magasodtam.
- Megköszönném, ha máshol poshasztanád magad. A kert egy tiszta környezet, finom hangulatú levegővel. A hangsúly pedig a tisztán van. Nem utcalakóknak van nyitvatartás, arra ott a segélyközpont. - felelem lassan, dallamos csengésben. Gyűlöltem ha beszéltetnek. Leginkább az arckifejezésem és a tekintetem is elég beszédes volt ahhoz, hogy kíméljem a hangom az ilyen férgektől. Erre, most mondatokat pocsékoltam el magamból egy utcakölyökre. Kortalan egy valami volt, fonnyadt gyümölcsre emlékeztetett, penészes hússal, és savanyú szaggal.

*Elvigyorodik Anne szavain, már attól félt, hogy valami komoly dologról van szó.*
~ Szóval csak egy sznob a sok közül, nagy ügy. Biztos bejött neki az élet, hogy kapásból internálna pár csavargóval együtt, csak mert nem tetszik neki szagom. Mondhatnám, hogy kezdjen hozzászokni a csalódáshoz, de nem értené meg. ~
- Amit a tisztaság hiányaként érzékelhetnek egyesek, az valójában egy új fajta , sáfrányból és macskagyökönkéből előállított kölnivíz. Persze igazán sajnálom, ha nem nyeri el a tetszését a körülöttem lévőknek, de ismerjük el: elég nagy ez a kert kettőnknek ahhoz, hogy ne kelljen egymást szaglásznunk. - *Mosolyog tovább, majd ismét úgy tesz, mintha az újságot bújná az árnyék ellenére (pedig valójában éppen a válaszra vár).*
~ Különben is, nincs oka panaszra. Tegnap este is befújtam magam valami olcsó dezodorral. ~

Még magasabbra emeltem a fejem, mely már inkább a kíváncsiság jele volt, mint sem a lenéző modoré. A levegőbe szaglásztam. Amit a gubancs kölnivíznek fogalmazott el, rémes keveréket erjesztett. Mégis, kinek jut eszébe ezt a két növényt egymásba kutyulni? A sáfrány amúgy is prüszköltető a számomra.
- Nocsak - felelek egyszerűen, s még a szemöldökeim is felszaladnak. Amint visszabúj a firkálmányai fölé a balsejtelmes mosoly árasztja el az arcom.
Nem vagyok benne biztos, hogy kellően sejtette, mi lesz a következménye annak, hogy ilyen hangot üt meg velem szemben.
Megindultam felé csörtetve, majd mikor elé értem a gubancs vállába lendítettem a talpam, és annál fogva szegeztem a fának a hátát.
- Kivételesen nem tűnsz belezendő emberi roncsnak, maximum csak roncsnak. De ha még egyszer ilyen hangot ütsz meg velem lenyomok a torkodon egy vaskosabb macskagyökönkét.

*A rohanó léptek zajára felkapja a fejét, de túl későn, hogy legyen ideje felfogni mi történik. Ösztönösen a feje elé kapja a kezét, és összehúzza magát, mielőtt a rúgás eltalálná.*
~ Mi a...?! ~ *Felkiált a fájdalomtól, és döbbenten mered támadójára. A ritka alkalmak egyike, hogy a meglepettségtől szóhoz sem jut, csak lassan hatolnak el a tudatáig a nő szavai. Reméli, hogy valaki a segítségére siet a közelben tolongó turisták közül, mielőtt a megtébolyult nő megint ártani akar neki.*

Félt. Rettegett. Ellepett a nyugalom, és elégtétel. Az elégedettség gyorsan áradt szét a tagjaimban, és úgy hatott agresszív viselkedésemre mint egy vödör jég.
Lekaptam a lábam a válláról, és hagytam, hogy egy ideig még remegtesse a halál közeli állapot.
- Remélem elég világos voltam. - felelem, s nekiállok megigazgatni a kabátom ujjait. Zsebemből aprócska fiolát húzok elő, az üvegcsében már világoszöldes folyadék nyúlik lustán, és sűrűn. Bele szagoltam, ahogy meglengettem az orrom előtt. Tárkonyüröm, heuchera sanguinea és egy kis borsmenta. A lány elé guggoltam, nem foglalkozva a döbbentségével, vagy félelmével, bármi is tükröződött akkor az arcán.
- Tessék. - nyújtom felé a fiolácskát, benne a sűrű folyadékkal - Én ezt használom. - Nem bújt meg bennem segítő szándék. Saját magamnak teszek szívességet, ha felnyitom a kotyvasztásban is selejtes emberi származékok szemeit, és elviselhetőbbé teszem az aromájukat magam számára.

*Továbbra is elképedve figyeli, hogy mit ügyködik.*
- Te... te teljesen őrült vagy. - *Feleli hitetlenkedve, aztán észbe kap, hogy jobb, ha nem bőszíti fel a nőt, és gyorsan folytatja.* - Úgy értem... ez őrült jó, nagyon köszönöm! - *Őszintétlen mosollyal az arcán lassan az üveg után nyúl, felkészülve, hogy újabb támadás éri, és ha engedi, akkor elveszi tőle.*
~ Fogalmam sincs, mi van valójában abban a fiolában, de okosabb, ha elveszem tőle, mielőtt még nyakon önt egy kis savval. ~
- Én... Nekem most igazán mennem kell, most jut eszembe, hogy fontos találkozóm lesz. - *Kissé ideges mozdulatokkal elkezdi felszedegetni az előtte heverő szaklapokat, és belegyömöszölni oldaltáskájába. Közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét a rideg kék szempárról, hátha ismét valami kicsapja a tulajánál a biztosítékot. Most kezdi csak érezni igazán a fájdalmat a vállában, de próbálja nem kimutatni, mintha meg sem történt volna, véleménye szerint így lesz a legjobb.*

Megszaladtak a szemöldökeim, egyenes utat találva a hajfürtjeimhez, mikor őrültnek titulált. Aztán a gyors helyesbítésre elégedetten konstatáltam, hogy hatásos bemutatkozót produkáltam. Figyeltem, ahogy szedegeti a kacatjait.
Azonnali ellenszenv vetült fel bennem.
- Meg sem kérdezed mit tartalmaz a fiola? Az őrület nem az agressziónál kezdődik. - magyarázom, majd egy elém guruló tollat rúgok a lány keze felé. - Ne hagyd szanaszét a cuccaid! - szólok rá erélyesebben. - Úgy gondoltam egy kertlakó kis gubancsot, aki macskagyökönkével büdösít, érdekli miből tevődik össze ez a kesernyés, kissé fűszeres aroma. Tévedtem volna? - kérdem szinte parancsító hangnemben, amivel felhívom a figyelmét, hogy jobb teszi, ha azonnal válaszol. Nem különösebben érdekelt a szánalmas kifogása a találkozót illetőn. Noha, marasztalni sem óhajtottam. Egy útszéli gubancs jobb teszi, ha nincs láb alatt. Magamban feljegyeztem az új nevét a kis jegyzetelő gyomnövénynek. "Gubancs".

*Nem tudja mit kéne válaszolnia, már az is nehezére esik, hogy egyáltalán követni tudja az elhangzottakat, annyira abszurd számára a helyzet az előbbi váratlan támadás után.*
~ "Az őrület nem agressziónál kezdődik." Oké, szóval mint minden őrült, meg van róla győződve, hogy teljesen normális. Ezzel nem vagyok beljebb, óvatosnak kell lennem. ~
- Igen... azaz nem? - *Kétségbeesetten néz körbe, mikor meglátja, hogy két férfi, talán turisták, éppen feléjük tartanak az úton.*
~ Csak fel kell tartanom egy kicsit, míg ideérnek, legfeljebb fél perc. ~ - Mármint, úgy értem... hogyne érdekelne, kérlek mesélj még, miket szoktál... kotyvasztani. - *Furcsán viszi fel a hangsúlyt, mintha maga sem tudná, hogy kérdezi-e vagy sem.*

Egy kis könyvet lapozgatva tértem be már sokadjára a Kertbe, kedvesen köszöntve a portásbácsit. Ez a kis birodalom az, ahol szerintem napokig képes lennék bóklászgatni, és minden egyes fűszálat átvizsgálni. Az egész hely olyan különleges, egyedi varázsa teljesen leköt, és néha alig bírom ki, hogy ne piszkáljak bele minden növény életébe.
Szokás szerint most is sokan voltak, hiába késő délután van már. Sebaj, elég nagy a terület ahhoz, hogy így is elvonulhassak mindenki elől. Mikor végre a megfelelő oldalhoz értem egy hangos éljenzés után gyorsan körbepillogtam, hogy hányan hallhatták. Sikerült néhány kérdő tekintettel találkoznom, szóval gyorsan be is iszkoltam a fák közé. A gyér fényben hamar sikerült rájönnöm,hogy itt az árnyékban nehezen kivitelezhető művelet lesz az olvasás, hála a gyér fénynek, meg az épp lemenő napnak. Csak azért is alapon terítettem le a pulóveremet a fűre egy szimpatikus helyen, majd szépen elhelyezkedtem, majd neki is láttam kijegyzetelni a fontos dolgokat a színes lapjaimra szép gyöngy betűimmel.
Ahogy ezzel készen voltam, letettem mindent és újból felmérve a terepet andalogtam az adott növényhez, ami most éppen egy lucfenyő volt. A tenyeremet az egyik ágára helyezve koncentráltam erősen, mire a tűlevelek nagy része lassan elszáradt, és lehullott, akárcsak otthon úgy tíz éve a karácsonyfánkon. Az a buta nőszemély hibája volt az egész. Ha apa az én díszeimet preferálja jobban, és nem a szőkeségét, akkor nem csináltam volna száraz kórót a szép fenyőből...
Villámgyorsan engedtem el, mert elkalandozásom miatt ebből is majdnem csak néhány kiszáradt bot lett.Egy mély szusszanás után nekiláttam visszacsinálni az egészet, bár nagyobb koncentrálást, és több időt igényelt, de olyan volt, mint öt perccel ezelőtt... Körülbelül. Még most sem láttam a környéken senkit, bár az az érzésem támadt, hogy valaki figyel, de nagyon nem foglalkoztatott a dolog, hiszen ha valaki tényleg látta volna az imént történteket, már rég eliszkolt volna, ahogyan azt mindig is tették az emberek, mikor a képességemet használtam. Ezért is nem vállalom fel nyíltan a dolgot, de itt az egyre sötétebb dzsumbujba ki törődik egy látszólag tanuló lánnyal?
Inkább visszahuppantam és a tapasztalataimat papírra vetettem. Néha rám jön az öt perc és a szabadidőmet azzal töltöm, hogy a képességemet fejlesztgetem, eddig kisebb- nagyobb eredményekkel. Egyszer hátha majd a tenyeremből is fák nőnek majd... A nagy dekoncentráltságban viszont szegény lapomat elragadta az a csúnya szellő, így hát nem maradt más hátra, minthogy utána rohanok
- Hééékáás - nyöszörögve kaptam utána, de pofátlanul kicsusszant az ujjaim közül.