Brooklyni Botanikus Kert

-Akkor jó, megnyugodtam. -jegyeztem a megjegyzésére, miszerint nincs mitől félnem, ő úgy is megvéd engem.
Azért elégedettséggel töltött el a dolog, hogy a korábbi tettei után hogy előbújt belőle ez a féltő, gondoskodó jellem, de nem mondanám, hogy különösebben bántam volna. Mondjuk arra is mérget vennék, hogy rajta kívűl más veszélyes alak nincs is a környéken. Legalábbis ennyire veszélyes biztosan nincs.
A felajánlása, hogy elkísér, megmosolyogtat, bár hogy őszinte legyek, még én magam sem tudnám, hogy merre is kéne mennem pontosan. Hazakísérni, hogy aztán ma már ne árthasson másnak? A rendőrségre, hogy rács mögé dugják? Vagy csak szimplán irány az első buszmegálló hogy aztán húzzam haza a csíkot amilyen gyorsan csak tudok, mielőtt elmúlna a képességem hatása és úgy dönt, hogy utánam jön? Nem könnyű döntés, de nem ám... Az viszont biztos, hogy amíg nincs meg a botanikus kert kijárata, addig különösebben sehová nem megyek...
-Hm? Micsoda? -kérdezek vissza a kérdését hallva, ám amikor meglátom a kezei között az apró, alig pár centiméteres sárga virágot, egyből elkerekedett a szemem.
-Ó, tulipánfa... Vicces, de pont egy ilyen volt az is amit nem értem fel... -vettem el a virágot, majd az orromhoz emeltem, hogy megtudjam, van-e valami illata.
Különösebben nincs... De attól még szép. ^^
-Én... én még soha nem kaptam virágot senkitől... -motyogtam magam elé csendesen, ahogy fél kézzel Kardfogba karoltam, a másikkal pedig a virágot forgattam az ujjaim között.
Erre aztán végképp nem számítottam. Sőt, hogy őszinte legyek, még csak ki sem néztem volna belőle... Tessék, itt a bizonyíték rá, hogy nem szabad a külső alapján ítélni.
-Victor? -volt egy kérdés, amit legszívesebben újra megkérdeztem volna tőle, de inkább nem akartam emlékeztetni a tettére, hogy alig pár perce megölt egy embert, így inkább végül egy másik kérdést tettem fel neki- Önnek van családja?

-Na jó, ha azt is beleszámítjuk hogy egyszer az egyik kislány ismerősöm font nekem virágból egy karkötőt, akkor igen. De az gondolom nem számít. -jegyeztem meg, majd amikor Victor megáll az út közepén, csak csodálkozva figyelem, mégis mi késztette erre.
Ahogy elkezdi a fákat rászni, csak csodálkozva nézem, hogy ezzel mégis mire készül?
-Victor, ne... ez egy botanikus kert, nem szabad kárt tenni a... növényzetben. -fejezem be a mondatot némi fáziskéséssel, amikor ugyanis hullani kezdenek a különféle színes levelek és virágszirmok, mint valami puha, illatos eső, teljesen ámulatba ejt a látvány.
-Ez... ez valami gyönyörű... -suttogom, de aztán széles mosolyra húzódik a szám, ahogy lelkesen nézek körbe-körbe, néha felfelé is.
Még mindig nevetve seprem le magamról a leveleket, meg szedegetem ki a hajamba keveredett virágszirmokat, amikor feltűnik Victor feszültsége. Valami rosszat kérdeztem volna? Csak nyugalooom... Semmi baj. Nyugi...
-Értem, szóval van egy öcséd. Victor, olyan feszültnek tűnsz... Csak nem történt valami baj vele? Vagy csak nem vagytok jóban? Nekem nyugodtan elmondhatod. -szorítottam meg bíztatóan a karját, ahogy megpróbáltam lépést tartani vele, azért csak nem kéne hogy lemaradjak, egyedül nem biztos hogy kitalálnék innen, pláne sötétedés után.
-Hogy hívják? Ő is olyan mint te? -faggattam kíváncsian, bár azért próbáltam nem túl tolakodónak tűnni, inkább csak az őszinte érdeklődés volt a szándékom.
Ki tudja? Lehet, ha valakinek mesélhet róla, akkor jobban "felenged"...

-Hé, Victor, nyugi már, mi ez a nagy rohanás? -kérdezem, miközben lassan már rohanok utána, ami persze nem könnyű úgy, hogy épp belekarolok.
Amikor meghallom a morgását, biztos ami biztos, megint erősítek kicsit a képességem hatásán, nehogy már a dühe megölje ezt a kellemes családias légkört.
Csak hallgatom, hallgatom, ahogy az öccse miatt morgolódik, de miután semmi konkrétat nem hajlandó mondani, hogy mégis mi történt, így csak annyit sikerül leszűrnöm a történtekből, hogy valamivel úgy fel tudta bosszantani drága bátyját az illető, hogy az még mindig nem bocsájtott meg neki. Meg hogy Jimmynek hívják. Ez már azért valami. Ez a nagy haragtartás viszont szép teljesítmény, én nem tudom, képes lennék-e ennyi ideig haragudni valakire. Hmm... Ha viszont ennyire utálja a tesóját, akkor lehet jobb lenne ha nem emlegetném többet. Kár, pedig kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon ő is mutáns-e?
-Hogy én? -kérdezek vissza kissé meglepve a kérdésére- Mit meséljek? Túl sok érdekeset nem tudok... Még tanulok... meg szeretnék néhány évig, esetleg megpróbálkozni egy egyetemmel, bár még nem igazán sikerült eldöntenem, hogy mivel is szeretnék foglalkozni a jövőben. Család... Hát, az is van, szülők, meg van egy bátyám is. Tééényleg, erről jut eszembe, ön mit dolgozik?
Megvárom a válaszát, s ha nem kezd idő közben új témába, akkor némi hatásszünet után óvatosan megpróbálkozok én eggyel.
-Az előbb, a tisztáson... említette, hogy ön is mutáns... Ha nem túl tolakodó a kérdés, akkor megkérdezhetem, hogy mi a képessége pontosan? Pusztán kíváncsiságból, esküszöm!

-Ó, értem… -jegyzem meg csalódottan, de hát úgy tűnik, erről se akar különösebben beszélni.
Bár, amit korábban láttam tőle, az alapján lehet, hogy nem is akarom én azt tudni, mivel is foglalkozik valójában. Gyilkos… Sorozatgyilkos… Esetleg bérgyilkos? Na jó, inkább abbahagyom, már a gondolatától is a hideg szaladgál a hátamon… Amikor aztán a képességével kapcsolatos kérdésemre is hezitálni kezd, csak várok, várok, hátha… És igen! Szinte megbabonázva nézem, ahogy pillanatok alatt megnőnek a karmai… S a többi képessége. Emlékeztet egy mutáns ismerősömre, bár neki tudtommal nincsenek ilyen éles fogai, meg másképp tud karmokat növeszteni.
-Miért kellett volna meglepődnöm? –kérdeztem vissza csodálkozva, aztán leesett, hogy hoppá, azt azért még se kéne reklámoznom neki, hogy talán mert én is mutáns vagyok.
Hazudni viszont nem szeretek, így a kényes részeket egyszerűen csak kihagytam a sztoriból. Ha mázlim van, még csak rá se fog kérdezni és akkor megúsztam. Ha rákérdez… na akkor nem tudom mit csinálok, majd kitalálok valamit, de egyszerre elég egy problémával foglalkozni.
-Tudja… Nekem nincs bajom a mutánsokkal, elvégre ők is ugyanúgy emberek, nem tehetnek róla, hogy különleges képességgel áldotta meg őket a sors, nem igaz? Na jó, hogy őszinte legyek, amikor először találkoztam ilyen emberekkel, egy kicsit én is féltem… talán tartottam is tőlük… De mostanra egész sok mutánssal találkoztam, néhány közülük jó barátom. Miért kéne tőlük jobban félnem, mint bármelyik másik embertől? Nem maga a képesség a veszélyes, hanem ahogy, amire használják. Mint sok más eszköz is… Egy átlagos ember, képesség nélkül, fegyverrel? –töprengek hangosan, mire arra figyelek fel, hogy Victor óvatosan lefejtette a karjáról a kezemet.
-Victor, történt valamit? –kérdezem aggódó tekintettel, ám amikor látom, mire készül, egy kissé elhátrálok, hogy meghiúsítsam az orrpöckölős kísérletét.
Oké, ez Darrentől kedves gesztus, de egy olyantól, akivel most találkozok életemben először? Külső szemlélő számára talán attól is, de az én orromat csak ne pöckölgessék idegen férfiak. Meg nők se. Meg emberek se meg mutánsok se, meg úgy alapjáraton senki. Pláne, ha… banyek… ember ölt és kezet se mosott… Anyám borogass, és a vérfoltos mancsával még a fejemet is megpaskolta, én mindjárt rosszul leszek… Áááááá!!! Csak érjek haza, első dolgom lesz hajat mosni, legalább háromszor. De inkább négyszer, biztos ami biztos.
-Ezt most… hé, várjon… miért… Victor… VICTOR!!! –mire észbe kapok, addigra már el is tűnt a sötétben, én pedig csak álltam és vártam a lámpafényben, mint egy rakás szerencsétlenség.
Most aztán mihez kezdjek? Azt se látom, hogy merre ment, milyen messzire jutott, így csak reménykedni tudok benne, hogy még hat a képességem… Mindenesetre várok néhány percet, s ha addig nem ér vissza, akkor inkább nyomok egy magányos sprintet a kijáratig. Ha elmúlt a hatás és lelépett, akkor megmenekültem. Ha pedig újra a közelembe jönne, megint „elbűvölöm”, tiszta sor. Csak türelmetlenül toporgok, s már magamban épp azon vagyok, hogy elszámolok 10-ig, és ha nem jön akkor további szép estét és én már itt se vagyok… Ám mielőtt még egyedül útnak indultam volna, hirtelen újra felbukkant.
-Mókus? Én meg se hallottam… Bár az is igaz, hogy nekem nincs olyan éles hallásom, mint önnek. De... hogy érti azt, hogy „hagy gondolkozzak”? Micsodán? –kérdeztem kíváncsian, ahogy lassan elindultunk egymás mellett az úton, ám ezúttal már nem karoltam bele.
Ha magától lelépett és visszajött, akkor azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy a képességem hatótávolságából kikerülne.

Egy darabig csendben sétálunk tovább, amikor Victor megtöri a csendet és végre válaszol a kérdésemre. Én pedig, alighogy meghallom az első szavait összerezzenek. Az, hogy milyen természetességgel beszél a halálról, a vadászat és gyilkolás öröméről, enyhén szólva is aggasztó és félelmetes. De azért kedves tőle, annyira megkedvelt, hogy ezt mindenképp meg akarta osztani velem. Köszi, de tényleg… Na jó, tudom, én kérdeztem rá, szóval szavam nem lehet. Mindenesetre ettől most nem lettem nyugodtabb, sőt…
Kicsit gyorsítottam a lépteimen, bár az amúgy sem ártott, mivel a férfi jóval nagyobbakat lépett mint én és eddig se volt könnyű lépést tartani vele. Viszont a szavait hallgatva kezdtem elbizonytalanodni kissé, hogy valószínűleg már kezdi kapizsgálni, hogy valami nem stimmelhet… Ha pedig rájön, hogy én „játszok” az érzéseivel, akkor onnantól sokkal nehezebb dolgom lesz, ha továbbra is kézben akarom tartani az irányítást. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha minél előbb búcsút veszünk egymástól. És akkor újra visszaérünk az örök klasszikus témához, a sulihoz, yay! Ám miután ő se mondott semmi konkrétat arról, hol dolgozik, úgy döntöttem, hogy én se fogok direktbe válaszolni a kérdésére.
-Igen, tanulok… Egy bentlakásos iskolában, mondhatni ilyen előkészítő az egyetem előtt. –vontam vállat, egy szociopata gyilkosnak már csak nem fogom az orrára kötni, hogy mégis hol keressen ha társaságra vágyik, a végén még tényleg odajön és ha valakinek baja esne, azt nehezen bocsájtanám meg magamnak.
-Amúgy nem mondtam, hogy minden mutáns ismerősömet a suliban ismertem meg. Ők is emberek, gondolom ugyanúgy iskolakötelesek, valahol meg nekik is tanulni kell. Mint utólag kiderült, az előző suliban is voltak páran, ahol tanultam, pedig egy teljesen átlagos gimi volt, olyan mint bármelyik másik –vegyünk például engem- De volt akibe az utcán botlottam bele, –ugye Logan?- meg olyan is, akivel utazás közben találkoztam… -vegyük például Darren és a komp esetét.
-Szóval mondhatni, hogy a város szinte minden részén össze lehet velük futni. Mondjuk azon én is meglepődtem, hogy milyen sok mutáns él köztünk, lévén, ha nem használják a képességüket, a legtöbbet elég nehéz észrevenni.
Sőt, valakit még olyankor is, nem igaz? De ezt már csak nem fogom az orrára kötni.
- De ez most hogy jutott eszedbe? Te hová jártál suliba? Ott nem voltak rajtad kívül más, hozzád hasonló? –tettettem tovább a naiv kis tudatlant, mint ha még életemben nem hallottam volna a Xavier suliról, sőőőt, még csak meg se fordult volna a fejemben, hogy valakinek egyáltalán eszébe jutna külön magánsulit indítani kimondottan mutánsok számára.
-Mindenesetre köszönöm a tanácsot… -felelem az intésére, majd aggódva pillantok rá- Amúgy azt meg lehet állapítani valahogyan, hogy ki az, akitől tartani kell? Vagy teljesen „zsákbamacska” a helyzet? Vagy veszélyes, vagy nem?

-Ah, értem... -sóhajtok csalódottan, de hát valahogy azért számítottam rá, hogy hasonló választ kapok.
Mindenesetre ahogy meghallom a férfi ötletét, majd meglátom a mosolyát, úgy hervad le a sajátom az arcomról.
-Hooogy mi?! -vonom fel az egyik szemöldökömet, ahogy Victor arcát fürkészem, vajon tényleg komolyan gondolta-e amit mondott- Szerintem ez nem jó ötlet.
De úgy tűnik, nem foglalkozott különösebben a megjegyzésemmel, így amikor egyszer csak elém toppan, olyan hirtelen állok meg, hogy nem sok híja van, hogy nem esek neki a lendülettél. Még néhány lépést hátrálok is, hogy ne egy lépés közelségből nézzek fel rá, ami ilyen magasságkülönbségnél azért elég kényelmetlen tud lenni. Erre? Jön utánam... Basszuskulcs, ez jön...
Aztán meghallom, hogy milyen irányt vesz a beszélgetésünk... rablás? Erőszak? Gyilkolás? Ráadásul mindnek én vagyok a tárgya? Ez nem tetszik, határozottan nem... Elég csak visszaemlékeznem a bankban történtekre, hogy milyen mázlim volt, hogy Darien is ott volt, és megmentett. Most viszont nincs itt... Egyedül vagyok... Egy mutánssal... És a szavait hallva egyre inkább kezd olyan érzésem lenni, hogy rájött, hogy én piszkálok bele a fejébe... és hogy mekkora egy idióta vagyok, hogy leállok itt bájcsevegni vele ahelyett, hogy már rég leléptem volna, amint lehet. Szidom itt folyton Darrent meg többieket a folytonos hősködésük miatt, erre? Én se vagyok különb...
Ahogy kavarognak a gondolatok a fejemben, még véletlenül se veszem le a szemem Victorról, ahhoz túl gyanús a viselkedése... Mindenesetre egyre gyorsabban hátrálok előle, hacsak meg nem áll. De úgy tűnik, hogy nem, amikor pedig felém lendíti a kezét, egy kisebb sikkantást hallatva ugrok hátrébb. A lendülettől egy pillanatra el is veszítem az egyensúlyomat, de amint újra biztosan állok a lábamon és a férfire emelem a tekintetem, egy biztos. Itt gáz van... És most kivételesen csak magamra számíthatok a bajban, úgyhogy...
-Én... nem akarok ilyen helyzetbe kerülni, úgyhogy most jobb, ha megyek. Viszlát Victor! -búcsúzok el tőle, majd sietve elindulok az ellenkező irányba, hogy még véletlenül se kelljen a közelébe mennem.
Közben persze hegyezem a fülem és sűrűn hátra-hátra pillantok, ha pedig észlelem, hogy követ, akkor egyből futni kezdek, ahogy csak bírok...

Jön... Még mindig követ... Amikor pedig futni kezdek, naná, hogy nem hagy elmenni, ő is utánam indul. Közben pedig egyfolytában szólongat, bár az jól érezhető a hangján, hogy egyre dühösebbé válik, ahogy távolodok tőle... A sejtésem is beigazolódott, lelepleződtem előtte, yay!
Csak futok, futok, ahogy a lábam bírja, ám ekkor valami olyan történik, amire nem számítottam. Már nem a hátam mögül jön a hangja, hanem... jobbról... izé, balról... vagy nem, mégiscsak jobbról... basszuskulcs... Annak ellenére, hogy úgy dobogott a szívem félelmemben, hogy szerintem azt már ő is meghallja, mégis lassítottam a lépteimen, miután meghallottam a fenyegetőzését. Ajjaj...
Mivel halvány elképzelésem sem volt, hogy pontosan hol lehet hozzám képest, így csak lassan lépkedve haladtam tovább, miután minden lépés előtt körbenéztem... Legalább egyszer, de inkább kétszer. Így igaz, nem ért váratlanul a támadása, ám miután sokkal gyorsabb volt mint én, jobb reflexekkel, így képzelem voltam kivédeni ezt a támadását. A fejemre mért ütéstől kissé hátratántorodtam, ám még javában csillagokat látok (és nem csak azért mert közben besötétedett) amikor már jön is az újabb ütés a lábamra, én pedig a salakos úton megcsúszva hátraestem.
Azt még éppenséggel hallottam, ahogy Victor magyaráz valamit, ám az ütés miatt még annyira csengett a fülem, hogy többet nem sikerült kihámoznom belőle. Megpróbáltam felkelni a földről, viszont ettől csak még jobban lüktetni kezdett a fejem, ó jajj...

Nem elég, hogy sajog a fejem, még fel se tudok ülni, mert Victor a mellkasomra tapos?! Majd még utána van képe az arcomat fogdosni? Legszívesebben képen köptem volna, bár attól félek, az még kevésbé tetszett volna, amit ízért kaphatok... Így egyelőre csak szótlanul próbáltam ráfókuszálni, ahogy egyre tisztábban sikerült kivennem a szavait.
-Nem... nem dobtam el. Elejtettem... amikor rám támadtál... Pedig komolyan hazavittem volna, hogy lepréseljem és beleragasszam a naplómba, hogy tőled kaptam... Vagy kiraktam volna a falra bekeretezve, hogy mindenki láthassa... -magyaráztam, amíg Victor a karmaival lassan, óvatosan végigszántotta a karomat.
Amikor azonban a kézfejemnél mélyebben belém váj a karmaival, akaratomon kívül is felszisszenek és összerezzenek a fájdalomtól, próbálom kiszabadítani a kezem. Aztán paff, már kaptam is egy gyomrost, mielőtt pedig összegörnyedtem volna a fájdalomtól, a torkomon a karmos mancsa. Ahogy végigtapizza a zsebeimet, már sejtem, hogy mit keres, kíváncsi vagyok, mikor jön rá, hogy a táskámban vannak az irataim...
Mondjuk így se tart sokáig megtalálni, annak ellenére, hogy közben amennyire tőlem telik, kétségbeesetten ütök, rúgok, karmolok... ha nem épp a torkomnak támaszkodna, még talán sikítanék is, így azonban csak fulladozok, köhécselek és próbálok mocorogni egy kicsit, hátha enyhül a nyomás. És enyhül is, én pedig mint mint egy víz alól szabadult fuldokló, nyelem a finom kis oxigént...
-Ennyi... ideig tartott rájönnöd? Az élet tényleg igazságos... A nagy erőt kevés ésszel kompenzálta... -válaszom két-három köhécselés között a vicsorgó képébe, az arcomon olyan széles mosollyal, amilyenre képes vagyok ilyen állapotban.
-Nem... -nyögtem ki egy kisebb sikoly után, miután kicsavarta a karom, nekem pedig még mindig patakzottak a könnyeim.
Hogy melyik megjegyzésére volt ez a választ, azt döntse el ő...
-Eh... szóval... már barátnő vagyok...? Bocs, de nem nyert... -suttogtam elhaló hangon, de aztán eszembe jutott, hogy épp arra vár, hogy megint próbáljam használni az erőm rajta.
Hát, legyen... Lehet, hogy csak rontok a helyzetemen, de mivel jobb nem jutott eszembe, a saját érzéseimet kezdtem el kiterjeszteni rá... félelem... bizonytalanság... kiszolgáltatottság... letörtség... magány..... Esetleg ha még ennyi sem lenne elég, akkor a friss gyász lehangoló, komor, sötét érzését is magáénak tudhatja... Én pedig csak várok, farkasszemet nézve vele, hogy vajon az erőm hatására lesz-e bármi apró változás a tekintetében?

Ahogy meghallom a férfi morgását, már tudom, hogy kár volt megszólalnom... Miért nem tudom legalább ilyenkor befogni a szám? Miközben Victor szép lassan tovább hajlította a karomat, próbáltam úgy csavarni a gerincemet, hogy valahogy enyhítsek a "feszültségen", miközben a másik karommal folyamatosan püföltem, karmoltam... ezek szerint hiába. Amikor azt hittem, ettől már nem fájhat jobbat, egy halk, furcsa hangot adott ki a vállam, majd ahogy a fájdalom a többszörösére erősödött, néhány pillanatig csak ész nélkül sikítottam a fájdalomtól... Ha nem nyitom ki pont akkor a szemem, akkor azt se vettem volna észre, hogy Victor épp a szétroncsolt vállamat csócsálja, a fájdalomtól ugyanis olyan intenzív volt, hogy az ilyen "apró" kis sérüléseket már meg se éreztem mellette...
Nem igaz, hogy senki sincs itt rajtunk kívül. Hogy a kihalt éjszakában senki sem hallja a sikoltásomat... Hogy senki nem jön segíteni... Vagy hívja a rendőröket, vagy bármi. Tudom, hogy eddig ellene voltam, de már az se zavart volna, ha valaki erre téved, és átveszi a "játékszer" szerepet tőlem a támadóm szemében, ha ezzel van egy kis esély a túlélésemre...
Már abban is kételkedek, hogy hat a képességem, de miután Victor egyszer csak lehuppan mellém a fűbe, depresszióba zuhanva, felcsillan a remény, hogy még sem itt fog halálra kínozni a virágzó tulipánfák idilli környezetében... Egy darabig még csak levegő után kapkodva próbálom összekapni magam, majd megpróbálok felkelni. De aucs... vagy inkább ááááá!!! Nem tudom, pontosan mennyi ideig tarthatott, mire fekvő helyzetből sikerül hasra gördülni és négykézláb, majd ülő helyzetbe tornázni magam, de az biztos, hogy nem 5 perc volt, ahogy patakzó könnyekkel, nyöszörögve vergődtem a fűben, mint ha valami lassított felvétel lenne.
A férfi duzzogásával egyelőre nem foglalkozok, de szinte már vártam, ahogy depressziójában felvágja... izé, karmaival felhasítja az ereit, beforrnak a sebek, megint karmol, megint beforr... Na jó, talán mégsem... Mindenesetre, miután utt gubbasztottam a fűben, tőle nem messze, egy leamortizált karral, amit mozdítani sem bírtam, nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Félelmetes volt a tudat, hogy a jobb karom úgy lógott mellettem, mint ha teljesen béna lenne, azzal az egy különbséggel, hogy még mindig össze-összerezzentem a rettenetes fájdalomtól amit a vállam környékén éreztem és a könnyeim is tovább potyogtak. Az ép karommal kiszedtem a sálat a nyakamból és hosszú percek szerencsétlenkedése alatt sikerült valahogy összecsomóznom a végeit fél kézzel, így "belebújtam" és "beleraktam" a karomat, hogy az tartsa, ne csak lógjon mellettem... (mint amikor valaki eltöri a kezét és felkötik a gipszet).
De aztán hogyan tovább? Induljak el egyedül amíg valami orvosi rendelőt nem találok? Victor most biztosan elengedne, de ha túl távol kerülök tőle, megint elmúlik a képességem hatása és gondolom még pipább lesz... És még mindig nem tudom merre a kijárat... Csak ültem a fűben és néztem a depressziós férfit, akitől minél távolabb akartam kerülni és egy porcikám se vágyott rá, hogy a közelembe jöjjön... De úgy tűnik, mégis szükségem lesz a segítségére.
-Victor... -szólítottam meg óvatosan, majd a fájdalomtól elhaló hangon folytattam- Szükségem lenne a segítségedre... Muszáj találnom egy... egy orvost... ki tudnál vinni innen?
Ha esetleg nem reagálna rá, akkor a régi érzések mellé egy jóóóóóóóóóó adag empátiát is megosztok vele, egy kis felelősségérzettel és segítőkészséggel fűszerezve, hogy a nagy önsajnálat közepette mások szenvedésével is legyen ideje törődni, s ha kell, újra elismétlem a kérésemet felé.

Amikor meghallom Kardfog kérdését, válaszul az enyémre, hirtelen köpni-nyelni nem tudok a döbbenettől, nem hogy reagálni rá. Hogy ő van rosszul? Én kérek elnézést, hogy önző módon zavarni merem szegényt... Már épp készülnék, hogy felkeljek és akkor egyedül induljak utamra, amikor úgy tűnik meggondolja magát és mielőtt még ellenkezhetnék, már újra a vállamba hasít az alig néhány perce megtapasztalt kegyetlen fájdalom, ahogy jóindulatúan helyre rakja a vállam. Persze az első reakcióm megint a sikítás, nem vagyok én ilyen szintű kínzáshoz szokva, a földre is görnyedek az érzéstől... No meg nem mellékesen már elkönyveltem magamban, hogy csak akkor lesz ez a nagy fájdalom, ha majd a doki visszarakja a helyére, addig pedig még lelkileg ráhangolódtam volna az egészre, de így, hirtelen, váratlanul... de mindegy is. Magamban csak azt mantrázom, hogy nem utálom, nem utálom, nem utálom... Ami persze nem teljesen igaz, valószínűleg a dokit is a pokolra kívántam volna, amikor ugyanezt tette volna velem, de az orvosok nem vérengző gyilkosok, szóval mit bántam volna, ha ő is magának érzi a gyűlöletemet... Nos, Victor esetében nyuszi voltam, nem mertem kockáztatni, így marad az empátia, még ha nem is könnyű úgy, hogy közben kínozzák az embert, de persze valójában csak jót akarnak neki...
-Túlélem... Azt hiszem... Remélem... -motyogtam magam elé, amikor már újra beszédképes voltam Victor elsősegélynyújtása után.
Persze már karjaiba is kapott, hogy kórházba vigyen. Hogy melyikbe, azt nem tudom, de előbb csak jussunk ki a botanikus kertből. Alapból tuti nagyon irritált volna ha ennyien megbámulnak, most valahogy rohadtul nem tudott érdekelni a dolog. Csak az, hogy minél előbb egy orvosi rendelőben lehessek, ahol telenyomnak fájdalomcsillapítókkal... Te jó ég, pedig nem is szeretek orvoshoz menni...
-Victor? Elkérhetném a mobilodat? Van egy orvos ismerősöm, azt hiszem, jobb lenne... ha hozzá mennénk inkább... a kórház helyett. -nézek fel könyörgő tekintettel a férfira, mire pár pillanaton belül már a kezembe is nyomja az említett kütyüt.
Hogy hogyan, azt nem tudom, mindenesetre megpróbálom fejből felidézni a számot... Miután bepötyögtem a számot, már majdnem tárcsáztam, amikor kapcsoltam, hogy hoppá... Ez nem Dr. Harlow száma, hanem az apámé... Na várjunk, akkor hogy is volt... Kitöröltem, újra elkezdtem gépelni... Nem, nem is a bátyám száma kell ide, addig jó amíg nem tudnak erről a kis incidensről... Harlow, Harlow, Lynn, Lynn... dokinéni... mi is volt a telefonszáma... megvan! Hogy nem jutott eddig eszembe. Gyorsan tárcsáztam is, majd miután felvette, gyorsan bemutatkoztam és megtudakoltam, ráér-e, felvázoltam neki a helyzetet. Mondjuk azon egy kissé meglepődtem, amikor kiderült, hogy átmenetileg más helyen rendel... Elmondtam Victornak is a címet, aztán rábíztam, hogy itt most elválnak útjaink, vagy odáig gyalogol velem, esetleg kerítünk egy taxit...

//Ha úgy döntesz, hogy elkísérsz a dokinénihez, akkor a következő már mehet a Methal Inc. székházba //

Szerettem a Botanikus Kertet. Békés volt, kellemes illatú és csodaszép. Remekül el lehetett tölteni pár órát, vagy akár egy egész napot. Szoktam is. Gyakran jártam ki ide olvasgatni, és a növényekben gyönyörködni. Itt Inimma is remekül el tudott szórakozni, hiszen a természet lágy ölén egy kanári úgy érezheti magát, mint egy ember... hát... a természet lágy ölén. Beszívtam a kellemes meleg levegőt, és miközben valami ülőhely után néztem, hogy tudjam folytatni Paulo Coelho Brida című remekművét, egy ennivaló pároson akadt meg a szemem.
Egy férfi tolta maga előtt babakocsiban nyilván a kisfiát, aki szívet melengetően kacagott a helyén. A tündéri babácska fölött kifeszített zsinóron színes, csörgő, műanyag formák lengedeztek, kacsa, házikó, cica, napocska, ahogy a kisfiú nyújtogatta felé apró ujjacskáit. Jobban megnézve különös volt, hogy mozogtak a csörgők, hiszen a gyerek hozzájuk sem ért, de gondoltam, biztosan a nemlétező szellő ringatja őket.
Elrángattam onnan a tekintetemet, hiszen nem illedelmes így bámulni idegenekre, de ahogy jobbra fordultam, hátha arra találok egy szabad padot, máris megakadt a pillantásom egy másik érdekes jelenségen, akit egy ágas-bogas bokor elég jól takart, de azért még látszódott. Le sem tagadhatta volna, hogy mutáns, hiszen ide-oda teleportált, ilyen szűk helyen percenként vagy két másodpercet spórolva. Úgy néztem, ő is a gyereket nézi, de volt valami nyugtalanító a vigyorában. Magas volt, beesett, hosszúkás arca sápadt. Vállig érő haja koromfekete volt, ahogy hosszú fekete bőrkabátja is, amiben nem is értettem, hogy nem sült meg.
Aztán halk puffanás, és csipogás ütötte meg a fülem. Visszafordulva még épp láttam, ahogy az apa lehajolt valami játékért, ami kiesett a babakocsiból. A következő pillanatban pedig a teleportáló idegen máris ott állt nem messze tőlem, ahol eddig is. A kisfiú arca fokozatosan komorodott el, ahogy az idegen a karjaiban tartotta, és szinte láttam, hogy kúszik fel a sírás egészen a kis szájacskájáig, ahogy az őt tartó férfi vidám, mégis viszolyogtató arcába nézett.
-Elnézést - léptem oda -, de én azt hiszem, a gyerek inkább az apjával lenne.
-Ó, ne aggódjon, kisasszonyka - vigyorgott most rám. - Én vagyok... a nagybátyja.
-Jaj, ne haragudjon - enyhültem meg azonnal. Letekintettem a még mindig nyugtalan gyerekre. ,,Alistair" olvastam a bodyjára jól láthatóan házilag hímzett nevet. - Édes gyerek.
-Igaz. Az én drága kis... Teddy-m.
-Teddy? - húztam össze a szemöldököm, és a feliratra böktem. - Azt hittem, Alistair.
A férfi arca elkomorodott, és már fordult is el. A következő pillanatban több dolog is történt szinte egyszerre. A kisbaba felsírt, én kikaptam az ismeretlen férfi kezéből, aki mielőtt még utána nyúlhatott volna, máris szembetalálta magát a semmiből előkerülő Inimmával, aki csípte, karmolta, ahol érte. Én gyorsan eltávolodtam a gyerekkel, akit magamhoz szorítottam, és egyszerre próbáltam csitítgatni és biztonságban tudni, miközben abban reménykedtem, hogy valaki jön és segít, mert nem hittem, hogy Inimma sokáig fel tudná tartani a gyerekrablót.

-Na, hogy tettszik a gazos kert? Szerinted is unalmas ugye? Ez a sok néma, mozdulatlan zöldség? - Gügyögi Alistair-nek, ki erre a maga szokásos jókedvű gagyogásával felel, ami félig beillik kacagásnak is, ám apu bolondozása nem vonja el sokáig a figyelmét a lényegről! Annyi itt az érdekes fa, és színes virág! Ide oda kapkodja a fejét, és csöppnyi kis ujjaival rámutat mindenre, amit lehetőleg szeretne a hálószobájában látni ma este. - Hmm...neked tényleg tettszik ez a hely? Na jóóóó...lehet, hogy anyád tényleg jobban ért egy kicsit ezekhez a dolgokhoz, de el ne mond ezt neki!
-Geö-gögö! - Kiált fel vidáman a csöppség, és úgy mozdítja a kezét, mintha tisztelegni akarna, de aztán csak annyi lesz belőle, hogy jóóó messzire hajítja az egyik labdáját.
-Mi a...hogy a...khmm...csudába dobod ilyen messzire ezeket...nyugi, persze, már hozom is vissza, látod itt is van Al...
Jeges rémület ül ki az arcára, mikor a kölyök nem ül a helyén. Először csak arra gondol, hogy lehet kimászott valahogy a babakocsiból enyhén túlfejlett gyermeke, ám ez a gondolat sem nyugtatja meg, és kezdeti balsejtelme csak tovább nő, mikor másodpercekkel később sem kerül elő.
Mint a villám válik kámforrá, hogy a magasba repülve nézzen szét, és hamarosan kiszúrja a szép szőke nőt, ki síró kisbabáját tartja az ölében, ő pedig mint a villám repül hozzá közelebb. Normális esetben most az jönne, hogy hirtelen felindulásból páros lábbal rúgja arcon azt, akit éppen gondol, ám az fájna a kicsinek is, így talán ezt nem kéne, és micsoda szerencse, hogy emiatt leállt pár pillanatra, hogy átgondolja mit tegyen! Ez az idő ugyanis elég ahhoz, hogy felismerje a nőt, majd észrevegye hogy síró gyermeke valamiért szorosan bújik hozzá, és mellesleg, a kanári, amiről már annyit hallott egy olyan fickóval viaskodik, akiről ezerszer hamarabb elhinné, hogy csecsemőket ragad el.
~Lássuk csak...Lynn szerint gyilkolni csúnya dolog...de szerintem ha adok ennek a fickónak egy nevelő célzatú koponyatörést, azért nem ítél el a társadalom, főleg ebben a helyzetben.~
-Hé öcskös! - Üvölt rá a férfira hátulról, majd tiszta erejéből bevisz neki egy bal horgot hátulról, a medencecsont, és a bordák közt elhelyezkedő puha részre. - Hagyd békén a fiam! - Eleinte úgy ordít rá, ahogy ebben a helyzetbe elvárná tőle az ember, ám a második mondata inkább játékosra sikerül, mintha csak amolyan rajzfilm erőszak lenne, hogy jobban már ne ijedjen meg a gyerkőc. Ugyanakkor, a térd, ami a férfi golyói felé száll, na az valódi. Elég sportszerűtlen, de ez van, senki sem bánthatja a gyermekét!

-Jól van, jól van! Cssss! Cssss! Nem lesz semmi baj.
Csitítgatásomat enyhe ringatással próbáltam kiegészíteni, és az Alistair névre hallgató gyerkőc kicsit tényleg elhalkult, bár még mindig riadtan hüppögött, ahogy aprócska kezeivel kapaszkodott belém. Szívszorító látvány volt, ahogy a könnycseppek legördültek a pufók kis arcocskáról, úgyhogy ezért, és hogy még jobban megnyugodjon, szorosan magamhoz öleltem, hogy a fejét a vállamra hajthassa.
Semmi baj! Semmi baj! - suttogtam neki, ahogy ringattam, és adtam egy puszit a puha, aranyló pihe hajkoronával díszített feje búbjára. - Itt vagyok, nem hagyom, hogy bántsanak. Mindjárt visszaviszlek a papához, és akkor majd... Ááá!
A papa végül meg is jelent, ha nem is egészen úgy, hogy én gondoltam. Legalábbis nem a két lábán sietett oda, hanem... egyszer csak ott volt. És nagyon ádázul nézett, hogy még pár lépést hátráltam, de aztán elfordította rólam a tekintetét, és az igazi bűnözőre figyelt inkább. Inimmának hatékony segítőtársa akadt a verekedésben, így a gyerekrabló hamarosan a földön fetrengett félájultan.
Már éppen elkezdtem aggódni, hogy a végén még agyonveri itt a szemem láttára, amikor a fickó fájdalmasan felhördült, felkönyökölt, és már el is tűnt. Most azonban nem bukkant fel megint valahol a közelben, úgyhogy feltételezhettem, hogy rájött, itt ma nincs sok esélye, úgyhogy inkább hazament gyógyulgatni.
Még mindig óvón öleltem magamhoz Alistairt, ahogy lassan megközelítettem a harcias férfit.
-Bocsánat - szólítottam meg félszegen. - Nem akartam bántani a fiát, kérem, higgye el, de nem hagyhattam nála. Csak legyen óvatos - nyújtottam felé az apjáért kalimpáló kisembert. - Eléggé megijedt.
A fiúcska most már az enyémnél jóval erősebb apai karokba kapaszkodott, és belesírta védelmező ölelésébe minden rémületét és bánatát. Megilletődve figyeltem a megindító jelenetet, és valahogy segíteni akartam, bár nem tudtam, hogy, hiszen az én riadalmam sem múlt még el nyomtalanul.
-Esetleg... szereti a madarakat? - próbálkoztam bátortalanul. - Inimma, gyere ide!
A kismadár engedelmesen rászállt az ujjamra, én pedig odatartottam a kisfiúnak, mire a kanári vidám trillába fogott, és szárnyával párszor finoman megcirógatta Alistair apró ujjait, hogy megnyugtassa, és talán kicsit felvidítsa.

A földre került ellenfélbe elvileg nem szép dolog belerúgni, és talán Szellem akkor sem tenné, ha nem tűnne el a teleportáló...Talán. Az viszont biztos, hogy ezek után nyomban sarkon fordul, és magához öleli a síró kisfiút. Tudja a lelke mélyén, hogy meg kéne köszönnie a nőnek, és megnyugtatni őt, hogy tudja...látta mit tett, és nagyon hálás érte, de nem tehet róla, valahányszor kinyitja a száját, mindig csak az jön ki rajta, hogy: "Semmi baj, cssss, a papa már itt van, elkergettük a csúnya bácsit." És mindemellett még az is leköti a figyelmét, hogy gyengéden cirógassa a szőke fürtökkel borított buksi fejet, s néha meg is puszilja azt, úgyhogy csak akkor veszi észre újra a nőt, mikor az a madárkáját szólítja. Mosolyogva tartja oda gyermekét, ki még mindig pirosló szemekkel, kicsit bátortalanul nyúl a madárkáért.
-Na, mit mondasz, szereted a madarakat? - Súgja oda kisfiának, aki először picit gyanakodva figyeli az őt cirógató apró szárnyat, de aztán ahogy jobban meg tudja nézni magának Inimmát apró szája lassan mosolyra húzódik, és bár még mindig könnyes az arcocskája, nevetésben tör ki.
-Még nem látott egyet sem élőben. A feleségem múltkor akart mutatni neki pár kacsát de...végül csak arra volt ideje, hogy elfordítsa a monitort. De azt hiszem őt kedveli.
Gyanakodva tekint körbe, még mindig készen arra, hogy a veszély első jelére kámforrá váljon babástól, aztán, ha ezek után sem jön semmi, Lily szemébe néz, amíg a kicsi a madárkával barátkozik.
-Köszönöm. Én, nem tudom, mit tennék ha... Maga az én hősöm, köszönöm.
~Kezdem érteni, mit eszik rajta Oroszlánszagú Herold, most látom másodszor, és máris kedvem lenne összehozni valamelyik barátommal, hogy többet lógjunk együtt. Sajnos kétlem, hogy Sheena a szösziket szeretné, Darren-nek meg ott van Ratna, Mike-nak meg Aya...nincs mese, tényleg csak Rizsi maradt...~
-Nem bánná, ha arrébb mennénk innen? Mármint...nem akarom megijeszteni, de...azt hiszem a gyerek kedveli magát, és biztos nagyon örülne, ha velünk tartana még egy darabon.
~Arról nem is beszélve, hogy az a rohadék is könnyen ránk találhat itt. Persze a legegyszerűbb az lenne, ha elteleportálnék mindenkit. Ja, milyen szép is lenne...hálás vagyok amiért megmentette a kicsit, tessék, itt van cserébe egy kiadós méregtelenítés. Engedje meg, hogy közben fogjam a haját, biztos ami biztos...~

Alistair végül is szerette a madarakat, Inimmának legalábbis nagyon örült, ami a kismadarat is még nagyobb vidámságra sarkallta. Átröppent a kisfiú vállára, és barátian nekinyomta a feje búbját az arcának, mintha csak azt mondta volna ,,Jól van, öregem, most már nyugi!", aztán visszarepült aprócska kis karjára, és tovább csiripelt neki könnyed, lágy zengésű hangon.
-Na majd legközelebb azért csak összejönnek azok a kacsák is - mosolyogtam, ahogy a nevető gyereket néztem. - De én csak őt tudom előhívni. Inimmának hívják. Én meg Lily Gage vagyok - intettem a férfinak, de nem nyújtottam a kezem, hiszen fogta a babát. - Nagyon örvendek. Köszönöm, hogy segített, egyedül nem hiszem, hogy sikerült volna... mármint Inimma itt volt velem, igaz - tettem hozzá gyorsan, ahogy a kismadár durcásan rám csipogott. - De azért jó volt, hogy ilyen gyorsan megjelent. És, ahogy elnéztem... mutáns képesség, ugye?
Hálálkodására zavartan ráztam a fejem.
-Ugyan! Miket beszél! Még hogy hős! Bárki megtette volna. És én igazából nem is csináltam semmit, maga volt az, aki... ártalmatlanította. Jól elbánt vele, én arra nem lettem volna képes.
Persze azért megfordult a fejemben, hogy na, hősnek se nevezett még senki, de mivel tudtam, hogy nem voltam az, inkább zavarba hozott, mint hogy kellemes érzéssel töltött volna el. Annak ellenére, hogy dicsérete persze azért jól esett.
-Ó, hát én... nagyon szívesen csatlakozom - bólintottam kissé meglepődve a váratlan invitáláson. - Egyébként is meg akartam kérdezni, hogy... nem találkoztunk mi már valahol? Most, hogy elnézem magát, még a baba is ismerősebb. Nem lehet, hogy... Nem maga jött oda hozzám nemrég az utcán, hogy ajánljak valamit a sci-fi kedvelő fiának? - mosolyodtam el hirtelen, ahogy beugrott az emlék. - Na, és végül kipróbálta? Tetszett neki? Eljutottak már a sárkányölő számítógépig? Nekem az a kedvencem. Meg persze Vasvitéz királyfi és Kristályka királykisasszony.