Brooklyni Botanikus Kert

Ezúttal sem akartam pénzt fizetni, de sajnos egy botanikus kert nem olyan, hogy némi reppenéssel simán átjutsz a korlátokon. Mert nem, nem jutsz át. Ezzel a ténnyel megbarátkozva jegyet váltottam. Mondjuk ha már itt tartottam, akkor bepróbálkoztam: és igen! Jól emlékeztem, hogy itt nincs papírpénz-eredet vizsgálat, így a másolt dollárosom simán átcsusszant. Lényegében egyetlen mozdulatomba került a belépés, és még az apróból is kaptam vissza. Nem is igaz, túl jó vagyok ehhez a világhoz.

Elvoltam. Tényleg. Ott álltam a kiválasztott fa előtt… Elképzelni sem lehet, mennyire nehéz kiválasztani egy fát. Főleg, ahol sok van. Egész erdőnyi! Szörnyű!
Persze nem adtam ilyen könnyen magam, és elég volt néhány perc… úgy nagyjából hatvan, hogy szimpatizáljon a fa is a leveleivel, törzsével, és a néptől is távol legyek. Amikor is a helyszín megvolt, én lehunytam a szemem, és csodálkozva vettem észre, hogy bizony, érzek valamit. Érzek valamit! De az nem fa, legalábbis ha azóta se szokásuk engedve mindenféle random légfuvallatnak engedve a földön sodródni, akkor nem fa. Viszont annál inkább papír. Vicces kedvemben voltam, és hiába vagyok tisztában azzal, hogy ezt a környezetem általában nehezen tolerálja, azért csak nem bírtam meglóduló fantáziámmal, főleg, amikor már a papírt már egy lány, feltételeztem: a gazdája is kergette, és varázsoltam: első gondolatom egy autó volt, de aztán inkább a gyors kivitelezhetőség mellett döntöttem, és a papírlap abban a pillanatban két lábra pattant, és úgy rohant tovább: lassan feje formálódott, a két kéz hajtotta, törzse lebegett. Én meg a fák közül az ujjaimmal babra munkát végezve irányítottam, hogy a lány pont ne érje utol az előtte rohanó papírembert, ami hopp, immáron dínó alakjában menekül! Hát ez csodálatos, alig bírom visszatartani a rötyögésem, néha ki is szalad belőlem… tudom, gonosz vagyok.

[Christopher-nek]

Kiskora óta ide jár, vagy legalább is mióta az eszét tudja. Nem véletlenül lett botanikus, így kellőképp kiismeri magát a helyen. Az más kérdés, hogy amelyik növény neki megtetszik azt mindenféle kérdés nélkül hajlamos eltulajdonítani. Márpedig még jó sok növény hiányzik a gyűjteményéből.
Természetesen most is makulátlanul fest, tökéletes odafigyeléssel állította össze a mai szerelését is. Fekete ing, sötétzöld mellény, fekete szövet kabát és fekete farmer a mai viselete. Kezein jelenleg barna kesztyűket hord, nyakában zöld sálat hanyagul hátravetve. Nehezen hihető, hogy a szakmája botanikus, inkább valamiféle üzleti cápának tűnik vagy... legyünk őszinték, vagy egy meleg sztájlisztnak.
Mindenesetre úgy naplemente környékén járhat az idő, lassan zárni is fog a hely. Ha pedig valaki az egyik eldugott bokor mögött valamiféle mozgást vél felfedezni, amit nem tud hova tenni, az minden bizonnyal Daniel. A lába mellett a földön van egy műanyag virágcserépnyi föld, apró kis kézi ásójával pedig a bokor tövében lévő növényt igyekszik kiásni a helyéről buzgó igyekezettel.

Egyszerű vásárlásnak indult a dolog. Hiszen mit csinál az ember fia, ha vásárolni akar? Persze, megközelíti a célterületet.
Mit csinál Cristopher? Természetesen megkeresi a lehető legegzotikusabb módját a virágvásárlásnak, és ehhez mérten aztán zárás közelében sikerül odakeverednia. Igen, a célterületre.
De mit lehet tenni, ha virágra van szükség, ipari mennyiségben. Ez a valuta arrafelé ugyanis ott, ahová Crisnek kell.
Ja, a történet fondorlatos momentuma, hogy én vagyok Cristopher. De ezen gondolkodni olyan, mintha magamban beszélnék.
~ Ma megnézem, holnap megrendelem. Ez lesz az optimális.
Mikor mozog a bokor, cseppet meglepődök a dolgon. Hiszen tudtommal erre nincsenek nagyobb testű állatok, a szemlélődőknek pedig ki van találva, hogy csak a kijelölt ösvényen haladhatnak.
Hát persze, hogy kiváncsi vagyok, mi a fene turkál akkor ott. Valami mutáns vakond, vagy vakond mutáns? Esetleg tetszőleges állatfajta és az ember keveréke? Meg kell nézni!
Ahogy közelítek, egyre inkább ott kavarog a fejemben az a sok emlék, ami figyelmeztet kiváncsiságom veszélyeire. Már megint óvatlan vagy, Cristopher! Mi van, a falnak beszélek? Nem, magamnak. Ilyenkor ez tökéletesen ugyanolyan.
- Öhm, jó estét!
Meglepetten tapasztalom, hogy egy ember alakú személy áskálódik a bokor tövében. Meglepetten, érdeklődőn, kissé zavarban, de leginkább ezek keverékének érzésével várom a férfi reakcióját hirtelen találkozásunkra.

Szemüvege kissé lecsúszott az orrán a nagy igyekezet közben, így a fölött tekint fel ijedtséggel vegyes meglepettséggel. AZ ijedtség gyorsan el is tűnik ábrázatáról.
- Maga nem őr. - Állapítja meg, mintha egyből támadás érte volna szerény személyét, vagy mintha a másik ne lett volna ugyancsak tisztában ezzel a ténnyel. Ezen a ponton pedig máris elveszíti Daniel figyelmét a srác. Ugyanis mi oka lenne innentől kezdve foglalkozni vele? Beköpi? Na és? Mi mást tehetne vele? A nézőközönség meg egy bizonyos pontig nem zavarja.
Tehát tovább is folytatja a műveletet, szakszerű mozdulatokkal körbeássa az említett növényt

Mint két ügyvéd, akik sötét sikátorok sarkán találkoznak a lámpafény alatt. Mindkettő meglepődik, majd visszakényszerítik magukra a megszokott, higgadt viselkedést. Legalábbis valahogy így nézhetett ki ez a jelenség kívülről.
- Nem vagyok őr - bólintok, és konstatálom, hogy ő sem tartozik valószínűleg a hely üzemeltető személyzetéhez. Legalábbis valószínűleg nem.
Kissé előredőlve próbálom kivenni, mit is csinál pontosan. Mikor már látom, az kezd érdekelni, milyen növénnyel is dolgozik éppen. Vagy milyen növényt lop el éppen? Ki tudja!
- Elnézést, ez milyen növény? Nem értek hozzá, de kiváncsivá tett az alapossága, ahogy dolgozik vele.

- Ezt mondtam én is. - Jegyzi meg oldalra sem pillantva a férfire, lévén baromira nem érdekli a másik. Hangjából is érzékelhető, hogy csak úgy foghegyről beszél, oda sem figyel. És végül ki is szabadítja a növényt, kellő óvatossággal igyekszik a kis ásóval átemelni a műanyag virágcserépbe. Annyira koncentrál, olyan mintha meg se hallaná a kérdést. Csak, amikor már sikeresen átemelte, akkor néz Christopherre.
- Notholaena marantae syn Cheilanthes marantae. - Felvonja a szemöldökeit kissé kérdőn, hogy ez-e az, amit a másik tudni akart. Egyébként teljes mértékig tisztában van vele, hogy elég kis eséllyel jelent a latin elnevezés holmi idegennek bármit is. Szándékosan nem magyarázza túl, egyáltalán nem akar beszélgetni. Inkább újra a növény cserépbe való beásására koncentrál.

Az egyértelmű tények elismétlése nem hoz lázba, így figyelem tovább a földtúró munkálatokat. Láthatóan nem foglalkozik velem, és láthatóan nagyon óvatosan kezeli a növényt. Mint én, mikor kísérletezek.
Választ is kapok a kérdésemre, de természetesen olyan fölényes tudományossággal, ami pont elég ahhoz, hogy egy laikusnak halvány lila gőze se legyen a válasz jelentéséről.
- Mint mondtam, nem értek hozzá. De komolyan érdekel, mi a neve. Latinul viszont nincs sok esélyem megérteni. Nem vagyok se orvos, se biológus, se jogász - mondom, megcsóválva a fejem.
Láthatóan nem akar beszélgetni, de nem is problémázom ezen. Megértem, mivel ismerős a szituáció. Hm, rég is volt már. Lassan ideje lenne folytatni a megkezdett munkáimat!
- Elnézést kérek, nem akarom zavarni a munkában, csak mindig jó kedvre derít hozzám hasonlóan természettudományos szemléletű emberekkel találkozni.

Szusszant egyet, nagyjából ennyi jelét adja annak, hogy hallja a másik szavait. Úgy tűnik nem áll szándékában válaszolni, vagy egyszerűen elengedi a füle mellett. Csak amikor oldalra sandít és konstatálja, hogy itt van még a másik, akkor tudatosul benne, hogy valamit azért csak kellene válaszolni. Bár lehet, hogy a szótlanságból is értene a csávó.
- Én pedig nem vagyok se idegenvezető, se tanár. - Ennyivel le is tudja a válaszadást. Hangja unott és nem kimondottan barátságos. Komolyan azt várják tőle, hogy miközben épp piti lopáson kapják, még neki áll oktatást is tartani egy vadidegennek? Neki ez hol érdeke? Amikor jön aztán ez a nagy "egyesüljetek természettudományosok" gondolat türelmetlen sóhajjal tekint fel Christopherre ismételten szemüvege fölött.
- Ugye nem akarsz dalra fakadni?

Elég introvertáltnak tűnik az illető ahhoz, hogy ne lehessen vele néhány szónál hosszabban beszélgetni. Ezzel nincs is baj, legalább egyenes jellem. Csak az a fránya arrogáns válasza ne lenne!
- Rendben, megértettem.
Elnézegetem még egy darabig, amivel babrál, aztán amikor már az a kis tüskés inda a kedves úriember nyaka mögé kanyarodik, muszáj elmosolyodnom. Főleg azután, hogy egyre ellenségesebben válaszol.
- Eszem ágában sincs dalra fakadni. Csak gondoltam, annak ellenére, hogy tilosban jársz, flegmán, sőt arrogánsan viselkedsz, szeretnélek figyelmeztetni.
Megvárom, míg reagál valamit, vagy legalább felfigyel a szavaimra, mert jelenleg ez nem ártana. Karba teszem a kezem, és megcsóválom a fejem.
- Az a növény, amit most akartál meglovasítani, tudod a nevét latinul, én meg sehogy, mindjárt bekukkant a légcsövedbe azokkal a szép nagy, sárga nedvet eresztő tüskéivel. Szerintem ez nem normális viselkedés tőle.
Tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban összeránthatja a rögtönzött hurkot a növény, de hirtelen mozdulatra csak gyorsítanám a dolgot. Így inkább kimérten közöltem a helyzetet.

Mindig is szerettem a biosz órákat, nem az a száraz, magolós tananyag mint például a történelem. Jó, jó, tudom, ott is megvannak a dolgok miértjei, mi miből következik, no meg biológiában is van mit megjegyezni, de az utóbbi akkor is sokkal kevésbé... száraz. Pláne, hogy most vesszük át a növénytanos részét a dolognak, aminél még a kellemes is össze lehet kötni a hasznossal és élőben megkeresni a tanult fajokat. Mondjuk az azért egy kicsit gáz, hogy ahhoz képest, mekkora díszkertje van a sulinak, 1, vagy hiányzik a fajok egy része amit tanultunk, 2, ki sincs táblázva, hogy melyiknek mi a neve, így aki nem biológus az róhatja a köröket órákon át és ha mázlija van, talán megtalálja amit keres. Épp ezért is találtam egyszerűbbnek, hogy vegyem a fáradtságot és az órai jegyzeteim társaságában eljöjjek a Brooklyni Botanikus Kertbe, ahol aztán a bejáratnál egy arbor-térképet (=egy térképen ábrázolják, melyik fás fás szárú hol található) beszerezve már mehetett is a "növényvadászat". Eleinte még vígan el is voltam, ahogy sorban keresgéltem az órán tanult fákat, mindegyik levelét, virágát/termését megnéztem, tapogattam, szagolgattam, a szebbekről még 1-1 kis skiccet is készítettem a jegyzet üresen maradt kis helyeire. Egészen addig, amíg esz szééép, nagy fához nem értem, aminek még a legalsó ágait sem értem fel. Pech... De ha már a világ végéről ideig bebuszoztam, csak nem megyek el addig amíg meg nem nézem...
~Hmm, mint ha azon az ágon egy virág is lenne... És nincs is túl magasan, csak én vagyok töpszli hozzá...
Próbáltam nyújtózkodni, hogy lehúzzam az ágat, hiába... Így hát ledobtam a tatyóm a fűbe és megpróbáltam nekifutásból felugrani, hogy elkapjam az ágat... Ezt is hiába, úgyhogy még miután vagy 5 percig szerencsétlenkedtem, mint a róka a szőlőért a népmesében, végre beláttam, hogy ez így felejtős lesz.
-Úgy tűnik, muszáj lesz megkérnem valakit, hogy segítsen... -néztem körbe tűnődve, hogy mégis ki a legmagasabb a közelben akit zaklathatnék a kérdésemmel, amikor a bokrok mögött egy középkörú férfit vettem észre.
Innen elég magasnak tűnik, szóval felkaptam a tatyómat aztán már szaladtam is... Csak amikor odaértem, tűnt fel, hogy nincs egyedül, hanem mint ha valami kirándulós csoporttal lenne. Hoppá, lehet hogy nem is tud angolul? Az akkor vicces lesz... Mindenesetre már messziről elkezdtem az "Elnézést, jó napot" kezdésű kis sablonszöveget nyomatni, mire pedig odaértem, már egy vidám, barátságos mosollyal köszöntöttem.
-Bocsánat, hogy megzavarom a kirándulását... de ha van egy szabad perce, tudna nekem segíteni? -kezdtem bele, persze csak miután már érzékelte, hogy igen, én is itt vagyok és bizony hogy neki beszélek.

Ahogy észreveszem, hogy a férfi nincs egyedül, csak csodálkozva felvonom az egyik szemöldököm, hogy ezek meg mégis mire készülnek itt a bokrok takarásában? Kettesben? Amikor azonban a nő segítségkérő tekintettel nyúl felém, már nagyon kezd gyanús lenni a dolog, s ahogy magamban összerakom a kirakós darabjait, teljesen elborzadok.
~Na neee... Mondja valaki, hogy nem akarja megerőszakolni szerencsétlen nőt... Mégis mi oka lenne rá? Hisz annyira nem is csúnya... Na jó, az ilyen másfél mázsás kigyúrt állatok nem az én eseteim, de valakinek biztos bejönnek az ilyenek is... Bár ahogy elnézem, a nőnek se igazán az esete...
Valamit muszáj tennem, de mivel nem vagyunk épp egy súlycsoport így kénytelen vagyok a biztonságosabb megoldást választani.
-Ó, milyen kár. -válaszolok csalódottan a férfi válaszára, majd miközben lassan, óvatosan hátrálni kezdek, már csúszik is a kezem a zsebembe a mobilomért.
- Engedje szabadon a nőt, vagy hívom a rendőrséget. És csak semmi hirtelen mozdulat. -jegyzem meg magabiztosan, elszánt tekintettel.
Mutatom fel a kis kütyüt, ujjamon az egyik számon. Miután az egyik bankban volt szerencsém egy bankrablásba csöppenni, első dolgom volt beállítani a számukat a gyorstárcsázóban. Akkor bele se tudtam szólni, szóval úgy tűnik, így is kapcsolnak, hogy valami gáz van, mégis megtaláltak. Ahhoz képest most csak egy nagy darab pasi volt az ellenfél, nem egy rakás bankrabló, sima ügy.

A férfi kacagása a megjegyzésemre most valahogy nem igazán nyugtat meg, sőt, még egy kicsit talán a hideg is szaladgál tőle a hátamon. Ahogy közelíteni kezd, egy pár pillanatig várok, de lelki szemeim előtt már ott lebeg az a bizonyos vonal, amit ha átlép, akkor mérget vehet rá hogy én is hátrálni kezdek, meg igénybe veszem a telefonos segítséget... Mielőtt azonban ez megtörténhetne, felém esik az eddig fogva tartott nő, én pedig hiába próbálok kitérni előle, még így sikerül annyira nekem esnie, hogy mindketten a földön kössünk ki. Persze így aztán az ujjam is félrecsúszott a készüléken, de legalább még a kezemben van. Első reakcióm, hogy sietve tárcsázzak, azonban mire ez megtörténhetne, a férfi egy erőteljes mozdulattal kitépi a kezemből drága egyetlen ütött kopott kis mobilomat, hogy aztán egy baljós reccsenést követően hulljanak le a darabkái a fűbe.
Vérzik a szívem, hacsak arra gondolok, mennyi mindent túlélt már az a kis kütyü, erre így leli halálát, de hátha, talán, valami csoda folytán a sim-kártya egyben maradt... na de ezen majd ráérek később meditálni, attól tartok, ez nem épp a legmegfelelőbb pillanat. Ahogy felnézek a mellettünk álló férfi ránk vetülő árnyékából, az első dolog ami eszembe jut, hogy minél előbb távolabb kell jutnom tőle... Remélem a vörös hajú nőben is van annyi lélekjelenlét, hogy nem marad itt a földön fekve, így aztán én is hátrálni kezdek rákjárásban, még ha kissé botladozva is a fűben. Néhány méter után persze megpróbálok felkelni, két lábon azért mégiscsak gyorsabb, de akárhogy is alakul, a nőt nem hagyom itt egyedül magára, az biztos.

Uhh... elég groteszk és illúzióromboló pont egy ilyen pasit kuncogni látni... és ez a túlzott nyugalom és magabiztosság sem tetszik amit áraszt magából, ahhoz túlságosan is vészjósló. Még mázli, hogy a nő legalább veszi a lapot és nem szerencsétlenkedik. De áh, az a szemüveg, hogy azt is pont most kell elhagynia... Miért nem bír kontaktlencsét hordani?! Csak gyorsan biccentek a hálálkodására, hisz a hústorony idő közben elkezdett felénk közelíteni...
-Mégis micsoda? Hogy pont magától akartam segítséget kérni, vagy hogy megzavartam abban, hogy molesztálja szegény nőt? -válaszoltam neki, olyan magabiztosan, amennyire csak tudtam, ám sanszos, hogy az elcsukló hangom nem sokat javított az összhatáson.
~Na végre! -húzódik mosolyra a szám széle, amikor a nő végre menekülni kezd, pláne, hogy a férfi úgy tűnik, nem szándékozik követni, vagyis... Basszuskulcs!!!
Ahogy az négykézlábra ereszkedve üldözőbe vette, hiába kezdtem el én is némi fáziskéséssel utánuk rohanni, miközben a képességemmel hatni próbáltam a férfira, sajnos az a fránya, majd' fél perc ami után érződik a hatás, már kevésnek bizonyult. Egy sikoly, én pedig csak földbe gyökerezett lábbal megtorpanva, teljesen elképedve bámultam magam elé, miközben képtelen voltam elfordítani a tekintetemet...
~Ez... Ez nem lehet igaz... Megölte... De... De hisz olyan váratlanul történt az egész... és nekem nem sikerült megakadályoznom, pedig ha már előbb használom a képességem, akkor... akkor megmenekülhetett volna... -kaptam a szám elé a kezem, ahogy lassan végre odáig is eljutottam, hogy a férfi sem hétköznapi ember, valószínűleg ő is hozzánk hasonló...
De akkor miért ölte meg a nőt? Mi oka lehetett rá, hogy ilyenekre használja a hatalmát?! Nem értem... Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy a képességemmel megpróbálom megnyugtatni, de először is a látottak túlságosan is felzaklattak, másodszor amúgy is elég nyugodtnak tűnt a férfi, szóval esélyes, hogy semmit se használna...
Ahogy megláttam a férfi véres vigyorát, egyből sápadtam pár árnyalatot, ám hogy még felém is indult... Na jó, azt hiszem, tényleg nem volt túl szerencsés ötlet hergelnem az előbb. Ahogy meglátom a karmait, egy pár lépést hátrálok, majd hirtelen megfordulok és teljes erőmmel rohanni kezdek a bokrok felé. És most így hirtelen az se rémlik, hogy merre is van a kijárat, basszus, basszus, basszus... Akkor viszont a lényeg, hogy minél inkább akadályozva legyen a mozgásban, hogy ne érjen utól... Még csak segítséget se hívhatok, mert még másokat is megöl a végén... banyek, miért pont egy gyilkost kellett kifognom?! Én csak egy kis békés tanulás miatt jöttem ide, miééért?! Basszus, ha utolér, nem érdekel, hogy ki fogja meghallani, az tuti, hogy én is sikítani fogok... De inkább ne érjen utól, szóval futááááás!!! Át a bokrok között, még az se érdekel, ha nekem csapódik néhány ág vagy felsérti a bőrömet, inkább ez, mint hogy én is a nő sorsára jussak...

Ahogy a bokrok között futottam, csak egy gondolat járt az agyamban, mégpedig az, hogy nem akarok meghalni... Legalábbis nem most, és nem így. Abból következtetve, hogy az előbb milyen gyorsan utolérte azt a nőt, engem pedig még nem, az az erős gyanú kel életre bennem, hogy direkt élvezi, hogy előbb egy kicsit még játszhat velem... hurrá, de tényleg...
Visszapillantva látom, milyen könnyű szerrel követ, s szemmel láthatóan nemhogy nem lassítják a növények, de még csak nem is karcolják. De én csak futok tovább előre, egészen addig míg egy újabb tisztára nem érek, ám ahogy visszapillantok, hogy vajon merre járhat, hirtelen sehol sem látom a férfit.
~Ajjaj, nem lesz ez így jó... -nézek körbe riadtan ahogy egy pillanatig se állok meg a futással, amikor észreveszem, hogy valahogy sikerült elém vágnia.
Egy kisebb sikolyt így is hallatok, amikor észreveszem, a olyan hirtelen fékezek le, hogy a lendülettől kis híján neki is esek. A kérdéseire inkább válaszolni se merek, attól tartok, csak magam alatt vágnám a fát azzal, ha tovább hergelném. Az utolsó kérdését hallva azonban mégis összekaparok némi bátorságot:
-Azt nem lehetne, mint a nyuszikás viccben? Abban a halállistásban... "Én is rajta vagyok a hallállistán? _ Igen _ És nem lehetne kihúzni róla? _ De..." -mosolyodok el bátortalanul, miközben óvatosan hátrálni kezdek- Egyébként miért akar megölni? Nem ártottam magának semmit... -próbálom húzni az időt, kissé talán túl kétségbeesetten, persze le se tagadhatnám, hogy valójában milyen rettegéssel tölt el a helyzet.
Olyannyira, hogy most ha akarnám, se lennék képes irányítani a képességemet, legalábbis teljes mértékben biztosan nem... Szerencsére megvan az a rossz, vagy néhány esetben jó tulajdonsága, hogy ilyen zalkatott állapotomban akaratlanul is működésbe lép, s a közelemben lévők is átveszik az aktuális érzéseimet, hangulatomat... Még szerencse, hogy most csupán egyetlen ember... ember? Mutáns! Mutáns van a közelemben... Ha megnyugtatni most nem is tudnám, azt viszont megpróbálom elérni, hogy ha átérzi a félelmemet, akkor én legyek az, akitől rettegjen.

Amikor a férfi közli, hogy többnyire ok nélkül öl, csak még jobban beparázok. Szuper, szóval egy sorozatgyilkossal hozott össze a sors... Persze a többi megjegyzése sem nyugtat meg túlságosan, sőt... Ha csak még jobban a frászt akarja hozni rám, akkor nagyszerű úton halad. Persze azt nem tudhatja, hogy meglesz még ennek a böjtje, nem is kell rá sokat várni. Szinte lélegzetvisszafolytva várom, hogy vajon melyik következik be előbb: az, hogy megunja a bájcsevejt és rám támad, vagy az, hogy a képességem hatása végre őt is eléri...
Eszméletlenül nagy mázlim van, de úgy tűnik, hogy most az utóbbi bizonyult gyorsabbnak. Egy darabig csak tisztes távolból figyelem, ahogy a nagy ember most a földön kuporogva remeg a félelemtől. A nagy ember, aki általában ok nélkül, hidegvérrel legyilkol más embereket. Fél. Retteg. És kitől? Tőlem...
Csak álltam egy helyben, mozdulatlanul, miközben egy pillanatra se vettem le a tekintetem róla... majd ahogy megbizonyosodtam róla, hogy a képességem teszi a dolgát, nincs mitől tartanom, lassan én is megnyugodtam annyira, hogy most már irányíthassam a képességem. Arról gondoskodtam, hogy a félelemérzete ellenem továbbra se csillapodjon, egy hajszálnyit se, ám ezen túl tanácstalan voltam, hogy mégis mit kéne tennem. A legésszerűbb az lenne, ha egyszerűen elmenekülnék, hisz hacsak nem használom a képességem, esélyem sincs ellene. Viszont megölt egy embert és amilyen közveszélyes, másokra is veszélyt jelentene. Kellett nekem elővenni a telefonomat... akkor hívhatnám a zsarukat, benyugtatóznák és akkor minden jó lenne. De nincs telefonom... bár, neki biztosan van. Igen, azt hiszem ez lesz a legjobb megoldás.
Tettem felé néhány lépést, de aztán megtorpantam. Elég állatias a viselkedése, az állatok pedig rosszul ráagálnak a félelemre, nem igaz? Ez esetben akkor ideje stratégiát váltani... Koncentrálni kezdtem, majd a félelmét amilyen gyorsan csak tudtam (max. 10-15 másodperc), szimpátiává alakítottam szerény személyem felé. Aki szimpi nekünk azt csak nem gyilkoljuk le, nem igaz? A szimpátia mellé persze bónuszként még járt egy kis együttérzés és némi baráti érzések is, csak a biztonság kedvéért...
-Elnézést... minden rendben? -erőltettem egy barátságos mosolyt az arcomra, de azért közelebb menni még nem mertem, előbb meg akarok győződni róla, hogy jól reagál a képességem hatásaira...

Úgy tűnik, igaznak bizonyult megérzésem, hogy hogyan is fog reagálni a félelemre. Még szerencse, hogy nem merészkedtem közelebb, mert itt szedett volna cafatokra, és még mentőt se hívhattam volna, miután összetörte a telefonomat... Ahogy megváltozik a tekintete és felém pillant, szinte lélegzetvisszafojtva várom a reakcióját, de amint meglátom azt a kedves mosolyát, nekem is szélesebb mosolyra húzódik a szám. Győzelem!
Ahogy lehuppan a fűbe és nevetgélni, kuncogni kezd, mint valami szemérmes kislány, egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne nevessek én is vele. Ahhoz képest, hogy alig néhány perce még épp engem akart megölni, most meg tessék, hogy megváltozott... Valahogy olyan abszurdnak tűnt az egész, pedig megszokhatnám már, hogy ilyen a képességem. No igen, csak nem mindennap fut össze az ember sorozatgyilkosokkal, akik meg akarják ölni (és akiken büntetlenül gyakorolhatja az ereje használatát...) No meg hogy is van az a mondás? "Semmi sem olyan egyszerű és titokzatos, mint a kedvesség". Azt hiszem, van benne valami.
-Na jó, végülis, miért ne? -felelem neki az invitálásra, hisz a játékosan csillogó tekintetét látva biztos voltam benne, hogy egy légynek se tudna ártani, nemhogy nekem.
-Igen, így történt... De semmi gond, nem történt semmi. -na jó, ez már nekem is fájt.
Végülis? Csak egy nő halt meg, meg kis híján én is... igazán semmiség, de tényleg... Vajon mikor tűnik fel valakinek az eltűnése? Vagy mikor találnak rá? Bááár, más sikolyt még nem hallottam ma a sajátomon kívül, szóval eddig biztos nem jöttek rá mi történt.
-Ami azt illeti, az egyik fa ágán megláttam egy virágot, csak én túl alacsony vagyok és nem értem el... Mivel ön olyan magas, úgy gondoltam, hogy megkérem, tudna-e segíteni nekem lehúzni az ágat. -s már épp pattannék fel, hogy odarángassam ahhoz a bizonyos fához, amikor eszembe jut, hogy a vérbe fagyott hulla is ott van egy köpésre tőle, és nem igazán akaródzik most a közelébe menni- De mindegy, annyira nem lényeges... A nevét megkérdezhetem? Engem Ratnának hívnak.
Egy pillanatra elmerengek... Lehet, hogy még sem túl szerencsés itt várakozni? Nem igazán szeretnék magyarázkodni a zsaruknak, gondolom a fiatalember se, úgyhogy inkább menni kéne valamerre, mindkettőnk érdekében...
-Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Van kedve? -valójában csak költői kérdés, naná, hogy van, elvégre a képességem hatása alatt van.
Miután elárulta a nevét és válaszolt a kérdéseimre, felpattanok a fűből, majd ha még nem kelt volna fel, kicsit sürgetem, győzködöm. Végül mielőtt még tiltakozhatna, karon ragadom és elindulunk egy kellemes kis baráti sétára... Valójában a kijárat felé, amiről így hirtelen nem tudom merre is van pontosan, de előbb utóbb majd csak belebotlunk valami útjelző táblába és onnan már menni fog a dolog.

(Ó igen, és persze közben folyamatosan fenntartom a képességem hatását... ^^)

-Szóval Victor Creed. Victor. -ismétlem el a nevét, hogy jobban megragadjon a memóriámban.
Azon, hogy furcsállja a nevemet, már fent sem akadok, az emberek többsége hasonlóan reagál, így inkább csak kíváncsiságból kérdezek vissza.
-Mi olyan furcsa benne? Azon kívül, hogy nem tipikus, amerikai keresztnév?
A séta említése kapcsán, ahogy feltűnik, hogy bizonytalankodik, egyből erősítek egy kicsit a képességem hatásán, mígnem végre feltápászkodik a földről, én pedig már épp indulnék vele, amikor... hé, most meg miért nem jön? Értetlenkedve pillantok fel rá, ám amikor meghallom a szavait teljesen elképedek.
-Miii?! Még hogy én apró?! -bukik ki belőlem a kérdés, de hát na.
Oké, hogy vagy két fejjel magasabb tőlem, de akkor is, szerintem az 1.70 az nem mondható éppenséggel aprónak, sőt... vannak tőlem jóval alacsonyabbak is. S amíg magamban azt próbáltam megemészteni, hogy valaki életemben először az "apró" jelzővel illetett, már kapom is a következő kegyelemdöfést. Na kész, eddig bírtam, előkaptam a legmérgesebb-duzzogósabb nézésemet, amivel megajándékoztam Victor, majd már vontattam is magam után a tisztáson keresztül az út felé, az előbb utóbb csak elvezet a kijárathoz.
-De, ami azt illeti, tényleg nem ártana lassan hazafelé indulnom. -majd amikor megjegyzi, hogy nem biztonságos- Igeeen, tudom, védtelen, törékeny lány vagyok, nem lenne szabad sötétedés után egyedül mászkálnom, pláne nem egyedül... egy párszor már volt szerencsém végighallgatni, szóval ha lehet, nem szeretném még egyszer. De most amúgy is itt van ön is, így már nincs mitől tartanom, nem igaz? Nem hinném, hogy épeszű embernek eszébe jutna, hogy így ránk támadjon... Izé, egy kérdés... Victor, ön most siet valahová? Ha nem nagy gond, el tudna kísérni egy darabon? Persze csak ha nem gond... Tényleg, ön merre lakik a városon belül? Csak mert ha épp a város túlsó felén, mint én, akkor inkább nem szeretném feltartani...