Manhattani utcák

Egy halk kuncogásfélét hallattam Colin újabb naiv megszólalására és meg is torpantam kissé, miközben újabb cigi után kutakodtam a táskámban.
- Ja. Marha érdekes. Ha valóban egyensúlyban lenne, akkor vajon miért kellene a te jócselekedeted? Hm? Na erre adj nekem választ. Vagy nem félsz attól, hogy a te jócselekedeteid netán valamiféle apokaliptikus végzethez vezetnek bennünket, mert felborítod a világban honoló jó és rossz egyensúlyát? – kérdeztem csöppnyi komolyságot csempészve mondanivalómba és kevés balsejtelmes pillantással megspékelve. Csöppnyi hatásszünet, majd jókedvűen felnevettem és rágyújtottam egy cigire.
- Szörnyen nagyon naiv vagy, ha hiszel az ilyesmiben. De tudod mit? Ez tetszik nekem – pöfékeltem ki a füstöt lefordulva az egyik néptelenebb utca irányába.

Meglep, de nem zavar össze Kara nevetése. Én is nevetek vele, csak egy kicsit éppen máson.
- Igazából nagyon nem figyelsz, már megint. Pont, hogy kínlódás a sok csökönyös embernek segíteni. Tehát nekem rossz. Ezzel meg is adom az egyensúlynak a pofont, hogy jó irányba mozduljon másoknak.
Először büszkén kihúzom magam, aztán egy kicsit keserűbb lesz a szám íze. Nem baj, nem hagyom, hogy meglátsszon! Legalábbis igyekszem.
- Egyébként ha naiv lennék, akkor simán hagytam volna, hogy kérdezgess. Így neked is meg kellett kínlódni azért, hogy szóba álljak veled. Na ezt kapd ki!
Már majdnem elkap annyira a nosztalgia, hogy kinyújtsam a nyelvem, de észbe kapok. Ezért csak egy grimasz lesz belőle, de olyan vidáman, nem gonoszan.
Furcsa érzés fog el, ahogy Karat látom nevetni, de főleg, mikor együtt nevetünk. Az a nosztalgia, ami elől az előbb még inkább menekültem, mint hogy átadjam magam neki.
Mert elsőre felvidít. Ettől aztán még jobban belemerülök az emlékekbe, ami egyre messzebbre nyúlik, vissza a múltba. Egy idő után pedig - tudom, mert mindig így lesz végül - elér arra a pontra az emlékezet, ahol már fáj. Onnantól pedig nincs menekvés, csak időnyerés. Ha sikerül.
Most még jó, és egyre jobban magával ragad. Most talán tényleg naiv vagyok, hogy hagyom magam sodorni. De ha egyszer hiányzik, hát muszáj!

Feltűnt a fiú váltakozó hangulata, de nem tettem szóvá, főként, hogy imponált immáron a jókedve. Mégis, mintha valami apró keserűséget véltem volna felfedezni benne, melyet minden áron leplezni próbál. Persze nem kizárt, hogy csupán az emberiség konokságára írható a számlára vagy netán egyéb. Nem állt szándékomban pedzegetni a témát. Túl voltam már azon, hogy bármiféle cikk legyen belőle a "megmentőről". Persze semmi sem kizárt. Egy két kattintás a neten, aztán ki tudja mi keveredik ki belőle.
Akármilyen gondolatokban is merült el Colin szándékomban állt azokból kicibálni, csak hogy ne legyen már ennyire melankolikus. No meg kis szórakozás sosem árt…
Apró ám kihívó mosoly jelent meg arcomon.
- Tudod egyáltalán nem lett volna muszáj elárulnom valódi célomat. Vagyis, hogy egy újságíró vagyok, aki kapva kap az alkalmon és tollat ragad a cél érdekében, de megtettem. Helyette egyszerű csellel próbálkozhattam volna. Mondjuk elcsavarom a fejed és úgy szedem ki az áhított információkat – kacsintottam aprót felé, majd pajkosan folytattam – Bár még talán most sem késő… - fejeztem be egy sokat sejtető szemöldökfelvonással vagy nevezhetjük kihívásnak is. Ki hogyan látja.

Nem tetszik Kara nézése. Tisztára, mint egy ragadozó, ha megérzi a vér szagát. Nem szoktam én ilyen fajta ragadozókhoz! Háborúban egyszerű, akinél puska van, ha nem veled van, lelövöd. A hegyekben is egyszerű kezelni. Ha tudsz, elfutsz. Ha nem tudsz, megdobálod konzervvel. Legalábbis minden normális ember így csinálja. Mondjuk ez a "normális" szó értelmezésétől is függhet, de az most nem fontos.
Gyanakodva nézek rá, amikor mosolyogni kezd. Ez nem az a "sima, kedves, vidám mosoly", amit szeretni szoktam. Ez a "mindjárt megvagy" mosoly, amit mindig fenyegetésnek éreztem. Karat nem gondolom fenyegetésnek, de ez a nézés nagyon gyanús.
~ Tudtam...
Ahogy megszólal, máris egyértelmű lesz, hogy nem csak a nézése váltott ragadozó üzemmódra. Megpróbálom kivágni magam egy közbeszólással, hátha.
- Egyből tudtam, hogy firkász vagy - mondom büszkén, de csak nem sikerül leállítani.
Zavartan vigyorgok, mikor fejek csavargatásáról kezd beszélni. Most örülnék neki, ha erről is a háború jutna eszembe. Pedig gyűlöltem, mégis azt legalább tudnám kezelni. De nem, valami egészen másra gondol. Ösztönösen lépek hátra egyet. Gyanakodva nézek rá, és a vigyorból is egy magabiztosságot tettetni próbáló mosoly marad csak.

Szemöldököm maradt felvonva, bár mindeközben arcomon egészen más érzelmek mutatkoztak és a magabiztosságot felváltotta az értetlenség, egy egész apró pillanatig. Nem tudtam mire vélni a hirtelen meghátrálást és az előbbieknél szűkszavúbb hozzászólást a felvetett témára.
- Mégis miből tudtad? – léptem egy egész aprót közelebb, csökkentve evvel a kettőnk közti távolságot – Ha pedig tudtad, akkor miért fogadtad el a meghívást? Lévén már akkor tisztában lehettél valódi célommal. Te pedig, ha nem tévedek a legcsekélyebb mértékben sem szándékoztál interjút adni nekem – újabb apró lépés következett, csak, hogy érzékeltessem sarokba szorítottam. Talán többszörösen is…
- Netán szereted kéretni magad? Hmm? – bár úgy látszhatott az ártatlan szemlélődő számára, hogy továbbra is ezerrel nyomulok, ami valljuk be nem az én stílusom, azonban már közel sem ez volt a célom. Annál inkább kiugrasztani a nyulat a bokorból.

Egy kicsit biztonságban érzem magam, amíg értetlenséget látok Kara arcán. Ez ilyen stresszhelyzetben nekem ad egy perc megnyugvást, de neki valószínűleg csak néhány pillanatnyi meglepetést jelentett. Hadarva és sértett arccal válaszolok a hirtelen feltett kérdésre.
- Tudtam, és kész. Az arcodra van írva, és - gyorsan kihasználom, hogy nekem nem olyan nehéz időt nyernem, lepillantok - már akkor is kilátszott a táskádból az újságírói igazolványod. Miért nem tartod zárva? És ha kirabolnak az utcán? - próbálok terelni, egyelőre nem tudom, mennyire lesz sikeres.
Úgy csinálok, mintha a többit meg se hallottam volna. Persze a szüleim ilyenre mindig tudtak valami frappánsat mondani, én sose voltam ez az intrikus alkat. Csavarni a szavakat, amíg már teljesen mást jelentenek.
Egy kicsi azért lehet, hogy ragadt rám, mert összeszedem a bátorságom, és hirtelen kisimulnak vonásaim. Elmosolyodom, mint aki rettenetesen magabiztos. Persze csak azért, mert sikerült elmagyaráznom magamnak, hogy teljesen felesleges betojni, mivel nincs tétje. Biztos vagyok benne, hogy ezt legalább egy percig el is fogom hinni.
~ Nyugalom, nyugalom! Úgy sem árulok el semmit neki, megtámadni meg úgyse fog! Ugye...?
Most már magabiztos mosollyal, de még mindig a falnak dőlve - megbizonyosodva róla, hogy nem fog a kedvemért téglánként ledőlni - pillantok vissza.
- Kéretni magam? Te most rám akarsz hajtani? - és a trükk, amit szintén az öregeimtől láttam, és nem kell a kivitelezéshez nyelvésznek lenni - Miből veszed, hogy érdekelnél?
Persze bevillan agyamba egy "Ó a francba!" felkiáltás, mivel rájövök, hogy ezzel a másik felet szokás felajzani.
~ Nem baj, csak add a magabiztosat! És meg ne merj szólalni, amíg összeszedetten nem megy!

Szemöldököm újfent felszaladt, de azért meggyőződésképpen lepillantottam a táskámra.
- Sosem hagyom nyitva a táskám. Evvel a dumával nem etetsz be. Az meg, hogy a tekintetemből láttad kamu – állítottam teljes magabiztossággal és kérdőn. Valami olyasféle tekintettel, ha nem árulja el információjának forrását, akkor ki tudja még mire lehetek képes. mondjuk tovább folytatom udvarlási szokásaimnak ecsetelését, ami láthatóan elég furi hatással van rá.
Gonoszkásan és egyszerre kihívóan mosolyodtam el a következő felvetésére. Láthatóan kissé összeszedte magát az előbbiekből okulva, de nem eléggé ahhoz, hogy engem eltántorítson bármitől is.
- Hogy rád akarok-e hajtani? – kérdeztem vissza – Gratulálok az elmés észrevételhez – hajtottam meg a fejem kissé színpadiasan – Ha nem érdekelnélek bármilyen formában, akkor már úgy gondolom nem lennél itt. Nemde?

Éppenséggel most szerencsém volt, mert vissza tudtam vágni valamivel Kara védekezése ellenében.
- Mindig nyitva hagyod a táskádat, cipzárodat, gombodat, ha ideges vagy - hadarom el gyorsan, aztán csak fokozódok fejemben a zavar.
Hiszen honnan is tudhatnám mindezt? De nem baj, belefér ennyi. Út közben is feledkezett meg ilyen apró dolgokról.
Ettől még nem tetszik az a nézés, amivel próbál domináns pozícióba kerülni. Tinédzser koromban talán még hatott volna ez a trükk, mára azonban elég ellenálló lettem az ilyen praktikák ellen. Rosszallóan nézek rá, de a mögöttem lévő fal miatt hátrálni már nem tudok tőle.
~ Ez nem biztos, hogy jó lesz. Vagy hogy szokták ezt? Próbáljam meg elérni az ellenkezőjét, és akkor járok sikerrel? Nektek mindig olyan könnyen ment az ilyen..
Zsebre dugom a kezem, és hátradőlök a falnak. Fölényes, lekezelő reklámarcot vágok. Nem annyira bunkón, mint egy motoros banda vezére, de eléggé, mert megérdemlem.
- A bármilyen formában, az elég sok mindent jelenthet.

- Hogy mit csinálok? – kérdeztem vissza a meglepetten, mint aki nem egészen jól hall. Pedig nem ez volt a helyzet. Nagyon is jól hallottam és ami azt illeti bizony teljesen igaza volt, ha jobban belegondolok. A kijelentés azon fura okból lepett meg ennyire, hogy alig fél órányi ismeretség után, ugyan honnan is lehetne evvel tisztában. Mert ugye ebben a röpke fél órában aligha lehettem oly sokszor ideges, hogy többször is nyitva hagyom azt a fránya táskát.
Szóval még mindig értetlenül álltam a dolog és Colin előtt. Most már igazán nagyon szerettem volna valamivel megfogni ezt a fiút, de úgy éreztem, mintha egy ficánkoló pisztráng után kapkodnék. Idegesítő… Aztán kattant valami az agyamban.
- Te mutáns vagy! – jelentettem ki egyszerűen és fogtam rá a szavakat, mintha az a leg kézenfekvőbb fegyver lenne a kezemben. Hagytam pár másodpercet, hadd emésztgesse a szavakat, ezalatt próbáltam kifürkészi arcának minden rezdülését…
- Olyasféle mutáns, aki képes az agyamban turkálni - húztam el kissé a számat idegesen. Ez volt eddig ami a legjobban frusztrál benne. Meg egyébként is, ki vágyik arra, hogy a gondolatai közt, az érzéseiben bárki is kutakodjon. Különben honnan tudna olyan dolgokat, amiket elszólt pár alkalommal, rövid ismeretségünk folyamán?

Meglepetten nézek rá, miközben minden mozdulatom, minden mimikám megdermed. Arcom ráncai lassanként kisimulnak, majd szemeim egyre nagyobbra nyitom. Kezdem lassan úgy érezni, hogy ez már fizikai képtelenség, de még így is egyre nagyobb szemekkel bámulok Karara.
Enyhén, majd egyre jobban remegni kezdek. Nem csupán a kezem, arcom kivételével az egész testem. Akárha fáznék, de ez más. Alig hallhatóan kinyögök néhán hangot. Közben fejemet lehajtom.
- Hu.....hü.....
Mintha böködnének tűvel, vagy az áram rázna. Ez egy kis rosszulléttel és teljes zavarral párosítva. Arcomat eltakarom. Kezdenek egyre jobban szökdösni azok a hangok, amiket eddig megpróbáltam elzárva tartani.
- Hihu...huhh...uhu...
Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen, hiszen nem uralkodhatok sokáig ezen az érzésen, egyszerűen ki akar törni.
- Váhhhááhááá......hehehahahuhuháhháhhahahahaha.....!
Kitör a röhögés. Mikor a fejben turkálásig jutunk, csak fokozódok. Elfordulok, és a falnak támaszkodok, úgy ráz tovább a nevetés. Egyszerűen elkapott, és nem bírom abbahagyni. Csak ráz, mint egy makacs légkalapács. Ha olyan izmos lennék, mint amilyen gyors, valószínűleg hangerőben is passzolnék a hasonlathoz.

Nem is tudnám leírni hányféle érzelem suhant végig Colin arcán, de még eldönteni sem voltam képes, hogy ezek most valamiféle rosszullét, netán epileptikus roham előzményei lennének. Vagy ez már az lenne? Sokkalta egyszerűbb lenne, ha már találkoztam volna hasonlóval. Szemöldököm ha lehet még magasabbra szaladt mint eddig, bár kezdtem azt érezni, hogy ez már fizikai képtelenség.
- Jól vagy? – kérdeztem közelebb lépve, a karjához érve, amikor kitört belőle a nevetéshullám. Úgy tűnik mindeddig csupán ennek a rohamnak a kitörésére vártunk. Valamelyest megnyugodva, fejet rázva fordultam el, valamiféle grimaszt is hozzátoldva. Bármily aggodalom a fiú iránt teljesen fölösleges, ez már egyértelművé vált számomra, így ennek az érzelemnek a bosszúság vette át helyét egész hamar.
- Valami humorosat mondtam volna netán? Tudod kezdem úgy érezni, hogy teljesen felesleges ez a beszélgetés, hiszen láthatóan nem szándékozol válaszolni egyértelműen a kérdéseimre, sőt utóbbira... mindegy – legyintettem egyet, mély sóhajtások közepette - Csak az időmet vesztegetem rád – sutymorogtam inkább csak magam elé, mintsem beszélgetőpartnerem számára. Bár valljuk egész nem rossz húzás ilyesmivel elterelni a kérdésről a figyelmet.

Kara aggódása egy kicsit lenyugtat a nevetésből, de elég lassan. Rég nevettem ilyen jót, és hogy most mégis sikerült, arról valószínűleg csak ő tehet. Úgy látszik, mindig fel tud vidítani, ahogy mindig fel is tud bosszantani.
~ Nem mindennapi nő, azt meg kell hagyni!
Nagyot sóhajtok, mire végre egészen megnyugszik a rekeszizmom, és kapok rendesen levegőt ahhoz, hogy beszéljek.
- Nem, nincs baj - lihegek az iménti tüdőcibáló kirohanásomtól -, csak vicces, hogy pont te hívsz engem agyturkásznak. Meg igazából az is, hogy még mindig a kérdéseiddel vagy elfoglalva. Pedig az előbb még úgy tűnt, tényleg érdekellek.
Legalább megóvott a pozitív csalódástól, így nem zavar össze ezzel is. Amíg a helyén vannak a jó és a rossz dolgok is, addig biztosabban kiismerem magam a világban. Most viszont így, hogy ennyire közel vagyunk, és senki sem figyel, eszembe jut valami.
- Mond csak, Kara! Van, akit szeretsz? Vagy van olyan, akit tudnál szeretni?
Mindig is úgy gondoltam, hogy néhány embertípus egyszerűen képtelen a szeretetre. Ezt mondjuk főleg drága szüleim miatt sikerült gyerekkoromban kigondolnom, aztán később találkoztam pár igazán önző emberrel. A katonatársak érdekesek voltak viszont, mert akartak szeretni másokat, de valamiért inkább a gyűlöletbe menekültek legtöbben. Megértem őket, az adott erőt nekik, kevésbé voltak így sebezhetőek. Én is tapasztaltam már azt az érzést, de a hideg kiráz tőle a mai napig. Nem véletlen, hogy évek óta messziről kerülöm a seregnek még a hírét is.
- Mert azt tudom, hogy a mutánsok is lehetnek kedvesek. A firkászokon viszont nehezebb kiigazodni.

Döbbenten néztem Colinra. Megadtam a távozás lehetőségét számára, hiszen közöltem vele, hogy nincs értelme a beszélgetésnek, ő pedig valami oknál fogva még mindig ott állt ahol az előbb. Furcsának találtam és nemigen értettem, hogy az imént még kérdéseim elől és előlem is szabadulni próbáló fiú, miért is nem lép olajra, mikor még azt megteheti. No nem mintha egyébként satuba fognám a fejét és maradásra kényszeríteném.
- Nem, már nem érdekelnek a kérdésiem, ahogy téged sem, bár furi, hogy folyton felhozod őket, mert ebből meg arra következtetek, hogy mégis érdekelnek – emeltem meg az egyik szemöldököm, mint aki valami nagyon okosat mondott most
– Egyébként meg rosszul gondolod. Annyira az előbb sem érdekeltél, csupán kósza gondolat volt, mely gyorsan tovaröppent – utánoztam a kezemmel, hogyan is röppenne tovább egy ilyen gondolat, bár tartok tőle kicsit idétlen lett a mozdulat.
Következő már jóval komolyabb hangvételű kérdésére csak pislogtam párat és felszegtem az állam, csak úgy mert miért ne tenném.
- Furi kérdéseid vannak neked te fiú – mutattam rá mutatóujjammal – Elvárod, hogy válaszoljak, kikérdezel, de te magad sértésnek veszed, ha hasonlóval próbálkozom. Bár utóbbi kijelentésedben közel sem látom az összefüggést – legyintettem, majd nekidőltem a falnak, ha már maradunk, hát kényelmesebben teljen a csevegés.
- Nincs és nem tudom a válasz – zártam le röviden a kérdéseket – És veled mi a helyzet? Folyton mindenkivel ellenségesen nyitsz, mint egy sündisznó vagy ez csak a firkászoknak jár a megtiszteltetés?

Annak egy kicsit megint örülök, hogy sikerült meglepnem. Úgy látszik, mégse olyan könnyű kiismerni engem se, pedig párszor már mondták rám az ellenkezőjét.
Ahogy Kara közli, hogy csak kósza gondolat voltam, és már nem akar rám mozdulni, hát majdnem felsóhajtok. Még el is indul befelé egy nagy levegővétel, aztán bizony félbeszakad.
Az a mozdulat...az a mozdulat olyanra sikerül, amin egyszerűen újra nevetnem kell. Annyira színpadias lehetne, és annyira esetlenre sikerül, hogy a nagy nehezen magamba préselt levegőt azonnal kiküzdöm tüdőmből. Most viszont szerencsére hamarabb sikerül kiszabadulni a nevetési rohamból.
- Izé, én nem várom el. Csak zavar, hogy mindig terelsz, te meg ragaszkodsz a kérdéseidhez. De most egész barátságos lettél hirtelen, pedig eddig elég nagy simlisnek mutattad magad.
A következő visszakérdezésen csak vigyorgok, de nem kezdek el újra nevetni. Tetszik ez a sündisznó hasonlat.
- Másoknak inkább egy aranyos turbósüni vagyok, aki mindent kihívásnak vesz, de el lehet vele hülyülni. A firkászos viselkedésed mérgesített csak fel. De szerintem jó ember vagy, csak veled nem voltak kedvesek mások, azért vagy sündisznó.
Most kedvesen és együttérzőn nézek rá, ahogy végigtekintek rajta. Ha gondolatolvasó lenne, megbizonyosodhatna róla, hogy őszintén beszélek. De azért gondolom, hogy így is sejti.
- Biztos azért értesz ennyire a tüskékhez, mert neked is sok van - viccelődöm el, de nem változik az iménti arckifejezésem - Nem jó egyedül menni a világ ellen - én már csak tudom, szinte mintha ezt mondaná tekintetem -, inkább válassz egy kis szeletet, akikre haragudhatsz. Mint nekem a firkászok - mondom, és mintha egy gyermek pajkos ártatlansága hatna át, ahogy sikerül rámosolyognom Karara.

Fura volt azt látni, hogy már másodjára képezem nevetség tárgyát és picit idegesített is, be kellett vallanom, ha másnak nem is, hát magamnak. Azért felé is küldtem egy sértett pillantást.
- „Izé”-vel nem kezdünk mondatot – kötöttem bele, hadd élvezkedjek csöppet én is, ha már szintén sündisznónak lettem titulálva . Megmutatva saját tüskéimet, ha már ez lett kiemelve, mint egyik meghatározó részem.
- Tévedsz. Nem a kérdéseimhez ragaszkodom, hanem úgy általában a válaszokhoz. Csupán kérdésekkel mire mennék? – mosolyodtam el halványan – de nem kell aggódnod, látom, hogy a válaszokat megtartani szándékozol magadnak – vontam meg a vállam lemondóan, majd újra azt éreztem, hogy idegesíteni szándékozik a szentbeszédével.
- Különben sem törekszem arra, hogy jó ember legyek. Szóval nem kell ez a duma, hogy légy kedves és a külvilág is az lesz veled – hessegettem el a szavakat magamtól nagyobb mozdulatokkal.
Utóbbi szavai azonban valamelyest megenyhítették a kis lelkem és elmosolyodtam, ámbár sejteni véltem, hogy nem fog sokáig tartani mindez. Következő mondatával egész biztos képes lesz és lerombolja, amit hamarjában felépített.
- Mégis honnan szeded ilyen fiatalon ezt a sok… - akartam mondani, hogy eszementséget, de út közben meggondoltam magam - … bölcsességet?

Látom, hogy Kara duzzogni kezd a nevetésemre, de azért egyelőre nem halálos a sérelem. Legalábbis eddig még nem próbált meg szétszedni, úgyhogy nem aggódom. Az meg, hogy visszaszól, nem lep meg. Pont erre számítottam, pedig nem vagyok egy lélekbúvár.
- Meg szereted kiforgatni mások szavait - teszem hozzá, ha már egyszer témánál vagyunk -, vagy tippelgetni, hogy mit gondolnak. Szerintem te biztos nem vagy gondolatolvasó - felelem csípőre tett kézzel, képemen még mindig az előbbi kölyökvigyorral.
Úgy látom, hogy rosszul vette ki magát, amit mondtam. Pedig nem kötekedni akartam vele, de mégis magára vette. Hát ennyit egykaszkadőr terápiás módszereiről.
- Nem mondtam, hogy kedvesek lesznek, ha az vagy. Mondjuk általában igaz, hogy akiket bírok, ha jófej vagyok velük, ők is azok. Lehet bunkón is a világhoz állni, ha foglalkozol vele, akkor is egyel jobban állsz már.
Hátradőlök a falnak, pontosan leutánozva Kara mozdulatait. Igaz, ezt még én sem veszem észre magamon. A következő kérdése viszont feladja a leckét. Azt mégse mondhatom, hogy láttam már, mert egyszerűen bolondnak néz, ha kifejtem. Inkább csinálom úgy, ahogy a felmenőim. Igazat mondok, csak jól válogatok belőle.
- Sokféle emberrel találkoztam már ilyen fiatalon is. Na meg én is tudok tüskés lenni. Ez egy extrém sportolónál még menő is néha, de azért jó dolog, ha vannak barátaid. Téged is jobban bírlak, amikor kedves vagy - mosolygok rá megint azzal a kölyökmosollyal.

Éppen visszafelé tartottam utamból. Mivel tudom hol lakik, muszály volt megnéznem, hogy van. Valahogy nem tudom kiverni őt a fejemből, ezért bele sem merek gonolni, mi történhetett volna, ha épp nincsenek ott a többiek. Szerencsére ők leállítottak. Miután rátámadtam nem igazán mentem be a suliba, bár haza se merek már járni. Ki tudja, mit művelek legközelebb, ha ismét bekövetkezik. Ezért jobbára ugyanazt csinálom, mint mindig, mióta kiderült, mi vagyok. Az utcákat járva kerülgettem az embereket, nézegettem a kirakatokat, majd jobbnak láttam egy kicsit leülniaz egyik utcai padra. Ideje volt átgondolnom a jövőmet, amit nem igazán tettem meg komolyabban, mióta kezdődött ez az egész őrület. Nincs ötletem, hogyan tovább, és bár máris sikerült összeszednem pár ismerőst, nem mehetek többé vissza a régi életemhez. Hiszen, lássuk be, semmi jó nem származna abból, ha egyszer csak mondjuk az ebédlő közepén változnék át. Bár azt le kell kopogni, hogy a legutóbbi incidens óta kissé jobban tudom már korrigálni a kitöréseket, ha más nem is, annyi haszna volt annak a szörnyű estének, hogy legalább némileg megtanultam jobban kezelni ezeket a helyzeteket. Azóta nem is borította fekete anyag a bőrömet, viszont a tudat alatti üzengetések kettőnk között, és a néha rám törő fájdalmak továbbra is megmaradtak, amivel gyakran sikerült is ráhoznom a frászt a mászkáló civilekre, vagy azokra, akik épp úgyszint leültek mellém a padra megpihenni, mert hát Ő nagyon értett ahhoz, hogy a lehető legrosszabbkor hozzon ki a sodromból, és sajnos dühösen nem mindig tudom magam visszafogni. Az előbb ezzel üldöztem el egy idősebb asszonyt. Mikor leült, a Szörny megszólalt a fejemben:
~ Nem akarsz újra murizni egy kicsit?
Jómagam igyekeztem elfelejteni a legutóbbi balhét, de ez az izé szerette gyakran eszembe juttatni, talán mert érezte, hogy azóta sem tettem túl magam igaán a történteken, így ezen mondatára eléggé felcsattantam.
- POFA BE!
Erre nem meglepő módon az asszony elkerekedett szemekkel állt fel és hagyott ott, azóta is dilisnek gondolva engem. Azok után nem is igazán ült le senki, de a jelenlegi helyzetemben ez talán nem is volt baj, engem mindenesetre nem zavart különösebben az egyedüllét, sőt, mivel én magam tisztában vagyok vele, mi vagyok, talán jobb lenne hozzászokni, mert ebben az állapotban legalább nem árthatok senkinek. Ott ülve meredtem magam elé, és töprengtem. Töprengtem azon, vajon mi lehetne a legjobb megoldás erre a problémára? Viszont választ egyelőre nem igazán találtam erre a kérdésre.

Már régen nem jártam a Parkban, hogy meglátogassam a régi haverokat, annyira lefoglalt a suli, meg az új barátok, na meg Sean, és akkor a tanársegédi állásról már ne is beszéljek, így aztán nem maradt időm a látogatásokra. Varangyot is nagyon régen nem láttam, pedig már nagyon hiányzott a cikornyás beszéde és az udvarlása. Szóval most volt egy kis szabadidőm és így kilátogattam hozzájuk, de sajnos régi barátommal Varanggyal nem sikerült találkozni. Mikor jól kidumcsiztuk magunkat visszafelé sétáltam egy jót, és úgy gondoltam majd csak később szállok fel a buszra, hogy visszavigyen a suliba.
Gondtalanul és vidáman andalogtam az utcán, megbámulva a kirakatokat, aztán betértem egy fagyizóba, úgy is régen hódoltam e szenvedélyemnek, majd mikor már kellően elfáradtam és még mindig nem volt kedvem visszaindulni, kiszemeltem magamnak egy padot, amelyen csak egy fiú kornyadozott eléggé magába roskadva, így gondoltam nem fog sok vizet zavarni.
Nem is igazán értettem, hogy miért nem foglalta még el senki a helyet, hiszen a többi ülő alkalmatosságon mindenhol zsúfoltság volt, de hát végül is örültem neki. talán pont most állt fel valaki, ezért üres, így aztán gyorsan lecsaptam a helyre, majd nagyot szusszanva hátradőltem és az arcom a nap felé fordítva átadtam magam a pihenésnek, a srácra túl sok figyelmet tovább nem fordítva.

Épp elgondolkodva bambulok előre, amikor újabb jövevény foglal helyet a padon, de szerencsére nem olyan beszédes, mint az elődei, akik itt ültek, és kérdezgettek, mit keresek kint ilyen fiatalon, meg az egyéb ilyen untató szövegek, amikkel fárasztani szokták az embert, így a kommunikáció miatt nem nagyon kellett aggódnom, egyelőre. Azonban ahogy telt az idő, egyre baljósabb érzet lett úrrá rajtam. Újra jött a fejfájás, és egyre jobban mocorgott a másik énem, majd jött az ómen is: éreztem, ahogy a hideg, fekete anyag terjedni kezd a kezemen.
~ Mozogni akarok...
~ Azt már nem, bent maradsz!
Koncentráltam, azonban a folyamat csak lassult, majd hirtelen kezdett szétmászni az egész kezemen.
- Jaj ne... ne..ne..ne, ne, nem, ne most... a francba...
Felpattantam a padról, hogy olyan messzire pucolhassak a környékről, amennyire csak lehet, azonban a pad egyik lábában sikeresen megbotlottam, és hasra végódtam, ami nem igazán javított a kedélyeken. Nem érdekelt hányan néznek baleknak, nem keltem fel azonnal, inkább behunytam a szemem, és összpontosítani kezdtem. Arra az érzésre kezdtem koncentrálni, amit akkor éreztem, mikor a legutóbb sikerült visszaszorítanom Őt. Aztán újból a tenyeremre néztem, és hála az égnek kezem ismét emberi volt. Újból sikerült... de nem sokon múlott egy újabb transzformáció.
- Huhh...
Megkönnyebült sóhajjal kászálódom fel, leporolom magam, majd visszaülök a padra, de remélem nem keltettem fel annyira a padon üldögélő hölgy figyelmét, hogy beszélgetni kezdjen, mert úgy érzem, kicsit kínosan jönnék ki belőle, és ő sem nézne a végére teljesen nomrálisnak, bár ha még mindig ott volt, akkor ennek most is ugyanúgy fenn állt a veszélye.

Békés ücsörgésemet a mellettem ülő srác mocorgása, majd hangos kiáltása szakította félbe, amitől már kipattantak a szemeim.
~ csak nem valami őrülttel hozott össze a balszerencsém és ezért volt mindenki ilyen távolságtartó vele? ~ futott át rajtam a gyanú, de most már ezen hiába meditáltam, a helyzet már adott volt és már nem csak én hanem az utcán épp erre járkálók is a magával viaskodó fiút nézték, aki talán pont ezért úgy döntött, hogy jobb a békesség és arrébb akart állni, de a nagy sietségben kicsit szűkre vette a kanyart és akkorát tanyázott a pad lábában megbotolva, hogy a filmeken is megirigyelhették volna a kaszkadőrök.
Viszont ami nagyon nem tetszett az a maga elé rántott keze volt, amit onnan, ahol én ültem kiválóan láthattam és megállapíthattam, hogy bizony az nem úgy nézett ki, mint pár perce és nagyon nem hasonlított semmilyen emberi bőrszínre.
Vártam, hogy mi fog kisülni belőle, de mikor kis idő múlva a srác felállt, már semmi nem látszott rajta és úgy nézett ki a kedélyállapota is megnyugodott, amit az is jelzett, hogy szépen komótosan leporolta magát és visszatelepedett mellém, miközben eláradt az arcán egy megkönnyebbült kifejezés.
Egy darabig csak csendben mustrálgattam és azon filóztam, hogy megszólítsam-e, de én már annyi csodabogárral megismerkedtem mióta az utcán, majd a suliban éltem és élek, hogy ezt nem lehetett kihagyni.
- Mond csak, ez valami előadás része volt, vagy csak szimplán szereted, ha megnéznek az emberek? – néztem rá kíváncsian és reméltem, hogy nem pattan fel és hagy faképnél, hiszen tényleg érdekelt a dolog.

A csendes egy helyben való ülést a lány szavai zavarják meg, akinek mégis csak sikerült felcsigáznom a kedélyeit, hogy beszélgetést kezdeménezzen, aminek jómagam nem igazán örülök, tekintve, hogy érezhetően nem nyugodott le bennem a Szörny, és vélhetően később újra próbálkozik majd. Ez csak átmeneti siker volt.
- Elhiheted, nekem lenne a legkönnyebb, ha nem léteznék, így hát kizárnám a feltűnési vágyat.
Többet nem tervezek neki mondani, mi volt ez az egész, és remélem ebből leszűri azt is, hogy nem nagyon szeretném folytatni ezt bájcsevejt. Viszont jól mondta... ahogy körülnéztem, jópár elhaladó ember furcsa pillantásokat küldött felém, bár már kezdtem elfogadni, hogy kiközösített vagyok. Mint valami cirkuszi látványosság. Bár ez az izé bennem közveszélyes, még oda sem kerülnék be. Mivel a furcsa érzés bennem nem akart szűnni, lassan ideje távozni, mielőtt olyan roham tör rám, amit talán már nem tudok majd visszafogni. Így hát a lányra néztem, majd lassan felálltam.
- Jobb lesz ha eltűnök...
~ ... a legjobb pedig, ha véglegesen.
El is indultam, de valamiért még volt egy olyan érzésem, hogy ez a társalgás nem lesz ilyen könnyen lezárva. Kezeimet zsebre dugom, nem kéne, hogy bármi kellemetlenséget meglássanak a járókelők, és baj legyen. Épp elég gondot okoztam már eddig.
~ Mi lenne, ha rendet raknánk?
~ Ügyes próbálkozás, de nem fogsz kijutni.
~ Meglátjuk...
Remek. Ez az út egyre jobbnak ígérkezik.

Hát erre a válaszra igazán nem számítottam, és ahogy mondta nyilvánvalóvá tette, hogy komolyan is gondolta. A képéről lerítt, hogy legszívesebben mindenkit, amibe magát is beleértette a pokolba kíván most. Elgondolásom helyességét a következő megmozdulása is bizonyította, hiszen felállt és elindult, kielégítetlenül hagyva most már fokozott kíváncsiságomat.
~ Mi lehet vele? Ha nem egy színjáték volt és mivel elég normálisnak tűnik, akkor mi lehet a baja? ~
Ugyan nem úgy nézett ki a srác, mint aki társaságra vágyik, de annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy arra az egykori tinédzserre emlékeztetett, aki annak idején az utcára került és senkire nem számíthatott, csak saját magára. Szóval nagyon is ismerős volt a szitu, így aztán ha tetszett neki, ha nem, én is utána siettem.
- Hé, várj! – fogtam meg a vállát. – Látom, hogy valami nagyon nem stimmel és úgy nézel ki, mint aki most ivott meg egy üveg halálos mérget! Nem akarsz mégis csak dumálni róla? Hidd el láttam már pár cifra esetet, talán neked is tudnék segíteni. – próbálom meggyőzni, hogy ne rohanjon el. – Ha valami kevésbé zsúfolt helyet akarsz keresni, akkor sétálhatunk is, akár vissza mehetünk a Centrál Parkba is.

Elindultam, és a lány utánam jött, ami még nem ért váratlanul, az viszont, hogy ennyire segíteni próbált, már nagyon is meglepő reakció volt a részéről, ráadásul elgondolkodtató is. Fura, eddig 3 emberrel is összefutottam, mind segítséget ajánlottak, de vajon miért? Ennyire félreismerné ez a Szörny az embereket? De mégis, erre mit lehet felelni? Ez nem egy olyan, beszéld ki, majd jobb lesz minden prbléma.
- Kedves tőled. Komolyan! De ez nem olyan, amin lehetne segíteni. Ezen már csak a halál segíthet.
Mikor arra tér rá, hogy sétáljunk egyet, szembefordulok vele, hogy lássa, nem viccelődöm.
- Nem tudom mennyire kéne a közelemben maradnod. Mostanában nem egy életbiztosítás.
A helyre is felelek, persze nem tudom, továbbra is jönni akar-e vagy sem, hisz az ő döntése, de jobb, ha már előre tudja, hogy nem veszélytelen huzamosabb ideig a közelemben maradni.
- A hely nem számít, fontos szempont, hogy kevés ember legyen ott. Úgy talán nem árthatok senkinek.
Az utolsó mondat akaratlanul hagyja el a számat, nem akartam ilyen nyíltan kimondani, de hát ami igaz, az igaz.
- Nem vagyok túl jó beszélgetőpartner, mostanában sok minden történt. Dolgok... amiket jobb lenne elfelejteni. De sajnos az életem részévé váltak, és már nem tudok vele mit tenni. Csak annyit tehetek, hogy nem megyek senkinek sem a közelébe. Úgy nem történhet baj. Bár jobb volna, ha nem is élnék. Nem vonom kétségbe, hogy sok mindent láttál már, én is járom az utcákat egy ideje, de ezen... senki sem segíthet. Azért kösz.Aztán haladok tovább. Lehajtott fejjel nyugtázom magamban, hogy talán elég durva voltam vele, hisz csak jót akart, de az ő érdeke, ha nem tart velem tovább, viszont a döntés rajta áll. Csak gondoltam jobb, ha tudja, hogy nem vagyok egyszerű eset. Inkább most tisztázzuk az elején.

Nem mondom, hogy nem akart lerázni, de azok az életunt szavak és tekintet, az a halálvágyás, ami kihallatszott a felém címzett szavaiból, nekem inkább az sugallták, hogy igenis meg kell próbálni kiszedni belőle, mi váltotta ki ezeket.
Minden bizonnyal van köze hozzá, amit láttam, de mivel nem ismerem a történetet, így aligha van esélyem, hogy bármit is segítsek rajta, mert bizony arra szorul.
- Figyelj! Mutáns vagy? Ez a baj? – kérdeztem tőle halkan, míg mellette sétáltam, minden ijesztgetése ellenére. – Nem kell tartanod tőlem, én is az vagyok, és hidd el nekem sem volt könnyű megemésztenem, mikor szembesültem a képességeimmel. Az nem megoldás, ha meg akarod ölni magad miatta, hiszen fiatal vagy! Inkább meg kell tanulnod hogyan használd és akkor már nem is olyan szörnyű, sőt, még hasznos is lehet.
~ Uram Isten, már kezdek úgy beszélni, mint Adam! De hát ennek a srácnak láthatóan valamilyen nagy segítségre van szüksége! ~
- Ha szerinted az jót tesz, ha olyan helyre mész, ahol kevesebben vannak, akkor csak rajta, én szívesen elkísérlek, nem hiszem, hogy nagyon tudnál ártani nekem. – mosolygok rá. – És legalább elmondhatod, hogy mitől félsz. És ne akarja meghalni, hiszen még nem is éltél igazán. – teszem hozzá megrovóan. – Szóval, hová igyekszel? Elmondod mi az ördögtől tartasz ennyire?

Mikor rákérdez a kilétmre, szerencsére legalább a hangját lehalkítja, nem akartam, hogy a közelünkben állók meghallják. Aztán közli, hogy ő is mutáns. Furcsa... úgy megbízik egy idegen fiúban, hogy máris közli ezt. De valamit bizonyít... azt sugallja, hogy bízhatok benne. Tényleg segíteni akar, de az igazság az, hogy magam sem tudom, ezen lehet-e egyáltalán. Kérdésére, hogy mutáns vagyok-e, csak igenlően bólintok egyet.
- Nézd, ezt nem akarom irányítani. Hanem megszűntetni. Mielőtt azoknak ártok, akik fontosak nekem.
Mikor a ontroll megtanulásáról beszél, kicsit elmosolyodom.
- Nem mondanám, hogy ismerem az összeslétező szuperképességet, de ezt nem lehet irányítani. míg mások kezeiből karmok ugranak elő, vagy tárgyakat mozgatnak, addig nekem az jutott, hogy egy gyűlölettel éskeserűséggel telt hidegvérű, gyilkos Szörnyeteg lakozik bennem, akinek nem mellesleg saját tudata va az enyém mellett.
Erre tartok egy is hatásszünetet. Őszintén szólva a reakciót várom, mert ez így kimondva még nekem is rettenetesen hangzik. Majd jön a félelem kérdése is, amit még meg kell válaszolni. Ez viszont már fájóbb téma. Szégyenteljesen lehajtott fejjel kezdtem beszélni a dologról, amiről már annyiszor rémálmodtam éjszakánként, mióta megtörtént. Jobban belegondolva ez lesz az első eset, hogy egyáltalán beszélek róla valakinek.
- Volt egy lány a suliban. Nagyon kedves volt... és kedvelem. De a második átváltozásomnál az utcán... túlságosan elszabadult a pokol. Ő pedig ott volt, és én majdnem... majdnem...
Hangom elakad, még belegondolni is sörnyű, hisz felvillan előttem a kép, amint a torkát szorongatva szorítom őt a betonhoz, és arra készülök, hogy végezzek vele. Végül erőt vettem magamon.
- Majdnem megöltem. Az érzéseim ellenére ez a Szörny hidegvérrel leöl bárkit a közelemben. Válogatás nélkül. Nem akarok ezzel együttélni.
A mesémet ezzel befejezem, kíváncsian várom mit szól, miközben sétálunk tovább.