Manhattani utcák

Ahogy ecseteli a dolgokat ez csak egyre rosszabb lesz, már, mint az, hogy többször is elhangzik, hogy szívesen eldobná az életét, mert nem akar a képességével együtt élni. Sajnos nem ő az első, akit ilyen állapotban ismerek meg, mert olyan sokk-ként éri az, ami vele történik, hogy képtelen feldolgozni, ráadásul az addigi életük is addigra általában romokban hever. Szóval nem nehéz ide eljutni annak, aki nem kap időben segítséget.
Mondjuk nem én vagyok a legalkalmasabb irgalmas szamaritánus, de ezek után nem hagyhatom, hogy eltűnjön a szemem elől. Rá kell beszélnem, hogy látogassa meg a Xaviert és beszélgessen el az ottani tanárokkal, orvosokkal, akik a helyes útra tudják terelni.
Persze még nem tudom, hogy mi is pontosan a képessége, ami ilyen szörnyű állapotba juttatta, de ez a valami nagyon megrémíti, amit egyelőre nem tud uralni.
- Nem hiszem, hogy ilyen tragikus lenne a helyzet, hiszen mindegyikünk elmondhatná ugyan ezt magáról, ha hinnénk az átlagembereknek. – intek a körülöttünk sétálok felé.
Mikor elmeséli a történetét, hogy majdnem megölt valakit, mert nem tudta az akarata alá vonni a másik énjét, megfogom a kezét és magam felé fordítom, hogy rám nézzen.
- Sok mutáns átesik ezen az időszakon, mielőtt megtanulná kezelni és irányítani az adottságát. Hidd el meg lehet tanulni és erre vannak segítők is, nem kell egyedül megküzdened a saját démonjaiddal. Én is megtanultam, habár sosem hittem volna, hogy ez lehetséges. – mondom neki határozottan a szemébe nézve.

Ahogy haladunk tovább, egy kicsit elmosolyodom, mikor azt mondja, nem lehet olyan tragikus a helyzet, mert erre rögtön egy gondolt járt a fejemben.
~ Ha teljes valómban látott volna, gyanítom nem így vélekedne rólam.
Csak, hogy erre a gondoltra, Ő is vérszemet kapott, és bár úgy látszott nem akar előtörni, így nem fenyegetett átváltozás, a közbeszólásait nem tudtam leblokkolni.
~ Úgy érted, Rólunk, nem igaz?
~ Bármit is mondasz, én más vagyok, mint te!
~ Csak áltatod magad... de majd idővel be fogod látni.
~ Remélem, azt te már nem éled meg.
~ Hát, ha én nem, akkor te sem.
~ Talán jobb is így.
Csak hallgatom, amit mond, visnt mikor megfogja a kezemet, hogy szembefordítson magával, az nagyon váratlanul ér. Ugyanis általában nem szoktam hagyni, hogy megérintsenek. Igazából magam sem értem miért, csak félek, hogy amint valaki köelebb kerül a kelleténél, a Szörny elő fog törni, hogy rá vesse magát. Ezért már a legelső átváltozásom után megfogadtam magamnak, hogy a végzetes bajok elkerülése végett inkább kerülöm a jövőben az ilyen szituációkat. Ezt azonban, mivel épp háttal álltam, nem tudtam elkerülni, és már csak azon kaptam magam, hogy szembenézek vele. Kicsit aggódtam is, nehogy a Szörnyeteg ezen felbuzdulva próbáljon meg felül kerekedni rajtam, de szerencsére semmi reakció nem történt a részéről az incidenst követően. Bár jobban belegondolva, elképzelhető, hogy nem szerencse, talán csak későbbre tervez valami szörnyűséget, de azért fohászkodtam magamban, hogy ne így tegyen. Ha mégis így lesz, igyekszem mindent elkövetni, hogy megállítsam. A lány következő mondatára csak ismételni tudtam magam.
- Talán, mert az ő képességük inkább az érzelmeikkel vagy a gondolataikkal állnak összefüggésben. Ezzel ellentétben az enyém saját tudattal és gondolkodásmóddal rendelkezik. Ezt azért egy kicsit nehezebb kontrollálni. Olyan, mintha két agyam lenne. Nem akarom megvárni, míg valami nagy galibát csinálok az erőmmel. Ezért próbálok távolmaradni mindentől... és mindenkitől.
Válaszoltam, szintén mélyen a szemébe nézve.

Érzem, hogy megfeszül a teste, ahogy megfogom a kezét, és sejtem, hogy ez összefüggésben lehet a mostani lelkiállapotával, ezért nem engedem el csak egy pár perc múlva.
Máskor talán nem lennék ilyen rámenős, hiszen mindenkinek szíve joga elcseszni az életét, de ez a fiú olyan fiatal és annyira életunt, hogy az már engem is megérintett, pedig nem vagyok az az érzelgős típus.
Folyamatosan érzem felőle a menekülési vágyat, azt, hogy legszívesebben elszaladna, de valamiért még sem teszi, és ez ad valami reményt, hogy talán még ő is bízik saját magában.
- Ez nem így van….őőő…még nem is tudom a neved? Én Sarah vagyok egyébként. – fogom meg ismét és rázom meg a kezét vigyorogva. – Szóval nem így van! Sokan vannak, akiben szintén lakozik más, például egy vadállat, de mégis meg tudja tanulni, hogy nem öldökölje halomra az embereket oktalanul. Persze csak, aki tényleg meg akarja tanulni, mert valakinek meg pont úgy jó, hogy rá tudja fogni a másik énjére a dolgot. – mondok neki ellent, mert azért ez az igazság. – Egyáltalán megpróbáltad már, vagy rögtön feladod? Miért nem adsz magadnak egy esélyt? – nézek rá és ahogy ő is a szemembe néz próbálok neki reményt sugallni. – Látszik, hogy te olyan vagy, aki a jó utat akarja választani, de nem biztos, hogy ezt azzal éred el, hogy eldobod az életedet. Látod most sem történik semmi, pedig már mióta itt sétálok veled. – mosolygok rá.

Amit mond, az némileg lelket önt belém. Végülis... igaza van. Könnyebb elutasítani, ami vagyok, mert az szörnyű, mint megpróbálni tenni azért, hogy ez ne így legyen. Mikor felhívja a figyelmem arra, hogy a bmutatkozás elmaradt, kissé én is elvigyorodom.
- A nevem Blaze.
Miután már megtudtam a nevét, egy kicsit elámulok magamban, hogyan bízhat meg ennyire egy idegen, ráadásul cseppet sem bizalomgerjesztő srácban.
- Szép név. Igazán.
Mosolygok rá.
- De mégis hogy tanulnám meg? Nem akarok az átváltozásaimmal kísérletezni, mert ha nem tudom visszafogni, amivé válok, akkor annak végzetes következményei lehetnek.
Itt ismét kissé leszegem a fejem, mert erre újra Emma jut eszembe.
- Ahogyan az a múltkor majdnem meg is történt. Csak hajszálon múlt, hogy legyűrtem a másik énem, mielőt gyilkosságot követett... követtem volna el.
Mikor szóba hozza a sétánkat, a kissé fura találkozásra is elmosolyodva nézek a szemébe.
- Igen, valóban. Bár nem is nagyon értem, miért tartasz velem, meg hiszel bennem ennyire. Pedig több velem a baj, mint amennyi jó tulajdonságom lenne.
Mosoygok továbbra is, bár szerintem a beszélgetés alatt erre már ő is rájött, semmi újat nem mondhattam ezzel.

- Hmm! Blaze! Nem mondom, hogy egyszerű kivitelezni és majd végigjárni az utat, de nem is lehetetlen. Ha eljössz velem a Xavierbe, akkor ott talán a tanárok és az orvosok tudnak neked segíteni. Ott akár olyan körülmények között tudnál átváltozni, ahol nem tudsz kárt tenni senkiben, ráadásul elég sok erős mutáns lenne körülötted, akik azt a démont ott benned, meg tudják állítani. – biztatom a lehetőséggel. – Persze ezt az igazgató-helyettessel Adam Windsor-al kéne megbeszélni, de szívesen elkísérlek és bemutatlak neki.
Mikor kicsit vidámabbnak látom, kezdem azt hinni, hogy végre egyszer nem kellett ahhoz a képességemet használni, hogy meggyőzzek valakit az igazamról.
- Nem is tudom, hogy miért strapálom itt magam veled. – nevetek rá most már én is kicsit felszabadultabban. – Talán, csak megsajnáltalak, olyan fancsali képet vágtál, ahogy magadban beszéltél. Meg aztán nem biztos, hogy az a valami, amit magadban hordozol nagyon örülne a velem való találkozásnak, de az is lehet, hogy én sem az övének, minden esetre hidd el én nem tartok tőled. Na, mit szólsz az ötlethez? –nézek rá várakozóan, hogy vajon hogy dönt.

Szóval a Xavier. Végülis ha már ennyit hallottam róla, talán tényleg érdemes lenne megpróbálni. Lehet, hogy ez kell ahhoz, hogy ha normális életet többé talán már nem is, de talán könnyebben tudja élni. Emberek közé menni... meg hát... talán még azt is rendbe hozhatnám, amit eddig okoztam. Én is elnevetem magam a válaszára, végtére is elég reménytelen eset vagyok, de hát, ideje megbíznom másokban, és ő benne láthatóan megbízhatok. Így hát néhány másodperc töprengés után mosolyogva felelek neki.
- Rendben. Elmegyek veled, ha szerinted ez komolyan vezethet valamerre. Csak azt akarom, hogy senki se kerülhessen többé életveszélybe miattam.
Mondom neki komolyan, majd, mikor szóba hozza az igazgató-helyettest, kissé nyugtalanná válok, mert hát a bizalmatlanság még mindig fő tulajdonságaim közé tartozik.
- Na és ez az Adam megbízható?
Kérdezem tőle, bár ez elég hülyén hangozhatott, hiszmégis csak egy intézmény dolgozójáról beszélünk, aki nyilván nem egy mutánssal találkozott már az élete során.
- Tudod... elég nehezen illeszkedem be, bár szerintem ezt már a padon leszűrted.
Mosolygok ismét, hisz ezzel sem mondtam szerintem semmi újat, meg hát végtére is ez mutánsként nagy valószínűséggel nem szokatlan tulajdonság. Amúgy mikor a férfinak való bemutatásról beszél, bíztató mosollyal bólintok rá, jelezve, hogy benne vagyok. Szívem mélyén remélem, hogy sikerül megoldást találnom a Szörny kordában tartására.

Mikor végül rábólint és beleegyezik, hogy eljön velem az intézetbe, már fülig ér a szám, hiszen sikerült meggyőznöm és ez nem kis fegyvertény a részemről.
- Nem hiszem, hogy ott ne tudnának segíteni és a vizsgálatokból te is sokkal jobban megismerheted a képességedet, vagy a másik énedet. – teszem még hozzá. – Adam a fogadott apám és nagyon egyenes és jó ember. Lehet elsőre kicsit merevnek tűnik majd, de hidd el mindig mindenkinek jót akar. Benne aztán tényleg megbízhatsz. – magyarázom neki. – Tudod, ha én a bizalmamban tudtam fogadni, akkor neked sem lesz gond. Én is olyan vadóc voltam, hogy most már magam is csodálkozom rajta, de neki sikerült megváltoztatnia.
Sajnálom a srácot, hogy ennyire tönkre tette az a valami, ami benne lakozik és már nagyon senkiben nem tud megbízni.
- Azért nem vagy reménytelen eset, ha velem mégis kivételt tettél. – mosolygok én is vissza rá. – És most, hogy vagy? Gyalogolni fogunk a suliig, vagy fel tudsz szállni egy buszra? Szólj, ha gond van, legfeljebb hívunk segítséget. –nézek rá érdeklődve, hogy még mindig boldogul e a démonával.

Nagyon elmosolyodott, hogy beleegyeztem a javaslatába, és végtére is, esküszik erre a helyre, hát egy próbát megér. Vesztenivalóm nagyon nincs. Kérdését hallva kissé elkomorodom. Nem bízhatok a Szörnyetegben, mégha most épp nyugodt is.
- Jobb lenne gyalog. Most épp nincs baj, de nem kockáztatnám meg a tömegközlekedést, meg a zsúfoltságot.
A másik énemet nem hozom szóba, nem igazán szeretek beszélni róla, ugyanis bogaat ültetett a fülembe a legutóbbi kitörésekor. Bármennyire is szeretném magam meggyőzni az ellenkezőjéről, Ő is Én vagyok. Ő a lényem része. Az elfojtott gyűlölet, félelem, és fájdalom szüleménye, ami képes alakot ölteni, ha hagyom. Talán különbözünk, de egy személyiség vagyunk. Nem tehetek ez ellen semmit. Ha útitársam is beleegyezik a sétába, hát elindulok arra, amerre mutatja az utat, és megpróbálom a beszélgetést ráterelni, hogy elkanyarodjunk ettől a belső démon témától.
- Na és neked mi a különleges képességed? Leszámítva a rendíthetetlen bizalmadat tök idegenek irányába.
Teszem hozzá mosolyogva, hisz valóban már most sokat segített, pedig most lát életében először.
~ Azt hiszed segíthetnek rajtad? Ugyan, mi ilyenek vagyunk. Fogadd el!
~ Mit fogadjak el? Azt, hogy képesek vagyunk bárkit leölni, válogatás nélkül?
~ Azt, hogy a természetednél fogva soha sem leszel olyan, mint mások.
~ Nem én vagyok a Szörny kettőnk közül!
~ Hitegesd csak magad. Ha sokat mondogatod, talán majd te is elhiszed.
Ahogy haladunk, figyelek Sarah válaszára, és közbe önmagammal is vitázom. Jó kis úti program. Csak baj ne legyen!... fohászkodom magamban.

Mikor a gyaloglást választotta, nagyot sóhajtottam. Szép kis séta lesz kigyalogolni az intézetig, de hát a szent cél érdekében bármit, nem igaz? Ha már felajánlottam, akkor kénytelen vagyok végig csinálni.
Érezhető sokszor a váratlan elhallgatásain és elkomorodásán, hogy nem szívesen cseverészik erről a másik énjéről, amit nem is csodálok, ha igaz, amit folyton mondogat róla, de hát majd a suliban több is kiderül és remélem, hogy a tanárok tényleg tudnak vele mit kezdeni. Még nem volt olyan diák akivel ne tudtak volna, így azért elég nagy az esély a sikerre.
Elmosolyodom a következő kérdésén, hiszen ha ismerne, akkor még jobban csodálkozna, mert a mostani, a vele kapcsolatos dolgon még magam is csodálkozom. Nem szoktam idegeneket pesztrálgatni, nem az én stílusom.
- Vigyázz Blaze! – vigyorgok rá. – Ez csak a csalóka látszat, nem vagyok én az az ártatlan angyalka, akinek most látszom! A képességem pedig eléggé sokkoló! – nevetem el magam. – Még pedig szó szerint. A bőröm egyfajta csalántüskéket növeszt, ami stimulálja a fájdalomérző idegeket, ezért olyan, mint ha egy sokkolót nyomnának hozzád, csak sokkal brutálisabb, meg aztán eléggé sebezhetetlenné tesz a bőröm, így a védekezésben sincs szégyenkezni valóm. – magyarázom neki teljes természetességgel, hiszen már régen túl vagyok azon, hogy ezt szégyellnem kéne.
- Egyébként sem vagyok egy visszahúzódó típus, de ezek miatt a képességek miatt nem is nagyon tartok semmitől, persze ne gondold, hogy ezek után fejjel megyek a falnak, de nem ijedek meg a veszélyes helyzetektől. – teszem hozzá. – Gondolom a tied még ennél is durvább, ha ennyire megvisel?

Figyelmesen hallgatom, amit mond. Mikor a képességéről kezd el mesélni, azért kicsit megkönnyebbülök. Ha baj is ütne be, akkor nagy valószínűséggel e tudna állítani, mielőtt nagy galibát okoznék.
- Biztosan megnyugtató lehet azzal a tudattal mászkálni az emberek között, hogy nem igazán árthatnak neked.
Mosolygok rá, hisz az emberek nagy része nem szívleli túlságosan a mutánsokat, így egy ilyen képesség nagyon is hasznos a mai világban. Mélyet sóhajtok, mikor rákérdez az én képességemre. Gondoltam, hogy sor fog rá kerülni, de nem szívesen beszélek róla. Igazából még magam sem szívesen gondolok rá. A kérdésre még a Szörny is idegesebb lesz.
~ Nem kell elmondanod neki... hisz meg is mutathatod.
~ Fogd be a szád! Nem eresztelek el, és kész!
- Ha nem uralkodom magamon eléggé, átváltozom. Egy fekete anyaggal bevont, megnövekedett erejű lénnyé. Egy hidegvérű szörnyeteggé, aki válogatás nélkül rátámad bárkire a maga közelében. Átváltozáskor még képes vagyok uralni, de ha teljesen Szörnyeteg alakot veszek fel... az mindig bajjal végződik. Mindeddig csak egyszer tudtam magam leállítani. Akkor is pedig csak egy hajszálon múlt egy lány élete.
Azzal elhallgatok. Próbáltam mindezt nyugidt hangon végigmesélni, de mikor eljutottam az utolsó átalakulásomat bolygató részhez, ott azért ismét lehajtottam a fejem. Azóta is elborzaszt, amit tehettem volna, ha nincs ott az a két mutáns. Viszont ha már elkezdtem, hát akkor legalább a furcsaságomra magyarázatot adok.
- Mivel a Szörnnyel gyakorlatilag semmiben sem értünk egyet, azóta nem szívesen megyek emberek közé. Sosem lehet tudni, mikor... tör elő.
Fejezem be egy kicsit szégyenkezve. Eddig még egyszer sem tudtam igazán szembeszállni önmagammal, és visszanyerni az uralmat magam felett. Erősebb nálam... és sokkal rosszabb is. Habár ki tudja... talán neki van igaza, és Ő valójában az Én igaz valóm.

- Talán igen. – merengek el a megjegyzésén. – Régebben még vissza is éltem vele, de aztán bekerültem én is a Xavierbe és azóta kicsit másként látom a világot. Pont ezért merem javasolni neked is a sulit. – nézek rá őszinte meggyőződéssel.
Látom a kis fintort az arcán, ahogy a saját képességéről kérdezem és gondolom, hogy nem lehet könnyű neki. Már mondanám, hogy ha nem akar róla beszélni nem muszáj, mikor mégis belekezd. Figyelmesen hallgatom, ahogy elmondja mivé válik, ha átveszi az uralmat a másik énje.
- Vannak mások is, akik kettős egyéniséggel élnek. Lehet, hogy nem olyan szörnnyel, mint te, de gondolom, ahogy ők is megtanulták kezelni a külön egyéniségüket, úgy neked is lesz rá lehetőséged. – biztatom, mikor látom mennyire elkeseredik. – Ha annyira nem tudnád kezelni, most sem te beszélgetnél velem, nem igaz? – vigyorgok rá, hogy kicsit feloldjam a feszültségét. – Ezek szerint mégis csak ez a jófiú egyéniséged a domináns, ezért érzed, hogy ő a betolakodó. – morfondírozok, mintha nekem kéne valamiféle diagnózist felállítani róla. Persze aztán észbe kapok, hogy nem én vagyok erre a legmegfelelőbb személy és tempósabb lépésekre váltok.
- Azért jó lesz, ha kilépünk, mert így ránk esteledik mire beérünk a suliba. És ne aggódj, ha ki akar jönni belőled valami, akkor rázós meglepetésben lesz része. Persze nem akarlak én bántani! Hiszen gondolom, ha a szörnyedet lesokkolom, azt te is érzed?

Mikor a képességeiről való visszaélésről beszél, nem igazán hibáztatom.
- Hát nyilván csábító tudni, hogy olyan erőd van, amit más nem birtokol, és ez... előnyökhöz juttat. Szerintem nem te vagy az egyedüli, aki csinált már ilyet.
Mosolygok rá őszintén. Miko azonban ismét rám, pontosabban Őrá terelődik a szó, a vigyorom ismét lelohad, hogy újra átvegye a helyét a szorongás.
- Őszintén, én már nem tudom mit higgyek, és tudod... pontosan ettől ráz ki a hideg. Mi van, ha a Szörny jól mondja? Ha én csak egy hazugság vagyok? Egy burok, amit Ő ledob magáról, majd amikor átváltozunk, akkor mutatkozom meg igazán? Talán azért történik meg egyre gyakrabban, mert nem Ő a betolakodó...
szavaim nagy része már a töprengésm egy része hangosan kifejezve. Mikor elkezdtem beszélni, eléggé elkalandoztam, és nem figyelve magamra, kimondtam, ami éppen eszembe jutott, és így végighallgtva nem is akkora hülyeség. Hirtelen megtorpanok a sétában, és döbbent arckifejezéssel bámulom a járdát magam előtt, úgy fejezve be ezt a mondatot.
- Hanem Én.
A valódi énem pedig a hidegvérű Szörny, ki gyilkossá mer válni, ha a körülmények azt megkívánják.
~ Okos fiú, végre leesett. Te nem vagy más, mint egy gyenge külső... én vagyok az igazi éned.
Mikor a megtámadásom kerül szóba, hirtelen megragadom a karját. Nem durván, csak, hogy szembefordítsam magammal, majd mélyen, komolyan a szemébe nézek.
- Ha előtörne, tégy meg mindent, annak érdekében, hogy leállíts! Érted? Vess be ellenem bármilyen eszközt, ha pedig kell: ölj meg! Komolyan, ne gondolkozz csak tedd meg! Ne engedd, hogy elszabaduljon! Megígéred ezt nekem?Kérdezem tőle, továbbra is mélyen a szemébe pillantva, hogy lássa, nem viccelek. Komolyan mondtam, és komolyan is gondolom.

- Ezt sürgősen felejtsd el! – szólok rá keményen. – Ez vagy te, amit most látsz magad előtt, hiszen ennek születtél nem? Így nőttél fel! Akkor lenne igaz, amit a másik éned sugall, ha ez fordítva lenne. Ne, hagyd, hogy belülről megfertőzze a lelked, ne hagyd, hogy elbizonytalanítson, hiszen ezt akarja, akkor tényleg átveszi fölötted az irányítást. – rázom meg a fejem hevesen, mert érzem, ahogy kezd magában kételkedni és ez egyáltalán nem biztató.
Aztán csak döbbenten meredek rá, ahogy hevesen megragad és olyat kér tőlem, amit soha nem tennék meg, főleg nem hidegvérrel.
- Ezt felejtsd el! – nézek rá szigorúan. – Természetesen bevetem a képességem, ha szükségét érzem, de szándékosan sosem ölnék meg senkit, csak azért, mert úgy érzi, hogy jelen pillanatban nincs segítség. Mondjuk, amúgy sem vagyok hidegvérű gyilkos. – húzom el a kezem kicsit még mindig feszülten. – Meg fogod tudni oldani és kergesd vissza a démonodat a lelked legmélyére, míg nem kapsz segítséget, és ne hagyd, hogy kétségeket ébresszen benned. – nézek rá most én is nagyon komolyan. – Még egyszer mondom, VAN SEGÍTSÉG, és nem kell egyedül megvívnod a csatádat.

Végighallgatom, amit mond, de nem vagyok biztos az igazában. Végülis az érzéseim, amiket magamba temettem, hozták létre Őt. Azért ilyen, amilyen, mert én tettem ezt magammal. Viszont kissé meglep, ahogyan a kérésemre reagál. Reméltem, hogy jobbanátérzi majd, miért kérem mindezt.
- Tudom, hogy nem vagy hidegvérű gyilkos. De ez itt már többről szól, mint az erkölcsi határok. Én is szeretnék úgy hinni abban, hogy erősebb vagyok a magamban lévő lénynél, ahogyan te, de az igazság az, hogy ez közel sincsen így. Nem tehetem kockára ártatlanok életét, csak mert jó lenne bízni abban, hogy sikerül felülkerekednem, ugyanis ott a lehetősége, hogy nem így lesz.
Itt artok egy kis szönetet. Végiggondolni, mit mondhatnék még, hisz valahogy meg kell győznöm, hogy ígérje meg. Mikor újabb érvek után kutatok a fejemben, ismét felselik előttem Emma rémült arca, amikor Szörnyként nekitámadtam. Ez az emlékkép pedig könnyeket csal a szemembe, ami azért is kicsit kínos, mert az iejét sem tudom már, mikor érzékenyültem el így.
- Értd meg, kérlek! Nem akarok ártani senkinek! Csak arra kérlek, hogy tedd meg... ha már úgy látod, hogy nincs más megoldás! Mielőtt késő lenne!
~ Szánalmas vagy, Blaze! Képes lennél megöletni mindkettőnket, ahelyett, hogy szembenézzazzal, amivé lettél? Gyermeteg!
A Szörny kirohanására nem reagálok, és Sarah válaszát sem várom meg. Újra útnak indulok, részemről túltárgyaltnak tekintem a témát, s bízom abban, hogy ő is megérti, miért kérem erre. Aztán, hogy némileg oldjam az érezhetően feszülttebbé vált hangulatot, így szólok:
- Igazad lesz, jobb lesz egy kicsit sietnünk.

És nem hagyja abba! Még mindig azon regnál, hogy ha olyan lesz a szituáció, akkor öljem meg! Persze meg tudom valahol érteni, hiszen fiatal még és heves, mint amilyen én is, de én még sosem éreztem, hogy meg kéne halnom a képességem miatt, még akkor sem, mikor nagyon el voltam keseredve. De hát bennem nem is egy „szörny” lakozik.
- Nézd, azt megígérem, hogy leállítalak, ha valami kibújik belőled, legalábbis megpróbálom. És hidd el, ha használom rajtad a tüskéimet, az majdnem olyan lesz, mintha meghalnál. – mondom neki miközben tovább haladunk a Xavier felé.
Remélem, hogy még azelőtt odaérünk, hogy valami történne, egyrészt nincs kedvem cipelni, habár nem olyan súlyos, mint legutóbb Sean volt, másrészt tényleg nem tudom, hogy hogyan fogja viselni a másik énje a dolgot, lehet, nem is hat rá úgy, mint ahogy egy átlag emberre, és nem szeretném kipróbálni, ha nem muszáj.
- Nem soká odaérünk! – mutatok egy szép nagy épületre, ami már talán tíz perc járásra van. – Ott talán már te is nyugodtabb leszel, mert nálamnál okosabb emberek fognak veled erről beszélgetni. – mosolygok rá, hogy megnyugtassam. – Tudom, érzem, hogy te nem vagy olyan, amit gondolsz, különben nem akarnád magad megölni, akkor már rég hagytad volna elszabadulni. – fogom meg most én a kezét biztatóan.
Örülök, hogy végre elértük az iskolát, már leszakad a lábam és a szavakból is kezdek kifogyni.

Nos, leaglább annyi biztos, hogy az ő képessége ahhoz elég lesz, hogy valamennyire lefárassza a Szörnyeteget. Hladunk hát tovább, és lassan meg is érkezünk. Azonban nagyon ismerősnek hat az épület, amit Sarah mutat. Aztán, ahogy elérünk oda, már hirtelen az is beugrik, honnan. Jóllehet, mikor legutóbb jártam itt, a gyengélkedőre cipelt egy fém karmokkal rendelkező mutáns. Akkor elhagytam ezt a helyet, most viszont újra idehozott a Sors. Ekkor a Szörny felébred... újra... mérgesen. Az emlékek nem a legjobbat hozták ki belőle. Gyomromba éles fájdalom hasít, a fejem lüktetni kezd, és hirtelen érzem, ahogy erőt vesz rajtam. Térdre borulok a földön, és hallgatom, amit a Szörnyeteg nekem mond.
~ Engedj el! Nem hagyhatjuk, hogy újra bezárjanak!
~ Nem! Nem árthatsz senkinek!
~ Csak azoknak, aik nekünk is ártanának!
~ Ők nem tettek semmi rosszat!
~ Nem, talán nem. De nekünk nem itt a helyünk... te is tudod.
Érzem, ahogyan a kezemen ismét terjedni kezd a fekete anyag, ami lassan bevonja mindkét karomat, és elkezd szétterjedni az egész testemen. Megállíthatatlanul gyorsul az átváltozásom, és az anyag, lassan az arcomat is eltakarja, és mielőtt a metamorfózis végén felvenném végső Szörnyi alakomat, még egy mondat csúszik ki emberi torkomon:
- Ez nem volt túl jó ötlet!
Azzal teljesen Szörnyeteggé változom, és ismét csak szemlélőjévé válok az eseményeknek, a dolgoknak, amelyeket Ő tesz. Próbálok koncentrálni, de egyenlőre semmi értelme. Míg le nem fárad, elemében lesz... addig pedig nem tudok rá nagy hatást gyakorolni az erőlködéseimmel. Ezt nyugtázva magamban csak várni tudok. Várakozni, és remélni, hogy időben leállítanak.
A Szörnyeteg felemelkedik a betonról, kinyújtóztatja a tagjait, majd éles üvöltést hallatva, egyetlen szót suttog csak:
- Szabadság...
Azzal futva elindul az intézmény főbejárata felé, Sarah-ra ügyet sem vetve, hogy kalandot keressen magának. Azonban bárkivel is hozza össze az útja befelé menet, nem tervezi, hogy életben hagyja. Most nincs Blaze, hogy visszafogja. Ideje kiszórakoznia magát.

Mikor már nem messze voltunk, furcsa hangokra lettem figyelmes a mellettem bandukoló Blaze felől, majd mikor feljajdult és térdre esett, azonnal mellette termettem, hogy segítsek neki. Nem voltam benne biztos, hogy mi történt vele, de, ha a sejtésem nem csak akkor a másik énje szeretne előbújni belőle. Aztán ahogy megláttam azt a feketeséget terjedni először a kezein, majd végig az egész testén, akkor már tudtam, hogy baj van, de olyan gyors volt a folyamat, hogy nem lehetett megakadályozni.
- Blaze ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad, harcolj, hiszen már itt vagyunk, mindjárt kapsz segítséget. – kiáltottam rá és ráztam meg, hogy hátha még elérem a fiút, de csak egy alig érthető mondat csúszott ki még a száján, mielőtt teljes lett az átváltozás.
Még hátrahököllök a felálló és nyújtózkodó szörnytől, mert azért eléggé félelmetes látvány, de utána egyből meg is ragadnám, ha……..ha nem kezdene el rohanni az iskola felé!
~ Mi az jó nyavaja! ~ döbbenek meg, de aztán belém nyillal a felismerés és a rémület, hiszen az intézet tele van most gyerekekkel, akik nem biztos, hogy védekezni tudnak, főleg, ha nincs a közelben egy tanár sem.
Azonnal a Szörny után vetettem magam, és szép kis versenyfutást rendeztünk a kapuig, ahol kissé le kellett lassítania, ezért utolértem és megragadtam a karját, aktiválva a képességeimet.
Reméltem, hogy ez a padlóra küldi, és ekkor találok egy-két tanárt aki segít bevinni és hatástalanítani ezt az izét, hogy kiszedjük belőle Blaze-t.

A Szörnyeteg egészen a kapuig eljut, s már épp arra készülne, hogy egy nagy ugrással nekiveselkedik behatolni az előtte feltűnt akadályon keresztül a birtokra, de ekkor Sarah beéri a lemaradását, és elég gyors volt ahhoz, hogy elkapja a monstrum karját. Amint a lány aktiválja az erejét, a Szörny fájdalmasan felüvölt, és elrántja karját a lány kezéből. Viszont a támadás megszédítette, csillagokat látott, ezért időt kellett nyernie. Hirtelen megragadta Sarah-t a két vállánál fogva, majd felemelte, és megpróbálta őt magától távol hajítani. Mindezek után időt nem vesztegetve nekiveselkedett a kapunak, amit végül le is küzdött. Na nem volt egy nagy csata, de bejutott az épületbe. Elindult a folyosón, és bár pontosan maga sem tudta miért hatolt be erre a helyre, vagy egyálatlán mit keres itt, egyre beljebb haladt, hogy valami új kihívás elé nézzen. Új ellenfelet... új áldozatot. A kettő nála egyre megy. Aztán ki tudja... talán a korábbi ismerőseivel is összefut. Annál jobban fog szórakozni. Gondolja magában, miközben végigmegy a kihalt folyosón, és találomra kiszemel magának egy ajtót. Vadállatias mosoly terül szét az arcán, szájában összefut a nyál, ahogy arra gondol, hogy ölhet. Bárki is legyen odabent.
~ Kopognunk kéne, nem gondolod, Blaze? Az a te stílusod, nem igaz? Az udvariasság. Hát na jó... legyen neked gyereknap.
Azzal egy kemény ütéssel behorpasztja az ajtót, majd egy következővel lyukat üt rajta. Kezét kihúzva bekukucskál a lyukon, hogy körülnézzen a szobában, annak lakóját keresve, ha van neki.
- Ó, elnézést! Csengőt nem találtam.
Szól vigyorogva, majd egy következő mozdulattal betöri az ajtót, és belép a szobába.

A jelenésnek hirtelen vége lett, visszacsöppentünk a régi kerékvágásba. Szó szerint vissza oda, ahonnan indultunk: a büfé társalgójába, ugyanabban a pozitúrában, ahogyan indultunk. Én feküdtem a hideg földön, Heily meg rajtam. De ez most valahogy csak másodlagos volt számomra. Elégedetten konstatáltam, hogy végre kijutottunk. Mélyet sóhajtottam, ahogy lehunytam a szemem. Örültem neki, hogy végre minden visszaállt a régi kerékvágásba. Ránézésre Heily is visszaöregedett, valószínűleg én is. Szóval minden rendben. Még kellemesen is érzem magam valamelyest ebben a közegben. Illetve, annyira azért mégsem. Hamarosan ugyanis sutyorgásra lettem figyelmes. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy néhányan eléggé érdekes tekintettel néznek ránk. Ki meglepődve, ki kaján vigyorral stb. Ránéztem Heilyre, aztán rám jött a vörösödhetnék. Aham, szóval akkor most a büfé közepén feküdjük el ez az utat, közönség előtt. Remek. Kicsit megnoszogattam a lányt, hogy ideje lenne felállni, majd hamarosan már el is hagytuk a kellemetlenség színhelyét. Igazából nem is tudtam, hova megyek, csak vitt a lábam. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy kint vagyunk az utcán, magunk mögött tudva az egyetemet.

Szóval így jutottunk ki a utcákra, ahol most is vagyunk. Tanácstalanul néztem rá a lányra. Jó volt végre kint lenni ebből az őrült kalandból. Kicsit talán élveztem is, de mindennek megvan a normális kerékvágása, szóval így most sokkal jobb. Viszont azt is tudtam, hogy Heily-t jobban megviselték a történtek, mint engem. Elég, ha csak az előadóban történtekre gondolok... uh, szegény lány. Nem szerettem volna még magára hagyni, mert éreztem valahol, hogy még nem heverte ki teljesen a történteket. Vagy én vagyok rossz átérző és mégse, de sosem lehet tudni. Megvakartam a tarkómat, majd az utcatáblára felnézve eszembe jutott valami, amivel talán jobb kedvre deríthetem.
- Volna kedved fagyizni így a nagy izgalmak után? Tudok egy jó árust a közelben.
Talán nem egy olyan ötlet, aminek köszönhetően Nobel-díjat fogok nyerni, de átmeneti megoldásnak tökéletes. Remélem legalább is. Ránéztem a lányra és vártam, mit fog reagálni erre.

*Miután vége lett az egész egyetemi mizériának, ami teljesen megrémített és kétségbe ejtett kicsit meggyötörten, ám újra mosollyal az ajkaimon tértem magamhoz a büfé előtt, Andy-n. Szemeim ismét rabul ejtették az övéit és volt valami meglehetősen érdekes és gyönyörű a szemeibe. Áhítattal figyeltem azt a szempárt, ami az enyémet tanulmányoztam. Aztán felemeltem a fejemet és megpillantottam, ahogy mindenki körülöttünk minket néz és egy-két srác még vigyorog is ránk. Eléggé kellemetlenül éreztem magam, és egy ici-picit meg is fagytam, hogy pont egy ilyen helyzetben kaptak rajta minket.
Amikor Andy elkezdett noszogatni, hogy keljek már fel róla megtettem, majd felé nyújtottam a kezem és segítettem neki és feltápászkodni. Miután lassan elindultunk az utcán találtuk magunkat pikk-pakk.*

*Az utcára kiérve a forgalmas útra pillantottam. Csendben lépkedtem Andrew mellett és az imént történteken agyaltam, mindaddig, amíg meg nem hallottam kellemes, dörmögő hangját. Volt valami különös a férfiban. Valami egyedi, ami éppenséggel eléggé kíváncsivá tett.
A hangja érdekesen csengett. Olyan erősen, férfiasan, még is.. volt benne valami igen kellemes és puha, ami teljességgel megbabonázott, bár nem adtam a férfi tudatára.*
- Fagyizni? Hm.. imádom a fagyit. Melyik a kedvenced?- *Kérdeztem egy mosoly kíséretében és kérdő tekintettel fürkésztem Andrew arcát.*
- Amúgy... hogy szoktak a barátaid hívni? Mindenki Andrew-nak hív?-* Faggattam egy kicsit és kíváncsi tekintettem tanulmányoztam Andy arcát.
Ő olyan nyugodtan tűnt. Még a történtek után is teljesen megőrizte a hidegvérét, és bár igyekeztem én is azt az oldalamat mutatni igen nehezemre esett, hogy ne mutassam ki és bár láttam tekintetében a sajnálatot.. és az együttérzést, kis félelem még mindig volt benne a dolgok miatt, amik a teremben történtek.*

Magamban adok egy ötöst magamnak, mert a jelek szerint beletrafáltam Heily édesség fétisébe ezzel a húzással. Történjen vele valami jó dolog is ma, ha más nem. Hiába, a fagyi az fagyi. Mondjuk addig még van előttünk pár utca, mire odaérünk, szóval kis séta elé nézünk. Bár előbb is eszembe juthatott volna a dolog, mert kissé eltávolodtunk a célzónától. Szóval útvonal-módosítás, a következő sarkon balra fordulás és már indulhattunk is a három utcával lentebb levő helység felé. Közben a leányzó nekem szegezett egy kérdést, amire hamarosan jött is a válasz.
- A karamellás. Mondjuk az úgy magában eléggé gej, szóval vegyítem a vaníliával, úgy már pont tökéletes. Nos és neked?
Közben tovább ballagunk, elhaladunk az első utca sarkán. Kissé furán érzem magam. Annak ellenére, hogy az elmúlt pár óra során (mert nekem óráknak tűnt) eléggé összekuszálódtak a szálak, most eléggé kellemesen éreztem magam. Igazából okom nem lehetett volna rá, de így volt. Ezen el is mosolyodtam. Najó, még hogy nem tudom az okát. Valószínűleg van köze hozzá a mellettem sétáló lánynak. Míg így is, hogy mi történt vele, jó hatással volt rám a közelségével. Eléggé fura élmény, sosem éreztem még hasonlót. De emiatt pár másodperccel később is válaszolok.
- Mindenki Andrew-nak hív. A becézett formát nem igen kedvelem, de elviselhető, ha valaki így hív. No és téged? Mert így a Heily-nek hirtelen nem tudom, mi lehet a becézett formája.
Közben elérjük a kis fagyizót, ami igazából egy stand, csak egy utcára néző pulttal, de széles választékkal.
- Válassz nyugodtan, a vendégem vagy - mosolygok rá.

* Csendben ballagtam a fiú mellett és valami egészen nyugtalanító szorongás volt a hasamban. Igyekeztem minél erősebb szorongatni a táskám szíját a vállamon, de valahogy ez sem terelte el a gondolataimat. Mindvégig úgy éreztem, mintha apró pillangók röpködtek volna a gyomromba és nem tudtam mi okból. Bár.. sejtettem, hogy valami köze lehet a mellettem sétáló férfihoz, még se tudtam elképzelni, hogy ez mind ő váltotta ki belőlem.
Az igazat megvallva sose éreztem még ilyet. És ez annyira új volt, hogy igen nehezen sikerült csak úrrá lennem a zavartságon. Andrew kérdése azonban gyorsan kirántott az álmok sokszínű tengeréből és válaszra késztetett.*
- Kedvenc.. hát mindenevő vagyok, de ha választani kell imádom a sárgadinnyét.. és a karamellásat. Ez a kettő nálam a befutó.- * Válaszoltam egy mosoly kíséretében és tekintetemet egy kis ideig Andrew-éba forrasztottam.*
~ Istenem, azok a szemek... Miért ragyognak ennyire?.. ~
* Megráztam a fejemet, majd a földet kezdtem pásztázni, míg sétáltunk. Ajkaimon mosoly terült szét, mikor meghallottam a nevére feltett kérdésemre a választ.*
- Hát.. a szüleim, mindig kicsimnek hívtak. A négy bátyám pedig, vagy húginak, vagy Hell-nek, de csak azért, mert tudták, hogy mennyire nem szeretem, ha ahhoz az energiaitaloz hasonlítanak, amit Európában igencsak előszeretettel fogyasztanak az emberek. De végül is... Mary... néha Elie-nek hív. Azt mondta, hogy ez még sem olyan formája a Heily-nek ami hivatalos, de nem kell az egész nevemen szólítania. Így van aki Elie-nek hív.-* Vontam vállat, majd mikor megérkeztünk és Andrew közölte, hogy a vendége vagyok kicsit elpirultam?! Igen határozottan éreztem, hogy elpirulok.*
- Köszönöm a meghívást.- Mosolyogtam, majd kikértem magamnak egy sárgadinnye karamell fagyit és megvártam, hogy a fiú is rendeljen. Mikor kifizette a fagyikat szépen lassan elindultunk az utcán, majd egy padra mutattam nem messze tőlünk, hogy üljünk le.
Csendben letelepedtünk, én pedig Andy-ra szegeztem zöld szemeimet. Csak figyeltem, ahogy a fiú a fagyiját eszi, majd mikor észrevette, hogy összekente a felső ajkát elmosolyodtam.*
- Van egy kis..-* Mosolyogtam, majd mielőtt letörölte volna megfogtam a kezét.*
- Várj! Majd én!-* Mondtam és közelebb csúsztam hozzá a padon. A levegő szinte azonnal szikrázni kezdett, ahogy egyik ujjammal finoman le nem töröltem tökéletes ajkáról a fagylaltot. Aztán csak a szemébe néztem és hol le-le pillantottam ajkaira. Teljesen megfagytam a közelében.*

Kissé érdekes volt a lány kedvence, de hát a fagyiban az a jó, hogy mindenki alakíthatja a saját ínyére kedvére. Mondjuk jót mosolyogtam azon, amikor a neve becézgetését vázolta fel nekem. Eszembe nem jutott volna róla, hogy Pokolnak becéznék néha napján. Valahogy nem az jutott volna eszembe róla először. Inkább az Angel, de ez meg nem tudom, honnan ötlött az eszembe. Namindegy, lényeg a lényeg, hamarosan már ott voltunk a fagyisnál. Az öreg férfi mosolyogva köszöntött minket, majd miután kikértük a fagyinkat, kifizettem őket, a felajánlásomhoz híven. Heily hamarosan talált egy padot, szóval volt hova leülni. Elkezdtem nyalogatni a fagyit. Az öreg kitett magáért, újfent jó anyag volt. Már a felső gombóc lassan kezdett eltűnni, amikor észrevettem, hogy Heily néz valamit. Kíváncsi tekintetet vetettem rá, mire mondta, hogy fagyis lett a szám. Már nyúltam volna, hogy letöröljem, de megelőzött és elvégezte ő a piszkos munkát. Viszont utána nem húzódott vissza... hanem gyakorlatilag megdermedt mellettem, nézve engem. Szó mi szó, én is eléggé furcsán éreztem magam a közelségétől. Jóleső borzongás futott végig rajtam a zöld szemek tekintetétől. Valahogy az agyam blokkolta azokat a parancsokat, hogy húzódjak el tőle. Volt valami csalógató abban, ahogy a lány rám nézett. Valami...

Egy rezgő érzés és a ,,Die with honour" felcsendülő dallama volt az, ami aztán észhez térített. Megcsörrent a telefonom. Kíváncsian belenyúlta a zsebembe és kihúztam a készüléket. Ránéztem a kijelzőre.
- Bocsi, ezt muszáj felvennem.... figyelj oda, elkezdett olvadni a fagyid - figyelmeztetem, miközben a fülemhez emelem a mobilt és fogadom a hívást.
- Szervusz Tom, mondjad!
- Szevasz Andrew! - csendült egy gyenge hang a túloldalon. - Nagyon röstellem, de el kell halasztanunk a holnapit.
- Mi történt?
- Sajnos még eléggé gyenge vagyok, reggel pedig a szokottnál is jobban annak éreztem magam. Bocs, hogy csak most szólok.
- Ah, semmi gond. Majd kitalálok valamit.
- A jegyek ugye nálad vannak?
- Igen, otthon van mind a kettő. Na de ne bánkódj, inkább gyógyulj meg hamar.
- Köszönöm. Minden jót.
A vonal megszakadt, én pedig egy sóhajjal csúsztattam a helyére a telefont.
- Murphy uralkodik.

* Csak Andrew tekintetébe meredtem. Nem tudtam elszakadni tőle. Annyira megfogott. Aztán mikor megszólalt a telefonja és szólt, hogy olvad a fagyim, gyorsan lenyalogattam a megolvadt részt, aztán hagytam, hogy Andrew nyugodtan tudjon telefonálni. Nem akartam zavarni, így csendben nyalogattam a fagyimat és igyekeztem nem leenni a lila blúzomat. Aztán amikor befejezte rápillantottam.*
- Igen Murphy mindenhol ott van.- * Mosolyogtam és megköszörültem a torkomat.*
- Minden rendben?- * Kérdeztem a fiútól és rámosolyogtam. Az egész beszélgetés, amit hallottam eléggé olyan feszülté tette Andrew-t hogy csak ne.*
- Ne haragudj, nem akarok tolakodó len..
- Hell?- *Vágott a szavamba egy ismerős férfi hang. Hátra pillantottam a vállam felett és az egyik bátyámat láttam magam előtt. Egy nő állt mellette, aki döbbenten nézett rám.*
- Sam... te mit keresel itt?- * Kérdeztem döbbenten és szinte alig ismertem meg a saját bátyámat. Vagy tíz éve nem láttam, ha nem több ideje.*
- Hell, tényleg te vagy az..- * Vigyorgott önfeledten és elengedve a lány kezét magához ölelt. Mindaddig tiltakoztam, amíg meg nem éreztem jól ismert arcszeszének az illatát. Igen, ez határozottan az én Sam-em volt.*
- Én vagyok az, de nem sokáig, ha össze nyomsz.-* Nyöszörögtem és elhúzódtam tőle. A mellette álló lányra pillantottam, majd a bátyámra. Ő is követte a tekintetemet, majd egy O-t formált a szájával és finoman megfogta a lány kezét.*
- Heily, ő itt a feleségem, Amy.-* Mutatta be a lányt. Összevontam a szemöldökömet, majd hátrébb léptem.*
- Te.. megnősültél?- * Kérdeztem döbbenten és köpni-nyelni nem tudtam zavaromban.*
- Igen... már egy ideje..-* Válaszolta, majd Andrew-ra sandított.*
- De ugye te nem mentél még férjhez?-* Tette fel a gyors kérdést és megfogta mind a két kezemet és az ujjaimat kezdte nézni.*
- Nem... egyáltalán.-* Válaszoltam és Andrew-ra néztem.*
- Ő itt a barátom.. Andrew.-* Mutattam be egymásnak a fiúkat és csendben figyeltem, ahogy Sam méregette a fiút. Teljesen megváltozott..*

Sóhajtottam egyet.
- Semmi titkos. Egyik barátomnál nemrég rosszindulatú daganatot állapítottak meg. Szerencsére még időben fedezték fel és a megfelelő kezeléssel elmúlt a krízis. Csak hát az ilyenektől nagyon legyengül az ember, nem is láttam már egy ideje. De mostanában már jelezte, hogy sokkal jobban van. Szóval megbeszéltük, hogy a gyógyulását megünnepelendő elmegyünk moziba. Sajnos úgy tűnik, kicsit túlbecsülte az állapotát, mert még gyenge szegény. Szóval így a nyakamon maradt egy jegy.
Ezt követően egy eléggé érdekes családi jelenetnek voltam a szemtanúja. Főleg azért, mert igazából Heilyről nem sokat tudtam. A férfival való találkozás eléggé érdekesnek tűnt így. Mint ha két régen találkozott rokon futott volna össze megint. Legalább is nekem ez jött le, hogy aztán mi az igazság... nem rám tartozik. Az ő családi ügye, nem az enyém. Mindenesetre jókat mosolyogtam rajtuk, egészen addig, míg nem kerültem én a figyelem középpontjába. Jobbnak láttam, ha felállok és úgy köszöntöm őket, mint ahogy az a nyugati kultúrában szokás.
- Üdvözletem. Andrew Patrikson vagyok. Részemről a szerencse.
Nem nyújtottam kezet, de nem azért, mert tiszteletlen lettem volna a két újonnan érkezettel szemben. Láttam a férfin, hogy idősebb nálam és általában az idősek reszortja, hogy a fiatalabbaknak kezet nyújtsanak. A nők esetében ugyanez a helyzet, nők nyújtanak a férfiaknak.